Gulyás Judit cikke a Pócs Éva világfáról írt dolgozata kapcsán kialakult, ám - a hieroglifikus írásemlékeink figyelmen kívül hagyása miatt - eredménytelen vitához szól hozzá. Cikkének címe: Népmesék felhasználása az ősvallás rekonstrukciójához.
Átkerültek-e az írásbeliségbe a mesemotívumok?
Gulyás Judit kétkedése azon a tévedésen alapszik, hogy nincs írott forrásunk a válaszadáshoz. E gondolatmenete alapján írás nélkül nem bizonyítható a népmesékben fennmaradt motívumok, például a világfa-képzet honfoglalás kori léte. Ezért - szerinte - népmeséink alapján talán hiteles képet sem alkothatunk az ősvallásról.
"Azok a mesék, amelyeket mitológiai-ősvallási rekonstrukcióhoz felhasználni szoktak, szinte kivétel nélkül a mese egy bizonyos műfajához tartoznak: ez a magyar folklorisztikában a tündérmese (esetleg varázsmese) néven ismert műfaj. ...
Európában a késő középkor előtti időszakból nem igazán ismertek tündérmese-szövegek. Mivel történetileg a szóbeliség kultúrájához csak az írásbeliség közvetítésével nyílik hozzáférésünk, a tündérmesék ezen hiányára vonatkozólag két alapvető álláspont alakult ki:
1. Azért nem ismertek Európában a késő középkort/kora újkort megelőzően tündérmese-szövegek, mert bár a szájhagyományban léteztek/virultak, ámde nem kerültek át az írásbeliségbe, mert nem jegyezték fel őket.
2. Azért nem ismertek Európában a késő középkort/kora újkort megelőzően tündérmese-szövegek, mert nem léteztek, ez a műfaj csak a késő középkorban/kora újkorban alakult ki.
Bár a magyar tudományosságban és a meséről való igen élénk közbeszédben is (ha egyáltalán reflektálnak a forráshiány meglétére, akkor) automatikusan az első álláspontot tekintik evidenciának, ennek problematizálását pedig a mese kultikus státuszából kifolyólag egyfajta tabusértésnek, ... A kérdés nincs eldöntve, és meglátásom szerint nem is eldönthető a forrásadottságok miatt, azt azonban érdemes lenne tudatosítani, hogy a tündérmese műfaj ősi mivolta távolról sem magától értetődő; az „adatunk ugyan nincsen, de lennie kellett, tehát volt” jellegű érvelés pedig nem tűnik túlzottan kimunkáltnak." (179. oldal)
Szerencsére nem ez a helyzet. A világfa-ábrázolások a születésükkor is képszerű szójelekből alkotott, elolvasható mondatjelek voltak, ezért nem kellett átkerülniük a szájhagyományból az írásbeliségbe. Eleve ott voltak. Csupán Gulyás Judit ítéli meg tévesen a forrásadottságainkat, mert nem ismeri a magyar írástörténetet. Van ugyanis egy eddig kihasználatlan forráscsoportunk, a magyar hieroglif írással írt nyelvemlékek köre, ami alapján más ítéletet lehet/kell megfogalmazni. E forráscsoport kőkori eredetű ősvallási hiedelmeket, közte elolvasható világfa-ábrázolásokat őrzött meg.
Minden vallás három fő alkotóelemből: elméletből, szertartásból és jelképekből áll. A kőkori ősvallás jelképrendszere a magyar hieroglif írás volt, amelynek legközvetlenebb leszármazottja a székely írás. A magyar hieroglifikus írásemlékek az ősvallás írott forrásai. Vannak tehát közvetlenül hasznosítható írásos emlékeink, amelyekkel a népmesék és az ősvallás kapcsolatát igazolni, a honfoglalás kori világfa-képzet létezését bizonyítani lehet.
Berze Nagy János a magyar népmesék alapján megállapítja, hogy a magyar néphit szerint az égig érő fa (világfa, életfa) azonos az Istennel. A népmesék ezen tanulságát a fennmaradt világfa-ábrázolások visszaigazolják, mert rögzítik az Isten szót (1-5. ábra). A hasonló világfa-ábrázolások kimutathatók időben és térben visszafelé legalább hatezer évig az Amur mentéig. Az amerikai változatokat és a népesedéstörténet adatait figyelembe véve talán 12 000 évre, vagy még régebbre is kitolható az alsó időhatár (1). Népmeséink álláspontja az ősvallás korától napjainkig az identitás meghatározó része volt és maradt. A magyar tulipán jelszerűsége és elolvashatósága alapján ebből az ősvallási jelhasználatból (és nem a holland tulipánmániából) ered a magyar nép tulipántisztelete is.
3. ábra. Az énlakai bilingvis, az ábra bal alsó részén alfabetikusan, a jobb felsőben pedig a hieroglifikus világfa-ábrázolással van rögzítve ugyanaz az Egy (az) Isten mondat, ami igazolja a képszerű hieroglifikus mondatjel olvasatát, valamint a hasonló rendszerű további hieroglifikus nyelvemlékek létét
4. ábra. Amur-menti sziklarajz részlete: antropomorf ábrázolás Kr. e. 4000 tájáról, ahol a fejtetőn az Isten szó szerepel a magyarul jól elolvasható Szár Ak isten ügy szár (mai magyarsággal: Heraklész isten a folyó ura) mondat közepén, ez a világfát ábrázoló nyelvemlék a magyar nyelv, írás és az Isten szó korabeli elterjedtségéről tájékoztat
A mitológia az egyik legidőtállóbb mentális reprezentáció
Hoppál Mihály A magyar ősvalláskutatás (új) útjai c. dolgozatában fejti ki az álláspontját, miszerint a tündérmese műfaj ősi mivoltát a szakma magától értetődőnek gondolja.
Jan Assmann A kulturális emlékezet című munkájában, amely 1999-ben végre magyarul is megjelent, azt írja: „A kultúra konnektív struktúrája egyúttal a tegnapot hozzákapcsolja a mához, mégpedig olyanformán, hogy meghatározó élményeket és emlékeket formál és őriz meg, a tovahaladó jelen horizontján egy másik idő képeit és történeteit is magába zárja… A kultúrának ez az aspektusa a mitikus és a történeti elbeszélések alapja… Ami az egyes individuumokat ’mi’-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív struktúrája, amely egyfelől közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik.”
Egész egyszerűen arról van szó a nagy hatású kultúrfilozófustól idézett szövegben, hogy a mítoszokban, a mitikus történetekben vagy a mi szóhasználatunkban a népi hitvilágban az elemek összekapcsolódása az elbeszélés szövegében hihetetlenül időtálló struktúrát hoz létre. Ezt a tényt evidenciaként kezelik az orosz és a finn mitológiakutatók – itthon a magyar kutatók között csak félve lehet kimondani, noha a magyar néphit, a népdalok és a népművészet szimbolizmusa, a népmesék és a mondák motívumai, a szólások, a helynevek ugyanúgy használható (és megfejthető) információkat tartalmaznak, mint a szláv, lett, litván, észt és finn kultúrában. A finn mitológiakutató Anna-Leena Siikala erről így ír: „Mind a mítosz, mind a történelem olyan szimbolikus formák, amelyek összekötik a múltat és a jelent… Azáltal, hogy kodifikálják a világkép szerkezetét, a mítoszok a múlt mentális modelljei, s mint ilyenek a kultúra hosszú távú emlékezetének tekinthetők… A mitológia az egyik legidőtállóbb mentális reprezentáció, amely képes ellenállni a legradikálisabb történelmi változásoknak… A mitikus hagyományok életét az jellemzi, hogy alapvetően konzervatív az alkotó elemek szerkezetét és azok témáit tekintve.”
Amihez azt tehetjük hozzá, hogy ha a mitológia az egyik legidőtállóbb mentális reprezentáció (amit a jelen cikk ábráin bemutatott hieroglifikus nyelvemlékeink meggyőzően alátámasztanak), akkor Gulyás Judit álláspontjával szemben a mitológia jelképrendszere, a magyar hieroglif írás felhasználható az ősvallás rekonstrukciójához.
Az 5. ábrán látható hopi ligatúrák azért olvashatók el kifogástalanul a magyar hieroglif írás segítségével Ogur isten alakban, mert ez az írásrendszer már akkor használatban volt Szibériában, amikor onnan az amerikai indiánok ősei átmentek Amerikába. Ez és a hasonló jelpárhuzamok és nyelvemlékek igazolják Hoppál Mihály és az általa idézett Anna-Leena Siikala álláspontját, miszerint a mitikus hagyományrendszer alapvetően konzervatív.
Másrészt az is belátható, hogy amíg a "szakma" nem hasznosítja a hieroglifikus nyelvemlékeinket és bennük az isten szó előfordulásait, addig nem lesz képes a legkézenfekvőbb ősvallás-leírások megfelelő minőségű elkészítésére sem.
Azt mondja Hoppál Mihály az Akadémián tartott előadásában: "az új eredményekről, kutatási irányokról kívánunk számot adni ... a bölcsészettudományok mindegyikének volt/van mondanivalója az őstörténet-kutatás számára. Sőt mindegyik szakma – vagyis a nyelvészet, a történettudomány, a régészet, a néprajz, illetve a folklorisztika, az összehasonlító mitológia, illetve vallástudomány – művelői úgy vélik, hogy nekik vannak igazán érveik, perdöntő bizonyítékaik. Való igaz, ezeknek a kutatásterületeknek az eredményeit együtt kell látni!" (1. oldal)
Az isten szavunk eredeztetése miatt is érdemes lett volna "együtt látni" a szükséges adatokat, ám a vonatkozó tudományterületek listája hiányosra sikerült. Mint azt alább látni fogjuk, e fontos szavunk eredeztetését az iráni körből indítják. Ez nem lenne lehetséges, ha ismerik a hieroglifikus szövegeket, amelyekben az isten egy világos összetétele az ős és a ten "isten, élet" szavainknak. Azaz a Hoppál Mihály által megadott tudományterületek sorát ki kellett volna egészíteni a rovológiával is.
Amennyiben ugyanis minden vallás három alkotóelemből (elméletből, szertartásból és jelekből) áll, akkor az írástörténet nem maradhatott volna ki a felsorolásból. Ha mégis említetlen, akkor a magyar ősvallás Hoppál Mihály által adott leírása törvényszerűen futott vakvágányra (az isten nem eredeztethető az iráni körből).
Az isten szavunk a magyar ősvallás szókészletének főszereplője. Hoppál Mihály és a magyar nyelvtudomány erről a legfontosabb vallásos vonatkozású szavunkról azért ad téves tájékoztatást, mert a rovásírás kutatása "az amatőrök vesszőparipája" volt évtizedekig (2). Az akadémikus tudomány nem képes jól válaszolni néhány őstörténeti kérdésre (például az isten szavunk eredetére), mert nem ismeri a hieroglifikus nyelvemlékeinket.
Idegenből származik-e az isten szavunk?
A hieroglifikus írásemlékeink figyelmen kívül hagyásának következményeit illusztrálja az isten szavunk eredeztetése.
Hoppál Mihály felidézi Munkácsi Bernátot, akinek "isten szavunkról írt, iráni adatokban gazdag szócikke meggyőzőbb, mint A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának minden más véleményt elutasító és a bizonytalan eredetet állító rövid szócikke. Az újabb eredmények Munkácsit látszanak igazolni, s elég, ha itt a zseniális orosz nyelvész és mitológiakutató V. V. Ivanov javaslatára utalunk, aki egy hettita Ištanu és a hatti eš-tan alakokat említi isten és napisten értelemben."
Azaz a magyar nyelv egyik legfontosabb szavát idegeneknek ajándékozzák, vagy ismeretlen eredetűnek tekintik, pedig a magyar ős és ten "élet, isten" szavak összetételéről van szó. Ezt legkönnyebben az ős és ten szójeleket alkalmazó hieroglifikus nyelvemlékeink alapján lehet belátni (1-7. ábra). Az ős és ten szójelek a nikolsburgi "ábécében" szerepelnek, amelyet - helyesen - nem ábécének, hanem jelsornak kellene nevezni.
A hettita Istanu és az ennek előzményét jelentő hatti Estan ugyan valóban a magyar isten rokona, ám ezek nem iráni eredetűek. A hattiak Kr. e. 3000 táján már kihaltak (Mészáros Gyula szerint belőlük lettek a szkíták), ezért a hatti eš-tan szó nem lehet iráni eredetű, mert ilyen korai időpontból nincsenek irániakra utaló nyelvemlékek. Nem szükséges a hattiaktól, vagy az irániaktól eredeztetni a magyar Istent, mert a kapcsolat - a szibériai és az amerikai indián párhuzamok és a Bakay Kornél által említett régészeti megfontolások alapján - legalább tízezer évvel korábbi időkben gyökerezik. A hieroglifikus nyelvemlékeik alapján magyarul beszélő és a magyar hieroglifákat használó hunokkal keveredett, nem iráni nyelvű szarmaták is alkalmazták a ten hieroglifát (és nem a kettősbalta jelét!) az Isten szavunk lejegyzéséhez (7. ábra).
Összegzés
Az immár több százra menő, magyarul elolvasott hieroglifikus nyelvemlékünk hasznosítása és a nyílt tudomány (3) elveinek alkalmazása nélkül az akadémikus tudomány nem lesz képes a lehetőségeknek megfelelő minőségű Magyar mitológiát és Hun kiállítást összehozni.
Jegyzetek
(1) Bakay Kornél így foglalja össze a magyar őstörténet feltárt folyamatait (Őstörténetünk régészeti forrásai III. kötet.): "az ősmagyarságot is magában foglaló un. preszkíta ősnépesség (amely tehát feltevésünk szerint nem indoiráni nyelvű népesség volt!) a felsőpaleolitikum idejétől folyamatosan, dél felől vándorolt fel, különböző hullámokban, észak felé, nagyobb részt a Kaukázuson és Közép-Ázsián (a Kászpi-tenger keleti oldalán), illetve a jelenlegi észak-kínai térségen keresztül jutván el az Urál vidékére, a minuszinszki medencébe és Nyugat-Szibéria területére. Ez a nagytáj ugyanis már négy-ötezer évvel ezelőtt is rendkívül kedvező adottságokkal rendelkezett, mind ökológiai, mind egyéb vonatkozásokban." (Bakay/im/141. oldal) "N.L. Cslénova világosan látta és régészeti módszerekkel megkísérelte bizonyítani is, hogy a Kr.sz. előtti III. évezred végétől a Csendes-óceántól, Kínától, az Ordosz-vidékétől egészen Közép-Európáig egy hatalmas egységes térség jött létre, közös anyagi kultúrával (nyílcsúcsok, tőrök, kések, lószerszámok, kerámia, kőláda sírok) és közös szellemiséggel, amelynek meghatározó régészeti kultúrái: a szejma-turbinói, a karaszuki, a tagári műveltségek." (Bakay/im./149-150 oldal).
Hozzátehetem: e felső paleolitikum óta délről felvándorló kultúra jellemzője a magyar hieroglif írás és az isten szó használata. Ebből az ősvallási kultúrából maradt fenn a hatti Estan neve, ezzel van rokonságban a Shigir idol 11 ezer éves szöveghagyománya és az amerikai indiánok népi jelkészlete, valamint a kínai írás és a magyar jelkészlet közötti 50 formai párhuzam.
(2) Az "amatőrök vesszőparipája" megfogalmazás Kiszely Istvántól származik, amellyel e sorok írója és Sándor Klára is egyetért. Ez azonban - álláspontom szerint - egyúttal azt is jelenti, hogy az akadémikus tudomány e szemellenzőjével a hozzáértésről is lemondott. A hieroglifikus nyelvemlékeink fel nem használásának súlyos következményei vannak, például az isten szavunk eredeztetését és a magyar népmesékben szereplő, istennel azonos égig érő fa megítélését illetően is. Ha a magyar nyelvészet nem hajlandó figyelembe venni a magyar ősvallás, népmese és rovológia egymással összefüggő adatait, akkor vagy idegenből kell ezeket eredeztetnie (ez megfelel a finnugrista prekoncepcióknak), vagy kénytelen bevallani, hogy fogalma sincs róla.
(3) A "tudományos konszenzus" az előző átkosokban kialakította a finnugrista téveszmerendszer védelmét szolgáló gyakorlatát. Ennek lényege az, amit Vásáry István is üzent Fehér Bencének, miszerint majd akkor reagálnak a jánoshidai tűtartóról adott (mellesleg alapvetően elhibázott - VG) olvasatára, ha azt tudományos fórumon adja közre. Miközben gondosan megakadályozzák, hogy a köreiken kívülállóktól származó gondolatok megemlítődjenek e fórumokon.
A Magyarságkutató Intézet megalakításakor Hoppál Mihály is tett olyan megjegyzést, hogy itt a dilettánsok nem kapnak majd szerepet. Miközben tudott és elismert tény, hogy a rovológia az amatőrök vesszőparipája volt, ráadásul írástörténészeket nem is képezünk - tehát e szakterületen mindenki autodidakta (amint azt a nyomomban Fehér Bence is megállapította). Az isten szavunk eredeztetésével kapcsolatos álláspontja is mutatja, hogy ez az elv nem működik. Nem érdemes ebben a csapdában sokáig várakozni, mert az őstörténetkutatásunk (mitológiánk, írástörténetünk) legfontosabb kérdéseire nem lehet megfelelő szintű választ adni a rovológiai ismeretek hasznosítása nélkül.
Az akadémikus tudomány e nemzet- és tudományellenes elzárkózó gyakorlata megfeledkezik arról, hogy a tudomány egyetlen célja a kíváncsiságunk kielégítése.
A civil társadalom régen elveszítette a "tudományba" vetett bizalmát s ez nem csupán folyamatos politikai feszültséget kelt, hanem akadályozza a kutatási feladatok megoldását és pazarolja a nemzeti erőforrásokat is. Nyilván ezért született meg a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal állásfoglalása is a nyílt tudományról.
"Az Open Science (nyílt tudomány) a tudományos kommunikáció új megközelítése, amely az átláthatóság és együttműködés elvein alapul és a friss kutatási eredmények terjesztésének innovatív módját jelenti a legújabb technológiai fejlesztések és a digitalizáció vívmányainak alkalmazásával. A nyílt tudomány egyrészt a jelentős nemzetközi kutatások eredményeihez, valamint a magyar tudomány nemzeti nyelven és más nyelveken korábban megjelent, illetve aktuálisan publikált eredményeihez való hozzáférést, másrészt új szemléletmódot jelent. A nyílt tudomány lehetővé teszi a nyitott szemléletmód elsajátítását a tudomány világának minden szereplője számára, s ezzel a verseny mellett az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, erősítve ezzel a civil társadalomnak a tudományba vetett bizalmát. ... A Citizen Science, más néven közösségi tudomány az Open Science tevékenységek olyan területe, amelyen a kutatók, kutatói közösségek kezdeményezésére lehetőség nyílik az állampolgárok, helyi közösségek, illetve a társadalom szélesebb rétegeinek a kutatások egyes folyamataiba történő bekapcsolódására."
Irodalom
Gulyás Judit: Népmesék felhasználása az ősvallás rekonstrukciójához Hozzászólás Pócs Éva tanulmányához
HOPPÁL Mihály: A magyar ősvalláskutatás (új) útjai, In: Magyar Őstörténet – Tudomány és hagyományőrzés. MTA BTK MŐT Kiadványok (1). MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2014., pp. 231-238.
Szigeti Judit – Rózsa Zoltán szerzők, Vida István főszerkesztő: Seals from the Árpád era? (Árpád-kori pecsétek?), in: Acta Numismatica Hungarica II, Journal of the Hungarian Numismatic Society, Budapest, 2024.
Vitalie BÂRCĂ: The Sarmatian mirror with tamgas from the settlement of Sebes - “Podul Ppripoculut” (Alba county, Romania): 50 years later, Journal of Ancient History and Archaeology, No. 8.1/2021 87–115.
Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. kötet.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: A legkorábbi magyar nyelvemlékek
Varga Géza: Az énlakai Egy Isten mondatjel
Varga Géza: Isten szavunk eredete
