A Kökénydombi Vénusz a tiszai kultúrához tartozó újkőkori antropomorf agyagedény, amely a Kr. e. V–IV. évezredben készült. A hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket alkalmazó) írásemléket hordozó leletet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum őrzi (1. ábra). A Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydombon találták meg Banner János ásatásán. 1942-ben került a gyűjteménybe. A vele együtt talált hasonló, ám darabokban fennmaradt edénnyel együtt a világoszloppal (Tejúttal) azonosított Él termékenység- és anyaistennőt ábrázolják, amit a hieroglifikus szövegek olvasata is alátámaszt. A szobrocska felső részét a restaurátor töredékekből alkotta meg .
1. ábra. A Kökénydombi Vénusz szembőlnézete (középen) és hieroglifikus "díszítése" (balra), valamint a hieroglifáknak megfelelő magyar jelek (jobbra)
A Kökénydombi Vénusz jelei
A múzeum világhálón közzétett ismertetője szerint "Az edény teljes felülete karcolt vonalszegély között mezőkre osztott, amelyeket sokszorozott karcolt és futókutya-motívumok töltenek ki. A két láb díszítése eltér a törzs karcolt mintáitóI, itt rombusz alakzatban bekarcolt minták figyelhetők meg." A hazai régészeknél tapasztalható jelenség, hogy a székely írásjeleknek a régészeti leleteken lévő párhuzamait nem hajlandók felismerni. A Dienes Istvántól származó információ (1) alapján meghatározó köreikben szégyenletes dolog a nemzeti írásunk ismerete. Ebből következően "természetes", hogy futókutya motívum nincs a leleten. Helyette a székely írás előzményét képező, kőkori eredetű magyar hieroglif írás szó- és mondatjelei töltik ki a felületet. Ez az írásemlék a sorokat alkalmazni kezdő hieroglifikus szövegek közé tartozik. A jelen cikkben a szobrocskán szereplő mondatok némelyikének olvasatát adom közre.
2. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg első sora az istennő melleivel és karjaival, az olvasat egy istenidéző szertartás szövegkönyvének vázlata: Ragyogj, ragyogj ...! Lyukó országa. Ragyogtál, ragyogtál ...
3. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg második sora az istennő köldökével, az olvasat: Lyukó szár Él (mai magyarsággal: Lyukó úr(nő) Él
4. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg harmadik sora a szobrocska hasáról, az olvasat: Él országa
5. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg negyedik sora a szeméremtájékot ábrázolja, az olvasat: Lyukó anya
6. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg legalsó jelei a szobrocska térdéről, az olvasat: Khuár sar (mai magyarsággal: Khuár úr(nő) "a sarok ura/úrnője")
(folyt. köv.)
Jegyzetek
Dienes István írta a Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon című cikkében (Életünk, 1992, 30. évfolyam 6. szám 537–541. old.): "Visszahallom, hisz sutyorogják, de szemembe is mondják a kollégáim incselkedve, sõt még egynémely barátom is csúfondároskodott velem, hogy ez biz már a komolyabb öregedés jele, hogy a rovásírással kezdtem el foglalkozni." Mi más ez, ha nem annak világos beismerése, hogy a székely rovásírás a "tudományos" körök egy része számára eleve szalonképtelen? Ez esetben szó sem eshet figyelmetlen szóhasználatról, vagy egyesek érzékenységéről. Dienes István nem hagy kétséget afelõl, hogy maga a kutatási téma, a székely rovásírás léte és említése elfogadhatatlan némelyik "tudós" számára.
Mivel ezt a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként írta, e munkahelyi közhangulat kétségtelenül összefügg azzal, hogy a múzeumban később barbár módon lereszelték a letéti szerződéssel a gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény rovásjeleket hordozó felületét. Majd a maradék rovásjelekről előbb azt állították, hogy latin AK monogram és sorminta, majd azt, hogy rontott latin "m" és sorminta.
Róna-Tas András is okot adott az elképedésre. Szerinte a honfoglaló magyarok között "az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás. ... a királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsõ írásos lejegyzés elõtt is ... a krónikás ... emlékezetét valamilyen eszköz is segítette ... ez lehetett rovás is." Azaz Róna-Tas András akadémikus (nyelvész, írástörténész) nem tekinti írásnak a székely rovásírást.
Lukácsi Bélával, a Magyar Rádió tudományos szerkesztõségének egykori vezetõjével több ízben beszéltem telefonon, de következetesen elzárkózott a székely írással kapcsolatos felfedezések közzétételétõl, legyenek azok bármilyen fontosak. Így járt az a hun lelet is, amelyen székely betûkkel írt magyar szó olvasható, s amelyet öt régész ismert el hunnak, vagy hun korinak. Ez a bronztárgy 200 éves vitát, a magyar õstörténet legfontosabb kérdését dönti el – a Magyar Rádió "tudományos" szerkesztősége azonban semmilyen környezetben, semmilyen kommentárral, semmilyen vita keretében nem hajlandó még csak megemlíteni sem a felbukkanását. A fõszerkesztõ úr kezdetben a szakirányú képzettségem hiányát hozta fel indokként, anélkül azonban, hogy a felsőfokú képesítéseimet ismerte volna, vagy felmérhette volna, hogy az egyre inkább interdiszciplinárissá váló kutatásokhoz pontosan milyen szakmai ismeretekre van szükség. S persze azt sem vette figyelembe, hogy Magyarországon írástörténészeket nem képeznek. Írástörténetet ugyan tanítanak néhány szakon, de ott a székely rovásírás eredetéről soha sem bizonyított butaságokat sulykolnak a diákok fejébe. Ennek belátásához elegendő Sándor Klára 1996-ban közzétett beismerését megérteni, amivel csak követte I. J. Gelb és Püspöki Nagy Péter, a a rovológiai téren nem is létező "szakmát" hasonlóképpen elmarasztaló ítéletét. A szerkesztõ urat az sem hatotta meg, hogy a könyveimet több egyetemen felhasználják az oktatásban. Arra való hivatkozásom is falra hányt borsónak bizonyult, hogy a legnagyobb írástörténeti felfedezések sora köszönhetõ kívülállóknak. Nem mintha ezek az érvek, vagy ellenérvek a legcsekélyebb módon is befolyásolhatták volna a feliratos hun bronztárgy tudományos jelentõségét, vagy a nagyközönség jogát a saját történelmét megvilágító adatok megismerésére. A vita lényegtelen mellékkörülményekről szólt, mert a főszerkesztõ úr valamilyen ürügyet keresett a javaslatom elutasításához. Végső érve az volt, hogy kamaszkorában még foglalkoztatta ez az írás, de ma már más irányba fordult az érdeklődése. Azaz világossá tette, hogy hatalmi kérdésről van szó: akinek nincs rádiója, annak az írása nem érdekes.
E magyar kultúrát (pontosabban a rovásírásunkat) gyűlölő társaságtól hiába várjuk, hogy felismerje a székely jeleket, amikor a feladatai részeként leírja az általa kiásott leleteket. E rovásundoruknak köszönhetően tudok e cikkben sokak számára újdonságként ható jelenségről, a kőkori leleteken felbukkanó magyar szövegekről beszámolni. Ha a feladatukat tisztességesen ellátó okos és becsületes tudósaink lennének, ők már régen megírták volna ugyanezt.
Irodalom
Dienes István (1992): Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, Életünk, 1992, 30. évfolyam 6. szám 537–541. old.
