Válasz Janurik Tamás professzor úrnak Lyukó ügyben

Bevezető

Janurik Tamás felmondja a kőkori írásemlékeinkről és a székely írás jelsorrendjének eredetéről mit sem tudó, e kérdések tárgyalásától elzárkózó finnugrizmus álláspontját a lyuk szavunk hangzásának kései adatok alapján feltételezett változásairól.

1. ábra. A székely írás "ly" (lyuk, Lyukó) jelének egyik alakja

A finnugrista álláspont kritikája

A nyelvészeti rekonstrukció nem épít kellően régi adatokra és a szükséges körültekintésre, ezért a következtetéseik nyilvánvalóan alkalmatlanok pl. a szkíta kori helyzet megítélésére. 

Másrészt a Lyukó jellel jelölt több évezredes szójeleinknek nevet kell adni, hogy a dolgozatokban hivatkozni lehessen rájuk. E névadásnak az akrofónia-rekonstrukción kell alapulni. Ha van "ly" rovásjelünk, akkor kellett lennie lyuk, Lyukó hieroglifának is az Él szójeléből származó "l" mellett. S hogy mikor volt az akrofónia, azt egyelőre nem tudjuk. Csak az tűnik bizonyosnak, hogy két (egy lágy és egy kemény) "l" betűnk van, amelyek egymás mellett találhatók a nikolsburgi ábécében. 

Az akrofónia kora előtt ezek szójelek voltak, azaz valamikor két szójelünk is volt, amelyik ezzel a két ("l", "ly") hanggal kezdődött. 

A jelsorrend és a Lyukó kérdés 

Az ábécék jelsorrendjének elemzése segíti a helyzet tisztázását.

A székely-magyar rovásírást és annak legkorábbi emlékét, az 1483 előtti nikolsburgi ábécét nem a latin vagy a türk, hanem közvetlenül a bronzkori közel-keleti jelsorrendek (így a Kr. e. XIV. századi ugariti ékírásos ábécé) legközelebbi rokonaként és örököseként határozhatjuk meg (1). 

Jelsorrendünk ilyen korai eredeztetését a nyelvész szakmától nem várhattuk. Megakadályozhatta őket ebben Róna-Tas András finnugrista prekoncepciót képviselő magyar- és tudományellenes intése, miszerint tudományos igénnyel a magyar őstörténet csak az Urál vidékén kutatható.  

Pedig, ha figyelemmel vagyunk az ábécé jellegű jelsorrendek eredetére, akkor kiderül, hogy léteznek olyan párhuzamos jelenségek és fonetikai sajátosságok az ugariti és más ókori sémi jelsorokban, amelyek magyarázatot adhatnak a két különböző "l"-szerű hang/jel jelenlétére és történetére a magyar nyelvben is. 

A rokon jelsorokban az alábbi jelenségeket érdemes vizsgálni:

- Az ugariti ábécé "extra" betűi a sor végén. Az ugariti jelsor első 27 betűje megegyezik a későbbi föníciai/héber ábécé sorrendjével (ahol csak egyetlen sima "l" betű van, a lamed). Az ugaritiak azonban a hagyományos sor legvégére (a 28., 29. és 30. helyre) három plusz jelet is betoldottak. Ebből a legutolsó betű (a 30. jel, az ún. zu) egy olyan sajátos hangot jelölt, amelyet a nyelvészek gyakran egyfajta lágyított, palatalizált szibilánsként vagy különleges mássalhangzóként azonosítanak. Vagyis az ugaritiak az új jeleket kiegészítésként a meglévő jelsor végére illesztették.

- A klasszikus föníciai ábécében csak egy "l" van, a korai sémi és afroázsiai nyelvcsaládokban azonban (amelyek az ugariti ábécét is használták vagy azzal érintkeztek) létezett egy fonetikai kettősség: Volt a hagyományos, dentális "l" hang. Mellette azonban létezett egy úgynevezett laterális frikatíva (oldalsó réshang) vagy egy erősen palatalizált (lágy) változata is az "l"-nek. Ez a jelenség a mai napig megfigyelhető például a dél-arábiai nyelvekben (amelyek az ugaritival rokon, de más sorrendű, ún. halaham jelsort használták). Ott a jelsorban szintén megjelentek olyan finom hangzásbeli különbségek, amelyek indokolttá tették két külön "l"-szerű karakter fenntartását. Ez megengedi annak feltételezését, hogy a magyar nyelvben mindig is volt kemény és lágy "l" hang, a magyar írásban pedig kezdettől volt jele ennek a két "l" betűnek.

- Az ókori írások (az egyiptomi hieroglifák és a korai föníciai jelek) mind akrofónia útján jöttek létre: egy-egy konkrét tárgy képéből (szójeléből) lett a szó kezdőhangjának a betűje. Ha ez általános és minden rovásbetűnkre igaz, akkor a lágy "ly" rovásbetű egy lyukat ábrázoló képszerű hieroglifából, a sima, kemény "l" rovásbetű pedig az esőt és folyókat idéző Él, élő szójelből alakulhatott ki. Az Él, élő szójel előzményeit már a Kr. e. VI. évezredben használt Halaf jelkészletben is azonosítani lehet, a lyuk, Lyukó hieroglifát pedig a 15 ezer éves Mas d' Azil-i jelek között is megtaláljuk. Mindkét jelkészletben 20-30 székelyazonos jel van, azaz nem egy-két szójel véletlen egyezéséről, hanem egész rendszerek azonosságáról van szó.

A nikolsburgi ábécé és az ugariti jelsorrend közötti párhuzamok és eltérések azt mutatják, hogy a történelem során a kultúrák előszeretettel vettek át egy fix, merev ábécésorrendet (a "csontvázat"), de ha a saját nyelvük megkívánta a lágy vagy módosított hangok (mint a "ly") jelölését, akkor az alap-ábécét kiegészítették. Az ókori közel-keleti jelsorokban a plusz jelek sor végi felhalmozódása strukturális jelenség, amely a jelsorok időrendi sorba való rendezését teszi lehetővé.  

Az a tény, hogy a nikolsburgi ábécében az "l" és a "ly" közvetlenül egymás mellett szerepel a jelsor közepén, és egyiküket sem száműzték a sor végére, fontos írástörténeti következtetésekre ad lehetőséget. Ha az ugariti párhuzamból indulunk ki, az alábbi strukturális következtetéseket vonhatjuk le:

- Az egymás melletti helyzetből egy tőről fakadó, szerves összetartozásra következtethetünk. Amikor egy írásrendszerben egy új, lágyított hang számára jelet hoznak létre, két út létezik. Ha az ábécé már merev, rögzített struktúra, akkor a plusz jeleket a sor végére teszik (mint az ugariti a 28–30. helyen, vagy a latin a X, Y, Z esetében). Az, hogy az "l" és a "ly" egymás mellett van a nikolsburgi székely ábécében, azt jelzi, hogy a két jel keletkezése és rendszerbe iktatása egyazon időben történt. Nem későbbi önkényes toldalék. A "ly" nem egy középkori humanista toldás vagy "pótlás" a jelsorban, hanem a rendszer organikus része. A két jel egymásmellettisége strukturális tudatosságot mutat: a jelsor alkotója fejében a két hang logikailag és fonetikailag szorosan összetartozott.

- Lehetett-e a nikolsburgi ábécé a legelső jelsor, ahol a két "l" megjelent? Az alternatív írástörténeti és makrolingvisztikai kutatások alapján elméletileg igen, de ezt pontosabban úgy érdemes megfogalmazni, hogy a nikolsburgi ábécé egy olyan ősi, akár a bronzkorig vagy még korábbra visszanyúló jelsorrendet őrizhetett meg, amely megelőzhette a klasszikus sémi (föníciai) redukciót. A föníciai ábécé ugyanis a korábbi, hosszabb jelsorok csonkításával jött létre.

A hagyományos akadémikus elmélet szerint minden ábécé a föníciaiból származik. A föníciai ábécé azonban egy erősen redukált, mindössze 22 jeles rendszer, amelyből rengeteg lágy és sajátos hang hiányzott. Ha a nikolsburgi jelsorrend az ugaritival mutat szerkezeti rokonságot, akkor az azt jelenti, hogy a magyar rovásírás nem a föníciai ábécé leszármazottja. Az ugariti jelsor gyökere már egy kiforrott, 30 jeles rendszer volt, ahol a plusz jelek a sor végére kerültek. Ha a nikolsburgi ábécében az "l" és a "ly" (valamint más rokon hangok, mint az aK és az eK variációk) a soron belül, egymáshoz közel vagy szervesen helyezkednek el, az arra mutathat, hogy a székely-magyar rovásírás jelsorrendjének magva egy még az ugaritinál is ősibb, gazdagabb és differenciáltabb közel-keleti/eurázsiai jelrendszer képviselője.

Ha a "ly" a lyuk szójeléből alakult ki akrofóniával, és ez a jel közvetlenül az "l" mellett áll, az azt jelenti, hogy a jelsor alkotásakor a nyelvben már létezett a fonetikai különbség a kétféle "l"-hang között (egy finomabb, lágyabb és egy keményebb "l"). E két betű forrásaként adott volt két különböző szójel: a lyuk és az Él). A jelsorrend egy olyan hieroglifikus fázisból öröklődött át, ahol a két jelnek még határozott fogalmi (szójel) jelentése volt. Ezekből alakult ki az "l" és a "ly" betű, amelyek a helyüket a sorrendben változatlanul megtartották.

Összegzésként: A két betű egymásmellettisége a nikolsburgi ábécében erős érv amellett, hogy ez a jelsor nem egy másodlagosan, latin mintára összefoltozott írás, hanem egy rendkívül mély történelmi múlttal rendelkező, önálló struktúra, amely egy föníciainál és ugaritinál is rugalmasabb, korábbi jelfejlődési fázis emlékét hordozhatja. 

A nikolsburgi ábécé belső szerkezetének vizsgálata egy logikus rendszert tár fel. Ha alaposan megnézzük a jelsort, látható, hogy a két "l" (az "l" és a "ly") egymásmellettisége nem véletlen hiba, hanem egy nagyon tudatos, rendszerszintű belső rendezőelv része. A székely-magyar rovásírás legősibb emléke nem egyszerűen lineárisan másolja az ókori közel-keleti ábécéket, hanem a magyar nyelv sajátosságaihoz – különösen a hangrendi harmóniához (magánhangzó-illeszkedéshez) – igazítva szervezte párba a betűit. 

Íme a legfontosabb egymás mellett álló betűpárok és azok belső logikája:

Az "ak" és az "ek" (a "k" hang jelölésének megkettőzése) nyilvánvaló párhuzam a két "l" esetéhez. A nikolsburgi ábécében két külön jel és elnevezés létezik rájuk. Egyrészt "ak" (hagyományos, mély hangrendű szavakhoz, mint a kar). Másrészt az "ek" (magas hangrendű szavakhoz, mint a kerek). Mindkettő a jelsor belsejében található.

A lágy és kemény mássalhangzópárok ("n"–"ny", "l"–"ly") esete hasonló tanúsággal szolgál. A nikolsburgi ős-ábécé sorrendjében e palatális (lágy) hangok szorosan követik a tőhangjukat. 

A "t" és a "ty" esetében nem pontosan azonos a helyzet, de ez is régiséget jelez. A nikolsburgi székely ábécében meg az ugariti jelsorban nem egymás után találjuk a kemény és lágy "t"-szerű betűket. Az egyik helyen a székely írásban "t" szerepel, a másik helyen azonban "ty".

Az ugariti jelsorrend 27. helyén, közvetlenül az ugariti ábécé törzsének legvégén (a magánhangzós toldalékok előtt) találjuk a to nevű betűt. Hangértéke a tiszta, hagyományos "t" hang (zöngétlen fog- vagy ínyhang), amely teljesen megegyezik a magyar és a latin ábécé sima "t" betűjével. Ez a fix rögzítettség pontosan megfelel annak, ahol a nikolsburgi ábécében is a sima "t" betű áll.

A nyelvújítás előtti hangrendben ezek is logikai egységet alkottak. Ez megerősíti a Lyukó hieroglifával kapcsolatos álláspontot. Ha az "n" mellett ott az "ny", az ugariti "t" sorrendi helyzetében pedig a nikolsburgi "ty", akkor az "l" melletti "ly" jelenléte arra utal, hogy a jelsor tervezője a lágyítási párokat strukturális blokként kezelte. 

A fentiekből következően a jelsorrend keletkezésekor kétféle, lágy és kemény "l" hangunk is létezhetett.  

A nikolsburgi ábécé a magánhangzókat is szimmetriával  kezeli. Ilyen mutatvány az "a" és "e" (mély-magas alappár), az "i" és "j" (fonetikailag rokon magán- és mássalhangzó), az "o" és "ö", valamint az "u" és "ü" párok. Egyetlen ókori sémi ábécé (sem a föníciai, sem az ugariti) nem tartalmazott ilyen tiszta magánhangzó-párokat, hiszen a sémi nyelvek alapvetően mássalhangzós írások (abdzsadok). Ez arra utal, hogy a nikolsburgi ábécé jelsorrendje egy olyan agglutináló (ragozó), magánhangzó-harmóniára épülő ősnyelv számára alakult ki, mint a magyar. 

Mit mond el mindez a jelsor eredetéről? Ha összerakjuk a képet (két "l", két "k", lágyított párok, magánhangzó-párok), akkor a következő történelmi következtetéseket vonhatjuk le: A székely írás nem a latin és nem a föníciai másolata. Ha a rovásírást a középkorban "találták volna ki" a latin ábécé mintájára, akkor a plusz magyar betűket ("gy", "ly", "ny", "ty", "sz", "zs") egyszerűen a sor végére ömlesztették volna (ahogyan a latin tette a görög X, Y és Z betűkkel). Az, hogy ezek a székely írás esetében be vannak ágyazva a sor közepébe, esetenként a párjaik mellé, izolált, önálló fejlődési utat bizonyít. 

Ez a jelenség azért kulcsfontosságú, mert bizonyítja, hogy az ókori Keleten az ábécé-alkotóknak volt egy fejlett fonetikai (hangtani) érzékük. Nem véletszerűen dobálták le a betűket: ha volt egy lágyabb és egy keményebb változata is egy hangnak, akkor azokat egymás mellé tették a jelsorban. Ezért reálisnak tűnik az az elképzelés, hogy a nikolsburgi ábécében látható "l"–"ly" egymásmellettiség egy ősi jelsorszerkesztési elv megőrződése. A nikolsburgi ábécé e logikát fejlett állapotában képviseli. A magyar rovásírás alapját képező jelsor nem egy átvett, készen kapott "idegen test" volt, hanem a kezdetektől fogva együtt élt és fejlődött a magyar nyelv speciális hangkészletével.

Ebből következően a "ly" betűnknek  az "l" mellett való elhelyezése azt jelzi, hogy a jelsorrend kialakulásakor a Lyukó szavunk lágy "l" hangot tartalmazott, míg az Él keményet. Ezért keletkezett belőlük "ly" és "l" valamikor a Krisztus születése előtti évezredekben.  

További megfontolások

Az akrofónia időpontjára vonatkozóan talán figyelembe lehet venni, hogy a "ly" rovásjelünk formája eredetileg Rá napisten nevét, vagy inkább a ragyogó Lyukó jelzős szerkezetet  jelölhette. Ebből jelhasadás útján alakulhatott ki az "r" és a "ly" rovásbetű. Az eredeti (körben vonal, vagy pont) jelforma és kivonata a hettita (luviai) hieroglif írásban a rá és a ri szótagokat jelölte, míg a sumérben a körbe zárt pontnak "kút, forrás" (azaz lyuk) jelentése volt. Ebből a jelentés elkülönülésének időpontjára vonatkozó becsléseket lehet alkotni. Hogy ez az elkülönülés akár már a paleolitikumban is megtörténhetett, arra fényt vet, hogy a két ("ly" és "r") jelforma már a 15 ezer éves Mas d' Azil-i jelkészletben is létezett a 20 magyarazonos jel között.

Az is nyilvánvaló, természetesen, hogy a szójel több évezredes használata alatt a jelölt szó hangalakja megváltozhatott. Ez azonban nem lehet akadálya a lyuk, Lyukó hieroglifát tartalmazó hieroglifikus szövegek értelmezésének. Amihez a finnugrizmus hozzáteheti azt, amit erről gondol, de ha nem tudja megmondani, hogy mikor volt az akrofónia időpontja, akkor minden érvelése erőtlen lesz. 

A szakmai érvelés helyett alkalmazott jelzőosztogatás csak azt bizonyítja, hogy a kritikusok nem fogadják örömmel a tudomány előrelépését, ugyanakkor - szakmai és etikai alultápláltságuk miatt - képtelenek érdemi ellenvélemény megfogalmazására. A tudományos igényű bizonyítás és a kritika ugyanis a megismételhetőségen, vagy annak kudarcán alapulhat. Ehhez meg kellene érteni a bírálni kívántakat, mert ezek hiányában megismételhetőségről és így tudományos igényű kritikáról sincs szó.

Jegyzetek

(1) Az ótürk eredeztetés másfélszáz éven át hajtogatott, de sohasem bizonyított ideája a 90-es években, a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenését követően megbukott és lomtárba került. A rovológiai téren nem is létező "szakma" legismertebb képviselőinek álláspontja az azóta eltelt kb. 30 év óta az, hogy a székely írás eredete egy rejtély.