Előbeszéd a második kiadáshoz
Az alábbi cikket 2010-ben, az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetemben adtam közre első ízben. Újraközlését a kínai-magyar kooprodukcióban készülő hun kiállítás indokolja.
E kiállításnak ugyanis illik majd választ adnia arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszéltek a hunok. Ezért időszerű arra emlékeztetni a szakmát és a közönséget, hogy Ucsiraltu álláspontja önmagában nem nyújt elegendő alapot a válaszhoz.
Ucsiraltu ugyanis többnyire a kínai krónikákból szedi össze a hun nyelv adatait, ám a kínaiak a hunok nyugatra távozása után hunoknak nevezték a hátramaradt mongolokat is. S "persze" így a mongol szavakról is azt jegyezték fel, hogy azok hun szavak. Így születhetett meg Ucsiraltunál az a tévedés, hogy a hunok a mongol nyelvet használták. Sajnos, ezt a logikai hibát Ucsiraltu magyar értékelői sem vették észre, ezért esély van arra, hogy a hun kiállításon az indokoltnál jobban fog érvényesülni a mongol tudós nyilvánvaló tévedése.
Másik hibája Ucsiraltunak és a magyar értékelőinek is, hogy egyikük sem vette figyelembe a hun hieroglifikus szövegeket. Nem vehették figyelembe, mert a Magyar hieroglif írás c. kötetem, amelyben a 90-es években végzett akrofónia-rekonstrukciókat összefoglaltam, csak 2017-ben jelent meg, a korábbi kisebb közleményekre (pl. Varga/1996) az ezt tárgyaló előadásainkra pedig esetleg fel sem figyeltek. Miközben ezek a hieroglifikus nyelvemlékek megbízhatóbb nyelvemlékeket jelenthetnek a kínai forrásoknál, mert talán jobban megközelítik a hun szavak hangalakját. Ucsiraltu és magyar segítői nyilvánvalóan nem vetették össze a kínai írás és a magyar hieroglif írás hangrögzítő képességét. Ezért könnyen lehetséges, hogy a kínai írás kevésbé alkalmas a hun szavak hangalakjának rekonstruálására, mint a hun hieroglifikus nyelvemlékek. E hun hieroglifikus nyelvemlékek azt bizonyítják, hogy a hunok nem mongolul, hanem magyarul beszéltek. S ezt érdemes tisztázni a hun kiállítás tervezésekor.
Következzen tehát az eredeti cikk! A cikkhez a jelen előbeszéden túl csak egy irodalomjegyzéket illesztettem.
Az alucsajdengi hun Az alucsajdengi Jóma A magyarszombatfai tál
korona rajza ligatúra Jóma ligatúrája
Ucsiraltu professzor 600 hun szót talált a kínai krónikákban. Könyvét olvasván az az érzésünk, hogy magyar kutatóknak is be kellene szállniuk a munkába, és a magyar nyelv szavait is fel kellene használni a hun szójegyzék magyarázatakor.
Ucsiraltu professzor kötetét a Napkút kiadó adta ki 2008-ban. Alapját a Belső-Mongóliai Tudományegyetem tudományos lapjában megjelent tanulmányok képezték. A magyar kiadást Obrusánszky Borbála fordító, Czeglédy Katalin nyelvi lektor és Csornai Katalin sinológus munkája segítette.
A kötet megjelenését tiszta szívvel üdvözölhetjük, mert a hun nyelv kérdésének megoldásához szükség van a hun nyelv elszórt maradványainak összeszedésére és elemzésére. Ucsiraltu professzor és a kötetét magyar nyelven hozzáférhetővé tevő társai fontos munkába kezdtek, amelyért tiszteletet érdemelnek.
A munka azonban még nincs befejezve, mert Ucsiraltu professzor – valamelyest érthetően – a saját (mongol) szemszögéből értékeli a hun nyelv kérdését, s az ismeretei által meghatározott munkát tett le az asztalra.
Ez magyarázza meg, hogy szerinte „a kínai forrásokban szereplő hun szavak a korabeli mongol nyelv egyik nyelvjárásával készülhettek"; „a hun szavak nagy hasonlóságot mutatnak a mongol nyelv ojrát nyelvjárásával"; „a hun nyelv szavait, kifejezéseit, ragozási formáit, eseteit, valamint néhány mondatát vizsgálva arra az eredményre jutottam, hogy nagyfokú hasonlóságot mutat valamilyen ősi mongol nyelvvel, következésképpen a hun nyelvet a mongolból lehetne kutatni".
Ezeket és a hasonló nézeteit azonban még szembesíteni kell a további adatokkal, amelyekkel nem foglalkozott, s amelyeket a kötetet gondozó magyarok sem említettek meg.
Számunkra különösen szembetűnő, hogy a kötetben gyakorlatilag nem kapott szerepet sem a hunok által is használt székely írás, sem a magyar nyelv; bár több tucat forrás azonosítja a hunokat a székelyekkel és a magyarokkal.
Ezért – a helyes értékeléshez – szükség van az Ucsiraltu professzor által felmutatott hun nyelvi anyag magyar szempontú áttekintésére is.
A hun népnév
A hun népnév xiong alakban maradt fenn a kínai forrásokban és hun, huna, hunna alakban a további „külföldi történeti forrásokban”.
Ezt a hun népnevet Ucsiraltu a mongol üni „örök” szóval azonosítja és hozzáteszi: a maga idejében az állam elnevezésére használták, ami a régi hitvilág felfogását tükrözte.
Mások által felvetett párhuzamként megemlíti, de el is veti a török un „tíz” szót. Bár megállapítja, hogy a szó elején eredetileg volt egy szókezdő „h” vagy „x” (ma: „hsz”) hang, fel sem veti a magyar hím és kan szavak lehetséges rokonságát. Pedig a népneveknél gyakori az eredeti „férfi” és „ember” jelentés. Ehhez képest a mongol üni – mind a hangalakját, mind pedig a jelentését tekintve – másodlagosnak tűnik.
Ucsiraltu megemlíti, hogy „az indiai és az Európában elterjedt nyelvekben feljegyzett „hun” hangzóalak a mai mongol beszélt nyelvben lévő „kümün” (ember) szóhoz hangtanilag hasonló, de nyilvánvalóan nem azonos vele”. Csak sajnálni tudjuk, hogy az elvetést nem indokolja, s hogy a mongol kümün-nél közelebbi magyar párhuzamok (a hím és a kan) nem keltették fel a figyelmét. Nem figyelt fel arra sem, hogy az uralkodói méltóságnév, a tanhu „Ten fia” második eleme is a hun népnév megfelelője.
Ennek hiányában azonban az álláspontja nem tekinthető véglegesnek. A következtetéseit egyébként sem fogalmazza meg kifejezetten. Inkább csak az elszórt megjegyzéseiből lehet sejteni, hogy Ucsiraltu a hun nyelvet a mongol nyelvvel azonosítja.
A fentiek fényében a hun népnév egy „hím, kan, fiú/férfi” jelentésű magyar, vagy magyarral rokon szó.
Ucsiraltu nem említi, de ide (a hun népnév rokonságába) tartozik a kínaiak magukra alkalmazott han neve is. Kína első ismert dinasztiája a hun Xia dinasztia volt, s ennek szóhasználata öröklődhetett át a kínaiakra.
A danhu/tanhu „Ten fia" méltóságnév
A kínai forrásokban és Ucsiraltu professzor kötetében ismételten előfordul a danhu szó, amit „isten fia", „isten férfija", „isteni eredetű férfi" értelemben fordíthatunk le magyarra. Ez a danhu/tanhu a hun uralkodó méltóságneve volt.
Az „isten fia” jelentést a kínai krónikák megőrizték. Ezt alátámasztja, hogy a magyar ősvallás maradékaiban kimutatható hasonló nézet, amely a latin nyelvű krónikáinkban is megjelenik. E szerint az uralkodó (és a magyar nép) isteni származású. A születendő gyermekek lelkei is az égig érő fával azonosított Istentől erednek (a fa ágain honolva várják a megszületésüket), a meghalt hősök lelke pedig ide tér vissza.
Az összetétel első eleme a magyar isten „ős Ten" szó második tagjával azonos. Ennek ismert Du és Dana alakú változata is.
Az összetétel második tagja a hun népnév megfelelője. Ez az előfordulása is alátámasztja azt a fenti következtetésünket, hogy a hun népnév egy „férfi, hím, ember" jelentésű szóval rokon, tehát a magyar kan és hím szavakkal való összevetése elengedhetetlen.
A tuki „tudós” szó
A kínai feljegyzésekben szereplő tuqi, taiki, quida, chikin alakban is előforduló szót a kínaiak a saját nyelvükre „bölcs" értelemben fordították le. Ha Ucsiraltu professzor annyira ismerte volna a magyar nyelvet, mint a kötetet magyarra átültető munkatársai, akkor fel kellett volna figyelnie arra, hogy az összetett szó első tagja tu, a második pedig da alakú (is) volt a feljegyzésekben, ezért az összetételt könnyű összevetni a magyar tudó, tátos szavakkal, amelyek esetében a „bölcs”-re való fordítás telitalálat. E helyett Ucsiraltu a mongol szecsen „bölcs” (gorlosz nyelvjárásban rendre kiejtésű) szóra figyel fel. Ezek – ha egyáltalán közük van a hun szóhoz – nyilvánvalóan távolabb állnak a kínai forrásokban feljegyzett alakoktól, mint a magyar megfelelők.
A kiotsi „kicsi” szó
A szót a kínai források alapján jiu-zi (jiszü) alakban emlegeti a szerző, de hozzáteszi, hogy „hangzása a korai kínai és a középkori kínai időkben (kiats'iei), (kiotsi) lehetett". Ez a hangzás a magyar kicsi szót idézi fel. A megfeleltetést lehetővé teszi a jelentés is, bár a szó pontos jelentése nem maradt fenn. Összefüggésbe hozták már a mongol keüked „gyermek”, vagy a török küz „leány” szóval is. A kínai forrásokban a szót többféleképpen is fordítják. Ucsiraltu három kínai szövegrészletet is felhoz példaképpen, amelyekben ez a szó előfordul.
Például: „elfogták a danhu … sógornőjét (jiu-zi)”, „kisebbik lánya a tanhu jiu-zi-ja volt”. Vagy: „Elküldte … öccsét, aki a tang-hu jiu-zi-jának fia volt.”
Ucsiraltu ezekből arra következtet, hogy „a lányokat otthon, vagy a házasságkötés után jiu-zi szóval illették”. Azonban semmi sem bizonyítja, hogy csak lányokat illettek volna ezzel a szóval.
Az első szemelvényből nem derül ki, hogy a jiu-zi-t miért fordították sógornőnek. Lehetséges, hogy a szöveg Ucsiraltu által nem közölt további részletei alapján tisztázható volt, hogy a danhu sógornőjét fogták el, azonban ebből sem következne, hogy a jiu-zi „sógornő”, vagy „leány” jelentésű lenne, mert lehet „kicsi” (leszármazott, családtag) jelentésű is. A fordítás helyesen így hangozhat: „elfogták a tanhu kicsijét”.
A második szemelvény a jiu-zi-t „kisebbik leány”-nak határozza meg s indokolatlan lenne a személy leány voltának ismételt emlegetése. Ez esetben sem a leány, hanem a „fiatalabb családtag" értelemre következtethetünk. A mondat értelme a következő lehet: „fiatalabb lánya a tanhu kicsinye volt”.
A harmadik szemelvényben a „tang-hu gyermekének fia volt” magyarázat is lehetséges, azaz itt sem szükségszerű a „leány” jelentésre következtetni.
A magyar nyelvben ma is szokás a gyermekeket kicsinyeknek, apróságoknak nevezni. Egy szülő bemutathatja „kicsinyeim”-ként a gyermekeit, vagy akár a nála fiatalabb családtagjait is. Ezért a magyar kicsi szót könnyű a kiats'iei, kiotsi hangalakú hun szóval azonosítani (ha azt leszámítjuk, hogy a kínai írás szójeleivel szinte képtelenség az idegen szavak kiejtésének rögzítése).
Ucsiraltu a mongol keüked „leány” szót tekinti a hun szó rokonának. Megjegyzi, hogy a keüked jelentésváltozáson ment keresztül, s eredetileg nem volt nemi megkülönböztető jellege (a ke alapgyöknek ma sincs). A mongolok titkos története c. mű 138. szakaszában például a keüke szó „fiú” jelentésű. Mindezek arra utalnak, hogy a mongol nyelvben meggyökeresedett egy hun szó, amely a magyar kicsi-vel azonos, s amely az idők folyamán a magyarban változatlan maradt, a mongolban azonban változásokon ment keresztül. Mivel egy idegen szó meghonosodásakor nagyobb valószínűséggel következnek be változások, ez a körülmény a hun és a magyar nyelv azonosságát támasztja alá.
A szójegyzék a történeti-földrajzi keretben
A szójegyzék értékelésekor figyelni kell a történeti-földrajzi körülményekre is. Ezek lényege a következő. A mongolok a hun korban is ott éltek (a hunokkal közösen), ahol a mai hazájuk van. A hunok ebből a közös mongol-hun őshazából vándoroltak a Kárpát-medencébe. Régészeti leleteik szerint a hunok europidok, míg a mongolok mongoloid testalkatúak – azaz a hun és a mongol nép az együttélés idején sem lehetett azonos.
Ez azt jelenti, hogy ha az Ucsiraltu által felmutatott 600 szó között egyetlen magyar eredetű akad, miközben a többi 599 mongol szónak tűnik, akkor az Ucsiraltu által összeállított szójegyzék a hunok magyarságát támasztja alá.
A magyarból le nem vezethető (mongolnak meghatározott) szavak azonban nem hun, hanem korabeli mongol szavak lehetnek. Ezeket Ucsiraltu professzor (és a kínai forrás szerzője is) tévesen határozhatta meg hun szónak. A tévedést elősegíthette az, hogy a hunok nyugatra vándorlásával párhuzamosan egyre kevesebb valódi hun, s arányait illetően egyre több mongol volt a Kínától északra élő hunok között. A hun világ fokozatosan mongollá vált, s a kínai források nem érzékeltetik ezt a változást.
Korábban bővebben írtunk a kérdésről "A hunok nyelve" c. tanulmányunkban.[1]
Varga Géza: Kínai-magyar közös rendezésű hun-kiállítás
[1] http://www.tar.hu/vargageza/a_hunok_nyelve.htm
