Bevezető
A magyar és nemzetközi őstörténeti-művelődéstörténeti kutatást a székely írás adatai az eddigieknél jobban segíthetnék, ha hasznosítódna e kivételes írástörténeti adathalmaz, ami a magyarság rendelkezésére áll. Ám amennyiben e hasznosítási folyamaton végignézünk, akkor több feladatot és kevesebb eredményt sorolhatunk fel. Például nem lehetünk elégedettek a székely írás eddigi jellemzéseivel. A székely írást alfabetikus írásként kezelik és nem vesznek tudomást az írás ezt megelőző, szójeleket alkalmazó szakaszáról, a magyar hieroglif írásról. Egy sor időközben felmerült feladatot lehetett volna jobban megoldani, ha a szerzők figyelembe veszik a rovológiai tényeket. A közönséget és a kutatókat megosztó legfontosabb kérdés az, hogy vannak-e hieroglifáink (az ősvallás céljait szolgáló szójeleink)? E kérdés "tudományos konszenzus" általi megválaszolatlansága, a kutatás tudatos szabotálása (1) az előrelépés legfontosabb akadálya. Ezért maradt megoldatlan többek között a karosi hunfoglalók esete, a félsikerű kiállítások sorozata és a világfa vita. Az ilyen és hasonló szakmai-etikai mulasztások miatt a "tudományos konszenzus" a nemzetmegtartó erőt jelentő kulturális identitást romboló történelemhamisításban marasztalható el.
Az idő kereke persze előre forog. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján sok munkával az előző átkosokban szocializálódott akadémikus tudomány is haladásra kényszeríthető. Ugyanis egyre újabb írásemlékek és rájuk épülő megfontolások gazdagítják ezt a szakterületet is (1. ábra).
1. ábra. Az énlakai bilingvis betűzve is (balra lent), meg világfát ábrázoló mondatjelként is (jobbra fent) tartalmazza az Egy (az) Isten mondatot, aminek megértése lehetőséget ad a továbblépésre
Helyzetértékelések
Püspöki Nagy Péter 1984-ben írta, hogy „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha … vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”
Sándor Klára álláspontja 1996-os álláspontja sem szívderítőbb: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni."
A fenti vélemények dokumentálják, hogy a rovológiai téren nem is létező "tudományos konszenzus" korántsem áll a helyzet magaslatán. Sem a szerzőire, sem a közreadott műveire nem tekinthetünk úgy, mint valamiféle tekintélyre.
Az írásrendszer leírásának változásai
Thelegdi János 1598-as Rudimentája még hun jelekről beszélt a székely írásról szólván. Ő sorolta fel első ízben úgy a rovásjeleinket, hogy szakított a korábban divatos, ókori hagyományt őrző vegyes jelsorral (ilyen a nikolsburgi ábécé, 2. ábra) és külön listában adta meg az egyetlen hangot jelölő betűinket, szótagjeleinket és capita dictionumainkat (szó- és mondatjeleinket). Ezek közül a mai kutatók jobbára csak a betűinkkel foglalkoznak és a székely írást alfabetikus írásként kezelik, mintha szó-, szótag- és mondatjeleink nem is léteznének. Pedig Veit Gailel pozsonyi honfitársunk az 1500-as évekből fennmaradt feljegyzésében ránk hagyta, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Bél Mátyás is úgy fogalmazott, hogy a szkítáknak hieroglifái voltak.
A világosi fegyverletételt követően a székely írást elkezdték nem hun, hanem ótürk eredetűnek mondani. Ezt képviselte Vásáry István is A magyar rovásírás. A kutatás története és helyzete c. 1974-es dolgozatában. Ebben ótürk eredetűnek mondta a székely írást, remélve, hogy a további kutatás ennél pontosabb információkkal is szolgál majd, egyúttal azt is hangsúlyozván, hogy a székely írás jelkészletének jelentős része magyar fejlemény.
Ez járta minden komolyan vehető bizonyítás nélkül, vagy másfél évszázadig, míg meg nem jelent a Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írt Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk 1993-ban. Ebben kőkori jeleket, pl. a 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészlet 20 db. székelyazonos jelét is bemutattam. A Nemetz Tibor segítségével elvégzett valószínűségszámításunk szerint e jelhasonlóságok az írásrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhetők - azaz gyökeresen új magyarázatot kellett találni az írások (közös) eredetére. A jelformák képi tartalma (pl. a világfa ábrázolások) és a jelhasználat körülményei alapján a legkorábbi jelek az ősvallás céljait szolgálták, ennek köszönhetően széles körben elterjedtek és megőrződtek.
Az ismert kőkori jeleket Varga Csaba, majd Genevieve von Petzinger további kőkori barlangi jelekkel egészítette ki. Az utóbbi szerző azonban nem ismerte fel, hogy e 10 - 40 000 éves barlangi jelek jó része székelyazonos (2. ábra).
A fent említett kötetünk megjelenését követő néhány évben Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János is elvetette az ótürk eredeztetést, kijelentvén, hogy a székely írás eredete egy rejtély.
A székely írás eredeztetésének eme tudománytörténeti jelentőségű fordulata az ezredforduló előtt következett be. Az áttörés más szerzők (Torma Zsófia, Fehérné Walter Anna, Novotny Elemér, Bobula Ida, Magyar Adorján, Püspöki Nagy Péter, Sebestyén Gyula, Harmatta János, Forrai Sándor, Simon Péter, Szekeres István stb.) előkészítő, vagy párhuzamos munkásságának felhasználásával történt meg. E fordulat lényege, hogy a székely írás nem ótürk, hanem magyar eredetű és előzménye, a magyar hieroglif írás már a kőkorban általánosan el volt terjedve.
E téren egyelőre korántsincs egységes álláspont, mert az akadémikus tudomány továbbra sem hajlandó szemellenző nélküli kutatásra és hasznosításra méltó értékként tekinteni a nemzeti írásunkra.
Az akadémikus "tudomány" tanácstalansága az eltelt három évtized alatt nem változott, a meghatározó vonulat (például a 2021-ben megjelent MTA rováskorpusz két szerzője, Benkő Elek és Sándor Klára) ma is a "nem tudjuk" mellett tart ki.
Ezzel szemben a 2017-ben megjelent Magyar hieroglif írás c. kötet, majd a jellemzően ezt követően írt Varga Géza írástörténész blog bejegyzései ismertetik a szójeleinket és a szójeles írásunk közel 200 mutatványát. Ezek a jobbára alfabetikus székely írást megelőző állapotot mutatják be. Nyilvánvalóvá vált, hogy a székely írás végső soron kőkori eredetű hieroglifikus változatát használták a szkíták, a szarmaták, a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok is. A rövid hieroglifikus szövegek máig megtalálhatók a népi, uralmi és vallási jelhasználatban (1. ábra). Ezt az összefüggést azonban a "tudományos konszenzus" - a "merjünk kicsik lenni" és a "mindent másoktól vettünk át" prekoncepciók szellemében nem hajlandó sem észrevenni, sem tárgyalni.
Az írás és a székely írás eredetének kezdete, amire a kutatás irányul és nagyobb erőkkel is irányulhatna, a következő szakaszokkal jellemezhető.
Az írástörténet kezdete
A Genevieve von Petzinger a világ barlangjaiban 40 - 10 ezer éves jelkészleteket talált, amelyek nagyon hasonlítottak egymásra a különböző kontinenseken. Ebből ő - helyesen - arra következtetett, hogy e jelek még az afrikai őshazában keletkezhettek kb. 100 - 200 ezer éve. Mivel az általa bemutatott jeleknek több, mint a fele magyarazonos (2. ábra), ezt az időpontot a magyar hieroglif írás születési időpontjának keresésekor is figyelembe vehetjük.
Az Éden és az "Édentől keletre" írása
Az Afrikából kb. 100 000 évvel ezelőtt kivándorló embercsoportok elsőként a Közel-Keletre jutottak el. Itt alakult ki az Afrikából hozott jelek számának gyarapításával egy kb. 50 jelből álló székelyazonos jelcsoport. Az 50 000 évvel ezelőtt az Éden területéről szétrajzó csoportok ezt a jelkészletet, vagy ennek részleteit vitték el a világ új területeire a Pireneusoktól Amerikáig. A szétrajzás lehetséges fő irányára az Ószövetség, a Teremtés könyve (Genezis) utal. A bibliai Káin és Ábel történetéhez kapcsolódván említi meg az irányt. Miután Káin megölte testvérét, az Úr száműzte őt: „Elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, az Édentől keletre.” (1Móz 4,16) A héber Nód szó jelentése „bujdosás”, „vándorlás” vagy „hontalanság”. Azaz nem egy adott országra utal ez a kifejezés, hanem a büntetés jellegére és a népek származtatására. Azt jelentheti, hogy az Édentől keletre lévő területekre (a sztyeppére, az Indus-völgybe?) kerültek Káin utódai. Osztályrészük lett a vándorlás (a későbbi lovasnodmád és a bronzkorban ehhez társult fémkutató és kereskedő életmód?).
A székely írás történetének szabír szakasza
Az alábbiakban felsorolom azokat a szempontokat, amelyek e szabír írástörténeti szakaszt jellemzik.
- Jelsorrend. E sorok íróját követően Michelangelo Naddeo is tisztázta, hogy a székely írás nikolsburgi ábécéjének jelsorrendje az eredetileg hurrita (szabír) nyelv rögzítésére használt ugariti ékírás jelsorrendjéhez áll legközelebb. Felismerésem szerint e jelsorrendet a szójelek ősvallási jelentősége határozta meg. Pl: "a" = anya (Anat, Enéh, Uni), "b" (Bél, Baál), "d" (Dana). Tehát a szójelek között az isteni triász hieroglifái voltak a legfontosabbak, azért kerültek a jelsor elejére. Ez határozta meg a később, az akrofónia során kialakuló, egyetlen hangot jelölő betűkből álló ábécé jelsorrendjét.
- Akrofónia rekonstrukciók. A székely betűk akrofóniájának rekonstrukciója az "u" (hurrita ushu "őskő, réz") és a "v" (örmény vaske "őskő, vas") rovásjelek esetében hurrita/urartui/szabír szóhoz és jelhez vezetett.
- A tprus (tapar ős "szabír ős") jel előfordulásai is meglehetősen nagy területen szóródnak. Az időben első, kb. 12 000 éves előfordulás Göbekli Tepéről ismert. A későbbiek az etruszkoktól a szakákon át az Indus-völgyig, valamint Egyiptomtól Amerikáig fordulnak elő. Ezek mindegyike a szabírokra mutat, a szabír őstörténet állomásait követi.
- A jelkészletek egyezései. Az ókori szabír (hurrita) kapcsolatot erősítik a további, például a Tepe Yahja-i, Indus-völgyi és a sumér jelpárhuzamok.
- Nyelvi kapcsolatok. A sumérek szabír eredetűek és Simo Parpola újabban az uráli nyelvek közé sorolta őket. Fáy Elek a kár nyelvet állította párhuzamba a magyarral. Amennyiben a károk azonosak a hurri/harri néppel, akiknek másik neve a szabír, akkor ez is a szabír-magyar azonosságot támasztja alá. Egyes települések (Aleppó/Halpa "Élő fa", Jaffa/Joppe "Jó fa", Assur "Ősúr") elnevezése is megengedi a korai szabír időkben (a bronzkorban) a magyar nyelv használatát.
- Vallástörténeti kapcsolatok. A magyar közszavak idegen népek isteneinek nevével egyeztethetők azon a területen, ahova a szabír expanzió elért. A Ten "élet, isten" hieroglifa elterjedtsége és használatának módja is megfelel annak, amit a szabír kultúra Etruriától Amerikáig történt elterjedéséről tudunk.
- Uralmi jelhasználat. A magyar címer hármas halmának, kettős keresztjének és az árpádsávoknak a párhuzamai az Indus-völgyi kultúráig követhetők, ahol a szabír hatás (a szabír ős hieroglifa) is kimutatható.
- Genetikai adatok. Az Indus-völgyi kultúra időbeli és földrajzi közelségében, a BMAC kultúra területén és korában alakult ki az Árpád ház genomja.
Megoldandó feladatok
Az Országos Széchenyi Könyvtárban 2009-ben tartott nyelvemlék kiállításon még nem szerepeltek rovásírásos nyelvemlékek, mert az akadémikus tudomány akkor még úgy tudta, hogy ehhez a rovásírással írt szövegeink nem elég régiek. Néhány erről írt cikkem hatására a tudomány álláspontja megváltozott és ma már a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyarságkutató Intézet és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatói is beszélnek rovásírásos nyelvemlékekről. Igaz, hogy azokat (a bodrog alsóbűi és a szekelyderzsi feliratot), a szójelek létének el nem ismerése és egyetlen hangot jelölő betűként való félreértelmezése miatt nem tudják helyesen elolvasni. Fehér Bence az avar írásemlékek (például a jánoshidai tűtartó) esetében követi el ugyanezt a hibát. Pedig a szójeleink létét az énlakai bilingvis alapján könnyű belátni (1. ábra).
A nyelvemlék kiállításról írt cikkeim által elindított folyamatok egyik eredménye az MTA rováskorpusza. Ebben Benkő Elek és Sándor Klára adathiányra hivatkozva határolódtak el a székely írás eredeztetésétől, holott seregnyi hieroglifikus szövegünket értékelhették volna. Vásáry István szerkesztő felelevenítette az ótürk eredeztetés ötletét arra hivatkozva, hogy a különböző ótürk jelsorokban huszonvalahány székelyazonos jel van. Azt nem említette, hogy a Vincsa kultúra jelei között 49, a kínai írásban 50, az Indus-völgyi írásban 40 hasonló jel akad s az amerikai indiánok népi jelkészletében is van vagy harminc formai azonosság (4. ábra).
Az elmúlt évben újabb kátyuba zökkent a valójában nem is létező magyar akadémikus írástudomány szekere. Pócs Éva írt ugyanis egy dolgozatot, amelyben kifejtette, hogy a honfoglalóknak nem volt világfa képzete, vagy amit annak gondolnak egyesek, arról a világfa volta nem bizonyítható. Mondta ezt akkor, amikor a múzeumaink polcain több száz honfoglalás kori elolvasható világfa ábrázolás található és sok hasonló került elő a legkorábbi korszakból, valamint az ősmagyar, az Árpád kori, az Árpád kor utáni és a népi emlékekről is elmondható ugyanez. Az ellentmondás azért keletkezett, mert az akadémikus tudomány a nemzeti írásunk kutatásától ódzkodik, azt átengedte a kívülállóknak. A régészek, nyelvészek, történészek és néprajzosok egyaránt nem ismerik fel a világfát, mert természethű ábrázolást keresnek, miközben a világfa egy szójelekből alkotott, gyakran tulipánt ábrázoló ligatúra, egy hieroglifikus mondatjel (1. ábra). Amihez azonban nem értenek.
Kiszely Istvánnal és Sándor Klárával egyetértünk abban, hogy a rovológia az amatőrök vesszőparipája volt. Erdélyi Istvánnal és Fehér Bencével pedig abban értünk egyet, hogy írástörténészeket nem képezünk, ezért e téren mindenki autodidakta. Azt már az olvasó teheti hozzá, hogy ha az akadémikus tudomány nem képes a honfoglalás kori világfa felmutatásával elhárítani a nemzeti identitás oszlopa ellen intézett támadást, akkor a körön kívüli magyar értelmiségnek kell megfogalmaznia a tudományos igényű választ.
A kialakult helyzetben hirdettük meg az Elolvasható világfa konferenciát, amely választ kíván adni Pócs Éva felvetésére a létező honfoglalás kori világfa felmutatásával és a világfa meghatározásának pontosításával.
Jegyzetek
"Nem érdemes kitérni olyan futóbolondok munkáira, akik szakmányban feliratokat találnak ... díszítőmotívumokban" - írja Fehér Bence a Magyarságkutató Intézet hivatalos kiadványában, miután helyesen megállapította, hogy írástörténész képzés hiányában mindenki autodidakta és minden eredményre figyelni kell. Ám például arra is érdemes lenne figyelnie, hogy az íráselmélet elvei és az írástörténet adatai alapján a díszítések is lehetnek elolvashatók.
Amíg tudós intézmények is kiadhatnak ilyen kocsmai stílusú és súlyos szakmai téveszmét terjesztő álláspontot, addig nem sokat remélhetünk a "szakmától". Nem menti ezt az eljárást az sem, hogy az ellenségképzőként működő egyetemeken napjainkig példaképként beállított Zsirai Miklós és társai szinte kötelezővé tették a hazudozást, meg a jelzőosztogatást a tudományos igényű érvelés helyett. Pedig a jelzőosztogatásnak nincs bizonyító ereje egy tudományos igényű vitában. A "módszert" a hivatalosság rangjára emelő Zsirai Miklós ismételten lebukott. Ennek a híre azonban - a jelek szerint - még nem jutott el minden szerzőhöz. Sokuknál ezért a következtetések levonása is elmaradt, bár a nyílt tudomány elveit egy állami hivatal is közzétette már.
Irodalom
Pócs Éva (2023): A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció. In Bárdos Dániel–Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában, 283–324. Budapest: Typotex Kiadó
Sándor Klára (1996): A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1-2.füzet
University of Victoria (2016): UV-barlangművészeti szakértő a 2016-os National Geographic Emerging Explorer nevet kapta (www.uvic.ca)
Varga Géza (1993): Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2017): A temporius-téveszme diadalútja
Varga Géza (2018): A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Nagyon nagy Lyukónak
Varga Géza (2018): Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása
Varga Géza (2018): Az akadémikus tudomány átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére
Varga Géza (2019): A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai
Varga Géza (2019): A csempeszkopácsi Árpád kori templom hieroglifikus mondatai
Varga Géza (2019): Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése
Varga Géza (2019): A Mas d' Azil-i jeles kavicsok
Varga Géza (2020): Thelegdi János: Rudimenta 1598
Varga Géza (2020): Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza (2020): Hopi tál az "Ogur isten" mondattal
Varga Géza (2021): Fehér Bence jánoshidai avar Baszjad Izüt mondata
Varga Géza (2021): Genevieve von Petzinger a kőkori jelek jelentésváltozásáról
Varga Géza (2021): Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza (2021): A Genevieve von Petzinger által közölt európai barlangi jelek jó része azonos a székely jelekkel
Varga Géza (2021): Az MTA rováskorpusza idézi Bél Mátyást aki szerint a szkítáknak hieroglifikus írása volt
Varga Géza (2022): A székely írás eredeztetését akadályozó módszertani hibák (elérhető videóval)
Varga Géza (2023): Kínai-magyar közös rendezésű hun kiállítás
Varga Géza (2023): Szabírok, azaz magyarok
Varga Géza (2023): Kiegészítés Zsigri Gyula cikkéhez: a "capita dictionum" a szójellel jelölt szótő
Varga Géza (2023): Szemellenzős rovológia, Zelliger Erzsébet az MTA rováskorpuszáról
Varga Géza (2024): A legkorábbi világfa ábrázolások
Varga Géza (2024): Világfa az ősmagyar korból
Varga Géza (2024): A világfa Árpád kori előfordulásai
Varga Géza (2024): Világfa az Árpád kort követően
Varga Géza (2024): Népi világfa ábrázolások
Varga Géza (2024): Zsirai Miklós bukása és a világfa vita
Varga Géza (2024): A Szent Korona egy Dana égi földje olvasatú térbeli mondatjel
Varga Géza (2026): A Tepe Yahya-i, protoelámi, harappai és a magyar hieroglif írásrendszerek rokonsága D. T. Potts táblázata alapján
Varga Géza: Félsikerű kiállítások
Varga Géza: Szkíta tartalom
Varga Géza: Szarmata tartalom
Varga Géza: Hun és avar tartalom
Varga Géza: Honfoglaló tartalom
Vásáry István (1974): A magyar rovásírás. A kutatás története és helyzete, Keletkutatás 1974 (1975),. 159–171. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése