Közel két éves tervezés és előkészületek után megnyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban a régen várt hun kiállítás. Kezdetben mintha arról lett volna szó, hogy a kínai Shanghai Múzeummal közösen rendezik, ám a kínai fél neve most mégsem jelent meg a kiállítás rendezőinek felsorolásában. Pedig megpróbáltam segíteni a kiállítás készítőinek azzal, amivel már több kiállításunk rendezőinél is hiába kísérleteztem. Gondoltam, hogy felhívom a figyelmüket egyes hun leletek "díszítésének" a magyar hieroglif írás segítsévébel történő elolvashatóságára, a hun eredetű szójeleink és a kínai szójelek rokonságára. Ha ezzel sikerül felkelteni a kínaiak érdeklődését, akkor nyilván szívesebben fognak együttműködni a magyar rendezőkkel (1). Ezért egy cikkben közzétettem a kiállításon feltehetően szereplő, a magyar hieroglif írás segítségével elolvasható hun tárgyak képét és a bővebb leírásukat tartalmazó további cikkeim elérhetőségét.
Az 1. ábrán látható karosi kardhüvelyvégen az Istennel azonos égig érő fa hieroglifákból (ősvallási kötődésű szójelekből) összerakott képe látható. Szokásos eljárása ez a montázstechnika az ősvallás jelrendszereként szolgáló magyar hieroglif írásnak. Ebből maradt ránk az ismert ligatúraképzés szokása. Az ősvallás számára fontos, csodaszarvast, turult, égig érő fát, antropomorf istent, világmodellt bemutató képeket a magyar hieroglifákból kellett előállítani, vagy magyar hieroglifákkal kellett mellé írni a rövid magyarázó szöveget. Több száz ilyen írás- és nyelvemlékünk porosodik a múzeumok polcain, ám a "szakma" nem hajlandó hasznosítani őket. Az egyetemeken eközben azt tanítják, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli volt. Pedig csak nem tudják elolvasni a ránk maradt hieroglifikus szövegeket.
Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy - miként azt Püspöki Nagy Péter 1984-ben, Sándor Klára meg 1996-ban megírta - kutatóink és kiállításrendezőink a székely írással kapcsolatos alapfogalmakkal sincsenek tisztában. Másrészt az, hogy az így feltáruló ismeretek ellenkeznek a prekoncepcióikkal. Például sehogyan sem tudnák megmagyarázni, hogy miért szólalnak meg magyarul az ázsiai hun szövegek. Inkább lapulnak a fűben, mert az jobban megfelel a szakmai és etikai színvonaluknak.
Az általam kiállítandónak megjósolt elolvasható hun tárgyak egyikével, a telki hun vascsattal találkoztam is a kiállítás egyik vitrinjében, de semmi sem utalt rá, hogy a leleten magyar szójelekkel elolvasható szöveg van (2. ábra). Azt reméltem a cikk írásakor, hogy kitesznek egy táblát a hun tárgyak mellé, hogy ezeken magyarul elolvasható szöveg van. Vagy, ha nem is tesznek ki ilyen táblákat, de legalább elgondolkoznak a dolgon. Ám a munkámnak, vagy a rovológiai helyzeten való elgondolkodásuknak semmilyen észrevehető jele nem volt a kiállításon.
A megnyitó napján tartott konferencián a múzeum elnöke nagyon rokonszenves köszöntőt mondott, amelyben megfogalmazta, hogy a konferencia célja a különböző szakterületek közötti párbeszéd megteremtésének elősegítése. A felsorolt tudományterületek közül azonban - szokás szerint - most is kimaradt a rovológia, a magyar nemzeti írás kutatásával foglalkozó tudomány. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a rendező Magyar Nemzeti Múzeum elnökével, hátha sikerül segíteni e hibán, de a levelemre "lapzártáig" választ sem kaptam.
Annak ellenére divatozik ez az elzárkózásosdi a "tudományos konszenzus" berkeiben, hogy a nyílt tudomány elveivel, valamint a kutatás és a nemzet érdekével ez korántsincs összhangban. Amikor a televízióban sorra tesznek hitet a politikusaink a nemzeti kulturális identitás megbecsülése mellett, ám az írásunkat ennyire megalázzák, akkor az hiteltelenné teszi a nyilatkozókat és akár hatással lehet a közelgő választások eredményére is.
Az akadémikus "tudomány" képviselőinek szokásos magatartása ez. Emlékezetes, hogy az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett nyelvemlék kiállítás előtt két éven keresztül hiába próbáltam bejutni az OSZK főigazgatójához, hogy egy rovásírásos nyelvemlékünket is állítsanak ki. Nem jutottam tovább a titkárnőjénél. A "tudományos konszenzus" végső érve az volt, hogy a rovásírással írt szövegek nem elég régiek ahhoz, hogy nyelvemléknek minősüljenek. Ami persze csak egy tévedés, vagy inkább ürügy volt a rovásírás mellőzésére. Néhány cikkem hatására aztán kitört egy botrány, amiről a nagyközönség nem is igazán értesült. Mindenesetre leváltották a könyvtár főigazgatóját és rászóltak a szakmára is. Ennek köszönhetően jelent meg az MTA rováskorpusza és ismerte el rovásírásos nyelvemlékek létezését az MTA, az ELTE és az MKI is. Azaz mégis csak lép egyet előre a tudomány, ha kellő nógatást kap.
A jelen cikkben egy, a fent említett hun kiállításon szereplő karosi kardhüvelyvég jeleinek olvasatát adom közre (1. ábra).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése