A Kökénydombi Vénusz a tiszai kultúrához tartozó újkőkori antropomorf agyagedény, amely a Kr. e. V–IV. évezredben készült. A hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket alkalmazó) írásemléket hordozó leletet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum őrzi (1. ábra). A Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydombon találták meg Banner János ásatásán. 1942-ben került a gyűjteménybe. A vele együtt talált hasonló, ám darabokban fennmaradt edénnyel együtt a világoszloppal (Tejúttal) azonosított Él termékenység- és anyaistennőt ábrázolják, amit a hieroglifikus szövegek olvasata is alátámaszt. A szobrocska felső részét a restaurátor töredékekből alkotta meg .
1. ábra. A Kökénydombi Vénusz szembőlnézete (középen) és hieroglifikus "díszítése" (balra), valamint a hieroglifáknak megfelelő magyar jelek (jobbra)
A Kökénydombi Vénusz jelei
A múzeum világhálón közzétett ismertetője szerint "Az edény teljes felülete karcolt vonalszegély között mezőkre osztott, amelyeket sokszorozott karcolt és futókutya-motívumok töltenek ki. A két láb díszítése eltér a törzs karcolt mintáitóI, itt rombusz alakzatban bekarcolt minták figyelhetők meg." A hazai régészeknél tapasztalható jelenség, hogy a székely írásjeleknek a régészeti leleteken lévő párhuzamait nem hajlandók felismerni és egyébként is írástörténeti tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot. A Dienes Istvántól származó információ (1) alapján meghatározó köreikben szégyenletes dolog a nemzeti írásunkkal való foglalkozás.
Ebből következően "természetes", hogy futókutya motívum nincs a leleten (2). Helyette a székely írás előzményét képező, kőkori eredetű magyar hieroglif írás szó- és mondatjelei töltik ki a felületet. Ez az írásemlék a jeleket sorokba rendező hieroglifikus szövegek közé tartozik. A korábbi, képszerű írásemlékek után ezidőtájt kezdik sorokba rendezni a jeleket. A jelen cikkben a szobrocskán szereplő mondatok némelyikének olvasatát adom közre.
2. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg első sora az istennő melleivel és karjaival, az olvasat egy istenidéző szertartás szövegkönyvének vázlata: Ragyogj, ragyogj ...! Lyukó országa. Ragyogtál, ragyogtál ...
3. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg második sora az istennő köldökével, az olvasat: Lyukó szár Él (mai magyarsággal: Lyukó úr(nő) Él
4. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg harmadik sora a szobrocska hasáról, az olvasat: Él országa
5. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg negyedik sora a szeméremtájékot ábrázolja, az olvasat: Lyukó anya
6. ábra. A Kökénydombi Vénusz előlnézetén látható hieroglifikus szöveg legalsó jelei a szobrocska térdéről, az olvasat: Khuár sar (mai magyarsággal: Khuár úr(nő) "a sarok ura/úrnője")
(folyt. köv.)
Jegyzetek
(1) A futókutya minta egy ókori eredetű, folytonosan ismétlődő geometriai szalagdíszítő elem, amely a stilizált tengeri hullámok tarajának egymásba kapcsolódó ritmusát idézi. A klasszikus építészeti és művészettörténeti szakszótárak (például Zádor Anna Építészeti szakszótára) szerint a futókutya egy olyan folyamatos szalagdísz, amelynél a hullámvonalak csúcsai visszahajlanak, s így egymás után futó, stilizált tarajos hullámok vagy egymásba kapcsolódó spirálok benyomását keltik.
..
ábra. A "futó kutya" motívum a magyar hieroglif írás Jó sar (mai magyarsággal Jó úr) mondatjele, amelynek eredeti példája látható a nagyszentmiklósi kincs egyik istenábrázolásának fejdíszén, miközben az istenalak ruházatán lévő pontozott vonalkázás az Él szót rögzíti
A nagyszentmiklósi kincs hátrafelé nyilazó fejedelmet ábrázoló jelenetében az emberalak fejdíszén a Jó sar (mai magyarsággal: Jóságos úr), emberarcú hátasának fején pedig a szimmetrikus Nagy sar (mai magyarsággal: Nagyúr) mondat olvasható. Amit a népi etimológia futókutyának magyaráz, az eredetileg a Jó sar "Jó úr" mondatjele. A mondatjel alsó része a sarok hegyét ábrázolja, amelynek csúcsán áll az égi folyó, az Istennel azonosított Tejút. A folyót (az égig csapó hullámtarajt) a székely írás "j" betűjének előzménye, a jó "folyó" hieroglifa ábrázolja. Jó szavunk eredetileg "folyó" jelentést hordozott és a mai Jóisten kifejezés mögött is az "égi folyóval azonos isten" jelentés áll. Ettől az istentől származik a királyi hatalom. A sztyeppi uralkodók uralmuk legitim voltának jelzéseként viselték a fejükön e mondatjelet.
. ábra. Horezmi érem, a fejdísz felső sorában a Jó sar (mai magyarsággal Jó úr) mondatjelek sorával, az alatta lévő sáv vonalkázása az Él istennevet rögzíti, a teljes olvasat mai magyarsággal: Él jóságos úr
Azaz a Kökénydombi Vénuszon nem a futókutya motívum, hanem annak őse jelenik meg (4. ábra). Ennek alsó része hegyek sorát ábrázolja, a felső pedig a folyókat - vagyis a tartalom ugyanaz, csak a grafikai kép tér el.
ábra. A magyar államcímer két elemének az árpádsávoknak és a hármas halomnak az olvasata: Él országa
A magyar címerben e kettőnek az árpádsávok és a hármas halom felel meg. Az árpádsávokról azt tartotta meg a hagyomány, hogy négy folyó jelképe. Azonban az árpádsávok esetében nem a kacskaringó alakú jó hieroglifával, hanem a párhuzamos vonalakat jelentő Él hieroglifával jelölték a folyókat. A hármas halom a sumér khur "hegy, ország" szójel megfelelője. Ebből következően a Kökénydombi Vénuszon lévő jelsor mai olvasata Él országa, vagy Él hegyei, esetleg Él hegyes országa is lehet. Ez a khur, vagy or hangzású ősi szó eredetileg nyilván a hegyekből álló világoszlop neve volt ( a hettitáknál a tar szó jelölte a világoszlopot). A világoszlopot eredetileg az isten országának tarthatták. Idővel e hármas halom jelentése módosult és a világoszlop helyett egyre inkább Magyarországot jelentette. A jelentés mellett az eredeti hangalakot is megőrízte a magyar orom és ország szavak töve. A hieroglifikus Él országa mondatjelnek 7-8 ezer évre visszamenő párhuzamai vannak (... ábra).
ábra. Halaf tál töredéke a British Múzeumban az Él országa mondattal
(2) Dienes István írta a Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon című cikkében (Életünk, 1992, 30. évfolyam 6. szám 537–541. old.): "Visszahallom, hisz sutyorogják, de szemembe is mondják a kollégáim incselkedve, sőt még egynémely barátom is csúfondároskodott velem, hogy ez biz már a komolyabb öregedés jele, hogy a rovásírással kezdtem el foglalkozni." Mi más ez, ha nem annak világos beismerése, hogy a székely rovásírás a "tudományos" körök egy része számára eleve szalonképtelen? Ez esetben szó sem eshet figyelmetlen szóhasználatról, vagy egyesek érzékenységéről. Dienes István nem hagy kétséget afelõl, hogy maga a kutatási téma, a székely rovásírás léte és említése elfogadhatatlan némelyik "tudós" számára.
Mivel ezt a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként írta, e munkahely közhangulata kétségtelenül eredményezte azt, hogy a múzeumban később barbár módon lereszelték a letéti szerződéssel a gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény rovásjeleket hordozó felületét. Majd a maradék rovásjelekről előbb azt állították, hogy latin AK monogram és sorminta, majd azt, hogy rontott latin "m" és sorminta.
Róna-Tas András is okot adott az elképedésre. Szerinte a honfoglaló magyarok között "az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás. ... a királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsõ írásos lejegyzés elõtt is ... a krónikás ... emlékezetét valamilyen eszköz is segítette ... ez lehetett rovás is." Azaz Róna-Tas András akadémikus (nyelvész, írástörténész) nem tekintette írásnak a székely rovásírást.
Lukácsi Bélával, a Magyar Rádió tudományos szerkesztõségének egykori vezetőjével több ízben beszéltem telefonon, de következetesen elzárkózott a székely írással kapcsolatos felfedezések közzétételétől, legyenek azok bármilyen fontosak. Így járt az a hun lelet is, amelyen székely betűkkel írt magyar szavak olvashatók, s amelyet öt régész ismert el hunnak, vagy hun korinak (később kiderült, hogy tévesen, mert "csak" késő középkori). Ez a bronztárgy 200 éves vitát, a magyar őstörténet legfontosabb kérdését dönti el – a Magyar Rádió "tudományos" szerkesztősége azonban semmilyen környezetben, semmilyen kommentárral, semmilyen vita keretében nem hajlandó még csak megemlíteni sem a felbukkanását. A főszerkesztő úr kezdetben a szakirányú képzettségem hiányát hozta fel indokként, anélkül azonban, hogy a felsőfokú képesítéseimet ismerte volna, vagy felmérhette volna, hogy az egyre inkább interdiszciplinárissá váló kutatásokhoz pontosan milyen szakmai ismeretekre van szükség. S persze azt sem vette figyelembe, hogy Magyarországon írástörténészeket nem képeznek. Írástörténetet ugyan tanítanak néhány szakon, de ott a székely rovásírás eredetéről soha sem bizonyított ostobaságokat tömnek a diákok fejébe. Ennek belátásához elegendő Sándor Klára 1996-ban közzétett beismerését megérteni, amivel csak követte I. J. Gelb és Püspöki Nagy Péter, a rovológiai téren nem is létező "szakmát" hasonlóképpen elmarasztaló ítéletét. A szerkesztő urat az sem hatotta meg, hogy a könyveimet több egyetemen felhasználják az oktatásban. Arra való hivatkozásom is falra hányt borsónak bizonyult, hogy a legnagyobb írástörténeti felfedezések sora köszönhető kívülállóknak. Nem mintha ezek az érvek, vagy ellenérvek a legcsekélyebb módon is befolyásolhatták volna a feliratos hun bronztárgy tudományos jelentőségét, vagy a nagyközönség jogát a saját történelmét megvilágító adatok megismerésére. A vita lényegtelen mellékkörülményekről szólt, mert a főszerkesztő úr valamilyen ürügyet keresett a javaslatom elutasításához. Végső érve az volt, hogy kamaszkorában még foglalkoztatta ez az írás, de ma már más irányba fordult az érdeklődése. Azaz világossá tette, hogy hatalmi kérdésről van szó: akinek nincs rádiója, annak az írása nem érdekes.
E magyar kultúrát (pontosabban annak zászlóshajóját, a rovásírásunkat) gyűlölő társaságtól hiába várjuk, hogy felismerje a székely jeleket, amikor a feladatai részeként le kell írnia az általa kiásott leleteket. Ám éppen e rovásundoruknak köszönhetően tudok e cikkben sokak számára újdonságként ható jelenségről, a kőkori leleteken felbukkanó magyar szövegekről beszámolni. Ha a feladatukat tisztességesen ellátó okos és becsületes tudósaink lennének, akkor ők már régen megírták volna ugyanezt.
Irodalom
Dienes István (1992): Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, Életünk, 1992, 30. évfolyam 6. szám 537–541. old.
