Az eredetileg a Tudós Virtuson közzétett cikk kiegészített "reprintje" olvasható alább két változatban is. Az első, rövidebb változat a http://szekely-rovasiras.hupont.hu oldalon maradt meg. A bővebb változatot pedig (az OSZK főigazgatójával folytatott, az akadémikus "tudomány" rovásírással szembeni elfogultságáról árulkodó levelezésünkkel) az www.osservatorioletterario.net őrizte meg. Örökbecsű látlelet ez a megszállóként viselkedő akadémikus körben a magyar nyelv- és írástörténet kutatása területén napjainkig érvényesülő, cenzúrával, forráshamisítással és írásemlék-rongálással fűszerezett magyar- és tudományellenes törekvésekről.
Ez a társaság - a konszenzus hiányára hivatkozva - indexen tartja a nemzeti írásunkat és tudatosan félrevezeti a közönséget. Miközben mindannyian tudjuk, hogy semmiféle szabály nem írja elő konszenzus szükségességét. A főigazgató egyrészt arra hivatkozik, hogy ő nem avatkozik bele a kiállítás rendezőjének munkájába, mert az független. Másrészt meg azt állítja, hogy egy meg sem nevezett, arctalan "konszenzus" mégis döntő hatással lehet a szervező által végzett munkára. Mintha lenne itt némi ellentmondás. Egyébként is, a hozzá nem értésüket vállaló, a székely írással foglalkozni sem hajlandó "tudósokkal" kellene valamiféle tudományos igényű konszenzust kialakítani?
Miről is kellene konszenzusra jutnunk? Arról, hogy a rovásírással írt szöveg is nyelvemlék s egy írást el is lehet olvasni? Vagy arról, hogy náci asszociációkat kelt-e a rovásírás? Mert az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon ez utóbbival indokolta az egyik kurátor a székely írás kitiltását. Nyilvánvaló, hogy tudományon kívüli okok állnak a nyílt rovásüldözés hátterében. S ha mi vagyunk az egyik oldalon, akik ki szeretnénk állítani a rótt nyelvemlékeket is, akkor ki képviseli a másik oldalt, amelyik meg akarja ezt akadályozni s akikkel a hatalmi monopóliumuk és az elzárkózásuk miatt nem lehet konszenzusra jutni? Az lenne e történet végső tanulsága, hogy létezik egy magyar- és tudományellenes "akadémiai oldal" is?
Megengedi-e az eset azt a következtetést, hogy aki a székely írás tudományos jelentőségét eltitkolni kívánó oldalt kiszolgálja, az kitüntetést kap az MTA-tól, aki meg véletlenül kikotyogja a szégyenletes valóságot, azt kirúgják az állásából?
Az eset korántsem egyedi, inkább az általános helyzetet jellemzi. Kísértetiesen hasonló (a vita elkerülését kívánatosnak tartó) érveléssel utasította el a Magyar Nyelv szerkesztősége is a karcagi csatkarika olvasatát adó cikkem közlését. Amint egy biológiatanár utasítására a Kurultájról is ki lett tiltva több tucat kötet között az én két kötetem is, amelyekben a székely írással foglalkozom.
A hozzá nem értés és a haynauista kontraszelekció szeretne tort űlni a nemzeti őskultúra sírja felett?
Ez a társaság - a konszenzus hiányára hivatkozva - indexen tartja a nemzeti írásunkat és tudatosan félrevezeti a közönséget. Miközben mindannyian tudjuk, hogy semmiféle szabály nem írja elő konszenzus szükségességét. A főigazgató egyrészt arra hivatkozik, hogy ő nem avatkozik bele a kiállítás rendezőjének munkájába, mert az független. Másrészt meg azt állítja, hogy egy meg sem nevezett, arctalan "konszenzus" mégis döntő hatással lehet a szervező által végzett munkára. Mintha lenne itt némi ellentmondás. Egyébként is, a hozzá nem értésüket vállaló, a székely írással foglalkozni sem hajlandó "tudósokkal" kellene valamiféle tudományos igényű konszenzust kialakítani?
Miről is kellene konszenzusra jutnunk? Arról, hogy a rovásírással írt szöveg is nyelvemlék s egy írást el is lehet olvasni? Vagy arról, hogy náci asszociációkat kelt-e a rovásírás? Mert az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon ez utóbbival indokolta az egyik kurátor a székely írás kitiltását. Nyilvánvaló, hogy tudományon kívüli okok állnak a nyílt rovásüldözés hátterében. S ha mi vagyunk az egyik oldalon, akik ki szeretnénk állítani a rótt nyelvemlékeket is, akkor ki képviseli a másik oldalt, amelyik meg akarja ezt akadályozni s akikkel a hatalmi monopóliumuk és az elzárkózásuk miatt nem lehet konszenzusra jutni? Az lenne e történet végső tanulsága, hogy létezik egy magyar- és tudományellenes "akadémiai oldal" is?
Megengedi-e az eset azt a következtetést, hogy aki a székely írás tudományos jelentőségét eltitkolni kívánó oldalt kiszolgálja, az kitüntetést kap az MTA-tól, aki meg véletlenül kikotyogja a szégyenletes valóságot, azt kirúgják az állásából?
Az eset korántsem egyedi, inkább az általános helyzetet jellemzi. Kísértetiesen hasonló (a vita elkerülését kívánatosnak tartó) érveléssel utasította el a Magyar Nyelv szerkesztősége is a karcagi csatkarika olvasatát adó cikkem közlését. Amint egy biológiatanár utasítására a Kurultájról is ki lett tiltva több tucat kötet között az én két kötetem is, amelyekben a székely írással foglalkozom.
A hozzá nem értés és a haynauista kontraszelekció szeretne tort űlni a nemzeti őskultúra sírja felett?
Az OSZK 2009. október 29-én nyíló kiállításán a nyelvemlékek között - régi finnugrista szokás szerint - nem szerepelnek rovásírással írt szövegeket.
1. ábra. Az Országos Széchenyi Könyvtár a Várban
Két éve is lehet már annak, hogy értesültem a
nyelvemlék-kiállítás tervéről. Ez a kiállítás holnap megnyílik. Sajnos – amint
ez várható volt – ezen a kiállításon sem szerepelnek a székely írással írt
nyelvemlékeink. Ez azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy a kiállítás – a
finnugrista szervezők tudatosan vállalt céljainak megfelelően - hamis képet
mutat majd a látogatóknak a magyar nyelv és írás legkorábbi emlékeiről és
állapotáról.
Az elmúlt két évben többször is megpróbáltam személyesen is,
meg telefonon is megkeresni a szervezőket a hivatalukban, hogy elkerülhessük
ezt a hibát. Azonban sohasem sikerült lényeget érintő beszélgetést folytatnom
az illetékessel. Az illetékes személye ugyanis mindig éppen változott, vagy az
igazi illetékes valahol másutt volt. Türelmesen meghallgatták és átvették ugyan
a kiállítás szervezőinek szánt irodalmat és üzenetet, azonban ezekre soha
semmiféle választ nem kaptam s azok semmilyen szerepet nem játszottak a
kiállítás szervezésekor.
Megpróbáltam megkeresni Monok István főigazgató urat is, de
sohasem jutottam tovább a titkárnőjénél. A főigazgató úr – amint az szokásos a
hasonló beosztású uraknál - mindig házon kívül volt, vagy mással volt
elfoglalva. S a kiállítás ügye egyébként is az ezzel megbízott szervezőkre
tartozott.
Lehetséges, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy a
kiállítás szervezőinek a figyelmét felhívjam a rovásírásos nyelvemlékeinkre.
Ugyanis a hozzám hasonló kívülállók lehetőségeinek is vannak korlátai. Például
nem szerveztem tüntetést és nem folytattam éhségsztrájkot sem a cél elérése
érdekében (bár az orvosaim rendre fogyókúrát ajánlanak). Ez ellenkezett volna
az ízlésemmel és azzal is, amit egy tudományos igényű párbeszédről gondolok.
Azt tartottam, hogy a minden bizonnyal szakértőként
nyilvántartott szervezőknek mindezek nélkül is tudniuk kellene, hogy a
nyelvemlékeink egy része székely rovásírással van lejegyezve. Ha a
tanulmányaikból nem is szerezhettek tudomást erről (mert a finnugrizmus
elhallgatja, vagy meghamisítja a székely írás jelentőségét), legalább azokból
a könyveimből értesülhettek volna róluk, amelyeket a saját polcaikon őríznek, s
amelyekből külön példányokat is ajándékoztam a szervezőknek.
A székely írással írt nyelvemlékek finnugrista nyelvészeink
általi sorozatos és tudatos mellőzése évtizedek (pontosabban a világosi
fegyverletétel) óta tapasztalt jelenség. Néhány évvel ezelőtt vettem a fáradságot
és végigtelefonáltam az MTA intézeteit azt tudakolván, hogy melyikük
feladatkörébe tartozik a székely írással írt nyelvemlékeink kutatása és
ismerete. Kivétel nélkül elutasították az illetékességet. Volt olyan válaszadó
is, amelyiknek a hangjában némi sértődöttséget is felfedezni véltem. Hogyan is
gondolhattam, hogy egy magára valamit is adó akadémiai intézet ilyesmivel
foglalkozik?
Benkő Loránd úrtól magyarázatot is kaptam arra, hogy miért
nem törődnek a székely írással írt magyar nyelvű szövegekkel. Szerinte a
székely írásemlékek túl későiek ahhoz, hogy a nyelvtudomány számára hasznos
adatokat szolgáltathatnának. Ez az álláspont más szerzőknél is felbukkan ugyan
– de akkor sem igaz. (1) A székely írással írt magyar nyelvemlékek ugyanis sokkal
korábbiak, mint a latin betűkkel írtak. Erre igen sok példát fel tudunk hozni,
de a nyelvtudósaink ingerküszöbét e tények nem lépik át. Benkő Loránd úr
például azt válaszolta az ellenvetésemre, hogy lehetséges, miszerint vannak
korábbi rovásszövegeink is, de ő ezekre nem tud időt szakítani a sok egyéb
elfoglaltsága mellett.
Az OSZK szervezőinek azonban ez lett volna a feladata a
nyelvemlék-kiállítás szervezésekor – ha a kiállítás célja a nyelvemlékeink
bemutatása és nem a meghamisítása volt.
Az OSZK egyik szervezőjének elvittem és eredetiben meg is
mutattam a székely írással írt magyar szavakat tartalmazó budapesti hunfibulát. Ez lehetett volna a nyelvemlék-kiállítás legidősebb tárgya és
tudományos szenzációja. Ezt a fibulát azóta a Magyar Nemzeti Múzeumban letétbe
helyeztem, s ott az állandó kiállításon fog szerepelni. Az OSZK szervezője azt
a meglepő kifogást hozta fel e tárgy ellen, hogy a kiállításon díszesebb
tárgyakat szeretnének bemutatni. Erre azt válaszoltam, hogy akkor a Szent Koronát, vagy a másolatát kellene bemutatniuk, mert azon is szerepelnek székely
írással írt magyar szövegek – de erre a javaslatomra nem kaptam választ. Azaz
akár díszes a rovásírással írt magyar nyelvemlék, akár egyszerű kivitelű – az
OSZK kiállításán nem szerepelhet.
Az OSZK eljárásában megnyilvánuló mérhetetlen tudáshiány és a
magyar kultúra csúcsteljesítményével (a székely írással) szemben mutatkozó
ellenséges magatartásért a finnugrista ihletésű magyarországi „nyelvtudomány”,
meg a finnugrizmust életben tartó „kultúrpolitika” egyaránt felelős. SándorKlára örökbecsű beismerése szerint ebben a magyarországi akadémikus körben„minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez azonban nem menti az Országos
Széchényi Könyvtár kiállításának szervezőit és az intézmény vezetőit, inkább
csak aláhúzza a tévedésük tudatos és tarthatatlan voltát. A kiállítás hibás
alapkoncepciója miatti szégyent elkönyvelhetik maguknak.
A kiállítás megnyitója előtt felhívtam telefonon Monok István
főigazgató urat, de ismét csak a titkárnőjéig jutottam el; aki ugyan megígérte,
hogy a főigazgató úr visszahív, de ebből ugyanúgy nem lett semmi, mint a
korábbi esetekben sem.
A kiállítást szervező Madas Edit kurátor – akit szintén
felhívtam - megtisztelt a visszahívással és ígéretet tett arra, hogy jelzi a
sajtó és a nagyérdemű tárlatlátogató közönség felé is, hogy ez a kiállítás a
beharangozástól eltérően nem a nyelvemlékeinkkel általában, hanem csak az 1000
utáni, latinbetűs kódexekben fennmaradt nyelvemlékeinkkel foglalkozik. Bár
ezeken kívül is létez(het)nek még rovásbetűkkel írt, fémen, kövön, cserépen
fennmaradt korábbi, vagy párhuzamos nyelvemlékeink, ezek bemutatása nem
szerepelt a céljaik között.
Egy ilyen kiegészítés valóban enyhíti a kiállítás megtévesztő
hatását, de nem menti fel a kiállítás szervezőit a rovásírásos emlékek
bemutatása alól. Ezeket be kell mutatni, különös tekintettel arra, hogy az OSZK
raktáraiban van rovásírásos anyag.
Mint azt Madas Edit kurátor telefonon kifejtette, őszintén
sajnálja, ha az áldozatos munkával összeállított kiállításuk nem felel meg
minden igénynek. Törekedett arra, hogy az elvégzett munkáját ne érhesse kifogás
egyik oldalról sem. Azért hagyta ki a kiállításról a rovásbetűs írásemlékeket,
mert biztosan számíthatott a szerepeltetésük miatt elhangzó kritikára, s ő nem
elég felkészült arra, hogy e támadásokkal szemben a rovásemlékeket megvédje. A
kialakult helyzetben már csak azt tudja megígérni, hogy minden
látogatócsoportnak megemlítik, hogy az itt bemutatott nyelvemlékek nem
képviselik a teljes nyelvemlék-kört, mert a rovásírással írottak kimaradtak a
bemutatott anyagból. Ezen felül egy héten belül elhelyeznek a kiállításon egy
hasonló értelmű szöveget is valamint ennek megfelelő tájékoztatást adnak a
sajtónak is.
Mit tehetünk hozzá ezekhez?
Sajnálatos, hogy pusztán a rovásemlékek szerepeltetése miatt
támadás érheti az OSZK munkatársait, s hogy ezektől a nemtelen támadásoktól a
főigazgató – ezek szerint - nem védi meg kellő hatékonysággal a munkatársait.
Azonban úgy gondoljuk, hogy az igazság képviselete akkor is kötelező egy
tudomány művelői számára, ha azért máglyán való elégettetés a fizetség. S a
történelemhamisítás akkor sem elfogadható, ha azért elismerés (például havi
fizetés) jár.
A kiállítást követően Hiller István kultuszminiszter
leváltotta Monok Istvánt (nem újította meg az éppen lejáró munkaszerződését), az OSZK nem sokkal korábban kitüntetett
főigazgatóját. Nem gondolom, hogy azért, mert a kiállításon nem szerepeltek a
székely rovásjelekkel írt nyelvemlékeink. Inkább az lehetett a leváltás oka,
mert a kiállításon megjelent a magyar nyelvészet színe-virága, akiknek az OSZK
hivatalból hívta fel a figyelmét arra, hogy vannak ám ezeken kívül rovásírással
írt nyelvemlékeink is, de azokat a megrendelő szándékainak megfelelően nem
tehették ki.
Kiegészítés
A válasz.hu így kommentálta az eseményt: "A legnagyobb megrökönyödést Monok Istvánnak, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) főigazgatójának a leváltása keltette. A szakember sokak szemében "a magyar könyv" ügyének megtestesítője. Felmentésének hírére petíciót fogalmaztak, és maradása érdekében aláírásgyűjtésbe kezdtek az írástudók - az először az Élet és Irodalom honlapján közzétett kiáltványt pártállástól függetlenül írták alá az Egyetemi Könyvtárigazgatók Kollégiumának tagjai és az Akadémiai Kutatóintézetek vezetői, valamint a szellemi élet más képviselői. Monokot ugyanis sokan a magyar írásbeliség, ugyanakkor a modern elektronikus tartalmak és kezelésük megkerülhetetlen szakértőjének tartják, és nem csak Magyarországon. Ezt jelzi, hogy az általa vezetett intézményt a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolta, és az OSZK a világ legnagyobb könyvtárainak egyenrangú partnere lett."
Kiegészítés
A válasz.hu így kommentálta az eseményt: "A legnagyobb megrökönyödést Monok Istvánnak, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) főigazgatójának a leváltása keltette. A szakember sokak szemében "a magyar könyv" ügyének megtestesítője. Felmentésének hírére petíciót fogalmaztak, és maradása érdekében aláírásgyűjtésbe kezdtek az írástudók - az először az Élet és Irodalom honlapján közzétett kiáltványt pártállástól függetlenül írták alá az Egyetemi Könyvtárigazgatók Kollégiumának tagjai és az Akadémiai Kutatóintézetek vezetői, valamint a szellemi élet más képviselői. Monokot ugyanis sokan a magyar írásbeliség, ugyanakkor a modern elektronikus tartalmak és kezelésük megkerülhetetlen szakértőjének tartják, és nem csak Magyarországon. Ezt jelzi, hogy az általa vezetett intézményt a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolta, és az OSZK a világ legnagyobb könyvtárainak egyenrangú partnere lett."
Egy másik hír szerint 2010. május 3-án Madas Edit, az MTA doktora, az Országos
Széchényi Könyvtár Res Libraria Hungariae kutatócsoportjának vezetője a Magyar
Nyelv Éve alkalmából megrendezett „Látjátok
feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század végéig című
kiállítás rendezéséért és a kiállítás katalógusa szerkesztéséért Akadémiai
Díjat kapott.
Részlet az indoklásból: „A
kiállítás és a 400 oldalas katalógus nemcsak az irodalom- és a nyelvtörténet,
hanem az egész magyarság-kutatás számára is újszerű tudományos teljesítmény,
amely nyomon követi, bemutatja, elemzi a magyar nyelv első szórványemlékeinek
kezdeti lépéseitől a középkor végi európai irodalmi diskurzusba bekapcsolódó
magyar nyelvű irodalmat.”
A fenti ismertetés megszövegezői is tudták, vagy tudniuk kellett volna, hogy ez nem igaz, mert a rovásírással írt nyelvemlékeink jóval korábbiak a latin betűseknél. Ez a "szakma" azonban mindent elkövet, hogy ez a nagyközönség számára ne derüljön ki.
A budapesti hun(?) jelvényt, aminek a nyelvemlék-kiállításon való szerepléséről az OSZK és a könyvtárat megbízó MTA nem volt hajlandó tárgyalni sem, végül a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztem letétbe. Ott is meglehetően különös és tragikus pályát futott be ez a jobb sorsra érdemes lelet. A múzeum a letéti szerződésben ezt hun cikáda fibulának határozta meg alapos előzetes vizsgálat után.
Később kiderítették, hogy nem hun, nem cikáda és nem fibula. A biztonság okáért(?) barbár módon lereszelték a jeleket hordozó felületét és megpróbálták visszaadni nekem azzal, hogy a tárgy érdektelen, mert feltehetően csak egy XIX. századi ládikaveret, ami egy asztalfiókból kerülhetett elő. Kétszer is kiállították, előbb a népvándorlás kori anyagban, később pedig XV. századi tárgyként. Tomka Gábor főigazgató-helyettes végezte a nyilvánvalóan téves XV. századba sorolást. Ő a visegrádi palota építési idejét vette alapul, mert egy párhuzam előkerült a palota kerjéből is, ám a kert teraszait egy korábbi település odahordott földjéből építették fel. Amikor erre figyelmeztettem a főigazgató-helyettes urat, akkor szóban elsimerte, miszerint lehetséges, hogy néhány száz évvel korábbi a lelet a XV. századnál. Ez persze egyáltalán nem mindegy, mert ez esetben a betűket és szójeleket is alkalmazó vegyes rendszerű rovásemlék az egyik legkorábbi magyar nyelvű szöveg lehet.
A múzeumból valaki - egy wikipédiaszerkesztő ellenőrizhetetlen állítása szerint - két levélben is valótlan állításokkal (például, hogy ez egy érdektelen tárgy) támogatta a jelvény wikipédiás szócikkének törlését. A szócikket erre hivatkozva ki is törölték, a múzeumi levelek közzététele nélkül, bár a wikiszerkesztők egyébként nagyon szoktak ragaszkodni a forrásoláshoz. Később kaptam egy pecsétes igazolást a múzeumtól arról, hogy ez egy érdekes tárgy, de ez már nem hatotta meg a magyar íráskultúrát gyűlölő wikiszerkesztőket. A fontos leletnek ma sincs szócikke a wikipédián.
A múzeum a mai napig sem voltak hajlandó a tárgyon lévő rovásfeliratot felismerni, a szakértők csak latin betűket azonosítottak rajta, azt is egymásnak ellentmondóan. De ez már egy másik történet.
A fenti ismertetés megszövegezői is tudták, vagy tudniuk kellett volna, hogy ez nem igaz, mert a rovásírással írt nyelvemlékeink jóval korábbiak a latin betűseknél. Ez a "szakma" azonban mindent elkövet, hogy ez a nagyközönség számára ne derüljön ki.
2. ábra. A budapesti hun(?) jelvény, amit felajánlottam a nyelvemlék-kiállításra, a fénykép a Magyar Nemzeti Múzeumban restaurálás ürügyével végrehajtott barbár lereszelés előtt készült
A budapesti hun(?) jelvényt, aminek a nyelvemlék-kiállításon való szerepléséről az OSZK és a könyvtárat megbízó MTA nem volt hajlandó tárgyalni sem, végül a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztem letétbe. Ott is meglehetően különös és tragikus pályát futott be ez a jobb sorsra érdemes lelet. A múzeum a letéti szerződésben ezt hun cikáda fibulának határozta meg alapos előzetes vizsgálat után.
3. ábra. A csömöri, kistokaji és kemecsei hun cikáda fibulák (a balról első három tárgy), a budapesti hun(?) jelvény (4.) és a budapesti hun jelvény ismeretlen korú párhuzama (5.), az esetleg felületes régészek némi joggal vélték korábban a budapesti hun(?) jelvényt hun cikáda fibulának, mert a hasonlóság valóban megtévesztő
Később kiderítették, hogy nem hun, nem cikáda és nem fibula. A biztonság okáért(?) barbár módon lereszelték a jeleket hordozó felületét és megpróbálták visszaadni nekem azzal, hogy a tárgy érdektelen, mert feltehetően csak egy XIX. századi ládikaveret, ami egy asztalfiókból kerülhetett elő. Kétszer is kiállították, előbb a népvándorlás kori anyagban, később pedig XV. századi tárgyként. Tomka Gábor főigazgató-helyettes végezte a nyilvánvalóan téves XV. századba sorolást. Ő a visegrádi palota építési idejét vette alapul, mert egy párhuzam előkerült a palota kerjéből is, ám a kert teraszait egy korábbi település odahordott földjéből építették fel. Amikor erre figyelmeztettem a főigazgató-helyettes urat, akkor szóban elsimerte, miszerint lehetséges, hogy néhány száz évvel korábbi a lelet a XV. századnál. Ez persze egyáltalán nem mindegy, mert ez esetben a betűket és szójeleket is alkalmazó vegyes rendszerű rovásemlék az egyik legkorábbi magyar nyelvű szöveg lehet.
A múzeumból valaki - egy wikipédiaszerkesztő ellenőrizhetetlen állítása szerint - két levélben is valótlan állításokkal (például, hogy ez egy érdektelen tárgy) támogatta a jelvény wikipédiás szócikkének törlését. A szócikket erre hivatkozva ki is törölték, a múzeumi levelek közzététele nélkül, bár a wikiszerkesztők egyébként nagyon szoktak ragaszkodni a forrásoláshoz. Később kaptam egy pecsétes igazolást a múzeumtól arról, hogy ez egy érdekes tárgy, de ez már nem hatotta meg a magyar íráskultúrát gyűlölő wikiszerkesztőket. A fontos leletnek ma sincs szócikke a wikipédián.
A múzeum a mai napig sem voltak hajlandó a tárgyon lévő rovásfeliratot felismerni, a szakértők csak latin betűket azonosítottak rajta, azt is egymásnak ellentmondóan. De ez már egy másik történet.
4. ábra. Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese a jelvényt a feje tetejére állította és a jelvénynek e részletén egy latin M betűt vizionált, míg az apja, Tomka Péter régész a jelvényt a talpára állítva a latin AK monogramról adott szakvéleményt, ezekre a kapitális melléfogásokra nincs mentség, a székely írás jeleit ismerni kellene, ha már a latin A és M betűt nem ismerik eléggé
***
Az OSZK egyik szervezőjének elvittem és eredetiben meg is mutattam a székely írás elődjével írt magyar szavakat tartalmazó budapesti hun fibulát. Ez lehetett volna a nyelvemlék-kiállítás legidősebb tárgya és tudományos szenzációja. Ezt a fibulát azóta a Magyar Nemzeti Múzeumban letétbe helyeztem, s ott az állandó kiállításon fog szerepelni. Az OSZK szervezője azt a meglepő kifogást hozta fel e tárgy ellen, hogy a kiállításon díszesebb tárgyakat szeretnének bemutatni. Erre azt válaszoltam, hogy akkor a Szent Koronát, vagy a másolatát kellene bemutatniuk, mert azon is szerepelnek székely írással írt magyar szövegek – de erre a javaslatomra nem kaptam választ. Azaz akár díszes a rovásírással írt magyar nyelvemlék, akár egyszerű kivitelű – az OSZK kiállításán nem szerepelhet.
A kiállítást szervező Madas Edit kurátor – akit szintén felhívtam – megtisztelt a visszahívással és ígéretet tett arra, hogy jelzi a sajtó és a nagyérdemű tárlatlátogató közönség felé is, hogy ez a kiállítás a beharangozástól eltérően nem a nyelvemlékeinkkel általában, hanem csak az 1000 utáni, latinbetűs kódexekben fennmaradt nyelvemlékeinkkel foglalkozik. Bár ezeken kívül is léteznek még rovásbetűkkel írt, fémen, kövön, cserépen fennmaradt korábbi, vagy párhuzamos nyelvemlékeink, ezek bemutatása nem szerepelt a céljaik között. Egy ilyen kiegészítés valóban enyhíti a kiállítás megtévesztő hatását, de nem menti fel a kiállítás szervezőit a rovásírásos emlékek bemutatása alól. Ezeket ugyanúgy be kellene mutatni, mint a pergamenre írt latinbetűs emlékeket, különös tekintettel arra, hogy az OSZK raktáraiban van rovásírásos anyag is.
Mint azt Madas Edit kurátor telefonon kifejtette, őszintén sajnálja, ha az áldozatos munkával összeállított kiállításuk nem felel meg minden igénynek. Törekedett arra, hogy az elvégzett munkáját ne érhesse kifogás egyik oldalról sem. Azért is hagyta ki a kiállításról a rovásbetűs írásemlékeket, mert biztosan számíthatott a szerepeltetésük miatt elhangzó kritikára, s ő nem elég felkészült arra, hogy e támadásokkal szemben a rovásemlékek bemutatását megvédje. A kialakult helyzetben már csak azt tudja megígérni, hogy szóban minden látogatócsoportnak megemlítik, miszerint az itt bemutatott nyelvemlékek nem képviselik a teljes nyelvemlék-kört, mert a rovásírással írottak a koncepciónak megfelelően kimaradtak a bemutatott anyagból. Ezen felül egy héten belül elhelyeznek a kiállításon egy hasonló értelmű szöveget is, valamint ennek megfelelő tájékoztatást adnak a sajtónak is. Mit tehetünk hozzá mindehhez?
Amikor azonban megpróbálja alátámasztani az OSZK minősíthetetlen magatartását, komolyan vehető érvek nélkül marad. Arra ugyanis, hogy a székely írást miért zárták ki a magyar nyelvemlékeket bemutató kiállításról, elvileg sem lehet tudományos igényű magyarázatot adni. Ha a kiállítás a címe szerint a magyar nyelvemlékeket mutatja be a kezdetektől, akkor a rovásemlékeket nem lehet kihagyni belőle. Ez a mellőzés politikai (pontosabban: magyarellenes rasszista) alapokon áll és semmi köze se a tudományhoz, se a nemzeti kultúrához, se a becsülethez. Ez a mellőzés nem menthető az illetékesek által előadott zavaros mellébeszéléssel.
Tisztelt Monok István főigazgató úr!
Jegyzet
(1) Az a félrevezető téveszme, hogy a székely rovásírás legkorábbi emlékei is túl késeiek ahhoz, hogy nyelvemlékként figyelembe lehessen őket venni, könnyen cáfolható.
- A téveszme képviselői ugyanis rendre elfeledkeznek a bizonyíthatóan korai rovásírásos nyelvemlékeinkről (2., 5., 8. és 9. ábra), vagy - mint legutóbb Vásáry István - megalapozatlan állításokat tesznek a székely írásnak az ótürköktől való kései átvételéről, esetleg valamilyen alaptalan ürüggyel kirtérnek a felmerülő kérdések tárgyalása elől. A közismert bodrog alsóbűi rovásírásos fúvóka azért nem felelt meg Sándor Klárának, mert - szerinte - nincs megfelelő olvasata. Miközben kitűnő olvasatával rendelkezünk: Lyukónak. Csak ezt az akadémikus "tudomány" nem hajlandó észrevenni, mert nem a köreikből származik s mert az első jelet szójelként kell elolvasni (ez a gyakorlat a hun-avar időkre mutat, mert ott akad további párhuzam). A székely írás szójelei azonban - az arameusra visszamenő rováseredeztetési prekoncepciójuk miatt - tárgyalhatatlannak minősülnek annak ellenére, hogy Veit Gaileltől hiteles forrásunk is van a létezésükre, nem is beszélve a több száz, azonosított szójeles írásemlékünkről.
- A székely írásnak vannak olyan összefüggései is, amelyek akkor is figyelembe veendők a magyar nyelvtörténet leírásakor, ha ahhoz nem kapcsolódik hosszabb magyar mondat. Ilyen körülmény az akrofónia-rekonstrukciók alapján a magyar nyelv rögzítésére kialakított székely írás 20-50 jelének időben és földrajzilag is széles körű elterjedtsége (már a kőkorban, a Pireneusoktól Dél-Amerikáig). Ilyen körülmény az a jelenség is, hogy a székely írásjeleket (pontosabban előképeiket, a magyar hieroglif írás jeleit) több esetben a jelforma, a jelentés és a hangalak azonossága, vagy hasonlósága köti a legkorábbi sumer jelekhez.
- Az amerikai indiánoknál is megtalálható a székely írás (pontosabban elődje, a magyar hieroglif írás) jeleinek kb. 30 párhuzama, amihez esetenként a jelnevek párhuzamos megléte is társul az indián nyelvekben (a pontos megfelelések felmutatásához további kutatásokra lenne szükség).
Az említett és a többi, hasonló jelenség kutatása nélkül helytálló magyar nyelvtörténetet nem lehet felvázolni sem.
Irodalom
***
Az osservatoroletterario így őrizte meg a történetet, közte a levélváltásunkat Monok István főigazgató úrral:
EGY MAGYAR NYELVEMLÉKI KIÁLLÍTÁS KAPCSÁN ...
A 2009. október
29 – 2010. február 28. közötti időre eső kiállítást beharangozó
sajtótájékoztatóban az alábbiak olvashatók: «A Magyar Nyelv Éve programsorozatában
az Országos Széchényi Könyvtár nagyszabású kiállítást rendez a magyar nyelv
középkori emlékeiből. „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16.
század elejéig A kiállítás a latin nyelvű oklevelekben szórványosan megjelenő
magyar szavakkal kezdődik, s az önálló irodalmi művek létrejöttéig és az írás
mindennapi használatba vételéig tart, a magyar nyelvű írásbeliség történetének
mintegy félezer évét mutatva be. A korból fennmaradt magyar nyelvű írott
dokumentumok a nyelvemlékek, melyek legbecsesebb, s törékenységük miatt
legféltettebb nemzeti kincseink közé tartoznak. Hasonló nagyságrendű nyelvemlék
kiállítás még soha sem volt Magyarországon! Minden kiemelkedő jelentőségű
nyelvemlék helyet kap a tárlaton: a korai szórványemlékek, mint a Tihanyi
Alapítólevél, az első összefüggő szövegek, mint a Halotti Beszéd és az Ómagyar
Mária-siralom, s szinte valamennyi magyar nyelvű kódexünk. A kódexek egy jelentős
része az idők során külföldre került, s most lesznek először együtt láthatók. A
kölcsönző országok közt van Németország, Csehország, Románia, Ausztria és
Horvátország. Talán sohasem találkozott még az első magyar nyelvű
bibliafordítás részleteit tartalmazó úgynevezett Huszita Biblia három különböző
országban őrzött, különböző korú kézirata, a Bécsi, a Müncheni- és az
Apor-kódex. A kiállításon helyet kapnak a legújabb felfedezések, és bemutatásra
kerülnek a nyelvemlékekkel kapcsolatos legfontosabb folyó kutatások is,
kihasználva a legmodernebb információs technológia adta lehetőségeket. A
termekben hatásos installáció és kvalitásos középkori műtárgyak segítik
felidézni a kor hangulatát. Az egyedülálló tárlathoz az „Íz, csín, tűz” program
keretében készül egy reprezentatív nagykatalógus, és egy kétívnyi fakszimile
dosszié is, utóbbi elsősorban a közoktatás számára. Az MTA Nyelvtudományi
Intézetének együttműködésével a Nemzeti Könyvtár tudományos igényű, átfogó
honlapot hoz létre, amely hosszú távon is a magyar nyelvemlékekkel kapcsolatos
információk gyűjtőpontja kíván lenni. Az érdeklődő nagyközönség és a közoktatás
számára ismeretterjesztő honlap készül, amely a legfontosabb nyelvemlékeket, és
a hozzájuk tartozó népszerűsítő tartalmat (hanganyagok, képek, interaktív média
kapcsolatok stb.), sokszínű és közérthető eszközökkel jeleníti meg. Ezt a célt
szolgálják a kiállítás-együttest kísérő múzeumpedagógiai foglalkozások is,
hiszen a reprezentatív nagykiállításhoz kapcsolódva az „Íz, csín, tűz” program
keretében, az idei Kazinczy-évforduló előtt a Nemzeti Könyvtár további
tárlattal is tiszteleg. NYELV.EMLÉK.TEREMTÉS- KAZINCZY címmel a Kézirattár
kamara-kiállítása Kazinczy-ereklyék révén mutatja be az írott magyar nyelv
kezdeteitől a nagy megújulásig terjedő időszak összetett hátterét, Kazinczy és
a nyelvemlékek viszonyát.»
Mivel a kezdeti időktől a magyar nyelvemlékeink bemutatásának kiállításáról van szó, a kiállítás címe így erősen félrevezető és történelmet meghamisító jelleget öltő. A fentiek szerint a helyes cím ez kellene, hogy legyen: «„Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a latin betűs írásunk kezdetétől a 16. század elejéig».
Így a kiállítás címe valóban a kiállítás anyagáról szólna. Mivel nem ez a címe, egészen mást sugall, tehát teljesen félrevezető, mert így a rendezvény hiányos, hiszen egy szó sincs a latin írásbeliség előtti rovásírásról a magyarok ősi írásáról, mint magyar nyelvemlékről, annak ellenére, hogy a kiállítás címében benne foglaltatik, hogy a kezdetektől... Hogy lehet ez? Hiszen – itt most csak a majdnem négy évtizeddel ezelőtti finnugor alapokon elsajátított ismereteimre és szakirodalomra támaszkodom, nem véve figyelembe az ez irányba végzett legújabb kutatási eredményeket, amelyeket esetleg a tudomány mai hivatalos álláspontja alapján a szakmabeliek semmibe sem vesznek, el sem fogadnak. Ezen tanulmányaimból tudom, hogy krónikaíróink említik, hogy a magyarság egy részének, a székelyeknek saját írásuk volt. Állításukat a XV. századi történetírók is megerősítik, de még nagyobb súllyal esnek latba maguk a fennmaradt rovásírásos emlékek. Az egyik legfontosabb közülük az ún. nikolsburgi ábécé.
Az enlakai unitárius templom kazettás mennyezetének rovásírásos felirata. Jobbról balra kell olvasni: Egy az Isten — Georgyius Musnai (de) Jáqó
A csehországi Mikulovóból (régebben: Nikolsburg) a hercegi könyvtár 1930-ban Svájcba került, s ott az egészet eladták. A luzerni árverésen az Országos Széchényi Könyvtár megvásárolt egy ősnyomtatványt, mert a kötet végére bekötött pergamenlap hátán megtalálták a székely-magyar rovásírás 46 betűs ábécéjét.
Értékes emléke a rovásírásnak négy templomi felirat, a székely-derzsi, a bögözi, az enlakai, valamint az 1944-ben felfedezett karácsonyfalvi.
További két felirat, a csíkszentmártoni és a csíkszentmihályi szövegét csak másolatok tartották fenn.
Igen nevezetes még a konstantinápolyi híradás, amely így kezdődik: „Ezerötszáztizenöt esztendőben írták ezt, László király öt követét váratták itt...” Az 1515-ből származó konstantinápolyi felirat Szelim szultán ugyanis II. Ulászló király követeit hét esztendeig visszatartotta Isztambulban, s a követség egyik tagja, Székely Tamás, a Követek háza istállójának külső falára rovásírással véste fel a sorsukról szóló üzenetet. A Követek háza — török nevén: az Elcsi-hán — 1865-ben leégett, és akkor Székely Tamás feljegyzése is megsemmisült, de szerencsére még 1553-ban Isztambulban járt Dernschwam János, mint Ferdinánd király egyik követének kisérője, s ő lemásolta a követi szállás istállójának falán levő feljegyzést. Másolata a Fuggerek levéltárából került elő 1913-ban.
A székely rovásírás legterjedelmesebb emléke az úgynevezett Marsigli-féle naptár. Ennek sem maradt meg az eredetije, hanem csak Luigi Ferdinando Marsigli (1658—1730) olasz hadmérnök másolata mentette meg az utókor számára. Marsigli 1686-ban — mint a császári csapatok tisztje — részt vett Buda ostromában, majd 1690-ben Erdélybe vezényelték, s ott került a keze ügyébe ez a különleges naptár, amely a névnapokat és a dátumhoz kötött egyházi ünnepeket tartalmazta egy csaknem másfél méter hosszú faléc négy oldalára rovásírással bevésve. Marsigli kilenc papírlapra írta másolatát. Bolognában őrzött hagyatékának egyik olasz kutatója fedezte fel a székely rovásírásnak ezt az értékes emlékét. A magyar olvasóközönség számára Veress Endre adott hírt róla először 1906-ban a Magyar Könyvszemle lapjain. (Az előző lapon látható a Marsigli-féle naptármásolat végén talált rovásírásos ábécé. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért jeleit nem az eredeti sorrendben közöljük, hanem különválasztva, előbb az egy-egy hangot rögzítő rovásjeleket soroljuk fel, azután a több betűből összevont ligatúrákat, s még ki is bővítettük e betűsort az ö és r hangoknak a konstantinápolyi feliratban szereplő rovásjeleivel.)
A székely-magyar rovásírás a türk írás családjához tartozik. A közép-ázsiai törökségnek ez a törzsi szövetsége az 5. század közepén Kelet-Ázsiától a Fekete-tengerig terjesztette ki hatalmát. Írását a szogdoktól vette át. A szogdok az Aral-tóba ömlő Oxus (Amu-Darja) folyó környékén éltek, és nyelvük a perzsával rokon iráni nyelvek közé tartozott. Írásukat az arámi betűirás átvételével alakították ki. Végső soron tehát szogd közvetítéssel az arámiból származik a türk írás is. S a magyarokat Urál-vidéki őshazájukban érte az a türk hatás, amelynek a rovásírás átvételét köszönhetjük. A székely-magyar rovásírás 16 betűje feltűnően hasonlít a türk betűkre. Egyes jelei közvetlenül a görög ábécéből származtak, két jel pedig a glagolita megfelelő jeleire emlékeztet. Sorvezetése jobbról balra halad. „Kizártnak tartom, hogy az írás használata — ilyen értékes kincse a műveltségnek — ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többi törzsnél nem lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnak általánosan használt írása, amelyet a kereszténység megsemmisitett, amely azonban megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél” — írja Németh Gyula a rovásírásról szóló munkájában. Álláspontját megerősítik a margitszigeti templomrom egyik kövén talált rovásjelek, és valósággal csattanó bizonyítékként szól mellette a Léva szomszédságában levő Felső-szemeréd (Horné Semerovce) templomának gótikus kőportáléján a hetvenes évek közepén, az akkor legújabban felfedezett rovásfelirat.
Ami a latin betűs írásunk kialakulását illeti, az alábbiakban szintetizálható: A magyarság a kereszténység felvételével nemcsak vallást cserélt, hanem egyben csatlakozott a latin műveltségű Európához, bekapcsolódott szellemi életébe, s természetesen átvette a latin ábécét is. A betűk többsége simán alkalmazható volt a magyar nyelv hangjaira, csak kis részük leírása közben jelentkeztek nehézségek. Természetesen a kérdéses hangok jelölésére nem alakult ki azonnal általánosan elfogadott gyakorlat. Ellenkezőleg, a jelölések sokfélesége ingadozást és bizonytalanságot idézett elő. Ez az ingadozás főként az s, sz, z, zs, c, cs, k, ö, ü, gy, ly, ny és ty hangok írásában mutatkozott. Századokba telt, amíg e betűk írása egységessé vált.
A legelső összefüggő szövegű magyar nyelvemlék, az 1192-95 között keletkezett „Halotti beszéd és könyörgés”. Kniezsa István „Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig” c. munkájában szépen megvilágítja azt a problémát, hogy a latin betűs magyar ábécé és a magyar helyesírás hogyan függött össze a királyi kancellária működésével. A kancellária állította ki az okleveleket, s bár ezek latin nyelven készültek, gyakran előfordultak bennük magyar nevek is. A latin betűs magyar írás legelső emlékei tehát olyan kancelláriai oklevelek, amelyek idegen nyelvű szövegében fel-felcsillan egy-egy magyar helynév vagy családnév. Az oklevelek fogalmazói tették az első kísérleteket a magyar szavak latin betűs leírására. Az I. István király által szervezett kancellária a király halála után megszűnt, s csak hosszabb idő múltán vált újból állandó jellegű hivatallá. Időközben kialakultak az egyházi hiteles helyek. A káptalanok, prépostságok mellett működő hiteles helyek arra szolgáltak, hogy a szerződésekről, peres eljárások során a tanúvallomásokról vagy megegyezésekről jegyzőkönyvet vegyenek fel. A kancellária és a hiteles helyek gyakorlatában lassanként, sok változáson keresztül kezdett kialakulni a magyar helyesírás rendszere. Szórvány-nyelvemlékeink és kódexeink helyesírása a kancelláriai helyesírást tükrözi.
Éppen a fentiekben leírtakon morfondíroztam, amikor kapóra érkezett régi ismerősünk, Varga Géza írástörténész október 30-i elektromos levele az alábbi szöveggel:
«Tisztelt szerkesztőség! Felajánlom közlésre a következő cikkeimet: Az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító kiállítása a nyelvemlékekről, Az OSZK főigazgatója elismeri, hogy tudatosan mellőzik a székely írást. A munkájukat köszönöm!
Tisztelettel üdvözli Önöket: Varga Géza írástörténész»
Mivel a kezdeti időktől a magyar nyelvemlékeink bemutatásának kiállításáról van szó, a kiállítás címe így erősen félrevezető és történelmet meghamisító jelleget öltő. A fentiek szerint a helyes cím ez kellene, hogy legyen: «„Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a latin betűs írásunk kezdetétől a 16. század elejéig».
Így a kiállítás címe valóban a kiállítás anyagáról szólna. Mivel nem ez a címe, egészen mást sugall, tehát teljesen félrevezető, mert így a rendezvény hiányos, hiszen egy szó sincs a latin írásbeliség előtti rovásírásról a magyarok ősi írásáról, mint magyar nyelvemlékről, annak ellenére, hogy a kiállítás címében benne foglaltatik, hogy a kezdetektől... Hogy lehet ez? Hiszen – itt most csak a majdnem négy évtizeddel ezelőtti finnugor alapokon elsajátított ismereteimre és szakirodalomra támaszkodom, nem véve figyelembe az ez irányba végzett legújabb kutatási eredményeket, amelyeket esetleg a tudomány mai hivatalos álláspontja alapján a szakmabeliek semmibe sem vesznek, el sem fogadnak. Ezen tanulmányaimból tudom, hogy krónikaíróink említik, hogy a magyarság egy részének, a székelyeknek saját írásuk volt. Állításukat a XV. századi történetírók is megerősítik, de még nagyobb súllyal esnek latba maguk a fennmaradt rovásírásos emlékek. Az egyik legfontosabb közülük az ún. nikolsburgi ábécé.
Az enlakai unitárius templom kazettás mennyezetének rovásírásos felirata. Jobbról balra kell olvasni: Egy az Isten — Georgyius Musnai (de) Jáqó
A csehországi Mikulovóból (régebben: Nikolsburg) a hercegi könyvtár 1930-ban Svájcba került, s ott az egészet eladták. A luzerni árverésen az Országos Széchényi Könyvtár megvásárolt egy ősnyomtatványt, mert a kötet végére bekötött pergamenlap hátán megtalálták a székely-magyar rovásírás 46 betűs ábécéjét.
Értékes emléke a rovásírásnak négy templomi felirat, a székely-derzsi, a bögözi, az enlakai, valamint az 1944-ben felfedezett karácsonyfalvi.
További két felirat, a csíkszentmártoni és a csíkszentmihályi szövegét csak másolatok tartották fenn.
Igen nevezetes még a konstantinápolyi híradás, amely így kezdődik: „Ezerötszáztizenöt esztendőben írták ezt, László király öt követét váratták itt...” Az 1515-ből származó konstantinápolyi felirat Szelim szultán ugyanis II. Ulászló király követeit hét esztendeig visszatartotta Isztambulban, s a követség egyik tagja, Székely Tamás, a Követek háza istállójának külső falára rovásírással véste fel a sorsukról szóló üzenetet. A Követek háza — török nevén: az Elcsi-hán — 1865-ben leégett, és akkor Székely Tamás feljegyzése is megsemmisült, de szerencsére még 1553-ban Isztambulban járt Dernschwam János, mint Ferdinánd király egyik követének kisérője, s ő lemásolta a követi szállás istállójának falán levő feljegyzést. Másolata a Fuggerek levéltárából került elő 1913-ban.
A székely rovásírás legterjedelmesebb emléke az úgynevezett Marsigli-féle naptár. Ennek sem maradt meg az eredetije, hanem csak Luigi Ferdinando Marsigli (1658—1730) olasz hadmérnök másolata mentette meg az utókor számára. Marsigli 1686-ban — mint a császári csapatok tisztje — részt vett Buda ostromában, majd 1690-ben Erdélybe vezényelték, s ott került a keze ügyébe ez a különleges naptár, amely a névnapokat és a dátumhoz kötött egyházi ünnepeket tartalmazta egy csaknem másfél méter hosszú faléc négy oldalára rovásírással bevésve. Marsigli kilenc papírlapra írta másolatát. Bolognában őrzött hagyatékának egyik olasz kutatója fedezte fel a székely rovásírásnak ezt az értékes emlékét. A magyar olvasóközönség számára Veress Endre adott hírt róla először 1906-ban a Magyar Könyvszemle lapjain. (Az előző lapon látható a Marsigli-féle naptármásolat végén talált rovásírásos ábécé. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért jeleit nem az eredeti sorrendben közöljük, hanem különválasztva, előbb az egy-egy hangot rögzítő rovásjeleket soroljuk fel, azután a több betűből összevont ligatúrákat, s még ki is bővítettük e betűsort az ö és r hangoknak a konstantinápolyi feliratban szereplő rovásjeleivel.)
A székely-magyar rovásírás a türk írás családjához tartozik. A közép-ázsiai törökségnek ez a törzsi szövetsége az 5. század közepén Kelet-Ázsiától a Fekete-tengerig terjesztette ki hatalmát. Írását a szogdoktól vette át. A szogdok az Aral-tóba ömlő Oxus (Amu-Darja) folyó környékén éltek, és nyelvük a perzsával rokon iráni nyelvek közé tartozott. Írásukat az arámi betűirás átvételével alakították ki. Végső soron tehát szogd közvetítéssel az arámiból származik a türk írás is. S a magyarokat Urál-vidéki őshazájukban érte az a türk hatás, amelynek a rovásírás átvételét köszönhetjük. A székely-magyar rovásírás 16 betűje feltűnően hasonlít a türk betűkre. Egyes jelei közvetlenül a görög ábécéből származtak, két jel pedig a glagolita megfelelő jeleire emlékeztet. Sorvezetése jobbról balra halad. „Kizártnak tartom, hogy az írás használata — ilyen értékes kincse a műveltségnek — ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többi törzsnél nem lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnak általánosan használt írása, amelyet a kereszténység megsemmisitett, amely azonban megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél” — írja Németh Gyula a rovásírásról szóló munkájában. Álláspontját megerősítik a margitszigeti templomrom egyik kövén talált rovásjelek, és valósággal csattanó bizonyítékként szól mellette a Léva szomszédságában levő Felső-szemeréd (Horné Semerovce) templomának gótikus kőportáléján a hetvenes évek közepén, az akkor legújabban felfedezett rovásfelirat.
Ami a latin betűs írásunk kialakulását illeti, az alábbiakban szintetizálható: A magyarság a kereszténység felvételével nemcsak vallást cserélt, hanem egyben csatlakozott a latin műveltségű Európához, bekapcsolódott szellemi életébe, s természetesen átvette a latin ábécét is. A betűk többsége simán alkalmazható volt a magyar nyelv hangjaira, csak kis részük leírása közben jelentkeztek nehézségek. Természetesen a kérdéses hangok jelölésére nem alakult ki azonnal általánosan elfogadott gyakorlat. Ellenkezőleg, a jelölések sokfélesége ingadozást és bizonytalanságot idézett elő. Ez az ingadozás főként az s, sz, z, zs, c, cs, k, ö, ü, gy, ly, ny és ty hangok írásában mutatkozott. Századokba telt, amíg e betűk írása egységessé vált.
A legelső összefüggő szövegű magyar nyelvemlék, az 1192-95 között keletkezett „Halotti beszéd és könyörgés”. Kniezsa István „Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig” c. munkájában szépen megvilágítja azt a problémát, hogy a latin betűs magyar ábécé és a magyar helyesírás hogyan függött össze a királyi kancellária működésével. A kancellária állította ki az okleveleket, s bár ezek latin nyelven készültek, gyakran előfordultak bennük magyar nevek is. A latin betűs magyar írás legelső emlékei tehát olyan kancelláriai oklevelek, amelyek idegen nyelvű szövegében fel-felcsillan egy-egy magyar helynév vagy családnév. Az oklevelek fogalmazói tették az első kísérleteket a magyar szavak latin betűs leírására. Az I. István király által szervezett kancellária a király halála után megszűnt, s csak hosszabb idő múltán vált újból állandó jellegű hivatallá. Időközben kialakultak az egyházi hiteles helyek. A káptalanok, prépostságok mellett működő hiteles helyek arra szolgáltak, hogy a szerződésekről, peres eljárások során a tanúvallomásokról vagy megegyezésekről jegyzőkönyvet vegyenek fel. A kancellária és a hiteles helyek gyakorlatában lassanként, sok változáson keresztül kezdett kialakulni a magyar helyesírás rendszere. Szórvány-nyelvemlékeink és kódexeink helyesírása a kancelláriai helyesírást tükrözi.
Éppen a fentiekben leírtakon morfondíroztam, amikor kapóra érkezett régi ismerősünk, Varga Géza írástörténész október 30-i elektromos levele az alábbi szöveggel:
«Tisztelt szerkesztőség! Felajánlom közlésre a következő cikkeimet: Az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító kiállítása a nyelvemlékekről, Az OSZK főigazgatója elismeri, hogy tudatosan mellőzik a székely írást. A munkájukat köszönöm!
Tisztelettel üdvözli Önöket: Varga Géza írástörténész»
Nos, nézzük csak sorjában, az írástörténész úr hogyan ítéli
meg ezt az esetet:
I. Az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító
kiállítása a nyelvemlékekről
Az OSZK októberben nyíló kiállításán a nyelvemlékek között -
régi finnugrista szokás szerint - nem szerepelnek rovásírással írt szövegek.
1.
ábra: A budapesti hun fibula, amelyet Varga Géza bevitt és a kiállítás céljára
felajánlott az OSZK szervezőinek; a fibulán az ÉSZAKi SAROK felirat olvasható a
székely írás (hun kori előzményének) betűi és sarok szójele segítségével; ma a
Magyar Nemzeti Múzeumban található.
Két éve is lehet már annak, hogy értesültem a
nyelvemlékkiállítás tervéről. [...] Sajnos – amint ez várható volt – ezen a
kiállításon sem szerepelnek a székely rovásírás jeleivel írt nyelvemlékeink. Ez
azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy a kiállítás – a finnugrista
szervezők tudatosan vállalt céljainak megfelelően – hamis képet mutat majd a
látogatóknak a magyar nyelv és írás legkorábbi emlékeiről és állapotáról. Az
elmúlt két évben többször is megpróbáltam személyesen is, meg telefonon is
megkeresni a szervezőket a hivatalukban, hogy elkerülhessük ezt a hibát.
Azonban sohasem sikerült lényeget érintő beszélgetést folytatnom az
illetékessel. Az illetékes személye ugyanis mindig éppen változott, vagy az
igazi illetékes valahol másutt volt. Türelmesen meghallgatták és átvették ugyan
a kiállítás szervezőinek szánt irodalmat és üzenetet, azonban ezekre soha
semmiféle választ nem kaptam s azok semmilyen szerepet nem játszottak a
kiállítás szervezésekor. Megpróbáltam megkeresni Monok István főigazgató urat
is, de egyszer sem jutottam tovább a titkárnőjénél. A főigazgató úr – amint az
szokásos a hasonló beosztású uraknál – mindig házon kívül volt, vagy mással
volt elfoglalva. S a kiállítás ügye egyébként is az ezzel megbízott szervezőkre
tartozott. Lehetséges, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy a kiállítás
szervezőinek a figyelmét felhívjam a rovásírásos nyelvemlékeinkre. Ugyanis a
hozzám hasonló kívülállók lehetőségei is korlátozottak. Például nem szerveztem
tüntetést és nem folytattam éhségsztrájkot sem a cél elérése érdekében (bár az
orvosaim rendre fogyókúrát ajánlanak). Ez ellenkezett volna az ízlésemmel és
azzal is, amit egy tudományos igényű párbeszédről gondolok.
Azt tartottam, hogy a minden bizonnyal szakértőként nyilvántartott szervezőknek mindezek nélkül is tudniuk kellene, hogy a nyelvemlékeink egy része székely rovásírással van lejegyezve. Ha a tanulmányaikból nem is szerezhettek tudomást erről (mert a finnugrizmus elhallgatja, vagy meghamisítja a székely írás jelentőségét), legalább azokból a könyveimből értesülhettek volna róluk, amelyeket a saját polcaikon őríznek, s amelyekből külön példányokat is ajándékoztam a szervezőknek.
A székely írással írt nyelvemlékek finnugrista nyelvészeink általi sorozatos és tudatos mellőzése évtizedek (pontosabban a világosi fegyverletétel) óta tapasztalt jelenség.
Néhány évvel ezelőtt vettem a fáradságot és végigtelefonáltam az MTA intézeteit azt tudakolván, hogy melyikük feladatkörébe tartozik a székely írással írt nyelvemlékek kutatása és ismerete. Kivétel nélkül elutasították az illetékességet. Volt olyan válaszadó is, amelyiknek a hangjában némi sértődöttséget is felfedezni véltem. Hogyan is gondolhattam, hogy egy magára valamit is adó akadémiai intézet ilyesmivel foglalkozik?
Azt tartottam, hogy a minden bizonnyal szakértőként nyilvántartott szervezőknek mindezek nélkül is tudniuk kellene, hogy a nyelvemlékeink egy része székely rovásírással van lejegyezve. Ha a tanulmányaikból nem is szerezhettek tudomást erről (mert a finnugrizmus elhallgatja, vagy meghamisítja a székely írás jelentőségét), legalább azokból a könyveimből értesülhettek volna róluk, amelyeket a saját polcaikon őríznek, s amelyekből külön példányokat is ajándékoztam a szervezőknek.
A székely írással írt nyelvemlékek finnugrista nyelvészeink általi sorozatos és tudatos mellőzése évtizedek (pontosabban a világosi fegyverletétel) óta tapasztalt jelenség.
Néhány évvel ezelőtt vettem a fáradságot és végigtelefonáltam az MTA intézeteit azt tudakolván, hogy melyikük feladatkörébe tartozik a székely írással írt nyelvemlékek kutatása és ismerete. Kivétel nélkül elutasították az illetékességet. Volt olyan válaszadó is, amelyiknek a hangjában némi sértődöttséget is felfedezni véltem. Hogyan is gondolhattam, hogy egy magára valamit is adó akadémiai intézet ilyesmivel foglalkozik?
2. ábra: A karcagi karika az Árpád-korban került a karcagi
temetőbe, azaz beleillik a nyelvemlékkiállítás időintervallumába; egy (székely
rokonságot tartó) szójelekkel írt, magyar nyelvű ősvallási ima olvasható rajta
A nagy tekintélyű Benkő Loránd úrtól magyarázatot is kaptam
arra, hogy miért nem törődnek a székely írással írt magyar nyelvű szövegekkel.
Szerinte a székely írásemlékek túl későiek ahhoz, hogy a nyelvtudomány számára
hasznos adatokat szolgáltathatnának. Ez az álláspont más szerzőknél is
felbukkan ugyan, de akkor sem igaz. A székely írással írt magyar nyelvemlékek
ugyanis sokkal korábbiak, mint a latin betűkkel írtak. Erre igen sok példát fel
tudunk hozni, de a nyelvtudósaink ingerküszöbét e tények nem lépik át. Benkő
Loránd úr például azt válaszolta az ellenvetésemre, hogy lehetséges, miszerint
vannak korábbi rovásszövegeink is, de ő ezekre nem tud időt szakítani a sok
egyéb elfoglaltsága mellett. Az OSZK szervezőinek azonban ez lett volna a
feladata a nyelvemlék-kiállítás szervezésekor – ha a kiállítás célja a nyelvemlékeink
bemutatása és nem a nyelvemlék – kör meghamisítása volt.
3. ábra: Az 531 táján a mervi oázisban a szabírhunok számára
készített Szent Korona egy ősvallási jelképekből (a székely írásjelek
előzményeiből) alkotott világmodell; a világmodellek olvasási rendje a
különböző jeleket egységbe szervezi és lehetővé teszi a Szent Korona "Jó
király: jó föld" olvasatát, vagy értelmezését - s ez a magyar koronaeszme
lényege, (a körbe zárt kereszt a "föld" és a "király"
értelmezést is megengedi)
Az OSZK egyik szervezőjének elvittem és eredetiben meg is mutattam a székely írás elődjével írt magyar szavakat tartalmazó budapesti hun fibulát. Ez lehetett volna a nyelvemlék-kiállítás legidősebb tárgya és tudományos szenzációja. Ezt a fibulát azóta a Magyar Nemzeti Múzeumban letétbe helyeztem, s ott az állandó kiállításon fog szerepelni. Az OSZK szervezője azt a meglepő kifogást hozta fel e tárgy ellen, hogy a kiállításon díszesebb tárgyakat szeretnének bemutatni. Erre azt válaszoltam, hogy akkor a Szent Koronát, vagy a másolatát kellene bemutatniuk, mert azon is szerepelnek székely írással írt magyar szövegek – de erre a javaslatomra nem kaptam választ. Azaz akár díszes a rovásírással írt magyar nyelvemlék, akár egyszerű kivitelű – az OSZK kiállításán nem szerepelhet.
4. ábra. A Jóma "jó ma(gas), jó má(gus)"
jelmontázs, egy kőkori istennév a Szent Korona két zománcáról; a mai magyar
nyelvben az ima szavunk felel meg neki, a finnben a jumala "isten"
szó, az iráni mitológiában pedig Jima isten neve, aki a vízözön (azaz a jégkorszak)
előtt uralkodott.
Az OSZK eljárásában megnyilvánuló mérhetetlen tudáshiányért
és a magyar kultúra csúcsteljesítményével (a székely írással) szemben mutatkozó
ellenséges magatartásért a finnugrista ihletésű magyarországi „nyelvtudomány”,
meg a finnugrizmust életben tartó „kultúrpolitika ” egyaránt felelős.
Sándor Klára 1996-os örökbecsű beismerése szerint a magyarországi akadémikus körökben a székely rovásírás témakörében „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez azonban nem menti az Országos Széchényi Könyvtár kiállításának szervezőit és az intézmény vezetőit, inkább csak aláhúzza a tévedésük tudatos és tarthatatlan voltát. A kiállítás hibás alapkoncepciója miatti arcpirító szégyent elkönyvelhetik maguknak. A kiállítás megnyitója előtt megkíséreltem Monok István főigazgató úr telefonon történő felhívását, de ismét csak a titkárnőjéig jutottam el. Ő ugyan kedvesen megígérte, hogy a főigazgató úr visszahív, de ebből ugyanúgy nem lett semmi, mint a korábbi esetekben sem.
Sándor Klára 1996-os örökbecsű beismerése szerint a magyarországi akadémikus körökben a székely rovásírás témakörében „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez azonban nem menti az Országos Széchényi Könyvtár kiállításának szervezőit és az intézmény vezetőit, inkább csak aláhúzza a tévedésük tudatos és tarthatatlan voltát. A kiállítás hibás alapkoncepciója miatti arcpirító szégyent elkönyvelhetik maguknak. A kiállítás megnyitója előtt megkíséreltem Monok István főigazgató úr telefonon történő felhívását, de ismét csak a titkárnőjéig jutottam el. Ő ugyan kedvesen megígérte, hogy a főigazgató úr visszahív, de ebből ugyanúgy nem lett semmi, mint a korábbi esetekben sem.
5. ábra. Képszerű (eget tartó fa alakú) rovásfelirat a pécsi
székesegyház altemplomának legkorábbi köveiről; az égigérő fa Berze Nagy János
szerint azonos az Istennel; ezt igazolja a fa "Ős Egy" olvasata
A kiállítást szervező Madas Edit kurátor – akit szintén felhívtam – megtisztelt a visszahívással és ígéretet tett arra, hogy jelzi a sajtó és a nagyérdemű tárlatlátogató közönség felé is, hogy ez a kiállítás a beharangozástól eltérően nem a nyelvemlékeinkkel általában, hanem csak az 1000 utáni, latinbetűs kódexekben fennmaradt nyelvemlékeinkkel foglalkozik. Bár ezeken kívül is léteznek még rovásbetűkkel írt, fémen, kövön, cserépen fennmaradt korábbi, vagy párhuzamos nyelvemlékeink, ezek bemutatása nem szerepelt a céljaik között. Egy ilyen kiegészítés valóban enyhíti a kiállítás megtévesztő hatását, de nem menti fel a kiállítás szervezőit a rovásírásos emlékek bemutatása alól. Ezeket ugyanúgy be kellene mutatni, mint a pergamenre írt latinbetűs emlékeket, különös tekintettel arra, hogy az OSZK raktáraiban van rovásírásos anyag is.
6. ábra: A sziklába vésett, tusnádi sarokisten ligatúra az
V. századból
Mint azt Madas Edit kurátor telefonon kifejtette, őszintén sajnálja, ha az áldozatos munkával összeállított kiállításuk nem felel meg minden igénynek. Törekedett arra, hogy az elvégzett munkáját ne érhesse kifogás egyik oldalról sem. Azért is hagyta ki a kiállításról a rovásbetűs írásemlékeket, mert biztosan számíthatott a szerepeltetésük miatt elhangzó kritikára, s ő nem elég felkészült arra, hogy e támadásokkal szemben a rovásemlékek bemutatását megvédje. A kialakult helyzetben már csak azt tudja megígérni, hogy szóban minden látogatócsoportnak megemlítik, miszerint az itt bemutatott nyelvemlékek nem képviselik a teljes nyelvemlék-kört, mert a rovásírással írottak a koncepciónak megfelelően kimaradtak a bemutatott anyagból. Ezen felül egy héten belül elhelyeznek a kiállításon egy hasonló értelmű szöveget is, valamint ennek megfelelő tájékoztatást adnak a sajtónak is. Mit tehetünk hozzá mindehhez?
7. ábra: A regölyi gyűrű a karcagi karikához hasonlóan
szójelekkel írt ősvallási imádságot rögzít.
Sajnálatos, hogy pusztán a rovásemlékek szerepeltetése miatt
támadás érheti az OSZK munkatársait, s hogy ezektől a nemtelen támadásoktól a
főigazgató úr – ezek szerint – nem védi meg kellő hatékonysággal a
munkatársait. Azonban úgy gondoljuk, hogy az igazság képviselete akkor is
kötelező egy tudomány művelői számára, ha azért máglyán való elégettetés a
fizetség. S a közpénzen tartott múzeumok munkatársai által elkövetett
történelemhamisítás akkor sem elfogadható, ha azért elismerést (például havi
fizetést) kapnak. Nem menti a szervezőket az sem, ha nem értenek ahhoz, amit –
a kiállítás nyelvemlékeket ígérő címe szerint – csinálnak. Ha a nyelvemlékek
körébe beletartoznak a rovásírással írt szövegek is, akkor a
nyelvemlék-kiállítás szervezőinek érteniük kell a rovásíráshoz is. Ha nem
értenek (amit készséggel elhiszünk nekik), akkor vegyék igénybe az ingyenesen
felajánlott segítségemet. Amennyiben a magukra vállalt - de a tudásukat és a
bátorságukat meghaladó - feladathoz valaha fel akarnak nőni.
8. ábra. Az 1031-ben készített magyar koronázó palástba
hímzett magasságos atya felirat szintén a székely írás előzményének szójeleivel
íródott
A kiállítás internetes ismertetője a következő mondatokkal
kezdődik: «„Látjátok feleim” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század
elejéig 2009. október 29 - 2010. február 28. A Magyar Nyelv Éve
programsorozatában az Országos Széchényi Könyvtár nagyszabású kiállítást rendez
a magyar nyelv középkori emlékeiből. A kiállítás a latin nyelvű oklevelekben
szórványosan megjelenő magyar szavakkal kezdődik, s az önálló irodalmi művek
létrejöttéig és az írás mindennapi használatba vételéig tart, a magyar nyelvű
írásbeliség történetének mintegy félezer évét mutatva be. ...»
9. ábra: A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor a sarok,
a szár, az ég és a Ten szójeleket tartalmazza s ezek segítségével egy ősvallási
világmodellt tesz érthetővé; ez a tehén egy székely jelek szójel-előzményeivel
írt magyar nyelvemlék a neolitikumból; érthető, ha a finnugrista nyelvészek nem
hajlandók megtanulni ezt az írást – hiszen akkor kiderülne, hogy vélük szemben
mégis Mario Alinei professzor úrnak van igaza (aki szerint az etruszkok a
magyarok legközelebbi nyelvrokonai, akik a Kárpátmedencéből vándoroltak
Itáliába).
Segítséget felajánló sikertelen próbálkozásom fényében
nyilvánvaló, hogy ez a fenti kiállítás-ismertető szöveg a nagyközönség tudatos
félrevezetése. A kiállításnak ugyanis semmi köze sincs a „kezdetek” magyar
nyelvemlékeihez. Amint sem a „magyar nyelv középkori emlékeit”, sem a „magyar
nyelvű írásbeliség történetének mintegy félezer évét” nem mutatja be hitelt
érdemlően - ha a székely írást meg sem említik.
10. ábra. Permi pecsétgyűrű Szaveljeva nyomán a három jellel
írt sarok szóval; A sarok ( sar Óg "Óg király") szó Heraklész
nevével azonos gyökerű (Heraklész a szkíták ősapja, a görög mitológiában idegen
eredetű isten)
Az OSZK eljárásának méltó jellemzéséhez nyomdafestéket nem
tűrő szavakra lenne szükség, de ezek sorolását a nyájas olvasóra bízom - aki
eltartja ezeket az urakat és hölgyeket. Az azonban nyilvánvaló, hogy a
szerkesztők által a saját kiállításuk dicséretére felhozott „nagyszabású” jelző
helyett a pitiáner találóbb lenne.
(Varga Géza írástörténész)
(Varga Géza írástörténész)
II. Az OSZK főigazgatója elismeri, hogy tudatosan mellőzik a
székely írást
Levélváltásom Monok István főigazgató úrral: Monok úr konok
a tekintetben, hogy nem hajlandó rovásírást szerepeltetni a nyelvemlék
kiállításon.
11. ábra. A csíki felirat részlete; ezek a szép betűk
nem férnek be az Országos Széchenyi Könyvtár kiállítóhelyiségének széles ajtaján
Amikor azonban megpróbálja alátámasztani az OSZK minősíthetetlen magatartását, komolyan vehető érvek nélkül marad. Arra ugyanis, hogy a székely írást miért zárták ki a magyar nyelvemlékeket bemutató kiállításról, elvileg sem lehet tudományos igényű magyarázatot adni. Ha a kiállítás a címe szerint a magyar nyelvemlékeket mutatja be a kezdetektől, akkor a rovásemlékeket nem lehet kihagyni belőle. Ez a mellőzés politikai (pontosabban: magyarellenes rasszista) alapokon áll és semmi köze se a tudományhoz, se a nemzeti kultúrához, se a becsülethez. Ez a mellőzés nem menthető az illetékesek által előadott zavaros mellébeszéléssel.
Utólagosan megpróbálják úgy feltüntetni a dolgot, mintha
eleve csupán a nyelvemlékek egy szűk szeletét (a latinbetűs kódexekben fennmaradtakat)
kívánnák bemutatni. Ez esetben azonban a címet és az ismertetőket is eleve
ennek megfelelően kellett volna megfogalmazniuk. Nem általában a
nyelvemlékeket, csupán azoknak egy tendenciózusan kiválogatott szeletét kellene
ígérnie a címnek. Az árnyaltabb megfogalmazás azonban az eszükbe sem jutott,
hiszen a finnugrizmus mindig is csak a latinbetűs szövegeket tekintette
nyelvemléknek, a rovásszövegek a számukra nem léteznek.
De a cím korrekt megfogalmazása esetén is megválaszolatlan marad az a fontosabb kérdés, hogy ugyan miért nem mutatják be a székely írással írt nyelvemlékeinket is? Erre - mint azt az alább közzétett levelében láthatjuk - nem ad komolyan vehető választ Monok István főigazgató úr levele sem. [...]
Tudjuk, hogy a magyar kultúrpolitika undorodik a rovásírástól (ezért tiltotta ki a Fidesz kormányzat is az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról a székely rovásírást). Érthető a muszkahagyás ellenérzése, hiszen a megszállók érdekét kifejező finnugrizmus hazug voltát az ezekhez hasonló írástörténeti és társtudományos tényekkel való szembesülés bizonyíthatja be a leggyorsabban.
De a cím korrekt megfogalmazása esetén is megválaszolatlan marad az a fontosabb kérdés, hogy ugyan miért nem mutatják be a székely írással írt nyelvemlékeinket is? Erre - mint azt az alább közzétett levelében láthatjuk - nem ad komolyan vehető választ Monok István főigazgató úr levele sem. [...]
Tudjuk, hogy a magyar kultúrpolitika undorodik a rovásírástól (ezért tiltotta ki a Fidesz kormányzat is az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról a székely rovásírást). Érthető a muszkahagyás ellenérzése, hiszen a megszállók érdekét kifejező finnugrizmus hazug voltát az ezekhez hasonló írástörténeti és társtudományos tényekkel való szembesülés bizonyíthatja be a leggyorsabban.
Ebben a "tudományos" világban a feje tetejére állt
néhány dolog:
- Az számít természetesnek, ha a nyelvemlékek legfontosabb
része kimarad a nyelvemlék-kiállításról.
- Ha a tudományos eredményeket a vitatott jelző
hozzábiggyesztésével nem létezőnek lehet tekinteni - holott tudományos vita
nincs; a tudományos vitára éppen ők nem vállalkoznak; és persze tudás hiányában
alkalmatlanok is rá.
- A téma szakértőjével összefüggésben a sarlatán és a hazug
jelzőket lehet alkalmazni, a felajánlott segítség és a megalapozott kritika
fizetségeként.
- A nemzeti könyvtár főigazgatója és a nyelvemlékkiállítás
szervezője úgy jelenti ki, hogy nem ért a nemzeti írásunkhoz, mintha ez nem
szégyen, hanem sikk lenne.
A főigazgató úr észre sem veszi, hogy levelével az
akadémikus áltudomány magyargyűlöletről tanúskodó álláspontját próbálja
mentegetni, miközben - akarata ellenére - az előző cikkemben közzétett arra
vonatkozó állításomat igazolja, hogy ez a mellőzés tudatos. Hiába, az első düh
hatása alatt fogalmazott levélben könnyű útszéli jelzőkkel dobálózni (mert a
hirtelen felindulás ehhez elegendő); de ugyanez az indulat megnehezíti a
helyzetfelismerést és a logikus gondolkodást (sőt azt hiteti el a környezettel,
hogy arra talán lecsillapodva sem képes).
Az előző cikkem megjelenéséről az alább olvasható levélben
tájékoztattam Monok István urat. Ezt követően felhívott a szervező és kérte,
hogy vegyem le a cikkemet a netről, hiszen teljesítették a kérésemet és most
már megemlítik, hogy ez a kiállítás csak a latinbetűs nyelvemlékeinket mutatja
be. Emlékeztettem rá, hogy a kérésem elsősorban arra irányult, hogy a
rovásírással írt nyelvemlékeinket is mutassák be. Említettem, hogy erről hajlandó
vagyok támogató megállapodást kötni az OSZK-val, de akkor sem veszem le a
cikkemet.
Ezután érkezett meg Monok István főigazgató úr alább szintén
olvasható levele, árulkodó bakikkal. Egy piaci vitában talán érthető, ha a
kritikát megfogalmazó személyét megpróbálják kisszerű érveléssel
jelentéktelennek feltüntetni. Például ha azt mondanám egy kofának, hogy
lottyadt a paradicsoma; akkor - az alább olvasható monoki érvelés mintájára -
azzal válaszolhatna, hogy a szemem gyenge. A hun fibula esetében azonban az
effajta piaci stílusú kritikaelhárítás nem alkalmazható.
Ha az OSZK-ban nem
fogadták be ezt a perdöntő nyelvemléket, de a Magyar Nemzeti Múzeum átvette,
akkor abból nem az következik, hogy szakmailag jelentéktelen lennék s emiatt
nem álltak velem szóba az OSZK szakemberei; hanem azt, hogy az OSZK-nak
nincsenek, a MNM-nak azonban vannak e téma iránt fogékony szakemberei - én
pedig értékes anyagot kínáltam fel.
(Varga Géza írástörténész)
(Varga Géza írástörténész)
Varga Géza és Monok István levélváltása
Tisztelt Monok István főigazgató úr!
Felajánlom a segítségemet egy tudományos igénnyel
megtervezett magyar nyelvemlék-kiállítás megrendezéséhez, amely a székely
rovásírással írt nyelvemlékeinket is bemutatja. A most nyílt
nyelvemlék-kiállításról írt kritikám az alábbi címen olvasható: http://tudos.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=79813
Tisztelettel üdvözli és a munkájukhoz sok sikert kíván:
Varga Géza írástörténész
Tisztelt Uram!
Magam olvasója vagyok sokféle rovásírásról szóló könyvnek,
tanulmánynak, azt hiszem Szegeden tettünk is azért, hogy a humanista
rovásemlékekre vonatkozó ismeretek terjedjenek. Mint azt jól tudja, Madas Edit
kurátor a magyar irodalmi nyelv kialakulását követi végig a kiállítással a 16.
század első harmadáig. Gondolom ebben nem talál hibát. Kérem olvasson, remélem
gazdagodnak vele ismeretei. Magam, mivel nem vagyok rovásírás szakértő, nem
minősítem az Ön munkáját. Egy ókori filózófiai töredék szerint „a kutya az,
amelyik az ismeretlenre ugat”. Én olvasom az Ön írásait, remélem Ön is az
enyémeket, no meg Madas Editét, meg néhány kiváló középkor kutatóét.
Ami
hivatkozott írását illeti, magáért beszél. Önt minősíti, ha három év alatt nem
álltak szóba Önnel a szakemberek. Nem tudom, hogy engem keresett volna, de
egyetértek titkárnőmmel, ha úgy látta, a kiállítás tartalmába nem szólok bele,
ahogy csak abba, amelyiknek én voltam a kurátora. Kiállítást mi csak külső
pénzből szervezünk, és szoros rend mellett. Jelenleg 2013-ig foglaltak
termeink. Olyan témát, amely körül nincsen tudományos konszenzus, az Országos
Széchényi Könyvtár nem állít ki, mert állásfoglalás lenne egy olyan vitában,
amelyben nekünk nem kell állást foglalnunk.
Írásának az a része, hogy
felajánlott bármit is kiállításra, közönséges hazugság.
Megjegyzése a hasonló
urakra, mint a főigazgató, nevetséges, ha tudná, mennyire nem vagyok úr! Az Ön
leveléhez hasonlókat tudok Önnek küldeni, amikor hazai és külföldi akadémiai
műhelyek tiltakoznak a „sarlatánságok“–nak a Magyar Elektronikus Könyvtárban
szereplése miatt. Őnekik is azt válaszolom: aki elektronikusan (szabványosan)
átadja könyveit, nyilatkozik a közzététel jogszerűségéről, mi minden könyvet
világhálóra teszünk, mert könyvtár vagyunk, és nem bíróság, vagy tudományos
vitákban ítélettevők.
Az Ön írásai nálunk hozzáférhetőek. Ha megkapjuk
elektronikusan, még a használtságát is tudja követni. Az elektronikus
publikációért mi fizetni nem tudunk, ezért sok akadémikus is neheztel, és nem
adja hozzájárulását a közzétételhez. Arra kérem tehát: úgy tekintsen ránk, mint
könyvtárra, és nem mint vitapartnerre. Befogadunk, megőrzünk, közreadunk. A
kiállításokról pedig aktualitás és anyagi megvalósíthatóság alapján döntünk, és
úgy, hogy a tudományos konszenzust szem előtt tartjuk.
Üdvözlettel Monok István
Tisztelt Monok úr!
Köszönöm a válaszát! Igaza lehet abban, hogy az OSZK
tevékenységét a külső körülmények (a külső pénzek) jelentősen befolyásolják.
Azt azonban nem hiszem, hogy Önök ne lennének felelősek legalább valamilyen
fokon a saját tevékenységükért. Mindig van lehetőségük arra, hogy valamit
jobban csináljanak, ha arra van akarat. Nem értek egyet azzal az állításával,
hogy engem minősít, ha a szakemberek nem álltak velem szóba három év alatt.
Egyrészt azért, mert én csak két évről beszéltem; másrészt azért, mert nem is
találkoztam (a székely rovásíráshoz értő) szakemberrel az OSZK-ban. Hiszen Önök
is azt állítják, hogy nem értenek hozzá, s hogy ezt nem tekintik a feladatuknak
sem.
Természetesen téved, amikor hazugságnak minősíti az állításomat a bronzfibula felajánlásáról (megtisztelne vele, ha megválogatná a szavait). Amiképpen ezt a fibulát azóta felajánlottam a Magyar Nemzeti Múzeumnak (ahol azt el is fogadták s arról szerződést is kötöttünk), előzőleg ugyanúgy elvittem az OSZK-ba is (de ott nem volt iránta érdeklődés és nem készült a felajánlásról írásos anyag sem). Lehetséges, hogy levél kíséretében kellett volna felajánlanom, hogy nyoma maradjon? Akkor nem tudnák letagadni.
Egyébként is mellékvágánynak tűnik ez a vonal, ami persze nem menti az Önök felelősségét a hibás koncepciójú kiállítás miatt. Ha valóban be akarnák mutatni ezt a fibulát, akkor a Magyar Nemzeti Múzeum feltehetően a rendelkezésükre bocsátaná azt, s nagyjából 24 óra alatt beilleszthetnék a kiállításuk nyelvemlékei közé. Szívesen közbenjárok az OSZK érdekében a Magyar Nemzeti Múzeum illetékeseinél – ha megkér rá.
Az alapvető hibájukról ezzel a mellékszállal nem terelheti el figyelmet. Ugyanis nem állíthatják, hogy a kezdetektől mutatják be a magyar nyelvemlékeket, ha a rovásírásról – figyelmeztetés ellenére – elfeledkeznek.
Elárulja magát a következő mondatával is: „Olyan témát, amely körül nincsen tudományos konszenzus, az Országos Széchényi Könyvtár nem állít ki, mert állásfoglalás lenne egy olyan vitában, amelyben nekünk nem kell állást foglalnunk“. Egyrészt ugyanis nem nagyon van olyan téma, amelyben nincs tudományos vita. A tudományos álláspont elvileg sem lehet statikus (ezt csak primitív megközelítések feltételezik a tudományról), hanem az új felismerésekkel bővülni, módosulni szokott.
Ha ez az egyetértés valóban követelmény lenne az OSZK-ban, akkor lényegében semmit sem állíthatnának ki. Másrészt nem is nagyon értem, miféle tudományos igényű vitáról lehet szó Ön szerint a székely rovásírást illetően. Vannak feliratok, amelyeket az ismert székely ábécével és szójelekkel el lehet olvasni. Az Önök „szakértői“ ugyan képtelenek elolvasni a nemzeti írásunkkal írt emlékeket, de ez nem jelenti azt, hogy létezne e tárgyban tudományos vita. Ezeket a rótt nyelvemlékeket ennyi erővel ki is lehetne állítani, mert tény, hogy a legfontosabb magyar nyelvemlékek rovásjelekkel vannak írva. Tudományos igényű vitáról azonban nem tudok.
Ha Ön értesült volna ilyesmiről, akkor megtisztelne, ha tájékoztatna róla. Egyébként kénytelen lennék azt hinni, hogy nem tudományos vitára, hanem a tárgykörben tapasztalható magyarellenes rasszista ellenérzésre gondol.
Sajnálnám, ha ez lenne a helyzet, mert ez azt jelentené, hogy Ön és az OSZK tudományon kívüli szempontoknak kíván megfelelni, amikor a nyelvemlékek között válogat. Amikor a sarlatánság jelzőt említi, nyilván gondol arra, hogy a jelzők osztogatása nem pótolja a tudományos igényű vitát. A tudományos vitához ugyanis tudományos igényű érvek kellenének – de ilyenek nem hangzanak el a másik (akadémikus, finnugrista, ballib) oldalról. Amikor Önök minden tudományos vita nélkül, pusztán a sarlatán jelzőtől és a hasonlóktól való félelmükben kitagadják a székely írással írt szövegeket a nyelvemlékeink közül, akkor olyasmit tesznek, ami a náci könyvégetésekkel tart szoros rokonságot. Nem hiszem, hogy ez menthető egy nemzeti könyvtár esetében, amelynek Ön a felelős(?) vezetője.
Természetesen téved, amikor hazugságnak minősíti az állításomat a bronzfibula felajánlásáról (megtisztelne vele, ha megválogatná a szavait). Amiképpen ezt a fibulát azóta felajánlottam a Magyar Nemzeti Múzeumnak (ahol azt el is fogadták s arról szerződést is kötöttünk), előzőleg ugyanúgy elvittem az OSZK-ba is (de ott nem volt iránta érdeklődés és nem készült a felajánlásról írásos anyag sem). Lehetséges, hogy levél kíséretében kellett volna felajánlanom, hogy nyoma maradjon? Akkor nem tudnák letagadni.
Egyébként is mellékvágánynak tűnik ez a vonal, ami persze nem menti az Önök felelősségét a hibás koncepciójú kiállítás miatt. Ha valóban be akarnák mutatni ezt a fibulát, akkor a Magyar Nemzeti Múzeum feltehetően a rendelkezésükre bocsátaná azt, s nagyjából 24 óra alatt beilleszthetnék a kiállításuk nyelvemlékei közé. Szívesen közbenjárok az OSZK érdekében a Magyar Nemzeti Múzeum illetékeseinél – ha megkér rá.
Az alapvető hibájukról ezzel a mellékszállal nem terelheti el figyelmet. Ugyanis nem állíthatják, hogy a kezdetektől mutatják be a magyar nyelvemlékeket, ha a rovásírásról – figyelmeztetés ellenére – elfeledkeznek.
Elárulja magát a következő mondatával is: „Olyan témát, amely körül nincsen tudományos konszenzus, az Országos Széchényi Könyvtár nem állít ki, mert állásfoglalás lenne egy olyan vitában, amelyben nekünk nem kell állást foglalnunk“. Egyrészt ugyanis nem nagyon van olyan téma, amelyben nincs tudományos vita. A tudományos álláspont elvileg sem lehet statikus (ezt csak primitív megközelítések feltételezik a tudományról), hanem az új felismerésekkel bővülni, módosulni szokott.
Ha ez az egyetértés valóban követelmény lenne az OSZK-ban, akkor lényegében semmit sem állíthatnának ki. Másrészt nem is nagyon értem, miféle tudományos igényű vitáról lehet szó Ön szerint a székely rovásírást illetően. Vannak feliratok, amelyeket az ismert székely ábécével és szójelekkel el lehet olvasni. Az Önök „szakértői“ ugyan képtelenek elolvasni a nemzeti írásunkkal írt emlékeket, de ez nem jelenti azt, hogy létezne e tárgyban tudományos vita. Ezeket a rótt nyelvemlékeket ennyi erővel ki is lehetne állítani, mert tény, hogy a legfontosabb magyar nyelvemlékek rovásjelekkel vannak írva. Tudományos igényű vitáról azonban nem tudok.
Ha Ön értesült volna ilyesmiről, akkor megtisztelne, ha tájékoztatna róla. Egyébként kénytelen lennék azt hinni, hogy nem tudományos vitára, hanem a tárgykörben tapasztalható magyarellenes rasszista ellenérzésre gondol.
Sajnálnám, ha ez lenne a helyzet, mert ez azt jelentené, hogy Ön és az OSZK tudományon kívüli szempontoknak kíván megfelelni, amikor a nyelvemlékek között válogat. Amikor a sarlatánság jelzőt említi, nyilván gondol arra, hogy a jelzők osztogatása nem pótolja a tudományos igényű vitát. A tudományos vitához ugyanis tudományos igényű érvek kellenének – de ilyenek nem hangzanak el a másik (akadémikus, finnugrista, ballib) oldalról. Amikor Önök minden tudományos vita nélkül, pusztán a sarlatán jelzőtől és a hasonlóktól való félelmükben kitagadják a székely írással írt szövegeket a nyelvemlékeink közül, akkor olyasmit tesznek, ami a náci könyvégetésekkel tart szoros rokonságot. Nem hiszem, hogy ez menthető egy nemzeti könyvtár esetében, amelynek Ön a felelős(?) vezetője.
Tisztelettel üdvözli: Varga Géza írástörténész
Kapcsolódó web-oldalak (teljes szöveg és képanyag):
http://tudos.virtus.hu:80/index.php?id=detailed_article&aid= 79813
http://tudos.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=798 80
* Forrás: Kéki Béla, Az írás története, Gondolat
Zsebkönyvek, Gondolat, Budapest 1975, 128 old.
B. Tamás-Tarr Melinda - Ferrara -
Jegyzet
(1) Az a félrevezető téveszme, hogy a székely rovásírás legkorábbi emlékei is túl késeiek ahhoz, hogy nyelvemlékként figyelembe lehessen őket venni, könnyen cáfolható.
- A téveszme képviselői ugyanis rendre elfeledkeznek a bizonyíthatóan korai rovásírásos nyelvemlékeinkről (2., 5., 8. és 9. ábra), vagy - mint legutóbb Vásáry István - megalapozatlan állításokat tesznek a székely írásnak az ótürköktől való kései átvételéről, esetleg valamilyen alaptalan ürüggyel kirtérnek a felmerülő kérdések tárgyalása elől. A közismert bodrog alsóbűi rovásírásos fúvóka azért nem felelt meg Sándor Klárának, mert - szerinte - nincs megfelelő olvasata. Miközben kitűnő olvasatával rendelkezünk: Lyukónak. Csak ezt az akadémikus "tudomány" nem hajlandó észrevenni, mert nem a köreikből származik s mert az első jelet szójelként kell elolvasni (ez a gyakorlat a hun-avar időkre mutat, mert ott akad további párhuzam). A székely írás szójelei azonban - az arameusra visszamenő rováseredeztetési prekoncepciójuk miatt - tárgyalhatatlannak minősülnek annak ellenére, hogy Veit Gaileltől hiteles forrásunk is van a létezésükre, nem is beszélve a több száz, azonosított szójeles írásemlékünkről.
12. ábra. A magyar hieroglif írás szó- és mondatjainek példatára a Magyar hieroglif írás c. kötetből
- A székely írásnak vannak olyan összefüggései is, amelyek akkor is figyelembe veendők a magyar nyelvtörténet leírásakor, ha ahhoz nem kapcsolódik hosszabb magyar mondat. Ilyen körülmény az akrofónia-rekonstrukciók alapján a magyar nyelv rögzítésére kialakított székely írás 20-50 jelének időben és földrajzilag is széles körű elterjedtsége (már a kőkorban, a Pireneusoktól Dél-Amerikáig). Ilyen körülmény az a jelenség is, hogy a székely írásjeleket (pontosabban előképeiket, a magyar hieroglif írás jeleit) több esetben a jelforma, a jelentés és a hangalak azonossága, vagy hasonlósága köti a legkorábbi sumer jelekhez.
- Az amerikai indiánoknál is megtalálható a székely írás (pontosabban elődje, a magyar hieroglif írás) jeleinek kb. 30 párhuzama, amihez esetenként a jelnevek párhuzamos megléte is társul az indián nyelvekben (a pontos megfelelések felmutatásához további kutatásokra lenne szükség).
Az említett és a többi, hasonló jelenség kutatása nélkül helytálló magyar nyelvtörténetet nem lehet felvázolni sem.
Irodalom
Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
Az akadémikus áltudomány parnasszusára emelkedett légyszarról a wikiwandos hazudozás kapcsán
A temporius-téveszme diadalútja
Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
A székely rovásírás eredete (mek.oszk.hu)
A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata
"Tudományos" cenzúra a Kurultájon?
A nyest.hu és Fejes László Hamis beszéde
Az akadémikus áltudomány parnasszusára emelkedett légyszarról a wikiwandos hazudozás kapcsán
A temporius-téveszme diadalútja
Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
A székely rovásírás eredete (mek.oszk.hu)
Egy magyar nyelvemléki kiállítás kapcsán
(osservatorioletterario.net, 179. oldal)
(osservatorioletterario.net, 179. oldal)
A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata
"Tudományos" cenzúra a Kurultájon?
