Megjelent egy félig rokonszenves írás a Demokrata c. hetilapban (2022. június 15.) Ágoston Balázs tollából Szent Márton magyar származásáról, a hun-magyar azonosságról és a kárpát-medencei őshosságunkról. Az MKI kutatói által a Current Biology tudományos szakfolyóiratban a genetikai kutatási eredményeikről közreadott dolgozatról tájékoztatja a hazai közönséget. Azért rokonszenves, mert végre az igazsághoz közelebb álló, vagy legalább gondolatébresztő nézetek kapnak teret a tömegtájékoztatásban, meg a Tudományban is. S azért csak félig rokonszenves a cikk, mert éppen a nyelvemlékeket szolgáltató rovológia terén lenne még hozzátennivaló.
1/a. ábra. Heftalita hunok, azaz korabeli magyarok, freskó az iráni Kizil-barlangban, közülük váltak ki a szabírok (Csaba királyfi népe), akik 531 táján a hun anyától született és a magyar krónikák királylistájában Keár néven szereplő Khoszró Anosirván iráni császártól megkapták a Szent Koronát
1/b. ábra. Ágoston Balázs cikkének címe és a bevezető mondatai
Azt írja az újság, hogy "folyamatosan omlanak össze a finnugrista őstörténeti dogmák a Magyarságkutató Intézet korszerű tudományos vizsgálatainak köszönhetően". Mint azt Horváth-Lugossy Gábor tájékoztatása alapján megírja, "a kutatás feltárta a hun-avar-magyar rokonságot és folytonosságot". Arról azonban megfeledkezett a szerző is, meg a főigazgató úr is, hogy a genetikai elemzésekkel csak a genetikai rokonságot és folyamatosságot lehet bizonyítani, amiből a lakosság magyar identitását még pusztán feltételezni lehet. A genetikai kapcsolat kimutatása is nagyszerű tudományos eredmény. A magyar identitást ez alapján (e hatalmas területen is) némi joggal felvethetjük, ám ez mégsem a teljes és végleges bizonyítottság. Az identitásnak kulturális alapozása is van, ám ezt (a nyelvet, a vallást, a népzenét, a szokásokat stb-t) a génkészlet nem rögzíti.
2/a. ábra. A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor, amely a magyar (vagy egy magyarral rokon) nyelv kárpát-medencei őshonosságát bizonyítja, de a főigazgató úr nem hivatkozik e perdöntő bizonyítékra, mert fogalma sincs a magyar hieroglifákról
2/b. ábra. A 6000 éves Tordos-Vincsa kultúra jelkészlete és a magyar jelkincs között 49 egyezés van, ám erre sem hivatkoznak
A riport szerint "kiderült, a mai magyarság legnagyobbrészt a Kárpát-medence rézkori-bronzkori alapnépességétől származik, vagyis őseink legalább hatezer éve élnek itt folyamatosan, a keletről érkező bevándorlási hullámok pedig nem módosították jelentősen a Kárpát-medence genetikai állományát, hanem beleolvadtak, köztük a szintén a Magyarságkutató Intézet által bizonyítottan hunrokon Turul-dinasztia vezette magyarság. ... ezek a népek ... visszatérő rokonok voltak, nem pedig idegenek." Ezzel az álláspontjával az MKI a genetika oldaláról alátámasztja a korábban a pánmagyar megoldás lehetőségéről kifejtett nézeteimet (1). Ezt Csajághy György élesen bírálta a közösségi portálokon kialakult beszélgetésekben. Talán a legújabban megjelent kötetében is bírál, ám ezt a munkáját még nem sikerült elolvasnom. Azt gondolta ugyanis, hogy választanunk kell a keleti, hun eredet, vagy az őshonosság között. Az MKI most közzétett álláspontja azonban nagyobb ívű megoldást sugall, az általam említett pánmagyar megoldáshoz közelít (azaz nem szükséges választanunk az őshonosság és a keleti eredet között, mert a genetika szerint szinte mindenütt magyarok voltunk). Amivel nagy vonalakban egyetérthetünk, mert a rovológia eredményei ezt lehetővé teszik, ám az identitás pontosabb meghatározásához, történetének felvázolásához elengedhetetlennek vélem a hieroglifikus nyelvemlékeink figyelembe vételét is.
3/a. ábra. Kr. e. 2000 tájáról, az Árpádház szülőföldjéről származó baktriai világmodell a sugár irányban elolvasható Zsenge dana Földje (mai magyarsággal Zsenge isten földje, vagy Feltámadó isten földje) mondattal (középen), a világmodell zsenge, dana és Föld hieroglifái (balra, fentről lefele), valamint a hieroglifáknak megfelelő székely "zs", "d" és "f" rovásbetűk (jobbra)
3/b. ábra. Baktriai korong a Ragyogj jóságos Nap mondattal Kr. e. 2000 tájáról, a korabeli ragyogó, Nap és Jó hieroglifákból alkotott mondatjel
3/c. ábra. A Kr. e. 4500 tájáról ránk maradt anaui pecsétnyomó (középen, fotógrafika) jeleinek székely megfelelői (balra fent) és egy kaitag szőnyeg zsen Ten (mai magyarsággal: zsendülő/feltámadó Isten) ligatúrája (jobbra fent)
3/d. ábra. A BMAC (Kr. e. 2250–1700) idol olvasata: Nagyságos Ten sar (mai magyarsággal: Nagyságos Ten úr)
A Kárpát-medence, a Turul-dinasztia szülőföldjeként meghatározott Észak-Afganisztán (2), valamint a hunokat kibocsátó Szibéria és Kína meglehetősen távol esik egymástól. Tudomásom szerint az eddigi nyelvészeti állásfoglalásokban ilyen nagy kiterjedésű és évezredekig fennálló magyar őshaza még nem szerepelt. A Bibliában ugyan megemlítik a vízözön előtti nyelvi egységet, de egyrészt "a vízözön előtt" jóval korábban volt, másrészt arról nem beszél a Szentírás, hogy abban a korban eleink magyarul beszéltek volna. Ha a Magyarságkutató Intézet a genetikai adatok alapján azt állítja (mert ebből a rövid cikkből ez derül ki), hogy mindhárom helyen magyarok voltunk, akkor az identitást - a genetikai adatokon túl - valamilyen arra alkalmasabb adatcsoporttal (például hieroglifikus nyelvemlékekkel) még bizonyítani kellene.
4. ábra. A mongóliai hun szőnyeg részlete egy magyar jelekből alkotott világmodell, peremén körben ismétlődik a Lyukó a jóságos ten (vagy Lyukó a jóságos zsenge?) mondat, közepén a Bél szár (mai magyarsággal Bél úr) mondat olvasható
Ez nem is ütközne nagy nehézségekbe, mert a most szenzációként tálalt újdonságok valójában nem is annyira újdonságok. Az MKI azonban nem szeret hivatkozni a tudományos konszenzus által dilettánsként kezelt elődökre akkor sem, ha az eredményeiket átveszi.
A hun-magyar azonossággal Érdy Miklós foglalkozott korábban. Az álláspontját megismétli az MKI is, azonban a neve megemlítése nélkül. Az Árpádház születésének színhelye meg azon a tájon volt, ahonnan Mezopotámia benépesült s ahol később a Götz László által tárgyalt sumér-hurrita-hatti etnokulturális kölcsönhatás elsősorban érvényesült. Nem említették meg az ő nevét sem.
Ami pedig a korabeli nyelvemlékeket illeti, van egy sor magyarul megszólaló hieroglifikus szövegünk a kárpát-medencei neolitikumból (2. ábra), sőt Észak-Afganisztán és környékének 6-4 ezer éves emlékei közül (3. ábra), meg Észak-Kína és Mongólia hun kori emlékeiből is (4. ábra és a 7/b. ábra bal szélén lévő ábrázolás). A történetet részletesen tárgyaló és dokumentáló Magyar hieroglif írás c. kötetemből tiszteletpéldányt adtam a főigazgató úrnak. Ám ő azt válaszolta, hogy ezzel nem kíván és nem is tud foglalkozni. Látjuk az eredményét, a félsikerű kiállítások sorozatát (3).
5/a. ábra. A savariai (szombathelyi) Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori fémveret a Lyukó ten országa (mai magyarsággal: Lyukó isten országa) mondattal (az alsó sorban a jelek magyar párhuzamai)
5/b. ábra. A savariai (szombathelyi) Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori vakolattöredék Óg sar (mai magyarsággal Óg úr, vagy ogur) olvasatú mondatjele
Orbán Viktor újraválasztásakor Ferenc pápa meglátogatta Magyarországot és a következő kijelentést tette: "Ezt a domborművet én magam választottam önnek a Vatikán műhelyéből. Szent Mártont ábrázolja, aki egyébként magyar ember. Jó, tudom, Pannonia római provincia volt, de mégis, ti Szent Márton népe vagytok," Amire azt válaszolja a cikk, hogy a savariai születésű Szent Márton magyar származásáról eddig nem volt tudomásunk. Ez azonban nem igaz. Hiteles történeti forrás szól róla, amit én is megemlítettem A jelhasználat megerősíti a Szent Márton hun királyfi voltáról írt középkori híradást c. cikkemben. Ugyanott beszámoltam a római kori Pannóniából ránk maradt magyar nyelvemlékekről is (5. ábra).
Mindegyik esetben azt tapasztaljuk, hogy az MKI illetékesei nem hivatkoztak az identitás valódi bizonyítékaira, a hieroglifikus nyelvemlékekre. Például kitűnően alkalmas lehet a népesség identitásának bizonyítására az isten (ős + ten) szavunk számtalan előfordulása is (6/c., 6/e. és 7/b. ábra). Ezt az összetett szót és hieroglifikus jelét ugyanis lényegében csak a magyarság használja az isten megnevezésére. A hieroglifikus szövegekben gyakran előfordul, éppen azon népeknél, akiket most a genetikusok a magyarság őseiként azonosítanak, vagy amelyek eleink szomszédságában éltek. Van rokonságra utaló jelenség a nyelvekben is, például a kínai tien "isten, ég" meg a japán tenno "istencsászár" szó a magyar isten (ős + ten) összetétel második tagjával rokon.
6/a. ábra. A gjunovkai szkíta nyeregdísz a Magas égi kő mondatjellel
6/b. ábra. Az Uljap kurgán szkíta aranyszarvasainak szarva a Jóságos Lyukó (esetleg Lyukó folyó) mondatot rögzíti, az istennel azonos Tejút jelképe
6/c. ábra. Krími szkíta aranykorona az Isten szójelével (jobbra lent a székely írás ős és ten szójelei)
6/d. ábra. A preszkíta Kemosovszkij idol négy oldala, egy jamnaja kurgánról, közülük a harmadik a hátoldal ábrázolása: az égig érő, istennel azonos fa (a szár) csúcsán az ős hieroglifa (a Tejút hasadéka, amelyben karácsonykor a Nap kél) az ős szár (mai olvasattal az ősúr) mondatot rögzíti, az isten/ember gerincét azonosítja az égig érő fával, a Tejúttal, amely szokás napjainkig megmaradt a magyar jelhasználatban (hímzett ködmönökön, subákon)
6/e. ábra. A nagykörűi honfoglalás kori veret az Isten szójelével (középen), a székely írás "us" (ős) jele (balra) és "nt/tn" (Ten) jele (jobbra)
Ennek oka az, hogy nem ismerik a székely írás történetét. Nem csupán képtelenek elolvasni a szójelekkel írt nyelvemlékeinket, hanem annak tárgyalásától, létének elismerésétől is mereven és tudatosan elzárkóznak a szakmai és etikai hiányosságaik miatt. A 2021-ben megjelent MTA rováskorpuszban például Vásáry István kifejezetten letagadja, hogy léteznének a kínai írásban lévőkhöz hasonló képjeleink, pedig a 2017-ben megjelent Magyar hieroglif írás c kötetben 50 azonos alakú jelet mutatok be, sokat a képi tartalmának leírásával egyetemben (7/a. ábra). A szó- és mondatjeleink léte ugyanis (amit pl. a Veit Gaileltől fennmaradt forrás is bizonyít) cáfolja az évszázados akadémikus hazugságot a székely írás végső soron sémi eredetéről.
7/a. ábra. A kínai és a magyar jelkészlet közötti formai párhuzamok egy része
7/b. ábra. Amur menti sziklarajz Isten hieroglifával (Kr. e. 4000 tájáról, balra), acoma indián Isten mondatjel (középen) és a kenderesi templom festett mennyezetkazettájának sarkaiban lévő megfelelőjük (jobbra)
Így azonban a magyar őstörténetről a tudományos folyóiratokban és a sajtóban közzétett állításaik nem tájékoztatnak a lehetőségeknek megfelelő pontossággal (4).
8. ábra. A pánmagyar megoldásról A finnugor elmélet alkonya c kötetben ejtettem szót, amire Csúcs Sándor az Eleinkben válaszolt 2008-ban, majd a témát összefoglaltam az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetben
Jegyzetek
(1) A pánmagyar megoldásról a 2006-ban megjelent kötetemben írtam néhány sort. A székely írás jelpárhuzamainak széleskörű elterjedtsége indokolta ennek a felvetését. Már a kőkorban használták ugyanis a székely írás 10-50 jelét a Pireneusoktól Amerikáig és Ausztráliáig. Mivel az elvégzett akrofónia-rekonstrukciók régi magyar szavakhoz vezettek, szükségképpen merült fel, hogy a kőkor nyelve a magyar, vagy egy magyarral rokon nyelv volt-e.
Az Eleink Erdélyi István vezette szerkesztősége a 2008/1-es számban Csúcs Sándornak köszönhetően ezt a gondolatot is felidézte a könyvemből. Egy kis hibával megtoldva (Homo sapiens sapiens helyett Homo sapienst mond, ami nem ugyanaz) átveszi és előadja a Pánmagyar megoldás című fejezetem lényegét, azonban az abból következő konzekvenciák levonása és a nevem említése nélkül.
Ott Rédey Károllyal vitatkozva így fejtettem ki ezt a tételt a kötet 187-188. oldalán:
"Hiszen éppen az okozza a zűrzavart, hogy a magyar nyelvet túl sok idegennek nyilvánított nyelvvel lehet rokonsági kapcsolatba hozni: azaz nem kevés, hanem túl sok a gyökér. Ez a nehézség azonban csak látszólagos, mert megoldható az eredendő hiba kiküszöbölésével.
Mi ez az eredendő hiba? Nos, végső soron a finnugrizmus léte. Az az indokolatlan finnugrista feltételezés, hogy a magyar nyelv nem lehet rokona csak a kijelölt finnugor nyelveknek. Ha ezen túl tudunk lépni, akkor a sok rokonítás nem lesz ellentmondó, csupán új őstörténeti koncepció után kiált.
Erre az új (pontosabban a hagyományoshoz visszatérő) őstörténeti koncepcióra lehetőséget adnak a közelmúlt genetikai, régészeti, őstörténeti és írástörténeti eredményei, amelyek lényege, dióhéjban a következő:
Ádámról és Éváról minden nép rokona minden népnek, minden nyelv rokona minden nyelvnek. Ez a modern genetika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a Homo sapiens sapiens kb. 150 ezer éve alakult ki Kelet-Afrikában. Kezdetben csak egy-két ember, majd egy család hordozta az új génkészletet s az ő utódaik népesítették be mintegy 100 ezer év alatt a Földet. Ezért aligha férhet hozzá kétség, hogy valamikor minden modern ember egy nyelven beszélt. Így szemlélve a kérdést, értelmetlen és tudománytalan azon vitatkozni, hogy egyik, vagy másik nép és nyelve rokona-e a magyarnak, vagy sem.
Nyilvánvaló az is, hogy minden genetikai és nyelvi rokonság-meghatározás téves, amelyik e tényre nem figyel.
Azaz elvileg rokonnak kell tekinteni azon nyelveket is, amelyek között sem a folyamatos nyelvi változásokat nem ismerjük, sem a nyelv tartalma nem hasonló, sem semmi más adat nem mutat a rokonságra. Ezek esetében azt kell feltételezni, hogy az eltelt hosszú időszakban az eredeti nyelv minden eleme kicserélődött, vagy a felismerhetetlenségig megváltozott. A rokonság azonban mindezek ellenére tény, csupán a nyelvtudomány nem ismeri a változások folyamatát és semmilyen módszerrel nem is rendelkezik, amellyel ez kideríthető volna.
Mindebből az következik, hogy az összehasonlításokat a lehető legszélesebb körben kellene végezni s minden hasonlóságot elsősorban a genetikus kapcsolattal kell magyarázni s csak olyan mértékben gondolhatunk a véletlen egyezésre, amennyire azt az elvégzett matematikai elemzés megengedi. Végső soron egyik nyelvet sem lehet rokontalan szigetnyelvnek minősíteni."
Csúcs Sándor nyelvész professzor – Angela Marcantonio állításaival vitatkozva – rövidebben adja elő a kötetünkből tanultakat: "Ha elfogadjuk a Homo sapiens monogenezisét, akkor el kell fogadnunk az emberi nyelv monogenezisét is. Márpedig, ha az első emberek egy közös nyelven beszéltek, akkor a mai beszélt sok ezer nyelv kialakulása csak a nyelvrokonság feltevésével magyarázható. Más kérdés az, hogy a ma beszélt nyelvek többségének rokonsága az összehasonlító nyelvtudomány eszközeivel a nagy időbeli távolság miatt nem mutatható ki."
Rövid, de nagy jelentőségű beismerés ez, amelynek horderejét talán maga Csúcs Sándor sem gondolta végig.
Legutóbb az acedemia.edu fórumán Janurik Tamás professzor úr akadt ki az írástörténet - számára addig ismeretlen - tényeiről adott magyarázataimon és így értékelte őket: "A magyar hieroglif írás … és a világ különböző részein --
teljesen függetlenül -- használt díszítőmotívumok mai magyar nyelvű olvasatai
mind egy elképzelt álomvilág elemei, semmi köze nincs a valósághoz, a
történelmiekhez, az írástörténethez, és voltaképpen a székely rovásíráshoz sem. ... A VG módszer lényege: vizuális jelek … logikai értelmezése,
az alakjuk alapján valamilyen jóval későbbi korból való írásjelekkel való
azonosítása, majd az akrofónia fordított felhasználásával az írásjelhez
önkényes szóalakok kapcsolása … és ebből a kis törzsenként, nemzetségekként
nagyon is eltérő hiedelmeket mutató természeti vallások helyett egy közös
(magyar) ősvallás tévtanának a hangoztatása. Egy színesre felépített álomvilág,
semmilyen valóságalapja nincs."
Nem különösebben meglepő, hogy egy hazai nyelvész nem ismeri a magyar írástörténetet, mert szinte csak ilyenekkel találkozhatunk. Például Nemetz Tibor matematikai valószínűségszámítását sem ismerik, amely bebizonyította, hogy a jelek hasonlósága a genetikai kapcsolatuknak köszönhető. Amiből következően az írás nem elkülönült ókori kultúrákban, hanem a közös kőkori ősvallás jelképrendszereként, monogenezissel alakult ki. Nem ismerik Csúcs Sándor professzor úr fent idézett, tőlem átvett állásfoglalását sem, amely szerint a nyelvek Ádámról és Éváról származhatnak közös őstől. S persze arról sincs fogalmuk, hogy a jeleink ősvallási vonatkozásúak, az emberiség egykor közös ősvallásának a jelképei voltak. Nem azt nézik meg, hogy valóban megtalálhatók-e a székelyazonos jelek a világ minden pontján s hogy ennek mi a magyarázata, hanem csak jelzőket osztogatnak - mert eddig terjed a tudományuk.
Ám most, az MKI pánmagyar genetikai felfedezéseinek közzététele után talán akad majd közöttük valaki, aki eltöpreng mindennek a nyelvi, írástörténeti és mitológiai vonatkozásain is. A dilettánsokat követve ideje lenne sutba dobniuk (vagy a maguk helyén kezelniük) az egyetemeken máig tanítottakat a kőkor kis területen elterjedt szigetnyelveiről, szigetvallásairól és írásnélküliségéről. Hátha egy szó sem igaz belőlük.
(2) A mai Észak-Afganisztán, az ókori Baktria területén volt kb. 4500 évvel ezelőtt az Árpád ház genomjának a szülőföldje a Kásler Miklós és társai által végzett genetikai kutatások alapján. Az e korból származó régészeti leleteken sorozatosan találunk olyan hieroglifikus írásemlékeket, amelyek magyar szójelekkel magyar mondatokat rögzítenek.
(3) Az MKI által is szervezett rokon tematikájú kiállítások ismétlődő kudarca ugyanennek (a hieroglifikus írásemlékek mellőzésének) tudható be. Az illetékesek azonban képtelennek mutatkoznak a tanulságok levonására és az arcpirító hibáik kijavítására. Ez az ellenségképzőként működő egyetemeken folytatott rovológiai "oktatás" színvonaltalanságának és a tudományos folyóiratok szerkesztőségében végzett munka csapnivaló voltának is köszönhető. Ha az MTA 2021-ben megjelent rováskorpusza is csak az e kérdésben megmutatkozó elméleti tisztázatlanság és történelemhamisítás dokumentuma, akkor nem sokat várhatunk az MKI "szakértőitől" sem.
Attila örökösei - A hunoktól az Árpád-házig címmel nyílt időszaki kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban 2019. október 15-én. A kiállítás egy olyan kutatás eredményeit mutatta be, amelyek a magyarság származástörténetébe, egy nép kialakulásába és vándorlásába engedtek bepillantást - a Magyar Természettudományi Múzeum MTI-hez eljuttatott közleménye szerint. Azonban a kiállított tárgyakon lévő magyar mondatokat a kiállítás szervezői nem voltak képesek elolvasni, ezért a kiállítás nem tölthette be a feladatát olyan szinten, amilyenen azt megtehette volna.
A "Királyok és Szentek – Az Árpádok kora" kiállításon szintén említés nélkül maradtak a hieroglifikus nyelvemlékeink. A székesfehérvári kiállítás legfontosabb mondanivalója elvileg az volt, hogy az Árpádok nem a Karoling, hanem a sztyeppi hun és avar ősök tapasztalatát felhasználva voltak képesek államot szervezni a Kárpát-medencében. Ez azonban nem a kiállítás anyagából, csak az előzetes viták sajtóban megjelenő érveiből volt érzékelhető. A kiállítás szervezői nem dokumentálták eléggé azt, amit ki szerettek volna mondani. Nem használták fel a hieroglifikus nyelvemlékeket sem a hun-magyar dinasztia kialakulásának, kultúrájának és kapcsolatainak illusztrálására.
Ha az identitás dokumentálása helyett csak a genetikai adatokra hivatkoznak, akkor az jogos támadási felületet garantál a finnugristák számára. Tapasztalható, hogy az MKI el szeretné kerülni a "tudományos konszezussal" való konfrontációt, ami persze a jelenlegi eszközökkel nem sikerülhet. Egyrészt azért, mert a finnugrista túloldal legfőbb törekvése a hun-magyar kapcsolatok letagadása. Másrészt a tudományos igényű érvelés csak a kor színvonalán álló bizonyítással (a létező hieroglifikus nyelvemlékek felhasználásával) lenne lehetséges.
Azt már mondanunk sem kellene, hogy a tudományos igényű kutatás sem pro, sem kontra nem lehet tekintettel politikai szempontokra. Ha az MKI a tapasztalható politikai ellenszelet veszi figyelembe az óvatoskodásaival, akkor magyar- és tudományellenes ösvényen jár, a tudományosnak szánt kinyilatkoztatásai pedig könnyűnek találtatnak.
(4) A riportban előadott nagyívű és szívet-lelket melengető történet ingoványra építettségére elegendő lehet egyetlen érv felhozása. Az MKI genetikusai szerint a honfoglaló magyarsághoz genetikailag legközelebb álló nép a baskír. Hozzátehetjük: mivel a baskírok törökül beszélnek, nyilvánvaló, hogy pusztán a hasonló genom nem lehet elegendő az identitás meghatározásához.
Irodalom
