Inagaki Hajime, a japán Miho Museum kutatója és korábbi kurátora, kiemelkedő tanulmányokat írt Az állatminták szimbolikája a délkelet-iráni bronzkori kőtárgyakban: Szent szimbólumok az ókori Nyugat-Ázsiából és Nyugat-Közép-Ázsiából cím alatt a délkelet-iráni Dzsiroft-műveltség Kr. e. III. évezredi kő- és kloritedényeinek ikonográfiájáról és szimbolikájáról. E sorozat 3. részében közli egy turulmadár (1) képét (1. ábra). E turulmadárnak párhuzama is található a környezet kultúráiban, ami arra utal, hogy ez a madár egy ősi kulturális közösség hagyatéka. Számunkra, magyarok számára ez azért különösen érdekes, mert a jelkészletünk és a mitológiánk tanúsága szerint közünk van az e tájra jellemző jelkincshez és ehhez a turulhoz is. Vagy mi is merítettünk e kulturkincsből, vagy azt mi teremtettük meg. (2)
2. ábra. Turulmadarat ábrázoló Indus-völgyi jelmontázs Ioannis Kenanidis és Evangelosz C. Papakitszosz nyomán, valamint az alkotóelemeinek megfelelő székely jelek (alatta)
3. ábra. XI. századi szeldzsuk tál ős hieroglifát viselő turullal (középen, fotógrafika), balra (fentről lefele) a turul ragyogó, Lyukó, sar, ős, ten hieroglifái, jobbra a hieroglifáknak megfelelő székely "r", "ly", "s", ős és ten jelek
A Dzsiroft-kultúra
A Dzsiroft-kultúra egy rendkívül fejlett kora bronzkori kultúra volt, amely a Kr. e. III. évezredben (kb. Kr. e. 3000–1800 között) virágzott a mai délkelet-Iránban, Kerman tartományban, a Halil-folyó völgyében. A kultúrát csak a 2000-es évek elején fedezték fel, miután a térségben pusztító árvizek ősi sírokat mostak ki a földből, és a helyiek tömegesen kezdték el illegálisan értékesíteni az elképesztő szépségű régészeti leleteket. A hivatalos ásatásokat később Youssef Madjidzadeh iráni régész vezette.
Jiroft legfőbb védjegye a puha, sötétzöldes klorit kőből (más néven steatit vagy zsírkő) faragott luxusedények és használati tárgyak tömege. Az edények felületét finom, domborműves faragások díszítik. Kedvelt motívumaik a kiterjesztett szárnyú sasmadarak, a lehajló ágú pálmafák, a kígyók, a leopárdok, valamint a mitológiai hibrid lények (például skorpióemberek, bikaembereket ábrázoló alakok). Sokan a faragott mélyedéseket színes drágakövekkel (például lazurit, karneol, türkiz) és fehér mészkővel rakták ki, ami rendkívüli gazdagságról tanúskodik.
Jiroft nem nomád törzsek szövetsége, hanem egy hatalmas, szervezett városi civilizáció volt. A kultúra fő központjában, Konar Sandal lelőhelyén két hatalmas domb (Konar Sandal Észak és Dél) található. Itt tárták fel a világ egyik legnagyobb és legősibb vályogtégla zikkurátját (piramisszerű platform-építményét), amelynek alapja meghaladta a több száz métert, és a vallási-adminisztratív élet központja volt. Az ásatások során bonyolult bronzbaltákat, tőröket, réztárgyakat és finom aranyékszereket találtak, ami magas szintű kohászati tudást bizonyít.
Földrajzi elhelyezkedése miatt Jiroft volt a bronzkori világ legfontosabb közvetítő és kereskedelmi hálózata. Ez azért különösen érdekes a számunkra, mert az uráli nyelvcsalád a bronzkori Szejma-Turbino kultúra (egy fémkereskedelmi és érckutató útvonal) telephelyei mentén alakultak ki. E kultúra - a szabír ős mondatjel elterjedése alapján - a Szíriától és Anatólia déli részeitől Elámig őshonos és onnan Egyiptomig, meg az Indus-völgyig eljutó szabír-hurri népesség műve volt. Az általuk használt magyar, vagy magyarral rokon nyelvből alakulhattak ki az uráli nyelvek.
A Dzsiroft-kultúra kapcsolatban állt a kor összes nagy civilizációjával: Keleten az Indus-völgyi civilizációval (Harappa), ahonnan karneolt és elefántcsontot importáltak. Északon a BMAC (Baktria–Margiana) kultúrával, ahonnan a becses lapis lazuli (lazúrkő) érkezett. Nyugaton Mezopotámiával (Sumer és Elám). A Jiroftban faragott kloritedények státuszszimbólumnak számítottak, így azok eljutottak Ur, Uruk, Mari és Szúza királyi sírjaiba és templomaiba is.
Jiroft saját, fejlett közigazgatással rendelkezett, amit a Konar Sandalban talált agyagtáblák bizonyítanak. Két párhuzamos írásrendszert használtak: a lineáris elámit (amely a gazdasági kapcsolatokat rögzíthette) és egy teljesen egyedi, máig megfejtetlen geometrikus írást, amely a kultúra saját szellemi terméke.
A dzsirofti kultúra felfedezése alapjaiban változtatta meg az ókori Közel-Kelet történetét. Bebizonyította, hogy a Közel-Kelet bronzkori fejlődése nem korlátozódott kizárólag a Tigris és az Eufrátesz völgyére (Mezopotámiára), hanem tőlük keletre, az iráni fennsíkon egy velük egyenrangú, gazdag és spirituálisan rendkívül összetett civilizáció virágzott.
A Dzsiroft-kultúra (Kr. e. III. évezred, délkelet-Irán, Halil Rud-völgy) az ókori Kelet egyik legizgalmasabb régészeti felfedezése. Kőfaragványaik, különösen a puha klorit kőből készült edényeik, egy karakteres hitvilágot és szimbólumrendszert tárnak elénk. Tárgyaikon kiemelt helyet foglalnak el a mitológiai jelentőségű faábrázolások és ragadozó madarak.
A fa a Dzsiroft-művészetben a világfát, vagy életfát képviseli, amely összeköti a földet az égbolttal. Tekintve, hogy szép hazánkban nemrég zajlott le eredménytelenül a világfa vita, időszerű és indokolt lenne e faábrázolások kutatása és főleg megértése, mert e nélkül a magyar őskutatás és néprajz védtelenül áll a Pócs Éva félék oktalan támadásai előtt. (3) Youssef Madjidzadeh régész szerint a sas-ábrázolások szoros kapcsolatban állnak a későbbi mezopotámiai Etana-mítosszal, ahol a sas segíti felrepülni a királyt az égbe.
A szabír-hurri Dzsiroft testvérei
A jelhasználatuk és a feltételezhető szabír-hurri nyelv alapján Göbekli Tepe, Aratta, Halaf és Tepe Jahjá a Dzsiroft-kultúrával, vagy részeivel azonos.
- Göbekli Tepe az onnan előkerült három hieroglifikus írásemlék alapján magyar jelekkel írt magyar mondatokat hagyott ránk. A szabír ős mondatjel előfordulása alapján szabír-hurri lakossága lehetett, amit a Szubartuhoz való földrajzi közelsége is alátámaszt.
- Aratta négy nagy sumér eposzban szerepel (ezek az Enmerkar és Aratta ura, Enmerkar és Enszuhkesdana, valamint két Lugalbanda-történet). Aratta egy nehezen megközelíthető, hét hegyláncon túl fekvő, hegyvidéki országként van leírva. Uruk királya, Enmerkar azért indít expedíciót vagy küld követeket Arattába, mert Urukban nincsenek nemesfémek, kloritkő és drágakövek (lapis lazuli), és ezeket kéri Aratta urától, hogy felépíthesse a sumér istenek templomait. A mítosz szerint Inanna istennő (a szerelem és háború úrnője) eredetileg Arattában lakott, de később elhagyta őket, és áttette a székhelyét Uruk városába, mert a sumér király jobban a kedvére tett. Tehát a szövegekben Sumér és Aratta két különálló világ, ahol Sumér a civilizáció és az isteni kegy új központja, míg Aratta a nyersanyagokban gazdag, de végül behódoló hegyi királyság.
Bár a szövegek nem mondják ki, több modern kutató (köztük a Dzsiroftot feltáró Youssef Madjidzadeh) abból indult ki, hogy a sumérek a saját szent történeteikben feltűnően nagy tisztelettel adóznak e távoli országnak.
A sumér papok és építészek Arattából kértek mesterembereket a legszentebb templomaik (például az eridui zikkurát) felépítéséhez. Ebből arra következtetnek, hogy a sumér vallási és építészeti kultúra magva Arattából származhatott.
A sumér és a későbbi bibliai özönvíz-történetek (ahol a bárka az Ararát hegyén köt ki) arra utalnak, hogy a mezopotámiai civilizáció azután kezdődött, hogy az emberek lejöttek a hegyekből a síkságra. Ezért sok kutató szerint a sumérek kollektív emlékezetében a hegyvidéki Aratta (legyen az az iráni fennsíkon Dzsiroft vagy északon az Örmény-felföldön az Ararát) a vízözön utáni újjászületés helyszíneként élt. A Biblia is arra emlékezik, hogy Noé utódainak egy része az Édentől keletre - azaz esetleg Irán területén, Dzsiroftban - telepedett le. Ezért érthető, ha az Éden területét és a tőle keletre lévő Dzsiroftot egyaránt az Aratta névvel illették.
A szabír-hurri területeket nevezhették Arattának, amit a Dzsirofttól nyugatra lévő Ararát nevével is azonosítanak. Ám, ha az Aratta nevet magyarul Úr atya értelemmel magyarázzuk, akkor megengedhetővé válik, hogy nem egyetlen hegyről, hanem egy ősképzetről van szó, amelyet az egész terület lakossága követett.
- Tepe Yahjá azért fontos a számunkra, mert Makkay Jánosnak köszönhetően korábban már lehetőségünk volt megismerni a 6000 éves jelkészletét és megállapíthattuk, hogy 20 székelyazonos jelet használtak a sumérek feltűnése előtt ezer évvel. Különösen érdekessé teszi e kultúrát az, hogy egyesek a suméreket innen (a szabír-hurri területekről) származtatják.
Tepe Jahjá és a Dzsiroft-kultúra közötti kapcsolat a bronzkori régészet egyik fontos alapvetése. A két lelőhely földrajzilag rendkívül közel fekszik egymáshoz. Tepe Jahjá mindössze kb. 75-90 kilométerre nyugat-délnyugatra található Dzsiroft városától és a Halil Rud-völgytől –, így elkerülhetetlen volt a szoros gazdasági, kulturális és politikai összefonódásuk.
Tepe Jahjá hírnevét az ókori világban és a modern régészetben is az adta, hogy a helyszínen egyértelmű kloritkő-megmunkáló műhelyeket tártak fel. Míg Dzsiroft (Konar Sandal) a térség monumentális királyi és vallási központja volt hatalmas zikkurátjával, addig Tepe Jahjá egyfajta termelő- és bányászközpontként működött. Az itt bányászott és faragott puha kloritedényeket (az úgynevezett nemzetközi stílusú luxustárgyakat) Dzsiroft kereskedelmi hálózatán keresztül exportálták Mezopotámiába, az Indus-völgybe és a Perzsa-öbölbe.
A Tepe Jahjá IVB rétegében talált faragványok motívumkincse azonos a Dzsiroft-völgyben talált edényekével. Ha a Tepe Jahjá-i jelkészletet 20 magyarazonos jel jellemzi, akkor az alátámasztja az 1. ábrán lévő dzsirofti turul azonosítását és magyar kötődését.
A két helyszínt összeköti az írásbeliség és az adminisztráció megjelenése is. Tepe Jahjá IVC régészeti fázisában (Kr. e. 3100–2800 körül) jelentős számú proto-elámi gazdasági agyagtáblát és pecsétnyomót találtak. Ez a korai írásos kultúra közvetlen előképe vagy párhuzama a Dzsiroftban talált vonalas elámi feliratoknak. A régészek szerint Tepe Jahjá fontos adminisztratív megállóhely volt azon a kereskedelmi útvonalon, amely Elám fővárosát, Szúzát összekötötte a keleti Dzsiroft-medencével.
Tepe Jahjá és Dzsiroft egyazon civilizációs szövet részét képezték. Tepe Jahjá volt az a hely, ahol a kőfaragók ténylegesen dolgoztak és kitermelték a javakat, Dzsiroft pedig az a szakrális és politikai központ, ahol a javak koncentrálódtak, ahonnan a hatalmat és a használt szimbólumok alkalmazását koordinálták.
Dzsiroft szomszédai
Dzsiroft (a szabír-hurri lakosságú terület képviselője) nem egy elszigetelt oázis volt, hanem a bronzkori világ egyik legnagyobb kereskedelmi és kulturális csomópontja. Edényeik és motívumaik elképesztő távolságokra jutottak el. A jelkészleteik egységesen és erősen kötődnek a magyar hieroglif írás jelkészletéhez.
- Sumér: Dzsiroftot sokan a sumér eposzokban említett mesés, gazdag keleti országgal, Arattával azonosítják, amely a sumér eposzokban Uruk gazdag, mítikus vetélytársa, a szent kövek és Inanna istennő eredeti hazája. Arattát a modern kutatók a sumér kulturális és vallási gyökerek egyik lehetséges bölcsőjének (őshazájának) tekintik. A Dzsiroftban faragott luxus kloritedények eljutottak a sumér templomokba és uralkodói sírokba is (pl. Ur városába). A dzsirofti magyarazonos jelek létét magyarázza, hogy a legkorábbi sumér jelek között is húsznál több magyarazonos jelet találunk (4. ábra). Ezeket nem csak formai, hanem a jelentést és a hangalakot illető tartalmi kapcsolatok is fűzik a magyar jelkészlethez. Simo Parpola a sumért az uráli nyelvek közé sorolta.
- Elám keletre feküdt a dzsirofti kultúra területétől és rendkívül szoros kulturális, nyelvi és gazdasági szálak fűzték őket egymáshoz. Elám a mai délnyugat-Irán (Huzesztán és Fársz tartományok) területén helyezkedett el, központjai Szúza és Ansan városok voltak, közvetlenül Mezopotámia szomszédságában. A felfedező régész, Youssef Madjidzadeh javaslata szerint Dzsiroft egy önálló, független bronzkori civilizáció, amely földrajzilag és kulturálisan mintegy hídként (köztes láncszemként) állt a nyugati Elám és a keleti Indus-völgyi civilizáció között.
Bár politikailag külön álltak, az írásbeliség terén mutatható ki a legizgalmasabb összefonódás. A Dzsiroftban (Konar Sandal) talált agyagtáblákon olyan feliratok is szerepelnek, amelyek a lineáris elámi írás korai változatának tűnnek. Több kutató is felvetette, hogy az elámi írásbeliség és nyelv valójában Dzsiroftból (keletről) származhatott, és onnan terjedt el nyugat felé, Szúza irányába. Ha ez igaz, akkor Dzsiroft az elámi kultúra egyik legősibb gyökere vagy bölcsője lehetett.
Bár mindkét nép ragozó nyelvet beszélhetett és zikkurátokat épített, Jean Perrot francia régész (aki Szúzát és Dzsiroftot is kutatta) kiemelte: Dzsiroft lakóinak művészete, ikonográfiája és kloritedényei egy teljesen egyedi világképet tükröznek, amely jól megkülönböztethető mind a sumerektől, mind a klasszikus elámiaktól.
- Az Indus-völgyi civilizáció (Harappa / Meluhha): Dzsiroft szoros kapcsolatban állt a tőle keletre, a mai Pakisztán területén virágzó Indus-kultúrával. Konar Sandal (Dzsiroft központja) ásatásain olyan fehér márvány pecsétnyomókat és feliratokat találtak, amelyek az indus-völgyi írásjeleket és motívumokat hordozzák. Jiroft kloritot szállított keletre, az Indus-völgy pedig karneolt és más drágaköveket adott cserébe. Dzsirofthoz hasonlóan az Indus-völgyi kultúrában is találunk magyar hieroglifákat: negyvennél is több magyarazonos szójelet használtak, közte a magyar államcímer mindhárom szójelét (5. ábra).
- A BMAC (Baktria–Margiana Régészeti Komplexum): Északi irányban, a mai Türkmenisztán és Üzbegisztán területén lévő Oxus-civilizációval is élénk volt a cserekereskedelem. A mitológiai hibrid lények (oroszlántestű, emberfejű vagy sárkányszerű lények) közös motívumkincset alkotnak a két régió között. A BMAC kultúra nem csak arról nevezetes, hogy itt született meg az Árpádház genomja, hanem arról is, hogy jelhasználata szoros kapcsolatban van a magyar jelhasználattal. Például előfordul itt a Ten "isten" jelünk megfelelője is.
- Hatti és hettita
Jegyzetek
(1) A turul az ősvallás egyik fontos szereplője a csodaszarvas, a világmodell, a világfa és az istenábrázolások mellett. Ezeket onnan lehet felismerni (a turult azon az alapon lehet megkülönböztetni a többi ragadozómadártól), hogy - a "szent témához szent jel illik" elv alapján - székely rovásjelek megfelelői (a kőkori ősvallás jelképei) vannak rajtuk.
(2) A fősodratú akadémikus történeti nyelvészet a sumér, az elámi, a hurri, a hatti, az indus-völgyi (dravida?) és az urartui nyelveket többnyire egymástól független nyelvcsaládokba sorolja, vagy rokontalan szigetnyelvnek tekinti és módszertanilag nem tartja bizonyítottnak a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelvvel való közvetlen genetikai rokonságukat.
Amihez azt tehetjük hozzá, hogy új forráscsoport feltárása indokolja új magyarázatok megszületését. S ilyen új forráscsoport a magyar hieroglif írással írt rövid, magyarul elolvasható szövegek és a magyarazonos szójelek tömege a korszak és a táj írásemlékei között. Ezekre eddig nem figyelt fel a szakma, pedig jelentős adatcsoportról van szó. Amíg e rövid hieroglifikus szövegek feltűnő magyar kapcsolataira nincs jobb magyarázat, addig ez a tudomány legújabb, megalapozott felvetése.
Az akadémikus "tudomány" módszerei egyébként sem minden esetben érdemesek a megkülönböztetett tiszteletünkre, sőt kifejezetten hibás és káros dogma és gyakorlat is akad a portájukon.
Például Simo Parpola, Angela Marcantonio, Otto von Sadovszky, Csőke Sándor és Matrácz László a szokásos tudományos módszereket alkalmazva homlokegyenest más megállapításokra jutott.
- Simo Parpola a hosszú évtizedekig rokontalan szigetnyelvként elkönyvelt sumért az ugor nyelvek közé sorolva megjegyezte, hogy az eddigi kutatásnak e rokonság azért nem tűnt fel, mert senkit sem érdekeltek a tények. Máskor, például a budapesti késő középkori jelvény esetében barbár módon lereszelték a tévesen hunnak vélt és magyar szöveget hordozó tárgy felületét, letagadva róla az átvételkor még elismert rovásszöveg létét. Az akadémikus tudomány ilyen és hasonló, súlyos módszertani hibái indokolják a kutatás folytatását és az újabb szempontok figyelembe vételét.
- Marácz László, a Hollandiában élő és kutató magyar nyelvész, egyetemi docens (University of Amsterdam) a finnugor nyelvrokonság elméletének ismert kritikusa. Több munkájában – például az 1995-ben megjelent Magyar fordulat című könyvében – bírálta a hazai akadémiai nyelvészet finnugor dogmáit, és a magyar nyelv ősnyelvi jellegét, illetve alternatív (például a Czuczor–Fogarasi szótár alapjaira épülő) megközelítéseit támogatja.
- Angela Marcantonio (1951–2018) a római Sapienza Egyetem (Università degli Studi di Roma „La Sapienza”) történeti és uráli nyelvészet professzora volt.
Fő műve a 2002-ben megjelent The Uralic Language Family: Facts, Myths and Statistics (Az uráli nyelvcsalád: Tények, mítoszok és statisztika), amelyben módszertani szempontból vizsgálta felül a finnugrisztikát. Arra a következtetésre jutott, hogy a történeti nyelvészet szigorú szabályai szerint hiányoznak a megdönthetetlen tudományos bizonyítékok amellett, hogy az uráli nyelvek valóban egyetlen közös alapnyelvből származó nyelvcsaládot alkotnának.
Külön kötetet szentelt a magyar kérdésnek A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete (2006) címmel. Érvelése szerint a magyar és a többi finnugor nyelv közötti strukturális és szókincsbeli egyezések nem elegendőek a rokonság bizonyítására, és úgy vélte, hogy a finnugor modellt a 19. században politikai-ideológiai hatások is alakították.
Későbbi kutatásaiban (például a 2021-es posztumusz kiadású munkáiban) erősen foglalkoztatta a magyar és a török nyelvek kapcsolata. Felvetette, hogy a magyar nyelvben található nagyszámú türk elemet a hivatalos akadémiai nyelvészet hajlamos volt egyszerűen „jövevényszónak” minősíteni, miközben a magyar nyelv valójában sokkal közelebbi strukturális és történeti szálakkal kötődhet a türk világhoz, mint az urálihoz.
Mivel Marcantonio nem kívülálló műkedvelőként, hanem elismert nyugat-európai egyetemi katedráról, a hivatalos összehasonlító nyelvészet eszköztárával kritizálta az uráli elméletet, munkássága heves vitákat váltott ki a hazai akadémiai körökben (például a Nyelvtudományi Kutatóközpont munkatársai részéről). A finnugor elmélet bírálói között ugyanakkor a mai napig az egyik legfontosabb nemzetközi referenciapontnak számít.
Tehát az akadémikus érvelés, miszerint ők képviselnék a tudományos igényű módszertant, nem több közönséges blöffnél. Hibás a fősodratú nyelvészetnek az ősnyelv kérdéséről alkotott megalapozatlan prekoncepciója is. A "nyelvtudomány" jelenlegi álláspontja szerint ugyanis egyetlen közös, néhány ezer évvel ezelőtti globális ősnyelv (mint a bábeli) létezése nyelvészetileg nem igazolható, mivel a nyelvek diverzifikációja sokkal régebbi folyamat. Abban persze egyetérthetünk, hogy egy kőkori őskultúra lehet a magyarazonos jelenségek hátterében. E kőkori eredetű magyarazonos jelenségek egyikét tisztelhetjük a Dzsiroft-kultúra elolvasható turuljában is.
A nyelvtudomány nem épít kellően régi nyelvemlékekre ahhoz, hogy az e tárgyban adott megállapításait megbízhatónak lehessen tekinteni. Már a 12 000 éves Göbekli Tepe írásemlékeit sem tudja elolvasni, nem beszélve a régebbi, akár 40 000 éves hieroglifikus írásemlékekről, mint amilyenek pl. Marbellán és a Stádel-barlangban, vagy Amerikában is előkerültek. A magyar hieroglif írás segítségével azonban mindezek megérthetők és elolvashatók. Nem tekinthető az akadémikus "tudomány" módszertani értékének, hogy a füle botját sem mozgatja, amikor a magyar hieroglifikus írásemlékekről van szó, sőt cenzúrát alkalmaz a témával szemben.
S ott van az a megfontolás is, amivel Csúcs Sándor - olvasván az ezt tárgyaló dolgozatomat - a nyomomban már egyetértett. Azzal ugyanis, hogy ha a Homo sapiens sapiens egyetlen családból alakult ki és terjedt el a világon, akkor kezdetben egyetlen nyelve és kultúrája volt. Ez aztán széthasadhatott különféle nyelvekre és kultúrákra, de az eredeti ősnyelvnek sok maradéka lehet (van is) s ezek bárhol felbukkanhatnak. Ezért a távoli nyelvekben (és hozzátehetjük: írásokban) felbukkanó azonosságokat nem véletlennek kell tekinteni (miként erre van példa az akadémikus tudomány képviselőinél), hanem az ősrokonság maradékának. Ezért indokolt a szétszórt magyar nyomok figyelembe vétele.
A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai vaószínűségszámítás azt bizonyította, hogy a világ írás- és jelrendszerei egyetlen közös kőkori ősből alakultak ki. S ugyanez a helyzet a nyelvekkel is.
A matematikusok már leírták, hogy a tudományban a véletlen szó használata illetlenség, mert véletlen nincs is. Azt szokás véletlennek nevezni, aminek az okát nem ismerik, vagy amiről nem akarnak beszélni. E megállapítás fényében a nyelvészek által a távoli nyelvekben felbukkanó hasonló szavakra, vagy más nyelvi jelenségekre alkalmazott véletlen szó súlyos módszertani hiba. Nincs semmi okunk arra, hogy hasraessünk az akadémikus áltudomány súlyos hibákkal terhelt módszertanra alapozott téves megállapításai előtt.
A fentiekben felmutatott nyelvi és írástörténeti jelenségek magyarázatot követelnek és a tudomány nem mehet el mellettük szemlesütve, mert feladata nem egy politikai célú prekoncepció védelme, hanem a kíváncsiságunk kielégítése.
(3) A kutatás megszervezése, a helyzet átértékelése a kulturális területen tevékenykedő hatóságok, intézmények és műhelyek feladata lenne. A vita első fordulóit szervező szerkesztőségek közül a Mandinert már elsöpörte az éppen aktuális kormányváltás, de az Ethnographia és a Valóság szerkesztőségén még múlhat a nemzet becsülete - ha tesznek valamit a megmentése érdekében.
Irodalom
Inagaki Hajime: Az állatminták szimbolikája a délkelet-iráni bronzkori kőtárgyakban: Szent szimbólumok az ókori Nyugat-Ázsiából és Nyugat-Közép-Ázsiából
Ioannis Kenanidis - Evangelosz C. Papakitszosz (2025): An Estimate of the Indus Valley Language Phonology, Journal of Research in Humanities and Social Sciences, augusztus, Quest Journals DOI: 10.35629/9467-1308171194
Varga Géza (2022): XI. századi szeldzsuk tál "ős" hieroglifát viselő turulmadárral
Pócs Éva (2023): A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció. In Bárdos Dániel–Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában, 283–324. Budapest: Typotex Kiadó
Varga Géza (2024): A Pócs Éva cikkére reagáló akadémikus henger szakmai erőtlensége
Varga Géza (2024): Világfát ábrázoló egyedi hieroglifák
Varga Géza (2026): Az Indus-völgyi és a magyar jelformák összehasonlítása
Varga Géza (é. n.): Világfa vita
