Virtuális vita a jánoshidai tűtartó hibás olvasatáról
Kovács Gergő: „Baszjad izüt”-vita: túl sok a hipotézis Vásáry István történész szerint c. cikkében (Mandiner, 2021. október 10.) a "tudományos konszenzus" nevében Vásáry István válaszolt Fehér Bencének a jánoshidai avar tűtartó jeleiről közzétett olvasatára. "Persze" ez a Fehér Bence féle hipotézis több sebből vérzik (1), ám e riportból elsősorban azt emeljük ki, milyen feltételei vannak Vásáry István szerint annak, hogy a Tudomány egy rovológiai kutatási eredményt hajlandó legyen észrevenni.
Fehér Bence ugyanis így ír ötletének fogadtatásáról: "Először 2019-ben publikáltam a tárgycsoportról (e tűtartót csak mellékesen mutattam be), majd 2020-ban két helyen is kimerítően közöltem olvasatomat. Azóta kollégáimtól egyetlen szó cáfolat nem érkezett." (2)
Fehér Bence bejelentette, hogy a jánoshidai avar tűtartón a székely írás jeleivel elolvasta a Baszjad Ízüt! mondatot. Szerinte ez lenne a legrégibb magyar nyelvemlék, amely évszázadokkal előzi meg az első nagyobb terjedelmű magyar szórvány emléket, a Tihanyi Alapítólevelet (1055) és az első összefüggő magyar szövegemlékünket, a Halotti Beszédet (1200 k.). Tudott dolog pedig (Fehér Bence is rendelkezik az ezt közreadó Magyar hieroglif írás c. kötetemmel, csak elhallgatja és letagadja a benne foglaltakat), hogy a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron, valamint szkíta, hun, avar és honfoglalás kori írásemlékeken is vannak jól elolvasható magyar nyelvemlékek. Ilyenek láthatók pl. a 3-5. ábrán is. Tehát Fehér Bence állítása a jánoshidai tűtartó elsőségéről - általa is tudottan - nem felel meg a valóságnak, amint az olvasata sem jó. Annyiban igaza van, hogy az avarok magyarul beszéltek és használták a székely írás előzményét, ám ennek bizonyítására a jánoshidai tűtartó általa adott olvasata nem alkalmas.
Fehér Bence gyakorlata (előadás és a róla készült video, meg a kötetszerű publikációk közreadása az interneten, valamint a sajtó felhasználása) ugyanakkor helyesen képviseli a korszellemet a tekintetben, hogy a tudományos párbeszédben szükségszerű a modern és eredményes eszközök alkalmazása a nyílt tudomány céljainak elérése érdekében. A múlt kutatása és értelmezése nem valami szűk és - a jelek szerint - ellenséges elit hitbizománya, hanem mindenkié s ezt az elvet legjobban az internet szolgálja. Jobb helyeken kifejezetten gyakorlattá vált ilyen módon előzetes vita tárgyává tenni egy-egy tudományos dolgozatot, hogy annak végleges alakja értékesebb és közkincs lehessen (3). E módszert igazolja, hogy végül Vásáry István is felvette a kesztyűt és a Mandinerben válaszolt Fehér Bence hipotézisére.
Vásáry István álláspontja
Cikkünk szempontjából a Vásáry István által felsorolt feltételek árulkodóak és tanulságosak. A professzor úr elszólta magát, ám még mindig úgy gondolhatja, hogy helyes gyakorlatot képvisel.
A riporter úgy értékel, hogy az ELTE történész professzora szerint nem elég egy félórás előadáson bejelenteni a nyelvemléki „szenzációt”, hanem publikálni kell az eredményeket egy tudományos fórumon, részletesen adatolva és az érveket kifejtve. A tudományos elfogadáshoz vagy cáfolathoz egyaránt idő kell.
Vásáry István szerint „Fehér Bence érdemi tudományos hozzászólás híján, a »közvéleményhez« fordult, és nyilatkozataival sajtószenzációt keltett. A tudomány azonban nem így működik. Először is egy újdonságnak tartott felfedezés elfogadtatásához idő kell. Nem elég egy félórás előadáson bejelenteni a »szenzációt«, hanem eredményeit publikálni kell egy tudományos fórumon, részletesen adatolva és az érveket kifejtve. Ennek alapján szólhat hozzá egy másik kutató a vélt új eredményhez, akár elfogadva, akár elvetve azt. A kérdést nem érzelmi alapon, hanem tudományos érveket és módszereket használva kell eldönteni. Egy ilyen, nagy olvasottságot és tájékozottságot igénylő kérdésben ne a zsurnalisztika döntsön, szakértelem híján, pusztán érzelmi és politikai alapon! Az előadás tudományos fórumon, írásban történt megjelentetése után jómagam és nyilván más kutató is állást fog foglalni a kérdésben."
Igazat kell adnunk Vásáry Istvánnak, amikor azt mondja, hogy a szakma hallgatása önmagában nem jelent egyetértést. Azonban ehhez hozzá kell tennünk, hogy ezt a szakmát nem nagyon érdekli a székely írás. Az évszázados kudarcsorozatából azt is tudjuk, hogy nem is ért hozzá, sőt kifejezetten nem szeretné, ha az írásunk avarhun előzményeit tudomásul kellene vennie. Ezért ettől a legszívesebben halgatásba burkolózó szakmától aligha lehet gyors választ várni. Ezzel szemben a rovásírással évtizedeken át egyedül foglalkozó "körön kívüliek" némelyike néhány napon belül jobb választ tud adni a felmerülő kérdésekre a szakmánál, ám az ő válaszukra ez a "tudomány" nem kíváncsi. S ennek az elzárkózásnak (a valójában nem is létező tudományos fórum kikötésének) semmi köze semmiféle "tudományos módszertanhoz".
Arra is joggal kérdez rá Vásáry István, hogy elegendő lehet-e egy öt betűt tartalmazó ismeretlen alfabétumon írt ismeretlen nyelvű felirat, melynek magyar nyelvű olvasatából mindössze három betűt lehet biztosan a székely ábécé betűivel kiolvasni? Amihez meg azt tehetjük hozzá, hogy ha nem ismerjük az írást (ez nem igaz, mert tudjuk, hogy léteznek székely szójelek), akkor elvileg azt sem vehetjük biztosnak, hogy egy hangot jelölő betűket látunk és nem szójeleket. Ráadásul, ha a rövid hieroglifikus avar nyelvemlékekből több tucatot, vagy több százat tehetünk le az asztalra, akkor az már bizonyítja az avarok íráshasználatának és nyelvének magyar voltát. Ezért az a valódi kérdés, hogy erre (a körön kívüliek által közölt, magyarul elolvasott szkíta, hun és avar nyelvemlékek sorára) miért nem figyel a szakma?
Ami meg a "tudományos fórum" előírását jelenti Vásáry István részéről, ahhoz is van hozzátennivaló. Ilyen fórumok egyrészt nem léteznek (ha az alapfogalmakkal sincsenek tisztában, akkor semmi közük a tudományhoz), másrészt, amiket annak becéz, azoknak közös jellemzője, hogy gyűlölik a hun-magyar azonosság felvetését és különösen feldúltak lesznek, ha a rovásírás is szóba kerül. A "tudományos fórum" kikötése Vásáry István és elvbarátai részéről csak a kritika elnémítását, a tudományos haladás megállítását szolgálja. Tudott dolog, hogy az egyetemeken az őstörténeti és írástörténeti szakterületen hagyományellenes képzés folyik már vagy száz éve. Ennek köszönhetően ezek a "tudományos fórumok" eleve elhárítanak minden olyan kezdeményezést, ami a hun-magyar azonosság, vagy a székely szójelek bemutatását célozná.
A székely rovásírás eredeztetése ugyanis egyesek számára elsőrangú politikai kérdés, amit Vásáry István így ad elő: „Az egyik félnek tetszik az ötlet, mert így a magyarok Kárpát-medencei ittléte a 9. századi honfoglalás előttre kitolható, s így igazolható lenne az ún. kettős honfoglalás, a másik fél pedig a magyar nacionalizmus egy újabb káros és nevetséges megnyilvánulását látja benne."
A professzor úr megfogalmazása árulkodó. A magyarok ittlétét ugyanis nem kell mesterségesen "kitolni" a honfoglalás előtti időkre, mert már a kőkor óta folyamatosan itt vagyunk, amit a genetika mellett egy sor hieroglifikus nyelvemlék is igazol. Azonban ezeket a neolitikus, szkíta, hun, avar és honfoglalás kori magyar nyelvemlékeket a professzor úr által szerkesztett rováskorpusz nem volt hajlandó megemlíteni sem. Hiába léteznek, a "tudományos fórum" ezekről nem tájékoztat, az akadémikus áltudomány számára ezek nincsenek. Vásáry István azért köti ki a "tudományos fórumok" kizárólagosságát, hogy ez továbbra is így maradhasson.
Elárulták magukat az MTA rováskorpuszának alkotói, amikor azt írták a rovásírásunkat hun eredetűnek tartó Bél Mátyásról, hogy a nézeteit már csak az irodalom perifériáján vallják. Ez a megjegyzés világosan értésre adja, hogy a rováskorpuszban politikai ellenérzés miatt nem szerepel egyetlen hun, vagy avar írásemlékünk sem. Ezért ragaszkodik Vásáry István a "tudományos fórumok" kizárólagos döntnöki szerepéhez.
Tudjuk eközben, hogy a tudományos vita feltételrendszerében ilyen "döntésre kizárólag jogosult kör" kikötése sehol sem fordul elő. Ott csak az szerepel, hogy az adatok és az érvek megismerése után (egy becsületes értékelőnek - de hol akad ilyen?) ugyanarra az eredményre kell jutnia s ez az ismétlés tekinthető a tétel igazolásának. E helyett ez az áltudományos kör elzárkózik a körültekintéstől, a létező új adatok és érvek megismerésétől is. Ugyan mitől lennének ezek az önfényező körök tudományosak? Csak azért, mert vállon veregetik magukat?
Nem igaz, hogy bármiféle tudományos módszertan tiltaná a létező hieroglifikus nyelvemlékekről (a szentgyörgyvölgyi tehénszoborról, a Szent Korona szójeleiről, a berekböszörményi gyűrűről, a karcagi csatkarikáról és társairól) hozzáértő emberek között folytatható tudományos igényű vitát, a létező nyelvemlékek leírását. Ez a mondvacsinált tilalom, ami szerint csak a "tudományos fórumok" álláspontja számít, egyedül az évszázada hazudozó "konszenzus" magyar- és tudományellenes érdekeit szolgálja.
A riportban azt fel sem tételezi a professzor úr, hogy a tudományos kutatás néhányunk számára nem politikai, hanem tudományos célokat szolgál. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ő álláspontját e politikai szempontok határozzák meg. A kutatást végzőket csak úgy hajlandó elkönyvelni ("persze" minden bizonyíték nélkül), mint akik a betelepülésünk időkorlátját szeretnék kitolni minél korábbi időpontra. A kutatómunkát végzőkkel szemben azok érdekeit védi, akik számára "minden alapvető kérdés tisztázatlan", ezért csak "nevetséges megnyilvánulást" hajlandók látni a korai magyar nyelvemlékekben. Ez az álláspontja magyar- és tudományellenes.
Ugyanis minden embernek természetes joga, hogy a saját identitását meghatározó történeti adatokhoz hozzájusson és az akadémikus "tudomány" közpénzen folytatott rovológiai téveszmeterjesztését helyreigazítsa. Ha léteznek a neolitikus-szkíta-hun-avar-honfoglaló magyar és népi hieroglifikus írásemlékeink (ez kétségtelen), akkor a közönség részéről jogos az igény arra, hogy ezeket a tudomány is tárgyalja és hasznosítsa. Az elmúlt évtizedekben az írástörténeti kutatás eredményeit a kívülállók érték el, míg a "szakma" vagy nem csinált semmit, vagy tévedett. Pillanatnyilag a Vásáry István által egyedül üdvözítőnek gondolt "tudományos fórumok" e hieroglifikus nyelvemlékek pusztítását, letagadását és elhallgatását szolgálják.
Tudománypolitikai tévképzetek szolgálatában reszelhették le a Magyar Nemzeti Múzeumban a budapesti jelvény rovásjeleket hordozó felületét és tagadták le róla a maradék rovásjeleket, mert felrémlett a muzeológusok előtt, hogy ez a lelet igazolja a hun-magyar azonosságot. A Vásáry István által szerkesztett MTA rováskorpuszban ennek megfelelően már meg sem említették ezt a régen és ismételten publikált ám a "tudományos fórumok" (MNM és MKI) által letagadott rovásemlékünket (4).
Kíváncsian várom Vásáry István magyarázatát arról, hogy miért hagyták ki az MTA általa szerkesztett rováskorpuszából a budapesti jelvény rovásfeliratát (7. ábra) és miért nem mutatták be egyetlen hieroglifikus nyelvemlékünket (például a karcagi csatkarika feliratát) sem.
A tudományos folyóiratok az eddigi gyakorlat alapján habozás nélkül közölnek tudománytalan dolgozatokat olyan szerzőtől, akinek van tudományos fokozata és beosztása, de a körön kívüli szerzők helyreigazításai náluk nem jelenhetnek meg. Ezt többek között a Máté Zsolt által a Nyelvtudományi Közleményekben közreadott, a "tprus" jelünket félremagyarázó dolgozat karrierje is illusztrálja. A hibájukat kiigazító cikkemet "természetesen" nem közölték. Ezért az eltelt évek alatt ez a "tudományos fórumon" megjelent téveszme elvégezte a maga aratását: a szakterület legismertebb tudósai (Róna-Tas András, Sándor Klára) buktak el azért, mert komolyan vették Máté Zsolt kisiskolás hibára épített téves következtetését, amelynek egyetlen valódi célja egy szabírhun voltunkat igazoló mondatjelünk félremagyarázása lehetett.
Az ötletroham
Vásáry István köldöknéző feltételrendszerét érdemes összevetni az ellentétével, a műszaki tudományokban alkalmazott brainstorming "ötletroham" módszerrel. Ha egy feladatot meg akarunk oldani, akkor a rendelkezésre álló csoport tagjainak egyéni tudását, kombinatív képességét és kreativitását ezzel a módszerrel lehet a legnagyobb hatásfokkal hasznosítani.
A kreatív ember a társaitól elhangzó ötleteket megismerve ismeret és gondolattársítás révén igyekszik kiegészíteni, továbbfejleszteni mások megoldási javaslatait. A módszer lényege: a gondolattársítás (új ötlet generálásának) lehetősége. Jellemzője az érintettek minél szélesebb körének bevonása, az ötletek gyűjtése, a szabad, kritikamentes és többszöri ötletfelvetés lehetőségének biztosítása.
A tapasztalatok alapján a brainstorming alkalmas az egyének csoportos véleményalkotásából származó előnyök hasznosítására. A minél szélesebb körben végzett csapatmunka hatékonysága lényegesen nagyobb, mint a csapat tagjai által végzett egyéni munkák összessége.
Kérdés, hogy a rovológiai téren érvényesülő "tudományos konszenzus" számára ez miért nem kívánatos, ha nem akarják tovább szolgálni az előző átkosok bukott prekoncepcióit?
A "tudomány működése"
Vásáry István feltételrendszerének jogosságát és egyedül üdvözítő voltát nem igazolja a hazai rovológia utóbbi évszázadának egy helyben topogása. Ez a "tudomány" nem működik. Hiába rendelkezett a "konszenzus" tudományos folyóiratok tucatjaival, valamint tudományos fokozattal és megfelelő beosztással bíró szerzők ezreivel, ha ez semmi eredményre nem vezetett.
Ha Horváth Iván, az ELTE tanszékvezetője még legutóbb is megengedhette magának annak feltételezését, hogy a székely írás csak a humanisták kitalációja, akkor ezek a "tudományos fórumok" nem is léteznek. Ha ez a dolgozat megjelenhetett at ELTE honlapján, akkor az nem a magas szintű rovológiai ismeretekről, hanem inkább a magyar kultúra megvetéséről tanúskodik e "tudományos fórumon".
Püspöki Nagy Péter 1977-ben így értékelte a szakma teljesítményét: "A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén".
Sándor Klára 1996-ban ekként fogalmazta meg a szintén lesújtó véleményét: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra".
Nyilvánvaló, hogy a székely írással kapcsolatos kérdések megoldása nem a Vásáry István által felsorolt feltételek biztosítottságától függ. Ha ettől függene, akkor már régen tisztázódhatott volna a székely írás eredete, avar és hun kapcsolata. A rendelkezésükre állt minden felsorolt eszköz, mégsem jutottak semmire, mert nem ezek a lényeges szempontok. Bizonyítja ezt a Vásáry István által szerkesztett MTA rováskorpusz hibáinak sora is. E 2021-ben megjelent kötetben éppen azért nem szerepelt az ismert avar és hun nyelvemlékek egyike sem, mert a szerzők a Vásáry István által megfogalmazott köldöknéző elvek alapján végezték a valóságot letagadó munkájukat, szándékosan hagyták ki a korpuszból a prekoncepciójukat cáfoló adatokat.
Az, hogy e fentebb tárgyalt hiányos és tragikus bezárkózást eredményező feltételrendszert Vásáry István közzétette a Mandiner segítségével, csupán azt jelzi, hogy sem ő, sem a rovológiai "tudományos konszenzus" nem képes, vagy nem akarja feltárni a sorozatos kudarcaik valódi okát. Sokuknak fogalma sincs arról, hogy - a hibás módszertanuknak megfelelve - azért kell agyonhallgatással, esetleg jelzőosztogatással felelniük a körön kívüliek legjobb ötleteire is, mert ez az elzárkózás a magyar- és tudományellenes célok szolgálatában lett kidolgozva. Hamis tudat alakult ki a szakmán belül, amely ma is szemellenzőként működik.
Vagy nincsenek tisztában a műszaki területeken már érvényesülő felismeréssel: hogy a hozzáértők minél szélesebb körének bevonása és egymás ötleteinek továbbgondolása hozzásegítene a kutatás sikeréhez, vagy akadályozni kívánják a székely írás avarhun eredetének bizonyítását.
Mi is volt az a címben említett elszólás?
Nos az, hogy Vásáry István ismételten a tudományos fórumon való közlést kötötte ki annak feltételéül, hogy ő és tudós társai észrevegyék a bejelentést és válaszoljanak rá. Ami az első pillantásra rendjén valónak tűnik. Csak ezeket a tudós fórumokat (a rovológiai szakterület tudós fórumait) ne ismernénk! Ezek a tudós fórumok - sajnos - nem csak a tudatlanságukról, hanem a bukott finnugrista prekoncepciók elvtelen kiszolgálásáról, a magyar ősírás-kultúra megvetéséről, az akár a források meghamisítására is kész gátlástalanságukról ismertek.
A több évtizedes halgatás után legutóbb elénk rakott művük, az MTA rováskorpusza szolgáltatta ennek legújabb, elborzasztó példáját. Lehetőségük lett volna egy új, megalapozottabb kép megrajzolására is a székely írásról. Ehhez a leltárban fel kellett volna sorolják és a leginkább vitatott (bodrog-alsóbűi, székelyderzsi, karcagi stb.) írásemlékek helyes elolvasására fel kellett volna használják a székely írás ismert szójeleit. Ám ezt a lehetőséget elmulasztották. Ha arra keressük a választ, hogy ezt miért tették, akkor csak a Vásáry István által is említett kikötést találjuk. Az új felismerésekre rendszerint körön kívüli kutatók jutottak s azokat nem az elvárt "tudományos fórumokon" adták közre (mert a prekoncepciók védelmében szóba sem álltak az újítókkal).
Bakay Kornél így foglalja össze azt a vezéreszmét, amelyet Vásáry Istvánnál is tetten érhettünk: "Aki érvényesülni akar, aki elismerést óhajt kapni, aki igényt tart arra, hogy kitüntetései és hivatalos címei legyenek, annak bele kell illeszkednie a hivatalos élet közegébe, annak el kell fogadnia az „előírt normákat”, annak szakadatlan ápolnia kell a kapcsolatait, annak csak „elfogadott nézetei” lehetnek." E mozdulatlanságot kívánja biztosítani Vásáry Istvánnak a tudományos fórumok kizárólagos használatára vonatkozó kikötése.
A dologban az a legérdekesebb, hogy ennek a "tudós" körnek az effajta merev elzárkózásra semmiféle tudományos oka nincs. A megszállókat kiszolgáló korábbi hazudozásaik védelme ugyanis nem tudományos ok. Nos ezt lehet megérteni a Mandinerben közreadott riportból, a Vásáry István által szerkesztett MTA rováskorpusznak és az akadémikus rovológia évszázados kudarcsorozatának ismeretében.
Egyenleg
Vásáry István úgy adta elő a helyzetét, mintha kétfrontos harcot kellene vívnia. Egyfelől az írástörténeti kutatást végzőkkel, akik szerinte ki akarják tolni a magyar jelenlét kezdetét minél korábbi időkre. Másfelől azokkal, akik a magyar nacionalizmus egy újabb káros és nevetséges megnyilvánulását látják ebben a kutatásban.
A munkássága azonban nem két- hanem egyetlen frontos harcról árulkodik. A professzor úr közreműködésével készült rováskorpusz a legkevésbé sem polkorrekt szerkesztési elvekről, hanem inkább kontraszelekcióról árulkodik.
- Kimaradtak az MTA nevében készített leltárból azok a hieroglifikus írásemlékek (például a karcagi csatkarika, az énlakai Egy isten mondatjel, a berekböszörményi gyűrű), amelyek összekötő láncszemet képeznek és az avarhun jelhasználat felé vezethetnék el a kutatást. Turkológus létére letagadta az ótürk írás szótagoló voltát, talán, hogy hihetőbbé tegye a székely ábécé ótürk származását. Szerinte szójeleink sincsenek, pedig ezek létéről személyesen számoltam be pl. a Róna-Tas András által tartott előadás hozzászólójaként is, ahol ő levezető elnök volt. "Természetesen" az általam sorozatosan közölt szkíta, hun és avar hieroglifikus emlékek sem fértek be a rováskorpusz keretei közé.
- A székely írás ótürk származásáról száz éve hangoztatott, ám sohasem bizonyított akadémikus téveszmét annál nagyobb terjedelemben és erővel képviseli a korpusz, különösen a Vásáry István által írt utolsó fejezet. Ez beleillik a finnugrista "a magyar kultúra idegenektől származik" irányvonalba, amelyet a megszállóink kedvéért évszázada csiszolgat a tájba simuló "tudományos konszenzus". Ennek elképesztő túllihegése, hogy még a székelyek ótürk származását is lehetségesnek tartja a rováskorpusz. Hogy ez hihetőbb legyen, a Bodrog-alsóbűi rovásemléket pusztán a székely kapcsolat hiányára hivatkozva a bizonytalan jellegű feliratok közé sorolták.
Az olvasóban felmerülhet, hogy Vásáry István miért ragaszkodik a kudarcot kudarcra halmozó, a székely írás jellemzésére képtelen "tudományos fórumok" kizárólagosságához. Ugyan miért gondolja szükségesnek a tényleges kutatást végző körön kívüliek kutatásból való kizárását éppen akkor, amikor a tudományban új szelek fújdogálnak? Nem hallott volna a nyílt tudományról és a brain stormingról? Miért nem a szélesebb kitekintésre alapozza az álláspontját, hanem a köldöknézésre?
E kérdésekre aligha lehet más választ adni, mint hogy Vásáry István munkássága nem a székely írás teljességre törekvő pontos leírását és a tudományos igényű tömegtájékoztatást, hanem a létező hun-avar-magyar írástörténeti kapcsolatok letagadását szolgálja. A hun-avar-magyar azonosság gondolatát azért utasítja el (a létező bizonyítékok semmibevételével), mert ennek a "tudományos konszenzusnak" ez a rögeszméje (5)
Jegyzetek
(1) Az akadémikus "tudomány" a prekoncepciói védelmében (például a hun-magyar azonosság tagadása érdekében) lényegében évtizedek óta szabotálta a székely írás kutatását. Ennek megfelelően az akadémikus kutatók tudomást sem szerezhettek az új kutatási eredményekről és így nem is képesek hasznosan hozzászólni a szakterület felmerülő kérdéseihez. Ma már ugyan egyre másra jelennek meg új dolgozatok e tárgykörben (elsősorban a Magyarságkutató Intézet tevékenységének köszönhetően), ám a régi tévtanok ezekben is tartják magukat. E jánoshidai eset irodalma sem több egy csődsorozat dokumentációjánál.
A jánoshidai tűtartót először Erdélyi István próbálta meg hangzósítani, aki a jeleket a székely-magyar rovásírás betűivel azonosította és 1958-ban BSTZ betűket olvasott, 1961-ben enyhén módosítva BSI Z-t.
Vékony Gábor vette észre, hogy a "b" és "s" (helyesen: "b" és "sz" - VG) kezdőhangok a török bas (basz) "nyom" szó kiolvasását teszik lehetővé. Ez a szó a magyarban is létezik, ami elvezetett Fehér Bence most közzétett Baszjad Ízüt! olvasatához.
Bár a három kutató véleménye egyezni látszik az első két jel azonosításában, ennek ellenére ez az olvasat alapvetően hibás, mert a tűtartón nem egy hangot jelölő betűk vannak, hanem szójelek. Az akadémikus tudomány kutatói nem veszik figyelembe Veit Gailel adatát, miszerint a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Pedig fennmaradt emlékeiken az avarok is szinte kizárólag szójeleket használtak (3. ábra). A "tudományos konszenzus" azonban a sohasem bizonyított, végső soron sémi (arameus-szogd-ótürk) eredeztetés bűvöletében képtelen megfelelően feldolgozni a székely írásról és a rokon írásrendszerekről rendelkezésére álló adatokat. Még a 2021-ben megjelent MTA rováskorpusz is betűírásnak mondja az ótürk írást, pedig az köztudottan szótagírás. Vásáry István is csak most, a vonatkozó kritikám megjelenése után helyesbített egy Mandinernek adott riportban, kinyilatkoztatván, hogy a székely írásnak semmi köze a héber íráshoz (valójában nem a héberhez, hanem az arameushoz való kapcsolata érdekes).
Ebből az évszázados tudatos téveszmeterjesztésből következik, hogy a fent megnevezett kutatók egyike sem tudott elszakadni a jelek egy hangot jelölő betűként való értelmezésétől. Aminek köszönhetően a jánoshidai tűtartó általuk adott olvasata téves.
Ráadásul a baszjad szó a magyarban (értve ez alatt a hunt és az avart is) sohasem létezett, mert ezt az elemző írásmódot (a baszjad formát) legfeljebb csak a nyelvészek magyarázataiban találhatjuk meg, élő beszédben, vagy rovásszövegben sohasem fordulhat elő. Minden kortársunk és elődünk a basszad alakot használta és használná. A rovásírásunk egyébként is különösen nevezetes arról, hogy csak a hangzó alakot rögzíti.
A tűtartón elég jól azonosítható két jel: az X alakú "b" (Bél) és a függőleges egyenes alakú "sz" (szár "úr") a Bél szár (mai magyarsággal Bél úr) olvasatot engedi meg. E két szó ismételten előfordul a hun, az avar és a honfoglaló magyar nyelvemlékekben (3., 4. és 5. ábra). A tűtartó további jeleinek azonosításához mikroszkópos elemzésre lehet szükség, mert a szerzők által mondott további jelek léte a közölt képek alapján korántsem nyilvánvaló (1. és 2. ábra).
(3) Virágos Márta így ír a nyílt tudományról: "Az elmúlt húsz esztendőben megjelent új technológiák jelentősen átformálták a kutatási eredmények terjesztésének módszereit. A tradicionális publikálási formák mellett megjelent számos olyan kezdeményezés, amely új alapokra helyezi a tudományos közzététel folyamatát és a kutatói teljesítmény mérését. A kezdeményezés sikerét nem csak az információs technológia óriási fejlődése segíti, hanem azok a nemzetközi kutatói, intézményi és kutatásfinanszírozói politikák, amelyek a nyílt hozzáférés és a nyitott tudomány elveit szorgalmazzák és tartják követendőnek az európai tudományos régióban.
Az Open Access (OA, nyílt hozzáférés) a kutatási eredmények azonnali, ingyenes, online elérését, valamint a szóban forgó anyagok újszerű felhasználását jelenti. A kutatási eredmények pénzügyi, jogi és technikai akadályoktól független hozzáférésének biztosítása jelentős gazdasági, társadalmi és oktatási előnyökkel jár. Az Open Access lehetővé teszi a kutatás integrálását a globális információáramba, növeli elismertségét és új együttműködéseket, partnerségeket eredményez. A közpénzen finanszírozott kutatások eredményeinek nyílt hozzáférésével növekszik azok társadalmi hatása, és egyben a befektetések hatékonyabb megtérülését is eredményezi.
Az elmúlt években több száz kutatásfinanszírozó intézmény, kutatóintézet és egyetem fogalmazott meg olyan irányelveket és szabályzatokat, amelyek a támogatott kutatások eredményeit tartalmazó publikációk nyílt elérésére irányulnak. Számos elvégzett és publikált mérés bizonyítja, hogy az azonnali nyílt hozzáférés felgyorsítja a tudományos kommunikációt, valamint idő- és erőforrásmegtakarítást eredményez a párhuzamos kutatások kiküszöbölésével."
(4) A budapesti jelvény megjelent a Vásáry István által tudományosnak ítélhető társaság életterében és műveiben, ezért akár az MTA rováskorpusza is észrevehette volna, ha a tényleges helyzet bemutatására törekszik.
- A kezdetben hat régész által hunnak, vagy hun korinak minősített budapesti jelvény rovásszövegének az Ómagyar Kultúra rováskorpuszában való megjelenését Vékony Gábor megakadályozta, mert cáfolta volna a székely írás honfoglalás kori kialakulásáról közreadott álláspontját.
- A budapesti jelvényt a rovásírásos olvasatával egyetemben ismételten publikáltam és letétbe helyeztem a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol azt kiállították.
- Az interneten általam közzétett szakvéleményt készített róla Hadháziné Vaday Andrea és Tomka Péter. Előbbinek a szövegét Szenthe Gergely (MNM) megcsonkítva adta át.
- Mandics György a Róvott múltunk c. trilógiájában említette a budapesti jelvényt és a rovásjeleit is.
- Erdélyi István hun kori rovásemléknek minősítette a rováskorpuszában.
- Tomka Gábor ismertette a budapesti jelvényt egy kötetben, letagadván róla (rontott latin M betűnek minősítve) a 7. ábrán látható rovásjeleket.
- Fehér Bence (Tomka Gábor munkája alapján) megemlítette ugyan a budapesti jevényt, de letagadta azt is, hogy annak valaha született volna rovásírásos olvasata (pedig született).
- Az MTA rováskorpusza meg sem említette a budapesti jelvényt, megkoronázva és beteljesítve ezzel a hun-magyar azonosság letagadását, a rovásemlékeink pusztítását és félremagyarázását végző "tudományos fórumok" tevékenységét.
7. ábra. A budapesti jelvény fejük tetejére állított rovásjeleit Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese a Vásáry István által egyedül preferált "tudományos fórumok" nagyobb dicsőségére "rontott latin M" betűnek minősítette s ezt az álláspontot vette át Fehér Bence is a Magyarságkutató Intézet korpuszában
Irodalom
Bakay Kornél: Árpádok országa, MBE Nagy Lajos Király Magánegyetem Magyar Történeti Tanszék, Miskolc, 2000.
Erdélyi István: A jánoshidai avarkori temető, Régészeti Füzetek, Magyar Nemzeti Múzeum, 1958.
Fehér Bence : Legősibb nyelvemlékeink? (academia.edu)
Püspöki Nagy Péter: A "rovásírás" írástani helye és szerepe a magyar művelődés történetében, Magyar Herold, 1984.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 1996.
Kovács Gergő: „Baszjad izüt”-vita: túl sok a hipotézis Vásáry István történész szerint, Mandiner, 2021. október 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése