Michel M. Kazanski közölt egy cikket az academia.edu-n Some tamgas of the 4th-century Bosporan nobility and the northwestwrn Black sea region címmel. Mint azt írja, a késő római kori Kimmériai Boszporusz területéről ismert egy általa klánjeleknek (tamgáknak) minősített (1) hieroglifa-csoport. A jelen cikkben az általa közölt szarmata írásemlékek némelyikét olvasom el a magyar hieroglif írás segítségével. Az alábbi írásemlékek az Adzsimuskaiban (2. számú kripta) 1841-ben feltárt sírleleteken (1. és 2. ábra), valamint egy 1891-ben vásárolt lószerszámon (3. ábra) kerültek elő. A jeleknek a Fekete-tenger északnyugati térségében is találhatók párhuzamai; ez arra utal - írja a szerző -, hogy a szarmata (alán) nemesi klánok a gótok észak-fekete-tengeri térségbe történt benyomulása nyomán kelet felé vándoroltak.
1/a. ábra. A magas követ ábrázoló adzsimuskai szarmata világoszlop-modell, az olvasata (a "tamga" nélkül): Magas ősi kő
1/b. Egy szarmata jogarcsúcs világoszlop-modelljének olvasata: Magas ősi kő
2. ábra. Az adzsimuskai világoszlop-modellen olvasható szarmata "tamga", az olvasata: Égben ragyogó jóságos úr
3. ábra. Adzsimuskai lószerszámveret Jóságos dana földje olvasatú svasztikával és kő, és/vagy ország olvasatú hármas pontcsoportokkal
A magyarság összetevői között jelentős helyet foglalnak el a szarmaták. A szarmata (szár mada "királyi méd", "úr magyar") népnév magyarul is érthető és jól azonosítja egymással a szarmatákat és a magyarokat.
Az akadémikus "tudomány" a szarmatákat iráni nyelvűeknek tekinti, de ezt csak a rendelkezésre álló szarmata hieroglifikus nyelvemlékek és a genetikai eredmények figyelmen kívül hagyásával tudja megtenni. A körültekintésnek ez a hiánya tudatos, megfelel a finnugrista prekoncepcióknak.
A magyar őstörténet korai szakaszában (még a Kárpát-medencén kívül, a kelet-európai sztyeppéken) három nagyobb népcsoport keveredésével jöttek létre a honfoglaló magyarok. Az egyik a hantik és manysik elődeivel rokonítható társaság, a másik a hun, a harmadik pedig a szarmata csoport volt.
A honfoglaló magyar elit sírjaiból vett DNS-minták teljes genomvizsgálata során a kutatók bioinformatikai modellekkel keresték, hogy milyen korábbi ősi populációkból vezethető le a honfoglalók genetikai állománya. Az eredmények szerint a honfoglaló magyar magnépesség genomja közvetlen forrásokból az alábbiak szerint modellezhető:
- 50% hant-manysi-szerű komponens: E keverék népek a bronzkori Szejma-Turbinó kultúrának köszönhetően jöttek létre a szabírok és a helyi népességek keveredésével. Ezek a kései nyelvek nem bizonyítják azt, hogy a szabírokkal azonos magyarság alaprétege nyelvileg, vagy biológiailag az uráli/ugor népekből vált volna ki. A hantik és a manysik ősei a távol-keletről érkeztek az Urál vidékére, tehát eredetileg nem uráliak. Az ugor nevet a hantik és a manysik eredetileg nem viselték, ezt csak az akadémikus "tudomány" nyelvészkedői ragasztották rájuk indokolatlanul. Az ugor népnév eredetileg a hunokat és a hunrokon népeket jelölte.
- 35% szarmata komponens: Ez a kora vaskori és későbbi szarmata, illetve alán népesség genetikai öröksége. A szarmatáknál kimutatható a szabír ős mondatjel használata, azaz a neolitikus forradalmat végrehajtó szabír népek csoportjába tartoztak. A szarmata "úr magyar" népnevük magyarul érthető. Népnevük mata/mada/magyar összetevője azonos a hurriták/szabírok által alapított Mitanni Birodalom nevében szereplő mita elemmel. Hieroglifikus írásemlékeik magyar szójelekkel írt magyar mondatokat rögzítenek.
- 15% hsziungnu (ázsiai hun) komponens. Ez a Belső-Ázsiából érkező, mongóliai és dél-szibériai gyökerű nomád harcos elit genetikai lenyomata. Jordanes szerint a szabírok az igazi hunok utódai. Hieroglifikus írásemlékeik alapján magyarul beszéltek s ezt erősíti meg a hagyományos magyar és nemzetközi népi és krónikás álláspont is.
E népek évezredeken át egymás mellett éltek, kialakulásuk jórészt közös gyökerekre megy vissza, vándorlásaik során többször keveredtek egymással. Okunk van annak feltételezésére, hogy a sztyeppén már a paleolitikum végén egy közös nyelvi-kulturális egységet alakítottak ki. Erről tehet említést a Biblia, amikor a vízörön előtti egységes nyelvről beszél. E népek kialakulása jórészt a neolitikus forradalmat elindító és szervező szabíroknak köszönhető. A szabírok tevékenységét a szabír ős mondatjel előfordulásai alapján lehet követni Göbekli Tepétől a Kárpát-medencéig.
A hieroglifikus írásemlékeik alapján mindhárom csoport magyar jeleket használt és magyarul beszélt.
A Kárpát-medencében talált szarmata kori csontvázak és a honfoglaló magyarok mintái között jelentős genetikai átfedés mutatkozik.
Első képviselőik, a jazigok, Kr. e. 50 táján már megtelepedtek az Alföldön, a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon, ahol évszázadokon át a Római Birodalom (Pannonia provincia) tőszomszédságában éltek. A jazigok az Alsó-Volga és a Dél-Urál vidékéről elindulva benépesítik az Alföldet. A II–III. században újabb szarmata csoportok, a roxolánok érkeznek a térségbe. A IV. században megjelennek az alánok (szintén egy szarmata törzs). Az V. században a szarmata uralom átadta a helyét a rokon hunoknak, akik beolvasztják őket a birodalmukba. Ezek a szarmaták megélik a magyar honfoglalást és az Alföld magyarságának alapjait alkották.
A szarmaták a sztyeppén korábban már keveredtek a magyarul beszélő hunokkal és ez lehet az egyik magyarázata a hun-magyar hieroglifák és a magyar nyelv szarmaták általi használatának. A másik lehetséges magyarázat az, hogy ezeket a - már a kőkorban általánosan elterjedt - hieroglifákat (ősvallási kötődésű szójeleket) eleve ismerték és ők is magukkal hozták a sztyeppére.
Michel M. Kazanski e szarmata tamgákat a szakmában szokásos módon tamgáknak minősíti és nemzetségjeleknek tekinti őket. A nemzetségjelek azonban jellemzően elolvashatóak a magyar hieroglif írás szójeleivel, amelyek már a kőkorban elterjedtek a Pireneusoktól Amerikáig.
Jegyzetek
Annak, hogy a szarmata régészeti leleteken látható absztrakt ábrák valóban tamgák – vagyis tulajdonjegyek, nemzetségi vagy uralkodói szimbólumok –, a legfőbb bizonyítéka a kontextusuk, az analógiáik és a történeti forrásokkal való egybeesésük. A régészek és történészek a következő megfontolások alapján nevezik ezeket tamgáknak:
1. Kétnyelvű és feliratos emlékművek (Epigráfiai bizonyítékok). A legközvetlenebb bizonyítékot a Boszporoszi Királyság (a mai Krím-félsziget és környezete) területén talált kősztélék adják. Ezen a területen a görög kultúra és a szarmata elit keveredett.Olyan hivatalos, görög nyelvű felirattal ellátott kőtáblák maradtak fenn, amelyekre a szarmata származású boszporoszi uralkodók (például II. Reszkuporisz vagy Szauronmatész) neve mellé a saját, egyedi uralkodói jelüket is rávésték.Mivel a szöveg pontosan megnevezi a királyt, a mellette álló absztrakt ábra egyértelműen az ő személyes/uralkodói pecsétjeként (tamgájaként) azonosítható.
2. Pénzérmék (Numizmatikai bizonyítékok). Bizonyos szarmata uralkodók – mint például a Krisztus utáni 1. században élt Farzoiosz vagy Iniszmeosz királyok – Olbia városában saját pénzt verettek.Ezeken a vereteken a király portréja vagy neve mellett egy-egy jellegzetes, geometrikus szimbólum látható.Amikor pontosan ugyanezeket a bonyolult jeleket megtalálják távoli szarmata sírokban (például a magyarországi dunaharaszti szarmata sír aranylemezén), az egyértelművé teszi, hogy a jel az uralkodóhoz vagy annak klánjához köthető politikai-nemzetségi szimbólum.
3. Használati kontextus és elhelyezkedés. A jelek funkciója pontosan megegyezik azzal, ahogyan a későbbi nomád népek (például a mongolok vagy a török törzsek) a tamgákat használták:Személyes tárgyakon: Megjelennek fegyvereken, lószerszámokon, övvereteken, edényeken és tükrök hátoldalán. Ez a tulajdonos kilétét vagy az adott klánhoz való tartozást fejezte ki.Közösségi tereken: Sziklákon, határköveken vagy sírköveken is ránk maradtak, jelezve egy-egy csoport vadászterületét vagy temetkezési helyét.
4. Fejlődési és generációs mintázatok. A tamgák kutatása során megfigyelhető, hogy az alaptípusok szinte azonosak, de apróbb módosítások (vonalak, pontok, plusz hurkok) jelennek meg rajtuk. Ez a nomád heraldika klasszikus szabálya: a fiúörökös átveszi az apa vagy a nemzetség tamgáját, de egy apró vonással kiegészíti azt, hogy jelezze a saját családágát.
5. Néprajzi folytonosság. A szarmaták az iráni nyelvcsaládba tartoztak (a mai oszétek legközelebbi rokonai). A Kaukázusban élő oszétek és más kaukázusi népek a modern korig pontosan ugyanúgy használták a nemzetségi bélyegeiket (tamgáikat) az állatok megbélyegzésére vagy tulajdonjelzésre, mint ahogyan a régészek a szarmata leleteken látható ábrákat rekonstruálták.
Összességében tehát a szarmata tamgák létezését az írott forrásokkal összeköthető uralkodói ábrázolások és a leletek egyértelmű tulajdonjelző funkciója bizonyítja.
E szarmata (valamint a nekik megfelelő jelhasználatú és szerkezetű hun-magyar) "tamgák" általában elolvasható hieroglifikus mondatjelek, amelyek világos ősvallási tartalmaz fejeznek ki, egy ősvallási fohászt rögzítenek. Ezzel lehetett párhuzamos, vagy időben ebből alakulhatott ki az ősvallási fohász nemzetség-, birtok- vagy tulajdonjegyként való felhasználása is. E szarmata tamgák leírásakor nem elégedhetünk meg a tamga szó alkalmazásával. A teljesebb leírás kedvéért célszerű megkísérelni a hieroglifikus nyelvemlék elolvasását is.
Irodalom
Michel M. Kazanski (2026): Some tamgas of the 4th-century Bosporan nobility and the northwestwrn Black sea region
Varga Géza (2020): A szarmata jogar csúcsdísze egy kőből rakott hieroglifikus égbolt-modell
