Bevezető
Janurik Tamás az academia.edu-n A lyuk és a tyúk esete a szkíta-hun-székely-magyar főistennel című dolgozatában felmondja a finnugrizmus kései és hiányos adatok alapján kialakított álláspontját a lyuk szavunk hangzásának feltételezett változásairól (hogy a lyuk eredetileg luk, vagy lik alakú volt). A korábbi cikkem kritikájával egy vitát kezdeményezett, amelyben azonban nem jutottunk közelebb egymás nézetéhez. Ama csoport álláspontját képviseli, amelyik a hieroglifikus írásemlékeink tárgyalásától folyamatosan elzárkózik és ezért csodaszámba menne, ha megbízható lenne a véleménye magyar írástörténeti kérdésekben. Az ő "nyelvtudománya" a korai adatokra tudatosan nem figyelt, például a sumért rokontalan szigetnyelvnek minősítette, mert a történelemhamisító prekoncepciókat cáfolta volna.
Janurik Tamás érvelésének legnagyobb hibája a tökéletes érzéketlensége a rovológiai adatok iránt. Mintha azok nem is léteznének. Ha igaza lenne a luk/lik-lyuk szóeleji hangváltozás kései időpontját illetően, akkor meg kellene magyaráznia, hogy az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején keletkezett nikolsburgi ábécében miért van két "l"-féle rovásbetűnk (az egyik a lyuk/Lyukó, a másik meg az Él, élő szóból alakult ki az esetleg évezredekkel korábbi akrofónia során). Azt írja, hogy "még a kései ómagyar korban sem volt a lik szónak lyuk hangzása, nehezen fogadható el az, hogy évezredekkel azelőtt – még „a magyar nyelv szkíta korában” – ezt a szót lyuknak mondták volna, és ezért használták volna fel a székely–magyar "ly" rovásjelet a szkíta–hun–székely–magyar Lyukó főisten hieroglifikus szójeleként".
A kései ómagyar kor a magyar nyelv történetének 1301-től (vagy 1350-től) 1526-ig tartó szakasza. S éppen e korból való a Nikolsburgi ábécé, a székely írás legrégebbi ábécéje, amelyben egymás mellett szerepel a "ly és az "l" rovásbetűnk (1. ábra). Ez az egymás mellett szereplés azt jelenti, hogy mindkét jel esetében érzékelhették ezek összetartozását, vagyis az "l" hanghoz való kötődését és persze a kétféle hangzást is. Ebből következően a nikolsburgi jelsorrend kialakulása idején volt egy lágy és egy kemény "l" hangunk és betűnk is. A nikolsburgi jelsorrend kialakulása legalább az ugariti írás használatának korától ível 1526-ig (Szelp Szabolcs a Nikolsburgi ábécé kéziratának keletkezését 1490 és 1526 közöttre tette). Van tehát okunk arra, hogy a "ly" hang és a lyuk, Lyukó szavak létezését feltételezzük a kései ómagyar korban, vagy jóval korábban is. Ahogyan ma is elfér egymás mellett a lyuk és a luk, megtörténhetett ez, vagy valami hasonló akár évezredekkel ezelőtt is.
Janurik Tamás csak azért ragaszkodik egy idejétmúlt és (jól) sohasem bizonyított nyelvészeti állásponthoz, mert nem ismeri a székely írás irodalmát. Ezért próbálja velünk elhitetni, hogy a kései ómagyar korban volt egy betűnk az akkor szerinte nem is létező "ly" hangunk jelölésére. Ez a példa is csak arra figyelmeztet, hogy a rovásírás mellőzésével megalkotott magyar nyelvtörténetet nem érdemes komolyan venni.
Bebizonyosodott ez már az Országos Széchenyi Könyvtárban 2009-ben rendezett nyelvemlék-kiállítás során is, amelyet "a kezdetektől" jeligével hirdettek meg. Itt az volt a kérdés, hogy vannak-e rovásírással írt nyelvemlékeink. Felajánlottam a magyarul elolvasható nyelvemléket hordozó budapesti hun/késő középkori jelvényt a kiállítás céljára, amit akkor 5 régész tartott hun korinak. Ám a főigazgatóhoz a titkárnője be sem engedett, ezért nem tudtuk megbeszélni a dolgot. A "szakma" akkor egyébként is egységes volt a tekintetben, hogy nincsenek rótt nyelvemlékeink (beszélgetéseink során így nyilatkozott erről Benkő Loránt és Erdélyi István is). A nyelvemlék-kiállításról írt három cikkem hatására aztán a kultuszminiszter felmentette az OSZK főigazgatóját, majd az MTA (Róna-Tas András), az ELTE (Zelliger Erzsébet) és az MKI (Fehér Bence) is elismerte rovásírásos nyelvemlékek létét. Ez a példa is azt igazolja, mennyire egységesen esendő lehet az, amit a "szakma" egységesen vall.
Visszakanyarodva a lyuk, Lyukó hieroglifára, tudományos jelentőségét tekintve most is hasonló helyzetben vagyunk. Az alább sorakozó érveim meggyőzőnek tűnnek a lyuk, Lyukó olvasatot illetően, ezért nincs okom változtatni az eddigi álláspontomon.
Az írástörténeti tájékoztatás megkívánja a létező "ly" hang és a lyuk, Lyukó hieroglifa emlegetését, ezért Janurik Tamás, vagy bárki más egyet nem értésétől függetlenül ezt a hieroglifát a jövőben is ezen a néven fogom nyilvántartani (1).
A finnugrista álláspont kritikája
A nyelvészeti rekonstrukció nem épít kellően a legkorábbi adatokra és a szükséges körültekintésre, ezért a következtetéseik nyilvánvalóan alkalmatlanok pl. a szkíta kori, vagy a Halaf kori helyzet megítélésére.
Bár az alábbi érveimet kezdetben még nem gondolhattam végig (hiszen például Tuna munkásságát nem ismertem), mégis helytállónak tűnő döntésre jutottam. Ugyanis a Lyukó hieroglifaként emlegetett több évezredes szójelünknek nevet kellett adni, hogy a dolgozatokban hivatkozni lehessen rájuk. E névadásnak szükségképpen az akrofónia-rekonstrukción kellett alapulnia. Ha van "ly" rovásjelünk, akkor kellett lennie lyuk, Lyukó hieroglifának is az Él, élő mellett. Ettől az elnevezéstől pedig csak akkor térhettem el, ha valamilyen más bizonyíték (például egy szkíta, vagy sumér kori hangfelvétel) előkerült volna.
Janurik Tamás nem vitatta az akrofónia létét, ezért azt most nem kell megvédenem.
Hogy mikor volt az akrofónia, azt egyelőre nem tudjuk. Csak az tűnik bizonyosnak, hogy két (egy lágy és egy világos) "l" rovásbetűnk van, amelyek jele egymás mellett található a nikolsburgi ábécében. E helyzetük arra utal, hogy az ábécé jelsorrendjébe közülük a "lágy l" (a lyuk/Lyukó), talán nem szójelként, hanem már betűként került (másodikként), vagy a bekerülés idején a lyuk/Lyukó szójel "ly" betűként is használatos volt.
Az akrofónia kora előtt ezek szójelek voltak, amely szavak e két ("l" és "ly") hanggal kezdődtek, vagy ez volt az első mássalhangzójuk. Az egyik az Él, élő szó volt, a másik a lyuk, Lyukó. Mindkét szó megfelel a követelménynek, amelyik az akrofónia-rokonstrukciók során feltárult. Az derült ugyanis ki, hogy a székely rovásjelek olyan szójelekből alakultak ki, amelyek egyrészt magyar közsszavak, másrészt istennevek, vagy az Isten jelzői voltak.
A jelsorrend és a Lyukó kérdés
Az ábécék jelsorrendjének elemzése segítheti a helyzet tisztázását.
A székely rovásírás 1400-as évek végéről származó nikolsburgi ábécéjének kezdeményét nem a latin vagy a türk, hanem közvetlenül a bronzkori közel-keleti jelsorrendek (így a Kr. e. XIV. századi ugariti ékírásos ábécé) őseként és legközelebbi rokonaként határozhatjuk meg (2).
Jelsorrendünk korai eredeztetését és déli párhuzamainak tárgyalását a nyelvész szakmától nem várhattuk. Megakadályozhatta őket ebben Róna-Tas András finnugrista prekoncepciót képviselő magyar- és tudományellenes intése, miszerint tudományos igénnyel a magyar őstörténet csak az Urál vidékén kutatható. Ebből is következően Janurik Tamás és tudománya nem tudta figyelembe venni a jelen cikkben tárgyalt korai és déli adatokat.
Pedig, ha tekintettel vagyunk az ábécé jellegű jelsorrendek eredetére és változásaira, akkor kiderül, hogy léteznek olyan párhuzamos jelenségek és fonetikai sajátosságok az ókori jelsorokban, amelyek magyarázatot adhatnak a két különböző "l"-szerű hang és jel jelenlétére, meg történetére a magyar nyelvben és írásban is.
A latinos jelsorrend történetének szakaszai
E "latinos" jelsorrend története két alapvető szakaszra bontható.
Az akrofóniát megelőző időkben a jelsor csak szójelekből állt. Ekkor alakult ki a jelsorrend alapja az ősvallási kötődésű szójelek rangjának megfelelően. A latinos jelsorrendet képviselő ábécék közötti párhuzamok és eltérések azt mutatják, hogy a történelem során a kultúrák előszeretettel vettek át egymástól egy fix, merev jelsorrendet (a "csontvázat"), amelyet még a szójelek ősvallási értékrendje határozott meg.
Első helyre az isteni triász jelei kerültek, ezek határozták meg az "a" (Anat, anya, ünő, Enéh), "b" (Bél, pel, pil, pi, fiú) és "d" (Dana, Du) helyét.
A további szójelek is az ősvallási értékelésnek megfelelően kaptak helyet. Például a mély és a magas "k" őse, az Ak (patak, Heraklész) és az "ek" (Khuár "úr") szójel egymástól függetlenül kapott helyet a jelsor belsejében, mert a két "k" hangtani rokonságát nem vették figyelembe a jelsorrend kialakításakor.
A jelsor csontvázának utolsó eleme az a "t" (ten, tengely?) jel, amelyik mindegyik latinos ábécében a sor végén, vagy annak közelében szerepel.
Az újabb jeleket vagy a csontváz végére tették függelékként, vagy beszúrták a csontvázba.
Újabb jelek születése és elhelyezése
Amikor a használt jelrendszer tiszta hangjelölővé alakult, akkor a keletkezett "ly" betűt a hangtani rokonság elve alapján közvetlenül a sima "l" betű után szúrták be a jelsorba, ahol esetleg a lyuk, Lyukó szójel korábban is létezett. E betűk azonban csak azokban az írásrendszerekben maradtak meg, amelyekben ilyen hang létezett a hangrendszerben. Amelyikben nem volt lágy "l", ott a "ly" betű nem maradt meg, vagy az eleve ki sem alakult.
A lágy "l" sorsát bemutató sumér - török példák
Osman Nedim Tuna 1990-es kötetében (Sümer ve Türk Dillerinin Tarihî İlgisi...) szigorú, kötött sorrendű fonetikai szabályrendszert állított fel, amely kimondja, hogy a sumér és a török szavak közötti hangváltozások matematikai pontossággal működnek. Az agyagtáblák szövegeiből, tisztán elméleti és fonetikai úton vezette le, hogy a ragozó nyelvek legősibb rétegében a lágy "l" fonéma folyamatosan átalakult "j"-vé.
Tuna elmélete szerint a sumer nyelvben létezett egy palatizált (lágyított) l' fonéma, amelyet a sumer ékírásos táblák készítői – megfelelő finomabb karakter híján – jobb híján sima "l"-ként rögzítettek. Az őstörökbe és a ragozó nyelvek korai rétegeibe átszivárogva ez a lágy hang kétféleképpen fejlődött:
- Szókezdő helyzetben az "l"- hang instabillá vált, és "j"- (y-) hanggá alakult, vagy teljesen lekopott.
- Szó belsejében és végén (lambdacizmus/rotacizmus): a sima sumér "l" a törökben gyakran "s" hanggá, a "r" pedig "z" hanggá változott. Ezzel szemben a lágyított "l" megmaradt a "j" vonalon.
A török–sumér összevetésekben az alábbi alapvető gyökök igazolják ezt a hangtörvényt: Sumér lu / lu-g ("mosni, tisztítani") → Török ju- / yuğ- / yık-: A sumér kezdő l- a törökben tiszta y- (j) lett. Sumér la-l ("nyújt, kiterjeszt") → Török yay-: Szintén a szókezdő lágy l' változása j-vé.
Bár Tuna elsősorban a török nyelvekre koncentrált, a magyar nyelv és a székely írás önálló, autonóm modellje (a magyar lyuk szó) a Tuna által felállított hangtörvény legélőbb bizonyítéka. A magyar nyelvben a mai napig a "ly" graféma őrzi a lágy "l" (l') történelmi emlékét, miközben a kiejtésben ez a hang – pontosan a Tuna-féle törvénynek engedelmeskedve – "j" hanggá lágyult (palatizálódott). A szó jelentése („üreg, nyílás”) és hangtani fejlődése tökéletesen illeszkedik ebbe az eurázsiai makronyelvekből örökölt rétegbe.
A székely rovásírás a Nikolsburgi ábécé grafikai rendszerében konkrét tárgyi bizonyítékot szolgáltat erre - éppen a Janurik Tamás professzor úrral vitatni kezdett "ly" (lyuk, Lyukó) esetével. A "ly" rovásbetű kör alakú formája a „lyuk” piktogramja, amely a képi tartalmával, a jelsorban elfoglalt helyével és a nevével (elj) egyszerre őrizte meg az ősi szójel jelentését és a lágy "l" hangértéket.
Újabb jelek elhelyezése a jelsor végi függelékben
Az ugariti ábécé "extra" betűi a sor végén kaptak helyet. Az ugariti jelsor első 27 betűje megegyezik a későbbi föníciai/héber ábécé sorrendjével (ahol csak egyetlen sima "l" betű van, a lamed). Az ugaritiak azonban a hagyományos jelsor végére (a 28., 29. és 30. helyre) három plusz jelet is betoldottak. Vagyis az ugaritiak e jeleket kiegészítésként a meglévő jelsor végére illesztették.
Lehetséges, hogy a nikolsburgi székely ábécében is megtalálható "u" és "v" rovásbetűk egy hasonló eljárás (függelékként való elhelyezés) nyomai. Ezek valamikor a bronzkorban, vagy akkortájt kerültek a jelsor végére. Még a sorrendjük is megfelel a fémkorszakok sorrendjének. Előbb volt a bronzkor (amit a hurri ushu "réz, őskő" szó jeléből alakult "u" jelöl a kettő közül elsőként), később pedig a vaskor (amit a vaske "vas, őskő" szó jeléből alakult "v" jelöl másodikként).
A jelsor végén lévő "függelékbe" olyan szójelek kerülhettek, mint pl. az "u" (ushu "réz, őskő") és a "v" (vaske "vas, őskő"), amelyek vallási jelentősége esetleg kisebb volt az előzőeknél, ám az egyéb, például gazdasági jelentőségük mégis érdemessé tette őket a jelsorba való felvételükre.
A függelékbe került még az etnikumjelző tprus (tapar us "szabír ős"), valamint az isten szó két eleme: a tprus-tól elválaszthatatlan és 15 000 éves előzményekkel rendelkező ten "élet, isten", meg ős hieroglifa is. Ezek valamilyen ok miatt a jelsortól függetlenül maradhattak használatban, amiként Kr. e. 520 körül az I. Dareiosz (Dárius) uralkodása alatt az uralkodó írnokai által megteremtett óperzsa ékírás jelsora mellett is volt külön jele például Ahuramazdának (2. ábra).
A fonetikus jelek (36 darab betű és szótagjel) alkotják az óperzsa ékírás magját. Nem tiszta ábécéről van szó, hanem a betűk és a szótagjelek kombinációjáról:
- Három önálló mássalhangzó létezik az /a/, /i/ és /u/ hangokra.
- Tiszta mássalhangzók: Egyes mássalhangzó-jelek után mindig az implicit (odaértett) rövid /a/ hangot kell olvasni (példából: a b jel valójában /ba/, a m jel /ma/). Ha a szó végén állnak, vagy másik mássalhangzó követi őket, akkor tiszta mássalhangzóként viselkednek.
- Valódi szótagjelek: Bizonyos mássalhangzóknak külön egyedi alakjuk van, ha utánuk /i/ vagy /u/ hang következik. Például a /da/ jel teljesen máshogy néz ki, mint a /di/ vagy a /du/ szótagjel.
A táblázatok végén található még 8 speciális jel, amit függeléknek tekinthetünk és összevethetjük a nikolsburgi ábécében a "t" után lévő szójelekkel. Ezek az óperzsa ékjelek nem hangokat vagy szótagokat jelölnek, hanem egész szavakat, mint az Ahuramazda, a király, az ország, az isten és a föld (2. ábra).
Bár ez a 8 óperzsa szójel kancelláriai úton, míg a székely függelék jelei egy organikus, ősi szimbólumrendszer zárványaiként jöttek létre, a szemantikai (jelentéstani) rendezőelv, a transzcendens és az ősök tisztelete döbbenetesen hasonló.
Ahogyan az óperzsa függelék élén a legfőbb lény, Ahuramazda, úgy a székely függelék élén a tprus (tapar ős "szabír ős") áll – azaz a közösség isteni, mitologikus eredete, az Ősapa vagy az ősi méltóság. Ez arra utal, hogy a székely írás nem a sémi és latin írások leszármazottja, hanem inkább azok őse, mert az eredetileg szójelekből álló jelsor árulkodó maradványaiból a latin, vagy a sémi jelsorok a jelsorenden kívül szinte semmit sem őriztek meg.
A felbonthatatlanság logikája egyaránt felismerhető az óperzsa és a székely jelsorban is. Ugyanis mindkét rendszerben a legszentebb fogalmakat szándékosan nem porlasztották szét hétköznapi hangjelekre. Az isteni/ősi entitásokat reprezentáló jelek megmaradtak sűrített, pecsétszerű ideogramnak (szójellel egyenértékű ligatúrának), amelyek méltóságteljesen zárták le a hétköznapi kommunikációra használt jelsort. A magyar hagyomány még ezek csoportjának elnevezését is megőrizte a capita dictionum "szavak, mondások feje" címszóval.
Az ókori közel-keleti jelsorokban a plusz jelek sor végi felhalmozódása strukturális jelenség. Ez a modell egy olyan, Kárpát-medencei vagy eurázsiai gyökerű írásfejlődést vetít előre, amelynek saját, belső metafizikai logikája volt.
A függelékben szereplő fontos székely jeleket aztán - a teljesség kedvéért(?) - valamikor mégis a magyar jelsor csontvázához csatolták (vagy eleve és mindvégig ott voltak, mert a magyar változat az eredeti?). Az óperzsa ékírásban meglévő ország szójel magyar megfelelője ki is maradt a nikolsburgi ábécéből, bár azt a hieroglifikus szövegekben megtaláljuk. A rokon latinos jelsorokban azonban nincs hasonló szójel-csoport, hacsak nem számít kivételnek (e szójelcsoport maradékának) a mindegyik latinos jelsor végén meglévő "t" betű, ami a ten szójelből alakulhatott ki.
Újabb jelek elhelyezése a csontvázban
Az akrofónia korát követően a jelsor egyre inkább kiérdemli az ábécé nevet, azaz a szójelek mellett és helyett egyre több lett bennük az egyetlen hangot jelölő betű. Az újabb jeleket, vagy azok egy részét feltehetően már nem a szójelek ősvallási rangsora, hanem a betűk hangtani rokonsága alapján helyezték el a jelsorban. Így és ezért kerülhetett a cikkünk tárgyát képező "ly" a feltehetően már korábban is a jelsorban lévő Él, élő (a világos "l") mellé.
Az akrofónia kora után, ha a saját nyelvük megkívánta a lágy vagy módosított hangok (mint a "ly") jelölését, akkor ezt az alap-jelsort, amely időközben ábécévé vált, kiegészítették.
Az a tény, hogy a nikolsburgi ábécében az "l" és a "ly" közvetlenül egymás mellett szerepel a jelsor közepén, és egyiküket sem száműzték a sor végére, fontos írástörténeti következtetés levonására ad lehetőséget.
- Az egymás melletti helyzetből szerves, de elsősorban alfabetikus jellegű összetartozásra következtethetünk. Amikor egy írásrendszerben egy új(?), lágyított hang számára jelet hoznak létre, vagy egy régen meglévő hangot is jelölni akarnak a jelsorban a pontosabb rögzítés kedvéért, akkor két út létezik. Ha az ábécé csontváza merev, rögzített struktúra, akkor a plusz jeleket a sor végére teszik (mint az ugariti a 28–30. helyen, vagy a latin az X, Y, Z esetében is történt). Ha ez a merevség valamilyen ok (például az akrofónia lezajlása) miatt oldódik, akkor a csontváz belsejébe is illeszthetik az új jeleket.
Az ugariti ékírásos ábécé (Kr. e. XIV–XII. század) legfontosabb leletei, az úgynevezett ábécétáblák (abecedariumok) tanúsága szerint a jelsor végén egy 3 karakterből álló kiegészítő függelék található. Az ugariti írnokok a lineáris sémi ábécéhez hasonlóan létrehoztak egy 27 alapjelből álló, tiszta mássalhangzó-írást, majd a sor legvégéhez – a függelékbe – három további, főként magánhangzóként használható jelet csatoltak, bár ilyenek a sémi ábécékben nem léteztek. Így alakult ki a teljes, 30 jeles ugariti ábécé. A függelékbe tett három jel a következő (a jelsorrend szerinti 28., 29. és 30. helyen):
𐎡 (ʾi) – Egy kiegészítő alef-jel, amely a glottális stop (alef) hangot jelölte, ha azt /i/ vagy /e/ magánhangzó követte.
𐎢 (ʾu) – Szintén egy alef-variáns, amely az /u/ vagy /o/ magánhangzóval kapcsolódó glottális stop leírására szolgált.
𐎪 (s̀ vagy zu) – Egy speciális szibiláns (sziszegő) jel, amelyet a szakirodalom gyakran szaddának vagy másodlagos s-nek nevez.
Úgy tűnik tehát, hogy az ugaritiak a jelsoruk végére tették a magánhangzóikat, amelyekre egy sémi írásban elvileg nem is volt szükség. Nyilván a velük élő szabír/hurri népesség kedvéért őrizték meg ezeket a korábban is létezett magánhangzókat, hiszen volt rá példa, hogy az ugariti ékírással hurri szövegeket írtak le. Az ugariti ékírás lineáris előzménye eredetileg a szabír/hurri népesség írása lehetett, amit idővel a sémi nyelv rögzítése érdekében leegyszerűsítettek, elhagyva belőle, vagy csak a függelékben őrizve meg a sémi szövegekhez szükségtelen jeleket.
Az, hogy a székely "l" és a "ly" egymás mellett van a nikolsburgi székely ábécében, azt jelzi, hogy a kettő közül az első jel rendszerbe iktatása a jelsor keletkezésével egyazon időben történt, azaz nem későbbi önkényes toldalék. A két jel egymásmellettisége strukturális tudatosságot mutat: a jelsor alkotója fejében a két hang logikailag és fonetikailag szorosan összetartozott az alfabetikussá vált sorban, tehát az akrofónia lezajlásakor, vagy azt követően.
A sumér-török párhuzamos jelenség alapján az is nyilvánvaló, hogy a "ly" nem egy középkori humanista toldás vagy "pótlás" a jelsorban, mert a lágy "l" a magyarral rokon hangrendszerek organikus része. A második jel esetében elképzelhető, hogy azt - felismerve a két jel hangtani rokonságát - később szúrták be az első mellé, ám hogy ez mikor történt, arra nincs adatunk. A nikolsburgi ábécé alapján csupán az bizonyos, hogy a Janurik Tamás által adott időbeli korlát ("még a kései ómagyar korban sem volt a lik szónak lyuk hangzása") nem felel meg az ismert és dokumentált tényeknek - hiszen volt "ly" rovásjel a kései ómagyar korban.
A különböző jelsorokban érdemes megvizsgálni azt, hogy vannak-e páros hangok és hogy azokkal, valamint a többihez képest új jelekkel miképpen bánik a jelsorrend.
Új jelek elhelyezése a jelsorban
- Az ókori írások (például az egyiptomi hieroglif írás betűi és a korai föníciai jelek) mind akrofónia útján jöttek létre: egy-egy konkrét tárgy képéből (szójeléből) lett a szó kezdőhangját vagy első mássalhangzóját rögzítő betű. A lágy "l" rovásbetű ennek megfelelően egy lyukat ábrázoló képszerű hieroglifából, a sima, kemény "l" rovásbetű pedig az esőt és folyókat idéző Él, élő szójelből alakulhatott ki. Az Él, élő szójel előzményeit már a Kr. e. VI. évezredben használt Halaf jelkészletben is azonosítani lehet, a lyuk, Lyukó hieroglifát pedig a 15 ezer éves Mas d' Azil-i jelek között is megtaláljuk. Mivel a Mas d' Azil-i és a Halaf jelkészletben is 20-30 székelyazonos jel van, azt gondolhatjuk, hogy nem egy-két szójel véletlen egyezéséről, hanem egész jel- és hangrendszerek azonosságáról, vagy rokonságáról van szó. Ezért a teljesen megalapozatlan találgatásnál valamivel jobb a helyzetünk, amikor arra próbálunk válaszolni, hogy ezek milyen szavakat és hangokat rögzítettek az egyes korokban. A legkorábbi jelrendszerek a rendkívül konzervatív ősvallás jelrendszereként szolgáltak, ami lehetővé teszi a változatlanság, vagy a lassú változások feltételezését és így a lágy "l" huzamosabb idejű meglétét a rokon hangrendszerekben.
- Lehetett-e a nikolsburgi ábécé a legelső jelsor, ahol a két "l" megjelent? Az alternatív írástörténeti és makrolingvisztikai kutatások alapján elméletileg igen, de ezt pontosabban úgy érdemes megfogalmazni, hogy a nikolsburgi ábécé egy olyan ősi, akár a bronzkorig vagy még korábbra visszanyúló jelsorrendet őrizhetett meg, amely megelőzhette a klasszikus sémi (föníciai) redukciót. A föníciai ábécé ugyanis a korábbi, hosszabb jelsorok csonkításával jött létre.
A hagyományos akadémikus elmélet szerint minden ábécé a föníciaiból származik. A föníciai ábécé azonban egy erősen redukált, mindössze 22 jeles rendszer, amelyből rengeteg lágy és sajátos hang hiányzott. Ha a nikolsburgi jelsorrend az ugaritival mutat szerkezeti rokonságot, akkor az azt jelenti, hogy a magyar rovásírás nem a föníciai ábécé leszármazottja. Az ugariti jelsor gyökere már egy kiforrott, 30 jeles rendszer volt, ahol a plusz jelek a sor végére kerültek. Ha a nikolsburgi ábécében például az aK és az eK variációk a csontváz belsejében, de nem egymás mellett helyezkednek el, az arra mutathat, hogy a székely-magyar rovásírás jelsorrendjének magva egy, az ugaritinál is ősibb, gazdag és differenciált jelrendszer képviselője.
Ha a "ly" a lyuk szójeléből alakult ki akrofóniával, és ez a jel közvetlenül az "l" mellett áll, az azt jelentheti, hogy a jelsor alkotásakor a nyelvben már létezett a fonetikai különbség a kétféle "l"-hang között (egy lágyabb és egy keményebb "l"). E két betű forrásaként adott volt két különböző szójel: a lyuk és az Él. A jelsorrend egy olyan hieroglifikus fázisból öröklődött át, ahol a két jelnek még határozott fogalmi (szójel) jelentése volt. Ezekből alakult ki az "l" és a "ly" betű, amelyek a helyüket a sorrendben változatlanul megtartották. A két betű egymás melletti volta a nikolsburgi ábécében erős érv arra, hogy ez a jelsor nem egy másodlagosan, latin mintára összefoltozott írás, hanem egy rendkívül mély történelmi múlttal rendelkező, önálló struktúra, amely egy föníciainál és ugaritinál is korábbi jelfejlődési fázis emlékét hordozhatja.
Varga Géza (2018): Budapesti késő középkori jelvény bibliográfia
Varga Géza (2020): Janurik Tamás a magyar nemzeti gőgről
Varga Géza (2022): Janurik Tamás bottal köszönt
Varga Géza (2022): Mit mond a székely írás eredetéről a nikolsburgi ábécé?
Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete
Varga Géza (2026): Halaf jelhasználat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése