2026. október 31., szombat

Újfent a székelyderzsi rovásírásos tégláról

- Once More on the Rovas-Inscribed Brick from Székelyderzs -


Antal Csaba írt egy cikket az academia.edu-ra A székelyderzsi tégla rovásfeliratának új szempontok alapján kidolgozott olvasata címmel. Ebben kioszt néhány jelzőt, nyilván a A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai című cikkemre reagálva. A kép tisztázása érdekében válaszolnom kell a felvetéseire. 




Amit ugyanis a székelyderzsi rovásfeliratról adott olvasatomról írt, annak - mint látni fogjuk - az ellenkezője igaz. Ezt írja: "Varga Géza szerint a téglán a következő szöveg olvasható: "Miklós, Dana ten papp(j)a." Ez az olvasat azonban több sebből vérzik. A forráskutatást nélkülöző, pusztán Varga egyik előadásán az általa feltett kérdésre adott válaszra (1), két hasonló hangalakú, de különböző etimológiával rendelkező név egybemosására (2) és nem különben a jobbról az ötödik rovásjel (ligatúra) elemeire való hibás szétbontására épülő értelmezés teljességgel komolytalan. A jobbról az ötödik rovásjel egészen biztos, hogy nem a 'dana' és a 'ten' szójelekből épül fel és a székely írás 'd' hangértékű rovásjelének egy „dana” jelentéssel rendelkező szójelből való eredeztetése sem állja meg a helyét (3). Egy "Dana verjen meg!" mondás Varga általi értelmezése és az abban megemlített mitológiai lény jellemvonásának a meghatározása téves. Ugyanis az átkozódások alkalmával emlegetett Dana nem egy jóságos isten és nem is a folyók istene, hanem egy szörnyeteggé változtatott lény, egy démon volt."

A kifogásaira a lábjegyzetekben válaszolok részletesebben. Antal Csaba ugyan eggyel szaporítja a székelyderzsi rovásfeliratról adott téves magyarázatok számát, de ezzel egy lépéssel sem vitte előbbre a székely írás kutatásának helyzetét. Úgy mond véleményt a rovásemlékről, hogy a feltárt kutatási eredményeket (a Dana és a Ten szójeleink azonosítását) nem sikerült megismernie és megértenie. 


Jegyzetek

(1) Az álláspontomról azt írja, hogy az "forráskutatást nélkülöző". Az 1-es lábjegyzetében ezt így próbálja meg alátámasztani: "A Székelyföldön tartott egyik előadásán megkérdezte a hallgatóságot, hogy ismerik-e azt a szólást, hogy „Dana verjen meg!” Az egyik hallgatója igenlő választ adott a kérdésre." Csakhogy ez a példa éppen azt bizonyítja, hogy minden lehetséges alkalmat felhasználva kutattam az eredeti forrást, a néphagyományt. 

S ezen kívül is feltártam egy egész forráscsoportot (a székely írás szó- és mondatjeleit, közte a Dana ten ligatúrát), csak ez valami miatt mintha elkerülte volna a kritikusom tekintetét. 

Szokva vagyok a hasonló értetlenkedéshez, mert a finnugrista agymosáson átesett szakmától nem nagyon várhatunk többet. A magyar akadémikus "tudomány" figyelmét a 2009-ben az Országos Széchenyi Könyvtárban megrendezett, hazugságra alapozott nyelvemlék-kiállítás kapcsán nekem kellett felhívnom a rovásjelekkel írt nyelvemlékeink létére. Indokolt lehet a hazug jelző használata, ha két éven keresztül próbáltam a kiállítás szervezőit meggyőzni arról, hogy a kiállításon ott a helye a rovásírással írt nyelvemlékeknek is, ám "persze" minden eredmény nélkül. Hiller István miniszter aztán a cikkeim hatására utasíthatta a "szakmát" a kérdés rendezésére. Ezt követően került sor a 2021-ben megjelent MTA rováskorpusz megírására és azóta hajlandóak rovásírással írt nyelvemlékekről is beszélni a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránt Tudományegyetem és a Magyarságkutató Intézet szerzői. Ez egy nagy siker, mert kevesen mondhatják el, hogy az akadémikus áltudományt le tudták beszélni valamelyik rögeszméjéről. Antal Csaba azonban e forrásfeltárásról mintha semmit sem tudna.

Nem derül ki a jelzőosztogatásából, hogy mit tekint forráskutatásnak és mit is kér számon rajtam. Ha a mondás nyelvészeti irodalomban szereplő említéseinek felsorolását hiányolja (ezek valójában nem is források) akkor téved. Korábban már olvastam erről egy nyelvészeti tanulmányban, de nem tartottam szükségesnek a cikkemben megemlíteni, ha egyszer ez egy ismert és közölt mondás. Éppen az adta az ellenőrzés ötletét, azért kérdeztem rá e mondás székelyek általi ismertségére, mert már olvastam róla. Például a Pallas Lexikon is említi, ami remélhetőleg igazolja az eljárásomat. Aligha kell bizonygatnom, hogy létezik ilyen mondásunk. 

A Pallas nagy lexikona önálló nyelvi adatként említi a kifejezést. Meghatározása szerint a Dana egy ismeretlen eredetű, székely szólásban élő szó, amely vélhetően valamilyen démoni lényt, ártó hatalmat, vagy általa okozott bajt jelöl. 

A lexikon azonban téved. Ez a mondás ugyanis a közismert "Isten verjen meg!" szólás pontos megfelelője, eredeti alakja, amelyben csak a nevet cserélték fel egy korábbi névváltozatra. Ez a felcserélhetőség azt jelenti, hogy Isten és Dana ugyanaz a mitológiai alak lehet. Ezért teljesen félrevezető az az érvelése Antal Csabának, hogy ez a Dana "a régi magyar hitvilág ártó lényének a neve". Semmi sincs, amiből kötelezően csak erre lehetne következtetni. Ugyanis egy általában jóságos istennek is lehetnek rossz pillanatai, egyébként pedig a bűnöket minden istennek illik megbüntetnie. Ezt fejezi ki az "Isten verjen meg!" változat is. S ha ez utóbbi alapján nem lehet az Istenünket valamiféle ártó démonná degradálni, akkor Dana leminősítésére sincs valóságos ok. Amiből következően Antal Csaba érve erőtlen.

Mivel az akadémikus "tudománynak" nem sikerült az Isten szavunk eredetét tisztáznia (mert mindenáron idegen nyelvekből szerették volna magyarázni), ezért érthető, hogy nem is jutottak el a megoldáshoz. Abból következően, hogy az Isten (ős + ten) egy magyar szavakból alkotott összetétel, a hatti/hettita Estan és a sumér istin is magyar szavakból alkotott összetétel. A jelzős szerkezetből az is következik, hogy Istenünk régi neve a Ten "élet, isten". S ennek "d"-vel kezdődő, mély hangrendű változata a Dana istennév. 

A lexikonnal és a kritikusommal szemben közelebb járt a megoldáshoz Bodor Lajos (Magyar pogány hitregék, Kolozsvár, 1842), aki a Dana szót a Székely István 1559-es krónikájában szereplő Damasek istennévvel próbálta rokonítani. A pontos azonosítás ugyan adathiány miatt bizonyíthatatlan, az azonban helyes meglátása, hogy Dana a pogány magyarok Istene. 

Ami tehát a forráskutatást illeti, Isten ügyben ellenkező a valóságos helyzet. Az Isten szavunk eredete c. cikkemben bemutatom Isten szavunk Amur menti előfordulását Kr. e. 4000 tájáról. Antal Csaba e forráskutatásom jelentőségét sem mérte fel. Ugyanígy nem látszik tudni az énlakai bilingvisről írt cikkemről sem. Ezekből pedig nyilvánvaló, hogy az Isten (ős + ten) szavunk egy igen régi összetétel. Következésképpen a jelző nélküli istennév a Ten volt. Ezt erősíti az etruszk főisten Tin neve és a kínai nyelv tien "isten, ég" szava is.  Amiből nyilvánvaló, hogy Etruria és Kína között valamikor divat volt az Istent Tin/Ten/tien néven emlegetni. A tin egyébként a Simo Parpola által a közelmúltban az uráli nyelvek közé sorolt sumérben is "élet" jelentést rögzít, akár a magyar teng és tenyész szavak tövében a ten. Ez a földrajzi terület az, amelyiken a magyarság és rokonnépeinek története zajlott. 

Ha a ten utótag párhuzamait keressük, akkor joggal emlékezünk arra, hogy a sumér dingir "isten" szó első tagja a Dana név rokona. Annál is inkább felfigyelhetünk erre, mert a dingir sumér szójel változatai között van kereszt alakú is, ami pontosan azonos a székely írás "d" (Dana) jelével. A sumér dingir jel további változatai, a sokágú és a nyolcágú csillag is előfordul a magyar népi jelhasználatban. Vagyis ez a magyar jelhasználat igen régi és saját alkotásunk a presumér időkből. Azaz némi okkal feltételezzük, hogy az isten szavunk utótagjának volt és van "d"-vel kezdődő változata is. 

A székelyderzsi rovásfeliratnak a Dana ten mondatjel a legfontosabb eleme, mert ennek megértése mozdíthatja ki a kátyuból a rováskutatás szekerét. A "szakma" legjobb képviselőinek Róna-Tas Andrásnak, Benkő Eleknek, Sándor Klárának és Ráduly Jánosnak ugyanis vagy 30 éve az a véleménye a székely írás eredetéről, hogy "Nem tudjuk, adathiány miatt nem tudunk mit mondani róla". Van pedig adat, csak nem hajlandók vele foglalkozni, mert a prekoncepcióikkal ellenkezne, ha elismernék a szójeleink létét. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem mi vettük át végső soron a sémi népektől az írásunkat, hanem fordítva történt a dolog. 

A székelyderzsi felirat korábbi megfejtési kísérletei is a szójelekből alkotott Dana ten mondatjelen véreztek el. Ebben nem értettek egyet a korábbi kutatók sem. Ezért nem érdemes foglalkozni a téves magyarázataikkal. Azzal sem, amivel most Antal Csaba traktál bennünket. Azért, mert egy szójelekből alkotott mondatjelet egyetlen hangot jelölő betűkből állóként akartak elolvasni, ami nem sikerülhetett nekik. 

Azaz Antal Csaba állításával ellentétben végeztem forráskutatást, méghozzá egy jelentős új területen, amivel a valódi forrásokat, a Dana ten mondatjel változatait és párhuzamait feltártam (2 - 4. ábra). A kritikusom azért nem tért ki rájuk, mert nyilván sohasem foglalkozott a szó- és mondatjeleinkkel és nem is ért hozzájuk. Egyszerűbb számára a munkám letagadása és néhány jelző kiosztása az évtizedeken át folytatott kutatómunkánál. 

A finnugrista alapozású magyar- és tudományellenes agymosás azt próbálta a tömegek tudatába sulykolni, hogy a székely írást kész ábécéként vettük át az ótürkből, végső soron a sémi írásokból. Pedig Veit Gailel tollából forrásunk is van rá, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Miközben az arameus írásnak csak 18 jele van, nekünk meg lehet közel száz is. Ám az ótürk írásnak főleg szótagjelei vannak és azok sem ábécé sorrendűek. A sémitől eltérő jeleink között pedig tucatszámra vannak olyan jeleink, amelyek a sémi írások megszületése előtti, például a Halaf, a Tordos-Vincsa, a sumér és az Indus-völgyi írásrendszerekkel közösek, de a sémi írásokból hiányoznak. Azaz a székely írás nem sémi eredetű, hanem saját lelemény. A kőkori írásemlékek elolvashatósága alapján a magyar hieroglif írás a kőkori ősvallás jelkészletéből maradt ránk. A székely jeleknek azért van párhuzama a Pireneusoktól Amerikáig lényegében minden írás- és jelrendszerben, mert ez volt az ősírás, amely a kőkori ősvallási jelhasználatnak köszönhetően elterjedt a világ minden táján.   

 

2. ábra. A Dana ten "Dana isten" mondatjel (az ábra bal szélén) és párhuzamai (Nagy Károly által az avaroktól rabolt, Dana ten országa olvasatú ékszer, valamint egy budapesti hun ékszer részlete a Dana ős ten magas köve olvasattal) 

3. ábra. A vizsolyi Dana ten mondatjel



 4. ábra. A somogyvári (Magyar Kálmán nyomán, balra) és a magyarszecsődi (Fettich Nándor nyomán, jobbra) Dana ten mondatjel, ez utóbbiból ma már csak egy kereszt látható


Ám a fentiekről Antal Csaba mintha nem akarna tudni, amikor ok nélkül, a tényekkel szembemenve a "forráskutatást nélkülöző" bélyeget ragasztja a homlokomra. Pedig ez forráskutatásnak számít egy érdekes területen, ami egy új forráscsoport felismerését eredményezte. 

Antal Csaba esetleg hiányolhatja még azon rótt nevek felsorolását, amelyekben az "nt/ten" szójelünket alkalmazták. Ilyen a Bálint és az Antal a Bolognai rovásnaptárban. Ezek azonban csak egy rontott, másodlagos magyarázatot, az újabb keletű betűző írásmódhoz való alkalmazkodást  illusztrálnak, mert csupán az "nt" rögzítésére használják a ten szójelünket. Az évezredeken át alkalmazott eredeti megoldást, a ten szójel hangalakját az énlakai bilingvis őrizte meg, ahol az Isten szó leírásakor nyilvánvalóan és félreérthetetlenül a ten szavunkat rögzíti. 

(2) A kettes számú lábjegyzetében azt is írja Antal Csaba, hogy "Varga szerint az átkozódás során megemlített Dana névalak a kőkori eredetű, 'folyó' és 'istennő' jelentésű „Danu” név változata." Pedig semmi ilyet nem írtam. Jobb lett volna, ha megérti azt, ami a cikkeimben szerepel. Állításainak komolyan nem vehető voltára jellemző, hogy a bírált cikkem címét sehol sem említi meg az írásában s az állításaimat nem is idézi pontosan. Csupán rámfog olyasmit, amit emlékezetem szerint sohasem írtam le. A Dana istennévnek kettős "élet, isten" jelentése van, hasonlóképpen a Ten istennévhez, amelynek a "d" kezdetű változata. 

Az persze kétségtelen, hogy a Dana istennévnek rengeteg változata, rokona, leszármazottja van s ezek közé tartozhat az általa említett Danu istennév is. Ez pedig etimológiailag köthető a "folyó" jelentéshez. A név és a jelentés közötti kapcsolat hátterében a következő nyelvi és mitológiai tények állnak:

A Danu nevet általában a feltételezett proto-indoeurópai *dānu tőből eredeztetik, amelynek eredeti jelentése „folyó”, „patak”, „áramló víz” vagy „folyadék”. Az iráni nyelvekre alapozott találgatások szerint az ókori szkíta nyelvben a danu szó konkrétan „folyót” jelentett. A szkíták persze nem indoeurópai nyelven beszéltek, mint néhányan felteszik, hanem magyarul, amit Oitoszür "Idő úr" napisten nevéből is sejthetünk. A Danu istennév indoeurópai jelentésváltozatának az a magyarázata, hogy az Istent a Tejúttal (világfával, égi folyóval és magas kőnek nevezett világoszloppal) is azonosították. Amikor a felsorolt népek átvették tőlünk az istenképzetüket, akkor ebből esetenként a "folyó" jelző ragadt meg náluk jelentésként. 

Az Istennek több jelzője volt, például az egyik a Jóisten összetételben szerepel, amelyben a jó egykor "folyó" jelentésű volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Dana, vagy Ten bármikor is "folyó" jelentésű lett volna a magyarban. 

Ebből az ősi, eredetileg "élet, isten" jelentésű Ten/Dana tőből származtatják számos európai nagy folyó mai nevét, amelyeket a területen élő kelta, szkíta népek nevezhettek el. Ilyen a Duna (latinul Danuvius), a Don, a Dnyeper és a Dnyeszter. Hérodotosz leírása szerint a szkíták panteonjában a víznek és a folyóknak isteni jelleget tulajdonítottak, és a folyókat mint istenségeket tisztelték. Azaz a folyónevek töve nem "folyó", hanem "élet, isten" jelentésű. A Dana istennév és a felsorolt, szkítáknak tulajdonított folyónevek egyeztethetősége lehetőséget ad a magyarul beszélő szkíták egyik, nyelvészek által elorzott szavának azonosítására. Ugyan miért kell a Duna és társai nevét az iráni nyelvekből magyarázni, amikor a magyarból is lehet? 

Emlékeztetnem kell a honfoglalás Duna partján lejátszódó jelenetére? Amikor Árpád telemerte az ivókürtjét Duna-vízzel és amikor azt felelmelte, a jelenlévő összes magyarok egyként kiáltották, hogy Isten, Isten, Isten! Ugyan mi volt ez, ha nem a Duna név és a Dana istennév, a folyó istennel való azonosságának elismerése?

Antal Csaba állítólag valamelyik - általa meg sem nevezett - cikkemben "két hasonló hangalakú, de különböző etimológiával rendelkező név egybemosására" talált példát. A Dana és a Danu szóra, meg a fenti folyónevekre gondolhatott. Nyilván téved, mert nem történt egybemosás. Ilyesmire nincs is szükség, csak a közöttük lévő összefüggéseket kell feltárni és megérteni. Az általa hivatkozott, gyakran politikai prekoncepciókat kifejező etimológiákra egyébként sem lehet komoly álláspontot építeni, mert a gyökereik nem érnek le a kőkorig. Miközben a hieroglifikus szövegeink jelen vannak az utóbbi évtízezredek írásemlékein. Ezek létezését azonban Antal Csaba figyelemre sem méltatta, hozzájuk sem tud szólni, pedig seregnyi példáját adják a Dana és a Ten hieroglifa alkalmazásának. 

(3) Azt is írja Antal Csaba, hogy "a jobbról az ötödik rovásjel (ligatúra) elemeire való hibás szétbontására épülő értelmezés teljességgel komolytalan. A jobbról az ötödik rovásjel egészen biztos, hogy nem a 'dana' és a 'ten' szójelekből épül fel és a székely írás 'd' hangértékű rovásjelének egy „dana” jelentéssel rendelkező szójelből való eredeztetése sem állja meg a helyét". Itt szakmai érveket nem hoz fel, pedig arra lenne szükség. 

A Dana istennév létezését nem vonhatja kétségbe s ha az létezik, akkor ugyan miért ne lehetne külön jele?  Ha az óperzsa ékírásban külön jele volt Ahuramazdának, akkor hasonló jeleink nekünk is lehettek. Mint azt a 2017-ben kiadott Magyar hieroglif írás c. kötetben közzétettem, ilyen ősvallási kötődésű szójeleink voltak is. A 90-es években elvégeztük az akrofónia rekonstrukcióját a székely írásjelek esetében. Az derült ki, hogy szinte minden jelünk a kőkori ősvallás jelkészletéből származik, ezért a jeleink szinte kivétel nélkül az ősvallás szakszókészletét rögzítik. S a Dana szó e körbe illik.

A Ten szójelünk létét pedig az énlakai bilingvis alapján szabad elfogadnia. 

Az intelligens ember képes a világ dolgai között lévő törvényszerű összefüggések felismerésére. 



Irodalom

Antal Csaba (2026): A székelyderzsi tégla rovásfeliratának új szempontok alapján kidolgozott olvasata (academia.edu)

Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest

Varga Géza (2018): Az énlakai Egy Isten mondatjel 

Varga Géza (2018): Sumér-magyar jelpárhuzamok 

Varga Géza (2018): Isten szavunk eredete 

Varga Géza (2019): "Isten" szavunk eredete a magyar hieroglifák alapján 

Varga Géza (2019): "Dana ten országa" hieroglifikus mondat a Nagy Károly által az avaroktól rabolt ékszeren

Varga Géza (2019): A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai 

Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete 

Varga Géza (2026): Halaf jelhasználat 

Varga Géza (2026): Shann Winn és Marco Merlini Duna-menti neolitikus istenjelölőinek magyar olvasata 

Varga Géza (2026): Az Indus-völgyi és a magyar jelformák összehasonlítása



Varga Géza




A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház portáján található 
a díjmentesen meglátogatható 


A szubbotci 2-es sír aranylemezeinek hieroglifikus szövege

Türk Attila és szerzőtársai jegyezték a Tipológiai és technológiai észrevételek a szubbotci 2. sír díszített aranylemez-leleteinek morva eredetéhez c. cikket. Ebben az ukrajnai szubbotciben előkerült aranylemezekről azt feltételezik, hogy azok eredetileg morva készítésűek voltak és csak egy másodlagos felhasználás miatt készítettek belőle valami mást. Ez azonban csak akkor képzelhető el, ha a morvák használták az avarok magyar nyelvét és a magyar hieroglif írást. 



 1. ábra. A szubbotci 2-es sír egyik aranylemezének részletrajza


2. ábra. A szubbotci 2-es sír aranylemezei (Türk Attila és társai nyomán)



A középkori írott források (krónikák) Szvatoplukot mint a magyarok előtt itt élő, sztyeppei szokásjogot (fehér ló adománya) gyakorló és abba belebukó uralkodót ábrázolják. A régészeti források is azt bizonyítják, hogy Szvatopluk morva elitje tárgyi kultúrájában és szokásaiban valóban „avar módra” viselkedett és rendezkedett be, megőrizve a korábbi Avar Birodalom belső hatalmi struktúráit.

Amikor a mai régészek feltárják a IX. századi morva központokat (például Mikulčicét), azt látják, hogy a morva fegyveres elit tagjait ugyanolyan lószerszámokkal, ugyanolyan övdíszekkel és ugyanolyan lovas rítussal temették el, mint amilyeneket az Avar Kaganátusban használtak.

A morva központokban (különösen Mikulčicében) találtak olyan 9. századi díszes gombokat és vereteket, amelyeken emberalakokat ábrázoltak. A leghíresebb ezek közül a mikulčicei solymász (solymászó nemes) alakja, akit hosszú, hátul összefogott vagy fonott hajjal jelenítettek meg. Mivel a bizánci és frank forrásokból pontosan tudjuk, hogy az avar férfiak jellegzetes hajviselete a hosszú, varkocsba/copfba font, szalagokkal átkötött haj volt, a modern régészek és történészek megállapították, hogy a morva előkelők nemcsak az avarok öveit és lószerszámait vették át, hanem a haj- és szakállviseletüket is a sztyeppei (avar és bolgár) divathoz igazították.


Irodalom

Türk Attila, Zuzana Borzová, Beáta Pintérová, Sárka Krupicková (2026): Tipológiai és technológiai észrevételek a szubbotci 2. sír díszített aranylemez-leleteinek morva eredetéhez, Régészeti adatok és történeti szempontok a Morva Fejedelemség és a korai magyarok 9. század végi kapcsolatrendszeréhez 

2026. október 29., csütörtök

Kaukázusi alán fakoporsó hieroglifái

Podorvannaja Balka egy kora középkori (VII–X. századi) alán sziklasíros nekropolisz, amely a Közép-Kaukázusban, a mai Karacsáj-Cserkesz Köztársaság területén, Nyizsnyij Arhiz (Alsó-Arhiz) közelében található. 


1. ábra. A Podorvannaja Balka alán nekropolisz lelőhelyen talált fakoporsó hieroglifáinak olvasata jobbról balra: Ten magas kő sar (mai magyarsággal: Ten a magas kő ura), az ábra alsó sorában az alán hieroglifáknak megfelelő székely ten, magas kő és sar "sarok, úr" jelek (Jacsenko nyomán)



A nekropolisz leletei között kiemelkedő jelentőségűek a száraz klímának és a sziklasírok mikroklímájának köszönhetően épségben megmaradt faeszközök és fakoporsók. Szergej Alekszandrovics Jacsenko orosz régész és viselettörténész tanulmányaiban kitért az innen származó fakoporsókra, amelyek felületén korai középkori türk tamga-jeleket (tulajdonjegyeket, nemzetségi szimbólumokat) azonosított. A Néhány probléma a kora középkori török ​​tamgajel-tanulmányokkal kapcsolatban c. tanulmányában mutatja be az 1. ábrán lévő fakoporsót. A jeleket tamgának tartja, de említi az ezekkel kapcsolatos nehézségeket is. Kiemeli, hogy a tamgák funkciót válthattak. Ugyanaz a motívum megjelenhetett billogként a lovakon, tulajdonjegyként az edényeken, méltóságjelként az uralkodói pénzeken, sőt, amulettként (mágikus védőjegyként) a sírokon. Emiatt a kontextus nélkül talált jelek minősítése (hogy az tulajdonjegy-e vagy vallási szimbólum) sokszor bizonytalan.

Az alánok szoros kapcsolatban álltak a környező népekkel. Jacsenko elismeri, hogy a jelek formakincse univerzális nomád motívumok, így pusztán a jel alakja alapján szinte lehetetlen megmondani, hogy az adott tárgyat egy alán, egy szarmata, vagy egy később odaérkező türk nomád karcolta-e oda.

Hozzáfűzhetjük azonban, hogy a jelek tamga voltát semmi sem bizonyítja. A régészeknek ugyan rendes szokása, hogy a számukra érthetetlen jeleket tamgának (nemzetség-, vagy birtokjelenek) minősítik, ám ahhoz erre vonatkozó további konkrét bizonyíték is kellene. A magyar hieroglif írás segítségével adható olvasat csak egy ősvallási fohászt tárt fel, ami egy koporsón a rendes helyén van. 

A magyar krónikás hagyomány szerint az alánok részesei a magyar etnogenezisnek. Kézai Simon krónikája részletesen elbeszéli a csodaszarvas történetét. Miután a gímszarvas a Meótisz (Azovi-tenger) ingoványaiba csalta Hunort és Magort, a testvérek öt évig maradtak ott. A hatodik évben kimerészkedtek, és a pusztában Belár (bolgár) király fiainak feleségeire, valamint gyermekeikre bukkantak, akiket elraboltak. A gyermekek között ott volt Dula alán fejedelem két leánya is. Az egyik lányt Hunor, a másikat Magor vette feleségül. A krónika szövege szerint: „S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok.”


A tamgamánia kritikája

Szergej Alekszandrovics Jacsenko 2013-as (Some Problems Related to Early Medieval Turkic Tamga-Sign Studies) tanulmányában a kora középkori török tamgakutatás nyolc fő módszertani és értelmezési hibáját azonosítja. A szerző szerint a kutatók gyakran megfelelő régészeti és ikonográfiai kontextus nélkül, pusztán formai hasonlóságok alapján minősítenek különböző jeleket kora török eredetűnek. 


1. Korszakok és népek összemosása (kronológiai hibák)

• Korábbi és későbbi jelek „törökösítése”. Közép-Ázsiában már a neolitikumtól kezdve véstek sziklákra egyszerű jeleket. Sok kutató a környező ábrázolások, a véséshez használt eszközök és a kőfelület patinájának vizsgálata nélkül minden hasonló jelet a legfényesebb korszaknak tartott Türk Kaganátus idejére keltez. Például a mongóliai Arshaan Khad lelőhelyen neolitikus jeleket is kora török tamgának hittek, míg a dél-mongóliai Bayanlig szomonban egy kora török lovas mellé jóval később vésett, világosabb patinájú mongol tamgát soroltak tévesen a korai korszakhoz.

• Iráni (szarmata-alán) és török jelek keverése. Az egyszerű formájú jelek gyakran megegyeznek az iráni (szarmata, alán), török és mongol népeknél. A Kubán torkolatánál talált zsidó sírkövek tamgáiról például nem dönthető el biztosan, hogy a 2–3. századi szarmata előkelőkhöz vagy a 9–10. századi kazárokhoz tartoztak.


2. „Áltamgák” (pszeudo-tamgák) azonosítása

• Ruházati díszek félreértelmezése. Az oroszországi Altaj hegységben (Csaganka folyó) egy íjász mellkasán látható két rombusz alakú motívumot sokan nemzetségi tamgaként írtak le. Jacsenko rámutat, hogy a török arisztokratákat nem bélyegezték meg úgy, mint a jószágokat; ezek valójában a kelet-római és szászánida divatból átvett, színes szövetből varrt mellkasi ruhadíszek.

• Állatábrázolások részleteinek félreértése. Az észak-kaukázusi Magasz egyik faládikóján látható griff elágazó, „virágzó” farokvégét szintén török tamgaként publikálták, holott ez egy tipikus bizánci művészeti motívum.

• Kínai írásjegyek és kompozíciós elemek. A Minuszinszki Múzeum egyik hakasz szövetén a tíz tamga közepén álló nagy jelet helyi tamgaként tartották számon, pedig az egy szerencsehozó kínai írásjegy. Ugyanígy téves tamgaként azonosítani a mongóliai Kara-Katu sztélé két nagy tamgája közötti apró, háromszöget formázó köröcskéket.


3. Vegyes lakosságú területek jeleinek téves besorolása


• A Kazár Kaganátus építőmesteri jelei. A 8–9. századi Majaki és Szarkel erődök falain, valamint temetőiben talált jeleket sok kutató autentikus török tamgaként használja összehasonlítási alapként. Jacsenko hangsúlyozza, hogy bár a helyőrség török volt, a környék lakosságát túlnyomórészt betelepített alánok, illetve boszporuszi görög és szarmata-alán leszármazottak alkották, így a jelek többsége nem török eredetű.


4. Módszertani és fogalmi hiányosságok

• A formai hasonlóság kritériumainak hiánya. Nincsenek kidolgozott, egzakt módszertani szabályok arra, mikor tekinthető két jel formailag rokonnak, mégis gyakran publikálnak egyetlen kiragadott jelet a környező rajzok kontextusa nélkül.

• Összetett és önálló jelek összekeverése. Az egymás mellé vésett jeleket sokszor tévesen egyetlen új, összetett (kettős) tamgaként értelmezik. A mongóliai Choir szobrán az Asina-klán vadkecske tamgája mellett álló tarajos kígyó például nem egy új kettős jel része, hanem egy önálló, más sztéléken és türges érméken is külön szereplő tamga.

• A „tamga” kifejezés túlzó kiterjesztése. A modern török és azerbajdzsáni humán tudományokban a damga szót olyan jelenségekre is alkalmazzák – például szőnyegek növényi ornamentikájára vagy zenei dallamokra –, amelyeknek nincs közük a tulajdon- és nemzetségjelző tamgákhoz.

• Pénzérmék téves értelmezése. Az iszlám előtti Csacs (Taskent oázis) érméin található szogd feliratokat és tamgákat egyes turkológusok (pl. G. Babayarov) tévesen a Türk Kaganátus központi pénzverésének tulajdonítják, figyelmen kívül hagyva az iranisták pontosabb olvasatait és azt, hogy ezek az érmék csak helyben forogtak.

• Társadalmi funkciók félreértése. Transzoxániában a közmunkára mozgósított köznép jelei az iszlamizáció után eltűntek. Ezt egyesek vallási-ideológiai okokkal magyarázzák, Jacsenko szerint azonban egyszerűen megváltozott az építkezéseken a munkaidő nyilvántartásának adminisztratív módja.

Jacsenko fenti álláspontja alapján is felmérhető, hogy a "szakma" által előszeretettel alkalmazott tamga (tulajdon-, nemzetség- és birtokjel) megjelölés megbízhatósága mindaddig kétséges, amíg a tényleges funkcióról nincs valamilyen bizonyítékunk. Hiszen egy rövid ősvallási fohász pontosan úgy néz ki. Elolvasás hiányában jobbára csak azt jelenti a tamga szó alkalmazása, hogy a leírónak fogalma sincs arról a többnyire nem nagy terjedelmű írásemlékről (jellemzően szó- vagy mondatjelről), amit lát és amit le kellene írnia. A szerző által felsorolt anomáliák oka elsősorban az, hogy a kutatók nem képesek elolvasni a vizsgált jeleket. Ezért egy olcsóbb megoldást jelent a számukra, ha a nem értett szójeleket és ligatúrákat tamgának minősítik, bár a használat módjáról (hogy az tényleg nemzetség- és birtokjelként szolgált-e) nem tudtak meggyőződni. A magyar hieroglif írás lehetőséget ad e vélt, vagy valós tamgák megértésére és árnyaltabb értékelésükre, az esetleges funkcióváltás (a vallásos fohász tamgává válásának) feltérképezésére. Ezt a lehetőséget azonban nem használják ki.


Irodalom

Szergej Alekszandrovics Jacsenko (2013): Some Problems Related to Early Medieval Turkic Tamga-Sign Studies, Néhány probléma a kora középkori török ​​tamgajel-tanulmányokkal kapcsolatban (academia.edu)

Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest





Varga Géza



A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház portáján található 
a díjmentesen meglátogatható 


2026. október 28., szerda

Fél oldal a rovásírás kutatásának helyzetéről

Kedvenc könyvesboltomtól, az Akácfa utcai Magyar Menedéktől kaptam egy  levelet, benne egy megtisztelő felkéréssel. Ez alkalmat ad a székely írással kapcsolatos kutatás helyzetének és az 56 éve folyamatos munkám eredményeinek áttekintésére. 



1. ábra. A Varga Géza írástörténész blog teljesítménye 2026. első tíz hónapjában (tegnap 20 000 olvasóm volt, a tíz hónapban összesen 828 ezer)


Kedves Géza!

Az idei év végi karácsonyi szezonra egy különleges, nagy méretű gyűjteményes kiadást tervezek a rovásírás témakörében a Szkítia kiadó gondozásában. 17 kötet lesz egy nagy méretű könyvben.

Magáról a könyvről: 

Egy különleges vállalkozás ez a kötet, ugyanis a jelenleg még kortárs rovásírás kutatóink is fel lesznek kérve arra hogy kifejtsék a rovásírásról az elképzeléseiket, amit ennek a 17 könyves nagy gyűjteménynek a részévé tudnánk tenni, az eljövendő évtizedekben a téma iránt érdeklődést mutató embereknek egy különleges gyűjteményben átadni. Tisztában vagyok vele, hogy ezen személyek között elég sok a nézeteltérés. Viszont úgy gondolom, hogy maga a téma megfelelő lehet egy közös nemzeti egység megteremtéséhez itt a rovás kutatók között. Ezért mindegyiküknek felhívom a figyelmét arra, hogy mindannyian megkapják ugyanezt a felkérést. Amennyiben szeretnék és elvállalják, akkor belekerülnek a kötetbe. Amennyiben bármiféle nézeteltérés végett visszautasítják a lehetőséget, ez nem lesz megemlítve sehol. Aki elfogadja, az belekerül. 

Személyenként 25 000 Ft-ot ajánlok mindenkinek, maximum fél oldalban kifejteni, amit szeretne közölni, ennyi bőven elég. Nem fejezetekre van szükség csak egy lábnyomra és egy tulajdonképpeni eszmei esszenciára az ő hagyományőrző életútjukból, különösen kiemelve nézeteiket és elméleteiket - még ha el is térnek ezek egymástól, a többiekétől - rovásírás témakörében. Mit kutattak ki, és mi az, amit röviden szeretnének megőrizni a jövő számára az eddigi tevékenységükről.

Október végén adjuk nyomdába a gyűjteményt. Megjelenést követően szerzőnként 1 ajándék kötet jár, további vásárlások a kiadó weboldaláról lesznek lehetségesek, forgalomba kizárólag nálunk kerül. 

Megmutatom, mikből áll majd a mű illetve kiknek tervezem majd ugyanezt az emailt elküldeni. 

A kész művek elküldési határideje október 31. Emailen várom válaszként erre a levélre. Nagyon szépen köszönöm! 

Szívélyes üdvözlettel és szeretettel: Zoltán

  

A feladat teljesítésére két napom van, ennyi idő alatt meg is lehet írni egy fél oldalas áttekintést.  


A kutatás helyzete

1970-ben határoztam el, hogy tisztázom a székely írás eredetét s azóta folyamatosan dolgozom a feladaton. Tizenkét kötetem és kb. 2500 cikkem jelent meg, amelyeket eddig legalább 2-3 millió ember olvashatott el, közte a rovológiai téren nem is létező "szakma" legismertebb szerzőivel. Válaszképpen jelzőosztogatásra futotta a tehetségükből, tudományos igényű cáfolatra azonban nem voltak képesek.

Azért nem tudtam abbahagyni e munkát, mert a feladat hallatlanul érdekes. A "rovásírás" a magyar identitás egyik sarokköve s ha az identitás nemzetmegtartó erő, akkor a fontosságát aligha kell magyaráznom. Elsősorban mégis a kíváncsiságom hajtott, mert volt több ellentmondás, amire választ kellett találnom. 

A hagyomány szerint mi a szkíták és a hunok leszármazottai vagyunk és így az írásunk is szkíta-hun írás. A világosi fegyverletétel óta erőre kapott finnugrista alapozású akadémikus "tudomány" ezzel szemben azt tanította nekünk - "persze" minden komolyan vehető bizonyíték nélkül - hogy a székely írást kész ábécéként vettük át az ótürk, végső soron meg az arameus írásból.  Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy az ótürk írás nem ábécé sorrendben tartotta nyilván a gyakran eltérő alakú szótagjeleit, azaz a sémi írások ábécé-rendje és egyetlen hangot jelölő betűi az ótürkön keresztül nem kerülhettek a székely írásba. A sémi és magyar jelsor hasonlóságára más magyarázatot kell találni s ezt csak a magyar mitológia adja meg. A jelek sorrendjét az egykori szójelek ősvallási rangsora határozta meg és első helyre az isteni triász nevei kerültek. A = anya (Anat, Enéh, ünő), B = Bél (Bél-pel-pil-pi-fiú), a C későbbi beszúrás, D = Dana (sumér dingir). Ezek azonban a magyar isteni triász nevei. A jelsorrendnek a sémi írásokból nem lehet hasonló magyarázatát adni, sőt a sémi istennevek is magyar eredetűek (Jahve = jó, javas, Él, elohim = él, élő). Miközben a szkíta és a hun régészeti leleteken székelyazonos jeleket találunk és szójelekkel írt magyar mondatokat lehet elolvasni. Simo Parpola meg besorolta a sumért az uráli nyelvek (értsd: a szabír-magyar ősnép leszármazottai) közé.

Nem nekem kellene e munkát elvégeznem, ha az akadémikus áltudomány kutatói, vagy a körön kívüli szerzők jól végeznék a munkájukat. Erről azonban Püspöki Nagy Péterrel (1984) és Sándor Klárával (1996) egybehangzóan nem tudok pozitív képet rajzolni. Még a tudományosság igényével írt munkák is csak arról tanúskodnak, hogy a szerzőjüknek fogalma sincs sem az íráselméletről, sem az írástörténetről. Számukra minden alapvető kérdés tisztázatlan. 

A dolgozataimmal azonban sikerült rákényszerítenem a "szakmát" néhány téves álláspont feladására.

Az 1993-ban megjelent, Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írt Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk hatására az akadémikus "tudomány" négy legismertebb kutatója (Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János) a 90-es években felhagyott az ótürk származtatás emlegetésével. Azóta is az a véleményük a székely írás eredetéről, hogy nem tudjuk, adathiány miatt erről nem tudunk mit mondani". Ez jelent meg az MTA rováskorpuszában is 2021-ben.  Lenne pedig adat, mert van elegendő hieroglifikus írásemlék, csak azokkal a szakmai és etikai hiányosságaik miatt nem hajlandók foglalkozni. Válasz nélkül maradnak a hieroglifikus szövegekről adott olvasataim, legfeljebb néha kapok egy szakmai-etikai színvonaltalanságról árulkodó értékelést. Például Fehér Bence azt írta a Magyarságkutató Intézet közpénzen kiadott hivatalos kiadványában, hogy nem kell idézni azt a futóbolondot, aki szakmányban olvas el díszítéseket. Nem tudná, hogy egy írás lehet díszes is? 

A 2009-ben az Országos Széchenyi Könyvtárban megtartott nyelvemlék-kiállítás megnyitójára írt cikkeim hatására az akadémikus "tudomány" képviselői ma már hajlandók elismerni a székely írással írt nyelvemlékeink létét. Igaz, hogy a nyelvemléknek tekintett szövegek (a székelyderzsi és a bodrog-alsóbűi rovásemlék) egyikét sem tudják jól elolvasni, mert a bennük előforduló szójeleket egyetlen hangot jelölő betűként próbálják meg hasznosítani s az aligha sikerülhet.

2017-ben a Magyar hieroglif írás c. kötetben közzétettem az írásunk belső keletkezését bizonyító érveket. Jeleink eredetileg a kőkori ősvallás jelkészletét alkották és e hieroglifákból (ősvallási kötődésű szójelekből) alakultak ki az egy hangot jelölő székely betűk. A 90-es években elvégeztük az akrofónia rekonstrukcióját és azonosítottunk kb. 40 kőkori szójelet. Az akrofónia során magyar szavakból keletkeztek a rovásbetűink. E magyar szójelek segítségével el lehet olvasni, meg lehet érteni kőkori írásemlékeket is, de az amerikai indiánok népi jelrendszerével írt szövegeket is. 

Az 1993-ban kiadott Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk méltán keltett feltűnést. Máté Zsolt írt rá egy elemi hibára épített kritikát, ami egy közel harminc éven át folytatott vitát eredményezett a tprus (tapar ős "szabír ős") mondatjelünkről. Az akadémikus áltudomány vereségét a 2021-ben kiadott MTA rováskorpusz ismerte be, de sem tudta megmagyarázni a tprus mondatjelet. Ennek elterjedtsége alapján kb. 12 000 éves szabír-magyar őstörténet vázolható fel. 

Janurik Tamásnak a Lyukó hieroglifáról írt kritikája is "lyukra futott". Ugyanis az bizonyosodott be újfent, hogy a finnugrista nyelvtörténeti megállapítások nem vehetők komolyan, mert tudatos politika prekoncepciókat követve nem figyelnek kellőképpen a rovológiai adatokra. Ha a Nikolsburgi ábécében 1500 táján van "ly" rovásjel, akkor nem igaz, hogy a magyar nyelvben 1526-ig nem volt "ly" hang.  

Ugyanígy téves ama nyelvtörténeti minősítés is, amit a hivatalos tankönyvek tévesen tanítanak, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti ősmagyar kor nyelv- és írásemlék nélküli lenne.  E korból  a múzeumok polcain több száz hieroglifikus szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglalás kori nyelvemlék hever az ellenérdekelt akadémikus áltudomány által feldolgozatlanul. A Zsirai féle finnugrista jelzőosztogatás nem pótolja a kutatómunkát és nem szolgálja a vélt hatékonysággal a körön kívülről érkező jogos kritika elhárítását.

A legfontosabb további feladatok közé tartozik újabb hieroglifikus szövegek feltárása, elolvasása, szójeleink létének általános elismertetése, valamint a magyarul megszólaló rövid hieroglifikus szövegeknek az őstörténeti kutatásban való hasznosítása. Erre azért van szükség, mert az eleink által hátrahagyott szövegek döntő többsége csak szójelekkel olvasható el. Ezek megismerésével lehet véget vetni az olyan eredménytelen vitáknak, mint amilyenek a hunok, az avarok, vagy a karosi hunfoglalók nyelvéről időnként fellángolnak az akadémikus "tudomány" szemellenzős szalonjaiban. Ezek az egyaránt magyarul olvasható  szövegek teszik világossá a Kárpát-medencei őshonosságunk és a keleti eredetünk hívei közötti viták értelmetlenségét. Ugyanis a neolitikus forradalom, majd a korai bronzkor magyarul beszélő szabírjai egyaránt a mi fajtánkkal népesítették be a Kárpát-medencét is, meg a sztyeppét is.

Jelenleg az Elolvasható világfa konferencia szervezésén fáradozunk néhány kutatótársammal együtt. Ezzel a húsznál is több "tudós" hozzászóló ellenére is eredménytelenül zárult világfa vita csődjén próbálunk segíteni.  


Irodalom 

Máté Zsolt: A székely írás latin rejtélye, Nyelvtudományi Közlemények, 98. 186–192. 

Simo Parpola (2016): Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, Pp. xliv + 426; xxviii + 436.

Simo Parpola (2010): Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210

Varga Géza (1993): Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest 

Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest 

Varga Géza (2017): A temporius-téveszme diadalútja 

Varga Géza (2017): A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Nagyon nagy Lyukónak

Varga Géza (2019): Közszavak és istennevek 

Varga Géza (2019): Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése 

Varga Géza (2019): A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai

Varga Géza (2023): Joggal bírálja-e Fehér Bence az MTA rováskorpuszát?

Varga Géza (é.n): Szkíta tartalom

Varga Géza (é.n): Szarmata tartalom 

Varga Géza (é. n.): Hun és avar tartalom 

Varga Géza (é. n.): Honfoglaló tartalom



Varga Géza



A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház portáján található 
a díjmentesen meglátogatható 


 

Altáji hieroglifák V D Kubarev újabb cikke nyomán

- Altai hieroglyphs following a recent article by V. D. Kubarev -


V. D. Kubarev tollából jelent meg az academia.ed hasábjain a Путешествие в страну стерегущих золото грифов, Utazás az aranyat őrző griffek földjére c dolgozat. Négy olyan lelet képét is közli, amelyeken a magyar hieroglif írás segítségével elolvasható rövid mondat van.  



1. ábra. Bőrből kivágott és kerámiaedényre ragasztott párduc Tasanta kurgánjaiból, jeleinek olvasata: Jó országa nagy, a felső sorban kiemelve balról jobbra az altáji jó, ország és nagy hieroglifák, az alsó sorban a székely írás hieroglifáknak megfelelő "j" (jó "folyó, Isten"), a magyar heraldika ország/hegy szójele és a székely írás "n" (nagy) jele (V. D. Kubarev nyomán)


A szkíta kori Altáj–Szaján népességeinek egy része hozzájárult a későbbi hsziungnu világ kialakulásához. Kubarev könyvének 40. oldalán is ilyen jellegű kapcsolatról olvasunk: a korai nomád díszítménykincs kialakításában szerinte „nemcsak a szkíta ... hanem a hsziungnu törzsek is” részt vettek. Ez közös kulturális hagyományt jelez. A genetikai kutatás is konkrét népességtörténeti kapcsolatot mutatott ki (ám a kulturális identitást nem a gének rögzítik, hanem az írásjelek). Jeong és munkatársai 2020-as vizsgálata szerint a korai hsziungnu minták egy része az előző, szkíta kultúrkörbe tartozó altáj–szajáni szagli–ujuki népességhez állt közel. Mások e népesség és kelet-mongóliai csoportok keveredését mutatták. Ez tehát részleges folytonosságot támaszt alá a szkíták és a hunok között. Az itt bemutatott képeken lévő jeleik magyarazonosak, amelyekről a jelhasználat korábban feltárt összefüggései alapján az akár 12-5 ezer éves szabír-hurri (szíriai-anatóliai-iráni-indiai) etnokulturális előzmények sejthetők. 


2/a. ábra. Az Altáj egyik folyóvölgyéből, a Csuja-sztyeppről származó lószobrocskák (V. D. Kubarev nyomán)



2/b. ábra. A Csuja-sztyeppén fellelt altáji lószobrocska Lyukó és Él hieroglifái (balra, fentről lefele), valamint a hieroglifáknak megfelelő magyar párhuzamok: a székely írás "ly" (lyuk, Lyukó) jele, az "l" (Él, élő) rovásbetű két változata és a magyar államcímer árpádsávjai (az ábra jobb szélén), az olvasat: Lyukó Él



Kubarev a Csuja-sztyeppen és a szomszédos völgyekben (mint az Ulandrik, Barszburgazi, Jusztid folyók völgyei) végzett kiterjedt ásatásai során több tucat kisméretű, fából faragott lószobrot és lófigurát fedezett fel. Ezek nem egyetlen központi kurgánból kerültek elő, hanem a Kr. e. VI–III. századra datálható Pazirik-kultúra (szkíta kori nomádok) különböző előkelő és harcos sírjaiból (kurgánjaiból) származnak. A szobrokat gyakran párosával helyezték el a sírokban, fa- vagy nemezdíszként, a lószerszámok részeként (például a zablák végén vagy a homlokdíszeken).

A kutatók (köztük Kubarev és a későbbi altaji kutatók, mint pl. a fia, Gleb Kubarev) egyetértenek abban, hogy a lovak testén (gyakran a combon vagy a lapockán) látható jelek a korai tamgák (tulajdonjegyek) előfutárai vagy konkrét korai formái (1). A nomádok a valódi, élő állataikat is megbélyegezték ezekkel a jelekkel, hogy jelezzék a tulajdonjogot. A túlvilágra szánt miniatűr fa-másolatokra azért kerültek rá e jelek, hogy az elhunyt a másvilágon is azonosítani tudja a saját ménesét.

Ez a logikus magyarázat azonban nem pótolja a jelek felismerését és elolvasását, ezért pontosításra szorul. E lovakon ugyanis a székely írás "l" (Él, élő) jelének szkíta kori megfelelője olvasható a Lyukó istennév mellett. 

Ennek az Él hieroglifának és a belőle kialakult székely "l" betűnek több formai változata van. Grafikailag az esőt és a vizet, a folyókat ábrázolja és ezáltal rögzíti Él isten nevét. A hieroglifa legkorábbi változatai a Halaf, az Indus-völgyi és a Tordos-Vincsa kultúra emlékein találhatók. Előfordulnak szarmata szarvason is. Máig szerepel egy változata a magyar államcímer árpádsávos felében. Az árpádsávokról azt őrizte meg a hagyomány, hogy folyókat jelképez. Ez egyfajta ellenőrzést jelent: az eltelt évezredek ellenére sem változott meg a jelentése. 

Lényeges, hogy a magyar államcímerből nem csak az árpádsávoknak van megfelelője a presumér jelhasználatban, hanem a hármas halomnak és a kettős keresztnek is. Mindhárom jel megfelelője megtalálható a Halaf-kutúra és az Indus-völgyi kultúra jelei között. S a genetika szerint e tájon (az Indus forrásához közel, a BMAC kultúrában) született meg az Árpád-ház genomja. Ez a hun-magyar dinasztia a születése óta, évezredeken át ugyanazt a jelkészletet használta, ami a világnézet és az identitás folyamatosságára utal. Ezzel összhangban áll, hogy a magyarság korábbi nevét, a szabír népnevet rögzítő Szabír ős, vagy Szabír ős ten mondatjel előfordulásai ugyanezt az őstörténetet illusztrálják a 12 000 éves Göbekli Tepétől a veleméri rajzos sindükig és a kercaszomori kovácsoltvas Szabír ős jelvényig.

Ha némi módosítással elfogadjuk a régészek magyarázatát, akkor az azt jelentheti, hogy a lovat Él istennek szánták, az áldozatot az Ő tiszteletére mutatták be. 

A Kubarev által feltárt, a Pazirik-kultúrához tartozó altáji kurgánok leletei azt az íráselméleti magyarázatot erősítik, hogy a korai jelhasználat mögött nem az állam és a könyvelés igénye, hanem mély szakrális tartalom állt. Ez az altáji jelhasználat még azokra a presumér időkre mutat vissza, amikor - az elfogadott magyarázatok szerint - még nem volt sem állam, sem könyvelés. Amikor a miniatűr lószobrokra jeleket róttak, vagy amikor a valódi lovakra hatalmas szarvasagancs-maszkokat adtak a temetéskor, akkor nem gazdasági könyvelést végeztek. Ez az ősvallási kommunikáció része volt: a jelekkel a láthatatlan világ erőit, a nemzetség védelmezőit szólították meg, az elhunyt státuszát és a túlvilági utazást rögzítették. Az ilyen jelek tehát vallási-kozmológiai gondolatokat rögzítettek. Ugyanennek a jellegzetes ábrázolási konvenciókat alkalmazó hieroglifikus jelhasználatnak felelnek meg az ismert 7-8 ezer éves Halaf kori és a még régebbi, akár 40 - 10 ezer éves képszerű írásemlékek is.


3. ábra. Macskaféle ragadozó az Ulandrik-kurgánból (V. D. Kubarev nyomán), az alsó sor bal oldalán az altáji Nagyon, nagyon, nagyon ... jó ligatúra után a székely írás "j" (jó) és "n" (nagy) jele, majd jobbra az altáji Él Ak sar (mai magyarsággal Élő Ak úr) és a székely írás "s" (sar "sarok, úr"), Ak "patak, Heraklész", valamint "l" (Él, élő) jele 



4. ábra. Fából faragott farkasfej az Ulandrik kurgánból, a felső sorban az altáji hieroglifák, amelyek olvasata balról jobbra: Lyukó nagy magas köve, illetve Jó Lyukó sar (mai magyarsággal: Jóságos "folyóval azonos" Lyukó úr)





Jegyzetek

(1) A néprajzkutatók által feltárt magyar tamgák áttekintésekor az derült ki, hogy az állomány fele elolvasható a magyar hieroglif írás segítségével. Az elolvasott szövegek ősvallási kötődésűek. Azaz hasonlóak a V. D. Kubarev által közöltekhez, mert az altáji szövegek is magyar hieroglifákat használnak ősvallási kötődésű  szöveg rögzítésére. Ebből azonban nem következik, hogy e rövid írásemlékek tamgák lennének. Csupán feltételezhető, hogy a korábban alkalmazott ősvallási fohászok egy részéből idővel tamga lett. A tamga minősítéshez további adatokra lenne szükség, amelyek a birtok- vagy nemzetségjelként való használatot tanúsítják. Ilyennel azonban a szerző nem szolgál. Álláspontom szerint nem tekinthető automatikusan tamgának minden olyan rövid írásemlék, amit a kutatók nem tudnak elolvasni. 


Irodalom

Кубарев В.Д. (2004): Путешествие в страну стерегущих золото грифов // VD Kubarev. Utazás az aranyat őrző griffek földjére (academia.edu)


Varga Géza (1993): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest 

Varga Géza (2018): Hieroglifikus birtokjeleink

Varga Géza (2018): Veleméri rajzos sindük

Varga Géza (é. n.): Hun és avar tartalom





Varga Géza



A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház portáján található 
a díjmentesen meglátogatható