A hopi tál faábrázolását a közönséges fától, a szokásos faábrázolásoktól megkülönbözteti néhány jellegzetessége.
- Ismert eurázsiai hieroglifákból (ősvallási kötődésű szójelekből) összeállított mondatjelet látunk. Az összeállítás a kínai írásban és a magyar hieroglif írásban is megszokott ligatúra- és jelmontázsképző eljárásnak megfelel. Ebből következően Szibériában, valamikor a paleolitikum végén és azt követően ehhez hasonló volt a jel- és szóhasználat. Magyar hieroglifákból alkotott mondatjeleket használtak az indiánok Amerikába kivándorló ősei. Ez a jelkincs és jelhasználat maradt fent a hun nyelvemlékeken (a hun írásból kialakult székely írásban) és a kínai írásban is.
- A hopi faábrázolás csúcsán egy Napot találunk, ami a hagyományos világfa ábrázolásokra jellemző ábrázolási konvenció. A sugaras Nap alakú jelforma ismerős, máig használjuk és minden magyarázat nélkül is megértjük. Az 1. ábra jobb felső sarkában van egy Napot ábrázoló őrségi fazekasjel, mellette pedig a székely írás "ü" (Üdő) jele. A Nap szó megfelelője előfordul Japán japán nyelvű elnevezésében (Nippon am. Nap hon). Az Üdő megfelelője a sumér-akkád Utu sar "Idő király" és a szkíta Oitoszür "Idő úr" kifejezésekben lelhető fel. Hogy ez a hopi jelváltozat a Nap, vagy az Üdő szavak rokonát rögzíti-e, azt további nyelvészeti kutatásnak kell felderítenie.
- A faábrázolás közepe a székely írás tprus "szabír ős ten" jelének megfelelője. Ez a világfa ábrázolások ismétlődően alkalmazott jele. Maga is a világfát ábrázolja (az égbolt súlya alatt görbülnek meg az ágai). A hopi jelváltozat feltehetően a ten szó megfelelőjét rögzíti, ám ennek pontosítása további kutatást igényel. A világnézet rokonságára utaló lehajló ágú világfa ábrázolása előfordul már Göbekli tepe leletein, Szubartu területéről is (3. ábra). Azaz ismert olyan ábrázolása e jelnek, amelyik megközelítőleg egyidejű az indiánok Amerikába vándorlásának leggyakrabban emlegetett időpontjával (legkésőbb 12 000 évet szoktak mondani).
- A jelmontázs alsó jele az "eget tartó fa" ábrázolási konvenció előfordulása, a székely írás "g" (ég) jelének és a kínai lolo írás "ég" jelének párhuzama. Az Istennel és az eget tartó fával azonos Tejútat idézi. Azt bizonyítja, hogy itt egy égi jelenségről van szó, ez az égi fa. A hopi jel hangalakjának meghatározása további kutatást igényel.
A hopi mondatjel esete megvilágítja a Pócs Éva felvetése nyomán kialakult világfa vita eredménytelenségének okát. A húsznál is több megszólaló szakember egyikének sem sikerült döntő (azaz írástörténeti alapozású) választ, értelmezést és olvasatot adnia. Az a kérdés merült fel ugyanis Pócs Éva dolgozatában, hogy volt-e a honfoglaló magyaroknak világfa képzete, vagy ez csak egy innen-onnan összelopkodott álom, amellyel a nemzeti identitásunkat kívánjuk megtámogatni?
A válaszadóknak elvileg egyszerű lett volna felmutatni a többszáz honfoglalás kori és ősmagyar kori világfa ábrázolás valamelyikét. Ám erre - írástörténeti tájékozottság és körültekintés hiányában - mégsem volt tényleges lehetőségük. Az egyetemi oktatás és a szakmai közhangulat pócsévai és zsiraimiklósi jellege miatt erre az érvre (az elolvasható mondatjelekre) talán nem is szabad kíváncsinak lenniük. Úgy viselkedik a "szakma", mintha egzisztenciális problémát jelentene a régészeti leleteken lévő magyar hieroglifikus nyelvemlékek tárgyalása. A szerkesztőségek is zsigerből tudják, hogy ki kell osztaniuk a tudománytalan jelzőt és el kell zárkózniuk az írástörténeti tények tudomásul vétele elől.
Példa a felmutatható emlékek sorából a nemrég előkerült szamarai ezüst övveret világfájának esete is (4. ábra). Bár a lelet bekerült a tudományos világ és a közönség látókörébe, e sorok íróján kívül a kutyát sem érdekelte, hogy itt a honfoglalásra készülő magyarság világfa ábrázolását látjuk, amely egyúttal egy magyarul jól elolvasható, több mondatos nyelvemlék is.
Az engedélyezett NAT tankönyvek ugyanakkor azt a történelemhamisító álláspontot oktatják az új és még újabb "szakember" nemzedékeknek, hogy az ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli. Rovológiai tekintetben a "szakmát" felsőfokon képezik ki a hazudozásra?
Ezzel szemben tény, hogy a hopi világfa és a szamarai világfa egyaránt ismerős jelekből (a kőkor óta napjainkig magyar szavak rögzítésére használt székely írás jelpárhuzamaira) épül fel, megérthető mondatjelet képez. Például az ég hieroglifát (az "eget tartó fa" ábrázolási konvencióból kialakult szójelet) mindkét világfán megtaláljuk (1., 2., 4. és 5. ábra).
A rovológiai téren nem is létező "tudományos konszenzusnak" fogalma sincs arról, hogy eszik-e, vagy isszák a magyar hieroglif írást. Sem a létező világfa ábrázolásokat, sem az azokat alkotó szójeleket, sem a hozzájuk kötődő ábrázolási konvenciókat nem ismerik. Nyilván természethű faábrázolást keresnek, miközben a világfák jelszerűek - akár e hopi tálon is. A széles körben elterjedt hieroglifikus nyelvemlékeinkről mit sem tudván, egyáltalán nem döntő az, amit az etnokulturális gyökereinkről fantáziálnak, akár pro, akár kontra (például a nyelvet nem rögzítő gének, vagy a régészeti leletek alapján).
A "tudományos konszenzus" talán gondolni sem mer arra, hogy a sztyepp és Szibéria benépesülésének, a korai magyar kultúrának a megismeréséhez szükség van az amerikai indiánok népi jelrendszerének és a rovásírásunkkal való összefüggésének kutatására is. Ha ez a gondolat felmerül valahol, akkor sokan rögvest tudni vélik, hogy eleve tudománytalan megközelítésről van szó. Róna-Tas András ugyanis közreadta, hogy a magyar őstörténetet a tudományosság igényével csak az általa megadott földrajzi szélességi és hosszúsági koordináták közé eső területen (lényegében az Urál környékén) lehet keresni. Azóta ugyan már tudjuk, hogy sem a magyarság antropológiájának, sem a nyelvének nem az Urál vidékén volt a szülőföldje (1). Ebből következően az effajta megalapozatlan kikötések csupán közönséges téveszmék. Ám a dogmák hatása ennek ellenére ma is eleven. A hasonló szemellenzők miatt az akadémikus áltudomány a világfa kérdésében nem képes érdemi válasz megfogalmazására, nem alkalmas a vonatkozó írástani tények értékelésére és hasznosítására.
3. ábra. Göbekli tepe 12 000 éves írásemléke, az olvasata: Lyukó ten "Lyukó napisten", jobb oldalon lent a megfelelő székely jelek: a "ly" (lyuk/Lyukó) és a "tprus" (szabír ős, ten)
Jegyzet
(1) A finnugrista prekoncepcióknak megfelelően százötven éven át preferált Urál vidéki "őshaza" megítélése - finoman szólva - ma sem egységes. Pontosabb lenne tökéletes zavarról, a "szakma" nyilvánvaló és sorozatos csődjéről, a nemzet tudatos félrevezetéséről beszélni?
Példa az ellentmondásokra a Türk Attila régész és Sándor Klára nyelvész által egyidejűleg a Magyar Nyelv 2023. évi 4. számában közreadott cikkek eltérő látásmódja. A szerzők "természetesen" nem hasznosítják a honfoglalást megelőző korokból ismert magyar hieroglifikus nyelvemlékeket, amelyek pedig szükségesek lennének a magyar őstörténet legfőbb kérdéseinek tisztázásához (3. ábra).
4. ábra. A honfoglalást megelőző korú Szamara környéki ezüst övveret jelekből áll és jeleket hordoz, több mondatos magyar nyelvemléket rögzít
5. ábra. A szamarai övveret és a székely írás jeleinek összehasonlító táblázata
Türk Attila Régészeti eredmények a magyar őstörténet kutatásában, lehetséges nyelvészeti vonatkozásokkal c dolgozata szerint "A régészet számára a korai magyar történelemmel kapcsolatos alapvető kérdés ... hogy a korábban nyelvészeti módszerekkel azonosított nyugat-szibériai őshazától ... nyugatra eső, tehát az Uráltól a Kárpát-medencéig terjedő terület régészeti hagyatékából mi kapcsolható a magyarság kora középkori elődeihez". (im/385. oldal) Az Uráltól keletre eső őshazák lehetőségét egy rövid utalással említi meg a cikkében. Az alán, onogur, kazár népeket török, vagy iráni nyelvűnek tartja. Miközben például az onogurnak (bolgártöröknek?) gondolt poltavai sír ezüstedényeiről is magyar mondatjelek kerültek elő Szentpéteri Józsefnek köszönhetően. Csak találgatni lehet, hogy ezt miért nem hasznosítja az akadémikus tudomány egyik szerzője sem.
A két szerző által ellenmondásosan értékelt onogur kérdést fel lehetne oldani, a helyére lehetne tenni a poltvai sírból előkerült, magyarul megszólaló nyelvemlék segítségével.
A példából az is következik, hogy a világfa vitában tapasztalt akadémikus kudarc nem valamiféle egyedi eset. A világfával foglalkozó cikktömeg eredménytelensége csupán a finnugrista történelemhamisítás, rovásundor és a kívülállók kritikájának elhárítását célzó zsiraimiklósi cenzúra egyik következménye. A témában folytatott több évtizedes párbeszéd alapján a jelenlegi gyakorlat folytatása várható. Ami újabb évtizedekre garantálja, hogy ez a "szakma" a jövőben sem lesz képes tudományos igénnyel ellátni a feladatát.
Irodalom
