Bevezető
Klima László tollából olvasható egy - az akadémikus irodalmon belül újszerűnek ható, mert részben leleplező - értékelés Zsirai Miklósról. Klima László megpróbálja kettéválasztani az értékelt szerző életművét: "A finnugor nyelvhasonlítás kutatástörténetét Zsirai Miklós írta meg Finnugor rokonságunk című, 1937-ben kiadott munkájában. Ezt ma is alapműnek tekintjük, noha egyoldalú és tárgyi tévedéseket is tartalmaz."
1. ábra. Világfa a szakonyi honfoglalás kori aranylemezen (Horváth Ciprián nyomán), a jelmontázs központi eleme a fa alakú ten "isten, élet" hieroglifa, ami az életfa nevet is meghatározza, a további jelek ezt a jelentést részletezik és a Tejút (az Istennel azonos világoszlop) hasadékában karácsonykor kelő Napra utalnak, az olvasat: Ragyog Lyukó egy ten magas köve
Kérdés, hogy a Zsirai által a "tudomány" eszköztárába emelt rosszhiszemű gyalázkodás (a körön kívülről érkező kritikák és felfedezések jellegzetes hárítása) hozzájárulhatott-e a világfáról újabban kialakult akadémikus vita csődjéhez? A helyes válasz kétségtelenül az igen.
E vitában Pócs Éva kétségbevonta a honfoglalás kori világfa létének bizonyíthatóságát, a véle vitatkozók pedig nem tudták felmutatni a százszámra létező honfoglalás kori világfákat, mert rovológiai tudás hiányában képtelenek azok felismerésére (1). Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára már közreadta a beismerést, hogy az akadémikus tudomány számára a székely írás kutatásának területén minden alapvető kérdés tisztázatlan.
Írástörténészeket nem képezünk, ezért (mint azt nyomomban Fehér Bence is elismerte) e téren mindenki autodidaktának számít. A rovológiai tudás nem a hivatásosak hitbizománya. A rovásírás ugyanis hosszú évtizedeken át az amatőrök vesszőparipája volt (Kiszely István meghatározása, amivel Sándor Klára is egyetértett). A hivatásosak számára még a vele való foglalkozás is a komolyabb öregedés jele, amiről Dienes István számolt be (2). Az akadémikus tudomány részéről közreadott rovológiai publikációk jó részének (például az MTA rováskorpuszának) következtetései magyar- és tudományellenes prekoncepciókat szolgálnak (3).
Mit tesz ilyen körümények közepette a Pócs Éva cikkével szembesülő "szakma"? A vitában megszólalók közül Hoppál Mihályról az hírlett a sajtóban, hogy megígérte: a megalakuló Magyarságkutató Intézetben a dilettánsok nem fognak labdába rúgni.
S ha a "tudományos konszenzus" nem tanul a módszertani hibájából (nem figyel a körön kívüliek eredményeire), akkor újra és újra elköveti azt?
Korábban már értékeltem Zsirai Miklóst és eljárását (4). Örvendek, hogy Klima László legalább részben hasonlóképpen gondolkodik erről. Akkor lenne teljesebb közöttünk az egyetértés, ha hasznosítani tudnák a hieroglifikus nyelvemlékeinket is, például a fent említett világfa-vitában. A honfoglalás korából fennmaradt világfa-ábrázolások ugyanis szójelekből összeállított, azaz elolvasható mondatjelek. Ezek jórészt közreadott olvasata már a vita kialakulása előtt eldöntötte a világfa-vitát. Van honfoglaláskori világfa és az olvashatóságuknak köszönhetően ezek értelmezése is világos. A vitát indító Pócs Éva és a vitában résztvevő tudósok azonban - Zsirai blöffjeinek felülvén - érdemnek tarthatják, ha nem olvassák a körön kívüliek eredményeit. Ezért fogalmuk sincs a vita megoldásáról, miközben csak fel kellene mutatni a múzeumainkban százszámra létező honfoglalás kori világfa-ábrázolásokat.
A finnugrizmus monoton leépülése
Egyetérthetünk abban, hogy semmilyen tudománynak nem lehet példaképe, nem írhatja meg az alapművét egy nem szavahihető ember. Az ellentmondás csak látszólagos, mert a finnugrizmus nem téveszthető össze a nyelvtudománnyal.
A nyelvtudomány története, amint a tudományterületeké általában, nem mentes a változásoktól. A finnugrizmus esetében azonban a változásoknak monoton tendenciája van. Talán nem is egy tudomány fejlődéséről, mint inkább egy téveszmerendszer lépésenkénti lelepleződéséről van szó. Ezt jól illusztrálja Zsirai akadémikus megítélésének alakulása is.
A finnugrizmus a világosi fegyverletétel után lett domináns. Kezdetben a megszállók és lakájaik szája ízét próbálta eltalálni a "mindent másoktól vettünk át" sulykolásával.
Néhány éve Róna-Tas András még megfogalmazhatta: a magyar őstörténetet a tudományosság igényével csak az általa megadott földrajzi szélesség és hosszúság által keretezett területen (lényegében az Urál vidékén) lehet kutatni. Ez határozta meg a TESZ szószármaztatásait és a székely írás "hivatalos" eredeztetését is. Ebből következik az a lejtmenet is, ami a szemünk láttára zajlik. Legutóbb pedig az ismerődött be (Sándor Klára, Róna-Tas András tanítványa közölt hasonlókat), hogy sem az antropológiánk, sem a nyelvünk nem uráli eredetű.
Legrégibb nép-e a magyarság?
Horváth István álláspontja homlokegyenest ellenkezett a fenti (Róna-Tas András által megfogalmazott) finnugrista prekoncepcióval, amivel magára idézte a gúnyolódásukat. Zsirai megfogalmazása szerint "Horvát István ... látnoki hévvel hitte és hirdette, hogy a magyarság a világ legrégebbi népe, a magyar nyelv a világ legősibb nyelve, s az idegen nyelvekben: a héberben, a görögben, a latinban vagy akár a finnben is hemzsegnek a magyarból való tulajdonnevek és közszók."
Pedig a Horváth István álláspontját igazoló tényeket Zsirai is észrevehette volna, ha célja nem a nemzet félrevezetése. A magyarból az idegen nyelvekbe került közszókat a meglepően konzervatív vallásos szókészletben lehet leginkább kimutatni. Erről a Közszavak és istennevek cím alatt számoltam be.
Egyébként az a vita, hogy melyik a világ legrégibb nemzete, már az ókorban eldőlt. Plinius közölte, hogy az egyiptomiak és a szkíták versenyét a szkíták nyerték. A szkítákat pedig az őseink között üdvözölhetjük a genetikai eredmények és a szkíta hieroglifikus nyelvemlékek alapján is.
Horváth István nézetét alátámasztani látszik az utóbbi 40 000 évből fennmaradt kb. 2-300 hieroglifikus nyelvemlékünk. E rövid, magyarul megszólaló szövegek a Bibliában említett, nyelvek összezavarodása előtti ősnyelv emlékei. S ugyan mit ér a létező nyelvemlékek tömegével szemben a finnugrista deszkamodell, ha ilyen forráscsoportra nem támaszkodhat?
Hasonlót olvashatunk Bakay Kornél művében is: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K. Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005). „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)
„A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!” (Bakay/2003.)
A különböző tudományterületek egy irányba mutató eredményei miatt a finnugristák lépésről lépésre visszavonulnak és egyre inkább átadják a terepet kezdettől létező kritikusaiknak. Így igazolódnak Horváth István nézetei, egyúttal devalválódik Zsirai Miklós és követőinek életműve.
Érzékelhető e változás a Klima László által Zsirairól adott értékelésben is. Feltűnően és egyirányúan módosítani kellett a finnugrista előd munkásságáról alkotott véleményt. Zsirainak a körön kívülieket elítélő álláspontjáról és a finnugrizmus túlszépített tudománytörténetéről az derült ki, hogy valótlanságokon alapszik.
Szerinte "Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című korszakos művének kutatástörténeti fejezete a finnugor nyelvhasonlítás korai időszakát idealizálva mutatja be. A finnugor nyelvrokonság elutasítása Magyarországon már a felvilágosodás és a reformkor idején jelentkezett. Kutatástörténetében Zsirai Miklós ezzel a problémával nem foglalkozott. A Zsirai által Otrokocsi Fóris Ferencnek és Horvát Istvánnak tulajdonított naiv etimológiák többsége nem ezektől a szerzőktől származik. Zsirai Miklós tévedéseit azóta történeti nyelvészet kialakulása előtti időkből származó, és olykor tréfás szándékkal született magyarításokat szakmai hiba felhasználni a mai dilettáns nyelvészek elleni vitákban."
Ám a szakmai hiba nem korlátozódik Zsirai Miklós körön kívüliekkel szemben előadott sorozatos félrevezetéseire. Az is hiba, ha a finnugrizmus alapvető állításait bárki komolyan veszi. Ugyanazzal a szakmai alapot és etikát nélkülöző megtévesztő magatartással találkozunk akkor is, amikor a finnugrista elméletet próbálja meg lenyomni a nagyérdemű torkán.
Klíma László értékelése e téren is figyelemre méltó: "Zsirai szövegében a finnugor nyelvrokonság felfedezése és kutatása az abszolút igazság bámulatos sikertörténeteként jelenik meg".
"1943-as tanulmányában kiváló áttekintést nyújtott a dilettáns nyelvhasonlítók működéséről. Ez az írása is etalonná vált, miként a Finnugor rokonságunk című nagy műve, és annak fentebb tárgyalt kutatástörténeti fejezete is."
Költői a kérdés, hogy mennyire hiteles az a finnugrizmus, amelyiknek elfogult és valótlan az etalonja?
Jegyzet
(1) A "tudományos konszenzus" élethű faábrázolásokat keres, miközben a világfa nem életszerű, hanem jelszerű (1. ábra). A seregnyi példa alapján belátható, hogy a szokásos világfa-ábrázolások szójelekből összerakott mondatjelek.
E példák egyike a magyar államcímer hármas halma és kettős keresztje. A kínai írás wang "uralkodó" szójele is hegyen álló kettős keresztet ábrázol s e jel közös lehetett a hun, meg a kínai hagyományban.
- A hegyeket ábrázoló hármas halom ország jelentését a heraldika és a nemzetközi jelhasználat napjainkig megőrizte. A hármas halom alakú sumér khur "hegy, ország" szó hangalakja is rokona a magyar ország, orom szavak tövének. Götz László és Simo Parpola felismerésének köszönhetően ma már azt is tudjuk, hogy a sumér nem rokontalan szigetnyelv, hanem akár uráli rokonnyelvnek is tekinthető. A nyelvek ősrokonságáról kifejtett gondolatomat Csúcs Sándor is "a magáévá tette". S nem csak a nyelvek, hanem a kőkori eredetű ősvallási jelhasználat és a világfa-ábrázolások szokása is rokonságban van egymással.
- A magyar hieroglif írásban (például az énlakai bilingvisben) az Egy "szent, Isten" szójeleként használatos kettős keresztnek némely ábrázoláson levele, meg virága van és madarak ülnek rajta (2. ábra). Az így adódó Egy országa "Szent ország, Isten országa" olvasat illik egy államcímerbe s ez az olvasatot hitelesíti. Berze Nagy János is azt írja az Égigérő fa c. kötetében a magyar népmesék alapján, hogy az égig érő fa azonos az Istennel. Azaz az államcímerünkben az égig érő fa (világfa, életfa) elolvasható ábrázolását látjuk nap mint nap. Ha ez a közzétett felismerések ellenére sem jutott el a "tudományos konszenzus" tudatáig, akkor az a Zsirai Miklós és hasonszőrű társai által a hazug elmetákolmányuk védelmében terjesztett dilettánsellenes hajsza eredménye.
(2) Dienes István, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója beszámolt a Kalocsa környéki (Homokmégy-halomi) rovásemlékről írt 1992-es cikkében arról, hogy a saját kollégái (a beosztottai) is csúfolódnak vele, a komolyabb öregedés jelének tekintvén a rovásírással való foglalkozást.
(3) E szellemet képviseli az MTA rováskorpusza is. Például csak székelyekhez köthető "rovás"emlékeket hajlandó lajstromba venni, többek között a bodrog alsóbűi, a karcag orgondaszentmiklósi és a berekböszörményi rovásfelirat tárgyalása is elmaradt. A székelyeket eredetileg török nyelvű népnek minősíti, noha e feltételezésnek nincs nyelvészeti alátámasztása és azt Benkő Loránd is cáfolta. A rováskorpusz a szójeleink létét letagadja, miközben közli Veit Gailel feljegyzését is, miszerint a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Mindezt vélhetően csak azért, hogy az írásunk török, végső soron sémi eredeztetését fenntarthassák.
A Magyarságkutató Intézetben pedig sorra jelennek meg írástörténeti dolgozatok szójeles avar írásemlékek alfabetikus olvasatával - ami eleve nem vezethet komoly eredményre.
Mindkét alkotócsoport időben megkapta a Magyar hieroglif írás tiszteletpéldányát, ám azt nem hasznosította.
(4) A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika c. cikkemben 2018-ban így fogalmaztam:
"Zsirai Miklós nyelvész hírhedt munkájában (Őstörténeti csodabogarak, 1943.) csodabogarakká degradálta a finnugrizmussal szemben jogos kritikákat megfogalmazókat és számtalan további jelzőt is rájuk ragasztott. Azt a valótlanságot állítván róluk, hogy "A múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a "halzsíros atyafiság" szürke prózája ... ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." Ezt a legaljasabb eljárást (a tudományos igényű vita helyettesítését jelzőosztogatással és hazudozással) Zsirai emelte be az akadémikus "tudomány" módszertanába. Természetesen szó sincs arról, hogy a finnugrista őstörténet ellenzéke valamiféle dicső múltat szeretne összeeszkábálni az érzelmi szükségletei kielégítésére. Zsirai ezt minden bizonyítás mellőzésével állítja. S egyébként is, pl. az indián-magyar népzenei kapcsolatok kutatása ugyan miféle múltbéli dicsőséget támasztana alá, amikor talán már a honfoglalók is fejlettebb társadalmi berendezkedéssel rendelkeztek az indiánokénál? A tiszteletre méltó és rokonszenves amerikai indiánok kultúrája azért érdekes a számunkra, mert pótolhatatlan adatokat szerezhetünk belőle a magyarság kőkori kultúrájának (például írásának) megismeréséhez. Zsirainak - írástani ismerethiánya miatt - nehezére esett volna az ilyen és hasonló kérdésekre tudományos igényű választ adnia, ezért inkább megmaradt a jelzőosztogatásnál.
Irodalom
Klima László: A finnugor nyelvhasonlítás hazai története és egynémely őstörténeti csodabogarak, Zsirai Miklós (és mások) tévedései, Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia, A PPKE BTK Régészettudományi Intézetének kiadványai, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Magyar Őstörténeti Kutatócsoport Kiadványok, 2, Szerkesztők: Klima László – Türk Attila, 2020.
Horváth Ciprián: Honfoglalás és kora Árpád-kori sírok, temetők és szórványleletek a Nyugat-Dunántúlon I.
Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.
Berze Nagy János: Égigérő fa, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Baranya megye, Pécs, 1958.
Simo Parpola: Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2016. Pp. xliv + 426; xxviii + 436.
Simo Parpola: Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210.
Dienes István: Honfoglalás kori rovásfelirat a Kalocsa környéki, Homokmégy-halom temetőjéből (Előzetes közlemény) Folia Archaeologica XLIII.
Dienes István: A Kalocsa környéki rovásemlékről, pp. 31-40. In: Sándor, Klára (1992, ed.), Rovásírás a Kárpát-medencében. In series: Library of the Hungarian Ancient History 4. Szeged: József Attila University of Sciences, Department of Altayistics
Götz László: Keleten kél a Nap I-II., Püski Kiadó Kft., Budapest, 1994.
Varga Géza: A legkorábbi magyar nyelvemlékek
Varga Géza: Kínai-magyar közös rendezésű hun kiállítás
Varga Géza: Közszavak és istennevek
Varga Géza: Sumér-magyar jelpárhuzamok
Varga Géza: Néhány keresetlen szó Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvéről
Varga Géza: Indián-magyar jelpárhuzamokkal foglalkozó cikkek
Varga Géza: Hozzászólás Pócs Éva A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében c dolgozatához (academia.edu)
Varga Géza: Egy vita elmaradásának következményei - hozzászólás Türk Attila és Sándor Klára Magyar Nyelvben megjelent dolgozataihoz
Varga Géza: Horváth Ciprián olvasat nélkül közli a szakonyi honfoglalás kori aranylemez hieroglifikus mondatát
Varga Géza: Csúcs Sándor és a nyelvtudomány megtermékenyült
A magyarok őshazája (bilecz.blog.hu, 2019. XII. 01.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése