Veleméri rajzos sindük

ÍRÁSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

Az Írástörténeti Kutatóintézet sorozata

A szerző e sorozatban közreadott munkái:

Simon Péter – Szekeres István – Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség 1993.

Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon 1996.

Varga Géza: Rovásírás és mitológia 1998.

Bakay Kornél – Varga Géza: Rabló, nomád hordák inváziója, avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? 1998.

Varga Géza: A székely rovásírás eredete 1998.

Varga Géza: The origins of Hunnish Runic Writing 1999.

Varga Géza: A magyarság jelképei 1999.

Varga Géza: Mítoszok őre, Velemér 1999.

Varga Géza: A székelység eredete 2001.

Varga Géza: A finnugor elmélet alkonya 2006.

Varga Géza: Így írtok ti magyar őstörténetet 2010.

Varga Géza: A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us” (ős) jele? 2014.

Varga Géza: Mandics György róvott múltja 2015.

Varga Géza: Őshazakutatás és a magyar hieroglifikus írásemlékek 2016.

Varga Géza: Szabír jelek az Iseumban 2016.

Varga Géza: A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata 2016.

Varga Géza: Veleméri rajzos sindük 2016. és 2018.

Varga Géza: Hieroglifikus birtokjeleink 2017.

Varga Géza: Magyar hieroglif írás 2018.

Előkészületben: Varga Géza: Magyar ősvallás

Az elülső borítón avar szíjvég, égig érő fát ábrázoló sindü, a székely írás Ten és tprus jele,

a belső címlapon a veleméri Cserépmadár szállásnak nevet adó száz éves tetődísz,

a hátsó borítón                           

A kötetek a legjobb áron: cserepmadar@gmail.com 06(20)534-2780

Az írástani kutatást támogatja, ha nálam nyaral:

www.csinyalohaz.hu

www.cserepmadar.hu

A szöveg, a képek és a tördelés a szerző munkája.

(C) Varga Géza 2018.

Közzéteszi az Írástörténeti Kutatóintézet baráti köre és a szerző Budapesten.

***

Varga Géza

Veleméri rajzos sindük

ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓINTÉZET

2018.

***

Tartalomjegyzék

Bevezető                                                                                      5.

A rajzos sindük lelőhelye és elterjedtsége                                   6.

A rajzos sindük kora                                                                    8.

Miért Veleméren maradtak meg a rajzos sindük?                        9.

A sindük mintakincse                                                                  10.

Sindükészítés                                                                               15.

A sindü szó eredete                                                                      16.

Ábrázolási konvenciók a veleméri tetőcserepeken                      17.

Istent jelképező fa vagy virág                     17.

Felülnézeti világmodell                              19.

Lyukas törzsű fa                                         20.

Magas kő                                                    20.

A tetőcserepeken megjelenő ősvallás vázlata                              22.

A rajzos sindük ősvallási szerepe                                                 24.

A rajzos sindük jelkészlete                                                           30.

Hieroglifikus sindüszövegek                                                        27.

Irodalomjegyzék                                                                           28.

A sindük képei                                                                              30.

Szövegközi ábra. Az Őrség egyetlen népi emberábrázolása ezen a veleméri rajzos sindün látható; az adatközlők szerint a hasonló illetlen rajzokat a lányos házakra tették

Bevezető

Az egyik sajátos népművészeti ágról, a házilag égetett tetőcserepeken (veleméri szóhasználattal: sindükön) alkalmazott, esetenként ősvallási eredetű rajz- és jelkincsről alig szerzett még tudomást a néprajztudomány. A körmendi múzeum 7 mintás cserepét[1] leszámítva tudtommal a közgyűjteményekben nincs hasonló, s Nagy Zoltán cikkein kívül a szakirodalomban sem hagytak még nyomot a házilag készített tetőcserepek jelei (1. ábra).

1. ábra. Veleméri sindü néhai Antal József portájáról az égigérő fa ábrázolásával (balra), a Szerváciusz István által a cserép alapján készített kercaszomori hősi emlékmű (jobbra fent), a hettita hieroglif írás „isten” szójele és a székely írás  „us” (ős) jele (jobbra alatta) 

A sindürajz forráscsoport segít a kőkori eredetű magyar hieroglif írás alkalmazási területének körülhatárolásában. A hasonló írásmutatványok (mint például a címerek és a birtokjegyek) nélkül e hieroglifák írás voltának a feltételezése is eretnek gondolat maradhatna. A sindük jelkincse megnyit előttünk egy óvilágot, arcunkba csapó futó szellőként sejteti meg velünk a kőkori ember világnézetének gondolati gazdagságát, ködbe veszett kultúrájának szépségét.


A rajzos sindük lelőhelye és elterjedtsége

Az első 80 db. sindüre a több, mint két évtizede megvásárolt veleméri házunk pajtáján bukkantam. [2] A robosztus gerendaépület igen rossz állapotban volt, haladéktalanul segíteni kellett rajta, aminek elengedhetetlen része volt a héjalás javítása. A pajtatetőt borító, házilag égetett cserepek átrakásakor aztán ráakadtunk az első jeles sindükre. A lakóépület padlásán meg egy jel nélküli cserép előállítására alkalmas sindüvető láda került elő (9. ábra). Ezek képezték a Sindümúzeum gyűjteményének alapját.

  

2. ábra. Törött sindü tulipánnal (balra fent) és a rekonstrukciója (jobbra); a sindürajz olvasata Egy isten (balra lent)

További példányokra bukkantam az 1996 nyarán, majd azt követően az Írástörténeti Kutatóintézet által évente szervezett nyári néprajzi táborok alkalmával.

A házilagosan égetett cserepek elsősorban a néhány, még megmaradt boronaházat fedik, de van ilyen jeles cserép a téglaházakon is. Ezeket a házakat mostanában emészti el az idő a cserepeikkel együtt. Az őslakosok megállíthatatlan fogyatkozása és kihalása az ingatlanok eladásával, új tulajdonosok megjelenésével jár együtt. Ők – hozzám hasonlóan – a tető felújításával kezdik, ami a jeles sindük számára a megsemmisülés veszedelmét jelenti. Az utolsó pillanathoz érkeztünk, amikor ezeket még fel lehet mérni, meg lehet menteni.

Hasonló, házilagosan készített és jelekkel ellátott tetőcserepekről tettek említést az elcsatolt Muravidék néhány közeli településén is, ahol azonban a jobb gazdasági lehetőségek miatt már korábban felváltotta őket a gyári cserép. A Szlovéniához tartozó őrségi falvakban ma is emlékeznek a mintás cserepekre, de ilyet már nem tudtak mutatni. Ezek díszítése – az adatközlők szerint – csupán egy X alakú jel volt. Ahol került pénz a tető megújítására, ott mindössze az emléke maradt e sajátos népművészeti ágnak. A régi sindü törmelékeit kidobták: tókák gödrének feltöltésére, földutak javítására használták fel.

Veleméren kívül a szomszédos Szentgyörgyvölgyön és Gödörházán is találtam néhány mintás cserepet. Azonban a tulajdonos emlékezete szerint a gödörházi példányok is Velemérről kerültek oda.

Egy-két adat utal arra, hogy a jeles cserepek divatja valaha nem csak az Őrségben, hanem az egész magyar nyelvterületen, sőt azon túl (pl. Bulgáriában) is ismert volt.

A székelydályai templom utóbbi években zajlott felújításakor – mint arról Medve Sándor régész egy beszélgetésünk során beszámolt – újra cserélték a templom 4-500 éves tetőcserepeit is, amelyeken virágra emlékeztető ábrák voltak. Sajnos, tudomásom szerint, ezekből a régi székelydályai cserepekből egy sem maradt meg.

A veleméri Sindümúzeum egyik látogatója említette, hogy Tolna-megyében találkozott olyan régi cserepekkel, amelyeken a latin S betűhöz (az egyik székely „ü” betűhöz) hasonló minta volt látható. Ilyeneket a veleméri sindük között is találunk. Azt azonban a cserepek megtekintése nélkül aligha lehet megállapítani, hogy az említett Tolna-megyei cserépen latin, vagy székely jel szerepelt-e. Mégis, ezek a példák alkalmasak arra, hogy feltételezzük: egykor az egész magyar nyelvterületen elterjedt szokás volt a jeles cserepek alkalmazása.

3. ábra. A sindükészítőt azonosító felirat: Szakál János 1928

A rajzos sindük kora

A veleméri és környéki sindük némelyike évszámokat hordoz (3. és 4. ábra). Általában a 20-as, 30-as évek szerepelnek rajtuk, a legtöbb meglévő cseréptető ekkor készülhetett. A legkorábbi az 1899-es évszámot hordozza. Az évszámok a profán minták közé tartoznak; ezért – talán nem minden alap nélkül – azt gondoljuk, hogy az archaikus mintájú cserepek lehetnek korábbiak is.

Egy tetőátrakással foglalkozó szentgyörgyvölgyi mesterember szerint van olyan jól égetett cserépkészlet a környéken, amelyik már a harmadik házat szolgálja, s ez alapján két-háromszáz évesre becsülte a legöregebb cserepeket. Kérdés, hogy mennyire hiteles ez a fajta számítás?

Az adat megbízhatóságát támogatná, hogy a népi emlékezet esetenként meglepően régi, építkezéssel kapcsolatos adatokat őriz. A nyolcvan éves szomszédasszonyom ma is tudja, hogy a száz éves házát annak idején 40 000 téglából építették; hogy a téglapajta építési költségeinek legnagyobb tétele a fugázás volt (nyilván a hozzá felhasznált jobb minőségű anyag és a szakmunka igénybevétele miatt); s hogy a falábakon álló pajtáján a cserepeket utoljára 1912-ben rakták át.

Az említett két-háromszáz év a néprajzosok szerint igen korai időpont lenne, mert a szalmatetőt az ismereteik szerint csak az 1800-as évek végén váltotta fel a cseréptető divatja Körmenden is. Feltételezik, hogy előbb a városokban terjedt el ez a divat, s csak azt követően jelent meg a falvakban. Lehetségesnek kell tartanunk ugyanakkor, hogy a tető anyagának szalmáról és zsindelyről cserépre való váltása az ország különböző területein nem egyszerre történt. Néhány cseréppel fedett épület (közöttük falusi templom) évszázadokkal korábban is volt már Magyarországon; s az olyan fazekas-központokban, mint amilyen Velemér is volt a közelmúltig, a szokásosnál hamarabb is megjelenhettek a rajzos tetőcserepek.

A rajzos sindük jelenségéből az ősvallási eredetű minták a legkorábbiak. Ez a jelkincs – a párhuzamok és a mondanivaló alapján – több ezer, vagy több tízezer éves is lehet.

4. ábra. A készítés évszámát rögzítő sindü

Miért Veleméren maradtak meg a rajzos sindük?

A rajzos sindük hagyománya nyilvánvalóan nem lehet korábbi, mint a tetőcserép alkalmazásának divatja. Tetőcserepet ugyan már a rómaiak, az óbolgár kastélyok[3] és Mátyás palotáinak építői is alkalmaztak, azonban a pórnép körében ez a jelhasználati mód aligha terjedt el széles körben. Ebből következően a sindük jelei előzőleg más tárgyakon (edényeken, hímzéseken, tojásmintákon) szerepeltek. A jeles tetőcserepek előfutárának tekinthetjük pl. a honfoglalás-kori fenékbélyeges edényeket is. Ez a mintázási hajlandóság a jelkészlet folyamatosan alkalmazása miatt maradt meg Veleméren, az évezredes fazekasközpontban.

A cserepek kép- és formavilága, technikai színvonala gyakorlott művészre vall: agyagművességben jártas parasztemberek (helyi szóhasználattal: gerencsérek) készítették őket. A veleméri gerencsér-hagyományok segítették ennek az időtálló tetőfedési eljárásnak a meghonosodását a Belső Őrség falvaiban, s ugyanezen ok segítette a rajzos sindük hagyományának szinte napjainkig történő fennmaradását is.

Ma is él olyan idős parasztember, aki még emlékszik a sindüvetés gyakorlatára; sőt az építőanyag-árak emelkedése újra felvetette a házi cserépkészítés gondolatát. A környéken ehhez ma is adott a jó minőségű agyag, az égetéshez szükséges tűzifa és a technológia ismerete. A házilag előállítható tetőcserép azonban a méretpontosság hibái miatt már régen nem veheti fel a versenyt a gyárival.

A rajzos sindük megmaradásához hozzájárult az I. világháborút lezáró rabló béke, amely államhatárral szelte ketté a magyar területeket. Ezt még súlyosbította is a II. világháborút követően a határsáv intézménye. Ezek a változások megállították az Őrség gazdasági-kulturális fejlődését. A bekövetkező általános elszegényedés miatt a régi tetők kicserélése halasztódott, s a rajzos sindük néhány évtizedes haladékot kaptak a sorstól.

5. ábra. Néhai Antal József, egykori veleméri lakos névmonogramja; ő említette 1944-ben, hogy az 1928-as nagy vihar azért kímélte meg a tetőit, mert az „Isten valamicsodája” van a tetőcserepeire rajzolva 

A sindük mintakincse 

Az archaikusabb darabokon rovásjel-párhuzamokkal rendelkező képszerű és szimbolikus rajzok, ábrázolási konvenciók vannak (17. oldal), amelyek esetenként virágmintává változtak (2. és 18. ábra). Ezeken nincs évszám és a készítő neve sem fért el rajtuk. Az alkotó számára szentségtörésnek tűnhetett saját nevének megörökítése a vallásos jelentőségű ábrázoláson. Ha mégis feljegyezték a nevüket, vagy a nevük kezdőbetűit (3. és 5. ábra), akkor e célra külön cserepeket használhattak, de – vélhetően – ezt is csak a későbbi cserepeken.

Az újabb stílusúnak tűnő cserepeken nevek (3. ábra), kezdőbetűk (5. ábra), évszámok (4. ábra), feliratok (6. ábra), vagy a naponta elkészített cserepek darabszámai (9. ábra) jelennek meg.

Az egyik sindün a környék népművészetének egyetlen emberábrázolása található (4. oldal).

Az írástani kutatás (a magyar hieroglif írást feltáró és bemutató veleméri Sindümúzeum) számára azok a legérdekesebb minták, amelyek a székely írásjelek rokonságába tartoznak. E sindüjeleket a 19. ábra mutatja be a székely és hettita megfelelőikkel egyetemben.

6. ábra. Modern, latin betűs feliratot hordozó sindü

A minták a cserép alsó, padlás felől látható részére kerültek, ahol az átlapolás és a léc miatt alig látszott valami a rajzukból (7. ábra).

Csupán egy sindüminta került a hódfarkú cserép felső oldalára, amelyik tehát a felhők felé fordul s inkább csak az égből volt látható. Egyszerű mintája az X alakú székely „b” rovásjellel, a világközéppel azonosított Bél fiúisten szimbólumával megegyezik, amelyet felülnézeti világmodellek belsejében látunk megjelenni (… ábra). Mivel az ég madarai mit sem törődnek a cserepekre írt rovásjelekkel, arra gondolhatunk, hogy készítői a magyar hieroglif írást ismerő Teremtőnek szánták őket. Ez az esőverte, égre néző minta – ellentétben a többivel – nem domború, hanem belemélyed az agyagba, ezért gyakran megtelhetett vízzel. Ennek ellenére nem fagyott szét és jó állapotban maradt meg.

Az archaikus cserepek jellemzően ősvallási témákat (ismert ábrázolási konvenciókat)^[4] és székely rovásjel-párhuzamokat (hieroglifikus szó- és mondatjeleket) hordoznak a felületükön (1. ábra).

Az ábrázolási konvenciók és a székely jelpárhuzamok együttes jelentkezése azt bizonyítja, hogy a rajzos sindük archaikus mintái egy elterjedt kőkori hagyomány maradékai.

Az ősvallási ábrázolási konvenciók sajátossága, hogy a kedvelt képszerkezetek (például az eget tartó fa, a hegyen álló fa, a lyukas törzsű fa, a „magas kő” lépcsős toronytemplom, a felülnézeti világmodell stb.) megrajzolásakor székely jelek párhuzamait használják.^[5] Ez a jelenség a veleméri rajzos sindük archaikus mintakincsének ősvallási eredetét is igazolja. Egyúttal azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a székely írás (a magyar hieroglif írás) a kőkori eredetű magyar népi jelkészlet ősvallási jellegű alkalmazása.

7. ábra. A tetőcserép belső oldalára rajzolt minta (a tetőlécen lévő mészfolt alatt) az átlapolás miatt alig látható

A kúpcserepek díszítése eltér a síkcserepekétől. Van közöttük madáralakkal díszített is, ami újabb divat lehetett. Ezt Tóth Sándor készítette, aki a saját kúpcserepeit zöldmázas kivitelben gyártotta le (11. ábra). A kúpcserepeket általában egy vagy több hullámvonallal díszítették (9. ábra). Néhány síkcserépen megjelenik az X alakú Bél hieroglifa, a fiúisten jelképe. Mindkét jel szerepel a magyar hieroglif írásban (például a cserépedényeken), azaz a többi sindüjellel azonos körbe tartozik (a hullámvonal a fiúistennel azonos Tejutat jelképezi).

8. ábra. Házilag készített tetőcserepekből rakott héjalás Veleméren

9. ábra. Kúpcserép a szokásos hullámvonallal

10. ábra. A naponta elkészített sindük számát rögzítő cserép

Egy kúpcserépre rakott agyagmadár töredékét őrzi Balogh István Péter festőművész, egy másik elveszett madaras cserépről pedig beszámoltak a szomszédok.

E madarak a száz évvel ezelőtti rigászat fénykorában kerülhettek a veleméri házak ormára. A századforduló és a második világháború között Budapesten jó pénzt adtak a rigókért, s az őrségi erdőkben egy ügyes ember naponta akár száz darabot is megfoghatott közülük. Ehhez egy magányos fa csúcsára, fából faragott és kifestett madarat erősítettek, alá pedig – kalitkában – egy csalimadarat tettek. A csalimadár hangja a fára csalta a többi rigót, akik az enyvvel bekent ágakra ragadván végül a városi otthonok kalitkáiba kerültek.

Vannak hosszabb szöveggel ellátott cserepek is (6. ábra). A nehezen olvasható, alig látható és gyakran tükörképszerű feliratos cserepek némelyikét aligha készítették az utókornak. Inkább arra gondolhatunk, hogy a sindüvetők ezzel tették vidámabbá a munkát. Az írást nem az örökkévalóságnak szánták, hanem a pillanatnak. Erről (és a feszített munkatempóról) árulkodik e feliratok igénytelen külalakja, odavetettsége is. A megmaradás lehetősége azonban a leírt szavaknak – mint például: „Három kislány markot szed” – a pillanatnyi súlyát fokozta.

11. ábra. A veleméri Cserépmadár szállásnak nevet adó agyagmadár és az épület utcai orma, ahol vagy százhúsz éve honol

A monogramos és számokat tartalmazó cserepek tulajdonjegyként, vagy áruvédjegyként; valamint a készítés évének és a napi termelési adatnak a rögzítésére szolgálhattak. Más esetekben az alkotó és a nagy munka emlékét örökítették meg egy-egy gondosan megrajzolt-megírt cseréppel. Ezeket nyilván a házban lakó későbbi generációknak, a leszármazottaknak szánták. Ennek megfelelően az A. J. monogram Antal József portájáról, Tóth Sándor neve pedig a Tóth ház pajtájáról került elő. Tóth Sándor fazekasra Velemér mai lakói már alig emlékeznek, az emlékezet felfrissítését e feliratos cserép tette lehetővé. Egy gödörházi adatközlő említette, hogy a Tóth házban valamikor egy fazekas élt. Vass Sándorné pedig még emlékezett rá, hogy gyermekkorában az édesanyja említett egy öreg gerencsért, aki a szomszédban lakott valamikor. Ő (Tóth Sándor) készíthette a megmaradt és a veleméri Sindümúzeumban őrzött rajzos tetőcserepek többségét.

Sindükészítés

A házépítő családok a tóka helyén ásott agyagból kiégették maguknak a téglákat és a cserepeket, de néha eladásra is termeltek. A padláson talált cserépkészítő sablon és az elbeszélések alapján a technológia a következő volt. Egy sindü nagyságú deszkát fémszalaggal szegélyeztek olyan módon, hogy a fémszalag pereme magasabban álljon, mint a deszka lapja. Erre aztán kevés homokot szórtak, majd agyagot nyomkodtak bele.

12. ábra. Sindüvető ládák a veleméri Sindümúzeum kiállításáról; a bal oldali egy bevésett szár hieroglifával

Ha a sablonba szórt homokba rajzoltak vagy írtak valamit, akkor annak a negatívja megjelent a cserépen is. A nedves homok olyan vastaggá vált a deszka felületén, hogy abba a kéz ujjaival, vagy valamilyen eszközzel mintát lehetett rajzolni, amelyik esetleg több sindün is megmaradhatott. Jobb módszer volt, ha a cserepek rajzolatait bemélyítették a láda fájába. Erre utal egyes minták ismétlődése (legfeljebb 4 azonos darabon), de egy ilyen mintás sablon (eredeti helyi nevén sindüvető láda) reánk is maradt (12. ábra).

A veleméri Sindümúzeum egyik, fafaragásban jártas látogatója egy régi minta (1. ábra) alapján új sindüvető ládát is készített és ajándékozott a múzeumnak. Ezt felhasználva Róka Lajosné fazekas segítségével megpróbálkoztunk új sindük készítésével is, de az eljárás most nem versenyképes. A rajzos cserepek előállítása egykor a mainál sokkal egyszerűbben mehetett.

Más cserepeken (s ilyenek voltak a kúpcserepek) az általában hullámvonal alakú mintát belekarcolták a nyers cserépbe. A hullámvonal belerajzolásával ért véget a munka.

A mintába préselt nyers agyaglemezt a sablonból az udvaron egy szintén homokozott felületre borították száradni. Az egyenetlen száradás miatt a nyers cserép közepe felpúposodhatott, ami ellen a cserép szélének a szomszéd cserépre rakásával védekeztek. A megmaradt nyomok alapján száradás közben néhány tyúk, macska, kutya, vagy mezítlábas kisgyerek is végigsétált a képlékeny agyaglemezeken.

A megfelelően száraz cserepet az „agyagsütésben” járatos gerencsérek kiégették.

A sindü szó eredete

A veleméri sindü szóról azt hihetnők, hogy a zsindely helyi megfelelője, amin nem fazsindelyt, hanem sárzsindelyt, azaz tetőcserepet értenek. Ez azonban aligha lehet az utolsó szó a kérdésben, mert a két szó nem pontosan azonos sajátosságokkal rendelkezik.

Az egész magyar nyelvterületen elterjedt zsindely szó az elfogadott álláspont szerint a német schindel leszármazottja s ennek megfelel, hogy a német uralom egykor az egész magyar nyelvterületre kiterjedt. Eltérő származásra utal, hogy a sindü, sindül, sindöl változatok csak a Dunántúlon ismertek, amely valaha római uralom alatt állt.

Eltérő a sindü és a zsindely szavak jelentése és alkalmazása is. Amikor a veleméri adatközlőm, a 2016-ban elhunyt ifjú Kolossa Elek a műemléktemplom valaha volt fedésének maradékáról beszélt, amire az egyik rekonstrukcióban részt vevő nagyapja még visszaemlékezett, akkor nem a sindü, hanem a zsindely szót használta. Amivel azt akarhatta kifejezni, hogy régen nem tetőcseréppel, hanem fazsindellyel fedték a templomunkat.

Ebből következően nem egy szó két változatával, hanem két egymáshoz hasonló alakú, de megkülönböztetett jelentésű szóval állunk szemben. A sindü közvetlenül a latinból alakult ki a római időkben. A Dunántúl magyarul beszélő szabírhun lakossága őrizte meg napjainkig.[6] A zsindely ugyanabból a latin szóból német közvetítéssel került hozzánk jóval később.

A német schindel-t[7] ugyanis a latin scindula[8] leszármazottjának tartják s ez utóbbiból eredeztetik a magyar zsindelyt. Ezzel szemben a magyar sindü inkább származhat közvetlenül a scindulá-ból, mert erre jobban hasonlít, mint a zsindelyre. A sindü közvetlen latin eredeztetését erősíti, hogy a sindü, sindöl, sindül alakváltozatok a Dunától keletre ismeretlenek. Gyakran kiderül ez abból, hogy a keleti országrészből érkező múzeumlátogatók sohasem tudják, mit jelent a sindü szó, míg a dunántúli vendégeim között gyakran akad, aki arról számol be, hogy a nagyszülei még használták ezt a szót.

A latin eredetű sindü annak köszönhette a fennmaradását, hogy a római megszállás idején itt élő bennszülött lakosság (akik között szabírok, azaz magyarok is voltak) nem vonult ki a római katonasággal együtt, hanem megérte az avar és a magyar honfoglalást, átmentve a latin kor műszavait. Amint a tégla szavunk is a latin tegula „tetőcserép” leszármazottja. Velemér neve is Attila alkirályának, Valamárnak a nevéből magyarázható.[9] Azaz a római és hun kori lakosság napjainkig folyamatosan megmaradt s az agyagművesség szókészletét is átörökítette a mai magyar nyelvbe.

Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy Veleméren és környékén a római korban is foglalkozhattak agyagművességgel.

A lakosság, meg a tégla- és tetőcserép-égető tevékenység folyamatos megmaradásának köszönhetően őrződött meg és maradt ránk a latin eredetű sindü szavunk.

Ábrázolási konvenciók a veleméri tetőcserepeken

A székely írást ismerők számára is szokatlan lehet, hogy a sindükön előforduló egy-két jelet írásemlékként kezeljük és szó- vagy mondatjelként elolvassuk. Az írással szembeni modern várakozásnak az felelne meg inkább, ha a jelek hosszú sorokban követnék egymást; s olyasfajta történeteket rögzítenének, mint amilyen például a Csaba-monda. A sindük írásemlékei azonban nyilvánvalóan nem felelnek meg e felfokozott várakozásnak. Hosszabb szövegek leírására ez a szűkös szójel-készlet nem is volt alkalmas.[10] Az ábrázolások egy része díszítésnek, virágnak tűnik és amikor sikerül azonosítanunk némelyik hieroglifát, akkor is csak egy-két jellel találkozunk, amelyek nem alkotnak sorokat.

Ez a sajátosságuk azonban nem csökkenti, hanem növeli az írásemlékek hitelét. Csupán azt jelenti ez az eltérés, hogy nem mai, hanem egy archaikus műfajt képviselnek. Azt tudjuk meg belőlük, hogy milyen típusú írásemlékeket készítettek eleink a kőkorban. Az ősvallási ábrázolások ismeretében e rövid sindüszövegekben is felfedezhető az egykori rendszer; ugyanis jellegzetes szerkezeteket, képeket alkotnak és ennek megfelelően sajátos a mondanivalójuk is. A veleméri sindükön az ősvallás üzenete jelenik meg, amihez illik ez a régi rendszer. A rendszerhez tartozásukat bizonyítja, hogy jellegzetes ábrázolási konvenciókban fordulnak elő.

Az ábrázolási konvenciók az ősvallás témáit illusztrálják székely jelek felhasználásával alkotott képszerű jelmontázsokkal. A leírásuk a megjelenés előtt álló Magyar hieroglif írás c. kötetben lesz elérhető.

Az ábrázolási konvenciók eurázsiai és amerikai előfordulásokból is ismertek, amiből következően – tekintve, hogy az indiánok ősei még a kőkorban vitték magukkal őket az Újvilágba – egy kőkori szokással állunk szemben. Az ábrázolási konvenciók mindenütt ugyanazt a jelkészletet (a székely jelek megfelelőit) alkalmazzák hasonló képszerkezetekben (ábrázolási konvenciókban). A veleméri sindükön ezek közül négy ábrázolási konvenció fordul elő: az Isten olvasatú fa vagy virág, a felülnézeti világmodell, a lyukas törzsű fa és a magas kő.

Istent jelképező fa vagy virág

A magyar néprajz tárgyain sok változatban előfordul a magyarok istenének égig érő faként való jelképes ábrázolása. Ezek jellegzetes típusa az Isten nevét, vagy jelzőjét rögzítő, egy-két szót, vagy egy mondatot alkotó hieroglifákból áll, esetleg ezeket tartalmazza.

Egy Isten-nek olvasható az énlakai unitárius templom mennyezetkazettáinak sarkában szereplő, fa vagy tulipán alakú mondatjel (20. ábra). Ennek veleméri megfelelője már inkább egy tulipánábrázolásra emlékeztet, de még elolvasható (2. ábra).

Szabír ős-nek olvasható egy sok ágpárral és jellegzetesen lehajló ágakkal rendelkező faábrázolás, amelynek megfelelője „tprus” aláírással szerepel a székely írás nikolsburgi ábécéjében (13. ábra). E jelképből több változat is akad a veleméri Sindümúzeumban, de cserépedényen és hímes tojáson is megtalálható. Patkanov tanulmánya nyomán Simon Péterrel közösen ismertük fel, hogy a „tprus” jelnév a tapar ős „szabír ős” mondatot takarja. A szabír (azaz magyar) nép mitikus ősapját jelképezi. Ezen a tetőcserépen a Magyarok Istenének lenyűgöző szépségű jelképe áll előttünk, akinek ábrázolását a mítográfusok eddig nem sok eredménnyel keresték.

13. ábra. Veleméri rajzos sindü az égigérő fa „szabír ős (Ten)” értelmű ábrázolásával és mintájának írásjel-párhuzamai[11]

Az isteni fa a cserép lécbe akasztható bütykéig, azaz a „megtartó erőig” nyúlik fel. Ez is jelentést hordozó körülmény lehet, hiszen az ősvallási hagyományban a fa csúcsán van az Isten helye (obi-ugor mítoszok szerint a napisten hazamenvén a fa csúcsához köti a lovát).

Felülnézeti világmodell

14. ábra. Veleméri rajzos sindű felülnézeti világmodellel és mintájának párhuzamai

A következő ábrázolási konvenció a felülnézeti világmodell (14. ábra). Párhuzamát Hoppál Mihály közölte a nepáli magarok jelkincséből. A világmodell (vagy mandala) az ősvallás kőkori eredetű ábrázolási konvenciója. A teremtett és rendezett világ jelekből alkotott térképe. A székely írás jelei végső soron a világmodellek kőkori eredetű jelkészletére vezethetők vissza, ezért ez a világmodell azt igazolja, hogy a magyar népi jelkészlet és a székely írásjelek egy természetes úton kialakult ősvallási jelrendszer mai alkalmazásai.

Bár a jelek párhuzamai az egész magyar nyelvterületen, sőt azon túl is megtalálhatók, mégis csodaszámba megy, hogy ezt a világmodellt a veleméri lakosság napjainkig megőrizte.

A világmodelles sindü közepén lévő X alakú jel a székely írás „b” (Bél, belső) jelének népi változata, a néprajztudomány által ismert rontáselhárító jel. Azért alkalmas e szerepre, mert az ősvallás isteni triászának egyik tagját, Bél fiúistent, a viharok rettenetes urát jelképezi. Hozzá szólt, az ő irgalmáért esedezett a veleméri tetőkön.

Bél isten jele az Éden egy forrásból kiinduló négy folyóját ábrázolja térképszerűen. E folyókról az Ószövetség is megemlékezik az Éden teremtéséről szóló részben, ahol a folyókat meg is nevezi. A folyónevek közül a Tigris és az Eufrátesz ismert, míg a további kettő (a Halüsz és az Arakszész) arról azonosítható, hogy ők is az Ararát (az Ószövetségben kiemelt jelentőségű hegy) tövében erednek.

A sindü folyói négy részre tagolják a világot. Az egyes negyedekben a székely írás körbe zárt kereszt alakú „f” (Föld) jele mutatja a világtájakat. 


Lyukas törzsű fa

A veleméri sindürajzok egyik ábrázolási konvenciója a lyukas törzsű fa (1. ábra). A Tejúttal azonos égig érő fát és a Tejút hasadékát ábrázolja, e hasadék a székely írás „us” (ős) jele. Párhuzama többek között az obi-ugoroknál és az amerikai indiánoknál is megtalálható. Az 1. ábrán lévő égig érő fa ős-nek olvasandó. Mivel a régiek számára nyilvánvaló volt, hogy a fiúistentől származunk, az ős szó elsősorban az istent (ős Ten-t) jelentette.

Magas kő 

15. Ábra. Magyargyerőmonostori kályhacsempe az égig érő fa ábrázolásával és a hieroglifákkal írt „jó ős” és „magas kő” mondatokkal; ez a kép azt fejezi ki, hogy az égig érő fa a magas kő nevű világhegyen áll és azonos a jó ős-sel (az Istennel)

A negyedik típusú ábrázolási konvenció a magas kő (18. ábra). Ez a kifejezés a világoszlop, a lépcsős toronytemplom és a vallásos tiszteletben részesített sziklák neve volt, a pogány istentiszteletek helyszínét jelölte. A sindü magas és kő hieroglifái az égig érő fát jelképező növény levelei. Ezen ábrázolási konvenció szabályai szerint a magaslaton tisztelt isten neve, vagy jelzője szerepel közöttük. Esetünkben ez egy sugaras napábrázolás, a székely írás „ly” (lyuk, Lyukó) jelének hieroglifikus változata. A három jel olvasata így: Magasságos Lyukó köve. Olyan áldozati hely jelképe lehet, ahol a szertartásokat Lyukó napisten tiszteletére rendezték.

16. ábra. Pácini sgrafittó az égig érő fa ábrázolásával, amelynek megrajzolásához felhasználták az „Egy”, „ős” és „Ten” hieroglifákat; ezek azt fejezik ki, hogy az égig érő fa azonos az Egy istennel

17. ábra. A szár „úr” hieroglifát, az Istennel azonos égig érő fát ábrázoló sindük (Sindümúzeum).

A tetőcserepeken megjelenő ősvallás vázlata

Két ok miatt is szükségesnek gondoljuk annak összefoglalását, amit az írástani és nyelvészeti kutatások alapján a magyar ősvallásról mondani tudunk.[12]

Egyrészt az ősvallás kutatásának sok évtizedes tudatos elhanyagolása után be kell hozni a lemaradást. A mellőzés végül oda vezetett, hogy egyes szerzők már a magyar ősvallás kifejezés használatát is eleve tudománytalannak ítélték. A magyar- és tudományellenes szellemben folyó egyetemi oktatásnak, könyvkiadásnak és támogatáspolitikának köszönhetően a magyar értelmiség egy meghatározó rétege ma is mindentől irtózik, aminek köze van a valláshoz, különösképpen a magyar ősvalláshoz. A becsületes olvasónak talán mondani sem kell, hogy ez a tartózkodás indokolatlan, sőt káros. Az ősvallás a legszebb emberi gondolatok tárháza, a társadalomba szervezett ember nevelésének kifinomult eszköze volt és maradt napjainkig – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ezt bizonyítják a megkapó szépségű veleméri sindürajzok is. Az ősvallás nem ostoba babonák tárháza, hanem a korabeli tudomány[13] válasza az emberiséget mindig is foglalkoztató kérdésekre. Indokolt az olvasóközönség megfelelő tájékoztatása, hogy a ma még feltárható emlékek értékelése és megóvása sikeresebb lehessen, a bennük rejlő képi és gondolati tartalom kifejthesse a hatását.

Másrészt azért kell ez a kis ősvallási kitérő, mert e nélkül aligha lehet kellőképpen megérteni a sindürajzok szerepét. Ezek az ábrázolások elődeink legfontosabb hiedelmeit fejezték ki, az életük részét képező lényeges törekvéseket szolgálták. Ha felmérjük a régiek világképének legfontosabb elemeit, akkor az itt sorakozó ábrázolások besorolása is könnyebb lehet.

A magyar ősvallás a két jégkorszak között, a nyelvek összezavarodása előtt alakult ki az Éden területén (a Közel-Keleten). A többi valláshoz hasonlóan elméletből, szertartásból és jelképekből áll.

Az ősvallási elmélet része volt a teremtéstörténet, az erkölcstan és létezett egy eszkatologikus elképzelés is az egyén és a világ történetének végéről.

A teremtéstörténet foglalkozott a világ, a Föld, az Éden és a királyság születésével. A világ teremtése előtt feltételezték a káoszt, ami a tengerrel lehetett azonos és amin az ég nyugodott. A teremtés legfontosabb mozzanatát a fiúistennel azonos világoszlop (égig érő fa, Tejút) vízből való kiemelkedése jelentette. Ez az oszlop felemelte és azóta is tartja a fejünk felett az eget. A Föld megszületése vagy a világoszlop felemelkedésével, vagy a tenger mélyéről (búvármadár által?) felhozott iszappal történt. Az Éden teremtése egy létező földrajzi területen, az Ararát környezetében, a négy szent folyó megszületésével egyidejűleg történt. E folyók (a Halüsz, az Arakszész, a Tigris és az Eufrátesz) vize a szent hegy tövétől kiindulva terjeszti el a Föld tájain az életerőt és rendet. Az isteni eredetű királyok a Teremtőtől kapják a feladatukat: a tömegből szervezett társadalom, a területből rendezett ország kialakítását és annak megőrzését.

Az erkölcstan a termékenység, a munka, a teremtés dicséretét tartalmazta és a fiúisten tiszteletét írta elő, akit a magyarság ősének tekintettek. Kiemelt megbecsülés jutott a hősöknek, akik harci erényeikkel segítették a nemzet biztonságának megőrzését. Számukra az égbe, Istenhez való emelkedés jutalmát helyezte kilátásba.

A szertartások az élet minden területét szabályozták, így a születés és a felnőtté válás eseményeit, a házasság és a temetés körüli teendőket, meg a gyógyítás és a munka körülményeit is. A régészeti leletek többsége a temetés és az istenáldozat maradéka. A néprajzi emlékek ezzel szemben a mindennapi élet cselekményeinek vallási jelentőségéről árulkodnak.

Az eszkatológia az egyéni üdvösségről és a túlvilágról, valamint a világ legtávolabbi jövőjéről vagy pusztulásáról szóló tanítások összessége.

Amint a halandók számára a legnagyobb megtiszteltetés volt az uralkodóval való poharazás, ennek megfelelően a holt lelkek is az Istennel való koccintásra készülve tértek meg a másvilágra. Az Isten lakhelye az égig érő fa (a Tejút) csúcsán volt, ezért oda igyekezett a holt lélek is. Az oda vezető utat irányt jelző, elolvasható temetési mellékletek adásával könnyítették meg. Mivel a születendő gyermekek lelkei is az égig érő fa ágain honoltak, ez a körülmény lehetőséget ad annak feltételezésére, hogy a hősök számára az égig érő fához való eljutás az újjászületés lehetőségét is kínálta.

A világ végét az égszakadás hozza el. Ennek képe egy, vagy több valaha volt kozmikus katasztrófa (üstökös, vagy meteorit becsapódásának) emlékére mehet vissza. Az égszakadás mintegy büntetésképpen, akkor következik be, ha a halandók nem követik a fiúisten előírásait és ezért a világoszlop már nem tartja tovább fejünk felett az égboltot.

Az ősvallás jelképei lényegében azonosak a magyar hieroglif írás jeleivel, amelyekből a székely írásjelek is kialakultak. E kőkori eredetű hieroglifák a magyar népi, uralmi és vallási jelkészletben napjainkig fennmaradtak. A veleméri sindürajzokon az égig érő fa ábrázolása és a véle rokon, belőle kialakult virág rajza a leggyakoribb (17. és 18. ábra). Érthető ez, hiszen az ősvallásban élő eleink jelezni kívánták a vihar istenének, hogy itt a hívei és a leszármazottai élnek. László Gyula véleménye még az volt, hogy az égig érő fa ábrázolása a népmesékben való gyakori emlegetéséhez képest ritka. Ezt az álláspontot azóta az írástani kutatásoknak köszönhetően át kell értékelnünk. Oly sok égig érő fa ábrázolásra bukkantunk, hogy azzal Dunát lehet rekeszteni. A veleméri sindükön is számtalan változatban fordul elő az égig érő fa s elámulok a gazdagságukon, szépségükön és a kifejező erejükön.

18. ábra. Virággá vált, de még elolvasható égig érő fa jelképek (balról jobbra): „magasságos Lyukó köve”, „magasságos Lyukó köve”, Egy Lyukó”, „Egy Isten”

A rajzos sindük ősvallási szerepe

A tetőcserepeken lévő archaikus minták némelyike a székely rovásjelek rokonságába tartozik, azokról pedig tudjuk, hogy kőkori ősvallási jelképekből alakultak ki.[14] Ennek megfelelően a veleméri rajzos sindük is az ember és az Isten közötti kapcsolat eszközei voltak. Erre gondolhatunk abból is, hogy az adatközlők szerint leggyakoribb, X alakú jelet a néprajz óvó-védő jelnek tekinti, ha az tejesköcsögön bukkan fel. Ugyanezt a célt szolgálhatta a tetőn is – s aligha tehette volna meg ezt, ha nem az égiekhez címezték volna az ábráját. A székely rovásírásban ez az X alakú jel a „b” hang jelölésére szolgál, korábban Bél (a krónikáinkban Nimród) fiúisten jelképe volt. Hozzá szól, fohászkodik a jelével ellátott tetőcserép. Ebből ítélve a magyar néphitben nem volt kétség a felől, hogy az Isten ismeri a székely írást és a véle lényegében azonos népi hieroglifákat. 

Néhai idős Kolossa Elek, kedves veleméri szomszédom néhány évvel ezelőtt még elmesélte nekem azt, amit 1944-ben gyermekfejjel hallott két öreg veleméritől. Ezek akkor az 1928-as viharról beszélgettek, ami igen nagy pusztítást végzett a környék falvaiban. Egyikük, Antal József, azt mondta, hogy az ő tetőit e hatalmas vihar azért kímélte meg, mert a cserepeire az „Isten valamicsodája” van rajzolva. Ama vihar nagyságára és a népi emlékezetre jellemző, hogy az 1990-es évek végén tartott muravidéki (szlovéniai) előadásaim egyikén egy fiatal tanítónő elmondta, hogy a nagyapja sokszor említette neki ezt az 1928-as vihart, amely után a padláson tárolt gabonát az udvarról kellett összeseperniük. 

A hasonló élmények generációkat erősíthettek meg abban a hitükben, hogy a sindükre érdemes rárajzolni az óvó-védő jeleket. A 1. ábrán látható rajzos sindüt az Antal-porta pajtájának romjai között találtam, ahol ez a minta – amennyire meg tudtam állapítani – összesen négy példányon szerepelt. Az adatközlőim említették, hogy a jeles cserepek elhelyezésének kötött rendje volt – de már nem tudták azt leírni. Ha a pajta romjai között talált jeles cserepek számát jól mértem fel, akkor lehetséges, hogy a négy rajzos sindü a pajta négy sarkán látta el a feladatát. Mivel másfajta jeles cserepet nem találtam a hatalmas pajtatető maradványai között, ez a minta lehetett az, amelyikről 1944-ben a gazdájuk beszélt. Az égig érő fát ábrázolja, amelynek a tetején a hettita (luviai) hieroglif írás „isten” szójelének rokona látható. Ugyanez a jel a székely rovásírás „us” (ős) szójelével is azonos, a vámfalui fazekasok pedig „Isten szeme” mintaként ismerik (1. ábra).

Berze Nagy János népmesekutató szerint a magyar nép az égigérő fával azonosítja az Istent, s e felismerését a veleméri sindü égig érő fáján lévő „ős/isten” hieroglifa alátámasztja. Ez a sindü méltó igazolása Berze Nagy János felismerésének. Egyúttal a székely írás belső keletkezésére, a népi jelképekkel és a hettita hieroglif írással (általában az antik írásokkal, mert ez a jel világszerte elterjedt) való kapcsolatára is utal. Az égig érő fa az égboltot támasztja alá, megakadályozva ezzel a világ pusztulását – ami a fa kiemelt tiszteletét érthetővé teszi.

Az 1. ábrán látható jellegzetes képszerkezet lényege a fa csúcsán trónoló, napkorong formájában jelképezett Isten. Ennek Csernyecov mutatja be az obi-ugor megfelelőit.

A pajtán vagy 50 évig nem javították a héjalást, a folyamatos beázástól lassan elkorhadó gerendák egy csendes eső hatására megadták magukat az enyészetnek, és az épület némi recsegés-ropogás közepette néhány évvel ezelőtt összedőlt. Tanúsítva, hogy a legkitűnőbb jelképek is csak segíthetik, de nem pótolják a gazda figyelmét és munkáját.

19. ábra. A magyarszombatfai Czugh Zsuzsa fazekas által az 1990-es években készített tejesköcsög pontosan azonos a száz évvel korábbiakkal; a rajta lévő X alakú jel sindün is szerepel (jobbra lent), egyezik a székely írás „b” jelével (jobbra fent)

A magyar hieroglif írás X alakú jele Bél fiúistent idézi fel (19. ábra). Rontáselhárító szerepe volt a tejesköcsögön is, meg a tetőcserépen is.

20. ábra. Az énlakai unitárius templom Egy Isten olvasatú, virág alakú mondatjele az égig érő fa jelképe; jobbra fent az Egy, ős és Ten hieroglifa, alatta a székely írás „gy”, „us” és „nt/tn” jele

21. ábra. A fiúisten jelképes ábrázolása (világoszlop, égig érő fa, Tejút képében) az ős hieroglifával egy veleméri rajzos sindün és egy Urál-vidéki öntőformán (Dumnoj-hegyi lelet Beltikova és Sztojanov nyomán)

A hieroglifikus sindüszövegek jelentésváltozása

Az ősvallás általánosan használt képszerű mondatjelei az eltelt évezredek hatására gyakran megváltozva maradtak ránk. Az lenne különös, ha nem változtak volna meg többé-kevésbé. Az idő (a világnézeti, technológiai stb. változás) nagy úr, aminek hatására akár többször is módosulhatott a forma és megváltozhatott a jelentés is.

Az eredeti jelentésüket lassan elveszítő szép képek mégsem koptak ki a használatból, mert az általános elterjedtség és a bevált alkalmazások, a szép formák elősegítették a megmaradást.

Jellemzően csak az értelmük módosult valamelyest: új elnevezések és magyarázatok születtek az egyre inkább virággá változó rajzokhoz. A változást segítette, hogy a mondatjelek egy része eleve növényt (többnyire égig érő fát) ábrázolt (17. ábra). Ha az Isten azonos az égig érő fával, akkor a növény alakú istenjelképből könnyen születik puszta virágábrázolás. Némelyikük mégis megőrzött valamit a sajátosságaiból s ezekből következtetni lehet az eredeti ősvallási mondanivalójára (18. ábra). Az ősvallási mondatjelekből díszítéssé szelídült virágoknak van ugyanis egy jellegzetes ismertetőjele: olyan elemeik vannak, amelyek a természettől idegenek, de kapcsolatot tartanak a jeleinkkel.

A sindükön lévő virágok a valóságban nem fordulnak elő. Például a 2. és a 14. ábra tulipánjának kettős kereszt alakú levelei vannak, amilyenek a természetben nem léteznek. Nincs olyan virág, amelyik szabályos kettős kereszt alakú lenne. Ezek az eltérések azért mutatnak ismételten a jelszerűség irányába, mert az ősvallás jelszerű jelképeket alkalmazott s a sindüvirágok ezek maradékai (22. ábra).

Ugyanez általában is elmondható: a népművészet virágai elolvashatók, vagy egykor többnyire azok voltak, mert az ősvallás jelkép-virágai esetenként eleve elolvasható jelekből lettek összeállítva.

22. ábra. Az Egy és Lyukó szójelekből összeállított sindüvirág hieroglifái és a székely rovásjel-megfelelők

23. ábra. A veleméri sindü virágmintája egy lépcsős toronytemplomra utaló sztyeppi ábrázolási konvencióból alakult ki és a magas, az Üdő és a kő szójelekből áll (a sindü Üdő jele genetikusan összefügg a sumer Utu „Idő” napisten hettita hieroglifájával és Oitoszür „Idő úr” szkíta napisten jelével)

A rajzos sindük jelkészlete

24/a. ábra. Veleméri sindüjelek és párhuzamaik

24/b. ábra. Veleméri sindüjelek és párhuzamaik

A fenti táblázat alapján belátható, hogy ha egy rajzos sindün székely rovásjel párhuzamát találjuk,[15] akkor az nem kivétel, hanem maga a szabály, mert az ősvallási eredetű rajzok és a székely jelek (pontosabban a magyar hieroglif írás jelei) összetartoznak.

Egyes esetekben alig érzékelhető a sindürajzon a hieroglifák léte, ugyanis a kép az idők során elveszítette a jelszerűségét és egyre inkább puszta dísszé (például virággá) változott. Ilyen esetekben is segítenek a párhuzamok, amelyek megvilágítják egy-egy részlet eredeti értelmét. Például az énlakai párhuzamból (17. ábra) tudjuk, hogy a tulipánábrázolás középső virágszirma az „us” (ős), két szélső virágszirma pedig a „Ten” szójele, amit együtt Isten-nek kell olvasni. Hasonló segítséget jelent az is, hogy egyik-másik növényábrázolás elrugaszkodott a természethűségtől,[16] de megőrizte az ősvallási mondanivalót közvetítő jellegzetes szerkezetét.[17]

Más esetekben olyan pontos formai azonosságokkal találkozunk, amely a véletlen egyezésre való hivatkozással nem intézhető el.[18]

A veleméri sindüjelek formája a székely írás jeleivel azonos. Az esetenként észrevehető formai eltéréseknek két oka van.

Egyrészt az eltérő írástechnológia változtatott a jeleken. A veleméri fazekasok írókájával és ecsetjével lehet görbe vonalakat is rajzolni, ezért a veleméri jelek megőrizték az eredeti ősvallási jelformákat. Ugyanez vonatkozik a vésővel a sindüvető sablonok fájába vésett jelekre is. Vélük szemben a székely rovásjelek a bicskával való rovásnak megfelelően kerülik a görbe és a vízszintes jelelemeket.

Másrészt eltérés okoz az is, hogy a sindükön és általában az ősvallási ábrázolási konvenciókban ezek a jelek egy képet alkotnak. Például az ős és a Ten szójelekből alkotott Isten ligatúrát már a szkíta és avar korban is tulipánhoz hasonlóan ábrázolták; aminek érdekében a virágot alkotó jelek veszítettek a jelszerűségükből. Az effajta – eleve virágszerű, az Istent és az égigérő fát szimbolizáló – ligatúrákból az eltelt évszázadok alatt könnyen alakult ki a magyarság legkedvesebb virágdísze, a tulipán (17. ábra). Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert a tulipánt eleve az Isten jelképének tarthatták (vö. a tulipán szavunkat és a növény természeti szerepét a hatti/hettita Telepinu isten nevével és szerepével!).

A jeltartalmak a magyar ősvallás legfontosabb témái (leggyakrabban az égig érő fa ábrázolásaival találkozunk a cserepeken). A Sindümúzeumban tárolt mintegy 100 tetőcserépről meglepően sok székely jelpárhuzamot tudtunk azonosítani (19. ábra).

Ugyanez a hieroglifikus jelkészlet megtalálható a magyar népi cserépedényeken (17. ábra), hímes tojásokon, hímzéseken, festett ládákon, szkíta-hun-avar régészeti leleteken és régi templomokban is (Varga/2016/b).

 21. ábra. Az Istennel azonos égig érő fát ábrázoló szár sindüjel (balra), ugyanez a hieroglifa egy bajánsenyei és egy muraszombati köcsögön, valamint a székely írás „sz” (szár) jele, amelynek formája a mindennapi íráshasználat kedvéért leegyszerűsödött (jobbra)

Azaz a tetőcserepeken nem elszigetelt, hanem a magyar népművészetre általánosan jellemző jelhasználattal találkozunk. Ugyanez a jelkészlet és jelhasználat jellemző a birtokjeleinkre is (Varga/2016/a).

Az őrségi jeleket (és általában a magyar népi jelkészletet) nem lehet a székely írásból származtatni, bár a jeleik lényegében azonosak. A székely jelek ugyanis ma már többnyire betűk (csak kisebb részben szó- vagy mondatjelek); a sindükön szereplő népi hieroglifáink azonban kivétel nélkül szójelek. Mivel nem a betűkből szoktak szójeleket alkotni, hanem megfordítva, azt kell gondolnunk, hogy a népi hieroglifákból származhattak a székely betűk, ellenkezőleg azonban aligha történt a dolog. Ennek megfelelően a régebbi korokban már csak szójelekkel (a magyar hieroglif írással) írt írásemlékeket találunk, az egy hangot jelölő székely rovásbetűinknek a hun kor előtt nincs nyoma.

A rajzos sindük (lehetőleg előzetes egyeztetés után) díjtalanul megtekinthetők a veleméri Sindümúzeumban.

22. ábra. Veleméri rajzos sindük

A grafikai rekonstrukcióról

A tanulmány képein esetenként megfigyelhető grafikai rekonstrukciónak több oka is van. Némelyik sindü töredezve, kopva, darabokban maradt meg, ami szinte kötelezővé tette a képi helyreállítást. Más esetekben a fénykép esetlegességeit kellett eltüntetni. A zavaró árnyékokat célszerűbbnek látszott eltüntetni, a fotón esetleg elhalványult részleteket meg kellett erősíteni stb.

Irodalomjegyzék

Berze Nagy János: Égigérő fa, Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958.

Nagy Zoltán: Vas megye népművészete, Szombathely 1996.

Nagy Zoltán: Üzent a múlt - 19. század eleji tetőcserepekről. Rábavidék 1990. jún. 15., 4. oldal.

Nagy Zoltán: Varga Géza varázsa szóra bírt sindüi körében. Körmendi Figyelő 2016. 17. szám, 18-20. oldal.

Patkanov, Sz.: A szabírok nemzetisége, Ethnographia, 1900. 8-9.

Varga Géza: Különböző lineáris írásrendszerek hasonló jelei, Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.

Varga Géza: Magyar hieroglif írás (kézirat)

Varga Géza: Hieroglifikus birtokjeleink, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2016/a., http://mek.oszk.hu/16800/16819/16819.pdf

Varga Géza: Szabír jelek az Iseumban, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2016/b., http://mek.oszk.hu/16100/16118/16118.pdf

Jegyzetek

[1] A körmendi cserepek között az 1800-as évek elejéről származó példány is van. Rajzaik és felirataik azonban nem ősvallási vonatkozásúak és a veleméri sindürajzokhoz mérhető írástörténeti jelentőségük sincs.

[2] A Teremtő különös kegyének tekintem és hálás vagyok érte, hogy olyan – a néprajztudomány előtt ismeretlen – fantasztikus leletcsoporttal ajándékozott meg, amelyek alkalmasak az életen át folytatott kutatási eredményeim alátámasztására, a magyar hieroglif írás létének és alkalmazási körülményeinek illusztrálására.

[3] Az óbolgár romok közül jeles cserép is előkerült.

[4] Az ábrázolási konvenciók iránt érdeklődőknek ajánlom a készülő „Magyar hieroglif írás” c. kötetemet, illetve kéziratának a neten elérhető fejezeteit.

[5] Az ábrázolási konvenciókban felbukkanó székely jelpárhuzamok magyarázata az, hogy a székely jelek ebből az ősvallási ábrázolási szótárból alakultak ki.

[6] Ez a hármas honfoglalás és a magyarság hun eredetének is bizonyítéka. A Vas megye területén a római korban élt szabírokról lásd a Szabír jelek az Iseumban c. tanulmányt!

http://mek.oszk.hu/16100/16118/16118.pdf

[7] Plinius és Tacitus beszámol a germánok (fa)zsindely tetőiről.

[8] Bár a latin scindula szó alapja a scindere „hasít” ige (ami a fából, vagy kőből hasított tetőfedő lemezekhez illik), a klasszikus korban már nem fazsindelyt, hanem agyagból égetett tetőcserepet jelölt. Ebből tehát közvetlenül leszármazhatott a veleméri sindü és dunántúli sindül szó még a római-hun időkben.

[9] Attila halála után Valamárnak a nyugati határon volt egy kis országa, s ennek az országnak lehetett fontos települése Velem és Velemér.

[10] A kőkori feladatra, az ősvallási tételek edényen, ékszeren, hímes tojáson, halotti útravalón és birtokjelként történő illusztrálására azonban alkalmasak voltak.

[11] Fentről lefelé a székely Ten és „tprus”, valamint a kínai „következő nemzedék” jel. Ez utóbbinak a jelentése azzal a szibériai mítosszal függ össze, amely szerint a születendő gyermekek lelkei az Istennel azonos égig érő fa ágain várják a megszületésüket.

[12] Lásd még: 

http://epa.oszk.hu/02900/02952/00084/pdf/EPA02952_orszagepito_2006_4_016-022.pdf Ország-építő, 2006/4. szám, Varga Géza: A magyar ősvallás.

[13] Ha a tudomány ma is rendszeresen újrafogalmazza és pontosítja a korábbi megállapításait, akkor etikus mértéktartóan és jóindulatúan szemlélni a régiek magyarázati kísérleteit. Jellemző, hogy a tud, tudós, tátos és táltos szavaink azonos gyökből származnak.

[14] A hieroglifákból egy hangot jelölő székely rovásbetűk alakultak ki. Az akrofóniák folyamatát a 90-es években rekonstruáltuk, a leírásuk a Magyar hieroglif írás c kötetben olvasható.

[15] Az eurázsiai ősvallási ábrázolások egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a legfontosabb ősvallási témák illusztrációin (például az égigérő fa rajzán) egy, vagy több székely rovásjel-párhuzamot szerepeltetnek. Ennek az a magyarázata, hogy a székely írásjelek az ősvallási jelképekből alakultak ki. Ugyanezt a jelenséget (a székely jelek előfordulását) tapasztaljuk az archaikus veleméri tetőcserepeken és általában a magyar népművészet tárgyain is. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a veleméri sindürajzok az ősvallás hagyatékához tartoznak.

[16] Például – a veleméri sindün látható tulipánnal ellentétben – a természetben létező virágnak nincs kettős kereszt alakú szára és levélzete; ami magyarázatot kíván. A magyar nép jelszerű virágábrázolásain túlságosan gyakori a kettős kereszt ahhoz, hogy az előfordulásokat véletlennek tekintsük. Az ismétlődően kettős kereszt alakú szár joggal tereli a figyelmünket a hasonló székely jelre, amely a székely írásban a „gy” (Egy) jele, s amelynek hun és avar előzményei is ismertek. A háromszirmú tulipánvirággal együtt a növény az Egy Isten mondatjel. Mindhárom jel (az egy, az ős és a ten) az ősvallási szó- és jelkészlet része volt. Azaz a népi virágábrázolás sajátosságai csak akkor érthetők meg, ha a virágokat elolvasható jelnek tekintjük – akkor azonban logikus és érthető rendszert alkotnak.

[17] A kettős kereszt (az Egy szójele) a Tejút és a napfordulók idején befutott nappályák rajza. A tulipánvirág középső szirma (az ős szójele) pedig a Tejút hasadékának a rajza. Berze Nagy János írja, hogy a magyar néphit szerint az égig érő fa (azaz a Tejút) azonos az Istennel. Már a virágábrázolás szerkezete alapján is tisztázható, hogy jelképes istenábrázolásról van szó – amit a jelek Egy Isten olvasata csak megerősít.

[18] A véletlen egyezés lehetőségét Nemetz Tibor matematikussal elemeztük a matematikai valószínűségszámítás segítségével, s az eredmény kizárta a véletlen egyezés lehetőségét (Varga/1993/189).