Vékony Gábor történész, régész és nyelvész, egyetemi docens, a történettudományok kandidátusa, az ELTE Régészeti Tanszékének tanára. Valóban imponáló felsorolás. A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat általa adott olvasatából mégis csak az nyilvánvaló, hogy a rovológia területén önmagában nem ér semmit a "szakképzettség". Ez a szakterület arról nevezetes, hogy legnagyobb tekintélyű képviselői sem képesek két épkézláb bekezdés leírására, ha a rovásírásunkról van szó. S Gábor, bár rokonszenves ember volt, a rovológiai teljesítménye alapján nem is tartozott a nagyok közé (1).
Az alább olvasható rövid cikk jelent meg a Magyarságkutató Intézet honlapján és a fészbukos portálján is. Örvendetes, hogy az intézeti portál létrejöttével egy fórum teremtődött, ahol a nagyközönség is véleményezheti a "szakma" rovológiai dolgozatait (2). A "tudományos konszenzus" és az értelmiség közötti párbeszéd hasznos, mert előre viheti a kutatást, amelyet jelenleg mintha a csőd felismerése és a kiút keresése, de meg nem találása jellemezne. A változás szellemében, segítő szándékkal mondom el az észrevételeimet az alább megismételt cikkről, amelyet a hibái miatt nem hagyhattam szó nélkül.
1. ábra. A Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék, az alsó két szójellel együtt a teljes olvasat: Nagyon nagy Lyukónak
A legkorábbi magyar nyelvemlék lenne?
"21 éve került elő a jelenleg azonosított legkorábbi honfoglaló magyar nyelvemlék
Ebből az alkalomból Fehér Bence, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpontja tudományos tanácsadójának cikkét olvashatják:
Valamennyien tanultuk már az iskolában is, hogy a magyar nyelv legkorábbi szövegemléke a Halotti Beszéd, és még korábbi fontos szórványemlékünk a Tihanyi Alapítólevél; sőt az oktatásban ma is ez a tananyag, mintha semmi nem változott volna. (3) Ez persze a magyar nyelv írott történetének tekintélyes időbeli múltját jelenti. Azt is tudjuk azonban, hogy magyar írásbeliség létezik függetlenül latin betűinktől: rovásírásunk, ennek azonban legtöbb emléke a középkor kései szakaszából származik. Annyira nem tudtuk igazolni, hogy korábbi volna, mint latin betűs írásunk, hogy a 19. század végén még elismert tudósok is vallottak olyan elméletet, hogy a 15. században alkották volna humanistáink.
Ez a helyzet változott meg alapjaiban huszonegy éve, 1999. március 24-én, amikor egy honfoglaláskori rovásírásos szöveg került elő a Somogy megyei Bodrog-Alsóbűn, Magyar Kálmán ásatásán.
Igaz, nem ez az egyetlen írott emlék a honfoglaláskorból: ma már legalább tizenöt tárgyat ismerünk, amelyen valamiféle rovás van, de a többinek az értelme ismeretlen vagy nagyon vitatható, és többségük bizonyosan nem ezzel az írásmóddal készült. Egy részük talán nem is szöveg, csak egy jel. Még több – mintegy félszáz – rótt, bekarcolt jel vagy szöveg ismert az avar korból, és ígéretes kutatások folynak, hogy ezek egy részének az értelmét is megfejtsük – néhány feliratot több kutató is magyar nyelvűnek tart, de távol vagyunk attól, hogy ebben egyetértés legyen, így az első bizonyosan magyar szövegemlék egyelőre a bodrog-alsóbűi. Mindenesetre van rá remény, hogy cikkünk egy-két éven belül elavul, és „legkorábbi nyelvemlékünk” címmel újat kell írni más tárgyról.
A bodrog-alsóbűi szövegemlék egy honfoglaláskori vaskohó agyagfúvókáján került elő. Magyar Kálmán két évig tartó ásatása során egy nagy kohászati telepet, összesen 34 vaskohót tárt fel, amelyek természetesen nem egyszerre működtek, de amelyeket jól lehetett keltezni, a 10. század első feléből származtak. A fúvóka egy műhelygödörből került elő, archeomágneses vizsgálat alapján ez is ebből a korszakból való – ennyi biztosra vehető, vannak kutatók, akik különböző érvekkel, a tárgy típusa vagy a szöveg alapján azt kívánják igazolni, hogy a század legelejére esik, vagy hogy nem is a honfoglalók, hanem a honfoglaláskor már itt talált nép hagyatéka. Ma még nem tudjuk eldönteni, ebben lehet-e igazság, de a felirat jelentőségét ez nem növeli és nem is csökkenti: a Tihanyi Alapítólevélnél mindenképpen egy bő századdal korábbi szöveget tartalmaz.
Magyar Kálmán azonnal felismerte a lelet nagy jelentőségét, és az akkor talán legképzettebb rovásírás-kutatónk, a kiváló régész, Vékony Gábor segítségét kérte a jelek értelmezésében. Vékony Gábor gyorsan megállapította, hogy a jelek lényegileg ugyanazzal az írásmóddal készültek, mint középkori székely rovásfelirataink. Véleménye szerint felül a fúvókára egy négy jelből álló, tömör, de teljesen értelmes magyar mondatot karcoltak kiégetése előtt, tűhegyes eszközzel: az ő olvasatában fúnák (mai magyarsággal: „fújnék”), tehát egy kívánság arra, hogyan működjék az eszköz. Természetesen nagyon nagy vita bontakozott ki a rendkívüli felfedezésről, sokan módosítanák az olvasatot is: egy-két betűt másképp értelmeznek, nyelvészek pedig a szó hangalakját próbálják pontosítani. Az bizony lehetséges, hogy ez az olvasat még nem tökéletes (és mindenképp kiegészítendő, mert alul még szerepel két jel, amelyek alighanem egy második, különálló szót alkotnak), de a lényege, hogy egy egyesszám első személyű magyar igealak olvasható, ma már aligha vitatható.
Gondoljunk köszönettel az aprócska – ma, törött állapotában alig 6,5 cm hosszú – tárgyat felfedező és annak jelentőségét azonnal felismerő kutatókra, és ne feledjük: ez a rövid, de értelmes és pontos magyarságú szöveg lehetővé teszi, hogy anyanyelvünk minden eddig ismertnél korábbi korszakáról szerezzünk ismereteket (amellett, hogy őseink társadalmáról, iparáról is segít képet alkotnunk). Huszonegy esztendő elteltével itt az ideje, hogy egész hazánkban tudatosuljon első magyar nyelvemlékünk kora és mibenléte.
www.mki.gov.hu"
Ezzel szemben a tények ...
A fenti rövid cikk az alábbi nagyobb hibákkal terhelt:
"Annyira nem tudtuk igazolni, hogy korábbi volna, mint latin betűs írásunk, hogy a 19. század végén még elismert tudósok is vallottak olyan elméletet, hogy a 15. században alkották volna humanistáink." A cikk azzal a "tudományos konszenzussal" vállal azonosságot, amelyiket évszázados hazudozáson kaptunk és a téveszméik megváltoztatására kényszerítettünk? A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenése (1993) után a "szakma" legjobb képviselőinek sorra be kellett vallaniuk, hogy számukra minden alapvető kérdés tisztázatlan. A cikk elismert tudósoknak nevezi azokat, akik - a legjobb esetben is - az elemi ellenőrzésre sem voltak képesek? Netán a megszállásaink idején eleve szégyenletes dolgot takart az elismert jelző?
"Ez a helyzet változott meg alapjaiban huszonegy éve, 1999. március 24-én, amikor egy honfoglaláskori rovásírásos szöveg került elő a Somogy megyei Bodrog-Alsóbűn". A magyar történeti hagyomány, például Thelegdi János Rudimentája (1598) még hun írásként tartotta számon a rovásírásunkat, csak az akadémikus "tudomány" (a világosi fegyverletétel óta) igyekezett a hunhagyományt szalonképtelenként beállítani és minden ürüggyel letagadni. Mivel mi "dilettánsok" már a Bodrog-alsóbűi lelet előkerülését megelőzően is azt állítottuk (például a fenti kötetem címében), hogy a székely írás korábbi a honfoglalásnál, ezért nincs szó a helyzet általános megváltozásáról, mert a mi álláspontunk (a rovológiai kutatás álláspontja) változatlan maradt. Csak a kutatás perifériáján rekedt "tudományos konszenzus" magyar- és tudományellenes téveszméjét leplezték le és írták felül az események és a tények.
"Magyar Kálmán azonnal felismerte a lelet nagy jelentőségét". Fehér Bence téved, mert a fúvókatöredék rovásjeleire egy ásatáson segítő civil, Berkesiné Kis Ágota figyelt fel elsőként és ő hívta fel rá a szakemberek figyelmét, akik a beszámolók szerint nem is akartak odafigyelni. A kohótelepre is Stamler Imre iskolaigazgató talált rá a tervszerű kutatásai során végzett terepbejárásain és ő figyelmeztette rá a "szakmát". (4)
"Az első bizonyosan magyar szövegemlék egyelőre a bodrog-alsóbűi" - írja a cikk. Az állításával szemben nem a Bodrog-alsóbűi lelet, hanem a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor a legkorábbi nyelvemlékünk s azt követi a 6-7000 éves tatárlakai írásemlék. Egy "bizonyosan magyar szövegemléktől" elvárható lenne a megbízható olvasat, ám a Bodrog-alsóbűi rovásjelek Vékony Gábor általi olvasata bizonyosan hibás.
2. ábra. A Bodrog-alsóbűi jelsorozat jobbról balra a Lyuk + ó + na + k jelekből áll, de erről az általam közreadott feloldásról Fehér Bence nem akar tudni
"Vékony Gábor ... olvasatában fúnák (mai magyarsággal: „fújnék”)". A szemellenzős és köldöknéző akadémikus tájékoztatásnak köszönhetően ez a téves feloldás kapta a legnagyobb reklámot, ám ettől az még nem vált igazzá. Vékony Gábor olvasata távolról sem tökéletes, mert a jobbról első betű a székely írás jelei között nem az "f", hanem a "ly" hangot jelöli (5). A jobbról második betű sem "u/ú", hanem "o/ó". Ezek evidenciák, amit mindenki tud (vagy mindenkinek tudnia kellene), azaz szó sincs elfogadható olvasatról (6). A harmadik jel valóban a "na" ligatúra s a sort tényleg a rombusz alakú "k" zárja. Ez - alfabetikus jelhasználat esetén - a Lyónak olvasatot adná, amivel csak az a baj, hogy a szót nem "ly", hanem "j" betűvel írjuk. E nehézségek miatt mindegyik alfabetikus olvasat hibás, a nyelvemlékként való ünneplés pedig elsietett és indokolatlan.
Sándor Klára is úgy foglalt állást (2014), a székely írás legkorábbi emlékeit keresvén, hogy fontos "a székely írás szempontjából a Bodrog–Alsóbűn előkerült fúvókatöredék (Vékony, 2004), formailag az ezen látható négy jel mindegyike egyezik a székely írás jeleivel, de egyelőre nincs biztos olvasatuk". Persze neki sincs igaza, mert van biztos olvasatom, csak arról a köreikben nem illik tudni. Ez ugyanis nem alfabetikus (azaz csak betűket feltételező), hanem vegyes olvasat (amely szójellel írt szótőre és betűkkel írt ragozásra épül).
Felmerülhetett volna már a kérdés az akadémikus "tudomány" magasan képzett kutatóiban is, hogy ha minden Bodrog-alsóbűi jelet egyeztetni lehet székely jelekkel, akkor miért nincs mégsem elfogadható olvasata ennek az írásemléknek? Amire az egyik lehetséges válasz az lehetne, hogy azért, mert félreismerik a székely jelek használatának módozatait. Szójelek létét azonban nem tudnák egyeztetni a prekoncepcióikkal (a székely írás végső soron sémi eredeztetéséről alkotott téveszméikkel). Ezért megpróbálják elhitetni velünk, hogy Vékony Gábor olvasata mégis csak jó nyelvemléknek.
Fehér Bence szerint az olvasat "lényege, hogy egy egyesszám első személyű magyar igealak olvasható, ma már aligha vitatható". Szerinte ez egy "értelmes és pontos magyarságú szöveg". Ebben azonban nem érthetünk egyet, hiszen a szó még csak nem is ige, hanem névszóból képzett határozószó, vagyis a Vékony Gábor féle olvasat alapos okkal vitatható. Pontosabban nincs is min vitatkozni, amíg előbb az ő állítása nincs bizonyítva. Tudjuk eközben, hogy a tények (az agyagba égetett jelek) nem teszik lehetővé Vékony Gábor és Fehér Bence téveszméjének alátámasztását.
Azért nem ige a rövid szöveg, mert a szó első két jellel leírt töve nem fú, hanem Lyukó (amiből a lyuk szójellel van írva) s a Lyukó nem ige, hanem egy névszó, amely ma is szerepel két földrajzi nevünkben. (7)
Vékony Gábor tudatosan félremagyarázta az első jeleket, hogy egy fúvókán a fúnék szót olvashassa el. Túl könnyű leleplezni ezt az olvasatot, mert nem a létező jeleket olvassa el. Vékony Gábor a jobbról első jel közepébe belefantáziált egy X alakú betétet, ami valójában nincs ott, hogy a létező "ly" (lyuk) helyett "f"-et olvashasson (2. és 3. ábra). (8) Miután a szótövet így félreolvasta, kialakult egy ellentmondás a szótő és a végződés között, ezért a hangrendi illeszkedés kedvéért a helyesen elolvasott nak-ból is nék-et facsartak. Az akadémikus "nyelvtudomány" nagyobb dicsőségére.
3. ábra. A székely "u, ú" (balra) és a székely "f" (jobbra), ezeket az ott nem létező jeleket képzelte rá a fúvókára Vékony Gábor s ezt a valótlanságot tekinti nyelvemléknek a Magyarságkutató intézet
Fehér Bencéről eddig is sejtettük, hogy nem ismeri kellőképpen a székely jeleket, mert bár az általa tárgyalt Kárpát-medencei szkíta szövegek mindegyike jól elolvasható a magyar hieroglif írás (a székely írás előzményének) szójeleivel, ő mégis ismételten kizárta, hogy ezeknek bármi köze lehetne a rovásíráshoz. A "tudományos konszenzus" világképébe a hasonló tévedések olyannyira beleférnek, hogy senkinek sem szúrják a szemét. Talán azért, mert ez egy ilyen "szakma", mert számukra - mint arról Sándor Klára tájékoztatott bennünket - minden alapvető kérdés tisztázatlan.
Van azonban egy körülmény, amire odafigyelhetnek és az a szerzők szakképzettsége. Ha ez "rendben van", akkor minden egetverő ostobaság megjelenhetett eddig is a tudományos folyóiratokban s a jelek szerint meg fog jelenni ezután is.
Van azonban egy körülmény, amire odafigyelhetnek és az a szerzők szakképzettsége. Ha ez "rendben van", akkor minden egetverő ostobaság megjelenhetett eddig is a tudományos folyóiratokban s a jelek szerint meg fog jelenni ezután is.
Készítettem pedig egy kifogástalan Lyukónak olvasatot a Bodrog-alsóbűi rovásszövegről. Csak annak tudomásul vételéhez a "szakembereknek" ismerniük kellene a székely írás szójeleit (a magyar hieroglif írást) is. Ám nem ismerik, bár Veit Gailel tollából forrás is van rá. És persze a legalább Descartes óta ismert tudományetikai alapokra kellene helyezkedniük (miszerint a tudományos vitát nem a hatalom, a népszavazás, a végzettség, vagy a beosztás dönti el, hanem a tudományos igényű érvek). Fehér Bence azonban nem az olvasat helyességére, hanem a végzettségre figyelt.
Az MKI és Fehér Bence nem mondanak igazat a rovásírással írt legkorábbi magyar nyelvemlékekről, hanem félrevezető tájékoztatással traktálják a nagyérdemű közönséget. A dilettánsokként kezelt (valójában gyakran felsőfokú képzettséggel rendelkező) értelmiségiek áldozatos és szakszerű kutatásainak eredményét kisajtítják (olyan mértékben, amennyit a "tudományos konszenzus" hazug prekoncepcióihoz tudnak illeszteni), következetesen elhallgatva a felfedezők nevét és gondosan elfeledkezve a tudományos teljesítményeik iránti tiszteletadásról is. Például azt, hogy a rovásemlékeinknek ott a helye a nyelvemlékek között, én vetettem fel az OSZK hirhedt nyelvemlék-kiállítása kapcsán, de ezt úgy sajátította ki a "tudományos konszenzus" (pl. az ELTE és az MKI), hogy a rovásszövegek nyelvemlékként való kezelése érdekében végzett munkámat meg sem említette. Ugyanúgy elhallgatták az én nevemet is nyelvemlék ügyben, mint ahogy elhallgatták és eltulajdonították Stamler Imre és Berkesiné Kiss Ágota felfedezését és munkájának tudományos eredményét a Bodrog-alsóbűi rovásszöveg előkerülését illetően. Az eddigiek alapján bizonyosnak tűnik, hogy civilek áldozatos munkájával jó irányba terelhető a "tudományos konszenzus", annak kijelentéséhez azonban nincs elegendő adatunk, hogy etikai téren is elérhető lenne náluk bármiféle emelkedettebb viselkedés.
4. ábra. A budapesti hun(?) jelvény
(1) Vékony Gábor azon régészek közé tartozott, akik közreműködtek a budapesti hun(?) jelvény korának meghatározásakor (4. ábra). A kezébe vette, nézegette rajta a magyarul elolvasható rovásjeleket és a kérdésemre válaszolva azt mondta rá, hogy ez egy hun cikáda fibula (a meghatározást később a Magyar Nemzeti Múzeum szakértői tévedésnek minősítették).
Gábor szerint a székely rovásírás éppen a honfoglalás idejére jött létre az ótürk és a glagolita írásból származó jelekből. A székely írás ótürk-glagolita eredeztetését a "tudományos konszenzus" igen régen hirdette már, ezért Vékony Gábornak illett(?) hozzá igazodnia, ám a budapesti hun cikáda fibula léte megkérdőjelezni látszott ezt az akadémikus téveszmét. Vagyis adott volt a lehetőség egy drámai konfliktus kibontakozására.
Az ellentmondás az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovásszakosztályában jutott el a kifejletig. Mind a Társaságnak, mind a Rovásszakosztálynak alapító tagja voltam s ez utóbbinak Vékony Gábor lett az elnöke, a sohasem létezett pálos rovást feltaláló Libisch Győző meg a titkára. A terveik magyarázzák, hogy egy ilyen képzett szakember miért ereszkedett le a hozzám hasonló mezei tagok közé. Milliárdos pályázati eredményekben reménykedtek s ahhoz kellett ürügynek az egyesületi tevékenység és a taglétszám.
Kibocsátottak egy körlevelet, amelyben azt kérték a tagoktól, hogy küldjék el az általuk ismert rovásemlékek képét és adatait. Kísérletképpen beküldtem nekik a budapesti hun(?) jelvény leírását azzal, hogy ha ezt lenyelik, akkor küldöm a többit is. Nos, nem nyelték le, a budapesti hun(?) jelvényt nem létezőként kezelték. Amikor egy közgyűlésen ezt szóvá tettem, Vékony Gábor megtiltotta a jegyzőkönyv vezetőjének, hogy az általam felvetett témáról bármit jegyzőkönyvbe vegyen.
Ez a "szakképzett" akadémikus kör a hazugságaik védelmében a tudományos igényű párbeszéd helyett előszeretettel és rendszerszerűen alkalmazza a cenzúra, a kirekesztés és az elhallgatás módszerét. Több közgyűlésre nem is mentem el.
Időközben kiderült, hogy a budapesti hun(?) jelvény Árpád-kori lehet, a székely írást ellenben a magyarul beszélő hun-avar elődeinktől örökültük. Azaz Gábor mindkét szakmai álláspontja hibás volt, a konfliktus "megoldását" célzó eljárásáról nem is beszélve. Ha ez a "módszertan" jellemző a legképzettebb szakemberekre, akkor érthető a csődjük is.
(2) A tegnapi hozzászólásaimat követően az MKI fészbuk csoportjában e cikk írása közben számomra megszűnt a hozzászólás lehetősége. A sorozatos tapasztalataimmal szemben is illik reménykednem abban, hogy komolyan vehető emberekről, ideiglenes korlátozásról van szó s felocsúdván mégis csak képesek lesznek a tudományos igényű vitára, a tévedéseik helyesbítésére.
(3) Az oktatásban valóban nem sok előrelépés tapasztalható, amit volt alkalmam észrevenni az ELTE előadássorozatát hallgatva. A "tudományos konszenzus" csak felszinesen változtat a rovásírásos nyelvemlékeinkkel kapcsolatos magatartásán. Korábban nem tekintették őket nyelvemléknek. Ma már ezt elvileg elfogadják, de szakmai hibák miatt a gyakorlatban nem tudnak élni a lehetőséggel. Ha nem ismerik a szójeleinket, akkor a legkorábbi nyelvemlékeinket elolvasni sem tudják. Ezt bizonyítja az első, általuk felmutatott rovásírásos nyelvemlékünk, a Bodrog-alsóbűi rovásszöveg most tárgyalt esete is.
Fehér Bence nem említi a kibontakozó szemléletváltás okát sem, pedig az tanulságos lehetne azok számára, akik a teljesítmény helyett csak a végzettség és a beosztás értékelésére képesek. A fordulat úgy kezdődött, hogy az OSZK nevezetes nyelvemlék-kiállítása előtt felajánlottam a szervezőknek kiállítás céljára a rovásszöveget hordozó budapesti hun(?) jelvényt (4. ábra), de azt nem fogadták be, mondván, hogy az MTA csak a latin betűs nyelvemlékek kiállítását rendelte meg tőlük. Erről írtam két cikket a Tudós Virtusra a megnyitó előtt, amit később közzétett a ferrarai Osservatorio Letterario is. A kiállítás rendezői meg egy táblát helyeztek el a kiállításon, amelyből az illusztris közönség megtudhatta, hogy az MTA zárkózik el a rovásírásos nyelvemlékektől. Mindezek hatására Hiller István kultuszminiszter felmentette Monok Istvánt, az OSZK főigazgatóját. E politikai-egzisztenciális sokkot követően tárgyalta meg és fogadta el a "szakma" a rovásírásos nyelvemlékeink létét, az új álláspontjuk mögül azonban azóta is hiányzik a szakmai tapasztalat. Egyre másra emlegetik, hogy rótt nyelvemlék is létezik, csak ezek megértése és nyelvészeti hasznosítása nem sikerülhet mindaddig, amíg a szakma számára "minden alapvető kérdés tisztázatlan" (Sándor Klára, 1996). A Bodrog-alsóbűi szöveg valóban nyelvemlék, csak nem úgy, ahogyan az MKI - Vékony Gábor nyomán - mondja. Előbb meg kellene érteniük a helyes olvasatát.
5. ábra. Hun eredetű meroving boglár (balra) a Lyukó isten országa mondata (középen) és a megfelelő székely jelek fentről lefelé: "ly", "us" (ős), "nt/tn" (ten), továbbá a magyar heraldika ország hieroglifája
(4) A somogyi honfoglaláskori kohók megtalálásában és feltárásában elévülhetetlen érdemeket szerző (de a konferencián meg sem említett) nyugalmazott Stamler Imre iskolaigazgató a következőképpen adja elő a lelet előkerülését: „A régészek kizártak a feltárásból, de jelenlétemet eltűrték, mivel az ásatást én kezdeményeztem és szerveztem, s mert az általam írt alapítványi kérelemre adott anyagi támogatást a kormányzat, s a kapcsolatot is velem tartották. Ezért jelen voltam, amikor a harmadik szelvényben Gömöri János megtalálta a rovásírásos cserepet. Az esemény senkinek sem tűnt fel, mert »a lelet jelentéktelennek látszott« a régész szerint is. »Megtisztítása, mosása után azonban finom rajzolatú betűk tűntek elő az égett agyagdarab felületén«. Gömöri János megfogalmazása félreérthetetlenül bizonyítja, hogy az írásjeleket először mosáskor észlelték, nem a munkagödörben. Kiss Ágota, látva a hat rovásjelet, azonnal üzent a régészekért. Hívta őket fényképezésre, dokumentálásra. Nem jöttek, mert nem hittek »a mosónőnek«. Amikor három óra elteltével ebédre megérkeztek a házhoz, akkor is azt mondták a »segédmunkásuknak«, hogy képzelődik, biztosan karcolásokat vagy növényi lenyomatokat tart rovásjeleknek. Kinevették, mint délibábokat látó amatőrt. Akkor hervadt le a mosoly az ajkakról, amikor az asszony könnyes szemmel közölte, hogy családjukban mindenki ismeri a székely rovásírást, a cserépen ugyanis ez látható. Megmutatta ... Ekkor Gömöri elnézést kért, és gratulált ... Magyar azt mondta, majd ezt is egymásnak ellentmondóan olvassák el a szakértők, mint a szarvasi jeleket. Kiss Ágota megrökönyödésére a régészek nem fogtak hozzá a fényképezéshez, a videózáshoz, a cserepet nem vitték vissza a lelőhelyre, és olvasással sem próbálkoztak. így nem csoda, hogy nincsenek képek a mosás, a száradás fázisairól, a megtalálási helyzetről."
Stamler Imre egyértelműen „ly”-nak tartja az első jelet: „minden »f« jelben keresztnek kellene lennie. Ez pedig a szilvamag alakú jelben nincs .... S csak remélni tudom, hogy utólag nem kerül kereszt a jelbe! ”
(5) A Lyukó hieroglifának és a székely "ly" betűnek egyaránt van üres közepű változata (5. és 6. ábra).
6. ábra. A székely írás "ly" betűi (Szemerei Zsolt kéziratából), a konstantinápolyi felirat "ly" betűjének nincs semmi a közepén, a táblázat nem tartalmazza a hieroglifikus változatokat
(6) Az olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy akkor Vékony Gábor mégis miért ragaszkodott ehhez a tarthatatlan olvasatához. Nos, nekem sikerült személyesen felvetnem neki a jobbról első jel kérdését. Megkérdeztem tőle, hogy miért olvassa "f"-nek, amikor az a székely "ly". Azt válaszolta, hogy a székely "ly"-nek valóban van olyan változata is, amelyiknek a közepe üres. Azután hátat fordított és otthagyott.
Azaz tudta, hogy nincs rendben az olvasata, de bízhatott abban, hogy a "tudományos konszenzus" nem a hitelessége, hanem a végzettsége alapján fogja értékelni a teljesítményét. S ha a végzettséggel "minden rendben van", akkor az MKI engem fog kizárni a rováskonferenciájukról is, meg a fészbuk portáljukról is, mert ennek a "tudományos konszenzusnak" így forog az esze kereke.
Veres Péter kreativitással kapcsolatos kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak 4%-a kreatív, további 6%-a képes a professzoraitól hallottak továbbadására, a maradék 90% szellemi képességeiről pedig jobb szót sem ejteni. Amihez hozzá kell még számítani a kontraszelekciót is. Azaz a "tudományos konszenzus" álláspontja szükségszerűen lehangoló és az is marad.
7. ábra. A Gizella kincs avar eredetű turulos fibuláján a turul kloákanyílása Lyukó ten (mai magyarsággal Lyukó isten) olvasatú, mert az ősvallási elképzelés szerint a turul a dinasztia mítikus ősapja, az élet isteni forrása
(7) Vékony Gábor így foglalta össze a Bodrog-alsóbűi lelettel kapcsolatos értékelését: „Ennek az írásnak Somogyban való 900 körüli feltűnése megerősíti a székely írás megalkotásának helyéről és idejéről korábban kifejtett nézetemet, az a karoling Pannóniában, tehát a Kárpátmedence nyugati részén jött létre 864-873 között s egyben felvilágosítással szolgál a székelység korai 9-10. századi, nyugat-magyarországi történetére is.”
Amint Vékony Gábor olvasata szemben állt a tényekkel, ugyanezt mondhatjuk el a fenti következtetéseiről is. Az akadémikus "tudomány" a hunfóbiája miatt közel évszázada átkeresztelte a nemzeti írásunkat hun írásról székely rovásírásra s ennek megfelelően(?!) a honfoglalás kori Dunántúlon nem az avarhunok maradékait keresi, hanem a székelyeket. Sohasem volt népi betelepítéseket fantáziál Erdélyből a Dunántúlra, vagy fordítva a honfoglalás utáni időkben. A székelyeknek azonban nem volt ilyesfajta nyugat-magyarországi története, ezért a Bodrog-alsóbűi lelet keletkezését nem a sohasem létezett dunántúli székelységhez, hanem a magyarul beszélő és a honfoglalást megérő avarhunokhoz lehet kötni. A közeli Zamárdi avar temetőjének hieroglifikus szövegeiben elő is került annak a Lyukó istennek a neve, akinek az oltalmába ajánlották munkájukat a Bodrog-alsóbűi kohászok (8. ábra).
Thelegdi János: Rudimenta
Sándor Klára: A székely írás eredetéről dióhéjban, Magyar Tudomány, 2014/5.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 1996.
Delibeli József: A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat
Varga Géza: A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyar hieroglifái
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség
Varga Géza: Magyar hieroglif írás
Varga Géza: A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak
Varga Géza: A tatárlakai táblák "atya" és "szár" szójelének hangzósítása
Varga Géza: Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
Varga Géza: Hun és avar tartalom
Varga Géza: Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele?
Varga Géza: A Gizella kincs turulos fibulájának hieroglifikus szövegei
Varga Géza: A Zamárdi avar temető hajfonatkorongja a hieroglifikus "Nagyságos Lyukó ősúr" mondattal
Ne fogadjon el utángyártott, sérült csomagolású, vagy rosszarcú eladó által kínált Cserépmadár szállás és Csinyálóházat! Rovológus által vezetett hiteles őrségi szállás csak nálunk!
Kétségtelen, hogy elfogult vagyok, mert teljes szívemből szeretem az Őrséget és a szállásunkat, de Ön is így járhat, ha egyszer nálunk nyaral! Hívja most a 06(20)534-2780-as telefonszámot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése