Szekeres István írástörténész kötete

A kötet címlapja

Több, mint tíz éve vártunk a kitűnő szerző "A székely és az ótörök írás jeltörténete" c. kötetére, amelyet végül a Mundus Kiadó adott ki 2008-ban (1).

A szerző

Szép hazánkban kevés tudós van, aki írástörténeti témákkal foglalkozván önálló gondolatokkal örvendezteti meg az olvasóit. Szekeres István ezek közé tartozik.

1940-ben született Békéscsabán. Történésznek készült, de az 1956-os események után készített "Kádár Apró Dögei" falfirkái miatt e tervétől el kellett búcsúznia s kis híja volt, hogy a vörösterror egyik halálos áldozata nem lett (a vörös gyilkosok tévedésből másra lőttek).

A kitűnő szerző munkásságát a kezdetektől alkalmam volt figyelemmel kísérni és reméltem, hogy az évtizede várt kötete jelentős előrelépést jelent majd a hazai írástörténeti kutatásokban.

Szekeres István a 90-es években módszeresen olvasta végig a hazai könyvtárakban található írástörténeti irodalmat. Mivel én is ezt tettem, többször előfordult (az MTA Keleti Könyvtárában és másutt is), hogy várakozás közben olyan könyvcsomagokat találtam a könyvtári asztalom sarkán, amelyet Szekeres István barátom számára szedtek össze a könyvtárosok (2). Lenyűgöző következetességgel és kitartással készült tisztázni a székely írás eredetét, különösen annak ótürk és kínai vonatkozásait. Mindez olyan lényeglátási képességgel párosult nála, amivel az akadémikus tudomány képviselőinél egyetlen esetben sem találkoztam.

Ami meglehetősen elképesztő dolog és nagy szégyen az akadémikus tudomány képviselőire nézve, hiszen nem túl bonyolult összefüggések megértéséről lenne szó.

Az első tanulmány

Első dolgozatát a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben adtuk közre 1993-ban, az Írástörténeti Kutatóintézet "Írástörténeti tanulmányok" c. könyvsorozatában. Ez volt az a nevezetes kötet, amelynek köszönhetően az akadémikus tudomány felhagyott a sohasem bizonyított ótürk eredeztetés ismételgetésével. A sikerben oroszlánrésze lehetett Szekeres István "Őstörténetünk írásjelekben" c. cikkének is.

Akkor - a sorozat és a kötet szerkesztőjeként - több, mint két hónapig dolgoztam a kb. 40 oldalas cikk kéziratának feljavításán. Ez elsősorban tömörítést és stilisztikai javításokat jelentett, de esetenként tartalmi tévedést is ki kellett gyomlálnom, s újra kellett rajzolnom az ábrákat is. Ezáltal a szerző zseniális megállapításait sikerült kibontani a zavaró, oda nem való részletek közül. Ecsedy Ildikó, aki a kéziratot a javítás előtt és után is elolvasta, úgy értékelte a szerkesztői munkámat, hogy az használt a kéziratnak. Nyílván ennek is köszönhető, hogy a szerzőnek azóta is ez a legjobb munkája. Több fontos megállapítás mellett nyilvánvalóvá tette e mű azt is, hogy a székely írás jelei kínai szójelekkel tartanak rokonságot. Ezt korábban azért nem ismerte fel a hazai tudományosság, mert a székely írást betűírásból való kései átvételként magyarázta; holott a székely írás egykor elsősorban szóírás volt, s a szójelek átadásának más törvényszerűségei vannak.

Fontos megállapítás volt ez akkor, amelyet persze azóta sem értett meg az akadémikus tudomány.

Például Bárdi László barátom - akinek elévülhetetlen érdemei vannak a kínai-magyar tudományos kapcsolatok ápolásában - a közelmúltban úgy értékelte egy cikkemet, hogy kínos dolog összehasonlítani betűt és szójelet (2). Mindez természetesen semmit sem von le Szekeres István érdeméből, sőt kiemeli a felismerései jelentőségét.

Az újabb termés

Ezt követően Szekeres Istvánnak két tucatnyi cikke jelent meg egy informális csoport, a ZMTE kiadványaiban. Sajnos - bár a csoportnak "szakértő" tagjai is vannak - a kéziratok megfelelő gondozása elmaradt, ezért azok gyakorlatilag olvashatatlanok.

A cikkeket tartalmazó kötetek tördelésével, kötésével és terjesztésével kapcsolatos gondoknak is köszönhetően a tanulmányok nem játszanak olyan szerepet a szakirodalomban, mint azt a szerző jó felismerései megérdemelnék.

A rokonszenves és igényes kötéstől eltekintve hasonló a helyzet a most megjelent kötettel is.

Lektor lektor hátán, de minek?

A Mundus Kiadó nyilvánvalóan nem rendelkezik a magyar írástörténethez értő szerkesztővel, s ezt a hiányt nem pótolhatta a régész Erdélyi István sorozatszerkesztő, a meglepő módon szaklektorrá előlépett Obrusánszky Borbála és a minden bizonnyal kitűnő sinológus Bartos Huba közreműködése sem.

A sors különös fintora, hogy a székely írás szójeleit és betűinek szójel-előzményeit kutató szerző munkájához az az Erdélyi István írt előszót, aki a székely írás szójeleinek a létét is tagadja. A groteszk társítás törvényszerűen vezetett groteszk eredményhez.

A jelen kötet fülszövege szakított azzal a könyvészeti hagyománnyal, amely szerint a fülszövegnek az egekbe kell emelnie a kézben tartott kötetet. A jó fülszöveg meggyőző érvekkel biztosítja a gyanútlan érdeklődőt arról, hogy élete nagy tévedését követi el, ha a kitűnő szerzőnek ezt a kiemelkedően érdekes, hasznos, okos és szép kötetét nem veszi meg. Erdélyi István új utakat kezd, amikor arról tájékoztatja az olvasót, hogy a szerző semmiféle írástörténeti oktatásban nem vett részt, ezért amatőrnek kell tekinteni, a tudományosság nem fog szó nélkül elmenni a kötet mellett, amely nyilvánvalóan vitákat fog gerjeszteni. S meg sem említi a kötet korszakalkotó érdemeit. Ha valaki ezek után sem kap kedvet a kötet megvásárlására, annak úgyis hiába lenne minden további szó ...

A könyvkiadás mikéntjével ismerkedő, első kötetes autodidakta szerzőknél rendszeresen tapasztalható, hogy törekszenek neves lektor szerepeltetésére, talán abban bízva, hogy a lektornak a kötetben szereplő neve a tudományosság mázával vonja majd be a dolgozatukat. Amint arra is számíthatnak, hogy a lektor kijavítja a legkirívóbb tévedéseiket és hasznos észrevételeivel esetleg emeli is a színvonalat. Röviden összefoglalva: a lektornak az lenne a dolga, hogy ne jelenjen meg ordító hülyeség a drága pénzen kiadott kötetben - mert akkor évszázadok múlva is röhögnek a szerzőn az ismeretlen olvasók. Ilyenkor ugyanis nem a lektort emlegetik, akinek végső minőségellenőrként a hibák kijavítása lenne a legfőbb dolga.

Lehetséges, hogy a lektorálás más tudományágak területén jobban működik, ezért a szerző ezzel kapcsolatos esetleges reményei érthetőek és megbocsáthatóak.

A saját tapasztalataim alapján naív ábránd arra számítani, hogy a magyar írástörténet területén a "neves szakértők" bármelyike által végzett lektorálás haszonnal járhat. Az akadémikus tudomány lektorálásra és sorozatszerkesztésre vállalkozó "neves szakértőinek" halovány fogalmuk sincs a székely írás eredetéről. Ezért az akadémikus lektorok vagy nem csinálnak semmit, vagy általánosságokat, esetleg butaságokat írnak a kötethez. Nem tudják kijavítani a mű hibáit, amint az értékeit sem tudják felsorolni - hiszen azok felismerésére sem képesek.

Ezért történhetett, hogy a kötet - amelynek mondanivalója lényegében azonos a szerző legelső, fent említett tanulmányának mondanivalójával - fésületlen maradt. Erdélyi István előszava nem tűnik többnek az akadémikus tudomány előtti puszta mentegetőzésnél és mosakodásnál, amiért egy "dilettáns" kötetéhez adta a nevét.

Nyomdai előkészítés

A nyomdai előkészítés sem állhatott a helyzet magaslatán s ez érdekes módon a lektoroknak, meg a sorozatszerkesztőnek sem tűnt fel. Mintha Magyarországon még nem nyomtattak volna könyvet, s nem alakultak volna ki bizonyos könyvészeti szokások. Ezek ugyan világszerte elterjedtek már, de a Mundus Kiadónál még mintha nem ismernék, vagy nem tartanák fontosnak őket.

Mi például úgy gondoljuk, hogy az ábrák alá érdemes ábraszöveget írni (hogy az olvasó tudja, mit ábrázol a kép), s azokat érdemes sorszámozni (hogy a szövegből hivatkozni lehessen rá).

Az olvashatóságot segíti, ha a betűsivatag jól elhatárolható alfejezetekre van tagolva, amelyeket találó alcímek különböztetnek meg.

Az ábrák minősége esetenként csapnivaló. Pedig a szkennelés ugyanannyiba kerül akkor is, ha nagy a felbontás, meg akkor is, ha kicsi. S ez az egyforma ár lehetőség ad a nagy felbontású szkennelésre is - de ezzel valamilyen oknál fogva nem éltek az alkotók.

Ezek persze nem lényegi kérdések, de arról árulkodnak, hogy a kötetnek nem volt igazi gazdája, a szerzőt a könyv előállításának összetett folyamatában nem támogatták valódi szakértők, nem segítette őt senki a hibák elkerülésében.

S ez a gazdátlanság a tartalmi kérdésekben mutatkozik meg leginkább.

A nagynevű elődök kritikája

Az I. fejezetben a nagy elődök (például Nagy Géza, Németh Gyula) munkásságát értékeli, megállapításait vitatja Szekeres István. A legtöbbjük azonban az említést sem érdemli meg, annyira idejétmúlt és téves az, amit a székely írás eredeztetése terén képviseltek. Ezek a szerzők az írásrendszerek átvételét csak betűírások átvételeként voltak képesek tárgyalni és ostobábbnál ostobább magyarázatokkal árasztották el a "tudományos" irodalmat.

Módszertani jelentőségű hibájuk volt, hogy két írásrendszer rokonításakor csak a jelformákat és az általuk jelölt hangokat hasonlították egymáshoz s eltérést csak ott engedtek meg, ahol a két hangrendszer is eltért egymástól. 1993-ban Szekeres István fogalmazta meg azt a felismerést, hogy ez a származtatási-rokonítási elv antik (szójeleket alkalmazó) írások esetében tarthatatlan és szükségképpen vezetett téves eredményhez.

Írásrendszerek összehasonlításának módszertana

Az írásjel a jelformából és az általa rögzített tartalomból áll. Ezért az írásrendszerek összehasonlításakor ezeket kell összevetni. Ezt tették a finnugrista szakirodalom nagyjai is, azonban a jelformából is, meg a tartalomból is csak keveset hasznosítottak.

A jelformákat puszta vonalaknak tekintették s meg sem kísérelték azok képi tartalmának megértését.

A jeltartalmat pedig csupán betűnek vélték s lényegében nem is gondoltak arra, hogy a jelforma szót, vagy mondatot (ősvallási mondanivalót) is rögzíthet. Ebből következően az írásrendszerek rokonításakor csak tévedhettek.

Egy székely betű eredetét úgy lehet tisztázni, hogy megpróbáljuk kideríteni, milyen szójelből keletkezett. Ehhez három gondolatmenet kínálkozik:

- Megpróbálhatjuk megérteni a jel képi tartalmát. Ha például ismerjük az Eurázsia-szerte elterjedt "eget tartó fa" ábrázolási hagyományt, akkor a székely "g" jel képi tartalmát is megértjük, mert ez ennek a hagyománynak egy megvalósítása.

- Találhatunk a kínai, egyiptomi, hettita stb. szóírásokban a vizsgált székely betűhöz hasonló alakú jelet s abból következtethetünk az eredeti magyar szójel jelentésére. Például a székely "g"-hez hasonló kínai lolo "ég" jel alapján nyilvánvalóvá, hogy a székely "g" az ég szójeléből alakult ki.

- A székely betű hangértékéből is következtethetünk az eredeti szójel hangalakjára. Például feltételezhetjük, hogy a "g" betű olyan szóból alakult ki, amelyben volt "g" hang. Mivel a jelnevek esetében ősi szavakról van szó, feltehetően elsősorban egyszótagú szavakra gondolhatunk. Azonban egyszótagú szavakból is sokban megtalálható a "g" hang. A fenti két megfontolás (a képi tartalom és a kínai párhuzam) segít az ég szó azonosításában.

Az így egyenként azonosított jelnevek (szóértékek) ellenőrzésére is kínálkozik egy-két további szempont.

Az egyik elv szerint a szójelek felismerése akkor helyes, ha az ősvallás jelképei közé tartoznak. A székely írás szójeleinek többsége a magyar ősvallás ismert témáit illusztrálja, önmagát igazoló rendszert alkotva. Ez a rendszer az egyedi akrofónia-rekonstrukciókat is alátámasztja.

Egy másik ellenőrzési lehetőséget kínál a székely jelsorrend. Ezt ugyanis a jelek ősvallási rangsora alakította ki. A sor elejére kerültek a legfontosabb istenek (az isteni triász) jelképei, utánuk pedig az egyre csökkenő jelentőségű szimbólumok. A sor végén olyan jelek is lehetnek, amelyeknek nincs, vagy nem nyilvánvaló az ősvallási jelentősége. Ha egy jel kilógna ebből a sorrendből, akkor az magyarázatot kívánna.

Egy harmadik ellenőrzési lehetőséget kínál az is, hogy a jelnevek olyan régi magyar szavak, amelyeknek esetenként párhuzamaik találhatók a magaskultúrák nyelveiben is (pl: magyar szár, sumer sar, sarru "király", szkíta Oito szür "Üdő úr").

A fenti eljárással több-kevesebb biztonsággal rekonstruálható a székely jelek akrofóniája, amiből - más írásrendszerekkel összevetve - érdekes történeti következtetések vonhatók le.

Például a germán, a türk és a székely írás nem betűírásként, hanem még szóírásként volt kapcsolatban egymással. Ezt bizonyítja a székely "v" betű germán és ótürk írásokban egyaránt megtalálható megfelelője is.

1. ábra. A székely írás "v" jele Bél Mátyás ábécéjéből; a kétoldalon látható kacskaringóktól eltekintve (amelyek a pennával való írás következményei) hasonló alakú a germán "e" és a türk "lt/ld" jel is

A szójelek átadása úgy történt, hogy a jelnevet lefordították a többi nyelvre, esetünkben a vas (eredetileg hurrita ushu "réz", magyar vaske "őskő") szót fordították le németre és ótürkre. Azt, hogy a kiindulás a magyar szó volt, két megfontolással is alátámasztható.

Az egyik a magyar vaske és hurrita ushu közelálló hangzása. A hurriták közismerten a fémfeldolgozással legkorábban megismerkedő népek közé tartoztak. Ha velük (végső soron) közös szót használunk az első fémek megnevezésére, akkor az annak a jele, hogy elsőként, vagy az elsők között ismerkedtünk meg a fémfeldolgozással és fém jelével is.

A másik ilyen adat a vaske és ushu szóösszetétel eredeti értelme. Ez ugyanis őskő értelmű lehetett, ami az ősatya által nekünk ajándékozott fémre (a meteorvasra) utal. A meteorvas pedig az első fémelőfordulás, vagy az első fémelőfordulások egyike, amellyel az ember megismekedett. Ez arra utal, hogy a hurriták tőlünk vették át a fém megnevezését.

Érthető a jelforma is, amely a bronzkorban fizetőeszközként széles körben használatos fém félkészöntvények alakját őrzi. Erre az ősalakra megy vissza a "v" és az "u" rovásjelünk (s ebből egyszerűsödött tovább a latin "v" és "u" alakja is).

A bekövetkező akrofónia során aztán mindhárom írásban más és más betű keletkezett az azonos formájú szójel-ősből. A magyar vas (vaske) szójeléből "v" betű lett. A germán eisen szójeléből "e" betű lett. Az ótürk temir/demir szójeléből "lt/ld" jel lett. Mert amit a magyar vas-nak mond, azt a német eisen-nek, a török meg temir/demir-nek mondja. Ezért azonos alakú a székely "v", a germán "e" és az ótürk "lt/ld" jel.

A formailag hasonló, de eltérő hangot jelölő betűket többnyire véletlen formai egyezésnek tekintették - persze minden matematikai ellenőrzés nélkül. Mert nem ismerték fel azt, amit Szekeres István felismert: hogy itt közös szójel-előzményről van szó. Szekeres István helyes felismerését azonban további szempontokkal kell kiegészítenünk.

Az írásrendszerek rokonításakor úgy kell rekonstruálni az akrofónia folyamatát, hogy a szójel lehetséges jelentéseit össze kell vetni az ősvallási magyarázatokkal is. Ha a kutató nem ismeri az ősvallás jelképeit és témáit, akkor a magyarázata téves lesz. Ilyen - az ősvallás figyelmen kívül hagyásából fakadó - tévedéseket találunk Szekeres István kötetében is.

A székely "n" betű

A további lapokon a szerző sorra veszi a székely jeleket és megpróbál adatokat találni azok eredetére (az akrofónia rekonstrukciójához) az ótürk és a kínai írástörténet segítségével.

Szekeres István megemlíti, hogy a székely "n" a kínai nagy fogalomjel rokona lehet, azaz a székely jel valamikor egy nagy fogalomjelből alakult ki. Az ótürk írásban pontosan ugyanolyan alakja van az "n" betűnek mint a székely írásban - amit az ótürk eredeztetés hívei rendszerint meg is említenek annak bizonyságaként, hogy íme a székely írás az ótürkből származik.

Azonban az akrofónia folyamata, amelyet Szekeres István rekonstruált, ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodik.

Az akrofónia az a folyamat, amelynek során egy szójelből betű lesz, amelyik a szó első hangját, vagy az első mássalhangzóját jelöli. Szekeres István a kínai nagy szójel alapján (amelynek alakja emlékeztet a székely "n" betűre), azt feltételezte, hogy a székely "n" betű a nagy szójeléből keletkezett.

Mivel a török nyelvekben a nagy jelentésű ulu, ulug szó nem n hanggal kezdődik, ezért az ótürk és székely "n" (nagy) jel nem származhatott török szójelből, inkább a magyar írás egykori nagy szójeléből.

Azaz a dolog fordítva történhetett a tanítottnál: a magyarul beszélő hunok írásából kerülhetett az ótürkbe s a kínaiba is, ahol azonban csak rövid ideig alkalmazták.

Az ilyen felismerések miatt érdemes végigolvasni Szekeres István kötetét - mert egyetlen ilyen példa jobban megvilágítja a magyar őstörténetet, mint százötven év finnugrista szakirodalma.

Szekeres István felismerését kiegészíthetjük és alátámaszthatjuk a hettita "nagy" hieroglifa felmutatásával. Ez a párhuzam is arra utal, hogy a hatti/hettita (pontosabban a kőkori közel-keleti) és a kínai kultúrkör között a magyarság közvetítette az írást.

2. ábra. A hettita hieroglif írás "nagy" szójele Diringer nyomán; az itt látható vízszintes jellegű jelnek a székely rovásírásban egy függőlegesre állított változata található meg; azért kellett függőlegesre állítani, mert a fapálcába nem lehet vízszintes vonalakat róni

3. ábra. A székely írás függőlegesre fordított "n" (nagy) betűje Bél Mátyás ábécéjéből; a felső kacskaringó csak a pennával írásnak köszönhető díszítés

 A székely "sz" betű

Szekeres István fenntartotta korábbi - az ősvallási vonatkozások figyelmen kívül hagyása miatt nem kellően pontos - magyarázatát a székely "sz" betű eredetéről. Egy hasonló alakú kínai fogalomjellel vetette össze, amely terjedelem jelentésű. A szerző e párhuzam alapján úgy gondolja, hogy a székely "sz" betű egy valaha volt széles szójelből alakult ki.

Több - helyszűke miatt itt nem tárgyalható - adat alapján azonban valószínűbb, hogy a székely "sz" betű nem a széles, hanem a szár szójeléből keletkezett. A szár szó ugyanis a világoszlopot az uralkodóval azonosítja - s ez a terjedelem-nél archaikusabb.

Most csak egyetlen hettita párhuzamot említünk meg, amely ezt alátámasztja:

4. ábra. Hettita világoszlop-ábrázolás Huszka nyomán; az oszlop függőlegese megfelel a székely írás "sz" betűjének, amely egy függőleges egyenes; az ótürk írás "sz" betűje szintén egy függőleges egyenes; az oszlop fölött és mellett látható további írásjelek az oszlop természetét magyarázzák meg és a nevét rögzítik

A hettita oszlop feletti körbezárt kereszt alakú jel - a székely írás "f" (Föld) jelének párhuzama - igazolja, hogy itt a világoszlopról van szó. Az oszlop felső vége mellett lévő kecskefej alakú hettita tar hieroglifák pedig az Istennel azonosított oszlop méltóságnevét rögzítik.

A tar szó megtalálható a magyar Tarján szóban (az egyik honfoglaló törzsünk nevében) és az etruszk Tarchon honfoglaló hérosz nevében is. Ez a párhuzam a közös etruszk-magyar őshazába (a Kárpát-medencébe, vagy Anatóliába) vezet. A tar szó megfelelője szerepel a teremtő tövében, az obi-ugor Numi Tórem isten, meg azt etruszk Numitor nevében is. Ebből a nemzetközileg elterjedt tar szóból alakult ki egy szóeleji t-sz-h-elhalkulás hangváltozás (vagy inkább szóhasadás) során a magyar szár, szál, szarv és úr szó is.

Számunkra e kiterjedt szócsalád legfontosabb tagja a szár "égigérő fa, király" szó, mert ennek jeléből alakult ki az "sz" betűnk. A magyar "sz" betű akrofóniája a szár szójelével magyarázható. Ennek ősvallási tartalma, sőt a hangalakja is kimutatható a sarok "szár Óg" = "Óg király" szójelünkben. A szár, szál, szarv szavunk azért keletkezett a fenti tar szóból, mert az ősvallás szerint az égigérő fa azzal az istennel azonos, akitől a királyi hatalom és a királyi dinasztia szár mazik. Ezek az összefüggések a hatalom égi eredetével kapcsolatos ősvallási elképzelésekkel alátámaszthatók; azaz sokkal eredetibbek és régebbiek, mint a kínai terjedelem szójel, amely a magyar tar-hoz és a szár-hoz képest másodlagos.

A szár, szál, szálas és széles szavak genetikusan összefüggenek egymással - és így a kínai terjedelem szójel valóban a székely írás "sz" betűjének a párhuzama lehet. A kínai széles jel azonban csupán egy kései tagja a jelcsaládnak, amely már nem kötődik szorosan az eredeti ősvallási jelentéshez.

A szarv "király" jelentését - nyílván hatti/hettita hatásra - az Ószövetség is tartalmazza és magyarázza.

Ezek a magyar, hettita és kínai párhuzamok és ősvallási összefüggések arra utalnak, hogy a magyarság egy ősi anatóliai hagyományt közvetített a kínaiak felé.

5. ábra. A híres Tarkumuwa-pecsét, amely fontos szerepet játszott a hettita hieroglif írás megfejtésében; egy hettita bilingvis (két írással is rögzített azonos tartalmú szöveg); a tar szó - a király nevének első szótagja - elolvasható a hettita hieroglif írás kecskefej alakú jele segítségével is, meg az ékírás jeleivel is

A székely "us" rovásjel

Szekeres István a székely írás "us" (ős) jelét súlyosan félreértve ligatúrának tekinti és a senjü tamgájaként magyarázza. Ezt a nem létező senjü-ligatúrát (4) a fent említett 1993-as dolgozatának eredeti kézirata is tartalmazta s abból a szükséges ellenőrzés után én húztam ki. Du Yaxiong professzorral és Horváth Izabellával egy Széna téri padon ülve hármasban néztük át Karlgreen kötetét s megállapíthattuk, hogy ilyen sanjü jel nincs a kínai írásban. Abból a kéziratból ugyanis arra lehetett következtetni, hogy a szerző szerint a kínai írásnak volt egy sanjü jele.

A most megjelent kötetében már világosabban fogalmaz: a székely írás "us" jelét magyarázza sanjü jelként. Azonban ez a magyarázata sem tartható.

A sanjü szó ugyanis valójában nem létezik és soha nem is létezett, csak a kínai irodalom egyik adatának félreértésével keletkezett. A hun uralkodónak a kínai krónikákban megőrződött nevét ugyanis korábban sanjü nek is, meg tanhu nak is olvasták, mert a kínai írás csak korlátozottan képes az idegen szavak hangzásának rögzítésére. Ma már ezt a kínai jelekkel lejegyett hun szót tanhu-nak, vagy danhu-nak olvassák, azaz a sanjü szó néhány évtizedes karrier után nyom nélkül eltűnt, mert soha nem volt több egy olvasási hibánál.

Ebből következően a székely írás "us" (ős) jele nem magyarázható a sanjü szó ligatúrájaként, mert sanjü szó valójában nem létezik. Ezt a malőrt Obrusánszky Borbála "szakértőnek" is fel kellett volna ismernie, ha valaha is átlapozta volna a sanjü/tanhu/danhu szó irodalmát. Amint a kínai lektor is rákérdezhetett volna - hiszen az egy ideig feltételezett sanjü olvasat mégiscsak a kínai íráshoz és nyelvhez kötődik jobban (lévén egy kínai szó téves olvasata). A Mundus Kiadó által alkalmazott "szakértők" azonban nem vették észre a hibát, mert fogalmuk sincs a székely írás eredetéről s mert a saját szakterületüket sem ismerik eléggé.

Szekeres István azonban makacs ember. Ha ő a fejébe vette, hogy volt sanjü jel, akkor arról nehéz lebeszélni. Ezért aztán a Mundus Kiadónak és "szakértőinek" köszönhetően hosszú évtizedekig lesz min gúnyolódnia a finnugrista szerzőknek.

A székely írás "us" jelének ismert és könnyen belátható a magyarázata. A jel hangalakja nem sanjü (mint azt Szekeres István feltételezte), hanem us (ahogyan azt Németh Gyula és társai helyesen elolvasták). Az igaz, hogy ez az us szó úgy néz ki a nikolsburgi ábécé kéziratán, mintha egy q betű lenne, s ezen már Friedrich Klára is fennakadt, de a régi latin szövegek olvasása külön tudomány, amihez érteni kell. Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Németh Gyula rengeteg hibát követett el a munkássága során, de a régi latinbetűs kéziratok olvasásában nagyobb jártassága volt, mint bármelyikünknek - ezért az általa adott "us" olvasatot el lehet fogadni.

Azt ugyan Németh Gyulának nem sikerült tisztáznia, hogy ez az "us" mit is jelent (mert a magyarázatot tartalmazó TESz csak később jelent meg), ma már azonban tudjuk, hogy az "us" az ős szavunk korabeli írásmódja.

E magyarázatot az us jelforma képi tartalma is alátámasztja, mert az "us" jel a Tejút hasadékában karácsonykor kelő napisten (szár "úr") rajza. A világoszloppal (szár) azonosított napisten (úr) az ősvallásunk szerint valóban népünk és uralkodó dinasztiánk őse. Ezért szerepel az us jel az énlakai "Usten" (Isten "ős Ten") ligatúrában is. Isten szavunk ugyanis eredetileg ős Ten értelmű összetétel.

A székely "s" betű

Szekeres István úgy véli, hogy a székely "s" betű a "v"-hez hasonlóan szintén a vas szójeléből keletkezett, de "véghangzós" akrofóniával. Ennek alátámasztására egy hasonló alakú kínai jelet közöl, amely "valamilyen éles, hegyes tárgyat ábrázol" (például vasból készült nyílhegyet).

Ilyen véghangzós akrofónia azonban nincs (az akrofónia során keletkező betű a szó első hangját, vagy az első mássalhangzóját szokta jelölni).

Ráadásul a székely jel nem nyílhegyet ábrázol, hanem világhegyet. A nyílhegynek ugyanolyan háromszög alakja van, mint a világhegynek, mégsem választhatjuk közülük tetszőlegesen akármelyiket.

Az "s" jel ugyanis felülnézeti világmodellek sarkain és a szembőlnézeti világmodellek közepén (az égigérő fa tövében) szerepel a leggyakrabban. A felülnézeti világmodell sarkai eleve a sarok szóra irányítják a figyelmünket. Ezt alátámasztja az a tény, hogy az égigérő fa a világ forgástengelye, s ennek a sarok szó is megfelel, mert az ajtó sarka szintén forgástengely.

További alátámasztást jelent a sarok szó (sár Óg "Óg király") felbontása és értelme (az égigérő fával azonos Óg istentől, azaz Heraklésztől származik a királyi hatalom). E szerint a jel egy fa rajzából (a sár szójeléből) és alatta a hegy rajzából állt eredetileg (később a fa rajza lekopott). Ez az értelmezés megmagyarázza a székely "zászlós s" létét, amelyet például az énlakai feliratból is ismerünk. A csencsói sarokkövön pedig olyan sarok szójel látható, ahol az égigérő fának az ágai is sziklába vannak vésve.

 6/a. ábra. A csencsói sarokkő sarok "szár Óg" szójele; a jel felső része a szár szójele, alsó része Óg jelképe (Óg nevével összefügghet a hegy szavunk is)

6/b. ábra. A székely írás "zászlós s" betűje az énlakai feliratból; a hegyen álló fa rajzából egyszerűsödött le

A székely "tprus" jel

Szekeres István kitart a mellett a korábbi téves álláspontja mellett, hogy a székely "tprus" jel a tiprós szó jele. Ennek alátámasztására a kínai írás "utódok, ivadékok", "utána menés, követés" jelét hozza fel, amely Karlgreen magyarázata szerint "lépések egymásutániságát" fejezi ki.

Nem vizsgálja a jel képi tartalmát, amely pedig a helyes megoldáshoz vezethetné az ősvallási hiedelmek ismerete esetén.

A tprus jel és a néki megfelelő kínai jelek ugyanis az égigérő fát ábrázolják, amelynek ágain üldögélnek a születendő gyermekek lelkei az ősvallás szerint (amint ide térnek vissza a meghalt hősök lelkei is).

A tprus jelnév végén az ős szavunkat ismerhetjük fel, a szóeleji "tpr" pedig a tapar "szabír" szót rejti, amelyet Patkanov szerint Szibériában használtak a szabírokra.

Azaz a tprus ( tapar us "szabír ős") jel az isteni ősünkkel azonosított égigérő fát ábrázolja, amelynek az utánunk jövő következő nemzedéket köszönhetjük. Szó sincs üldözésről, vagy eltiprásról.

Ennek megfelel a Simon Péter által egyiptomi párhuzam (a napistent jelképező heperu hieroglifa) alapján adott magyarázat, mert szintén az istenre utal s annek a hangalakja is a szabír népnév (valamint a habiru, hapiru és a héber) párhuzama.

Ajánlás

Amint azt a fenti példákból is láthattuk, a szerző állításainak egy része elfogadható, másik része vitatható. Így szokott ez lenni más szerzők esetében is. Ha Németh Gyulának és társainak köteteihez hasonlítjuk Szekeres István kötetét, egyrészt visszalépésről, másrészt előrelépésről számolhatunk be. Németh és társai szabatosan fogalmazott, jól dokumentált formában adtak elő egy gondolatszegény leltárt, amelyet néha kiegészítettek egy-egy téves következtetéssel. Szekeres István kitűnő ötletek sorát mutatja fel csapnivaló köntösben. Olyan izgalmas kérdéseket vet fel, amelyek új utat mutatnak a kutatásnak.

A kötet állításait a szakterület jellege, a szerző nehézkes stílusa és esetenként pontatlan adatközlése miatt nem könnyű megérteni, ráadásul gyakran ellenőrízni is kell. Aki erre képes, annak jó szórakozást ígér e kötet - mert egy olyan világba enged bepillantást, amelyről más módon nem nyerhetünk adatokat.

Aki még csak most ismerkedik az antik írások összehasonlításának módszertanával, az sok szenvedés árán megismerheti ezt az eljárást és a kötetben felsorolt adatok segítségével gyakorlatra is tehet szert. Ezt a rovásjeleink rokonításakor (a magyar őstörténet kutatásakor) hasznosíthatja is.

Mindenkinek ajánlhatom a gondolatgazdag és értékes kötet elmélyült tanulmányozását, mert a székely írás eredetét csak további közös munkával tisztázhatjuk.

Jegyzet

 (1) Ezt a cikket eredetileg a Tudós virtuson adtam közre 2009-ben. A Tudós virtus megszűnése miatt az a közlés eltűnt, ám a cikket megőrízte a a magtudin.org oldal.  Az ott fennmaradt szöveget egészítettem ki a kötet címlapjának fényképével és jegyzetekkel a jelen közlés kedvéért.

(2) Az MTA szépséges Keleti Könyvtárában az volt a szokás s talán ma is az, hogy az olvasók által kikért, de egy távoli raktárban lévő köteteket csak egy következő napon tudták átadni. Ebből az következett, hogy az asztalokon mindig kis könyvkupacok várták az olvasóikat. Amíg az asztal mellett üldögélve vártam a soromra, bele-belenéztem a mások által előjegyzett könyvekbe, közte a Szekeres Istvánnak szántakba is. Ugyanígy, az általam kért könyvek is ott sorakoztak mások előtt, Szekeres István azonban nem akar tudni az általam végzett kutatásról, pedig e fenti cikkben kifejezetten meg is említettem ezt a párhuzamosságot s a cikket biztosan olvasta, mert ismételten emlegeti. 

Ezt írja a könyvtárazásainkról: "véleményem ... 1964-től a három nagy budapesti könyvtár írástörténettel foglalkozó könyveinek módszeres áttanulmányozásával (olvasásával) és nyelvészeti alapismeretekkel szereztem. Nem tudom, nincsenek ismereteim arról, hogy rajtam kívül valaki is megtette volna e hazában akkor ugyanezt. Nem tapasztaltam, hogy valakinek az aláírása épp úgy rendre ott lett volna az olvasásra kikért, vagy kölcsönzött könyvek olvasójegyein, amit akkor még a kölcsönzőnek alá kellett írni, s voltak könyvek, amelyeket három-négy alkalommal is kikértem. Így láttam meg azt is, hogy Debreczenyi Miklós könyvében benne volt Róna-Tas kérőlapja a Tud. Akadémia Könyvtárában. Így tudtam meg, hogy előttem pár évvel Ő is olvasta." 

Ebből következően vagy nagyon figyelmetlen, vagy nem törekszik az igazság közlésére. Mindkettő azt jelenti, hogy az állításait nem mindig lehet komolyan venni.

(2) A Bárdi László professzor úrral folytatott épületes beszélgetésünk (pontosabban a levelére adott válaszom) a Magyar hieroglif írás c. kötetben jelent meg. A kérdésére, hogy miképpen lehet összehasonlítani a székely betűket a kínai szójelekkel, egyszerű a felelet. A székely írásnak ma is vannak szó- és mondatjelei, azaz eleve nem csak székely betűket kell összevetni a kínai szójelekkel, hanem székely szójeleket is (ám ezekről a szójeleinkről mit sem akar tudni a hazai akadémikus "tudomány"). Másrészt a székely betűk esetében el lehet végezni az akrofónia rekonstrukcióját s az így kapott magyar szójeleket már bátran összevethetjük a kínai szójelekkel. 

7. ábra. Kínai és magyar jelek összehasonlító táblázata

(4) Amit egykor senjü-nek olvastak, azt ma már tanhu-nak, vagy danhu-nak olvassák, azaz Szekeres István messzemenő következtetései alól kirántották a szőnyeget.

Irodalom

Varga Géza: Az akadémikus tudomány átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére

Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség

Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza: A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele?

Varga Géza

A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szállás (két háló, fürdőszoba, étkezőkonyha, 5 ágy, nagy terasz) 

Ne fogadjon el utángyártott, lejárt szavatosságú, vagy sérült csomagolású őrségi szállást! Rovológus által vezetett eredeti hangulatú őrségi szállás csak nálunk! A néprajzilag hiteles, de a modern kor eszközeivel ellátott, elbűvölő természeti táj közepén (erdő és patak között) található őrségi szállás a csendre és békére vágyó igényeseknek való. A szállás lefoglalásához hívja most a 06(20)534-2780-as telefonszámot! Cserépmadár szállás és Csinyálóház (azaz kitűnő őrségi szállás) Veleméren is csak egy van.

A veleméri Cserépmadár szállás (egy 3 szobás, 11 férőhelyes őrségi szállás) Belső szobája

Onogesius hun vezér szobra a Csinyálóház (egy különleges őrségi szállás) alatt áll és vár a Teremtővel való koccintásra, "Inkább vagyok itthon Etele szolgája, mint vagyonos ember idegenben"