Hozzátehetjük: lenne.
Bevezető
A Masszi Kiadó 2004-ben adta ki Erdélyi István "Őseink nyomában, a magyar őstörténet kutatása a XX. században" c. kötetét. Az ismert régész vállalkozott a leltáros szerepére és áttekintette a szakma múlt században elért „eredményeit”.
A régész-történész végzettségű szerző 1931-ben született, 1976 óta a történelemtudományok akadémiai doktora, 1985 óta címzetes egyetemi tanár, 2002 óta az Eleink c. folyóirat főszerkesztője.
A kötetben tárgyalt száz év a magyar történelem legtragikusabb évszázadai közé tartozik, pedig ilyen évszázadokban a tatárjárás és Mohács óta nem volt hiány. Sajnos, az Erdélyi István által képviselt és felmért szakma "teljesítménye" szerves része a századról alkotható lesújtó képnek. A régész, nyelvész, történész társadalom eredményeire csak annyira lehetünk büszkék, mint Trianonra, vagy az abortusszal kivégzett hétmillió magyar magzatra. A "szakma" részt vállalt a magyarságot és Magyarországot elpusztító hóhérmunka ideológiai előkészítésében és indoklásában.
A vizsgált kötet jelentőségét az adja, hogy a kitűnő témaválasztás alkalmat kínált a szerzőnek e szerep értékelésére. Más kérdés, hogy a hibás elvi alapállása és az esetenként nyilvánvaló ismerethiánya miatt nem volt képes e feladat elfogadható szintű elvégzésére. Ezzel azonban korántsem áll egyedül; mert a pályatársai közül – úgy tűnik – más sem lenne képes például az írástörténeti fejezet megírására.
Erdélyi István céljai
A kötet előszavában a szerző így mutatja be a célkitűzéseit: "Több mint fél évszázados jelenlétem a magyar tudományos életben adott lehetőséget arra, hogy ... személyesen megismerhettem a vezető kutatók nagyobb részét idehaza és a szomszédos országokban egyaránt. ... Hasonló értékelés még nem készült erről a kutatási területről ... száz esztendő magyar őstörténeti kutatásairól. ... Legyen a kívülálló érdeklődők számára hasznos betekintés a kutatásba. ... Munkámban 2000-ig bezárólag tekintettem át a magyar őstörténet-kutatás és részben az őstörténetírás XX. századi történetét. ... Mindig igyekeztem objektívnek maradni ítéleteimben, de nem kizárt, hogy ez nem mindig sikerült."
Nagyon rokonszenvesen fogalmazza meg kutatói álláspontját egy elvi kérdésben: "Az őstörténet-kutatás tudományos tevékenység, a tudomány célja pedig kizárólag a megismerés." Csak sajnálni tudjuk, hogy ez a nemes álláspont a kötetben csak helyenként érvényesül.
2. ábra. Székely-indián jelpárhuzam; a
jel a karácsonykor a Tejút hasadékában kelő napisten jelképe, egy kőkori
csillagászati megfigyelés, az ősvallás és az írás keletkezésének dokumentuma
Elv és gyakorlat
eltérése
Ezzel a helyes elvvel ugyanis szöges ellentmondásban van a szerző által tárgyalt kutatók kiválasztásakor alkalmazott hibás prekoncepció, amelyet többször elárul a kötetben. A Jakabffy bibliográfia kapcsán például ezt írja: "Sajnálatos azonban az, hogy – főleg a sorozat utolsó kötetében (1999) – a dilettánsok munkáinak címei együtt szerepelnek a szakemberekével, ami a bibliográfiát használók figyelmét részben téves irányba tereli."
Itt (és a kötet más részein) ugyanis már nem a megismerés felé vezető eredmények számítanak, mert ilyeneket a szakképzetlenek is felmutathatnak (példa erre Érdy Miklós fogorvos esete, akinek kitűnő munkáit örvendetes kivételképpen e kötet is említi).
Erdélyi István a szakképzetleneket tekinti dilettánsnak és nem azokat, akik (szakképzettség birtokában, vagy anélkül) dilettáns munkákat készítenek. Választásai alapján nyilvánvaló, hogy szerinte a "szakmához" és főleg annak a kultúrpolitika által vezérelt belső köreihez való tartozás számít. Ha ez "rendben van", akkor bármilyen képtelen álláspontnak és szerzőjének helye van Erdélyi István kötetében. Ez az egzisztenciális és politikai alapozású balítélet (a szakképzettség összetévesztése a tudományos értékkel) nem csak rá jellemző. A finnugrizmus lényegéből fakadván, a finnugrista történelemhamisítóknál, valamint a tudományos munkára csökkent mértékben képes embereknél általánosan kimutatható ez a fajta értékelés. A szakterületen belüli dilettantizmusról elejtett megjegyzései alapján a szerző maga is érzi a kérdés rendezetlen voltát, de elvi tisztaságú megoldásra nem vállalkozik.
Az elvi tisztázatlanság általánosan elterjedt voltának köszönhető, hogy a budapesti hun jelvény székely betűkkel írt magyar nyelvű szövegének bemutatását – amely pedig a tárgyalt száz év legfontosabb őstörténeti vitáját küldhetné a lomtárba – azzal a képtelen érveléssel utasította el Lukácsi Béla, a Magyar Rádió tudományos szerkesztője, hogy e sorok írójának nincs régész, nyelvész, vagy történész végzettsége. Mintha ez bármit levonna magának a tárgynak a tudományos jelentőségéből.
Azaz a hasonló esetekben nem szakmai érvekről lehet szó. Valójában minden lehetséges és lehetetlen érvet felhasználnak, amely alkalmasnak látszik a finnugrista blöfföt cáfoló tények elhallgatására, letagadására és lejáratására. Nem csak szakmailag tarthatatlan ez az álláspont. Megalázzák vele a saját tudományterületüket és kimutatják a magyarság iránt érzett megvetésüket is.
Erdélyi István álláspontját sem értékelhetjük másként, mint hogy – a körön kívül állók eredményeinek sorozatos semmibe vételével – személyes felelősséget vállal a magyar őstörténetkutatás nyilvánvaló és példátlan kudarcáért.
Ugyanakkor elhatárolódik az egyik – már elhunyt – akadémikus hiperkritikus álláspontjától is, amely szerint magyar őstörténet nem is volt, csak birodalmak és bennük csupán nyelvek léteztek. Ez az elhatárolódás Erdélyi István tagadhatatlan érdeme. Számára a legszélsőségesebb finnugrista törekvés – a magyar múlt és a magyarság létének tudatos tagadása – egy bizonyos határon túl már elfogadhatatlan.
Kár, hogy Erdélyi István munkájából sorra kimaradnak a magyar őstörténet legjobb kutatói, az eredményeikkel együtt. Nem jutott hely a magyar őstörténetírás legnagyobb teljesítménye, Götz László Keleten kél a Nap c. műve megemlítésére sem.
3. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez az ősvallás sarok, jó, ős és Dana jelképeivel; e jelképek rendszert alkotnak, egy fontos ősvallási képzetet illusztrálnak: a sarok hegyén álló fa (a Tejút) hasadékában karácsonykor születő Napot (az Istent) ábrázolják
A finnugrista prekoncepció
Az eltelt száz évben a "szakmára" az volt jellemző, hogy a kultúrpolitikai nyomás alatt meghajló és a finnugrista téveszméken át nem látó megélhetési kutatók munkáiban egyre inkább alapértelmezésnek számított a hunfalvysta eszmerendszer. Ez elsősorban a hun-magyar azonosság tagadását célozza, világos politikai célok érdekében. Ugyanis ha a magyarság a hunok és az avarok jogos örököseként van jelen a Kárpát-medencében, akkor elegendő történeti okkal rendelkezik a terület megtartására is. Ez Haynau idejében is, meg a globalista privatizáció korában is szalonképtelen.
A történelmi jogfolytonosság közismertté válását kívánja megakadályozni a finnugrista koncepció az alábbi tételek sulykolásával:
- A finnugrista álláspont szerint a magyarság az Urál vidékén
feltételezett őshazában, Magna Hungáriában alakult ki és innen indult egy
viszonylag kései időpontban a sztyeppén keresztül a Duna völgyébe.
- A jellemző finnugrista álláspont szerint a magyarság Árpád vezetésével
lépett először a Kárpát-medence területére.
- A finnugristák szerint a székelyek nem a hunok maradékai, hanem a
Kárpát-medence nyugati területeiről telepítették őket Erdélybe a honfoglalást
követően; egyesek még azt is felteszik, hogy eredetileg nem magyarul beszéltek.
- A kezdetben erdőlakó magyarságot a finnugristák szerint előbb egy
sztyeppi (iráni, vagy török) nép tanította meg a lovasnomád életmódra; majd a
szlávok és a germánok tovább civilizálták. Ennek során kaptuk volna szavaink és
szaktudásunk jó részét, de a jelképeinket, az írásunkat és az államszervező
ideológiánkat is. Erdélyi István idézi Bálint Csanád szélsőséges álláspontját
arról, hogy "a magyarok csak a Duna mentén váltak magyarokká".
- A magyar államiság kezdete valamilyen kései eseményhez, pl. a vérszerződéshez, a honfoglaláshoz, vagy Szent István megkoronázásához köthető,
korábban magyar államszervezet nem létezett.
- A finnugrista feltételezés szerint a magyar történeti hagyomány a
külföldi történetíróktól átvett ötletekre épülő, azóta elveszett ősgesztából
ered és mindenestől, vagy lényegében hamis. Ezért a magyar krónikákat a
források között számon tartani és az őstörténeti elképzelések kialakításakor
számításba venni nem lehet.
- A finnugrista gyakorlat értelmében a magyar őstörténettel, különösen a
hunokkal, avarokkal, szabírokkal foglalkozó forrásokat lehetőleg nem kell
lefordítani. Ha azokat valamelyik derék magyar a tilalmak és az akadályok
ellenére mégis lefordítaná, akkor annak a kiadását el kell szabotálni. Ha mégis
sikerülne kiadni, akkor a fordítás minőségét kell kifogásolni, magát a forrást
pedig továbbra is agyon kell hallgatni. Ugyanez a tudatos szabotázs vár
általában is minden olyan kutatási eredményre, vagy tudományterületre (például
a székely írással kapcsolatos tudásra), amely a finnugrista tételeket cáfolja.
- A finnugrizmus szerint a magyar nyelv viszonylag későn alakult ki és
nem lehet rokonságban a finnugor körön kívüli nyelvekkel.
- A magyar nyelv nem lehet rokonságban a kiemelkedő kulturális
teljesítményt felmutató népek nyelveivel, például a sumerekkel, vagy az
etruszkokkal. Az ilyen irányú párhuzamokat felmutató szerzőket – a kérdés
érdemi vizsgálata nélkül – a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak
összetákolására való törekvéssel kell vádolni.
- A székely rovásírást nem létezőnek kell tekinteni. El kell terjeszteni,
hogy a székely írás náci asszociációkat kelthet. A székely írás tanúságát nem
szabad figyelembe venni tudományos kérdések eldöntésekor. A szakmán kívüli
írástudók segítségét nyilvánosan nem szabad igénybe venni akkor sem, ha a
kutatás éppen arra az ősvallási tartalomra irányul, ami a székely jelek
segítségével könnyen feltárható lenne.
- A magyarság etnikai értelemben kevert, ezért a magyar nép tulajdonképpen
nem is létezik. A szaktudományban ezt a hamis nézetet leginkább a Cavalli
Sforza által is népszerűsített "magyar paradoxon" elmélete képviseli.
E szerint a magyarságnak az uráli nyelvéhez uráli testalkattal kellene
rendelkeznie. Mivel azonban ez az uráli antropológiai alkat csak kb. 1%-ban van
képviselve a magyarságban, ezért feltételezik, hogy a magyar nyelvű honfoglaló
kisebbség erőszakosan magyarosította el az itt talált szláv és germán népeket.
4. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez Du/Dana szójele (balra) és a székely írás „d” betűje (jobbra) ugyanúgy az Isten (ős Du/Dana) jelképe, mint a keresztény kereszt; a tarsolylemez szimbolikája azonban nem keresztény, hanem kereszténység előtti
Látható, hogy a finnugrista prekoncepció és a valóság ellentmondásait
azok nyilvánvalóvá válásakor az ellenérvek elhallgatásával; vagy újabb, még
képtelenebb állításokkal próbálják meg feloldani. Ennek során a finnugrista
"tudósok" számára láthatóan nem érdekes, hogy az álláspontjuk
ellentmond a forrásoknak is, meg a józan észnek is. Mindig akad ügyeletes
szakképzett "tudós" az akadémikus tudomány berkeiben, aki az
egzisztenciája érdekében, vagy a magyargyűlölete miatt képviseli és kiegészíti
az elődeitől kapott hazugságáradatot.
Erdélyi István könyvének elsősorban az az érdeme, hogy dokumentálja ezt a
szégyenletes folyamatot. Szakmailag ugyanis nem sokat jelent az egymást cáfoló,
alátámasztást jórészt nélkülöző, képtelennél képtelenebb elméletek felsorolása.
Az ősgeszta hipotézis
Győrffy Györgyről szólván a szerző megemlíti a finnugrizmus által kitalált ősgesztát. A közös álláspontot ismertetve azt írja róla, hogy "A XI. század előtti időből nincs tudomásunk arról, hogy volt hazai Gestánk vagy krónikánk." Majd hozzáteszi: "C. A. Macartney angol történész ugyan több ősi, a későbbi krónikák számára forrásként szolgáló munkát tételezett fel (1940. 4.), de ez bizonyíthatatlan."
Ez természetesen a valóság durva meghamisítása. A kaukázusi szabír-hunok(azaz népünk) számára a VI. században bibliafordítás készült. A magyarok és avarok által az istentiszteleteken használt (saját írással írt) kötetekről a Konstantin legenda is megemlékezik. Anonymus a Volgán történő 884-es átkelés kapcsán több egybehangzó évkönyvet említ forrásaként. Krónikáink olyan részleteket tartalmaznak, amelyek rovásírással vezetett történeti alkotásokból származhatnak, nyugati krónikákból azonban nem. Ezekkel az adatokkal nem is tud mást kezdeni a finnugrizmus, mint hogy elhallgatja őket, vagy Anonymust nem tekinti forrásnak.
A Tarih-i Üngürüsz
Erről az értékes forrásunkról azt tudjuk meg Erdélyi Istvántól, hogy bár Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta meg Isztambulban és Budenz már 1861-ben elhelyezhette az Akadémia könyvtárában, a lefordítására és teljes közlésére csak 1982-ben kerülhetett sor Blaskovich József prágai turkológusnak köszönhetően. Erdélyi jobb fordításként értékeli Hazai György ezt követően elkészült fordítását. Azt elfelejti megemlíteni, hogy Budenz annak idején megtiltotta a kötet kölcsönzését. Arról sem tájékoztat, hogy e tilalom következtében Blaskovich Józsefnek és társainak szabályszerűen ki kellett lopniuk a kéziratról készített másolatokat az Akadémia könyvtárából. Nem tudjuk meg tőle, hogy Hazai éppen azok között volt, akik meg akarták akadályozni a Blaskovich-féle fordítás elkészítését és kiadását, s akik később retorzióval éltek Blaskovich Józseffel szemben. Csupán az bizonyos, hogy Erdélyi István a saját mértéke szerint nem minősül szakértőnek, amikor a két iranista munkáját értékeli.
Erdélyi István a "szakmához" hasonlóan nem sokat hajlandó észrevenni és felhasználni a Tarih-i Üngürüsz tartalmából. Csupán annyit jegyez meg, hogy "Kompilatív jellege miatt eléggé egyenetlen jellegű. Fontos új részleteket is tartalmaz, pl. azt, hogy Árpád vezér az új haza felderítése után "hazatért" és jelentést tett a "hadvezér" színe előtt". Mondanunk sem kell, hogy nem ez a legfontosabb részlete a műnek. A Tarih-i Üngürüsz ugyanis lehetővé teszi a magyarság és a szabírok azonosítását; valamint tartalmazza azt is, hogy eleink már az első avar bevonuláskor is vélük azonos nyelven beszélő népet (a magyar források alapján székelyeket) találtak a Kárpát-medencében.
A hunok nyelve
A magyar nyelvbe került iráni szavakról szólván Erdélyi István megemlíti a hunokat és Harmatta János professzor ezzel kapcsolatos megállapításait. A szerző nem említi ama sajnálatos tényt, hogy a neves iranista sorozatosan közölte nem létező feliratok iráni nyelvű olvasatait s hogy ilyen nem létező feliratok alapján állapította meg a hunok iráni nyelvűségét is (amit a "szakma" ellenőrzés nélkül átvett). E fatális eset nyilvánosságra kerülése semmilyen érdemi hatással nem volt a magyar őstörténetkutatásra, mert az egyébként is valótlanságokra épülvén, a dolog nem okozott komoly fennakadást.
Harmatta János professzor e példátlan fiaskója ellenére is idézhető szakembernek minősült Erdélyi István számára. Úgy tűnik, ezen a szakterületen és ebben a kötetben a köztudott valótlanság minden következmény nélkül tudományos tételként adható el, ha az a valódi magyar őstörténet eltakarására alkalmasnak látszik.
A magyar népnév
A nyelvészeti kutatásokon belül sajátos és nagyon fontos helyet foglalnak el a népnevünkre vonatkozó vizsgálatok – írja a szerző, majd sorolja a komolytalannál komolytalanabb magyarázatokat.
Ezek közül most csak egyet idézünk: "Már Munkácsi Bernát régebben észrevette ... hogy az obi-ugorok népneve (a szerző a manysi névre gondolhatott – VG) egyezik az indoeurópai ... manus "ember" szóval. A megoldás: a sztyeppelakó irániak legyőzték őket és az ugorok hasonulni akartak a győzőkhöz, ezért vették át ezt a nevet."
5/a. ábra. Hettita és székely
írásjelek között 20 db formai megfeleléssel találkozunk; ez meghaladja a 16 db
ótürk-székely formai megfelelés számát, amelyek esetenként nem is ilyen
kézenfekvőek; a táblázatban látható eltérések egy része (például a
vízszintesről függőlegesre állított székely „n” és „o” jelek esetei) az
írástechnológia eltéréséből fakadnak [1]
A helyzet azonban ennél sokkal prózaibb. A manysi név jelentése
ugyanis, mint azt Czeglédy Katalintól tudjuk, "a Manys folyó mellett lakó ember", amiről az Erdélyi
István által felsorolt neves finnugrista szerzőknek nyilván fogalma sem volt.
Ez a tudatlanság azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy az íróasztaluk
magányában tudós elméleteket gyártsanak például egy sohasem volt obi-ugor –
indoeurópai háborúról; sőt azt is közöljék, hogy e háborúban ki volt a győztes
fél.
Mivel a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól származó adat szerint a magyarság korábbi neve a szabír volt, a magyar szó alkalmatlannak tűnik népnévként való párhuzamba állításra. Ezen okok miatt talán indokolatlan a magyar-manysi népnév-párhuzam jelentőségének túlbecsülése és visszavetítése a történelem előtti korokba.
A szabír népnév
A következőképpen mutatja be Erdélyi István a régi népnevünket: "Az egyedül Bíborbanszületett Konstantin császár egyik könyvében szereplő szávártü ászfálü (szavartoi aszfaloi) népnév, a honfoglalás előtti magyarságtól elszakadt és Perzsia határánál lakó néprész neve".
Ez azonban így nem igaz, mert a forrásban nem ez áll. A császár a következőket mondja: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, amelyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek ... De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloinak nevezték. ... Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre".
A történeti kép érthetősége kedvéért hozzáteszem, hogy az említett háború és a magyarság kettészakadása 558 táján lehetett, amikor a heftalita Hun Birodalom összeomlott a türk támadás következtében. A források szerint ekkor a hunok egy része valóban a perzsákhoz menekült. Valamikor ezt követően vándoroltak északra azok a magyar csoportok is, akikkel később Juliánusz találkozott a Volga mentén, s akiknek utódai ma Kazahsztánban élnek.
Az idézetből világosan kiderül, hogy a császár által türköknek nevezett magyarok régi neve volt a savartü aszfalü. Tehát nem csak az egyik elszakadt néprész neve volt (mint azt Erdélyi István állítja), hanem az egész magyar népé. A különbség lényeges, mert ha a magyar csak kb. 1500 éve a népnevünk, akkor nem lehet olyan könnyen közös gyökerűnek beállítani a manysi népnévvel. S a szabírokra sem lehet azt mondani (minden bizonyíték nélkül), hogy török nyelvűek voltak. Ha köztudottá válna, hogy a magyarság régi neve a szabír volt (ahogyan ez a forrásban szerepel), akkor csak követni kellene a szabírok nyomát a magyar őstörténészeknek. Ők azonban nem akarják követni, mert az a hunokhoz vezet és nem az Urál mellékére.
5/b. ábra. Hettita és székely írásjelek tartalmi
kapcsolatai; a 13 formai és tartalmi kapcsolat a két írásrendszer közeli
rokonságáról tanúskodik; pillanatnyilag a hettita hieroglif írás tekinthető a
székely írás legközelebbi rokonának (részlet „A hurrita lineáris írás” c.
kéziratból)
Erdélyi István fenti tévedése korántsem egyedi eset, mert a finnugrista
oktatásnak köszönhetően rendszeresen találkozhatunk ezzel a téveszmével a
"szakma" képviselőinél. Pedig elegendő lenne figyelmesen elolvasni és
a valóságnak megfelelően idézni a forrást.
S az sem igaz, hogy ez a népnév egyedül a császárnál fordul elő.
Ugyanis a székely rovásírás „tprus” jele a tapar us „szabír ős” jelképe. Azaz világos bizonyítéka (ha úgy
tetszik előfordulása) a korábbi népnevünknek és a hozzá kötődő ősvallási
képzeteknek.[2]
A szabír népnév a földrajzi nevekben is megtalálható, pl: Zalaszabar
nevében. Szibériában(!) a tapar névalak is előfordul, ezekről
Patkanov tájékoztat.
Van tehát adat, csak fel kell őket ismerni.
6. ábra. A székely írás „tprus” (tapar us „szabír ős”) jele a nikolsburgi
ábécéből az égigérő fát ábrázolja
Kettős honfoglalás
László Gyula elméletét tárgyalva írja Erdélyi István, hogy "két különböző nép beáramlásáról lehet szó: a VII. század vége felé egy ugor típusú nyelvet beszélőről, és a IX. sz. legvégén pedig "Árpád magyarjairól", akik török típusú nyelven beszéltek."
Az ennek kapcsán felsorolt különféle nézetek csupán a kutatás helyzetének tragikomikus voltát illusztrálják. Nem az a lényeg ugyanis, hogy igaza volt-e László Gyulának a kettős honfoglalásról kidolgozott elmélet egyes részletkérdéseiben – hanem, hogy a (hármas) honfoglalásunk legpontosabb leírása a krónikáinkban található.
Az idézett részletre visszatérve hozzátehetjük, hogy Árpád népének török nyelve nem bizonyítható. Egyes törzs-, személy- és méltóságnevek törökös hangzása elvileg sem bizonyíthatja a népnyelv törökségét, mert ezek nem tartoznak az alapnyelvbe. A sztyeppi méltóságneveket például évezredeken át adták át egymásnak a sztyepp népei. Azaz a törökös hangzású nevek nem török eredetűek, sőt könnyen lehet, hogy ezek jó része éppen a hunok magyar nyelvéből került a török nyelvekbe. A sztyeppi méltóságnevek rendszerének végső forrása a Kaukázustól délre virágzó egykori magaskultúrákban volt – ezért találhatta meg Mario Alinei (2004) is két méltóságnevünk megfelelőjét az anatóliai eredetű etruszk nyelvben.
A források Árpád népével kapcsolatban emlegetik a dentümogyer és hetümogyer kifejezéseket, amiből a nép magyarsága nyilvánvaló. A névhasználatban mutatkozó magyar-török párhuzam oka az is lehet, hogy Árpád népe 558 táján (a heftalita Hun Birodalom felbomlásakor) rövid időre türk megszállás alá került. A területről korábban kivonuló hunok, szabírok, vagy a türkök elől éppen csak elmenekülő avarok ezt a türk megszállást elkerülték. A (valódi) türkök kivételével a felsorolt népek mindegyike magyar volt.
A "szakma" azért nem érti a honfoglalásaink folyamatát, mert
nem a magyar krónikákban világosan leírt történelmi folyamatokat párosítja a
társtudományok adataival, hanem egy kitalált finnugrista őstörténethez szeretne
társtudományi alátámasztást találni.
|
 |
Világrokonság
Erdélyi István a nyelvrokonítási törekvések közül áltudományosnak tekinti a sumer – magyar irányú kutatásokat (nem zavarja, hogy a saját álláspontja szerint nem tekinthető szakértőnek nyelvtudományi kérdésekben). További fejlemény az a szinte parttalan kísérlettömeg – írja a szerző – amelyet Zsirai Miklós nyelvészeti csodabogaraknak titulált. (Erdélyi István csak annyit közölt ebből a vitából, amennyit könnyen meg lehet érteni belőle: a tudományos értéket nem képviselő jelzőt.) A dilettáns közvéleményt azonban – folytatja a szerző – máig sem sikerült megnyugtatni ebben a tekintetben, úgyannyira, hogy az a szerteágazó rokonítást már-már világrokonságnak tekinti.
Hozzátehetjük, hogy a népek és a nyelveik között sohasem voltak áthághatatlan akadályok, amelyek a nyelvek rokoni, vagy rokonságszerű kapcsolatát teljes mértékben kizárnák. A nyelvtudomány gyermekbetegségei (pontosabban a tudományos alap nélküli finnugrizmus dogmái) közé tartozik az a téveszme, amelyik tiltja és tudománytalannak tekinti az íróasztal mellett kitalált nyelvcsaládokon kívüli rokonításokat.
Ádámról és Éváról ugyanis minden ember és minden nyelv rokona a másiknak, ezért az ilyen szerteágazó rokonítási törekvések jogosak és a tudomány fejlődését is szolgálhatják.
Rövid úton intézte el Bakay Kornél "Hogyan lettünk finnugorok" c. tanulmányát is, megemlítve, hogy Bakay a nyelvészet terén dilettánsnak minősül. Azaz szót sem ejt az elhangzott érvekről, meg sem próbálja megérteni, vagy megértetni azokat. Pedig Bakay Kornél a források gondos ellenőrzésével egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a finnugor őshazát a kezdetek idején tévesen helyezték a Káma-Urál térségébe. Mivel ez nem Bakay Kornél következtetése, hanem tény, erről nincs mit vitázni a továbbiakban. Erdélyi István azonban ezt megemlíteni sem hajlandó. Alig megrezzenő arccal sorolja tovább azokat a "tudós" elméleteket, amelyek eleinket a sohasem létezett Káma-Urál melléki őshazából vándoroltatják le a sztyeppére. Kötetében Bakay Kornél munkájának érdemét meg sem említi. Számára nem fontos Bakay állításainak igazságtartalma (mintha nem is érdekelné, hol volt a magyarság őshazája). E kötetben csupán az számít, hogy Bakay Kornélnak van-e nyelvész végzettsége.
Erdélyi István úgy véli, hogy Bakay Kornél 1998-ban megkapta a szakszerű választ Rédei Károlytól – azonban ez is csak a félreértései közé tartozik. Rédei ugyan szakképzett finnugrász, ez azonban nem jelenti azt, hogy képes szakszerű (tudományos igényű) válasz adására. A tudományos alapokat nélkülöző finnugrizmus blöffjeinek ismételgetése ugyanis nem számít tudományos igényű válasznak. Rédei egyébként is rendre kitér a "dilettánsok" által felvetett alapvető kérdések megválaszolása elől. "Kritikáiban" jelentéktelen apróságokon akad fenn, ráadásul esetenként az állításai nem felelnek meg a valóságnak, vagy a válaszai kimerülnek a jelzők osztogatásában.
Erdélyi István egyszer azt írja, hogy "csak elszánt dilettánsok küszködnek az ellenkező bizonygatásával", nem sokkal később pedig azt, hogy "Nyitott részletkérdés maradt azonban elég". Talán nem gondolt arra, hogy e nyitott kérdések okozzák a "dilettánsok", valamint a nyelvész végzettségű Marácz László, Mario Alinei, Angela Marcantonio és társaik finnugrizmust cáfoló fellépését.
A nem szakértő Erdélyi István csupán részletkérdéseket említ, az említett szaktudósok azonban a felhőre épített finnugrizmust alapjaiban cáfoló súlyos ellentmondásokról beszélnek.
8. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez sarok szójele (balra) és a székely írás „s”
(sarok) jele Bél Mátyástól (jobbra); a világ sarkain elképzelt világhegyet
ábrázolja
Magna Hungária
Bakay Kornél forrásellenőrzésének köszönhetően tudjuk, hogy a magyar őshazát nem tudományos okok, hanem téves, vagy hamis szóbeszéd alapján helyezték a Káma és az Urál vidékére.
Voltaképpen csak azért rögzült ez a terület a nemzetközi "tudós" irodalomban a magyarság őshazájaként, mert a gazdagabb népek nem tartottak rá igényt. Az egymást váltó "tudósnemzedékeknek" pedig könnyebb volt e balhit ismételgetése a kérdés megoldásánál.
Erdélyi István kötetében is nyoma van annak, hogy máig hiányzik a bizonyíték arra, miszerint a magyarság erről a területről indult volna a Kárpát-medence felé vezető útjára. Megemlíti, hogy A. V. Schmidt például a bahmutyinói kultúrát pusztán azért vélte ősmagyarnak, mert a kultúra akkor ért véget a Káma-Bjelaja mentén, amikor szerinte megkezdődhetett az ősmagyarság onnan történő elvándorlása.
Több kultúra is lehet azonban, amelyik ekkortájt ért véget Eurázsia
számos pontján (például Kína északi, hunok-járta peremterületein), ezeket
azonban azért nem illik számításba venni, mert a finnugrista tétel szerint
nekünk a Káma - Urál vidékéről kellett jönnünk. Hiába hiányoznak e tétel
régészeti, vagy más természetű bizonyítékai, az iskolákban ma is erre tanítják
a gyermekeinket. S Erdélyi István gondosan ügyel arra, hogy a kötetéből ne
derülhessen ki a Bakay Kornél által leporolt források finnugrizmust cáfoló
igazsága.
Külső és belső dilettánsok
Erdélyi István észrevehetően törekedett a szakmát irritáló dilettánsoktól való elhatárolódásra. Azt is felmérhette, hogy ehhez szükség lenne a dilettáns fogalmának tudományos igényű meghatározására, amely azonban mindmáig nem történt meg. A végzettség bűvöletében élő "szakma" ugyanis egyre inkább belebonyolódik a problémába. A Rédei által is képviselt "a szakképzettek szakértők, a szakképzetlenek pedig dilettánsok" elv ugyanis nem működik zökkenőmentesen; mert néha a szakképzettek dilettáns, a szakképzetlenek pedig tudományos igényű munkákat írnak.
A probléma megoldása érdekében Erdélyi István meghatározza a belső dilettánsok körét, akikről ezt írja: "A XX. századra egymástól élesebben elváló tudományágak vagy tudományszakok ("szaktudományok") olyannyira specializálódtak, ... hogy átnyúlni egy másik szakterületre, annak kompetenciáját érinteni, magával hozza még a szakemberek körén belül is a deviancia jelenségét. Az így keletkezett kisebb-nagyobb zűrzavar vagy félreértés természetesen csak a laikus olvasók körében okozta a helytelen, hibás nézetek elterjedését, akik tudván azt, hogy ezt vagy azt a munkát diplomás (adekvát szakdiplomás) szerzők írták, hitelt kellett, hogy adjanak azok hibás nézeteinek."
9. ábra. A karácsonykor születő napisten ábrázolása a honfoglalóknál és a székely írásban
Igazat kell adnunk a szerzőnek. Valóban csak a laikus gondolhatja azt,
hogy egy diplomás által összehordott szamárságot értelmes ember minden további
nélkül komolyan vesz, pusztán azért, mert az írójának diplomája van. Az önálló
gondolkodásra magas szinten képes homo sapiens sapiens egyedek megpróbálják a
szöveg belső összefüggéseit is felhasználni a mű hitelének megállapításakor.
Minduntalan az bizonyosodik be, hogy Erdélyi István és szaktársai nem a
tudományos teljesítményt elemzik, csupán a tudós diplomáját. Ez kétségtelenül
egyszerűbb módszer, azonban nem a vizsgált, hanem a vizsgáló személyek szellemi
képességeiről árulkodik.
Együtt lehet-e működni a dilettánsokkal?
Erdélyi István sorai
között csupa érdekes kérdés lapul megválaszolatlanul. Ilyen az is, hogy magára
valamit is adó szaktudós együttműködhet-e a dilettánsokkal. A kérdés azért
érdekes, a rá adott felemás válasza azért szórakoztató, mert a szerző az
elméleti tisztázatlanságok miatt ezt a kérdést sem tudja megoldani. Több
különböző választ ad ugyanis ugyanazokra a helyzetekre és semmilyen tudományos
igényű támpontot sem nyújt arra vonatkozóan, hogy miért szabad az egyik esetben
együttműködni és miért nem szabad a másikban.
"Szélsőséges álláspontok kerültek kifejtésre viszont az Amerikai
Egyesült Államokban, Clevelandben már több alkalommal is megrendezett
"Szittya kongresszuson", amelyeken sajnos egy-két szakdiplomás magyar
kutató is résztvett és nem is csak hallgatóként, mintegy támogatva az ott elhangzott
deviáns előadásokat."
"Ausztráliában 1973-tól a közel három évtizeden át megjelent Magyar
Múlt című folyóirat közölt hazai és külföldi magyar szakemberek és dilettánsok
tollából több jó tanulmányt is, magyar és részben angol nyelven. A folyóirat
... pozitívan értékelendő, annak ellenére, hogy néhány igen szélsőséges magyar
őstörténeti tanulmányt is leközöltek a lapban."
Érezhetően megenyhül a szerző hangja, sőt az együttműködés érdemnek
számít egy másik esetben: "Kevésbé szélsőséges a Svájcban bejegyzett
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, amelynek tevékenységi körében nem kapott
helyet a "sumerológia". Időszakos külföldi és hazai konferenciáin
szakdiplomás és amatőr kutatók egyaránt szerepeltek. ... Párbeszéd is alakult
ki a konferenciákon az amatőrök és a diplomás szakemberek között." A
sem Svájcban, sem Magyarországon be nem jegyzett "egyesület" Erdélyi
István értékelése szerint "Az 1980-as években pozitív szerepet
játszott abban, hogy az akkor még igen nehezen külföldre jutó magyar
szakemberek ellátogathassanak Európa egyes városaiba."
"A XX. századi magyar őstörténet-kutatásban sajátos helyet foglal el
és emiatt külön értékelést kíván a Turán című budapesti folyóirat. ... az 5.
számig bezárólag Bakay Kornél szerkesztette, aki saját bevallása szerint, annak
megindulását maga kezdeményezte. ... a lapban szakemberek és amatőrök egyaránt
publikálhattak, de a szerkesztőbizottságban a szakemberek kisebbségben
voltak."
Az "Új Keleti Szemle és a Kőrösi Csoma Társaság Keletkutatás
című lapja .. ad még lehetőséget ... magyar őstörténeti tárgyú tanulmányok
közlésére, de azokban dilettánsok nem publikálhatnak."
A dolog nem teljesen így áll, mert az egyik folyóirat csak azért nem
közölte Érdy Miklós tanulmányát, mert az Amerikában élő szerző nem volt
hajlandó elegendően nagy összeggel hozzájárulni a folyóirat fenntartásához. Ami
arra utal, hogy a dilettantizmus fokának megítélése esetenként csupán
pénzkérdés lehet.
Az eltérő értékeléseknek, vagy az elhallgatásoknak nem lehet komoly elvi
alapja, mert mindegyik fórumon ugyanazok a "dilettáns" és
"szakértő" előadók beszéltek ugyanazokról a témákról.
Részleges lovastemetkezések
Van néhány
etnikumjelzőnek tekinthető (tekintett) lelete a korai magyar temetőknek. Ilyen
a halotti szemfedő mellett a részleges lovastemetkezés is. A Kína északi
vidékein található részleges lovastemetkezésekre egy derék magyar fogorvos, a
New York-ban élő Érdy Miklós hívta fel a figyelmet egy erről kiadott kitűnő
kötetben.
Erről írja Erdélyi István: "A magyar és egyes oroszországi
(Halikova 1976) párhuzamok vagy vélt párhuzamok felkutatása után kísérlet
történt arra, hogy a részleges lovas- (illetve más részleges állat-)
temetkezések legősibb kezdeteit is megtalálják, egészen a Kr. e. VIII. század
észak-kínai nomádjai hasonló temetkezéseire történő hivatkozással (Érdy 2000),
amelyek az ázsiai hunok hasonló jellegű temetkezései előzményeként foghatók
fel."
Ez a bonyolult körmondat a most tárgyalt kötet legjelentősebb megállapítása,
de ez is egy szakképzetlen kutató munkájára épül.
Érdy Miklós persze világosabban fogalmaz Erdélyinél, ő még azt írja, hogy
a hun temetkezések a magyar temetkezések előképei.
Azaz Érdy Miklós megtalálta a magyarság őshazáját Kína északi vidékén; de
ezt Erdélyi István nem meri, vagy nem tudja ilyen világosan megfogalmazni,
pedig most régészeti leletek ismertetéséről van szó, ami a szűkebb
szakterületéhez tartozik.
Mindez alátámasztható a hunok
székely jelekkel írt, magyarul elolvasható írásemlékeivel (pl. az alucsajdengi
Jóma ligatúrákkal) is.
Magyar ősvallás
Bár a "magyar
ősvallás" kifejezés használata az elmaradt rendszerváltás óta újra
megengedett, a szerző mégsem ezt használja a magyar ősvallásról írt fejezete
címében. Az ősi magyar hitvilág kutatásáról szólván írja, hogy "Az
ősmagyarok is szimbólumok segítségével tervezték meg a világukat, de ma már
nehéz a megtaláltak értelmezése." Hozzátehetjük, hogy az értelmezés
csak azoknak okoz nehézséget, akik nem foglalkoznak a székely írás eredetével
és nem képesek az alapvető íráselméleti kérdések megértésére.
Megemlíti, hogy a a"tiszabezdédi tarsolylemezen bizánci
keresztet is ábrázoltak, ezt egyesek a honfoglaló magyarság körében létezett
kereszténységnek tulajdonítják." Fel sem merült benne, hogy ez a
kereszt a székely "d" rovásjel megfelelője is lehet, amely az
ősvallásban ugyanúgy istenjelkép volt, mint a kereszt a kereszténységben, sőt a
kereszténység is az ősvallásból vette át a kereszt jelképet.
Erdélyi István stílusa azt sugallja, hogy azokat az "egyeseket"
is gyanakodva kell figyelni, akik szerint nem feltétlenül és teljes mértékben
bizánci ez a kereszt.
10. ábra. A Ten jel és párhuzamai
Rovásírás
Erdélyi István
mindössze másfél oldalt szentelt kötetében a székely írásnak. E rövid
fejezetben is gondosan kerüli a napirenden lévő tudományos kérdéseket és megelégszik
az ismertebb akadémikus kutatók munkásságának megemlítésével. A hasonló
tanulmányok miatt írta azt I. J. Gelb, hogy írástudomány nincs is, mert az
írásemlékek leírása és leltározása a nagy kérdések kikerülése mellett még nem
tudomány.
E fejezetből a szerzőnek csupán három mondata érdemel figyelmet. Ezek is
azért, mert rávilágítanak a kötet görbe tükör jellegére.
"Forrai Sándor gyorsírástanár monográfiáját a nyelvész-szakemberek
nem tartották megfelelő tudományos vitaalapnak." A szerző itt elfelejti megemlíteni, hogy
Forrai tanár úr adta ki a máig legismertebb és leghasználhatóbb rováskorpuszt.
Ő rekonstruálta a Marsigli féle rovásbot sorvezetését is. Erdélyi István
fanyalgó nyelvész szakemberei együttesen sem tettek ennyit a székely írás
megismeréséért.
Idézi az egyik nyelvészt, feltehetően nem a megállapítás tudományos
csúcsteljesítmény voltának, hanem a nyelvész diplomának adózva: "az
egyik megoldási lehetőség szerint (Sándor, 1991. 91.) a magyarok a honfoglalás
előtt ismerték meg a rovásírást valamilyen török vagy nem török nyelvű nép
révén". Hozzátehetjük: a másik "szakszerű" megoldási
lehetőség nyilván az lenne, hogy a honfoglalás után ismertük meg a rovásírást,
valamilyen hottentotta, vagy nem hottentotta nyelvű nép révén. Csak arról nem
lehet szó e "tudós" elképzelésekben, hogy székely írás a magyar nép
alkotása.
Erdélyi István szerint "a székely-magyar rovásírás eredetkérdése
nem lett megoldva a XX. században sem". Ez azonban így nem igaz.
A kötet nem számol be a több évtizedes műhelymunkával e téren elért áttörésről.
Minden részletre kiterjedő megoldásról természetesen nem beszélhetünk, de a
szójelek azonosításával; az akrofónia folyamatának rekonstruálásával; népi,
uralmi és ősvallási hieroglifáink felmutatásával tisztázódott, hogy a székely
írás magyar termék, amely ősvallási jelképekből alakult ki. Elolvasott amerikai
indián és egyéb párhuzamok alapján az is világossá vált, hogy az írás kőkori
eredetű, s az emberiség legkorábbi (másolatokban fennmaradt, ismert)
nyelvemlékét, a Jóma ligatúrát székely jelekkel (magyar szójelekkel) írták. E
felismerések jó részét 1993-ban, 1998-ban és 1999-ben megjelent köteteinkben közzé is tettük. Az első kötet megjelenése
után kutatók sora hagyott fel a száz évig ismételgetett, de sohasem bizonyított
ótürk származtatással (vö. "Rovásírásunk
tudós eredeztetésének története", Varga/1998!).
A XII. századi magyar ezüstdénáron (1. ábra) általam felismert Nimród
tamgáról és ennek (a hun eredetünket igazoló) bolgár párhuzamairól Erdélyi
István négyszemközt azt mondta nekem, hogy "Ezt nekünk kellett volna
észrevennünk". Más dolog, hogy Erdélyi István a kötetében nem akar
tudomást venni az eredményekről és az új évezredben is mindent elkövet azért,
hogy a székely írás eredetére vonatkozó tudás ne válhasson közkinccsé.
Az Eleinkhez elküldött "Hurrita lineáris írás" c. cikkemben a
székely írás és déli írások, például a hettita hieroglif írás minden eddiginél
szorosabb kapcsolatát bizonyítottam. Erdélyi István főszerkesztő azzal az
indoklással utasította el a közlését, hogy az nem tartozik a magyar őstörténet
tárgykörébe és Czeglédy Katalin szerkesztőbizottsági tag sem járult hozzá a közléséhez.
Amikor ennek okát megkérdeztem Czeglédy Katalintól, azt válaszolta, hogy nem is
hallott a cikkemről.
Az MVSZ őstörténeti konferenciáján Erdélyi István megakadályozott az
előadásom elmondásában.
Javasoltam az egyik akadémikusunknak, hogy kezdeményezze az Akadémián egy
konferencia tartását a székely rovásírásról. Erre az Akadémia nem vállalkozott,
de végül Erdélyi István egyesülete megrendezte azt. Erdélyi István a
konferencia résztvevőit két csoportra osztotta. Délelőtt adtak volna elő a
szakértők, ha ilyenek lettek volna (csak egy önként jelentkező akadt); délután
kerültek sorra a "dilettánsok", mint hozzászólók. Az egyetlen
délelőtti előadást Vásáry István tartotta, aki azzal kezdte a mondókáját, hogy
már 30 éve nem foglalkozott a székely rovásírással. Mondanom sem kell, hogy 30
évvel ezelőtt is csak a semmitmondások számát szaporította, a konferencián
pedig az íráselméleti kérdésekben való tájékozatlansága vált nyilvánvalóvá.
Erdélyi István gondos szervezőmunkával megakadályozta, hogy a székely írás
kutatásában megbeszélhető kérdések (például a szójelek) ügyében a kutatók
között konszenzus, vagy legalább vita alakulhasson ki. Ezért aztán a
"szakértők" azóta sem tudnak semmit ezekről a kérdésekről.
11. ábra. A koronázó palást képszerkezetének Szent Imre herceg képét is tartalmazó főtengelye a világoszlopot, az égigérő fát ábrázolja, s ennek vonalát kíséri az itt látható jelhez hasonló jelek sora; a palást jele genetikus kapcsolatban van a székely írás „m” betűjével; egy égigérő fát ábrázoló magyargyerőmonostori kályhacsempe népi képjelével; meg a kínai írás kaptató (magasba vezető út) jelével
Összegzés
Erdélyi István a
képességeit meghaladó feladatra vállalkozott a tárgyalt kötet megírásakor.
Leltárt készített, amit legalább száz évenként egyszer valóban el kellene
készíteni. Kár, hogy ebbe a leltárba nem a tudományos eredményeket, hanem
nagyjából csak a finnugrista publikációk könyvészeti adatait szedte össze. A
műből nem derül ki, hol vannak a tudományterület vízválasztói; mely kérdések
osztják alapvetően eltérő táborokra a kutatókat; mi az oka a
"szakértők" és a "dilettánsok” kibékíthetetlenül eltérő
nézeteinek; mi az elmúlt
száz év őstörténetkutatásának legnagyobb, megoldatlan kérdése és az miért nincs
megoldva. A témaválasztás nyújtotta lehetőséget rendszeresen a közvélemény
félrevezetésére, a tudományos haladás megakadályozására használta fel.
Nem kívánom azonban azt a látszatot kelteni, mintha a kötet teljesen értéktelen lenne.
12. ábra. Eget tartó isten és a segítőszellemei egy Ob-vidéki, párthus-kori fémplakettről; az isten alakja a székely Ten jelre emlékeztet, párhuzama a kiszombori vereten található (középen), az énlakai Ten jel, az Egy Usten ligatúra összetevője (balra), a székely írás ten "isten" jele (jobbra)
A leltárban sok hazai és külföldi kutató munkájának címe és kiadásának
évszáma, esetenként egy-két gondolata is szerepel. Ezek végigolvasója
ötletrohamszerű élményben részesül. Az ötletroham pedig – a szervezéstudomány
szerint – alkalmas eszköz lehet a legnehezebb helyzetek, például
őstörténet-kutatásunk kérdéseinek megoldására is. Az ötletrohamnak azonban
szabályai vannak. Például szemrebbenés nélkül kell elviselni a legostobább
felvetéseket is (ennek gyakorlására jó alkalmat nyújt a most tárgyalt kötet),
mert ezek hasznos további gondolatokat ébreszthetnek másokban. Az ötletroham
alkalmazásának alapvető feltétele lenne a csoport tagjainak (esetünkben az
őstörténet kutatóinak) szervezett együttműködése, amire sajnos nincs sok esély.
Erdélyi István megközelítése értelmében a nyelvészek, történészek és
régészek a szervezési kérdéseket illetően dilettánsok, amit hajlamosak vagyunk
elfogadni. Talán ezért nem tudták felmérni helyesen az őstörténetkutatás
komplexitásának fokát sem. Komolytalan elméleteket gyártanak a körön kívüliek
teljes kirekesztése érdekében – miközben az "eredményeik" alapján
sürgős segítségre szorulnának.
Egy szervezési szakember szemszögéből nézve most nem a régész, nyelvész
és történész szakemberek kompetenciájának szűkítése (a belső dilettánsok
elhárítása) a legfontosabb feladat.
Inkább komoly megfontolás tárgyává kellene tenni a műszaki tudományok fegyelmezettebb
képviselőinek (szervezőknek, informatikusoknak, matematikusoknak stb.) és
becsületes embereknek a munkába való bevonását.
13. ábra. A jó
szójel szkíta előfordulása és a székely „j” (jó) jel
[1] Részlet „A hurrita lineáris írás”
c. kéziratból, amelynek közlését az Erdélyi István által főszerkesztett
„Eleink” azzal az indoklással utasította vissza, hogy az nem tárgya a magyar
őstörténetnek.
[2] Persze ezt a jelképként használt írásbeli dokumentumot előbb el kellene tudni olvasni; s csak azt követően nyílik meg a lehetőség a hasznosítására. Mindaddig, amíg ez nem történik meg (amíg a magyar „szakértők” nem tudják elolvasni a magyar szójeleket), addig a magyar őstörténet Attila és Árpád közötti szakasza aligha tisztázható.
Erdélyi István: Őseink nyomában, a magyar őstörténet kutatása a XX. században, Masszi Kiadó, Budapest, 2004.
Varga Géza: A hun-magyar uralkodóház nemzetségjele a Zalavár Várszigeten előkerült leletek között
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése