„1903 augusztusában Szugyijivka (Macsuhi) falu helyi lakosai a »Taraniv jar« (Taranov-szurdok) jobb oldali lejtőjén véletlenül egy korsókkal teli fazekaskemencére bukkantak (14. ábra). 1907-ben M. Makarenko megvizsgálta a fennmaradt leleteket és megvásárolta a korsócskák egy részét (Makarenko 1911, 116–118. o.). Valószínűleg ez volt az utolsó adag termék, amelyet valamilyen okból nem vettek ki a tüzelőberendezésből. 1923-ban M. Rudinszkij a Poltavai Múzeumban végzett munkája során szemlét tartott a helyszínen, és kutatóárkot nyitott a Macsuhi falu közelében felfedezett fazekaskemence helyén (Rudinszkij 1923; 1928, 4. o.). 1963-ban A. Szmilenko kísérletet tett a macsuhi központ felkutatására (Szmilenko 1963, 1–2. o.). A M. Rudinszkij által részben feltárt szkíta temető területén (Rudinszkij 1949; Szuprunenko 2007, 44. o.) találtak néhány »alán típusú« korongolt kerámiatöredéket (Szmilenko 1963, 2. o.)." - írja Jaroszlav Volodarec-Urbanovics az academia.edu-n megjelent tanulmányában. A dolgozatában bemutatott egyik korsón a magyar államcímer árpádsávjainak rokona, az Él hieroglifa egyik változata látható a Lyukó hieroglifa vízszintes vonalai alatt (1. ábra).
A korsók a Dnyeper-menti Kancirka fazekasközpontról elnevezett kerámiakörbe tartoznak. A szakirodalom ezt gyakran „alán típusú” kerámiának is nevezi, mert készítéstechnikája és formavilága (finom iszapolt agyag, gyorskorongos technika, simított felület) az észak-kaukázusi alán és a sztyeppei nomád (bolgár, avar) hagyományokból ered. E "szakirodalom" azonban nem ismeri fel a leleteken lévő magyar hieroglifákat (ősvallási kötődésű szójeleket) és akkor sem jut az eszébe a magyar népnév, ha a táj és a korszak ezt indokolná.
A Dnyeper bal parti vidéke (a Poluzirja folyó térsége) a VII. században nem tartozott közvetlenül az Avar Birodalomhoz, hanem az azzal szomszédos, folyton változó sztyeppi–erdőssztyeppi érdekszférában feküdt. A térségre ebben az évszázadban a szláv (ant) törzsszövetség szétesése, a Régi Nagy-Bulgária, majd a Kazár Birodalom térnyerése volt a meghatározó. Az avar, a bolgár és a kazár államnak egyaránt jórészt magyar volt a lakossága, ezért a közöttük lévő területen némi joggal találunk magyarul elolvasható rövid hieroglifikus szöveget. A poltavai (Mala Perescsepino-i) leletek között korábban is felbukkantak már magyar hieroglifikus szövegek.
Az Avar Kaganátus hatalmi centruma a Kárpát-medencében volt. Keleti befolyása a VI. század végén és a VII. század elején a Dnyeszter és a Prut folyók vidékéig, legfeljebb az Alsó-Dnyeper sztyeppéjéig ért el. A Dnyeper vidékén 602-ben Baján avar kagán hadvezére, Apszich megsemmisítő csapást mért a bizánciakkal szövetséges antokra (a penykovkai kultúra népességére). Ez persze csak egy büntetőhadjárat volt, nem tartós megszállás vagy közigazgatási beolvasztás.
A "szakirodalom" szerint, bár a technológia sztyeppei/alán gyökerű, ezeket az edényeket a VII. századi korai szlávok (az antok / a késői penykovkai kultúra népessége) használták, és helyben is gyártották őket a sztyeppei mesterekkel való szoros együttélés révén. Hozzátehetjük: az elolvasható rövid hieroglifikus szöveg (az edény "díszítése") alapján ezek az "antok" magyarul beszéltek, vagy a magyar kultúra meghatározó hatása alatt éltek.
A szerző a VII. századra teszi a korsók használatát, párhuzamba állítva a híres martinovkai kincsekkel (ezüst övveretek, fibulák, antropomorf figurák) és a pasztirszkei földvár leletanyagával, amely a "szakirodalom" szerint a korai szláv és a sztyeppei világ legfontosabb találkozási pontja volt.
Az 1. ábrán bemutatott korsó nyakán körbefutó körök a Lyukó istennevet, vagy jelzőt rögzítik. E körök közepén van a korsó szája, azaz a "lyuk jel közepén lévő fizikai lyuk" ábrázolási konvenció előfordulásával van dolgunk, amely magyar etnikumhatározó.
Az edény hasán lévő díszítés esőt ábrázol és az Él istennevet rögzíti. Az Él hieroglifa változatai vagy 7-8 évezreden át követhetők a Halaf-kultúrától Egyiptomig és Kínáig, meg a sztyeppéig, ide értve a Kárpát medence neolitikus és későbbi előfordulásait is. A jelváltozatok közé tartozik a magyar államcímer árpádsávos fele, de hasonló jelváltozatokat találunk a recens néprajzi anyagban is (2 - 4. ábra).
Az "alán típusú" korsón lévő két hieroglifa együttesen a Lyukó Él mondatot rögzíti, ami két istennévből, vagy -jelzőből áll. Az archaikus díszítésű cserépedényekre az ősvallási célok szolgálatában tettek istenneveket, vagy olyan jelmontázsokat, amelyek a Teremtést és az Édent idézik. A haladót ugyanis arra kellett figyelmeztetnie, hogy az elfogyasztott ételt és italt a Teremtőnek köszönheti.
Az ősvallási képzetekkel szorosan összefüggő hieroglifikus jelhasználat arra enged következtetni, hogy a magyarság széles körben elterjedt világnézetét képviselő "díszítést" olvashatunk a Macsuhiban fellelt cserépkorsón.
A Macsuhi lelőhelyről szármaszó "alán típusú" korsó kerek száját némi joggal olvassuk el Lyukó-nak, hiszen egy lyukról van szó. Gyakran előfordul és ebben az "alán" esetben is ezt látjuk, hogy a korsó kiöntőnyílása köré oda is rajzolták a kör alakú lyuk, Lyukó jelet, ami félreérthetetlenné teszi az olvasatot (3. ábra). Sőt, ezekben az esetekben a "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció meglétét is nyugtázhatjuk, amely a magyar etnikum azonosítója. Nem véletlenül, hanem az etnokulturális kapcsolatok miatt találjuk meg ezt az ábrázolási konvenciót hun és tagar leleteken is.
A tagar kultúra (Kr. e. VIII–I. század) a dél-szibériai Minuszinszki-medence nagy hatású, szkíta jellegű bronz- és vaskori civilizációja volt. Az okunyevi kultúrának utóda ugyanabban a régióban, az ázsiai hunoknak pedig az egyik közvetlen régészeti és genetikai előzménye.
A "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció magyar etnikumjelző, ugyanis a kör alakú jel csak a magyar hieroglif írásban jelent lyukat. Ebből eredeztethető a székely írás "ly" betűje. A rovásírásos nyelvemlékek tanúságát figyelmen kívül hagyó Antal Csaba (1) és Janurik Tamás (2) megpróbálták kétségbevonni a Lyukó szó és istennév létezését és a hangalakját, ám a törekvéseik kudarcot vallottak. A nyelvtörténeti ismeretek hiányát nem lehet a Zsirai mintájú iparszerű jelzőosztogatással pótolni. Ha az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején (tehát a kései ómagyar kor végén) feljegyzett nikolsburgi ábécé igen régi jelsorrendjében egymás mellett van a "ly" és az "l" rovásjel, akkor az annak a kétségtelen bizonyítéka, hogy a magyar nyelvben akkor és azt megelőzően is létezett a kemény "l" és a lágy "ly". Pusztán arról van szó, hogy a kritikusaim vakon bíznak a finnugrista nyelvtudomány ítéletében. Pedig az erre nem szolgáltat kellő okot, hiszen a rovásírással írt magyar nyelvemlékek százait nem hajlandó figyelembe venni. Ami azt jelenti, hogy nem ismerheti kellőképpen a magyar nyelvtörténet korszakait sem (3).
Amikor tehát valamelyik régészeti leleten, vagy néprajzi tárgyon egy fizikai lyuk köré rajzolják a lyuk, Lyukó hieroglifát, vagy egy ilyen jel közepébe tesznek egy fizikai lyukat, akkor azzal a magyar jelentést, a magyarság jelenlétét dokumentálják.
3. ábra. Szentgyörgyvölgyi korsó a "lyuk jel közepén lyuk" ábrázolási konvencióval, az ábra jobb alsó sarkában a székely írás "ly" (lyuk, Lyukó) és "g" (ég) jele
Jegyzet
(1) Antal Csaba szerint "A kései ómagyarban valamint a magyarral rokonítható nyelvekben sem fordul elő a mélyedésre, nyílásra vonatkozó szónak olyan alakja, melynek kezdőhangja egy palatalizálódott l, azaz ly (jé) ... volt." Ám ez a kinyilatkoztatása, amit a prekoncepciókat szolgáló finnugrista nyelvtörténet álláspontjára alapozhat, nem több a rovásírásos adatok figyelmen kívül hagyásánál. Például a honfoglalás kori bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredéken le van írva a Nagyon nagy Lyukónak mondat. Ezt azonban elintézhetőnek véli az "erősen kétes olvasat" jelző kiosztásával. Ugyanígy teljesen figyelmen kívül hagyja a hieroglifikus előfordulások sorát, vagy a kései ómagyar kor végén lejegyzett nikolsburgi ábécében lévő "ly" betű tanúvallomását is. Ám az eljárása, amikor a szakmai érveket jelzőosztogatással próbálja meg helyettesíteni, csak a hozzá nem értésének és emberi alkalmatlanságának a bizonyítéka.
(2) Janurik Tamás az MTA által szervezett dilettánsellenes kultúrhadjárat részeként írt egy cikket. A korábbi cikkem kritikájával egy vitát kezdeményezett, amelyben azonban nem jutottunk közelebb egymás nézetéhez. Ama csoport álláspontját képviseli, amelyik a hieroglifikus írásemlékeink tárgyalásától folyamatosan elzárkózik és ezért csodaszámba menne, ha megbízható lenne a véleménye magyar írástörténeti kérdésekben. Az ő "nyelvtudománya" a korai adatokra tudatosan nem figyelt, például a sumért rokontalan szigetnyelvnek minősítette, mert a sumér-magyar rokonság tárgyalása is cáfolta volna a történelemhamisító prekoncepciókat.
Janurik Tamás érvelésének legnagyobb hibája a tökéletes érzéketlensége a rovológiai adatok iránt. Mintha azok nem is léteznének. Ha igaza lenne a luk/lik-lyuk szóeleji hangváltozás kései időpontját illetően, akkor meg kellene magyaráznia, hogy az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején keletkezett nikolsburgi ábécében miért van két "l"-féle rovásbetűnk (az egyik a lyuk/Lyukó, a másik meg az Él, élő szóból alakult ki az esetleg évezredekkel korábbi akrofónia során). Azt írja, hogy "még a kései ómagyar korban sem volt a lik szónak lyuk hangzása, nehezen fogadható el az, hogy évezredekkel azelőtt – még „a magyar nyelv szkíta korában” – ezt a szót lyuknak mondták volna, és ezért használták volna fel a székely–magyar "ly" rovásjelet a szkíta–hun–székely–magyar Lyukó főisten hieroglifikus szójeleként". Holott az álláspontját cáfoló nikolsburgi ábécét már hosszú évtizedek óta ismeri a tudomány.
(3) A hivatalos NAT tankönyvek a százszámra elolvasott lelettömeg dacára azt a történelemhamisító tételt tanítják a gyanútlan magyar diákseregnek, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti (szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglalás korban) nem volt nyelv- és írásemlék. Pedig a múzeumok polcain százszámra vannak olyan régészeti leletek, amelyeken rövid hieroglifikus írásemlékek vannak. Csak a szakmai és etikai hiányosságaik miatt ezeket nem képesek sem elolvasni, sem hasznosítani.
Irodalom
Antal Csaba (2023): »Lyukak a szakértelemben: Varga Géza téveszméi a székely írás ’ly’ rovásbetűjével kapcsolatban, Lyukó Napisten és a lyuk meséje
Varga Géza (2018): A hunok magyar nyelvűségét alátámasztó "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció
Varga Géza (2018): A szentgyörgyvölgyi korsó Lyukó és ég jeles világmodellje
Varga Géza (2018): Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?
Varga Géza (2019): Andronovo edény az "Élő Ak" mondattal
Szentpéteri József: Ifjúkori feljegyzések az Ermitázs egy különleges kiállítási vitrinjéről. Mala Perescsepino, 1912 - az úgynevezett "poltavai kincs" tulajdonjelei
Varga Géza (2020): A Lyukó istent megidéző tejesköcsög
Varga Géza (2021): A poltavai (mala perescsepinoi) ezüstedény-készlet jeleinek olvasata
Varga Géza (2021): Istenidéző szertartás szövegkönyve a Szent Koronán
Varga Géza: A Keszthely-kultúra öntvényének Ragyogó Nap úr mondata
Varga Géza (2021): A Mala Perescsepinói kincs magyar szójelei
Varga Géza (2022): Mit mond a székely írás eredetéről a nikolsburgi ábécé?
Varga Géza (2024): Zsirai Miklós bukása és a világfa vita
Varga Géza (2025): Az orosi V. századi hun jelvény istenidéző szertartási szövegkönyve
Varga Géza (2026): Az árpádsávok eredete
Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete
Varga Géza (2026): Az Allah és Él istennevek megfelelője a veleméri Sindümúzeum cserépedényén
Varga Géza (2026): Az Él úr mondatot rögzítő őrségi világfa
