A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika

E dolgozatban megkísérlem leírni a meglepően új jelenség hatására bekövetkező reakciókat: a borjú elbődülését, a finnugrista jelzőosztogatást és a tudományos igényű kritikát. Az összevetésre azért van szükség, mert a rovológiai szakirodalomban egyes szerzők számára mintha nem lenne evidens, miképpen kell a tudományos igényű kritikát előadni, mikor lehet a finnugrista jelzőkészletet kiosztani és mikor elbődülni.

1. ábra. E rokonszenves borjúnak valami felkeltette az érdeklődését, mondhatnánk értelem csillant meg a tekintetében, ám ne reménykedjünk, ez az állat ugyanúgy nem tud jó magyarázatot adni az új kapu jelenségre, amiképpen egy átlagos finnugrista sem képes tudományos igényű dolgozatot írni a székely írás szó- és mondatjeleiről 

A borjú elbődülése az új kapu láttán

A klasszikus történet lényege az, hogy a marha, hazaindulván a mezőről, nem ismeri fel a portát, ahol szállása vagyon, mert időközben a régi rozzant kapu helyébe újat csináltak. A nehéz helyzet elé került barom kínjában aztán többször elbődül. Ez az elbődülés persze nem oldja meg a helyzetét, de az állat szegényes eszköztárában nincs másik eljárás, ezért csak ezzel tud élni. Felhívhatná mobiltelefonon a gazdáját, hogy most mi tévő legyen, ám nincs mobiltelefonja és persze használni sem tudná. Írhatna egy tanulmányt egy tudományos folyóiratba, vagy egy segítségkérő posztot valamelyik közösségi portálra, de egyikre sem képes. 

A barom az már csak ilyen: ha lát valamit, amit a szűk agya nem tud feldolgozni, akkor elbődül. Így legalább - gondolhatja, már amennyire tud gondolkozni - a világ értesül a sanyarú helyzetéről, az őt ért méltánytalanságról és hangjának kieresztésével érzékeltetheti saját jelentőségét, véleményének hangsúlyos voltát is. Mert az mégis csak szemétség, hogy valakik kicserélik a kaput s az ebből adódó - a szellemi kapacitásával megoldhatatlan - problémahalmazzal magára hagyják és gondolkozásra kényszerítik. Ez utóbbi ugyanis a seggfej számára rendkívüli, sőt elvégezhetetlen feladatot jelent, míg az elbődülés sima ügy a számára, ráadásul meg is könnyebbül tőle. 

A problémamegoldásnak az élőlények világában szokásos módja az erő alkalmazása, ezért a barom kézenfekvően nyúl ehhez az eszközhöz és pl. ezért engedi ki a hangját a térbe. Az elbődülés nem csak az állat ostobaságát és felháborodottságát, hanem a hatalmi helyzetét (a legelőn betöltött szerepét) és az erejét is kifejezi. Azon alapulhat ez a megközelítés, hogy akinek nagyobb a hangja, annak nagyobb az ereje, ezért annak a szempontjait kell elsőként figyelembe venni és - uram bocsá! - annak lehet igaza is. Ez az alapállás és érdekérvényesítési módszer megfelel a barom szellemi kapacitásának és sikerrel alkalmazható nem csak a legelőterület birtokvédelme során, hanem - a jelek szerint - a finnugrisztika gyakorlatában is. 

A kérdés az, hogy a magát műveltnek gondoló közönség és a szakma helyesen jár-e el, amikor a lényegét tekintve hasonló eljárást alkalmaz a tudományos viták (pontosabban a tudományos témákról folytatott alpári gyalázkodások) során?

2. ábra. Adva van az újszerű kapu és hozzá a szűkagyú barom is, ám az állat most nem bőg, talán mert közelében van a gazdája, ami biztonságot nyújt a számára, vagy mert már többször is látta a kaput és azt beépíthette a korlátozott világképébe

3. ábra. Egy modern ház szép új kapuja, ahol szarvasmarha már sohasem fog bekéredzkedni, ezért a bődüléstani megfigyeléseket már csak finnugristákkal folytathatjuk le

Az új kapu előtti elbődülés egy tehéntartással is foglalkozó paraszti gazdaság mindennapjaira lehetett jellemző nemrég, amikor ugyanis a mezőn legelésző baromállat estefelé hazaballag és szembesülhet az új kapuval. Ma ez már csak emlék a hozzám hasonló vénemberek gyermekkorából, mert a családi házaknál való marhatartás kiszorult a divatból s ahol megmaradt, ott sem állítanak gyakran új kaput. Ilyen pusztuló körülmények között nehéz tetten érni a négylábú seggfejet és dokumentálni, hogy egészen pontosan miképpen is reagál az új kapura. Ezért aztán a kétlábúakra kell összpontosítanunk a figyelmünket, azt feltételezve, hogy ott is hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, hiszen az élőlények világában különböző fajok esetében is tapasztalhatók párhuzamos magatartásminták. 

Összefoglalva a "borjú és az új kapu" szituáció legfontosabb jellemzői a következők:

- Megjelenik egy meglepően új dolog a megszokott környezetben.
- A szűkagyú barom nem ismeri, nem képes leírni és elemezni az új jelenséget, csak azt konstatálja, hogy valami eltér a korábbiaktól.
- Kifejezésre juttatja az új jelenséggel való szembesülés miatti felháborodását.
- Ellenérzését hatalmi helyzetének (a legelő- és szakterületen elfoglalt pozíciójának) fitogtatásával párosítva adja elő, amit a hangerejével illusztrál.
- Tudományosan nem értékelhető a véleménye, hiszen pl. nem tud jobb megoldást ajánlani a helyzetre.

4. ábra. A Borsszem Jankó karikatúráinak készítésekor a barmok még négy lábon, ma már négy keréken mennek haza, ám az oktalan elbődülés mintha változatlanul megmaradt volna

Szerencsénkre a kísérlet mai, akár városi környezetben is lefolytatható és leírható. Ez a dokumentálás azért lehet eredményes, mert célunk nem a falusi állattartás egyik mozzanatának leírása, hanem a tudományos igényű kritika mérvadó módszertanának és az e téren folytatott hibás gyakorlatnak az összevetése. 

Azaz a fenti szituáció (találkozás egy új jelenséggel) és annak szereplői (új kapu és a borjú) némileg megváltozva és képletesen felismerhetők a nagyvárosi, mondhatnánk az értelmiségi vagy a "tudományos" élet területén is. Az új kapu helyébe egy tudományos felfedezés (például a Magyar hieroglif írás) lép. A legelésző barom helyébe meg állíthatunk finnugristákat is, ám nem azért, mert a nyelvészeinket a szarvasmarhával össze kívánnám téveszteni. (1)

Finnugrista jelzőosztogatás új nézetek felbukkanása esetén

A mezei barom elbődülése egy nem artikulált (megfelelő tagolás nélküli) vélemény, amivel szemben a finnugristák már több különböző módon is képesek kifejezni a véleményüket. (A finnugrista itt "gyarló, tudományoskodó ember"-t jelent.) A barom bőgését a finnugrista elsősorban jelzőosztogatással helyettesíti, ám ezen felül megjelenik a módszerei sorában a cenzúra, a hazudozás, a források felülbírálata, a szó megvonása, a gúnyolódás stb. is. Az a lényege e finnugrista magatartásnak, hogy a legelőterületén ne jelenjen meg a téveszméjével szembemenő kritika, vagy eltérő nézet. Amint a baromnak, a gyarló embernek is az a fontos, hogy az öntudata érvényesüljön és nem az, hogy a legjobb választ találja meg a felmerülő tudományos kérdésekre. 

  Zsirai Miklós nyelvész hírhedt munkájában (Őstörténeti csodabogarak, 1943.) csodabogarakká degradálta a finnugrizmussal szemben jogos kritikákat megfogalmazókat és számtalan további jelzőt is rájuk ragasztott. Azt a valótlanságot állítván róluk, hogy "A múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a "halzsíros atyafiság" szürke prózája ... ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." Ezt a legaljasabb eljárást (a tudományos igényű vita helyettesítését jelzőosztogatással és hazudozással) Zsirai emelte be az akadémikus "tudomány" módszertanába. Természetesen szó sincs arról, hogy a finnugrista őstörténet ellenzéke valamiféle dicső múltat szeretne összeeszkábálni az érzelmi szükségletei kielégítésére. Zsirai ezt minden bizonyítás mellőzésével állítja. S egyébként is, pl. az indián-magyar népzenei kapcsolatok kutatása ugyan miféle múltbéli dicsőséget támasztana alá, amikor talán már a honfoglalók is fejlettebb társadalmi berendezkedéssel rendelkeztek az indiánokénál? A tiszteletre méltó és rokonszenves amerikai indiánok kultúrája azért érdekes a számunkra, mert pótolhatatlan adatokat szerezhetünk belőle a magyarság kőkori kultúrájának (például írásának) megismeréséhez. Zsirainak - írástani ismerethiánya miatt - nehezére esett volna az ilyen és hasonló kérdésekre tudományos igényű választ adnia, ezért inkább megmaradt a jelzőosztogatásnál.

Sándor Klára a Nyelvrokonság és hunhagyomány c. munkájában idézi Zsirai fenti blöffjét, ám - az időközben megjelent kritika hatására - kiegészíti a feltűnően sántító érvelést. Zsirai ugyanis könnyen támadható azzal, hogy pl. a magyar és a maori nyelv hasonló szavainak a felmutatása eleve nem lehet alkalmas a múltbéli dicsőség kulisszáinak összeeszkábálására. Ezért Sándor Klára már megtoldja a kitalációt azzal, hogy az egyéb esetekkel az egzotikum keresése miatt foglalkoznak az "őstörténeti dilettantizmus" kutatói. Természetesen ő sem szolgál semminemű bizonyítékkal, mert ebben az akadémikus nyelvtudományban csak a jelzőosztogatásra futja. 

Mandics György nem ért egyet azokkal, akik a székely írás eredetét az antik időkben keresik. Tudományos magyarázatát nem adja a neheztelésének, de kiosztja a kutatóknak a "sírrabló brigantik" jelzős szerkezetet. 

Róna-Tas András véletlen egyezésnek minősítette a székely jelek, valamint a magyar népi, uralmi és vallási hieroglifák általam feltárt egyezéseit az MTA székházában tartott előadása végén hozzá intézett kérdésemre válaszolván. Ezzel a professzori válasszal csak az a baj, hogy a nyelv- és írástudományban nem létezik véletlen, vagyis a professzor úr válasza nem tekinthető többnek egy semmitmondó mellébeszélésnél (milyen jó, hogy nem ócska blöfföt írtam!). A véletlen jelző kiosztása az MTA dísztermében valójában csak azt jelenti, hogy a professzor úr nem tudja és nem is hajlandó megvizsgálni, mi az oka a tömeges hasonlóságnak.

5. ábra. Sumer-magyar összehasonlító jeltábla

A Keleti kultúra fészbuk-rovatban Laszlovszky András és az egyik "futottak még" olvtársa letagadta a Napot az égről. Szó esett ugyanis egy szombathelyi "tudományos" eseményről, amelyen finnugristák terjesztették az akadémikus eszmekörben elfogadott téveszméket az írás eredetéről. Feltételezésem szerint itt is azt képviselték a "szakértők", hogy az írást a sumerek, a betűírást meg a sémi népek találták fel, a sorból kilógó jelrendszerek (a Mas d' Azil-i, Tepe Yahja-i, Tordos-Vincsa, amerikai indián stb.) esetében legfeljebb mellébeszéltek, a székely írásról pedig elfeledkeztek. 

6. ábra. Tordos-Vincsa és magyar jelek összehasonlító táblázata 

Sajnos, nem tudtam elmenni az eseményre, de a rovatban közzétett bejegyzésemben látatlanban  is feltételeztem, hogy a székely írás megemlítéséről elfeledkeztek a közönséget félrevezető "tudósok". Erre aztán egységesen felhördültek a rovatban a magukat tájékozottnak gondolók s kijelentették, hogy a székely írás nem volt ott az írás születésénél. Pedig Laszlovszky András tudta, hogy a legkorábbi sumer jelek közül sok hasonlít a székely írás jeleire. Hiába tettem közzé a jeltáblázataimat, amelyek azt bizonyították, hogy a legkorábbi jelrendszerekben tömegesen vannak jelen a székely írás jeleihez hasonló formák, azt nem fogadták el azzal az épületes érveléssel, hogy nekem nem hisznek. A táblázataim ellenőrzésére pedig nem vállalkoztak, nyilván azért, mert akkor kiderült volna, hogy igazam van. A vitát a történelemhamisítóktól megszokott módon, a rovatból való kizárásommal rekesztették be.

7. ábra. Az amerikai indiánok népi jelkészletének magyar hieroglifákhoz hasonló jelei

A Kurultájon Bíró András Zsolt antropológus által gyakorolt cenzúra a meglepő tudományos felfedezéssel való szembesülés hatására bekövetkező "tudományos" reakciók egyik kitűnő példája. Az esetről beszámolt a Nemzeti Hírháló nyomán az Európai idő is. Nem sokkal utána telefonon megkértem Bíró András Zsoltot, hogy legyen szíves, tájékoztasson a köteteimmel kapcsolatos tudományos kifogásairól, hogy azokra válaszolhassak. Megígérte a magyarázatot, de az sohasem jutott el hozzám. Nyilván azért, mert fogalma sem lévén a szakterületről, meg sem tudta fogalmazni a kifogásait. Amikor egy konferencián összefutottunk, ahol mindketten előadtunk, megpróbált mentegetőzni, hogy ő a kitiltásomat nem is rendelte el. Ez a lapos duma azonban nem sokat ér a Kurultáj főszervezője szájából, ha maga a cenzúra megtörtént. Az eset különleges báját az adja, hogy a Kurultáj fővédnöke az a Lezsák Sándor volt, aki az egyik kötetem kiadását anyagilag és erkölcsileg is támogatta (s aki semmit sem tudhatott a cenzúráról). Nyilvánvaló bizonyítéka ez a malőr annak a fogalmi, szakmai és értékválságnak, ami Bíró András Zsoltra és sok más "szakképzett" társára is jellemző. A hatalmát azonban a tudatlansága ellenére is érzékeltetni tudta: a Kurultáj az ő legelőterülete, ahol akkor is ő mondja meg, hogy mi számít tudománynak, ha nem ért hozzá. 

8. ábra. A cenzúrázott könyveim egyike, A székely rovásírás eredete angolra is lefordítódott és így sikert aratott Dél-Amerikától a keleti sztyeppékig, például valamelyik hazai egyetemünk tanszékvezetője tájékoztatott arról, hogy egy sztyeppei ásatáson látta, amint az orosz régészek a kötetemet használták a kiásott írásemlék elolvasásához

Többen kiakadtak a magam választotta írástörténész titulusomon is, azt sugallva, mintha ezt a címet nem használnám jogosan. Az egyik netes kritikusom - aki a munkáimat nem olvasta és az írástörténethez sem konyít - az arcátlanság jelzőt is kiutalta cserébe. Pedig - úgy vélem - az életen át tartó munkám és az eredményeim feljogosítanak a használatára. Aki földet művel, az mondhatja magát földművesnek, mert a tevékenysége alapján ez a cím megilleti. Ennek mintájára, aki meg írástörténetet ír, az lehet írástörténész. Van persze különbség is: parasztnak lenni sokak számára lealacsonyító, ezért azt nem irigyelné a kutya sem. Az írástörténészség azonban (mert ahhoz ész is kell) valamiféle dicsekvésnek, netán egyetemi diplomához kötött szakmának tűnhet sokak számára s ezért ugatnak meg, bődülnek el. Ilyen diplomát azonban - tudomásom szerint - szép hazánkban nem is lehet szerezni, ezért aztán nem vádolhatnak idegen tollakkal való dicsekvéssel. Ezek az én tollaim. Megdolgoztam érte, valóban írom az írás történetét - ebből kifolyólag írástörténész vagyok. Akinek ez magas, annak azt mondhatom, amit Assisi Szent Ferenc is írt, miszerint nem számítok arra, hogy minden ember megérti azt, amit mondok. Alacsony IQ-val nem fog menni a megértés.  

Három egyiptológustól is megkaptam a tudománytalan jelzőt, amikor értesültek a Magyar hieroglif írás c. kötetem címéről, miközben a kötetet magát még csak nem is látták. Kettő egy közvetítővel üzente meg a jelzőjét, de a harmadikkal sikerült telefonon is eszmét cserélnem. Ezért meg tudtam kérdezni tőle, hogy miért gondolja tudománytalannak a munkámat, amikor én közel ötven éve kutatom ezt a területet, ő meg csak most hallott e témáról először. - Nana! - mondta erre ő - Én szakképzett egyiptológus vagyok! - És mi a kifogása a könyvem ellen? - kérdeztem tőle. - A magyarságnak semmi köze Egyiptomhoz.  - válaszolta. Azt gondolta ugyanis az ártatlan, hogy a hieroglifa "egyiptomi" jelentésű. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez egy görög írástani szakkifejezés, ami "szent véset"-et jelent, azaz vallásos jelentőségű jelekről van szó, ami nekünk magyaroknak is lehet, sőt van is, akkor elgondolkozott. - Igaz - mondta - ez egy kései kifejezés. - Vagyis tanulta a szakemberkénk, hogy ezt a szót csak akkor kezdték el használni Egyiptomban, amikor Alexandriában az értelmiség már görögül beszélt, de erre nekem kellett emlékeztetnem. S persze arról sem volt fogalma a nagyképű félműveltnek, hogy ezt az írástani szakkifejezést használják más nemzetek írásának, pl. a hettita (újabban luviai, vagy anatóliai) hieroglif írás, az urartui hieroglif írás és a bübloszi pszeudohieroglifikus írás megnevezésére is. Viktor Dracsuk orosz írástörténész sztyeppi hieroglifákról írt s lehet olvasni maja hieroglifákról is. Csak nekem lenne tilos használnom ezt az írástani szakkifejezést, mert néhány szakképzett seggfej a saját szakterületén sem eléggé tájékozott? Annál is inkább jogom van magyar hieroglifákról beszélni, mert a fent felsorolt írások kb. 20-20 jele megtalálható a magyar jelkészletben is. Ha ezek a közös jelek a hieroglif írásokban hieroglifák, akkor nálunk is joggal lehet néven nevezni az ősvallási eredetű jelkészletünket. Valójában az általános műveltséggel, az írástani ismeretek elképesztően alacsony szintjével van baj. És persze azzal, hogy az akadémikus "tudomány" a jogos kritikát nem tudományos érvekkel, hanem a finnugrista jelzőkészlet bevetésével próbálja meg hárítani s az egyetemeken a gondolkodók gyűlöletére oktatják a diákokat az írástani szakkifejezések helyett.

Szondi Miklós egykori börtönőr elvtárs a szakmai karrierje során ahhoz szokhatott, hogy nem kell odafigyelnie a másként, vagy az egyáltalán gondolkodók álláspontjára, azokba minden teketória nélkül, szükség esetén az erő alkalmazásával is belefojthatja a szót. Az MVSz konferenciáján a Hun írásemlékek idegen címkével c. előadásomat követő vitaóra során arról a módszertani kérdésről kívántam beszélni, hogy a tudományos kérdéseket el lehet-e dönteni népszavazással. Nem tudtam kifejteni a mondanivalómat, mert Szondi Miklós elnökként megvonta tőlem a szót. Az Élő rovás önképzőköri rovológusai ugyanis, élükön a börtönőrünkkel, azt engedték szavazni, aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel. Ez eleve ostobaság, hiszen aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel, az még lehet tájékozatlan például az írásirány kérdésében. Ráadásul a kiválasztásnak ez a feltétele önmagában is értelmetlen, hiszen pl. Friedrich Klára a saját nevét csak súlyos hibákkal tudja leírni rovásbetűkkel. Rovásbetűkkel van írva, de nem a tudást, hanem a téveszmét illusztrálja. 

Ezért aztán ez a rovásreformer társaság, amelynek tagsága tévesen gondolja magát hozzáértőnek, továbbra is szavazással határozza meg a tudományos kérdésekre adandó választ. Ennek az elképesztő eljárásnak köszönhetően vált a Unicode szabvány és a Kárpát-medence szerte oktatott "élő rovás" a magyar értelmiség szégyenoszlopává.

Időnként megtisztelnek az önjelölt jelzővel is. Legutóbb a nyest.hu adminja, Fejes László osztotta ki rám. Gondolom, ezzel abba a társaságba lettem besorolva, ahová Kőrösi Csoma Sándor és Dugonics Títusz is tartozik. Egyikük sem kapott megbízást arra a cselekedetére, ami miatt mindaddig fennmarad a nevük, amíg lesz magyar nemzet. Sejtem, persze, hogy Fejes László nem vállonveregetésnek szánta a jelzőt, ezért a gyengébbek kedvéért meg kell magyaráznom, miért is éreztem kötelességemnek, hogy magamra vállaljam a székely írás eredetének kutatását. Nos, azért, mert 1970-ben, amikor ennek a tudományos kérdésnek a megoldását elhatároztam, a hazai rovológia csődhelyzetben volt. Valakinek ki kellett mozdítania a szekeret a kátyuból s a válsághelyzetekben - mintha ezt tanultuk volna - a fű alól is hősök szoktak kinőni a jobb nemzetek szertartásrendje szerint. Nem túlzom el a csődhelyzetet, mert azt hasonlóképpen jellemezte Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára is. Az akadémikus tudomány korabeli álláspontját Róna-Tas András, a dilettánsokét meg Forrai Sándor tanár úr álláspontja jellemzi. Az előző az ótürk írásból, az utóbbi meg valahonnan a föníciai írás környezetéből származtatta volna a székely rovásírást. A tudományos igénnyel ki sem fejtett eredeztetések egyike sem volt komolyan vehető. Róna-Tas András 1996-ban, a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenését követően be is ismerte, hogy fogalma sincs a székely írás eredetéről, Forrai Sándor pedig úgy távozott közülünk, hogy az eredeztető gondolatait rendbe sem tudta szedni, nem mérhette fel a kőkori írásemlékek jelentőségét. "Természetesen" az sem jutott az eszébe senkinek előttem, hogy a magyar népi hieroglifákat összehasonlítsa a székely jelekkel. Igen, valóban önjelöltként végeztem ezt a munkát, de azt végül siker koronázta. Ma már tudjuk, hogy a székely írás a végső soron kőkori eredetű magyar hieroglif írásból származik. A sors különös kegye, hogy miközben Fejes László sorait olvasom, aközben kaptam meg a Magyarságkutató Intézet egyik tudományos munkatársának a levelét, amelyben ezt írja: 

- Elismerendőnek és tiszteletre méltónak tartom az Ön munkásságát, amit minden megbízás, "pénz, paripa, fegyver" nélkül folytat. -

Így is lehet.

A Magyarságkutató Intézet másik munkatársa eltérően fogalmaz: Fehér Bence egy képzelt piedesztálról mennydörög és a saját korlátairól tesz bizonyságot, amikor ezt írja: "Nem érdemes kitérni olyan futóbolondok munkáira, akik szakmányban feliratokat találnak ... díszítőmotívumokban". Fehér Bencének talán még nem volt módja végiggondolnia az írás meghatározását. Az írás ugyanis a gondolat rögzítése jelekkel. S ez a meghatározás nem tiltja a jelekből alkotott képszerű szerkezetek és a díszes jelek használatát. Ha Fehér Bence nem szán időt a magyar hieroglif írás megismerésére, vagy szellemi kapacitás hiányában nem képes rá s a tudományos módszertantól eltérve puszta jelzőosztogatással véli megoldhatónak egy tudományos felfedezés értékelését, akkor azzal csak saját magát sorolja be egy tudomány alatti skatulyába.  

Miközben e finnugrista álláspontokon és helyzeteken rágódik a nyájas olvasó, hallja lelki füleivel a barmok kétségbeesett bőgését?

9. ábra. A Kadarkút és Mike között talált Árpád kori bronzgyűrűn egy istenidéző szertartás szövegkönyve olvasható, elolvassuk-e, vagy inkább elbődülünk? 

Tudományos igényű kritika

A felfedezéseimmel kapcsolatos tudományos igényű kritikával eddig nem találkoztam, ezért csak az elvi álláspontot tudom rögzíteni, saját példákkal nem szolgálhatok. 

A tudományos igényű kritika ismérve, hogy a kritikus ismeri a bírálni kívánt tételt s az abban megoldott vagy megoldani vélt kérdésre ugyanazon adatokra és gondolatmenetekre, vagy több adatra és más megfontolásokra építve jobb megoldást ajánl. Látszólag egyszerű ez a követelményrendszer, a rovológiai irodalomban mégsem alkalmazzák. 

A dolgozataimat illetően az alkalmazása ellen szólhat, hogy ebben a "tudományos" világban az említések száma jó pontnak számít, azaz ha még csak a hülyék felsorolásában is, de szerepeltetnék a nevemet, akkor az valamiféle elismerése lenne a munkásságomnak, amit persze el szeretnének kerülni.

A kritikusok számára ennél is nagyobb akadályt jelenthet, hogy a tudományos igényű kritikához ismerni kellene a kritizálni kívánt állításhalmazt. Azaz el kellene olvasni, meg kellene érteni a dolgozataimat, pontosabban a bennük leírt tényeket. Tekintve, hogy ez nem menne két perc alatt, ennél több időt és fáradságot meg nem is szánnak a szakterületre, a tudományos igényű kritikára nem kerülhet sor. Ahhoz valamiféle többlettudással is kellene rendelkezniük, ám erre az akadémikus "tudomány" esetében, amelyik számára minden alapvető kérdés tisztázatlan, nyilvánvalóan nem számíthatunk.

Ezért aztán a valójában nem is létező akadémikus írástan marad az agyhalotti állapotában, az új írástani felismerések miatti megdöbbenésüknek pedig - mint azt naponta tapasztalhatjuk - lényegét tekintve csak a legelőn kialakult módon tudnak hangot adni.  


Összegzés

Végezetül azt állapíthatjuk meg, hogy a háromfajta értékelés (a borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika) elhatárolható egymástól, ám esetenként közös vonásaik is vannak. 

A borjú bőgése csak egy artikulálatlan panasz a négylábú mezei barom részéről. Nem képes a helyzet megértésére, a hozzászólásának nincs tudományos értéke, nem képes jobb megoldás kidolgozására, de érzékelteti a felháborodottságát és a saját jelentőségét.

A finnugrista jelzőosztogatás jól elkülöníthető a mezei barom bőgésétől, mert a finnugristának csak két lába van. A finnugrista hozzászólása artikulált panasznak tekinthető, mert a bőgéssel szemben nála műfajonként elkülönült eszközöket találunk: a jelzőosztogatást, a hazudozást, a cenzúrát, a gúnyolódást, az olvasás megtagadását, az elhallgatást, a válasz elmaradását, a felmutatott bizonyítékok kikerülését, a kutató felmenőinek emlegetését, vagy a címekre, rangokra, beosztásra és végzettségre, netán népszavazás eredményére való hivatkozást  stb. Ám ezek az artikulált eszközök - ha a tudományos értéküket próbáljuk meg felmérni - együttesen sem  érnek többet a négylábú barom bőgésénél. Az ostoba állathoz hasonlóan a finnugrista sem javasol jobb megoldást, hiszen a cáfolni kívánt tétel elolvasása és ismerete nélkül erre sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehet képes. A kétlábú barom ugyanakkor alkalmazza az erőt a tudományos probléma megoldására és megvonja a szót, kitilt a rovatból és cenzúrát vezet be. A finnugrista véleménynyilvánítása ugyanúgy argumentum ad ignorantiam típusú érvelésnek számít, akár a mezei seggfej elbődülése (2).

A tudományos igényű kritikára a négylábú mezei baromállat nem képes, a finnugristák pedig, bár ők elvileg képesek lennének - az eddigi tapasztalataim szerint, a magyar hieroglif írással kapcsolatban - ezt a lehetőséget a gyakorlatban nem használják ki. Arról lehet szó, hogy az elvi lehetőség létét csak az udvariasság és a polkorrektség mondatja velem, valójában igen sok kétlábú szellemi kapacitása nem haladja meg eléggé a négylábú barmokét. Veres Péter kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak 4 %-a kreatív. A nyájszellem (a konszenzushoz való igazodás kényszere) ezekbe is belefojthatja a szót s ez magyarázhatja az akadémikus "tudomány" általános megrekedését a jelzőosztogatás szintjén. Ezért aztán e gyakorlatban tapasztalható finnugrista megnyilvánulások a tudományos értéküket tekintve nem a tudományos kritika kategóriájába tartoznak, hanem a baromállat elbődülésével azonos értékűek.  

Jegyzetek

(1) Erről szó sincs. sőt kérem a nyájas olvasót, hogy ilyesmit ne is feltételezzen rólam, vagy erről az írásról. Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy a húgyagyú, az új kapu láttán elbődülő, e cikkben említett barmok és a finnugristák (értve ez alatt bármelyik értetlenkedő, vagy más természetes személyt) közötti hasonlóság csak a véletlen műve. Ha bárki saját magára, vagy másra ismerne, akkor azért semminemű felelősséget nem vállalok, e cikkben nem azt bizonygatom, hogy a barom és a finnugrista egymás szinonimája lenne. Sőt, emlékeztetek mindenkit, hogy a szarvasmarhának négy lába van, a finnugristának meg csak kettő. Tehát, ha minden másban meg is egyeznének (de ezt sem állítom), ezen ismérv alapján elvileg akkor is jól meg lehet őket különböztetni egymástól. 

Megjegyezném azonban, hogy az új jelenségekre való reagálás lehet legalább részben hasonló típusú a különböző fajok esetében is. Ezért aztán - a közgondolkodás fejlesztése érdekében - megfigyelhetőnek és tárgyalhatónak gondolom ezen párhuzamosságokat. Természettudományos tény, hogy a barom megütközésének és a finnugrista értetlenkedésének lehetnek közös és eltérő vonatkozásai is. Amikor ezeket a vonatkozásokat összehasonlítjuk egymással, azzal nem azt mondjuk, hogy a finnugristák (és általában az értetlenkedők) barmok lennének. Ha a nyájas olvasó mégis ezt a szomorú következtetést vonná le, akkor ahhoz joga lehet, ám erre a jelen cikk semmiféle alapot nem nyújt. Kérjük, hogy a saját álláspontja miatti felelősséget ne is próbálja ránk hárítani! 

(2) Argumentum ad ignorantiam  "tudatlanságból származó érv". 


Irodalom


Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza: Laszlovszky Andrással beszélgetünk az "n" (nagy) rovásjelről

Varga Géza: Sárközy Miklós ócsárolja a "párthus-magyar Jézus" tétel képviselőit

Varga Géza: Kadarkút és Mike között fellelt Árpád kori gyűrű hieroglifikus szövegének olvasata

Varga Géza

A veleméri Cserépmadár szállás pincelejárója valamikor egy őrségi parasztház boroshordóihoz vezetett

A magyar írástörténet kutatását támogatja, ha nálam nyaral a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházban, egy hiteles őrségi parasztházban 

A veleméri Cserépmadár szállás kertjében, kávé mellett

Volt szerencsém a milánói Boscolo-ban, egy ötcsillagos szállodában is eltölteni néhány napot és állíthatom, hogy az igen magas színvonalú kiszolgálásnak volt egy súlyos hibapontja: az alkalmazottak egy szót sem szóltak a magyar írástörténetről s a szállodai környezetben sem volt egyetlen rovásfelirat sem. Ha Ön ezt a nyaralási malőrt el szeretné kerülni, akkor - amennyiben javasolhatom - hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot!

Egy jellegzetes szobabelső a veleméri Cserépmadár szálláson