Bevezető
Az akadémikus tudomány ellenőrzéseket és szűrőket alkalmaz (1), ám ezek a rovológia terén szemellenzőként működnek. A közönség felé úgy van eladva az eljárás, mintha ennek feladata a minőségbiztosítás, a dilletánsok ostobaságainak elhárítása lenne. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy ezzel az ürüggyel csupán a világosi fegyverletétel óta bebetonozódott finnugrista téveszméket (pl. a székely írás végső soron sémi eredeztetését és alfabetikus jellegét) védelmezik a kritikával szemben. Az alternatív álláspontokat az akadémikus szerzők Zsirai Miklóstól Sándor Kláráig elsősorban jelzőosztogatással (a dilettánstól az elmebetegig) és cenzúrával hárítják. Világos a cél: valamiképpen meg kívánják akadályozni a hozzászólást és a kritikát, nehogy érdemi párbeszédre kényszerüljenek, amelyben nagy valószínűséggel alulmaradnának.
Tisztán megmutatkozik e szemellenző tudományromboló "eredménye" a székely írás szakirodalmában is, amelynek jelen állapotában semmi köze a tudományhoz (2). Az utóbbi évtizedekben ugyanis a székely írás az akadémikus "tudomány" mostohagyermeke volt, amivel szinte csak a körön kívüliek foglalkoztak. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a "szakma" a legalapvetőbb fogalmakkal sincs tisztában (3). Mindenféle ellentmondások torlódtak fel, amelyek a legváratlanabb módon akadályozzák az eligazodást. Például legutóbb Korompay Klára említette az írás nélküli ősmagyar kor helyesírását. Ha a "tudományos konszenzus" a közeljövőben sem vesz tudomást a körön kívüli eredményekről (például a szójelek létéről), akkor nem is lesz képes e nyilvánvaló ellentmondás feloldására.
Jól ellenőrizhető ez a helyzet a Zelliger Erzsébet által az MTA rováskorpuszáról írt s a Magyar Nyelvben megjelent kritikában. Ebben árulkodó az, hogy a kritikus mit vesz és mit nem vesz észre a bírált dolgozatban. Felmérhető az is, hogy a kritikus és a megbíráltak által egyaránt követett dogmák és prekoncepciók okozzák az akadémikus rovológia csődsorozatát. A régen várt kiadványról írt már értékelést Fehér Bence és e sorok írója is.
Az OSZK válogatott nyelvemlék-kiállítása
Emlékezetes, hogy az OSZK-ban 2009-ben megrendezett nyelvemlék-kiállítás rendezői válogattak a nyelvemlékeinkben. A válogatás szempontja a használt írásrendszer volt. Ami rovásírással volt írva, arról nem vettek tudomást. A kiállítást az MTA rendelte meg, ám csak a latin betűs nyelvemlékeinket kellett kiállítani és számba venni. Hirdetni persze úgy hirdették meg ezt a kiállítást, mintha az a kezdetektől mutatná be a nyelvemlékeket. Pedig nyilvánvaló volt, vagy annak kellett volna lennie, hogy a rovásírással írt szövegek (például a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor jelei) messze megelőzik a latinbetűseket. Azaz eleve torz és hamis képet kívántak a nagyérdemű közönség elé tárni. Aki ezt a történelemhamisító szándékot annak idején nem mérte fel, az most sem érti az MTA rováskorpusza kapcsán feltáruló ellentmondások okát.
A tankönyvek ma is azt állítják, a tényekkel szembemenve, hogy az ősmagyar kor (a honfoglalás és Kr. e. 1000 között) írás- és nyelvemlék nélküli volt. Pedig nyilvánvalóan tele van a körön kívül már elolvasott hieroglifikus írásemlékekkel.
A "szakma" ugyan ma sem hajlandó botránynak tekinteni az OSZK nyelvemlék-kiállítását, azt azonban így is tudni lehet, hogy valami nem volt rendben vele. Például abból, hogy a kiállítást követően Hiller István kultuszminiszter felmentette Monok Istvánt, az OSZK főigazgatóját. A nyest.hu szerkesztője pedig egy évvel később is bennem látta a mumust olyan bokor mögött is, amelyikhez semmi közöm nem volt. S persze a kiállításon még nem szerepelt egyetlen rótt nyelvemlékünk sem. Ez a kiállítás mérföldkövet jelent a rovásírással írt szövegek akadémikus értékelésében. A kiállítás előtt ezek nem számítottak nyelvemléknek, azt követően azonban - a róla írt cikkeim hatására - az MTA, az ELTE és a Magyarságkutató Intézet berkeiben is nyelvemléknek tekintik például a honfoglalás kori Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredéket. Azaz lép egyet előre az akadémikus "tudomány" is, ha nógatom.
5. ábra. Elolvasható kassa-zsebesi avar világmodell, a középső rombusz a hun Khuar isten jelképe, a világmodell nagy, ragyogó, ten és ország hieroglifái (balra, lentről felfele), a hieroglifáknak megfelelő székely "n", "r" betű, valamint a ten és az ország szójel (jobbra, lentről felfele), az olvasat: Khuár, a nagy ragyogó ten országa
Zelliger Erzsébet is azt írja most elemzett dolgozatában, hogy a székely írás elszigeteltségének és gyanakvó elutasítottságának szembeszökő példája volt ez a 2009-es nyelvemlék-kiállítás, ahol a székely írás az említés erejéig sem jelent meg. Tubay Tiziano szintén értetlenkedett egy jót e kiállítás (a nikolsburgi ábécé mellőzése) kapcsán. Ami aligha jelent mást, mint hogy számukra még nem tisztázott a "tudományos konszenzus" hibás szakmai és etikai alapozása. E nélkül pedig aligha lehet kirostálni a csődhelyzetet okozó dogmákat, amelyek megakadályozzák pl. a szójelekből alkotott képszerű jelmontázsok elolvasását.
6. ábra. Római kori szabírhun világmodell a savariai Iseum területéről, a jelvény olvasata: Lyukó ten országa
Van tehát egy számukra tisztázatlan kérdés, ám azt most is válasz nélkül hagyják. A fent említett szemellenző okozta csőlátásuk miatt elhallgatják a nyelvtudomány álláspontját megváltoztató szerepemet. Pedig az ennek köszönhetően megindult vajúdás egyik eredménye lehet az MTA 2013-ban megrendezett magyar őstörténeti konferenciáján elhangzott bejelentés a rováskorpusz elkészítéséről. Ez az a kötet, amelyet a most tárgyalt dolgozatában Zelliger Erzsébet is értékel. Az MTA rováskorpusza csak részben váltotta valóra a reményeinket, mert a szerzői (Sándor Klára és Benkő Elek), valamint a szerkesztője (Vásáry István) még mindig úgy tudják, hogy a dilettánsok eredményeire, például az elolvasott hieroglifikus szövegeinkre (a szójeleinkre), nem kell odafigyelniük.
Ezért - a szemellenző alkalmazása miatt - képtelen jól elolvasni Zelliger Erzsébet is a szójeleket tartalmazó rovásírásos nyelvemlékeket, például a bodrog alsóbűi fúvókatöredéket és a székelyderzsi (rovás)írásos téglát.
Szójelekről pedig szó se essék?
Az MTA rováskorpuszában előbb idézik Veit Gailel híradását arról, hogy a székelyeknek szó- és mondatjeleik is vannak, azután úgy tesznek, mintha a székely írásnak egyetlen szó- és mondatjele sem lenne. Amiből persze kacifántos helyzetek adódnak. Pl. a karcagi csatkarika kimarad a korpuszból, mert a szójeleit nem tudják elolvasni.
Zelliger Erzsébet joggal kifogásolja, hogy az MTA rováskorpuszából kihagyták a bodrog alsóbűi rovásemléket azzal a képtelen indoklással, hogy nem köthető a székelyekhez (4). A fontos írásemlék kimaradása azért is lehet elfogadhatatlan a szerzőnknek, mert lényegében ez az egyetlen rovásszöveg, amelyet a "szakma" hajlandó volt nyelvemlékként tárgyalni. Így az a különös helyzet állt elő a "tudományos konszenzus" számára, hogy az egyetlen, általuk elismert rovásírásos nyelvemlék is kimaradt a korpuszból. Az ilyen és hasonló balesetek törvényszerűen fordulnak elő ebben a hazai akadémikus rovológiában. A "tudományos konszenzus" az alapfogalmakkal sincs tisztában és valódi kutatás helyett szekértáborok presztizsharcát folytatja.
A bodrog alsóbűi rovásemlékkel nem csak az a baj, hogy a korpusz létrehozói kigolyózták a többi közül. A nagyobb gondot az okozza, hogy Zelliger Erzsébet és társai helyesen el sem tudják olvasni. Az elterjedten emlegetett, ám ennek ellenére alapvetően hibás fúnák "fúnék" olvasatot Vékony Gábor adta közre. Zelliger Erzsébet is csak ezt ragozza azóta is mindenféle nyelvészeti bűvészmutatványokkal. Pedig mindenki ellenőrizheti, aki egy kicsit is tisztában van a székely írás jelsorával, hogy az "f"-nek olvasott jel valójában "ly" (pontosabban a lyuk szójele), az "ú"-nak olvasott jel valójában "o/ó", az "a/á" pedig nem tévesztendő össze az "e/é"-vel és nem is magyarázandó annak. Ráadásul Vékony Gábor tudatában volt mindezen eltéréseknek, azaz szemrebbenés nélkül etette meg ezzel a hamis olvasattal a fél országot. Talán azért, hogy egy fúvókán a fúnék szót olvashassa el? S a "tudományos konszenzus" azóta is vakon követi Vékony Gábort. A jelek szerint a legkevésbé sem érdekel senkit e "tudós" körben, hogy a fele sem igaz annak, amit erről a rovásemlékről a fórumaikon mondanak.
Hasonlóképpen meghaladja Zelliger Erzsébet és az akadémikus "tudomány" képességeit a székelyderzsi rovásírásos tégla elolvasásának feladata. Ezt így említi: "A /zs/ jele a latin betűs előfordulásnál korábban, már a Székelyderzsi feliratban jelentkezik". Azonban a székelyderzsi tégla rovásszövegében nincs "zs" betű. Szerzőnk a "zs" rovásjelet nem tudja megkülönböztetni az ott lévő ten szójeltől (5).
A "tudományos konszenzus" számára a székelyderzsi szövegből a szójelekből alkotott Dana ten ligatúra bizonyult elolvashatatlannak (9. ábra). Az ellenőrizést segíti, hogy a ten szójel (lévén az isten szavunk egyik összetevője) több hieroglifikus szövegben is szerepel. A nikolsburgi ábécében is megjelenik "nt"-ként. S hogy ezt nem szimpla mássalhangókapcsolatként kell hasznosítani, hanem a ten "isten, élet" szójeleként, azt a jelen cikk ábrái dokumentálják. Különösen fontos ezek közül az énlakai Egy Isten mondatjel, mert a mennyezetkazetta bilingvis és világosan elárulja, miként kell kiolvasni ezt a szójelünket (11. ábra).
12. ábra. A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron a tenyésztés szervére tették a ten jelet, azzal összefüggésben, hogy a szó a teng és tenyész szavainkban "élet" jelentésű
Jegyzetek
(1) Vásáry István, az MTA rováskorpusz szerkesztője figyelmeztette a Magyarságkutató Intézet írástörténészét, a jánoshidai avar tűtartó hibás Baszjad izüt! olvasatával előálló Fehér Bencét, hogy az ötletére csak akkor fog választ kapni, ha tudományos fórumon áll elő vele. Holott már Erdélyi István is megfogalmazta, hogy a tudomány feladata egyedül a kíváncsiságunk kielégítése. S e kitűnő meghatározásban szó sincs holmi tudományos fórumokról.
(2) I. J. Gelb szerint az írásemlékek leírása és leltározása még nem tudomány a nagy kérdések kikerülése mellett. Hozzátehetjük: például ilyen nagy kérdés az, hogy miért találunk a székely jelekhez pontos és tömeges formai jelpárhuzamokat már a kőkorban is a Pireneusoktól Amerikáig. Ebben az akadémikus rovológiában azonban ezt és a hasonló kérdéseket "tudományos igénnyel" fel sem lehet vetni, nem hogy választ lehetne rá kapni.
(3) Ezt 1996-ban Sándor Klára fogalmazta meg I. J. Gelb és Püspöki Nagy Péter hasonló értelmű megállapításait követve.
(4) A székely írás elnevezést azonban csak a finnugrizmus akasztotta a nemzeti írásunk nyakába. Az eredeti elnevezése hun-szkíta írás volt. Azaz nem a székelyekhez kell kötni a rovásemlékek és az írásrendszer eredetét, hanem a hunokhoz és az avarokhoz. Ha az MTA rováskorpuszának alkotói és Zelliger Erzsébet méltóan jártak volna el, akkor a hun és avar emlékek között keresik az előzményeket. Ahol ezek meg is találhatók, amint ezeket már ismételten be is mutattam. A tálcán elébük tartott hun és avar előzményeket azonban a fentebb már említett elzárkózásuk szellemében nem létezőnek tekintik.
(5) A Dana ten ligatúrát szeretik derzsi-nek olvasni, holott csak a "d" betű (valójában a Dana szójel) létezik belőle, az erzsi hiányzik (9. ábra). Szójeleket azonban e dogmatikus körben nem hajlandók ismerni és a derzsi templomban előkerült téglára könnyen álmodják rá a derzsi szót. Pontosan ugyanaz a túl egyszerű gondolatmenet munkál itt is, mint amit Vékony Gábor bodrog alsóbűi olvasata is képvisel. Ott egy fúvókáról a fúnák "fúnék" szót, itt meg a derzsi templomból a derzsi szót olvasnák el - ha nem figyelünk.
14. ábra. A Györgyi Erzsébet által közölt magyar hímes tojás (középen), a Zsen ten ligatúra a tojáson éppen abból a két szójelből van összerakva, amelyeket Zelliger Erzsébet nem tud megkülönböztetni (balra lent), valamint a székely "zs" (zsenge) és ten "isten, élet" rovásjelek (jobbra lent)
(6) A "zs" (zsenge) jel egy háromágú villára emlékeztet, amelynek az ágai egyenesek. A magyar jel rokona, a kína sen "fű, fiatal növény, hajtás" jel esetében ugyanezt tapasztaljuk. Zelliger Erzsébet bírálja a Székely írás emlékei megjegyzését, miszerint a magyar "zs" hang az "s"-ből keletkezett. Itt az a megjegyzés kívánkozik ide, hogy a fent említett kínai sen a magyar "zs" (zsenge) pontos párhuzama s ha a kínai jel a hun kori hangzást őrizte meg, akkor azt a nyelvtörténészeknek is figyelembe kellene venni a vitában.
A "zs" (zsenge) jel egyenes ágaihoz képest a ten "isten, élet" szójel szélső ágai jobbra és balra lehajlanak (l. a 14. ábra jobb alsó szegletét!). A ten jel ágai jellegzetes görbületének ismert a mitológiai magyarázata is. A Berze Nagy János által említett szibériai mítoszok elmondják, hogy az égig érő fa ágai az égbolt súlya alatt meghajlanak. Mivel a ten jel az istennel azonos égig érő fa jelképe, minden esetben lehajlik a szélső ágak vége. Egyszerű, de jól megkülönböztethető jelek ezek. A "tudományos konszenzus" számára azonban - a jelek szerint - nem kötelező az odafigyelés sem a jelformára, sem a mitológiára. Tekintve, hogy a székely írás a kőkori ősvallás jeleiből alakult ki, a székelyderzsi tégla rovásszövegének elolvasásához elengedhetetlen a magyar mitológia megismerése. Ez nem könnyű, mert még a közelmúltban is az volt az uralkodó nézet az akadémikus "tudományban", hogy magyar ősvallásról beszélni eleve tudománytalan. Amíg ezen a magyar- és tudományellenes álláspontjukon nem lépnek túl, addig nem lesz előrelépés a rovológiában sem.
Irodalom
Zelliger Erzsébet: Egy nyelvtörténész gondolatai a rovás kutatásáról egy 2021-ben megjelent könyv kapcsán, Magyar Nyelv, Budapest, 2022 tél
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?) Erdélyi Múzeum, 1996. 1-2. füzet
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése