Török Tibor szegedi genetikus Budakalászon tartotta meg Az öröklődéstan alkalmazásának lehetőségei és eredményei a magyar történelemtudomány számára c. előadását 2019-ben. Alább az előadás ismertetőjéből idézünk néhány mondatot, hozzáfűzve az észrevételeinket, amelyek a magyar hieroglif írás emlékeinek hasznosításából - tehát egy új forráscsoportból - következnek.
1. ábra. A mongóliai hun textilen a hieroglifikus Nagyságos Dana mondat ismétlődik
2. ábra. Balról jobbra: a mongóliai hun textil Dana és nagy/nagyságos szójele
3. ábra. Balról jobbra: a székely írás "d" és "n" betűje
Egyet lehet érteni az előadó saját tudományterületét illető értékelésével: "A genetikai vizsgálatok ... „erős” adatokat szolgáltatnak az ... egyének és csoportok származásáról, keveredéseiről és valamelyest még létszámukról is. A genetikai adatok ... jól meghatározható földrajzi régiókhoz tudják kapcsolni a vizsgált minták származását és kijelölik a genetikailag rokon egykori és mai népcsoportokat."
A következő gondolat is igaz: "A genetikai
eredmények ... segíthetnek eldönteni, hogy a korábban felállított alternatív hipotézisek közül melyik áll közelebb a valósághoz."
Ezt azonban érdemes kiegészíteni a szerintünk legfontosabbnak gondolt alternatívákkal. amelyek közötti választást a genetika segítheti.
- A magyarság származásáról ismert, krónikáinkban rögzített hagyományos elképzelés szerint háromszori bevonulás történt a Kárpát-medencébe, amiből következően a hunok, az avarok és Árpád népe egyaránt magyar. Ezt több adattal is igazolni lehet (pl. Bakay Kornél 50, a hunokat és a magyarokat azonosító történeti forrást sorolt fel).
- Ehhez képest finnugrista újítás a hunok, avarok és magyarok külön, eltérő nyelvű népként való kezelése. E súlyosan forrásellenes nézetnek máig hiányzik az alátámasztása. Jellemző, hogy Róna-Tas András, Sándor Klára és Szentgyörgyi Rudolf is úgy tagadja a hunok és a magyarok azonosíthatóságát, hogy közben elismerik: a hunok nyelvéről semmit sem tudnak. Ezért ez az akadémikus álláspont nem tudományos igényű.
Amikor a genetikától várunk segítséget és döntést a két fenti álláspont között, akkor szem előtt kell tartanunk a következőket:
- Egyrészt azt, hogy e fenti "döntőbe" a tarthatatlan akadémikus álláspont nem azért emelkedett be, mert komolyan vehető alátámasztása lenne, hanem mert a haynauista alapozású "tudományos konszenzus" egzisztenciális terrorja ezt nehezen megkerülhetővé teszi a kutatók számára.
- Másrészt a genetika e két álláspontnak csak a genetikai szempontú értékelésére képes, a hunokról, avarokról és magyarokról csupán a genetikai kapcsolatukat tudja leírni. (1) A genetika fontos következtetésekre ad lehetőséget, mert a nyelvét, az identitását és a kultúráját elsősorban a szüleitől örökli az ember, ezek meghatározása mégsem a genetika feladata, mert a gének a nyelvet és az identitást nem rögzítik.
A nyelvet és a kultúrát illetően az írott forrásoké az elsőbbség. Ilyen, eddig fel nem használt írott forráscsoporttal - az általános vélekedéssel ellentétben - a hun, avar és honfoglalás korból is rendelkezünk. Több száz, vagy több ezer lehet a múzeumok polcain elolvasatlanul heverő rövid, hieroglifikus írásemlékek száma, amelyeket csak azért nem hasznosítanak a kutatók, mert a szakma nem tudja vagy - a finnugrista prekoncepciók szorítása miatt - nem is akarja elolvasni őket. Ilyen, a hunok, avarok és magyarok azonosságát bizonyító példa az 1., 4. és 5. ábrán látható hieroglifikus Nagyságos Dana mondat is (2).
- A magyarság származásáról ismert, krónikáinkban rögzített hagyományos elképzelés szerint háromszori bevonulás történt a Kárpát-medencébe, amiből következően a hunok, az avarok és Árpád népe egyaránt magyar. Ezt több adattal is igazolni lehet (pl. Bakay Kornél 50, a hunokat és a magyarokat azonosító történeti forrást sorolt fel).
- Ehhez képest finnugrista újítás a hunok, avarok és magyarok külön, eltérő nyelvű népként való kezelése. E súlyosan forrásellenes nézetnek máig hiányzik az alátámasztása. Jellemző, hogy Róna-Tas András, Sándor Klára és Szentgyörgyi Rudolf is úgy tagadja a hunok és a magyarok azonosíthatóságát, hogy közben elismerik: a hunok nyelvéről semmit sem tudnak. Ezért ez az akadémikus álláspont nem tudományos igényű.
Amikor a genetikától várunk segítséget és döntést a két fenti álláspont között, akkor szem előtt kell tartanunk a következőket:
- Egyrészt azt, hogy e fenti "döntőbe" a tarthatatlan akadémikus álláspont nem azért emelkedett be, mert komolyan vehető alátámasztása lenne, hanem mert a haynauista alapozású "tudományos konszenzus" egzisztenciális terrorja ezt nehezen megkerülhetővé teszi a kutatók számára.
- Másrészt a genetika e két álláspontnak csak a genetikai szempontú értékelésére képes, a hunokról, avarokról és magyarokról csupán a genetikai kapcsolatukat tudja leírni. (1) A genetika fontos következtetésekre ad lehetőséget, mert a nyelvét, az identitását és a kultúráját elsősorban a szüleitől örökli az ember, ezek meghatározása mégsem a genetika feladata, mert a gének a nyelvet és az identitást nem rögzítik.
A nyelvet és a kultúrát illetően az írott forrásoké az elsőbbség. Ilyen, eddig fel nem használt írott forráscsoporttal - az általános vélekedéssel ellentétben - a hun, avar és honfoglalás korból is rendelkezünk. Több száz, vagy több ezer lehet a múzeumok polcain elolvasatlanul heverő rövid, hieroglifikus írásemlékek száma, amelyeket csak azért nem hasznosítanak a kutatók, mert a szakma nem tudja vagy - a finnugrista prekoncepciók szorítása miatt - nem is akarja elolvasni őket. Ilyen, a hunok, avarok és magyarok azonosságát bizonyító példa az 1., 4. és 5. ábrán látható hieroglifikus Nagyságos Dana mondat is (2).
4. ábra. VI. századi avar lelőhelyről előkerült csat a Nagyságos Dana mondattal (Hódmezővásárhely Kishomok), a hasonló csatokkal a blakokként emlegetett, az Al-Duna mentén élő hun-utód népcsoport látta el Európát
"Őstörténetírásunk oroszlánrésze eddig a honfoglaló magyarokról szólt, amiben jelentős szerepe van a korábbi időkből származó írott források hiányosságának." - írja az előadó, amit két ok miatt is pontosítanunk kell.
Az egyik ok a létező források félreértelmezettsége. Bár a magyar krónikákból a hun korszakról többet, az avar korról szinte semmit, Árpád honfoglalóiról megint csak többet tudunk meg, ez mégsem értékelhető pusztán "az írott források hiányosságaként". A hiány ugyanis a fennmaradt adatok helyes értékelése esetén csökkenthető lenne. Csaba királyfit például mesebeli alaknak gondolják és mellőzik, pedig az Attila halála után önállósuló szabír dinasztia történetét ismerhetjük meg a pályafutásából. Hasonló a helyzet a tárgyi hagyatékkal is. Ránk maradt két - hieroglifákkal telehintett - uralmi jelvény a szabírhun korból (a királyi jogar és a Szent Korona) ám a "szakma" nem tudja, vagy nem akarja hasznosítani őket a magyar kultúra eredeztetésekor.
A másik ok a létező források kiaknázatlansága. A történetírásunk érdemben semmit sem használ fel a székely írás és a magyar hieroglif írás korai emlékeiből. Ezek pedig nyelvet azonosítanak, méghozzá a hunok, az avarok és Árpád honfoglalóinak magyar nyelvét.
Azaz nem a korábbi időkből származó írott források hiányosságai okozzák a lényeges problémákat, hanem a mai értelmezők hozzá nem értése, tudatos elzárkózása, leletrongálása, "forráskritikája" és rovásundora, amit - sajnos - több példa is illusztrál.
Az OSZK-ban rendezett legutóbbi nyelvemlék-kiállításon a megrendelő MTA tudatosan zárkózott el a rovásírásos emlékeink bemutatásától.
A Magyar Nemzeti Múzeumban barbár módon lereszelték a náluk letétbe helyezett budapesti hun(?) jelvény jeleket hordozó felületét, majd a roncsolt rovásjelekről tévesen azt állították, hogy azok csak latin betűk.
Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról, ahol az építészek rovásjeleket felhasználó installációt terveztek, kitiltották a rovásírást.
Sándor Klára azt is megkérdezhette egy 1996-os tanulmányában, hogy nem tudni, miért is kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni.
A nikolsburgi ábécének a magyarságot a szabírokkal azonosító "tprus" (tapar us "szabír ős") jelét Máté Zsolt, Vékony Gábor, Róna-Tas András és Sándor Klára is egy kisiskolás hiba alapján tévesen értékelte, majd amikor a tévedésük kiderült, Sándor Klára az akadémikus "tudomány" nagyobb dicsőségére a forrást "hozzáigazította" a tévedésükhöz.
Az OSZK-ban rendezett legutóbbi nyelvemlék-kiállításon a megrendelő MTA tudatosan zárkózott el a rovásírásos emlékeink bemutatásától.
A Magyar Nemzeti Múzeumban barbár módon lereszelték a náluk letétbe helyezett budapesti hun(?) jelvény jeleket hordozó felületét, majd a roncsolt rovásjelekről tévesen azt állították, hogy azok csak latin betűk.
Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról, ahol az építészek rovásjeleket felhasználó installációt terveztek, kitiltották a rovásírást.
Sándor Klára azt is megkérdezhette egy 1996-os tanulmányában, hogy nem tudni, miért is kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni.
A nikolsburgi ábécének a magyarságot a szabírokkal azonosító "tprus" (tapar us "szabír ős") jelét Máté Zsolt, Vékony Gábor, Róna-Tas András és Sándor Klára is egy kisiskolás hiba alapján tévesen értékelte, majd amikor a tévedésük kiderült, Sándor Klára az akadémikus "tudomány" nagyobb dicsőségére a forrást "hozzáigazította" a tévedésükhöz.
5. ábra. Ogur/szabír csat a hieroglifikus Nagyságos Dana mondattal Kazahsztánból (Szergej Botalov 2009 nyomán)
"Árpád népének eddigi genetikai vizsgálatai azt mutatják, hogy egy nagyon heterogén, aránylag frissen szervezett szövetség lehetett, akik a mai baskírokhoz, volgai tatárokhoz álltak legközelebb. Kimutattuk, hogy
összetételük a kelet európai sztyeppéről és Belső-közép-Ázsiából származó nomádok keveredésére vezethető vissza, melyben jelentős szerepük lehetett az onoguroknak."
A sztyeppi népek a folyamatos harcok miatt szükségképpen keveredtek egymással. (3) Ez a kevertség különösen érvényes lehetett a katonai elitre, ahova a csatlakozó nép vezetője, vagy a vitézségével azt megérdemlő harcos bekerülhetett. Mivel a jellegzetes honfoglaló sírok ezt a katonai elitet képviselhetik, a genetika szükségképpen ezt a kevertséget állapíthatja meg. Ez a kevertség azonban nem vonatkozott a kultúrára, mert az a tárgyi hagyatékuk alapján megállapíthatóan inkább egységesnek, vagy rokon jellegűnek mondható. A szarmata, alán, gepida és meroving tárgyakon ugyanazokat a vallásos jeleket, magyarul megszólaló szövegeket találjuk, mint amilyenek a hun, avar és honfoglaló leleteken is olvashatók. Ha a nemzet a nyelvében és a kultúrájában él, akkor - az írott források alapján - a genetikai kevertsége ellenére is egységes és töretlenül hun-magyar identitása volt. Erre utal, hogy az onogur népnév kezdettől a magyarság elnevezése volt és maradt (hungarian-ként) napjainkig. (4)
"Genetikailag Árpád
népe leginkább a török népekhez tartozónak látszik" - állítja Török Tibor és a megfogalmazása arra int, hogy a "török" nem jelent nyelvet, csupán genetikai képet - hiszen a genetika nem képes a nyelv azonosítására. A töröknek titulált genetikai képlet nem kötődik csak egyetlen nyelvhez.
6. ábra. A rakamazi turulos korong a hieroglifikus Jó sar ös Ten (mai magyarsággal Jóságos úristen) mondattal
"Úgy gondoljuk, hogy a honfoglaló hatalmi csoport sokfélesége, ami több etnikai forrásból származhatott, törökös jellege és
alacsony számaránya megkérdőjelezi a magyar nyelv eredetét a honfoglalókhoz kapcsoló hipotézist."
A magyar nyelv valóban nem a honfoglalóktól ered, de a honfoglalók is magyarul beszéltek (amit többek között a honfoglalókra vonatkozó hetümagyar és dentümagyar elnevezések is megfelelően bizonyítanak). Amint a hunok és az avarok is magyarul beszéltek - lévén ők a magyar nép korábbi megjelenései.
"Adataink rávilágítanak arra, hogy a magyar etnogenezisben honfoglalást megelőző korszakoknak sokkal jelentősebb szerepe volt, mint korábban gondoltuk, például a nyelvnek a magyar hatalom korszaka előtti megjelenése a Kárpát-medencében, egyenrangúan megalapozott
feltevés, amint azt már számos tudós előterjesztette."
Egyetértünk. A háromszori bevonuláson túl meg kell említenünk az őshonosság mellett felhozható érveket is. Ilyen elsősorban a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyar, vagy magyarral rokon szövege, valamint Mario Alinei felismerése arról, hogy a magyarok legközelebbi nyelvrokonai az etruszkok, akik a Dunántúlról vándoroltak Itáliába. A magyar etnogenezis nem tárgyalható kis nép, kis területű őshaza és időben is rövid őstörténet feltételezésével. A genetika nagyon sokat fog segíteni e kérdések tisztázásában, a nyelvi-kulturális azonosítást illető kérdéseket azonban elsősorban a nyelvemlékek alapján lehet majd eldönteni.
Jegyzet
(1) Egy-egy nép genetikai azonosításához egyrészt meg kell fogalmazni, hogy mi azonosít egy népet, másrészt ki kell dolgozni a két nép összehasonlítására alkalmas genetikai módszert.
Általában a nyelvet tekintjük meghatározónak, de a gének - mint azt fentebb már említettük - nem rögzítik a nyelvet. Másrészt mit tud kezdeni a genetika Mario Alinei álláspontjával, miszerint a magyarok legközelebbi nyelvrokonai az etruszkok, vagy Otto von Sadovszkyéval, aki hasonlót mond a penut indiánok nyelvéről? Nyilván meg lehet nézni, hogy az etruszkok, a penut indiánok, a hunok és az obi-ugorok genetikai állománya miképpen viszonyul a honfoglaló magyarokéhoz. Vagy majd a nyelvészek meghatározzák, hogy milyen körben szabad genetikai kutatásokat végezni (mint tették azt a székely írás eredeztetésekor - amire Vásáry István legújabb tanulmánya a példa)?
A genetika eljárása is kétféle lehet. Irányulhat a magyarságra leginkább jellemző genetikai kód, vagy a magyarságra jellemző genetikai kevertség történetének kutatására.
Az antropológusok némelyike korábban az alföldi típust (az andronovói típus hazai változatát) nevezte meg jellegzetesen magyarnak. Az andronovóit pedig az őseurópai és a mongoloid keverékének tartják, ami több ezer év alatt alakulhatott ki a Turáni-alföldön. Ebből könnyű arra gondolni, hogy a magyarság azonos az andronovói típussal, a magyar őstörténet pedig az andronovói típus történetével. Feltehető, hogy ezzel nem is tévedünk nagyot, az igazság egyik fontos eleme valóban ez lehet. Ám a végső értékeléshez tudnunk kell azt is, hogy a penut indiánok és az etruszkok antropológiai/genetikai képében szerepel-e az andronovói alkat, vagy annak valamelyik összetevője.
Egy nagy történelemmel rendelkező népet nem lehet csupán a népességre legjellemzőbb genetikai kód kiemelésével azonosítani, mert ezek a népek szükségképpen kevertek genetikailag. Nincs olyan genetikai képlet, amihez csak egyetlen nyelv tartozna és nincs egyetlen nyelv sem, amelyet csak azonos genetikájú emberek beszélnének. Kivételt talán csak az évezredek óta elszigetelten, az Amazonas-menti dzsungelekben, vagy a Bering-szoros közeli hómezőkön élő törzsek képeznek, akikről mintha elfeledkezett volna a történelem.
A leggyakoribb genetikai kód mutathat a legősibb, legkorábbi magyar népelemre is, de lehet egy később elszaporodó, valamilyen ok miatt többségbe került csatlakozó elem genetikai nyoma is. Amiképpen a mai magyarság genetikai képében egyre nagyobb arányban jelenik meg a cigányság genetikai kódja, ugyanúgy már korábban is történhettek hasonló arányváltozások, amelyek azonban nem befolyásolták alapvetően a magyarságtudatot. (A genetika nem tudja kimutatni a magyar identitás szívet-lelket melengető vállalását a nevezetes marosvásárhelyi kiáltásban: "Ne féljetek magyarok, mert megjöttek a cigányok!").
Néhány sikeres hadjárat eredményeképpen a legyőzött népek soraiból szép nők tízezrei kerülhettek hun családokba s aztán ők szülték meg a korabeli magyarság következő nemzedékeit. Ugyanígy bekerülhettek a magyar nemzetbe a csatlakozott harcosok is. Nyilvánvalóan módosították a magyarság genetikai ősszetételét, de lényegében semmit sem változtattak a népet nemzetté tevő állameszmén (annál is inkább, mert a környező népek is hasonló, vagy azonos állameszmét és ősvallást követtek, rokon nyelveket beszéltek).
Ebből következően a magyarság genetikai azonosításának egyik módja lehet a genetikai kevertség változásának vizsgálata. Ez a népre jellemző kevertségi arány a történelem során módosul s éppen ez a módosulás teszi lehetővé a mindenkori magyar nép azonosítását.
Például feltűnő az ujgur és a magyar nép antropológiai összetevőinek hasonlósága. Ha az ujgur kevertségből kivonjuk a kínai, a magyarból pedig az európai hatást, akkor a maradék összetevők sora és arányainak hasonlósága szembeszökő. Nyilván annak a hun kornak a kevertségi arányait kapjuk meg e módszerrel, amelyben az ujgurok és a magyarok együtt éltek a Hun Birodalomban. Ezt a magyarázatot erősíti, hogy az ujgurok is hun eredetűnek és a magyarok rokonainak tartják magukat, amiképpen Kőrösi Csoma Sándor is hozzájuk igyekezett, mert ott sejtette a hunok és a magyarok rokonságát.
A magyar nép nem feltétlenül azonos a legfontosabb (esetünkben a török népek felé mutató) összetevőjével. Ez az összetevő (és minden másik összetevő is) a magyarságnak csak az egyik elemére mutat rá. A magyar nép történelme és kultúrája sok szálból egybefonódó folyamat, amelyet jobban jellemez a népesség kevertségének és e kevertség változásainak leírása.
(2) Nem csak a jelkészlet azonos a szkíta, hun, avar és székely írás esetében, hanem ugyanazt a Nagyságos Dana mondatot olvassuk el a segítségükkel egy mongóliai hun textilbe szőve és több európai vascsatba kovácsolva. (Erdélyben ma is ismerik a Dana verjen meg! mondást). Ez azt jelenti, hogy a hunok, avarok és a magyarok vezető rétege és e réteg nyelve, vallása és kultúrája a sztyeppe országúton mindvégig azonos és magyar maradt, függetlenül attól, hogy hány népet csatlakoztattak a szövetségükbe és olvasztottak a hun-avar-magyar népbe. A csatlakozott népek genetikai képe változatlanul, vagy alig változva(?) megőrződött, az identitása, a nyelve és a kultúrája azonban gyorsan magyarrá lett.
A csatlakozó népek nyelvi-kulturális beolvadását a genetika nem tudja kimutatni, ezért pusztán a honfoglalók genetikai kevertségéből nem következik az, hogy nem magyarul beszéltek, hogy az identitásuk nem magyar volt.
A honfoglalók magyar identitásáról egyébként éppen elegendő adatunk van:
- Ide tartozik egyrészt - mint már említettem - a korabeli és rájuk vonatkoztatott hetümagyar és a dentümagyar kifejezés.
- Másrészt a honfoglalók hieroglifikus írásemlékei is a magyarságukról vallanak.
- Harmadsorban pedig a hagyományban megmaradt az egyértelmű állásfoglalás a honfoglalók magyarságáról és hun eredetéről, amit ok nélkül nem kellene kétségbe vonni.
A fentiek világos tanúbizonyságát adják a hun-avar és magyar nép azonosságának. Ezt nem ingathatja meg a genetikai kevertség kimutatása, hiszen a genetikai kód nem rögzíti sem a nemzettudatot, sem a nyelvet.
(3) A Török Tibor által a honfoglalókra használt "aránylag frissen szervezett szövetség" meghatározás genetikailag lehet helytálló, de nem mond semmit a honfoglalók identitásáról, nyelvéről és kultúrájáról. A mai magyarok is kevertek genetikailag, miért ne lehetett volna hasonló a helyzet a honfoglalás korában, vagy akár évezredekkel korábban is?
A nagy történelemmel rendelkező népek szükségképpen kevertek genetikailag. a lovasnomád népek esetében a folyamatos keveredés a sztyeppi létükhöz tartozó állandó jellemző. A honfoglaló magyarság genetikai kevertsége nem azt jelenti, hogy a magyar nép korábban nem létezett, vagy hogy nem sokkal a honfoglalás előtt jött volna létre.
A finnugrista szerzők a Vérszerződést és a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által a kabarok csatlakozásáról írt tájékoztatást ferdítik el azért, hogy a honfoglaló magyarságot fiatal keveréknépnek tüntethessék fel.
A Vérszerződést megpróbálják úgy beállítani, mintha azt különböző etnikumú törzsek kötötték volna és ezáltal jött volna létre a magyarság. Pedig Anonymus világosan megírja, hogy a szerződés célja új haza elfoglalása volt, s azt hét magyar törzs kötötte.
A Bíborbanszületett Konstantin által írtakat is megpróbálták úgy értelmezni, mintha a honfoglaló magyarság kevert nyelvi állapotú lett volna. Pedig Anonymus e helyen világosan megkülönbözteti a hét magyar törzset a csatlakozó kabaroktól. A csatlakozás nyelvi viszonyairól tájékoztató részletről a fordító Moravcsik Gyula is megírja, hogy a császár mondatának hibája miatt nem világos, hogy melyik nép is volt kétnyelvű, a magyar, vagy a kabar. Érthető úgy is a mondat - s ez a kézenfekvő - miszerint a csatlakozó, kisebb létszámú kabarság volt kétnyelvű, mert ők szükségképpen megismerték a többségi magyarok nyelvét is. A finnugrista történelemátrajzolók azonban ezt a fordítói figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva csak úgy értelmezik a császár híradását, mintha a magyarok lettek volna a kétnyelvűség állapotában. Ami nem több szimpla történelemhamisításnál.
Benkő Loránd nyelvész álláspontja más oldalról közelíti meg és leplezi le ezt a finnugrista csalást. Szerinte a honfoglalók magyar nyelve már évezredek óta önálló nyelv volt, amely sohasem jutott a nyelvi katasztrófa közelébe. Benkő Loránd álláspontját aligha érthetjük másképpen, mint hogy a magyarság létszámában és kultúrájában is jelentős nép volt, a kínai, a török és az iráni népek méltó sztyeppi társa, amely valamilyen néven, vagy neveken bizonyosan szerepel a történetírók munkáiban. S itt aligha gondolhatunk másra, mint a szkíta, a hun, a szabír és az avar (párthus) népnevekre, amelyek felé a történeti és a jelhagyományunk is mutat.
A genetikai keveredés egyik tipikus módja volt, hogy a hadjáratok eredményeképpen a magyar családokba bekerülhetett egy-egy idegen rabszolga, vagy rabnő, aki aztán szükségképpen egyenrangúként élt együtt a befogadókkal, amit a család és a cseléd szavunk rokonsága is alátámaszt. Egy nomád államban ugyanis a rabszolgát lóra kellett ültetni és fegyvert kellett adni a kezébe, mert egyébként nem vették hasznát. Ez az általános felfegyverzettség határozta meg a nomád államszervezet alapvetően demokratikus voltát, a Szent Korona eszmében is fennmaradt több ezer éves magyar alkotmányosságot. E kedvező helyzetében a befogadott jövevény könnyen és örömmel átvette a befogadók magyar nyelvét és azonosulhatott új környezetének kultúrájával - a genetikai adottságaitól függetlenül.
(4) Az onogur népnév három magyar szóból álló összetétel. Tíz, egyaránt Óg úrtól származó törzs szövetségének a neve.
Az on "tíz" a vonás tövének megfelelője, mert a vonás a régi számjelöléseinkben a tízszerezést jelölte. A szó ma is megtalálható a negyven, ötven, hatvan stb. számneveink végén.
Óg szavunk a Heraklésszel (her Ak "Ak úr") azonos ősapánk neve volt. Névjeléből keletkezett a székely írás "o/ó" betűje. Említi az Ószövetség is, valamint szerepel a sarok (sar Óg "Óg úr") szavunkban is, lévén ő a Föld sarkainak (a magasba vezető útnak) az istene.
Az onogur utolsó szótagja azonos az úr szavunkkal.
Irodalom
Tollaskígyó jogara és a magyar király jogara egy kőkori állameszme maradéka
A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma
Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben
7. ábra. A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor (fent) és hieroglifái (középen), valamint a hieroglifáknak megfelelő székely jelek (lent)
Jegyzet
(1) Egy-egy nép genetikai azonosításához egyrészt meg kell fogalmazni, hogy mi azonosít egy népet, másrészt ki kell dolgozni a két nép összehasonlítására alkalmas genetikai módszert.
Általában a nyelvet tekintjük meghatározónak, de a gének - mint azt fentebb már említettük - nem rögzítik a nyelvet. Másrészt mit tud kezdeni a genetika Mario Alinei álláspontjával, miszerint a magyarok legközelebbi nyelvrokonai az etruszkok, vagy Otto von Sadovszkyéval, aki hasonlót mond a penut indiánok nyelvéről? Nyilván meg lehet nézni, hogy az etruszkok, a penut indiánok, a hunok és az obi-ugorok genetikai állománya miképpen viszonyul a honfoglaló magyarokéhoz. Vagy majd a nyelvészek meghatározzák, hogy milyen körben szabad genetikai kutatásokat végezni (mint tették azt a székely írás eredeztetésekor - amire Vásáry István legújabb tanulmánya a példa)?
A genetika eljárása is kétféle lehet. Irányulhat a magyarságra leginkább jellemző genetikai kód, vagy a magyarságra jellemző genetikai kevertség történetének kutatására.
Az antropológusok némelyike korábban az alföldi típust (az andronovói típus hazai változatát) nevezte meg jellegzetesen magyarnak. Az andronovóit pedig az őseurópai és a mongoloid keverékének tartják, ami több ezer év alatt alakulhatott ki a Turáni-alföldön. Ebből könnyű arra gondolni, hogy a magyarság azonos az andronovói típussal, a magyar őstörténet pedig az andronovói típus történetével. Feltehető, hogy ezzel nem is tévedünk nagyot, az igazság egyik fontos eleme valóban ez lehet. Ám a végső értékeléshez tudnunk kell azt is, hogy a penut indiánok és az etruszkok antropológiai/genetikai képében szerepel-e az andronovói alkat, vagy annak valamelyik összetevője.
Egy nagy történelemmel rendelkező népet nem lehet csupán a népességre legjellemzőbb genetikai kód kiemelésével azonosítani, mert ezek a népek szükségképpen kevertek genetikailag. Nincs olyan genetikai képlet, amihez csak egyetlen nyelv tartozna és nincs egyetlen nyelv sem, amelyet csak azonos genetikájú emberek beszélnének. Kivételt talán csak az évezredek óta elszigetelten, az Amazonas-menti dzsungelekben, vagy a Bering-szoros közeli hómezőkön élő törzsek képeznek, akikről mintha elfeledkezett volna a történelem.
A leggyakoribb genetikai kód mutathat a legősibb, legkorábbi magyar népelemre is, de lehet egy később elszaporodó, valamilyen ok miatt többségbe került csatlakozó elem genetikai nyoma is. Amiképpen a mai magyarság genetikai képében egyre nagyobb arányban jelenik meg a cigányság genetikai kódja, ugyanúgy már korábban is történhettek hasonló arányváltozások, amelyek azonban nem befolyásolták alapvetően a magyarságtudatot. (A genetika nem tudja kimutatni a magyar identitás szívet-lelket melengető vállalását a nevezetes marosvásárhelyi kiáltásban: "Ne féljetek magyarok, mert megjöttek a cigányok!").
Néhány sikeres hadjárat eredményeképpen a legyőzött népek soraiból szép nők tízezrei kerülhettek hun családokba s aztán ők szülték meg a korabeli magyarság következő nemzedékeit. Ugyanígy bekerülhettek a magyar nemzetbe a csatlakozott harcosok is. Nyilvánvalóan módosították a magyarság genetikai ősszetételét, de lényegében semmit sem változtattak a népet nemzetté tevő állameszmén (annál is inkább, mert a környező népek is hasonló, vagy azonos állameszmét és ősvallást követtek, rokon nyelveket beszéltek).
Ebből következően a magyarság genetikai azonosításának egyik módja lehet a genetikai kevertség változásának vizsgálata. Ez a népre jellemző kevertségi arány a történelem során módosul s éppen ez a módosulás teszi lehetővé a mindenkori magyar nép azonosítását.
Például feltűnő az ujgur és a magyar nép antropológiai összetevőinek hasonlósága. Ha az ujgur kevertségből kivonjuk a kínai, a magyarból pedig az európai hatást, akkor a maradék összetevők sora és arányainak hasonlósága szembeszökő. Nyilván annak a hun kornak a kevertségi arányait kapjuk meg e módszerrel, amelyben az ujgurok és a magyarok együtt éltek a Hun Birodalomban. Ezt a magyarázatot erősíti, hogy az ujgurok is hun eredetűnek és a magyarok rokonainak tartják magukat, amiképpen Kőrösi Csoma Sándor is hozzájuk igyekezett, mert ott sejtette a hunok és a magyarok rokonságát.
A magyar nép nem feltétlenül azonos a legfontosabb (esetünkben a török népek felé mutató) összetevőjével. Ez az összetevő (és minden másik összetevő is) a magyarságnak csak az egyik elemére mutat rá. A magyar nép történelme és kultúrája sok szálból egybefonódó folyamat, amelyet jobban jellemez a népesség kevertségének és e kevertség változásainak leírása.
(2) Nem csak a jelkészlet azonos a szkíta, hun, avar és székely írás esetében, hanem ugyanazt a Nagyságos Dana mondatot olvassuk el a segítségükkel egy mongóliai hun textilbe szőve és több európai vascsatba kovácsolva. (Erdélyben ma is ismerik a Dana verjen meg! mondást). Ez azt jelenti, hogy a hunok, avarok és a magyarok vezető rétege és e réteg nyelve, vallása és kultúrája a sztyeppe országúton mindvégig azonos és magyar maradt, függetlenül attól, hogy hány népet csatlakoztattak a szövetségükbe és olvasztottak a hun-avar-magyar népbe. A csatlakozott népek genetikai képe változatlanul, vagy alig változva(?) megőrződött, az identitása, a nyelve és a kultúrája azonban gyorsan magyarrá lett.
A csatlakozó népek nyelvi-kulturális beolvadását a genetika nem tudja kimutatni, ezért pusztán a honfoglalók genetikai kevertségéből nem következik az, hogy nem magyarul beszéltek, hogy az identitásuk nem magyar volt.
A honfoglalók magyar identitásáról egyébként éppen elegendő adatunk van:
- Ide tartozik egyrészt - mint már említettem - a korabeli és rájuk vonatkoztatott hetümagyar és a dentümagyar kifejezés.
- Másrészt a honfoglalók hieroglifikus írásemlékei is a magyarságukról vallanak.
- Harmadsorban pedig a hagyományban megmaradt az egyértelmű állásfoglalás a honfoglalók magyarságáról és hun eredetéről, amit ok nélkül nem kellene kétségbe vonni.
A fentiek világos tanúbizonyságát adják a hun-avar és magyar nép azonosságának. Ezt nem ingathatja meg a genetikai kevertség kimutatása, hiszen a genetikai kód nem rögzíti sem a nemzettudatot, sem a nyelvet.
(3) A Török Tibor által a honfoglalókra használt "aránylag frissen szervezett szövetség" meghatározás genetikailag lehet helytálló, de nem mond semmit a honfoglalók identitásáról, nyelvéről és kultúrájáról. A mai magyarok is kevertek genetikailag, miért ne lehetett volna hasonló a helyzet a honfoglalás korában, vagy akár évezredekkel korábban is?
A nagy történelemmel rendelkező népek szükségképpen kevertek genetikailag. a lovasnomád népek esetében a folyamatos keveredés a sztyeppi létükhöz tartozó állandó jellemző. A honfoglaló magyarság genetikai kevertsége nem azt jelenti, hogy a magyar nép korábban nem létezett, vagy hogy nem sokkal a honfoglalás előtt jött volna létre.
A finnugrista szerzők a Vérszerződést és a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által a kabarok csatlakozásáról írt tájékoztatást ferdítik el azért, hogy a honfoglaló magyarságot fiatal keveréknépnek tüntethessék fel.
A Vérszerződést megpróbálják úgy beállítani, mintha azt különböző etnikumú törzsek kötötték volna és ezáltal jött volna létre a magyarság. Pedig Anonymus világosan megírja, hogy a szerződés célja új haza elfoglalása volt, s azt hét magyar törzs kötötte.
A Bíborbanszületett Konstantin által írtakat is megpróbálták úgy értelmezni, mintha a honfoglaló magyarság kevert nyelvi állapotú lett volna. Pedig Anonymus e helyen világosan megkülönbözteti a hét magyar törzset a csatlakozó kabaroktól. A csatlakozás nyelvi viszonyairól tájékoztató részletről a fordító Moravcsik Gyula is megírja, hogy a császár mondatának hibája miatt nem világos, hogy melyik nép is volt kétnyelvű, a magyar, vagy a kabar. Érthető úgy is a mondat - s ez a kézenfekvő - miszerint a csatlakozó, kisebb létszámú kabarság volt kétnyelvű, mert ők szükségképpen megismerték a többségi magyarok nyelvét is. A finnugrista történelemátrajzolók azonban ezt a fordítói figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva csak úgy értelmezik a császár híradását, mintha a magyarok lettek volna a kétnyelvűség állapotában. Ami nem több szimpla történelemhamisításnál.
Benkő Loránd nyelvész álláspontja más oldalról közelíti meg és leplezi le ezt a finnugrista csalást. Szerinte a honfoglalók magyar nyelve már évezredek óta önálló nyelv volt, amely sohasem jutott a nyelvi katasztrófa közelébe. Benkő Loránd álláspontját aligha érthetjük másképpen, mint hogy a magyarság létszámában és kultúrájában is jelentős nép volt, a kínai, a török és az iráni népek méltó sztyeppi társa, amely valamilyen néven, vagy neveken bizonyosan szerepel a történetírók munkáiban. S itt aligha gondolhatunk másra, mint a szkíta, a hun, a szabír és az avar (párthus) népnevekre, amelyek felé a történeti és a jelhagyományunk is mutat.
A genetikai keveredés egyik tipikus módja volt, hogy a hadjáratok eredményeképpen a magyar családokba bekerülhetett egy-egy idegen rabszolga, vagy rabnő, aki aztán szükségképpen egyenrangúként élt együtt a befogadókkal, amit a család és a cseléd szavunk rokonsága is alátámaszt. Egy nomád államban ugyanis a rabszolgát lóra kellett ültetni és fegyvert kellett adni a kezébe, mert egyébként nem vették hasznát. Ez az általános felfegyverzettség határozta meg a nomád államszervezet alapvetően demokratikus voltát, a Szent Korona eszmében is fennmaradt több ezer éves magyar alkotmányosságot. E kedvező helyzetében a befogadott jövevény könnyen és örömmel átvette a befogadók magyar nyelvét és azonosulhatott új környezetének kultúrájával - a genetikai adottságaitól függetlenül.
(4) Az onogur népnév három magyar szóból álló összetétel. Tíz, egyaránt Óg úrtól származó törzs szövetségének a neve.
Az on "tíz" a vonás tövének megfelelője, mert a vonás a régi számjelöléseinkben a tízszerezést jelölte. A szó ma is megtalálható a negyven, ötven, hatvan stb. számneveink végén.
Óg szavunk a Heraklésszel (her Ak "Ak úr") azonos ősapánk neve volt. Névjeléből keletkezett a székely írás "o/ó" betűje. Említi az Ószövetség is, valamint szerepel a sarok (sar Óg "Óg úr") szavunkban is, lévén ő a Föld sarkainak (a magasba vezető útnak) az istene.
Az onogur utolsó szótagja azonos az úr szavunkkal.
8. ábra. Az Óg isten olvasatú banai honfoglalás kori jelvény (fent), a banai Óg és Isten hieroglifa (középen), valamint a hieroglifáknak megfelelő székely "o/ó" betű és az énlakai Isten ligatúra (lent)
Utóhang
A fentieket az előadás előzetes ismertetője alapján írtam. Időközben volt szerencsém telefonon néhány szót váltani Török Tiborral, aki arra figyelmeztetett, hogy az előadását is érdemes meghallgatnom, mert több érdekes kérdést is felvetett benne. Azóta sikerült az élőben elmulasztott előadását felvételről megnéznem és igazat kell adnom neki. Nagyon izgalmas kérdéseket vet fel, amelyekre későbbi cikkeimben vissza kellene térnem. Ugyanez mondható el a többi, hasonló tartalmú és a neten elérhető előadásáról is. A genetika egy fiatal, fejlődő tudomány, amely máris jelentős eredményekkel borzolja a finnugrista állóvizet. Különösen, ha ilyen tehetséges és becsületes kutatók művelik, mint Török Tibor. Minden mondatára figyelni kell. A logikus és érthető magyarázatai az eddigieknél világosabban mutatták be számomra a genetika lehetőségeit és eredményeit. Egyúttal persze azok a pontok is felvázolódtak, amelyeket meg kellene beszélnünk. Az előadó elmondta, hogy a társtudományok eredményeit elfogadja. Hallottuk persze, hogy ezzel együtt meg is kérdőjelezi azon, a társtudományok területéről származó megállapításokat, amelyek nem illenek igazán a genetikai eredményekhez.
Török Tibor több esetben foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel, amit jogosnak gondolok én is, mert a génjeit ugyanúgy a szüleitől kapja az ember, amint - többnyire - a nyelvét is. Felvetődött az előadásában, hogy a magyar nyelv mikor kerülhetett a Kárpát-medencébe s hogy a különböző sztyeppi népek (hunok, avarok, onogurok, szarmaták stb.) milyen nyelven beszéltek. E kérdések megválaszolásakor aligha lehet jobb forrásunk, mint az írás, esetünkben a mindezen népek által használt magyar hieroglif írás. Ennek sok emléke fekszik a múzeumok polcain elolvasatlanul és felhasználatlanul, mert az egyetemeken a magyar írásokról rendkívül alacsony szintű írástani oktatás folyik, ha egyáltalán foglalkoznak ezzel a témakörrel.
Az írástörténet felmutathatja a fennmaradt, jobbára hieroglifikus szövegek olvasatát, amelyek eldönthetik a nyelvészek és a genetikusok közötti vita egyes részleteit. Ezek felhasználása esetén pontosabb képünk lesz arról, hogy a magyar nyelv hol alakulhatott ki, mely korokban és milyen népek körében terjedhetett el. Csak remélni tudom, hogy a nyelvészek, régészek és történészek hallgatásával szemben a genetikusokat érdekelni fogják e hieroglifikus szövegek és felhasználják őket a kutatásaik során - hiszen nyelvi adatokra van szükségük, ha a nyelv történetével is foglalkozni kívánnak.
Mindenkinek ajánlom Török Tibor előadásainak meghallgatását!
Tollaskígyó jogara és a magyar király jogara egy kőkori állameszme maradéka
A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma
Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben
Vásáry István megismétli a székely írás egyszer már feladott eredeztetését
Hun tartalmak
A frankfurti botrány
Az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító nyelvemlék-kiállítása
Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet
A temporius-téveszme diadalútja
Magyar hieroglif írás
A rakamazi turul etnikumjelző hieroglifikus mondata
Az énlakai Egy Isten mondatjel
A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor
A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje
Török Tibor előadása (Budapest, 2019.)
Török Tibor: A honfoglalók genetikai származása (video)
A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szállás (két háló, fürdőszoba, étkezőkonyha, 5 ágy, nagy terasz) a kertjében lévő tóka tündérrózsái és a levelein napozó békák érdekes látnivalót kínálnak öregnek és fiatalnak
A veleméri Szentháromság-templom, amelynek két rovológiai nevezetessége is megtekinthető
Ha Ön, kedves olvasó eddig eljutott a cikk olvasásával, akkor megérdemel egy kis ajándékot, egy különleges nyaralási ötletet. Elfogadna olyan ajánlatot, amiben nem csak őrségi szállás, hanem némi kulturális csemege is van, ami nem kerül túl sokba? Akkor megtalálta! Ajánljuk magunkat! Ez persze nem mentes minden önérdektől, viszont kétségtelenül egyedi. Az általunk javasolt őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. S mindez (a beszélgetés és a Sindümúzeum is) teljesen díjtalan.
Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn keresőkulcsok mentén keres magának egy őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet az írástudomány és a szép táj mellé, akkor mi tudjuk ajánlani a legkedvezőbb megoldást!
Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek, mint Ön is, aligha találnak jobbat a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóháznál, e jellegzetes őrségi szálláshelynél, mert írástörténész által működtetett Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van. Igazán kár lenne haboznia, inkább hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot a rovológus által vezetett őrségi szállás lefoglalása végett!
A veleméri Csinyálóház (egy különleges őrségi szállás) mellett várja a felújítást a százhúsz éves pajta