Terveink szerint az alábbi kérdések a mai napon (2026 április 11-én) hangzanak el és kamera előtt kapnak választ a veleméri Sindümúzeumban. Az Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készülő, másokat is megszólító riportot valamikor május végén adják közre. A kérdések jók, ezért írásban válaszolok rájuk és közzé is teszem őket, hátha másnak is hasznos lesz a végiggondolása. A lezajlott beszélgetésben végül annyira elkalandoztunk e tervtől, hogy abban az alábbiakra alig lehet ráismerni. S a Ki kicsoda kérdésre adott válasz annyira hiányt pótlónak tűnik, hogy azt a címbe is be kellett iktatnom. A pontos tájékoztatás indokolja az írásban adott feleletek nyilvánosság elé bocsátását.
1.) Milyen helyen vagyunk, mit jelent a sindü szó?
A veleméri Sindümúzeum nevében szereplő sindü szó a zsindely "fazsindely" unokatestvére. Ám a sindü szó itt Veleméren "tetőcserép" jelentésű, amelynek a Dunántúlon van még sindő, sindöl alakú megfelelője is. A Dunától északra, vagy keletre ez a szó tudtommal nem ismert. Ha a múzeumba belépőknek az az első kérdése, hogy mi az a sindü, akkor én abból már tudom, hogy ők nem dunántúli családot képviselnek s ez eddig mindig be is igazolódott. A zsindely az osztrák sindel átvétele és el van terjedve mindenütt, ahol magyarul beszélünk, mert az osztrák megszállás kiterjedt az egész magyar nyelvterületre. Az osztrák sindel a latin scindul "hasíték, tetőcserép" szóból származik. A veleméri sindü azonban közvetlen átvétel a latin scindulból. Azért ismerik csak a Dunántúlon a sindü szót, mert a római megszállás csak a Dunántúlra terjedt ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a Dunántúl nyelvi hagyománya legalább részben a római kor óta folyamatos, tehát ez alapján a pannonok, a szarmaták, a szabírok és az avarok magyarul beszélhettek. A fazekasközpontok folyamatos működése miatt ugyanis a római kori szakkifejezések fennmaradtak napjainkig. A kitűnő minőségű veleméri tűzálló agyagnak köszönhetően e tájon évezredeken át volt fazekasság, ami kedvezett a szakszókincs megmaradásának.
2.) Ezek a sindük milyen korból származnak, és mennyiben tekinthetők helyi emlékanyagnak?
A veleméri rajzos sindük mellett vannak újabb típust képviselő évszámos cserepeim is, amelyeken a legkorábbi az 1899-es év. A legtöbb évszámos sindü az 1930-as évekből maradt fenn. Néhány feliratos példányon szerepel Velemér neve is. Van a múzeumban két eredeti veleméri sindüvető láda is, amelyben e sindüket itt sokszorosították. A házi sindükészítésről több veleméri adatközlőm is beszámolt.
A rajzos sindük az ősvallás üzenetét és jelhasználatát őrzik. Ezer év kereszténység ellenére is azt jelzik a vihar urának a több évezredes hieroglifákkal, hogy itt az ő hívei laknak, akik érdemesek a kíméletre.
A sindük tehát az előállításukkal és a mondanivalójukkal egyetemben eredeti helyi emléknek tekinthetők. A Sindümúzeumban megtalálható, mintegy 120 rajzos sindüből kb. 80 darabot a saját pajtám tetején találtam és a házban egykor élt Tóth János fazekas készítette őket. További néhány tucatot kaptam a veleméri szomszédaimtól. Alig 5-6 sindü származik a szomszédos Gödörházáról és Szentgyörgyvölgyről, de azok egy részéről is azt mondta az ajándékozó, hogy Veleméren készült.
Nagy Zoltán néprajzkutató véleménye szerint az 1885. július 17-én Körmenden tomboló nagy tűzvész következményeként tértek át a környéken is a zsupszalma, nád és fazsindely fedés helyett a sindü (az agyagból házilag égetett tetőcserép) használatára. Lévén Velemér egy fazekasfalu, ez nem okozhatott különösebb gondot.
Volt a szomszédos Szentgyörgyvölgyön egy tetőátrakással is foglalkozó kőműves, aki említett egy korbecslésre alkalmas esetet. Dolgozott ugyanis egy szentgyörgyvölgyi cserépkészlettel, amelyik már a harmadik házat szolgálta ki. Mivel egy szokásos gerendaház kb. 100 évig bírja (ennyi idő kell ahhoz, hogy a fűre rakott legalsó tölgyfagerendák megadják magukat), ebből következően ő 200 - 300 évesre becsülte azt a cserépkészletet. E nagy időt, a téli fagyok ismétlődő kártételét csak a jól kiégetett cserepek bírják ki. A közeli osztrák műemlékeken a mai napig használják a 400 - 500 éves tetőcserepeket is. Vagyis az igen régi sindühasználat nem eleve elképzelhetetlen.
Néhai idősb Kolossa Elek kedves szomszédom tájékoztatása szerint az ő öregapja részt vett a veleméri műemléktemplom legelső állapotmentésében (ami 1864-ben, vagy 1865-ben lehetett - VG). Akkor azt állapította meg, hogy a templom eredeti, csak nyomokban fennmaradt héjalása fazsindellyel készült. Ez azért érdekes szempont, mert cserépfedés már évszázadokkal korábban is volt Magyarországon és feltehető (Mátyás király palotái esetében tudjuk is), hogy a jelentősebb épületeken korábban is alkalmazták azt. Némi joggal gondolunk arra, hogy egy több évezredes fazekasközpontban legalább a templomra készítettek tetőcserepet. Például a szomszédos Szentgyörgyvölgy 1787-ben épült református templomában a padlótéglákat agyagból égették ki. A hasonló korú szentgyörgyvölgyi katolikus templom nemrég lecserélt legkorábbi tetőcserepei, amelyből a Sindümúzeumban is őrzünk néhány darabot, hasonló készítésűnek tűnnek, csak nincsenek rajtuk rajzok. Azaz a helyi fazekasok felhasználása a templomépítés során nem állhatott messze a lakosságtól. A feltehetően döntő eltérés mindössze az, hogy a szentgyörgyvölgyi református templom építését a református lakosság szívesen támogatta, míg az osztrák katonaság által erőszakkal elfoglalt és katolikussá visszairányított veleméri templom esetében erre aligha került sor.
Mivel e rajzos sindüket a veleméri gerencsérek (céhbe nem tömörült parasztfazekasok) készítették, kétségkívül helyi emlékanyagot képeznek. A legöregebb velemériek és környékbeliek még emlékeznek is arra, hogy minden család elkészítette a saját házát fedő sindümennyiséget. Arról is tájékoztattak, hogy egy új házra a tetőcserepek elkészítése egy éves kemény munkát jelentett a családnak. Persze ilyenkor segítettek nekik a baráti családok, akikkel e téren több évszázados hagyomány kapcsolta őket össze. Akit meghívtak egy-egy paszutára (keresztelő ünnepségre), azok egy életen át segítették az újszülöttet minden munkájában, például a házépítésben is.
2. ábra. Veleméri rajzos sindü a szabír ős mondatjel grafikailag hiányos (az ős jel rajzát nélkülöző) változatával
A legértékesebb helyi hagyományt a sindükön lévő hieroglifák (ősvallási kötődésű szójelek) őrzik (2. ábra). Ezek alapos elemzésére, párhuzamaik felderítésére egy élet is kevés, tudós intézetek sora kellene hozzá. Reményt keltő, hogy a Néprajzi Múzeumban Bulcsu László néprajzkutató éppen mostanában kezdett a veleméri sindürajzok jelentésének feltárásába a Sindümúzeumból kapott kilenc veleméri rajzos sindü okán. Kár, hogy a híradás középpontjába egy jelentés nélküli kutyalábnyomot állítottak, miközben a jelentést hordozó ábrákat be sem mutatták. Érdeklődéssel várjuk a megállapításaikat!
Korábban, amikor még sindüket (agyagból égetett tetőcserepeket) nem készítettek, más tárgyakon jelenhettek meg ugyanezek a jelek. Például a nikolsburgi ábécé világfát ábrázoló tprus "szabír ős" mondatjelének megfelelője Veleméren tetőcserépen maradt ránk (2. ábra), a közeli Kercaszomoron meg egy kovácsoltvas ajtósarkon (3. ábra). S hogy e jel valóban kötődhetett a szabírsághoz, azt a közeli Zalaszabar esete is tanúsítja. A Zalaszabar tőszomszédságában lévő (az avar - szabír időkben talán hozzá is tartozó) zalavári Várszigeten ugyanis szintén előkerült egy szabír ős mondatjel. E két adat (a településnév és a hieroglifa) ugyanazt a származásra, identitásra vonatkozó emlékezetet tanúsítja, a szabír népnevez őrzi, miként a veleméri és a kercaszomori hieroglifák is. A szabír ős mondatjel hangalakját, vagy annak részletét a Zalaszabar településnév őrizte meg. Találtak hasonló jelet a közeli szlavóniai Bojna területén és a Zamárdi avar temetőben is.
3. ábra. Kercaszomori ajtósarok a szabír ős mondatjellel, balra fent lentről felfele a székely írás tprus (tapar ős "szabír ős") mondatjele és ős szójele
E mondatjel megmaradása azt jelzi, hogy a velemériek (az őrségiek és általában a magyarok) a szabírok etnokulturális utódai. Amit történeti források is tanúsítanak.
- Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár szerint a magyarok régi neve a szabír (nála szavartü aszfalü).
- Az Attila halála után élt Jordanes szerint az igazi hunok utódai a szabírok.
3.) Önben hogyan ébredt fel az érdeklődés a rovásírás, illetve a rovológia iránt?
1970-ben egy betegség miatt volt néhány hónap szabad időm. Gondoltam, írok egy krimit gyógyulás közben, ám hamar beláttam, hogy ahhoz tehetségesnek kellene lennem, miközben legfeljebb csak szorgalmas vagyok. Ezért inkább egy tudományos ismeretterjesztő kötet írására tértem át. A téma azonnal adódott, mert éreztem egy furcsa ellentmondást. Azt ugyanis, hogy az ókoriak azokat a népeket tekintették barbárnak, akik nem írtak és nem olvastak. Nekünk saját írásunk van s mégis szokás barbárként emlegetni az őseinket. Ez az ellentmondás felkeltette a figyelmemet. Az írásunk eredetéről adott finnugrista magyarázatokat megismerve aztán nyilvánvalóvá vált előttem, hogy itt valami nincs rendben. Át akarnak verni bennünket. Annyira érdekes volt a kérdés, hogy nem tudtam abbahagyni a kutatást. Tucatnyi könyvet és vagy 2500 cikket írtam e tárgyban. Máig nem értem a végére, mert rengeteg feltárandó részletkérdés maradt megválaszolatlan. Izgalmasabb, mint egy krimi.
4.) Amikor rovásírásról beszélünk, pontosan miről beszélünk? Mit ért azon, hogy ez a jelhasználat az ősi világban széles körben elterjedt volt?
Ez több kérdés, amelyek szegről-végről összefüggenek. Egyrészt az írásunk elnevezéséről és meghatározásáról van szó, másrészt az elterjedtségéről.
- A rovásírás a kutatásaim alapján egy kőkori eredetű írásrendszer, talán minden írások anyja. Eredetileg az ősvallás céljait szolgálta. Az elnevezésből a rovás szó nem szerencsés, mert egy írástechnológiára utal, ami az írásrendszer használata során csak az egyik technológia volt a sok közül.
- A rovásírás elnevezést a finnugristák találták ki a korábban használatos szkíta-hun írás kifejezés helyett. A hagyomány szerint mi a szkíták és a hunok utódai vagyunk s ezt fejezte ki az írásunk elnevezése is. A szkíta-hun-magyar azonosságot tagadó finnugrizmus ezt nem tűrhette, ezért az eredethagyományunk emlékét is ki akarták törölni a szóhasználatból. Inkább bevezették a rovásírás elnevezést, ami a rovástechnológiára utalt. Ezzel viszont az a baj, hogy a ránk maradt írásemlékek nem a rovástechnológiát képviselik.
A tudományos szakirodalomban jobb híján a székely írás elnevezés jön mostanában divatba, de ezzel sincs minden rendben. Ugyanis a 2021-ben kiadott MTA rováskorpusz szerzői ezt úgy értelmezik, mintha a rovásírásunkat csak a török eredetűnek minősített székelyek használták volna. Ez "természesen" ugyanúgy nem igaz, mint a legtöbb finnugrista alapozású történeti következtetés sem. Mert a székelyek nem török eredetűek és a rovásírásunk elődjét, a magyar hieroglif írást a pannonok, szkíták, szarmaták, hunok, avarok és honfoglaló magyarok egyaránt használták. Az egész magyar nyelvterületen el van terjedve és a mai napig használatos például a hímes tojásokon és az államcímerben (ez utóbbiban az Egy országa olvasatú hármas halmon álló kettős kereszt alkot egy hieroglifikus mondatjelet).
Ám a szerzők a finnugrista prekoncepciókra alapozva mindent kihagytak a rováskorpuszból, ami a korábbi szójeles írásunk, a magyar hieroglif írás körébe tartozik. Pedig a korpusznak az lenne a feladata, hogy minden adatot összeszedjen és bemutasson. A leltárkészítők tendenciózus eljárása nyilvánvalóan meghamisítja a kultúrtörténetünket. Például a bodrog-alsóbűi honfoglalás kori rovásírásos fúvókatöredék, a berekböszörményi Árpád kori gyűrű, meg a karcag-orgondaszentmiklósi csatkarika és egy sereg további, szójeleket alkalmazó írásemlék nem köthető a székelyekhez, mégis léteznek és elolvashatók (4. ábra). A rováskorpusz szerzői e dilemmát úgy "oldották meg", hogy a székelyektől független írásemlékeket, közte a veleméri rajzos sindük és a karcag-orgondaszentmiklósi csatkarika feliratát, sok más társukkal egyetemben meg sem említették.
- A "rovásírás" (a jobbára alfabetikus székely írás és előzménye, a szójeleket használó magyar hieroglif írás) eredetileg a kőkori ősvallás jelrendszere volt. Ugyanis minden vallás három részből: elméletből, szertartásból és jelekből áll, miközben ősvallás már a kőkorban is létezett. Legkorábbi kb. 30 db. jele Genevieve von Petzinger kutatási eredményei alapján még Afrikában alakult ki, vagy 200 000 - 100 000 évvel ezelőtt. E jelek több, mint fele székelyazonos. Onnan kb. 100 000 éve átkerült a Közel-Keletre (az Éden területére), ahol egy kb. 50 jelből álló gazdagabb jelkészlete alakult ki. Például itt született meg a körbe zárt kereszt alakú Föld hieroglifa (az Éden térképe), amit aztán a világ minden tájára elvittek az onnan szétrajzó népek. Ám még ez a gazdagabb szójelkészlet sem volt alkalmas regények írására, mert célja csupán néhány ősvallási fohász leírása volt. Ezt tapasztaljuk a ma ismert néhány száz hieroglifikus írásemlék esetében is. Az Éden területéről a jégkorszak idején és azt követően kivándorló csoportok magukkal vitték az ősvallást és a jeleit is Eurázsia, Ausztrália és Amerika tájaira. Ezt a jégkor végi jelkészletet a szabír ős mondatjel jellemzi, dokumentálva a szabír nevet viselő magyarság őshazáinak sorát. Ezért akadunk a világ szinte minden részében székelyazonos jelekre. A kínai írásban 50, az Indus-völgyi írásban 40, a Tordos-Vincsa kultúra jelei között 49, a 15 ezer éves Mas D' Azil-i jelek, a sumér, a hettita (luviai), a bübloszi pszeudohieroglifikus jelek, a szkíta jelek és a Tepe Yahyai jelek között 20, vagy annál több hasonló jelet találunk. A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás alapján e párhuzamok nem a véletlen egyezésnek, hanem a jelrendszerek genetikus kapcsolatának köszönhetők.
Az új területeken idővel fejlettebb, korszerűbb írások alakultak ki, amelyekbe a régi jelek beépültek.
Ez azt jelenti, hogy az eddigiektől gyökeresen eltérő képet kell rajzolni a székely írás eredetéről és a legkorábbi magyar őstörténetről. A felismerést már 1993-ban közzétettem, de a prekoncepciókkal és a mesterségesen szított dilettánsgyűlölettel gúzsbakötött "tudományos konszenzus" semmi jelét nem adja annak, hogy a legújabb, nem vitatott tudományos eredmények érdekelnék.
5.) Kik kutatják ma a rovológia területét, és mi a rovológia helyzete az akadémiai körökben?
Az összkép tragikus. A létező két csoportosulás, a "tudományos konszenzus" és a "rovásreform" képviselői egyaránt nem állnak a helyzet magaslatán. A nemzeti írás szakterületén szakképzés nem folyik, az általános rovológiai műveltség szintje is szánnivaló, ezért a valójában nem is létező "szakma" nem képes ellátni a feladatát, amit pl. a világfa vita totális csődje is dokumentál. Pedig - a hieroglifikus írásemlékek feldolgozása esetén - a rovológia szolgáltathatja azt az új forráscsoportot, ami a továbblépéshez, a felmerülő őstörténeti és kultúrtörténeti kérdések megoldásához a genetika és a régészet mellett pillanatnyilag a legnagyobb segítséget tudja adni.
Mégis, a rovológia hosszú évtizedeken át az akadémikus "tudomány" megvetett és lenézett szakterülete volt. Ennek köszönhetőek az alábbi jelenségek:
- Máig hibás az akadémikus módszertan, mert jobbára csak alfabetikusként hajlandó tárgyalni az írásemlékeinket (a szójelek létéből következő jelenségekkel nem tud mit kezdeni). Ez az alfabetikus megközelítés felelt meg a végső soron sémi eredeztetésről alkotott prekoncepciónak. Ha egy-két szójelre bukkannak is néha, akkor sem hajlandók azokból általánosabb érvényű megállapításokat levonni.
- Nem vetik össze a népi, uralmi és vallási jelkészletet a székely íráséval.
- Nem értékelik helyén a jelformát (meg sem kísérlik megérteni a képi tartalmat és ezzel összefüggésben az ősvallási magyarázathoz sem jutnak el).
- Képtelenek megemészteni, hogy egy írásrendszer, írásemlék, vagy írásjel lehet díszes, vagy akár szimmetrikus is.
- A tudományos párbeszédet jelzőosztogatással és cenzúrával helyettesítik.
- Az idegen szavak és történelmi nevek rovásírással való leírását tévesen végzik el.
- A rovásreformerek összejövetelein a tudományos kérdéseket népszavazással döntik el.
- Nem méltó a magyar nemzethez, hogy a rováskutatás akadémikus krémje harminc éve elintézi a székely írás eredeztetését egy "nem tudjuk"-kal. Aki mégis felvetett valamilyen idegen írásból való eredeztetési elképzelést, az törvényszerűen hibás, mert a székely írás az akrofónia-rekonstrukciók, a kőkori hieroglifikus szövegek olvasata és a jelsorrend tanulságai alapján a magyarság alkotása.
- Nincs olyan fórum, vagy tudós intézmény, ahol a nyílt tudomány elveinek megfelelő szakszerű párbeszéd folyhatna, amelynek feladata lenne a területen felmerülő kérdések felmérése és megtárgyalása, a kor színvonalához és a lehetőségekhez méltó tudományos igényű álláspont kialakítása.
- Sem a szakmai folyóiratok, sem a közmédia szerkesztőségei nem alkalmasak a rovológiai cikkek és hírek értékelésére és kezelésére.
- Történelemhamisító a rovásreformereknek az írásiránnyal meg a jelek tükrözésével kapcsolatos gyakorlata. Például a rovásírásos településtáblákat készítő cég nem hajlandó balról jobbra haladó sorvezetésű táblát csinálni, pedig a jobbról balra haladó írásirány eredetileg a rovástechnológia velejárója volt és nem lehet kötelező a modernebb írástechnológia esetén. A kérdés tudományos igényű megtárgyalásának elmaradása miatt ezrével kerülnek ki a közterekre a hibás gyakorlatot képviselő táblák.
- A nemzeti értelmiség szégyene az, amit az idegen szavak és a történelmi nevek rovásjelekkel való leírása, a "q", "y", "w" és "x" rovásbetűk feltalálása terén a rovásreformerek csinálnak.
- A régészek a leleteken lévő hieroglifikus szövegeket nem vetik össze a székely jelekkel. Bátran közzéteszik a legsemmitmondóbb, vagy kifejezetten téves magyarázatokat is, de a székely jelekkel való formai hasonlóságra fel sem figyelnek. Például a körbe zárt kereszt alakú Föld hieroglifából a kör rendszeresen elkerüli a figyelmüket, de a közepén lévő keresztről "tudják", hogy az a kereszténység jele (ami persze tévedés, mert az Éden egy forrásból négyfelé induló négy szent folyójának térképéről van szó). Mindez csak azért van így, mert keresztény keresztet időnként látnak, a székely írás "f" (Föld) jelét azonban nem ismerik.
- A néprajzkutatók ugyanígy járnak el a népi hieroglifákkal. Pedig ezek jelentése kivétel nélkül szó- vagy mondat, miközben a jelforma egyeztethető a székely jelekkel. Tehát a népi jelhasználat az egykori szójeles írásunk maradéka, ám ennek felismeréséhez szaktudás és szellemi frissesség kellene.
- Az Érsekújvári Kódex iniciáléiban olvasható magyar hieroglifikus szövegek sem érdeklik a kódexkutatókat.
- Nem lehetünk büszkék rá, hogy az államcímerben lévő hieroglifikus mondatjelet nem tudja elolvasni és a mondatjel több évezredre visszanyúló történelmét nem ismeri minden magyar.
- Nem felel meg a valóságnak az a hivatalos tankönyveinkben terjesztett téveszme, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli volt.
Ez azért van így, mert évtizedekig szinte csak akkor foglalkoztak a székely írással, ha a "Merjünk kicsik lenni" és "Mindent másoktól vettünk át" prekoncepciók szellemében hazudni akartak róla valamit.
Mégis, minden elképesztő nehézség ellenére is ez a társaság az, amelyikkel az elért rovológiai eredmények hasznosítását a nemzeti tudomány becsülete érdekében el kell érnünk, mert a szakirodalom és a média által félrevezetett tömeg a problémák létét sem érzékeli, nem érdeklődik a szakterület kérdései iránt.
Mivel írástörténészeket nem képezünk és mindannyian autodidakták vagyunk, ezért nyugodt szívvel sorolhatók fel egy közös listában az akadémikus, a másként gondolkodó és a gondolkodásra csak visszafogottan képes kutatók is.
- Antal Csaba az academia.edu-n csak annyit közöl magáról, hogy független kutató. Végzettségét és beosztását nem ismerem, az olvasottsága azonban nyilvánvaló és rokonszenves. Csaba vezér néven vezeti a Csillagösvény blogot, ahol magyar őstörténettel, rovásírással és régészettel kapcsolatos írásokat közöl. A hun, avar és honfoglalás kori leletek elemzésével foglalkozik. Írásaiban többek között a Volga-deltában talált sírleletekről és őstörténeti párhuzamokról is szól. Felbosszanthattam némelyik eredményemmel, mert szinte minden írásában megpróbál belekötni valamelyikbe. Jelzőosztogatásban az élen jár, használható kritikáját azonban még nem sikerült olvasnom.
A csákberényi avar kori orsókorong rovásfeliratának olvasata c. írásában az avar jeleket betűzve próbálja megfejteni, bár az avarok csak szójeleket használtak. A jelek elhatárolása, párhuzamainak és hangértékeinek meghatározása terén több esetben téved. Olvasati javaslata "IPA hangjelöléssel" a következő: ny qɛsi sok kɒrɒŋ zɒp. Ezt ő mai magyar nyelvre a következőképpen teszi át: A nő a kezével szokta forgatni a nyelt.
A karcag-orgondaszentmiklósi kun csat rovásfeliratának olvasata c. cikkének érdeme, hogy Sándor Klárával ellentétben nem puszta díszítésnek, hanem elolvasható szövegnek tartja a jeleket. Bírálja Hakan Aydemirt, "mivel az egyes írásjegyek hangértékét tévesen határozta meg és figyelmen kívül hagyta az ótörök írásrendszer szabályait és megkötéseit".
Az olvasathoz felhasznált ótürk jelrendszer azonban problémás, mert nincsenek megfelelő ótürk jelek. Egyébként is, ha ezek a jelek a székely írás jelei, amint abban minden megfejtő egyetért, akkor miért próbál ótürk hangértékeket keresni hozzájuk?
Ezen túl ő is eltéveszti az írásirányt.
Nem ismeri fel a Föld jelet (a székely írás "f" betűjének előzményét) sem, csak a közepén lévő keresztet: "az első jel nem az <sz>, <d>, <sz> rovásbetűk összevonása, hanem egy vallási jelkép, egy kereszt".
A csatkarikán ismétlődő négy jelből hármat tévesen határoz meg a többnyire csak vélt székely és ótürk jelpárhuzamok segítségével.
Szerinte a felirat átírása: ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük, ami magyarul: Dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső.
„Taparus (szabír ős)” a magyarok istene? c. cikkében visszatér a tprus (tapar ős "szabír ős") jel értelmezésére: "a Nikolsburgi székely rovásábécé <tpr᷉ q> hangzósításának megfelelő feloldása tepere reku vagy tepe reku, ami az égig érő fa, más néven életfa, világfa stb. régi magyar neve volt". Nem közli, hogy miért kellene figyelembe venni és döntőnek tekinteni a nikolsburgi ábécéhez képest recens tepere reku népi szóhasználatot. A lényegen egyébként sem változtatna. Ha a magyar népnévnek van megyer változata is, akkor a taparnak is lehet teper. Azt is írja: "tepere reku vagy tepe reku legvalószínűbb jelentése "terebélyes lombos (fa)", vagy "terebélyes virágzó (fa)", ami a magyar nép hitvilágában egy szent növényként tisztelt fa neve volt". Ha ez a tepere reku azonos az istennel azonosított világfával (s erre utal, hogy a tetején egy fából faragott tulipán van, ami a magyar hieroglif írás Isten szójele), akkor az nem cáfolja, hanem alátámasztja az álláspontunkat. Hiszen nekem is az a véleményem, hogy a tprus mondatjel az Istennel azonos égig érő fa rajza, azért hajlanak meg az ágai az égbolt súlya alatt. Bírálja a Simon Péterrel adott megfejtésünket: "Varga ... figyelmen kívül hagyta, továbbra sem pontosan idézi a Patkanov által leírt név hangjelzéseit, a betűk tényleges hangzását nem megfelelően írta a magyar nyelvre". Azt azonban ismét elmulasztja megmondani, hogy miért kellene az 1400-as évek végi magyar forrásban előforduló rövidítést egy XIX. századi orosz tudósnak az orosz nyelvre érvényes jelölési rendszere és az obi-ugor hangalak szerint feloldani. Tájékoztat arról, hogy "az északi hantik istenrendszerének egyik legjobb ismerője Tatyana Alekszandrova Moldanova szerint, a Kustaa Fredrik Karjalainen által gyűjtött keleti hanti medvekeltő énekben és a déli hanti szókészletben megtalálható ťăpǝ̑r névalak hangtanilag megfeleltehető az északi hanti śăpər névalakkal". Arról azonban Csaba vezér elfelejtett ukázt kibocsátani, hogy ehhez az újabb oroszországi hangalakhoz kell-e igazodnunk és milyen mértékben.
A tapar/szabír szóról felsorolt párhuzamok alapján a szó földistennőt, istenanyát is jelenthetett, ami szintén nem cáfolja az általunk mondottakat. Ez egyezik Berze Nagy János adatával, aki emlékeztet rá, hogy az égig érő fán felmászó kiskanász egy ajtót talál, ahol benyitva egy öregasszonnyal találkozik. A kínai jelpárhuzamok is asszonyra utalnak. A Tejúttal azonos fa lehet asszony, ám a hasadékában születő napisten fiú. A rokon szavak alapján felveti, hogy a vizsgált tapar/szabír azó rokonságban állhat a gyep, gyepü szavakkal is. Ha ez igaz, akkor talán figyelembe vehető a gyű (a fa belső, kemény részének veleméri neve, amit Both Pál említett), a gyökér, a győz és a Géza (Gyeücsa) név is.
A magyar ősvallás jelképe szkíta tárgyakon, A Kárpát-medence vaskori tárgyain is megtalálható IYI szimbólum jelentése c. cikkében írja, hogy "a ciprusi szótagírásban az IYI-hez hasonló betűkkel jelölték a ’ku' szótagot". Több olyan körülményt is említ, ami arra utal, hogy e szimmetrikus jel egy istent azonosít. Végül ezt írja: "véleményem szerint az IYI jelet betűk összevonásával alkották meg, s ezek az írásjegyek az ’Uk’, (’u’ hangzóval kiegészítve esetleg ’Uku’, vagy ’Ukku’) olvasatot adják".
Ám ez a szimmetrikus jel nem betűkből van összerakva, hanem az Orion csillagképet ábrázolja, amiben eleink valóban az istent látták. Erről már 1991-ben kiadtam egy cikket a Nimród tamga jelcsoportról szólván az Ómagyar Kultúra füzetében, de később is ismételten foglalkoztam vele. Az Oriont az atya égi megjelenésének tekintették, ezért a sumér "atya" szójel egyúttal az "Orion csillagkép" jele is - Záhonyi András szerint. A ciprusi Ku hangalak mögött a kaukázusi hunok Khuár (Qar) istenének neve is állhat, ami az úr szavunk korabeli alakjának felelhet meg.
- Benkő Elek Széchenyi-díjas régész, történész, az MTA rendes tagja, akinek munkássága jelentős a székely írás hiteles emlékeinek feltárása és dokumentálása terén. Elsősorban a leletek fizikai valóságára, azok kontextusára és hitelességére helyezi a hangsúlyt, e téren nélkülözhetetlen és értékes szolgálatot tesz. Számos középkori templomban (pl. Székelydálya, Vargyas, Siménfalva) azonosított és dokumentált korábban ismeretlen rovásfeliratokat.
Sándor Klárával és Vásáry Istvánnal társszerzője a 2021-ben megjelent A székely írás emlékei című kötetnek, az MTA rováskorpuszának. Ez a mű a létező írásemlékek finnugrista prekoncepciót kiszolgáló tendenciózus kiválogatása, amely a szójeles írásemlékeinkről nem akar tudni. Tévesen kötik a székely írásnak átkeresztelt szkíta-hun írást kizárólag - a korpusz szerzői szerint török eredetűnek tartott - székelyekhez.
A "rovásírás" helyett következetesen a "székely írás" elnevezést használja, mivel ez a megnevezés felel meg némelyik középkori híradásnak és a székelység írásmegőrző szerepének. A hieroglifikus írásemlékek az egész magyar nyelvterületen, sőt azon túl is el vannak terjedve, erről azonban szót sem ejtenek a rováskorpuszban, mert az cáfolná a finnugrista prekoncepciót (5. ábra).
- Deák Dezső nyugdíjas szegedi fogorvos a rendelőjében rovásírással írt üzenetekkel tartott kapcsolatot az asszisztensével. A szakmai pályafutása mellett aktívan foglalkozott a magyar rovás kutatásával és népszerűsítésével. Többször felutazott Szegedről, hogy a budapesti előadásaimat meghallgassa s ezt követően meghívott egy gulyáslevesre, megbeszélni a megbeszélendőket.
Rovológiai tevékenysége során elsősorban a jelek és jelképek történeti összefüggéseit vizsgálta. Behatóan kutatta a rovásjelek eredetét, különös tekintettel a fejfákon található szimbólumok és a rovásírás közötti kapcsolatra. Rendszeres előadója kulturális rendezvényeknek. 2013-ban például a Szegedi Ünnepi Könyvhét keretében tartott előadást Fejfáktól a rovásig – jelek és jelképek címmel. A bodrog-alsóbűn talált rovásfelirat elemzése c. műve 2000-ben, A neolitikum írása c. kötete pedig 2001-ben került ki a nyomdából. Helyesen gondolja, hogy a székely írás a világ első ismert írásrendszere, vagy annak egyenes ági, közvetlen leszármazottja.
- Fehér Bence. Ókortörténész és klasszika-filológus, a Magyarságkutató Intézet (MKI) Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója. Munkássága a rovásírás területén a történeti emlékek szisztematikus gyűjtésére és tudományos elemzésére fókuszál. Útszéli jelzőosztogatásban élen jár, amivel a tudományos igényű párbeszédet és kritikát helyettesíti. Legterjedelmesebb műve a 2020-ban megjelent A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye I. kötet, amely az 1599 előtti korai emlékeket és a későbbi feliratos emlékeket rendszerezi. Ebben egy egyedi szám-jel rendszert vezetett be a feliratok leírására.
Ferenczi Gáborral közösen szerkesztette az Ősi írásaink című kötetet, amely a rovásírás döntő új kutatási eredményeit és oktatási lehetőségeit nem tárgyalja, helyettük téveszméket közöl. Például a kötetben kifejti, hogy szerinte "eddigi ismereteink szerint a 13–16. században ez az írásmód gyakorlatilag kizárólag a Székelyföld sajátja" (Fehér/2020/15). Ez "természetesen" tévedés. Csak azért állíthatja ezt, mert az ennek ellentmondó írásemlékeket, például az Árpád kori berekböszörményi gyűrű feliratát sem ő, sem a szaktársai következetesen nem hajlandók megemlíteni sem. A budapesti (kezdetben hunnak, majd késő középkorinak meghatározott) jelvényen lévő rovásszöveg olvasatának például a létét is letagadta, pedig a könyvészetében hivatkozik arra a kötetre, amelyben ezt közlöm. Annak ellenére teszi ezt, hogy személyesen adtam át neki a gyűrűt és a jelvényt szintén ismertető másik, a Magyar hieroglif írás címet viselő kötetet.
A Kárpát-medencei szkíta írásemlékek felsorolásakor nem sikerült észrevennie, hogy a szkíta jelek egyeztethetők a székely rovásjelekkel.
Sorra írja le az avar kori írásemlékeinket, ha azokat nem ötvös készítette. A jeleket ugyan aranyból, ezüstből és ékkövekből is ki lehet alakítani, ilyenek ismertetését a fent említett kötet is tartalmazza, ám ezek nem kerülhetnek be Fehér Bence munkáiba. Az egyszerűbben kialakított avar jeleket ugyanakkor már azonosítja a székely jelekkel. Az olvasatukkal azonban kivétel nélkül csődöt mond, mert alfabetikusan kívánja elolvasni a szójeles szövegeket s az nem sikerülhet. A szójeles olvasatokról nem vesz tudomást, számára a szójeleink annak ellenére sem léteznek, hogy 1934-ben Németh Gyula, 2021-ben pedig az MTA rováskorpusza is hiteles emlékként ismertette Veit Gailel 1500-as évekből származó feljegyzését arról, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak.
- Ferenczi Gábor. A Magyarságkutató Intézetben Fehér Bencével együttműködő nyelvész. Szerkesztője és szerzője az Ősi írásaink (2020) és az Ősi írásaink II. (2022) című tanulmányköteteknek, amelyek a Kárpát-medencei írástörténeti emlékeket dolgozzák fel. Ebben a békés-povádzugi XI. századi mondatjelről csupán Vékony Gábor álláspontját tudja megismételni, miszerint "vagy tamga a jel, vagy török nyelvű szöveg, melynek „lőj” lehet a magyar olvasata. A jeleket a korábbi Kárpát-medencei, tehát a nagyszentmiklósi-szarvasi típusú rovásírás kései emlékének tartja" (Ferenczi/2020/134) Holott a ligatúra elemei jól azonosíthatók a magyar hieroglif írás szójeleivel s azok segítségével el is olvashatók (7. ábra).
- Friedrich Klára (1948) a magyar nyelv- és irodalom tanára. A kortárs magyar rovásírás-kutatás és ismeretterjesztés egyik legismertebb, bár vitatott alakja. Munkássága elsősorban a székely írás népszerűsítésére, oktatására és a Kárpát-medencei írásemlékek felkutatására irányul. Legfontosabb tézise, hogy a rovásírás gyökerei a kőkorig nyúlnak vissza a Kárpát-medencében, és ez az írásműveltség bizonyítja a magyarság őshonosságát. Kutatja a rovásírás és más ősi írások (pl. tatárlakai lelet, sumér jelek) közötti összefüggéseket. Álláspontja szerint, amit írásaiban tízezrek felé közvetített, a rovásírás cáfolja finnugor származásunk és nyelvrokonságunk elméletét és bizonyítja szkíta - hun - pártus - avar - magyar folytonosságunkat. Amit csak annyiban kell javítani, hogy a rovásírás nem a Kárpát-medencében alakult ki, a finnugor nyelvrokonság pedig aligha vitatható, csupán a kialakulásáról terjesztett akadémikus nézet téves. Nyilvánvaló, hogy nem mi örököltük a nyelvünket az Urál vidéki erdőlakóktól, akik közül kiszakadva lóra ültünk és sztyeppi néppé váltunk. Eleve a déli magaskultúrákból jöttünk lovon járó szabír/hurri fémkereskedőkként. Fémfeldolgozó telepeket létesítettünk Szibériában, az Urálban, meg Skandináviában és e telepek helyi népességgel kevert lakosságából alakultak ki a nyelvileg rokonná vált népecskék valamikor a bronzkorban.
Évtizedek óta szervez országos rovásírás-versenyeket fiataloknak, szakköröket vezet és tananyagokat állít össze a rovásírás elsajátításához. Számos könyv és több mint 150 ismeretterjesztő, esetenként téveszme-terjesztő cikk szerzője. Munkáiban gyakran foglalkozik a rovásírás történetével, a fennmaradt emlékek (pl. a botnaptár és templomfeliratok) elemzésével, a rovásírás modernkori szabványosításával. A Forrai Sándor Rovásíró Kör rendszeresen publikáló szerzője.
A figyelmeztetésem ellenére is hiteles emléknek hirdette a margitszigeti rovásírásos követ, bár az azt bevéső diákok egyikének a beismerése már megjelent és Friedrich Klára kivételével ismert volt a kutatók előtt. A nikolsburgi ábécé általam készített, korrigált és írógéppel írt jelnevekkel ellátott változatát hamisításnak minősítette. A Szent Istvánnak tulajdonított hamis rendeletet leleplező, a nagy király becsületét helyreállító tevékenységemért cserébe megkaptam tőle a gazember jelzőt.
A mai napig nem tudja rovásbetűkkel helyesen leírni a saját nevét, amelyet betű szerint tesz át "rovásba" a rovásreformerek között általánosan elterjedt téveszme miatt. Ugyanez a téveszme eredményezte a rovás "q", "w", "y" és "x" feltalálását is.
Pedig a rovásírás eredendően nem a latin betűs ortográfiát követi, ezért ilyen betűkre nincs szükség. Az idegen neveket és szavakat nem betűről betűre (transzliterációval), hanem a magyar kiejtésük szerint (transzkripcióval) kell leírni. Például, ha egy névben néma betűk vagy idegen betűkapcsolatok (pl. ch, th, ph) vannak, azokat a ténylegesen elhangzó hangnak megfelelő rovásjellel kell rögzíteni. A történelmi nevek esetében a korabeli kiejtés irányadó. A rovásírásos emlékek vizsgálatakor nem a mai modern helyesírást kell visszavetíteni, hanem azt a hangalakot kell rögzíteni, ahogy az adott nevet az emlék keletkezésekor ejtették.
Friedrich Klára felfigyelt egy több, mint száz évig a feledés fátylával borított Árpád kori bronzkereszten lévő Egy ten "Egy isten" mondatjel rajzára az Archaeológiai Értesítőben és újraközölte azt a saját honlapján. Azt bizonyítja ez az örvendetes esemény, hogy az akadémikus "tudomány" nem képes a székely írás leírására és folyamatosan rászorul a "dilettánsok" támogatására. Friedrich Klára a mondatjel felső részét, a székely írás "nt/tn" (Ten) rovásjelét tévesen értelmezve szent-nek olvasta. A Ten jelet azért olvashatta tévesen szent-nek, mert a jelet betűkből alkotott ligatúraként próbálta feloldani (a jel függőleges szárát tekintve "sz" betűnek). A kettős kereszt alakú "gy" (Egy) jelet helyesen Egy-nek olvasta, ezáltal a mondatjel olvasatát Egy szent-nek határozta meg. Ez esetben megengedőbben fogalmazva azt írja, hogy "a rovás GY betű ... a rovásírás jelképrendszere szerint jelentése EGY, EGYETLEN". Azaz szerinte is van székely szójel.
- Horváth Iván irodalomtörténész szerint a ma ismert székely írás nem egy töretlen, honfoglalás kori hagyomány eredménye, hanem egy XV - XVI. századi tudatos fejlesztés. Meglátása szerint a Mátyás-udvar humanistái alkották meg (rekonstruálták) a krónikákban említett, de akkorra már elveszettnek hitt írást. Hozzátehetjük: e téveszmét csak a szakterület tényeit nem ismerő ember alkothatta meg és veheti komolyan. A székely írásnak ugyanis olyan sok jele azonos a humanisták által még nem ismert jelkészletek, például a Mas d' Azil-i, a Tordos-Vincsa kultúra, vagy az amerikai indiánok népi jeleivel, hogy a humanisták általi kitaláció ötlete komolyan fel sem merülhetne.
Hipotézisét azzal próbálta meg alátámasztani, hogy a rovásírás ábécéje olyan fonémákat is jelöl (pl. gy, ny, ty, zs), amelyek a korai ómagyar korban (a honfoglalástól 1350-ig) még nem léteztek, vagy nem különültek el, viszont a XVI. századi magyar helyesírási rendszernek már szerves részei voltak. Ezzel a bizonyítási kísérlettel az a baj, hogy bizonyítékhiányra épült. A nyelvészet nem rendelkezik elegendő adattal e kérdések eldöntésére és ezt kihasználva a prekoncepciójának megfelelő téves következtetéseket fogalmazhat meg. Például a "gy" hangot jelölő kettős kereszt ismert a hun jelhasználatból és a hun Edikon "Egy hun" neve alapján e "gy" hang létezését is feltételezhetjük. A finnugrizmus azonban abból indult ki, hogy a hunok és a magyarok nem azonosak, ezért sem az írásjeleink, sem a hangkészletünk eredetét nem hajlandó a szükséges körültekintéssel kutatni. Sorozatban mutatnak be elolvasható hun tárgyakat a félsikerű kiállításaikon, ahol a leleteken lévő szövegek olvasatáról akkor sem számolnak be, ha az a köreikben dúló vita végére tenne pontot. E mulasztást "továbbfejlesztve" Horváth Iván megpróbálta kétségbe vonni a székely írás eredeti írásként való létezését is.
Az Irodalomtörténeti Közlemények szerzőit és szerkesztőit nem zavarták a rovológiai tények, meg a magyar- és tudományellenes gondolatmenet. Ezért a méltatásuk szerint Horváth Iván munkássága jelentős szerepet játszott az „elképzelt irodalmi jelenségek” és ideológiai alapú őstörténeti elméletek tudományos kritikájában, még ha egyes állításaival (mint a humanista eredet kizárólagossága) a szakma egy része vitatkozott is.
Ismertebb írása a témában A székely rovásírás és a latin–magyar ábécé című tanulmánya, amely többek között a Magyar irodalom történetei című sorozatban is megjelent.
- Hosszú Gábor A műszaki tudományok doktora, aki az írásbeliség történetét informatikai és matematikai modellekkel közelíti meg. Jelentős szerepet vállalt a rovásírás Unicode nemzetközi szabványosításában. Szerepe volt abban, hogy a székely-magyar rovás bekerüljön az egyetemes informatikai szabványba (Unicode), így ma már a rovásjelek digitálisan is egységesen kezelhetők. A Michael Eversonnal közös első tárgyalásra engem is meghívott, de amikor kérdésemre elmondta, hogy a nyitva álló tudományos problémákat szavazással fogják eldönteni, akkor eldöntöttem, hogy nem megyek el.
A Heritage of Scribes c. művében a magyar rovásírást és a kazár, a kárpát-medencei és az őspermi rovásírásokat paleográfiai szempontból elemzi.
Az írásjelek változását, torzulását és terjedését statisztikai és informatikai algoritmusokkal vizsgálja, amit számítógépes archeográfiának nevez. Elkülönítette a különböző rovásírásos emlékcsoportokat (például a késő avar kori leleteket a későbbi székely emlékektől) és definiálta is őket, segítve ezzel a leletek pontosabb datálását.
Több közös tanulmányt jegyez Zelliger Erzsébet nyelvtörténésszel, amelyekben a mérnöki-informatikai és a nyelvtörténeti megközelítést ötvözik egyes rovásfeliratok elemzésekor. Részletesen elemezték a nagyszentmiklósi aranykincsen található többnyelvű feliratokat a Magyar Nyelv folyóiratban (2014). Több tanulmányt is szenteltek a bodrog-alsóbűi rovásírásos leletnek, vizsgálták annak írástörténeti kapcsolatait, olvasati kísérleteket tettek és később kiegészítették az átírást. Szeretve tisztelt Kókai János főosztályvezetőm mondása jut erről az eszembe, aki valami hasonló esetre azt mondta, hogy a "Kecskesz@r a legmagasabb szintű matematikai elemzés után is kecskesz@r marad".
Közös tanulmányban vizsgálták a Konstantinápolyi rovásfelirat számítógépes paleográfiai vonatkozásait. Elemezték a kiskundorozsmai íjmarkolatlemezek feliratát (2019). Közösen jegyzik a Rovásfelirat a megfejtés útján. Módszertani kérdések című írást az E-nyelv folyóiratban (2013). Akadémiai publikációjukban (2021) új olvasatot javasoltak a szarvasi tűtartó feliratára, melyet hangtörténeti és szókincstani elemzésekkel támasztottak alá. A Zelliger Erzsébet által szerkesztett, a Magyarságkutató Intézet által kiadott Rovás – magyar nyelvtörténet – művelődéstörténet című kötetben Hosszú Gábor több tanulmánya is megjelent.
- Janurik Tamás elsősorban nyelvészként ismert, de munkássága érinti a rovológiát (rovásírás-kutatást) is, különösen a korai írásrendszerek és nyelvemlékek elemzése révén. Finnugrisztikai háttere miatt gyakran ütközteti nézeteit az alternatív elméletek képviselőivel. Ennek során feltehetően az MTA által meghirdetett dilettánsellenes kultúrharc céljait követi. A "tudományos konszenzus" irányadói ugyanis úgy ítélték, hogy a prekoncepcióik védelmében szükség van a dilettánsok nézeteivel való leszámolásra. E cél szolgálatában semmitmondó cikkek sora születik meg az akadémikus "tudomány" képviselőnek tollából. Ezekben az érdemi tudományos kérdések megtárgyalását gondosan kikerülik. Többnyire huszadrangú támákat vetnek fel, például, hogy a kívülállók gyakran maguk tördelik a cikkeiket s ennek során a szövegben helyezik el az ábrákat, pedig azt a cikk végén kellene közreadni stb.
Janurik Tamás szervezett az academia.edu felületén egy vitát. Ebben Zelliger Erzsébettel közösen - egy cikkemet bírálva - fejtették ki véleményüket az általam felismert Lyukó hieroglifáról. Janurik Tamás egy tudományos igényű szempontot említett e vitában, amikor felhozta, hogy lyuk szavunk a nyelvészeti kutatások alapján nem is olyan régen még "l" hanggal kezdődött, azaz luk alakú volt. Ez persze nem cáfolta az én álláspontomat, csupán annak meg nem értéséről árulkodott. Ugyanis a lyuk/Lyukó jelnek, meg az előzményeinek évezredeken - kontinenseken átívelő története van és szükség van olyan névre, amit minden korban és területen megértünk, használhatunk a jel egyedi azonosítására. Ami persze nem jelenti azt, hogy az összes előfordulásának "ly" hanggal kezdődött a hangalakja. Ezen túl párhuzamosan lehetett két- vagy többféle alakja a szónak időtlen idők óta. Én is felvetettem, hogy ez a lyuk, Lyukó jelnevünk valamiképpen kapcsolatban van a Luca napi hiedelmekkel, amelyek gyökere szintén a kőkori naptiszteletre vezethető vissza. Miközben a nyelvtudomány írásos forrásai nem érnek le az idő ilyen mélységeibe.
A lyuk, Lyukó jelnevet indokolt szerepeltetni a magyarázatokban, mert valamiképpen említeni kell, el kell nevezni az ismeretlen idők óta ilyen hangalakot rögzítő szójelet. A kőkor mélységeiben a jelnek ez az esetleg nem kellően pontos megnevezése is előrelépés, mert nincs más.
További szempont, hogy a székely írásnak van "l" és "ly" rovásbetűje is. Ez utóbbi az egyiptomi Rá napisten jelével azonos alakú - azaz a jelhasználók tudatosan, folyamatosan használtak egy több ezer éves szójelet, de annak a hangalakja valamilyen ok miatt ma már nem azonos (egy részben megváltozott jelforma jelöli az "r" hangot). Az akrofónia rekonstrukciójakor meg kellett találnunk a két betű ősének tekinthető eredeti szójelet. Ez sikerült is. Az "l" az élő, a "ly" pedig a lyuk, Lyukó szójeléből keletkezett. Ezek egymástól független grafikai formák.
A magyar nyelvben csak a lyuk, Lyukó szavak kezdődnek "ly" hanggal, amivel Janurik Tamás is egyetértett. Ebből következően a "ly" rovásjelünk akrofóniájának egy lyuk, Lyukó szóból kellett kiindulnia egyelőre ismeretlen időpontban. Janurik Tamás észrevétel nélkül átlépte ezt a körülményt s az akrofónia időpontjára sem javasolt időpontot. Mindössze a Zsirai Miklós féle finnugrista hagyományoknak megfelelően kiosztotta rám a sarlatán jelzőt.
A hieroglifának a lyuk szóval való szemantikai azonosítását alátámasztja, hogy a jel előfordulásainak egyik csoportjában a lyuk jel közepén van egy fizikai lyuk is. Ebből következően a "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció magyar etnikumhatározó (7. ábra) és a korabeli jelhasználat szintén "lyuk, Lyukó" jelentést tulajdonított e hieroglifának. Amiből persze még nem tudjuk azonosítani a szójel első hangját.
Az egyiptomi hieroglif írásban ugyanez a jel Rá napisten jele, a kínai írásban pedig "Nap" jelentésű (a hangalakja ri). A leggyakrabban pú (vagy pu₂) hangalakú sumér változat "kút, forrás" jelentése a magyar "lyuk, Lyukó" jelentés rokona. Ez megfelel annak, hogy Simo Parpola a sumér nyelvet is urálinak, azaz a magyar nyelv rokonának minősítette (persze itt csak a jelentések rokoníthatók, a hangalakok nem). Az alaszkai Yukon folyónév hangalakja ugyanakkor hasonló a magyar lyuk, Lyukó jelnévhez. Mellette szóló érv, hogy az ázsiai szkítáktól eredő hunok ősei mentek át Amerikába indiánnak s a szkíták az isteneik miatt tisztelték a folyóikat. E kérdés tisztázásához további kutatás szükséges.
- Korompay Klára, az ELTE korábbi egyetemi docense, neves nyelvtörténész. Tudományos munkásságát alapvetően a magyar nyelvtörténet, a helyesírás-történet és a kódexirodalom területén fejti ki. Korompay Klára nem rovológus, hanem nyelvtörténész, akinek az ómagyar kori írásbeliségről alkotott nézetei mégis fontos hivatkozási pontot jelentenek a rovásírás kutatói számára. Munkásságának releváns pontjai érintik a rovásírás történetének aktuális kérdését, mert tanulmányozza az ősmagyar és a korai ómagyar kori írásbeliség kérdéseit.
Kutatásai során megmarad a hagyományos akadémiai keretek között, és nem von le rovológiai következtetéseket. Szerzője és szerkesztője több meghatározó egyetemi tankönyvnek és kézikönyvnek, amelyek a magyar nyelv történeti rétegeit tárgyalják. A ma hatályos NAT tankönyvek azt állítják, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli volt. Miközben a múzeumok polcain százszámra sorakoznak e korból való, a magyar hieroglif írás segítségével magyarul elolvasható szövegek. Az előre mutató lépések közé tartozik, hogy Korompay Ágnes szerint lehetett magyar írásbeliség az ősmagyar korban. Kérdésfelvetése szükségképpen rátereli az írás- és nyelvtörténészek figyelmét a hieroglifikus írásemlékeinkre, a közönségét pedig az ő habozásukra.
- Mandics György rovológiai munkássága a joggal vitatott teljesítmények közé tartozik a kortárs magyar írástörténeti irodalomban. Kutatásainak középpontjában a székely írás néhány emlékének felülvizsgálata és a Somogyi Antal-féle rovásírásos kézirat gyűjtemény rehabilitációja áll. Szüleinek egyszámjegyű tagkönyve volt a Román Kommunista Pártban. Ő maga - a Demokratában megjelent interjú alapján - kapcsolatban állt a szekuval. A Ceausescu halálához vezető forradalom során Magyarországra települt. Köteteire jellemző, hogy ami hiteles, azt hamisítványnak tartja (például a szentgyörgyvölgyi tehénszobor általam adott leírását), amit pedig hamisítványnak minősített az akadémikus tudomány (például a Somogyi hagyatékot), annak a valódiságát híreszteli. Ám egyik állítását sem támasztja alá hitelt érdemlően. Munkáiból csupán a hozzá nem értése és a legjobb rováskutatókkal szembeni elfogultsága válik nyilvánvalóvá.
Könyvei:
A rejtélyes írások könyve, Bukarest, Kriterion, 1981.
Rejtélyes írások, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987.
E kötetben felfigyelt néhány régi és érdekes írásra, például a Mas d' Azil-i jeles kavicsokra, de egyetlen szóval sem említette, hogy ezeken a székely írás 20 párhuzama található meg.
Róvott múltunk I–III. 2010–2012 Irodalmi Jelen Könyvek, Arad.
2000 oldalas trilógiájában összelapátol hetet-havat, ami egy kicsit is emlékezteti a rovásjelekre, de semmiféle rendet nem tud alkotni a körükben. Mindenkibe beleköt, aki a székely írás antik eredetéről írt. A róluk szóló fejezet elejére illeszti a bökversét: "Nem mind tiétek, mi antik, ti sírrabló brigantik". A műben 200 alkalommal említi a nevemet, de mindig alaptalanul negatív beállításban.
Például az trilógia olvasójának el kell döntenie azt a kérdést, hogy eltér-e egymástól a 7500 éves és az i. e. 5500-ból való? Ugyanis Mandics György a szentgyörgyvölgyi tehénszobor korát kétféleképpen adja meg: "i. e. 7500? (i. e. 5480- 5360)". A kérdőjelből sejthető, hogy az i. e. 7500-as adatot nem fogadja el, csak az utána zárójelben közölt intervallumot. A kérdőjeles „i. e. 7500?” adattal azonban sehol másutt nem találkoztam a könyvében, ezért meglepő, hogy Mandics György mintha nekem tulajdonítaná (pedig azt a szakirodalomból vettem át). Azt írja ugyanis, hogy "kora, hogy elsőbbségét biztosítsa, Varga Géza kapásból rátett Bánffy Eszter leletére még kétezer évet". Mandics György képes olyan zavaros félmondatokat írni, amelyek tisztába tételéhez akár oldalakat is kellene írnia a kritikusnak. Általában nem érdemes ilyesmivel bajlódni, hiszen egyes szerzőkön nem lehet segíteni. Ha most mégis erre vállalkozunk, az azért van, mert – mint azt e trilógiában másutt is megszokhattuk – alaptalanul lettünk megvádolva. E néhány sor leleplezi a munkamódszerét, amiből a nyájas olvasó megalapozottan következtethet arra, hogy érdemes-e ellenőrzés nélkül komolyan vennie Mandics György állításait.
Ez egy számszerű adat volt, ami Mandics Gyurka bátyánk tévedését mérhetően jelzi. Nyilvánvaló, hogy nem tettem rá 2000 évet Bánffy Eszter adatára, mert a 7500 éves ugyanolyan idős, mint a Kr. e. 5500-ból való. A lényeg az, hogy hiányzik az általa emlegetett 2000 év. Mandics György mégis, minden alap nélkül, csak a saját matematikai jellegű problémáira alapozva tulajdonít nekem valamilyen történelemhamisító szándékot (amiért azóta sem kért bocsánatot, mert a becsületet nem minden családban verik egyforma hatékonysággal a gyermekek fejébe). Egyébként is csak az e téren mérsékelt értelemmel élők gondolhatják, hogy az írásemlékek bármiféle versenyben lennének s hogy ebben én érdekelt vagyok. Védekezésemet a Mandics György róvott múltja címmel írtam meg.
Somogyi Antal rovásírásos gyűjteménye I–IV. 2012–2016. Magánkiadás / Kráter Műhely Egyesület, Budapest/Pomáz
A hamisítványnak tartott rovásírásos szövegeket időszerű volt közreadni. Például azért, mert egy 1800-as években készített hamisítványban is lehet jól, tehát Verbőciként leírva a Werbőczy név - amiből tanulhatnak a rovásreformerek is, meg Zelliger Erzsébet is. A szerző azonban nem mellékelt hozzá megfelelő szövegkritikát.
- Máté Zsolt nyelvész a székely nikolsburgi ábécé egyik fontos jelének, a tprus mondatjelnek az elvetélt magyarázatával tette hirhedtté a nevét. A Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írt Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenése késztette válaszra. Ebben ugyanis ezt a rovásjelünket Simon Péter az egyiptomi heperu hieroglifával rokonította. Máté Zsolt nevezetes téveszméje e korábban is félremagyarázott „tprus” jelnév újabb, alapvetően elhibázott értelmezése. Tanulmányában - tévesen - amellett érvelt, hogy a kérdéses jel nem egy ősi rovásjel neve, hanem a latin temporius "korábban" szó rövidítése, a ten jel korábbi alakja, amely csak egyfajta szerkesztői megjegyzésként került az ábécé mellé.
Elképzelésének kudarcát az okozta, hogy gondolatmenetét balról jobbra tartó sorvezetésre építette, miközben a nikolsburgi ábécé jelei jobbról balra követik egymást. Abban sem volt igaza, hogy a tprus jelet az eredeti lejegyző az ábécé mellé tette volna, mert az általa figyelmen kívül hagyott korabeli korrektúrajelek világosan megmutatják, hová is kell beszúrni a másolás során véletlenül kihagyott és csak végül pótolt jelet.
Bár elméletét a "temporius"-olvasatról kezdettől vitattam, hosszú évekbe telt, mire az akadémikus "tudomány" tudatáig is eljutott a hiba felismerése. A Nyelvtudományi Közlemények, ahol Máté Zsolt írása megjelent, sokáig nem közölte a helyreigazító cikkemet, majd érdeklődésemre minden megjegyzés nélkül visszaadta a kéziratot. Végül én adtam ki egy tanulmánykötetben. Addig azonban a mátézsolti téveszme elvégezte a maga pusztítását az akadémikus szerzők (Róna-Tas András és Sándor Klára) munkáiban. Hivatkozott és figyelembe vett állásponttá vált, bár arra nem volt méltó. Az említett szerzők azért nem voltak képesek hitelesen bemutatni a nikolsburgi ábécét, mert Máté Zsolt álláspontját komolyan vették és a tprus jelet kihagyták a nikolsburgi ábécé jelei közül. Pedig a szakirodalomban a nagy elődök, pl. Németh Gyula és Jakubovich Emil ezt már hitelesen meg tudták tenni. (Olyan értelemben voltak hitelesek, hogy nem tagadták ki a jelsorból a tprus jelet, de megfelelő magyarázatot ők sem tudtak adni erre a mondatjelünkre). Máté Zsoltnak, Róna-Tas Andrásnak és Sándor Klárának csupán követni kellett volna az elődöket, ami a jelsort illeti.
Ám a tprus jelnév túl hosszú volt ahhoz, hogy az elképzeléseiknek megfelelő betűnek tekintsék, ezért szerettek volna kitalálni valami más magyarázatot. Máté Zsolttal az élen el kívánták takarítani a magyar- és tudományellenes prekoncepciók érvényesítésének útjából e fontos írásemlékünket. A sánta kutya szindróma azonban erősebbnek bizonyult a történelemhamisító "tudományos konszenzusnál".
Az akadémikus áltudomány kudarcából következően előttünk megnyílt a lehetőség a tprus "szabír ős" mondatjel őstörténeti hasznosítására.
- Püspöki Nagy Péter történész és heraldikus, nyugalmazott egyetemi tanár. Már egyetemi hallgatóként nevet szerzett magának azzal, hogy megfejtette a felsőszemerédi templom falán talált rovásfeliratot. Alapműve e témában az 1984-ben megjelent "A 'rovásírás' írástani helye és szerepe a magyar művelődés történetében" című tanulmánya. Ebben az írásrendszert fejlődéstörténeti kontextusba helyezte. Püspöki Nagy Péter már az 1970-es években felhívta a figyelmet arra, hogy a rovásírás-szakirodalom hatalmas mennyisége ellenére a szerzők sokszor nélkülözik az alapvető írástörténeti és módszertani ismereteket. Munkássága során kiemelte, hogy a székely írás témakörében számos fontos kérdés (például a pontos eredet és a korai emlékek hitelessége) a mai napig tisztázásra vár a tudomány számára.
- Ráduly János (1937–) erdélyi néprajzkutató és író rovológiai tevékenysége elsősorban a rovásírásos emlékek feltárására, értelmezésére és népszerűsítésére összpontosul. Munkássága során foglalkozott erdélyi rovásfeliratok (például templomfeliratok, karcolatok) olvasatának elkészítésével és tudományos elemzésével. Részt vett a rovásírásos emlékek rendszerezésében és gyűjteménybe foglalásában. Számos önálló kötetet és tanulmányt szentelt a témának, amelyekben a rovásírás eredetét, fejlődését és használatának emlékeit vizsgálja. Ismertebb rovológiai művei közé tartoznak például:
- A rovásírás vonzásában
- Rovásíró eleink
- A székely rovásírásról
Kutatásaiban összekapcsolja a néprajzi ismereteket a paleográfiával (írástörténettel), figyelembe véve a rovásírás népi hagyományban betöltött szerepét is.
A homoródkarácsonyfalvai felirat az egyik legrégebbi székelyföldi rovásemlék (XIII. század). Ráduly 2008-as olvasata szerint a két sor jelentése: "… NeM HiSZeND NeKI / Homoród SZéKeLYI VéSéK." Később, 2006-ban a templom belső falán (a Szent László-legendát ábrázoló freskónál) egy újabb feliratot is tanulmányozott, amelyet TATÁR-ként értelmezett.
A vargyasi keresztelőmedencén 1994-ben előkerült, XIII-XIV. századi faragott kőfeliraton Ráduly a következő szöveget azonosította: "MiHáLy J: iRTán KöVeT" (azaz: Mihály J. írta a követ).
A Konstantinápolyban talált 1515-ös rovásemlék kapcsán Ráduly elvetette a korábbi „ide tette” olvasatot. Az ő értelmezése szerint a szöveg vége így hangzik: „Szelimbök császár idétben [idejében] száz lóval”.
A 15. századi bögözi templomfalfestményen látható bejegyzést sokan az „Atyaisten” szóként olvassák, de Ráduly János és más kutatók vitatják a korábbi elméleteket, hangsúlyozva a ligatúrák (összerótt betűk) pontos elemzésének fontosságát.
A székelyderzsi rovásírásos tégla megértése a benne szereplő, szójelekből álló Dana ten ligatúra miatt mindeddig meghaladta a kutatók lehetőségeit. Ennél az emléknél Ráduly János a Miklós Anti az pap vagy Miklós szenti az pap olvasatokat tartotta lehetségesnek. E hibás olvasatoknak az az érdeme, hogy "nt"-nek olvassa, tehát legalább helyesen azonosítja a ten szójelet. Csak persze az lenne a helyes, ha nem a szójel tudományoskodó modern "nt" változatát, hanem az eredeti ten szójel-értékét használná, ami az énlakai bilingvis alapján már elérhető és megérthető.
Ráduly János ezen eredményeit és az erdélyi leletek katalógusát az Erdélyi Istvánnal közösen jegyzett kötetében foglalta össze részletesen. E kötet a székely írást hun eredetűnek tartja. Legkorábbi emlékeként a Magyar Nemzeti Múzeumban barbár módon lereszelt budapesti jelvényt mutatják be, amelyről azonban később az előkerült párhuzamok alapján kiderült, hogy nem hun kori, hanem késő középkori (XIII-XIV. századi).
- Róna-Tas András. Nyelvész, orientalista, a Magyar Tudományos Akadémia évtizedeken át meghatározó hatású tagja. Németh Gyula tanítványa. Kutatásai során az eurázsiai írásrendszerek és a magyarság korai műveltségének kapcsolatát vizsgálja.
Korábban a székely rovásírást az ótürk írások leszármazottjának tartotta. A Bronzkori magyar írásbeliség c. könyvünk 1993-as megjelenése után azonban kijelentette, hogy a székely rovásírás eredete egy rejtély. Az MTA székházában tartott legutóbbi előadásában ama feltételezésének adott hangot, hogy a székely írás egy óbalkáni írás leszármazottja. Ez akkor is jelentős felismerés, ha a Balkánon hunok és avarok által használt magyar hieroglif írást nem nevezte meg s azt sem említette, hogy a balkáni Vincsa kultúrának 49 jele magyarazonos.
Téved, amikor azt állítja, hogy a jelek formai hasonlítgatásával nem érdemes foglalkozni, mert az csak zsákutcába vezet. Valójában azt a jelenséget nem tudja feldolgozni, amit pl. a székely írás halat formázó "h" jelének az ótürk "b" betűvel való hasonlósága jelent. A finnugrista alapozású prekoncepció szerint, ha mi az ótürkből vettük át a jeleinket egy kész ábécé formájában, akkor a hal alakú jelnek nálunk is a "b" hangot illene jelölnie. Mivel nem ezt teszi, Róna-Tas András levonja következtetésként a téveszmét, hogy a jelformával nem érdemes foglalkozni. Ezzel azonban a jelekről megszerezhető tudnivalók felét kidobja az ablakon. A hal formájú jelek ugyanis - a sumér ha "hal" szójel alapján - halat ábrázolnak és halat is jelentenek. Egy ilyen szójelből keletkezett az akrofónia során a magyar "h" betű és az ótürk "b" is (mert a törökök a halat balik-nak mondják). Ez azt jelenti, hogy a magyar és a török írás egy sumérhez hasonló szójeles képírás leszármazottja (ahogyan azt Simon Péter megírta 1993-ban) és még szójeles korukban voltak egymással kapcsolatban. Ezt az elvet és ezt a halas példát 1993-ban közreadtuk már Szekeres Istvánnal s arról Róna-Tas András is tudhat. Ám ezt a felismerést nem érvényesíti a következtetéseiben, talán mert ellenkezik a finnugrista prekoncepciókkal, amely szerint nekünk nem lehet semmi közünk a sumérekhez. Hiszen "mint tudjuk, a sumér rokontalan szigetnyelv".
Róna-Tas András fogalmazta meg, hogy a magyar őstörténetet a tudományosság igényével kutatni csak az általa megadott földrajzi szélességi és hosszúsági fokok között (lényegében az Urál vidékén) lehet. E téveszméből fakadt minden, az írásunkkal kapcsolatos további, például a fent említett, a jelformák értéktelenségéről alkotott hibás nézete is. A tudományok fejlődése időközben a tudománytörténet szemétdombjára utasította az Urál vidéki őshazáról alkotott finnugrista prekoncepciókat.
Róna-Tas András tanítványa, Sándor Klára nemrég közreadta azokat a szempontokat a Magyar Nyelv folyóiratban, amelyek miatt az Urál-vidék sem genetikai, sem kulturális értelemben nem tekinthető a magyarság szülőföldjének.
Mint azt Sándor Klára írja: "Az új adatok ugyanis arra utalnak, hogy a magyarság csak a 9. század elején hagyta el az Urál-vidéket ... ugyanakkor vannak olyan török szócsoportok, amelyeket növényföldrajzi megfontolások miatt csak ennél délebbi területen tartott átvehetőnek a turkológiai kutatás. Konszenzus volt abban is, hogy a magyart ért török hatáshoz több évszázadnyi nyelvi érintkezés kell, ráadásul többféle török nyelvvel és több kontaktussal számolnak. A két nyelvészeti megfontolás – a déli átvétel és a több száz éves nyelvkontaktus – és az Uráltól való 9. század eleji indulás értelemszerűen nem érvényesülhet egyszerre."
Sándor Klára "persze" téved, mert nem veszi figyelembe a rovológiai adatokat.
- Egyrészt a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor (a ten "élet, isten" hieroglifának a szaporítóserven való elhelyezése) és az egyre szaporodó hasonló adatok azt jelzik, hogy a magyarság már a neolitikumban is jelen volt a Kárpát-medencében.
- Másrészt a szarmata, hun és avar hieroglifikus írásemlékek ugyanúgy magyarul olvashatók el, mint a honfoglalók és az Árpád kori magyarság hieroglifikus szövegei. Azaz a sztyepp övezetben, korábban pedig a Pireneusoktól Amerikáig magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélő népek éltek a hieroglifikus írásemlékek alapján. Ezen a hatalmas területen minden nép őseivel találkozhattunk és szavakat cserélhettünk. Mivel a tankönyvek e forráscsoportra ügyet sem vetve azt állítják, miszerint ebből az ősmagyar korból nem maradt ránk írás- és nyelvemlék, ezért nem számíthatunk arra, hogy a "tudományos konszenzus" egyhamar megoldja a dilemmát, amire Sándor Klára mutatott rá.
Azaz a nyelvészet a hieroglifikus írásemlékek figyelmen kívül hagyása miatt súlyosan hiányos adatokra épít, ezért semmi esélye sincs arra, hogy a vitatott kérdésekre megfelelő választ adjon, amíg e szemellenzős módszerüket nem cserélik fel a nyílt tudomány elveire. A tudományos kérdések megoldása helyett marad számára a cenzúra, az elzárkózás és a kívülállók fejére öntött jelzők tömege.
Simo Parpola pedig időközben a sumért az uráli nyelvek közé, azaz a magyar rokonságába sorolta. Ezek az álláspontok a székely írás és a sumér írás rokonságát kimutató, jóval korábbi kutatási eredményeinket igazolják (6. ábra).
Róna-Tas András fogalmazta meg azt az elvet is, hogy a tudománynak nem feladata a dilettánsok ötleteire való válaszolgatás. Ez az első pillantásra igaznak tetsző álláspont azonban csak akkor használható, ha a tudomány tud, a dilettánsok meg nem tudnak. Amikor azonban a "szakma" téved, vagy hazudik s a tudományos igényű kutatási eredményeket a körön kívüliek szolgáltatják, akkor ez az elv nem több egy bűnjelnél. A tudomány egyetlen célja ugyanis a kíváncsiságunk kielégítése s e célnak minden mást alá kell rendelni. Ha e célhoz a dilettánsoknak kikiáltott másként gondolkodók, vagy egyáltalán a gondolkodók ötletei vezetnek el, akkor azokra is figyelni kell.
- Rumi Tamás a kortárs rovológia egyik meghatározó alakja, aki elsősorban a székely-magyar rovásírás modernizálásáért, egységesítéséért és nemzetközi szabványosításáért végzett tevékenységéről ismert. Kulcsszerepet játszott abban a szakmai folyamatban, amelynek célja a rovásírás bevezetése volt az ISO/IEC nemzetközi szabványba és a Unicode-rendszerbe. Részt vett a "Magyar Rovás" szabványtervezet kidolgozásában, ezért annak hibáiért is felelősség terheli.
Számos, a rovásírást népszerűsítő és oktató könyv szerzője vagy társszerzője, mint például a Rovás alapismeretek (Sipos Lászlóval közösen) vagy a Rovás Atlasz meg (a Hosszú Gáborral és Sipos Lászlóval közösen írt) Az Élő rovás. Ezekben hasznos ismereteket téveszmékkel vegyesen terjeszt. Ilyen például a szerinte főleg idegen szavakban használandó, az önjelölt rovásreformerek által feltalált "q", "w", "x", "y" rovásjel.
Alapítója és vezetője a Rovás Alapítványnak, meg a Rovás Info hírportálnak, amelyek a rovásírás mindennapi használatát (például rovásos településtáblák, kiadványok) és kutatását koordinálják.
Tevékenysége középpontjában az "élő rovás" koncepció áll, amely a rovásírást nem csupán történelmi emlékként, hanem a modern technológiai környezetben is használható, élő írásrendszerként kezeli s egyes tulajdonságaiban szükségtelenül megváltoztatja a nemzeti írásunkat.
Szerkesztője a wikipédiának, ahol a székely írásról a hozzá nem értők terrorja miatt nincs komolyan vehető leírás.
- Simon Péter (1920–1993) történész az Eötvös Loránd Tudományegyetem Újkori Magyar Történeti Tanszékén tanított, és szabadidejében foglalkozott a magyar rovásírás kutatásával. Fő kutatási területe történész-professzorként az agrárkérdés és a XIX-XX. századi magyar történelem volt. Azon kevés egyetemi oktató közé tartozott a pártállami időszakban, akik tudományos igénnyel fordultak a rovásírás felé, igyekezve azt beilleszteni a magyar művelődéstörténetbe. Rovológiai írásai folyóiratok hasábjain vagy gyűjteményes kötetekben jelentek meg. Kutatásai során szoros kapcsolatban állt a kor más rováskutatóival. Szekeres Istvánnal és e sorok írójával együtt tagja volt ama kutatói körnek, amely a hivatalos akadémiai állásponttal szemben az írásműveltségünk sokkal ősibb eredetét hirdette. A Bronzkori magyar írásbeliség c. közös kötetben fejtettük ki elméleteinket. Simon Péter nem határolódott el a délibábosnak kikiáltott elméletektől, hanem éppen ellenkezőleg: a magyar rovásjelek és a mezopotámiai, meg egyiptomi jelrendszerek közötti párhuzamokat kereste és találta meg. A jelformák változásaira épülő álláspontja szerint a székely rovásírás egy Kaukázustól délre a Kr. e. II. évezredben használt hieroglifikus írásból alakult ki. Tehát a tudományos irodalomban szokásos módon használván a megfelelő szakkifejezéseket, azt vallotta, hogy rovásbetűink eredetileg hieroglifák voltak. Bizonyította, hogy a magyar jelkészlet egy olyan egyetemes műveltség része, amely összeköti a Kárpát-medencét az ókori folyammenti kultúrákkal. Simon Péter a "hivatalos" történészi kereteken túlmutató elméletek képviselője volt, aki a halála évében megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. könyvvel tette le mérföldkőnek számító névjegyét a rovológiában.
Ez a kötet volt az, amelyik lemosta az asztalról az akadémikus "tudomány" által a székely írás ótürk eredetéről vallott, a tudományos igényű alátámasztás nélkül is másfélszáz éve hirdetett álláspontját. Ma ezt a téveszmét már csak Vásáry István képviseli, a többségi "nem tudjuk" mellett. Ő úgy értékelte Simon Péter felismerését az ELTE Zelliger Erzsébet által szervezett előadás-sorozatában, hogy "rokonszenves ember, de nem hiszek neki". Mintha a tudomány nem tudás és bizonyítás, hanem hit kérdése lenne.
Simon Péter példája azt bizonyítja, hogy elhibázott a kutatók felosztása dilettánsokra és szakképzettekre. Egyrészt írástörténész képzés hiányában mindenki autodidakta, amint azt a nyomomban Fehér Bence is elismerte. Másrészt a két szekértábor között a múlt megismerésének vagy meghamisításának igénye jelenti a valódi eltérést. Egyúttal azt is bizonyítja Simon Péter példája, hogy a prekoncepciómentes összefogás gyorsan nagy eredményekre (esetünkben az ótürk eredeztetés többség általi felhagyására) vezetheti a kutatást.
- Sándor Klára nyelvész, kultúrtörténész, a Szegedi Tudományegyetem professzora, az akadémikus rovológia egyik meghatározó alakja, Róna-Tas András tanítványa. Rokonszenves őszinteséggel adta közre azt a véleményét, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, számukra minden alapfogalom tisztázatlan.
Következetesen használja a székely írás terminust a "rovásírás" helyett, ami egyfajta előrelépés e téren. Logikus érvelése szerint a "rovás" csupán az írás technológiájára utal (fába rovás), míg a "székely írás" egy konkrét, történetileg kialakult és a székely közösséghez köthető ábécét jelöl. Amihez csak azt kell hozzátenni, hogy az ábécé helyett a jelkészlet jobb szó lenne, mert az ábécében csak egyetlen hangot jelölő betűk vannak, miközben a székely írásnak szó- szótag- és mondatjele is van.
Benkő Elekkel és Vásáry Istvánnal közösen jegyzett műve a téma eddigi legterjedelmesebb, ám súlyos elvi hibákkal terhelt korpusza (2).
A rováskorpuszban kitér a nikolsburgi tprus (tapar ős "szabír ős") mondatjel ismertetésére is, amellyel korábban is foglalkozott. A tőlem származó tájékoztatás hatására több kitérő után végül beismeri, hogy Máté Zsolt ezzel kapcsolatos álláspontja téves. Előzőleg a forráskritika eszközét végletesen "továbbfejlesztve" javaslatot tett a forrás, a nikolsburgi ábécé hibásnak minősítésére és olyan módosítására, ami lehetővé tenné Máté Zsolt téves álláspontjának fenntartását. E forrásellenes megközelítés illik a finnugrizmus történelemhamisító törekvései közé, ám nem találkozott fogadókészséggel.
Kezdetben a székely írás ótürk eredeztetését vallotta, majd - a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk elolvasása után - ezzel felhagyott. Az MTA rováskorpuszában Benkő Elekkel egyetemben - adathiányra hivatkozva - eltekintettek az írásunk eredeztetésének kifejtésétől. Adathiány azonban nincs, csupán a "szakma" nem hajlandó felhagyni a szójeleink tagadását illető prekoncepciójával és figyelmen kívül hagyja a hieroglifikus írásemlékeink sorát.
Sándor Klára hangsúlyozza, hogy a székely írás mai formájára és fennmaradására nagy hatással volt a XV-XVI. századi humanizmus. Igaza van, amikor rámutat, hogy a székely írás nem egy "változatlan ősi kincs". Abban azonban téved, hogy nemzeti írásunk a középkor folyamán alakult volna ki, valószínűleg keleti (türk) előzményekből, a latin betűs írásbeliség logikája mentén formálódván tovább.
Álláspontjával szemben a székely írás a középkor folyamán csak változott, de nem türk, hanem magyar (szkíta, szarmata, hun és avar) hieroglifikus előzményekből alakult ki. A székely írás azért hasonlít (a jelsorrendet és némely jelformát tekintve) a latinra, mert a latin végső soron a kőkori ősvallás jelrendszerének, azaz a magyar hieroglif írásnak a leszármazottja. Ezt jól dokumentálja az "u" és "v" rovásbetűk története (3).
Sándor Klára kutatja a székely írás "reneszánszát", amikor a humanista tudósok (pl. Thelegdi János) kezdték el elméleti szinten rendszerezni és tankönyvesíteni az írást.
Sándor Klára foglalkozik a rovásírás modernkori politikai és ideológiai használatával is. A 2014-ben megjelent könyvében részletesen elemzi, hogyan vált az írás a nemzeti identitáskeresés és a modern mítoszteremtés eszközévé.
Fontosabb művei:
A székely írás emlékei (2021) – Társszerzőként.
A székely írás nyomában (2014) – Átfogó monográfia.
Nyelvrokonság és hunhagyomány (2011) – A rovásírás és az eredetmítoszok kapcsolata.
Sándor Klára munkássága az akadémikus áltudomány sajátos, érdekes és szórakoztató jelensége, amely azonban nem alkalmas arra, hogy abból a székely írást megismerjük.
- Szász Tibor András (Brassó, 1958) felsősófalvi református lelkész és rováskutató, akinek munkássága meghatározó a székely-magyar rovásírás emlékeinek felkutatásában és alfabetikus elvű elolvasásakor.
Főbb kutatási eredményei és felfedezései közé tartozik a Szertő-tetői (Görgényi-havasok) rovásemlék, ami 2006-ban az ő közreműködésével vált ismertté. Ez egy rejtélyes, több tonnás kősztélé, amelyen archaikus rovásjeleket azonosítottak. A lelet jelentőségét növeli, hogy a sejtések szerint az nem a klasszikus székely rovásírás, hanem egy annál régebbi írásrendszer jegyeit hordozza. Nyilván ezért nincs alfabetikus olvasata.
Behatóan foglalkozott a vargyasi (egyes értelmezések szerint keresztelőmedence, mások szerint szobortalapzat) rovásfeliratának megfejtésével. Olvasata szerint a szöveg: „MIHÁLY ISszentTeN KÖVeTe”.
Kutatta a 2015-ben előkerült, 15–16. századi székelyudvarhelyi rovásfeliratos téglát, amelyet a rovásírás akkori élő használatának hiteles archeológiai bizonyítékaként értékelt.
Részt vett az újabb homoródkarácsonyfalvi feliratok (például a „fia” szavakat tartalmazó névjegyzék) elemzésében és alfabetikus alapú megfejtésében.
Felsősófalva mellett a helyi legendák által övezett Kodáros-dombon is végzett kutatásokat, ahol rováskő-leleteket azonosított.
Kevéssé emlegetett, de annál érdekesebb felfedezése a csencsói feliratos kő (10. ábra). Betűzve nem ad értelmes olvasatot, egyébként sincs a közkeletű székely ábécékben a második és a harmadik jellel könnyen azonosítható rovásjelünk. A honfoglalás kori leleteinken azonban van olyan, amelyik a középsőre hasonlít (csak a hegyen álló fa ágak nélküli - ebből lett aztán az énlakai "zászlós s" rovásbetű). Az ótürk írásokban pedig a harmadik jel az ök, ük, kö, kü szótagcsoport jele. A kő és a kű szó a hunok magyar nyelvéből kerülhetett az ótürkbe, mert ott nincs k-val kezdődő szó. A jel modernebb változatai közül az egyik a "k", a másik az "ö/ő" betű. A kő szójeléből az akrofónia során ez a két betű keletkezhet. Mindegyik ritkán használt jelünk, ami idővel ki is veszett. Ám a karcagi csatkarikán mégis csak előfordul egy párhuzama a harmadik jelnek, ahol a kő olvasatot adja (a 10. ábra jobb alsó sarkában).
- Szekeres István rovológiai (rovásírástörténeti) munkássága elsősorban a székely írás eredetének kutatására, valamint annak szójel-előzményeire és távol-keleti kapcsolataira összpontosít. Kutatásai során jelentős hangsúlyt fektetett az ótürk és kínai írásrendszerekkel való párhuzamokra, de nem figyel a más területeken felbukkanó, például sumér és hettita (luviai) párhuzamokra. Pedig nyilvánvaló, hogy a székely írásra csak olyan eredeztetés-elméletet lehet kidolgozni, amelyik az összes megfelelésre (pl. a Pireneusokban előkerült 15 000 éves Mas d' Azil-i jelpárhuzamokra és a hasonló korú amerikai párhuzamokra) egyaránt választ ad. Nem lehet a székely írás "n" betűjét a kínai "nagy" szójelből levezetni, ha figyelmen kívül hagyjuk a hasonló hettita (luviai) "nagy" szójelet. Szekeres István nem ismerte fel, hogy nem lehet egyik, vagy másik magaskultúra írásából származtatni a székely írást, ha a székely jelek párhuzamai lényegében mindegyik kultúra jelkészletében jelen vannak. Miközben a Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámításból azt is tudjuk, hogy ezek a hasonlóságok a jelrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhetőek. Erre a jelenségre (a székely jelek mindenütt tapasztalható jelenlétére) csak az lehet a válasz, hogy a székely írás nem leszármazottja, hanem közös őse ezeknek az ismert írásrendszereknek.
Simon Péterrel és e sorok írójával együtt azt vallja, hogy a székely betűk előzményei között fontos szerepet játszottak a szójelek (hieroglifák). Vizsgálta a székely írás és a kínai írásjelek (például a teknőspáncélokon talált jelek) közötti összefüggéseket. Foglalkozott honfoglalás kori leletek és a nikolsburgi jelcsalád jeleinek értelmezésével, amelyekben piktogramokat és szójeleket azonosított.
Jelentősebb művei és publikációi:
Bronzkori magyar írásbeliség (társszerzőként Simon Péterrel és Varga Gézával, 1993).
A székely és az ótörök írás jeltörténete, Mundus Kiadó, 2008.
Munkásságát Sándor Klára kritikával illeti, az alternatív írástörténeti körökben azonban alapvető hivatkozási pontnak számít.
- Szelp Szabolcs A Unicode-szabványosítás során Michael Eversonnal közösen dolgozta ki azt a beadványt, amelynek köszönhetően a székely–magyar rovásírás 2015-ben bekerült a nemzetközi Unicode-szabványba (8.0-s verzió) a magyar kultúrát arculcsapó Old Hungarian néven. Munkájuk célja egy olyan technikai háttér megteremtése volt, amely lehetővé teszi a rovásjelek egységes és stabil használatát a modern digitális eszközökön. A szabvány létrehozásakor hozzá nem értők között tartott népszavazással többségi alapon döntöttek tudományos kérdésekben. Ennek köszönhetően az így létrejött szabványhoz tartozó történeti leírás téves.
A Nikolsburgi ábécé szerzőségét és keletkezési idejét vizsgálta. Kutatásai alapján az ábécé másolója Philip de Penczicz morva nemes, a bejegyzés idejét pedig az 1490–1526 közötti időszakra tette.
Aktív résztvevője volt az olyan, a rovásírás egységesítését célzó konferenciáknak, mint amilyen pl. Solti értekezlet volt, ahol a szabványosítás technikai és elvi alapjairól tartott előadásokat. Helyesen járt el, amikor ellenezte a modern igények (pl. idegen betűk mint a "q", "w", "x", "y") beépítését a karakterkészletbe, ám ezt a helyes törekvését a hozzá nem értő többség leszavazta.
- Tubay Tiziano irodalomtörténész, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adjunktusa, akinek rovológiai (székely írástani) munkássága alapvetően a székely írás történeti, filológiai és művelődéstörténeti vizsgálatára fókuszál. Kutatásainak központjában a forráskritika és a humanizmus kor áll.
Átfogó monográfiát írt a székely írás kutatásának történetéről az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában (A székely írás kutatásának története, 2015). Ebben kritikusan tekinti át a korábbi elméleteket a kezdetektől a 20. század végéig.
Doktori disszertációját (Székely írás és humanizmus, ELTE, 2018) a székely írás kora újkori recepciójáról írta. Vizsgálta, hogyan vált az írás a humanista történetírók (például Szamosközy István, Oláh Miklós) körében a hun–magyar rokonság bizonyítékává és a nemzeti önazonosság részévé.
Részletesen foglalkozott a nikolsburgi ábécé keletkezésével és jelentőségével, a székelyföldi feliratok (pl. homoródkarácsonyfalvi, vargyasi emlékek) irodalmi és történeti összefüggéseivel, valamint külföldi gyűjteményekben lappangó emlékekkel (pl. az August herceg florilégiumában található székely rovásírásos verssel).
- Varga Csaba 1945-ben a Somogy vármegyei Mezőcsokonyán született. Pécsett matematika-rajz szakon szerzett tanári diplomát. Kiváló matematikus, rajzfilm-rendező, a magyar nyelv és írás széles körben ismert, jó tollú, rokonszenves kutatója. A nagyközönség szemében a legismertebb magyar írástörténész. Tudta, hogy a magyarság több tízezer éves kultúrája, hagyományvilága óriási értékeket hordoz; sőt ezen túl népünk úttörő szerepe a fejlett szintű, beszélt és írott ősnyelv megteremtésében is vitathatatlan.
A székely rovásírás eredete c. könyvemet olvasva kapott kedvet a rovásírás kutatásához. Találkozásaink alkalmával nem mulasztotta el tréfásan megemlíteni, hogy én tehetek az anyagi nehézségeiről, mert rováskutatóként kevesebbet keres, mint filmesként keresett volt. A kapott inspirációt megemlítette a Jel, jel, jel ... c. kötetének egyik lábjegyzetében és az felmérhető a tőlem átvett képek és szövegek mennyiségéből is. Kutatásai során a magyar ősműveltséggel, a kárpát-medencei nyelv és írás kezdeteivel foglalkozott.
Úgy gondolta, hogy az írásunk a Kárpát-medencében alakult ki vagy 30 000 éve. Valóban itt lehetett az írásunk a paleolitikum óta, de nem itt alakult ki, hanem a Közel Keleten 100 - 50 ezer évvel ezelőtt. Ezt az "f" (Föld) jelünk bizonyítja, ami az Ararát körüli Éden térképe az egy forrásból négyfelé induló szent folyókkal. Azonban már oda is Afrikából érkezett a jeleink egy része, azaz akár 200 ezer éves is lehet a legkorábbi magyarazonos jelcsoport. Varga Csaba hozta be a köztudatba, hogy az európai barlangokban is vannak a rovásírásunkkal rokonítható jelek. Ezeket a barlangi jeleket később Genevie von Petzinger mérte fel alaposabban, aki ezt a felfedezését világhírűvé tudta tenni, de nem ismerte fel a jelek magyar kötődését.
Felfigyelt arra, hogy a fontos rovásjelek száma lényegében változatlan maradt s hogy ez a szám közel azonos az ábécé jeleinek számával. Ebből csak némi joggal következtetett arra, hogy az ábécé magyar eredetű. Ez végeredményben igaz, ám a kőkori jelek szójelek voltak s belőlük az egyetlen hangot jelölő betűk csak sokkal később, a neolitikum végén alakulhattak ki. A megfigyelése mégis hasznos volt, mert felmerült a kérdés, hogy miért ez a jelszámra vonatkozó állandóság? Amire az a válasz, hogy a kőkori ősvallásnak ennyi jel elegendő volt az ősvallási tételek illusztrálásához és a legfontosabb fohászok lejegyzéséhez. Az ugariti ábécé alapján sejtjük, hogy a Varga Csaba által körülhatárolt szójeleknek a sorrendje is rögzített volt, amit a jelek ősvallási jelentősége határozott meg. Az akrofónia lezajlásakor aztán e szójelek sorrendje szabta meg az ábécé jelsorrendjét is (az első helyekre az isteni triász jelei kerültek).
Varga Csaba a Rosette-i kő alapján tévesen állapította meg, hogy az egyiptomi démotikus írás közeli rokona a székely írásnak. A tévedés oka a Rosette-i kő szerkezetében rejlik. A kövön ugyanaz a szöveg szerepel három különböző írással: felül egyiptomi hieroglif írással, középen démotikussal (az egyiptomi írás egy későbbi, kurzív formájával), alul pedig görög nyelven és betűkkel. Varga Csaba a Jel, Jel, Jel című könyvében a székely rovásjelek párhuzamaiként a kő felirata alapján olyan jeleket mutatott be "démotikus egyiptomi" jelekként, amelyek valójában a legalsó, görög nyelvű szövegrészből származtak. Mivel a görög ábécé és a székely rovásírás között valóban vannak formai hasonlóságok, Varga Csaba úgy vélte, megtalálta a kapcsolatot az egyiptomi és a magyar írás között. Azonban mivel az általa használt jelek nem egyiptomiak, hanem görögök voltak, az az elmélete, miszerint a székely írás közvetlenül összevethető lenne az egyiptomi démotikus írással, nem több tévedésnél. Ezt a könyve megjelenése után közvetlenül jeleztem neki.
Vásáry István. Széchenyi-díjas orientalista és turkológus a magyar akadémikus rovásírásleírás ismert alakja. A székely írást csak az ótürk írásrendszerek leszármazottjaként hajlandó tárgyalni. Maradandó, tudományos igényű kutatási eredményeket nem közölt (I. J. Gelb szerint az írásemlékek leírása és leltározása a nagy kérdések kikerülése mellett még nem tudomány).
Rovásíráshoz köthető, sokat idézett, de ennek ellenére semmitmondó tanulmánya 1974-ből A magyar rovásírás. A kutatás története és helyzete címmel jelent meg. Ebben kijelölte a további kutatás irányát: a székely írás betűit egyenként, összehasonlító módszerrel kell rokonítani a különböző török rovásrendszerekkel. Álláspontja szerint a türk írás periférikus rendszereit kell vizsgálni, amelyek közvetlen átadói lehettek a magyar írásnak. Hozzátehetjük: ezt a munkát turkológusként elvégezhette volna. Ma már az is világos, hogy egy ilyen kutatás nem igazolta, hanem cáfolta volna a székely írás általa képviselt ótürk eredeztetését. Talán éppen ennek felismerése akadályozta meg a munka elvégzésében.
Benkő Elekkel és Sándor Klárával 2021-ben közösen jelentette meg a székely írás eddigi legteljesebb corpusát A székely írás emlékei – Corpus Monumentorum Alphabeto Siculico Exaratorum címmel (2). A kötetet bírálta Fehér Bence, Zelliger Erzsébet és e sorok írója is. Ez a 928 oldalas monográfia a téma jelenlegi legvastagabb műve, amely azonban csak a prekoncepcióiknak megfelelően kiválogatott emléket sorolja fel, ám a szójelek betűként való kezelése miatt azoknak az olvasatát sem tudja helyesen megadni. Vásáry István kifejezetten tagadja benne, hogy a székely írásnak olyan képjelei lennének, mint amilyenek a kínai írásban vannak. Annak ellenére állítja ezt, hogy előzőleg eljuttattam hozzá a Magyar hieroglif írás c. kötetet, amelyben 50 ilyen kínai-magyar jelpárhuzamot mutatok be.
Vásáry István jegyzi a Magyar Néprajzi Lexikon és a Korai Magyar Történeti Lexikon "rovásírás" szócikkeit is, amelyekben összefoglalja az írás történetéről és a kutatás állásáról általa terjesztett téveszméket.
- Záhonyi András a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte tanulmányait. Mérnöki és műszaki területen tevékenykedett, jelenleg már nyugállományba vonult. A kutatóként ismert Záhonyi András ma írói és előadói tevékenységével van jelen a közéletben. A 90-es években hallgatóként és kutatótársként vett részt az Írástörténeti Kutatóintézet által szervezett előadásokon.
Rovológiai munkássága elsősorban a "rovásírás" és az ősi közel-keleti (mezopotámiai) írásrendszerek kutatására irányul. Kérésemre összeállított egy listát azokról a sumér jelekről, amelyek rokonságban lehetnek székely jelekkel. Ezt közreadta, de a hozzáfűzött megjegyzéseiből az derül ki, hogy nem sikerült megértenie a két írás kapcsolatát.
A tatárlakai csillagóra című művében a tatárlakai táblákról megállapítja, hogy azok csillagtérképek: a kora bronzkori égbolt csillagképeit ábrázolják az Ikrektől a Nyilasig. Ez ennek az írásemléknek a legjobb értelmezése, amire méltán lehet büszke a szerző és a hazai kutatói közösség is. Kár, hogy ezt a megfejtést még nem ismeri eléggé a nemzetközi írástudomány. A magyar értelmiségi körökben zajló több évtizedes párbeszéd vezetett el e nagyszerű felismeréshez. Azonban a szerző megoldatlan dilemmaként kezeli, hogy a tatárlakai táblákon lévő jelek egyik fele a sumér jelekkel, másik fele a székely jelekkel egyeztethető. Mintha a kettő kizárná egymást. Pedig nem kell választanunk, hogy a tatárlakai jeleket a sumér, vagy a székely felől közelítjük-e meg, mert ezek a jelkészletek valamikor egységes rendszert alkottak. Mivel a tatárlakai táblák általa leírt jelei nem egyetlen hangot jelölő betűk, hanem szójelek, ebből következően Záhonyi András akaratlanul is igazolja az álláspontomat, miszerint a székely jelek egykor szójelek voltak.
Kimondatlanul is megerősítette a Nimród tamga néven összefoglalt több évtizedes kutatásaimat. Feltűnt ugyanis a 90-es évek elején, hogy a különböző lineáris írásrendszerekben van egy jelcsoport (a székely írásban ide tartozik a "ty" rovásbetű öt alakja), aminek sok változata van, de közöttük folyamatos a grafikai átmenet is. Töprengéseim és vizsgálódásaim során azt állapítottam meg, hogy ezek a jelek (közte a székely írás "ty" betűje) az Orion csillagképet ábrázolják, amelyet eleink Nimróddal, az ősatyával azonosítottak. Lapp mítoszok az Orionhoz kötik a csillagos égen zajló csodaszarvas vadászatot is. Mivel az ősvallásnak ez a képzete széles körben el van terjedve Eurázsiában és Amerikában is, ezért hasonlít a kínai fu "atya" jel a székely írás "ty" betűjére és oly sok más jelrendszer (a szinte mindenütt képviselt Nimród tamga jelcsoport) jeleire. Záhonyi András akaratlanul is feltette a koronát a kutatásaim végére azzal, hogy magyar nyelven közzétette, miszerint a homokóra alakú sumér jel nem csak "atya", hanem "Orion csillagkép" jelentést is hordoz.
A fentiek alapján kétségtelenné vált, bár ezt ő maga nem ismerte fel, hogy volt egy nemzetközi jelszótár, amely elválaszthatatlan a székely írás jelkészletétől. E végső soron kőkori eredetű jelszótár elemei ősvallási kötődésűek - azaz jogos velük kapcsolatban a hieroglifa "szent véset" szó alkalmazása.
A közösségi médiában ismételten megpróbálta hiteleleníteni a Nemetz Tiborral végzett valószínűségszámításunk eredményét, azonban az derült ki, hogy az erről beszámoló cikket el sem olvasva, csak vaktában vagdalkozik.
Máskor a szengyörgyvölgyi tehénszobor jeleinek azonosítását illetően fejezte ki a tényekkel szembeni elégedetlenségét. Erről számolok be a Mandics-Záhonyi: számszerűsíthető-e a hozzá nem értés és rosszhiszeműség? c. cikkben.
Záhonyi András a Magyar őstörténet fb-csoportban együttműködésre tett ajánlatot:
"Kérdezzétek meg a régészeket, művészettörténészeket, írástörténészeket stb.: vajon egyedül GÉZA-e az ALKALMAS kutatói SZEMÉLYiség erre a fontos szerepkörre, a feladat elvégzésére? 1., Nem képes másokkal együtt dolgozni; 2., Védhetetlen 'álomképein' nem hajlandó módosítani; 2., Mindenkit vérig sért, aki feltárja hibás meseképeit. 3., CSAK CSAPATBAN lehet áttörni a még ma is idegen érdekeket képviselő akadémiai történelemtorzítók várfalát. A Bérczi - Fehér - Mandics - Marácz L. - Czeglédi K. - Varga A. - ZMTE - Záhonyi stb. csapat - elfeledve Géza alaptalan sértegetéseit - hajlandó lenne erre az együttműködésre, HA Géza vállalja: az ügy szempontjából nem lényegi, azonban látványosan támadható nézetein hajlandó módosítani. Ugyanis nem az eredménnyel, hanem a MÓDSZERTANnal van a BAJ! Q. e. d."
Erre a következő választ adtam: "Ha eddig csak megugatni tudtátok a felismeréseimet, akkor nem tudtok segíteni a jövőben sem. Ehhez szorgalom, szakmai tudás és intelligencia kellene."
- Zelliger Erzsébet nyelvész, az ELTE nyugalmazott egyetemi docense, akinek írástörténeti munkássága elsősorban a rovásírásos emlékek nyelvtörténeti és paleográfiai elemzésére összpontosul. A Hiller István miniszter nevéhez köthető rovológiai rendteremtési igény kapcsán kapta azt a megbízatását az ELTÉ-n, hogy vezessen egy rovológiai előadássorozatot. Azon tudósok egyike, aki a miniszteri útmutatást követően hajlandó volt rovásírásos nyelvemlékekről is szót ejteni.
Szakértőként közreműködik rovásírásos leletek nyelvi vizsgálatában. Sokat levon következtetéseinek értékéből, hogy ismételten nem ismeri fel a rovásjeleinket, pl. a bodrog-alsóbűi lyuk/Lyukó szójelet "f", a székelyderzsi Ten szójelet pedig "zs" betűként értelmezi. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a téves olvasatok alapján nyelvtörténeti következtetéseket vonjon le pl. a "zs" hangunk megjelenéséről és elterjedéséről (4).
Ő végezte a kiskundorozsmai íjmarkolatlemezek feliratainak nyelvtörténeti elemzését.
Munkatársa a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rovásírással kapcsolatos vállalkozásainak. Joggal kifogásolta a bodrog-alsóbűi rovásemlék kihagyását az MTA rováskorpuszából, mivel azt fontos nyelvemléknek tartja. Helyesen elolvasnia azonban neki sem sikerült ezt az ismert nyelvemlékünket, mert a szójelekkel ő sem tud mit kezdeni. Ezzel kapcsolatos munkássága kimerül a Vékony Gábor által adott tudatosan hamis olvasat (5) nyelvészeti bakugrásokkal való igazolási kísérleteiben.
A rovásírást a magyar őstörténet és a korai nyelvemlékek szerves részeként kezeli.
- Zsupos Zoltán a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, aki a székelység történetével és művelődéstörténetével foglalkozik. Elméletét elsősorban a Valóság folyóiratban megjelent, Honnan ered a székely írás? (2017) című tanulmányában fejtette ki. Szerinte a székely írás nem az ótürk írásrendszerekből származik, hanem a germán (futhark) rúnák egy késői, közép-európai változatának átvétele. Az írás átvételét a székelység - finnugristák által tévesen feltett - kialakulásának idejére, a kora középkorra teszi, feltételezve, hogy a székelyek a Kárpát-medencében élő, maradék germán népességgel érintkezve sajátították el ezt a technikát. Bizonyítékként néhány jelforma hasonlóságára hivatkozik.
Ez az elmélet némi joggal lép át a korábbi tudományos konszenzus álláspontján, amely az írást a belső-ázsiai és kelet-európai türk írásbeliséghez kapcsolta. Az eltérő megoldások keresésének lehetősége a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenése után benne volt a rovológia levegőjében. Annyiban jogos Zsupos Zoltán felvetése, hogy a székely írást nem csak az ótürk írásokhoz kapcsolják a jelhasonlóságok, hanem a germán rúnákhoz is. Ám ezen az alapon még néhány tucatnyi írásból is eredeztethetnénk az írásunkat. Zsupos állításait joggal bíráltuk többen is.
Zsupos Zoltán adatokat mutat fel arra vonatkozóan, hogy a Karoling korban az értelmiség ismerte a germán rúnákat. Ebből tévesen azt vezeti le, hogy az avarok ezekből alakították volna ki a székely írást. Erre szerinte a frankok által erőltetett keresztény térítés érdekében volt szükség. Csakhogy több dolog sem stimmel ebben az elképzelésben, például az, hogy nincs köze a tényekhez. Semmi sem indokolta, hogy a latin írást használó nyugati papság a germán rúnákra tanítsa meg az avarokat, erre bizonyítékot sem mutat fel a szerző. Ezzel az új írással a frank papság megnehezítette volna a saját dolgát is. Ráadásul a korban divatos triglosszia elv kifejezetten tiltotta a szentírásnak a héber, a görög és a latin nyelven kívül újabb nyelvekre való lefordítását s a frank papság féltékenyen vigyázott is ennek az elvnek a betartására.
A szerző további munkái közé tartozik a Magyar Nemzeti Levéltár által is jelzett A székely írás néhány emléke a XVIII. századból (2019) című kötet is.
6.) A székely rovásírás formailag mely más írásrendszerekkel mutat hasonlóságot?
Lényegében mindegyik lineáris írással, mert a jelformák az egykor közös ősvallás számára fontos képekből alakultak ki és így közös az eredetük.
A Tordos-Vincsa kultúra jeleivel 49, a sumérrel, a hettita (luviai) hieroglif írással, a Mas d' Azil-i jelekkel, a Tepe Yahyai jelekkel 20-20, a kínai írással 50, az Indus-völgyi írással 40, az amerikai indiánok népi jelkészletével is kb. 40 jelünk egyezik.
8.) Mit nevezünk „eget tartó” vagy „égig érő” fának, és milyen szimbolikus jelentése van ennek a magyar hagyományban?
A világfa az a hatalmas fa, a természetben a Tejút, amely összeköti az alsó, középső és felső világot és az eget tartja a fejünk felett. Meséink égigérő fa, tetejetlen fa néven ismerik, ágai közt van a Nap és a Hold. A hős felmászik a csúcsára s az ott talált aranyalmát leszakítva (az Istennel találkozva) lesz méltó a királyságra. Ugyanezt az utat járja be a táltos is a táltosfán, amikor a közösség számára szükséges információkért képletesen felmegy az égbe. A világfa ábrázolásai nem természethűek, hanem a magyar hieroglifák segítségével elolvasható mondatjelek. A világfa azonos az Istennel, amit a magyar népmesék alapján Berze Nagy János kimutatott (Berze/1958).
A magyar népnek azért kedvenc virága a világfát jelképező tulipán, mert a szokásos népi tulipánábrázolás Isten (ős + ten) alakban elolvasható (9. ábra). Megalapozatlan az akadémikus néprajzkutatás álláspontja, amely a magyar tulipántiszteletet kései holland forrásra próbálja meg visszavezetni. A hollandok ugyanis mit sem tudnak arról, hogy a tulipán jelszerű és Isten-ként elolvasható. Miközben ez az elolvashatóság a több ezer éves sztyeppi, a hun eredetű francia fleur de lis-hez kötődő, valamint a magyar népi és uralmi (1) tulipánábrázolások alapján egyaránt belátható.
Berze Nagy János Égigérő fa c. kötetét ajánlom elolvasásra, meg a három kötetes Mitológiai Enciklopédiát. Saját meghatározásom A világfa meghatározása és ismérvei c. cikkben olvashatók.
9.) Hogyan kapcsolódik az égig érő fa a Tejúthoz, és melyek a legfontosabb ábrázolási formák, amelyek alapján Ön világfaként azonosít egy motívumot?
A világfát a vallások azonosították az Istennel és a Tejúttal. Például a keresztény mandorla, amelyben Krisztus születik a jelképes ábrázolásokon, a Tejút hasadékának rajza. Az azonosításnak nyoma maradt a népművészetben és a jelekben is. A székely jelek képi tartalmának feltárása segít a fa megtalálásában.
Azokat a szójeleket, amelyek alapján a világfát felismerem, felsoroltam a Világfát ábrázoló egyedi hieroglifák c. cikkben:
.jpg)
13. ábra. A ten "isten, élet" hieroglifa
14. ábra. A szár "növényi szár, úr" hieroglifa képszerű és lineáris alakja
Az ábrázolási konvenciókat a Világfát tartalmazó ábrázolási konvenciók c. cikkeimben mutattam be:
19. ábra. Napos-Holdas világfa (Berekböszörményi Árpád kori gyűrű, a közép olvasata: Egy, a köriraté: Nagy szár "úr" az ég)
20. ábra. Hegyen álló fa (Anarcsi honfoglalás kori korong, jobbra a székely írás sar, Egy, ten és ős szójelei, az olvasatuk mai magyarsággal: Urunk Egy isten)
21. ábra. Magas kő és Világfa (Magyargyerőmonostori kályhacsempe, jobbra lent a székely írás ős, jó, magas és kő szójelei)
22. ábra. Ak ügy “Héraklész folyó” (magyarországi honfoglalás kori szíjvég, az olvasat: Ak szár ügy, mai magyarsággal: Ak úr folyó )
23. ábra. Világmodell sarkán lévő fa (halomi honfoglalás kori világmodell)
25. ábra. Faábrázolás hasadékkal (Trapezicai bolgár gyűrű a XIII. századból, az olvasata: Lyukó a zsendülő Egy isten
26. ábra. Isten olvasatú fa (Kelet-Európa, Pletnyeva nyomán, jobbra a székely írás ős és ten hieroglifája)
27. ábra. Vilàgfa ágai legörbülnek (Dobronaki hímes tojás, a jobb oldali jelek: Ragyogó Egy ten szabír ős)
28. ábra. Jelből növő fa (A Childerik kincs egyik darabja, az olvasat: Jóságos Egy földje)
31. ábra. A “zsen ten” mondatjel (magyar hímstojás, az olvasat: zsen ten, mai magyarsággal: Zsendülő "feltámadó" isten)
32. ábra. Antropomorf világfa ( Altáj, a Khovd-völgy egyik sziklarajzának részlete Kr. e. 2500 tájáról, az olvasat: Zsendülő Dana szár, mai magyarsággal: Zsendülő Dana úr)
10.) Miből következtethetünk arra, hogy ezek a jelek nem pusztán díszítőelemek, hanem szertartási vagy vallási jelentőségű képi rendszerek voltak? Van erre közvetlen leleti vagy írásos bizonyíték?
Az írást és a díszítést indokolatlan egymással szembeállítani, mert ez csupán a mai deszakralizált szövegeink írásképi unalmasságának téves visszavetítése az ősvallási jelhasználatba. Alátámasztást nélkülöző az a megközelítés, amit Sándor Klára és Fehér Bence esetében is tapasztalhattunk, amikor az írásemlék díszességére kizáró okként hivatkoztak. Ha el lehet olvasni egy díszes írást, akkor írás, ha nem lehet elolvasni, akkor nem tartozik a kutatási feladataim körébe. Az elolvashatóság szempontjából érdektelen, hogy egy írás díszes-e, vagy sem. Az ősvallás számára azonban fontos volt, hogy szövegeinek mondanivalóját a grafikai kialakítás szépsége (például szimmetriája) is hitelesítse. Ezért tudatosan törekedtek arra, hogy az írásemlékek ne csak elolvashatóak, hanem szépek is legyenek. Amikor tehát a "szakma" képviselői a díszességet kizáró okként említik, akkor csak a tájékozatlanságukat árulják el.
Több száz közvetlen leleti és írásos bizonyítékunk van arra, hogy ezek a jelek az ősvallást szolgálták. A hieroglifák azért szerepelnek a csodaszarvason, a turulon, a világfán, a világmodellen és az antropomorf istenábrázolásokon is, mert ezek az ősvallási elmélet legfontosabb szereplői. Ezek a jelek ezeken a helyeken szolgálták az ősvallási célokat, itt szolgálnak rövid magyarázattal. Például a Szent Koronán, a jogaron és a koronázó paláston azért vannak hieroglifák, mert az uralom ősvallási alapozású legitimizációját szolgálták. Azért érzékelhető egy törekvés a díszes, esetenként szimmetrikus szövegek előállítására, mert ez az ősvallási mondanivalót megváltoztathatatlannak és végérvényesnek mutatja. Az előkelők és a közrendűek ruházatán és felszerelésén azért szerepelnek hieroglifikus szövegek, mert ezzel fejezték ki a világnézeti hovatartozásukat. Az Isten olvasat lehetősége magyarázza meg, hogy a magyarságnak miért éppen a tulipán a legkedvesebb virága. A hieroglifikus szövegek olvasatai azért ősvallási fohászok, mert ez az írásrendszer az ősvallást szolgálta.
11.) Ön szerint ezek az ábrázolások egyszerű díszítőmotívumok, vagy egy következetes jelrendszer részei? Miből lehet ezt megkülönböztetni?
A kettő nem zárja ki egymást, nem kell őket megkülönböztetni. Egy díszítés is lehet elolvasható és egy írás is lehet díszes. Értelmetlen azzal foglalkozni, hogy a szöveg díszes-e, vagy sem. Az a valódi kérdés, hogy el tudjuk-e olvasni, vagy sem. Az elolvasáshoz érdemes megismerni a hieroglif írás szabályrendszerét. Nincs értelme előírni az elődöknek, hogy csak ilyen, vagy olyan szabályoknak megfelelő írásemlékeket hagyhatnak ránk, mert már nem fogják ezeket az új szabályokat betartani. Nekünk, késő utókornak kell felnőnünk a feladathoz, feltárva és megtanulva a régi szabályokat, azaz hogy eszik-e, vagy isszák a magyar hieroglif írást.
12.) Mennyit tudhatunk biztosan arról, hogy a korabeli készítők milyen jelentést tulajdonítottak ezeknek a motívumoknak, ha nem maradt fenn hozzájuk közvetlen korabeli magyarázat?
Amennyit az akrofóniarekonstrukció során megismert szójelek segítségével kapott olvasatokból megtudhatunk.
Korabeli közvetlen magyarázatot jelentenek például a szóírások hasonló alakú jelei. Jogunk van ezeket figyelembe venni, mert az elvégzett matematikai valószínűségszámítás szerint lényegében az ismert írásrendszerek mindegyike rokona egymásnak és egy közös ősírásból (a kőkori ősvallás jelrendszeréből) származnak.
Ugyanígy hasznos lehet egyes hagyományos nyelvi fordulatok megértése is. Ha például azt találjuk, hogy gyakran emlegetjük a nagy ég jelzős szerkezetet, akkor az megmagyarázza a nagy és az ég hieroglifa ismétlődő páros előfordulását.
A bodrog-alsóbűi rovásfelirat alján lévő két körömbenyomat hasonlít egy fekvő "n" rovásbetűre. A megértését az segítette, hogy a hun hieroglifikus szövegek között szerepel hasonló jelpár s ezeknek a nagyon nagy nyelvi fordulat felel meg.
Van egy érdekes nyelvi jelenség, ami segített például az "s" rovásjel akrofóniájának feltárásakor. A sarok szavunknak kettős értelme van. Az asztal sarkával ellentétben ugyanis az ajtó, vagy az ablak sarka egy forgástengely (miként a Föld északi és a déli sarka is egy forgástengely két pontja, amely a Sarkcsillagra mutat, ahová a Tejút is vezet). Ennek megfelelően az "s" (sar "úr", sarok) hieroglifa képekben való szereplése is kettős. Vagy a világfa alatt helyezkedik el (ami a Tejút forgástengely voltával függ össze), vagy egy világmodell sarkain jelenik meg. Ezek az összefüggések segítenek megérteni a régiek gondolkodását és a jeleink egykori jelentését.
A hasonló gondolatmenetekkel néhány évtized alatt eljuthatunk bizonyos következtetésekhez a jelek jelentését illetően. Kérdés, hogy akad-e ember, aki hajlandó követni, vagy tudományos igénnyel ellenőrizni bennünket. A többieknek marad a jelzőosztogatás.
13.) A kritikusok szerint könnyen beleláthatunk utólagos jelentéseket több száz vagy ezer éves tárgyakba. Milyen bizonyítékok vagy ismétlődő mintázatok alapján állítható, hogy ezek nem pusztán modern értelmezések?
A modern értelmezések lehetnek a tudomány legújabb eredményei is. Az eljárás pedig egyszerű. Ha ismerjük egy írás jeleit, akkor azzal el tudjuk olvasni a véle írt szövegeket az időbeli és a földrajzi távolságtól függetlenül. Amennyiben egy ausztrálnégernek joga van latin betűkkel írt újságot olvasnia Amerikában, akkor én is megtehetem azt, hogy több ezer éves, távoli területeken előkerült régi szövegeket olvasok el az akrofóniarekonstrukció során megismert magyar hieroglifákkal.
Olyan kritikussal pedig még nem volt szerencsém találkozni, aki tudományos igényű kritikát írt volna az eredményeimről. Mert ahhoz meg kellene ismernie a munkásságomat, de a szükséges időt és munkát nem szánják rá a feladatra. Marad nekik a fanyalgás és a jelzőosztogatás, lehetőleg névtelenül és a téma ismerete nélkül.
Az akrofóniarekonstrukciók (bizonyítékok és mintázatok) le vannak írva a Magyar hieroglif írás c. kötetben. Ám a fanyalgók jellemzően kézbe sem vették ezt a könyvet.
14.) A kutatói diskurzus egyik máig vitatott kérdése, hogy léteztek-e szójelek, illetve hieroglif jellegű elemek a magyar hagyományban. Ön mire alapozza azt az állítást, hogy igen, és miben tér el ez attól az akadémiai állásponttól, amely a rovásírást többnyire alfabetikus írásnak tekinti?
A szakterület megismerésére időt nem fordító, az alapfogalmakkal tisztában sem lévő értetlenkedőket eltúlzott udvariasság "kutatói diskurzus" névvel illetni. A kutya ugat, a karaván halad. Valójában egy sor adatunk van arra, hogy voltak és vannak szójeleink s ezeket - például a Záhonyi Andrásról szóló bekezdésekben a Nimród tamgáról írtak és a hieroglifa szó szótári jelentése alapján - joggal nevezem hieroglifáknak. Az értetlenkedés csak a diplomások között is tapasztalható elképesztő rovológiai tudáshiány következménye. Sorozatosan tetten értem a "kutatói diskurzus" például történész végzettségű képviselőit, hogy nem ismerik a hieroglifa szó jelentését. Azt hiszik, hogy "egyiptomit" jelent, holott csak "szent véset", azaz "vallásos vonatkozású jel" a jelentése. Ilyen jeleink pedig nekünk is vannak. Ekkora tudatlanság talaján állva a rovológiai téren nem is létező "szakmának" korlátlan lehetősége van a sehova sem vezető vitákra, a tudományos kutatás akadályozására.
Németh Gyula 1934-ben említi, hogy Veit Gailel 1500-as évekből fennmaradt feljegyzése szerint a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. A 2021-ben Vásáry István, Benkő Elek és Sándor Klára által írt rováskorpusz megismételte ezt. A forrás hitelességét senki sem kérdőjelezte meg, csak nem veszik figyelembe őket, ami nem az én hibám. A "kutatói diskurzus" résztvevőinek tudását jellemzi, hogy ez a forrás nem közismert.
Bél Mátyás is beszél a szkíták hieroglifáiról. Neki még szabad volt használnia ezt a szakkifejezést. Engem ugyanezért kitiltottak az MVSZ konferenciájának előadói közül, mert az ott alkalmazott szakértők tudásszintjéből csak ennyire futotta. Nem olvasták Bél Mátyás műveit.
A bizonyítékok közé tartozik a nikolsburgi ábécé ten és ős szójele (az isten szavunk összetevői), valamint a tprus (tapar ős "szabír ős") mondatjele. Ezek egyrészt szó- és mondatjelek, másrészt hieroglifák, mert vallásos jelentőségűek. Az akrofóniarekonstrukció során meghatározott jelnevek ezekhez hasonlóan ősvallási kötődésűek, amit a hieroglifa szó fejez ki a legpontosabban.
Vannak a székely írásnak olyan emlékei (a karcagi csatkarika, a bodrog-alsóbűi és a székelyderzsi rovásemlék stb.), amelyeket az akadémikus "tudomány" eddig azért nem tudott kifogástalanul elolvasni, mert mindegyikben vannak szójelek. Ha ezeket a szójeleket nem betűként, hanem szójelként hasznosítjuk, akkor az olvasatok ráncai kisímulnak, a szövegek "rendbe jönnek". Ez is a szójelek létét bizonyítja.
A jeleink hieroglifa voltát, ősvallási vonatkozásait igazolja az is, hogy a jelsorrendet a jelek ősvallási fontossága határozta meg. Ezért került a jelsor elejére az "a" (anya, Enéh, Ünő), "b" (Bél - pel - pi - fiú) és "d" (Dana öregisten), az isteni triász jelei. (A "c" későbbi beszúrás.)
Ilyen bizonyíték az is, hogy a hímes tojások, vagy a fazekasok jelei a népi magyarázatokban sohasem egy betűt jelentenek, hanem szót, vagy mondatot. S ezek a népi szójelek megfelelnek a székely írás jeleinek.
Az énlakai bilingvis világosan bizonyítja, hogy ugyanaz a szöveg leírható betűkkel is, meg szójelekkel is - tehát van szójeles írásunk.
A világ szójeles írásaiban a magyarazonos jelek párhuzamai szavakat jelentenek. Amiből következően az akrofónia kora előtt a mi rovásbetűink is szavakat jelöltek. Ezeket a szavakat a 90-es években elvégzett akrofóniarekonstrukció során megismertük s a rekonstrukcó helyességét a mintegy 200 elolvasott hieroglifikus szöveg logikus és egybehangzó volta, rendszer jellege és az ősvallási rendszerhez való illeszkedése igazolja.
A hieroglifa "szent véset" jelentésű görög szó. Azaz vallásos jelentőségű szójelről van szó. Az írástörténészek több írás jeleit nevezik hieroglifának, például a hettita (luviai) hieroglif írásét is, meg más írásokét is. A székely írás jeleinek párhuzamai azokban a hieroglifikus írásokban is megtalálhatók. Például a hettita (luviai) hieroglif írásban is ott van vagy 20 jelünk megfelelője. S ha ezek a közös jelek ott hieroglifák, akkor itthon is azok. A jeleink vallásos kötődését, azaz hieroglifa voltát az eddig elolvasott szövegek kellőképpen igazolják.
A hieroglifa szó elnevezés kérdése is. Úgy gondolom, hogy ha a világ más írástörténészeinek szabad használnia a hieroglifa szót, akkor azt az én esetemben sem kifogásolhatja senki csupán azért, mert nem ismeri sem a szakkifejezéseket, sem a nemzeti írásunkat, a tudományos igényű kritika munkájához pedig nem fűlik a foga.
A "jobbára alfabetikus" írásminősítést nem lehet akadémikus álláspontként előadni. Egyrészt senki sem tagadja, hogy ma a székely írás jobbára alfabetikus. Másrészt az akadémikus "tudomány" az alapfogalmakkal sincs tisztában, tehát tévedés úgy beállítani, mintha az alfabetikus értelmezés valamiféle magasabb rendű értékelés lenne. Ez a beállítás nem felel meg a tényeknek sem, hiszen Simon Péter, az ELTE tanszékvezetője, egy hieroglif írásból származtatja a székely írást.
15.) Ha a világfa a magyar népművészetben nem pusztán díszítőmotívum, hanem egy ősi kozmológiai tudás hordozója, akkor mit árul el rólunk az, hogy ezt a jelentést ma már alig tudjuk olvasni?
A feledés természetes dolog, amint az is, hogy a régi értékeket érdemes a feledéstől megmenteni. Magára valamit adó értelmiséginek és nemzetnek illene ismernie a saját írását és jelkészletének népi változatát.
16.) Ön szerint hol húzódik a határ a tudományos értelmezés és a belelátás között, és ezt hogyan lehet hitelesen vizsgálni?
Meg kell tudni különböztetni a belelátást a világ dolgai között lévő törvényszerű összefüggések felismerésétől. Ez a különbségtevés csak elmélyült tudás esetén lehetséges. Az intelligens ember képes felismerni a világ dolgai közötti törvényszerű összefüggéseket. Az analfabéták ugyanakkor valamilyen fokon megérthető módon kételkednek az olvasásban és azt gyanúsnak vélik. Az ellentmondást a kommunikáció, az e célra létrehozott tudós intézmények által megszervezett kutatás és oktatás oldhatja fel, azonban - Veres Péter kutatásai szerint - a kutatóknak is csak 4%-a kreatív.
Amikor egy kritikusnak kétségei vannak valamilyen rovológiai kutatási eredménnyel kapcsolatban, akkor veheti a fáradságot és végigmehet a gondolatmeneten, ellenőrizheti, megismerheti a bizonyítékait. Azaz a tudományos igényű kritika legfontosabb feltétele az, hogy előbb meg kell ismerni a bírálandó művet s csak azt követően lehet róla tudományos igényű értékelést adni. Ha ezt az egyszerű feltételt nem tartják be, akkor nem tudományos igényű kritikusról, hanem csak kötekedőről és értetlenkedőről, a borjú elbődüléséről beszélhetünk.
A kutatási eredmények többnyire valamilyen módszerhez kötődnek s aki ismeri a szükséges módszert, az ellenőrizni is tudja az elvégzett munkát, a kutatási eredményt. Ám aki a módszert sem ismeri, az aligha gondol ilyesmire. Az ellenőrzés munkával jár, amire a tudományos értelemben véve nem is létező kritikusok általában nem kaphatók. Ezért sokaknak az ellenőrzés munkájánál egyszerűbb a jelzőosztogatás, könnyebb azt gondolniuk, hogy ez, vagy az csak belelátás. Vagyis érdemes lenne megkülönböztetni egymástól a borjú elbődülését, a finnugrista jelzőosztogatást és a tudományos igényű kritikát.
17.) Mit jelenthet ma, a 21. század emberének az égig érő fa képe: csupán a múlt emléke, vagy olyan szellemi-kulturális örökség, amely ma is képes kapcsolatot teremteni ember, természet és transzcendencia között?
Transzcendencia nincs, a világ elvileg, a lehetőségeinkkel arányosan megismerhető. A szép történetek és a jelek azonban segítenek bennünket együtt élni a világgal, felhasználhatók a nevelésben. Az amorf tömegből valamiképpen nagy dolgokra képes nemzetet kell formálni. Nem az a kérdés, hogy létezik-e az Isten, hanem az, hogy teljesítjük-e a parancsait (például a tízparancsolat Ne ölj! parancsát).
18.) Önnek van személyes, meghatározó élménye a fával vagy a világfa képzetével kapcsolatban?
Igen. Ez valójában inkább az Orion csillagképpel (Nimród ősatya égi megjelenésével, a "ty" rovásjel ihletőjével) kapcsolatos, amelyik ott van a Tejút, vagyis a világfa mellett. Ugyanis a Tejúton (a fán) menekül előtte a csillagszarvas, amelyre a fiaival (Hunorral és Magorral, a Gemini "Ikrek" csillagképpel) vadászik. Amikor e történet egyik részletéről olvastam egy tanulmányban, azt is megtudtam, hogy karácsony táján estefelé a keleti égbolton látható az Orion. Ezt éppen karácsony táján olvastam estefelé és az íróasztalom melletti ablak a keleti égboltra nyílt. Kinéztem és azonnal megpillantottam az Atyát, aki az íróasztalon végzett munkámat szemlélte.
Hasonlóképpen nagy jelentőségű esemény volt, amikor a veleméri házunk megvásárlása után a pajta tetején világfát ábrázoló csodaszép rajzos sindüket találtam (2. ábra).
Jegyzetek
(1) A Néprajzi Múzeumban éppen mostanában kutatja Bulcsu László néprajzkutató a veleméri rajzos sindük jelentését. Ez az eset alkalmas a Schnabel Annabella által feltett, belelátásra vonatkozó kérdések megválaszolására is. Ugyanis Bulcsu Lászlónak az volt a szóban elmondott véleménye, hogy csak én gondolom, hogy ezeknek a veleméri sindüjeleknek közük van a rovásíráshoz.
Ez alkalmat ad nekünk annak megvilágítására, mi a különbség
- a belelátás és a törvényszerű összefüggések felismerése, valamint
- a borjú elbődülése és a tudományos igényű kritika között.
Ha a veleméri sindüjelek és a székely írás összefüggéseit kell értékelnünk, akkor célszerű összehasonlítani egymással a veleméri sindüjeleket, a népi jelkészletet, a székely írás jeleit és esetleg a hettita, sumér és Indus-völgyi stb. jeleket is, hogy a kapcsolat nyilvánvalóvá váljon. Nem árt, ha a kritikus ismeri pl. az említett vámfalusi Isten szeme jelnevet és a megfelelő veleméri Isten valamicsodája jelnevet is. Amihez persze alapos munkával fel kell mérni az említett jelkészleteket és el kell készíteni az összehasonlító táblázatokat is, meg a vonatkozó valószínűségszámítást is. Ha erre nincs idő, akkor természetesen kényelmesebb ráfogni, hogy csak belelátás az egész.
(2) E rováskorpusz a Hiller István kultuszminiszter nevéhez köthető rendteremtési igény egyik termékének minősíthető. A minisztert az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett nyelvemlék-kiállítás rovológiai kudarcáról írt néhány cikkem késztethette cselekvésre. Akkortájt ugyanis az volt a "szakma" álláspontja, hogy a rovásírás nem elég régi ahhoz, hogy nyelvemléknek lehessen tekinteni. Ez "persze" nem volt igaz, hiszen pl. a szentgyörgyvölgyi tehénszobor 7500 éves. A rovológiai tények azonban nem akadályozták meg a történelemhamisító kiállítás szervezőit abban, hogy a kiállítást a "kezdetektől" szóval hirdessék meg. A színfalak mögött zajló botrányt (az OSZK érdemes főigazgatójának menesztését) követően az MTA, az MKI és az ELTE is hajlandó volt rovásírásos nyelvemlékeket tárgyalni. Igaz, ezek egyikét sem tudják helyesen elolvasni azóta sem, mert a bennük lévő szójeleket is betűként próbálják hasznosítani, ami nem sikerülhet.
(3) A latin írás "u" és "v" betűje hasonlít a székely "u" és "v" rovásbetűkre, sőt az ábécé jelsorában is hasonló helyen jelennek meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a székely írásra hatást gyakorolt volna a latin írás.
A székely írás "u" és "v" betűje egy fém félkészöntvény rajzából alakult ki. Az akrofóniarekonstrukció a hurri (szabír) ushu "réz" és örmény waske "vas" szavakhoz vezetett. A két szó őskő-szerű közös őse "fém" jelentésű lehetett, ami csak a vaskor hajnalán válhatott ketté. Az örmény etnogenezisben nagy szerepet játszottak a hurrik (szabírok), miközben Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarság régi neve a szabír.
Mindkét rovásbetű esetében okunk van annak feltételezésére, hogy a bronzkorszakban magyar szavakat jelöltek. A magyar nyelvészek a vas szavunkat egy korábbi vaske alakból származtatják. Azt már én teszem hozzá, hogy ez a vaske eredetileg őskő "ősatya által ajándékozott kő" lehet, ami a legkorábbi ismert fémelőfordulás, a meteorvas neve lehetett egykor.
Hasonló megállapítást támogatnak a jelformák monoton egyszerűsödő alakváltozatai is. Az urartui hieroglif írásban meglévő jelváltozat egy fém félkészöntvény rajza. A székely jelek ehhez képest már csak kivonatok, a latin betűk pedig végletesen leegyszerűsített változatok. Ez az alakváltozási folyamat a székely jelformákat az eredetihez hasonlónak, vagy közelinek, a latin jelformákat pedig kései leszármazottnak mutatja. Nem a latin írás hatott a székely írásra, hanem a székely írás őséből, a magyar hieroglif írásból alakult ki a latin írás.
(4) Zelliger Erzsébet a székelyderzsi rovásírásos téglán előforduló ten jelünkkel nem tud mit kezdeni, mert a szójeleink és az ősvallásunk déli magaskultúrákban előforduló rokonságával a "szakma" - Róna-Tas András fentebb említett tudományellenes korlátainak megfelelően - évtizedek óta nem hajlandó érdemben foglalkozni.
A szakirodalomban e székelyderzsi jelet általában hibásan "zs"-nek olvassák, hogy a derzsi szót a további nehézségek ellenére is feltételezhessék. Pedig ez a jelforma egyértelműen a ten szójele. A nikolsburgi ábécé ezt "nt" jelként őrizte meg, ami egy kicsit jobb magyarázat, de ez is már csak egy kései, tudományoskodó értelmezés. Volt már példa a székelyderzsi jel ennek megfelelő "nt"-ként való értékelésére is a szakirodalomban, ám Zelliger Erzsébet nem ezt a helyesebb utat követte.
A "zs" betűnek nézett ten szójelünk eredeti hangalakját az énlakai bilingvis adja meg. Ez alapján ez a ten szójele, az Isten "ős Ten" régi neve. Ez rokonítható az etruszk Tin főisten nevével, a magyar teng és tenyész szavak "élet" jelentésű tövével, a sumér tin "élet" szóval, a török tengri "ég, isten", a kínai tien "ég, isten", meg a japán tenno "istencsászár" szóval is.
A ten jelünk megfelelője egy Alba Longa-i etruszk halotti urnán is előfordul az isten jelét megillető központi helyen (32. ábra). A hasonló párhuzamos emlékek megismerését azonban (Mario Alinei kutatási eredményei dacára) a "tudományos konszenzus" prekoncepciói évtizedek óta tiltják, ezért azt a rovológiai téren valójában nem is létező "szakma" nem ismeri.
Zelliger Erzsébet számára a jelek szerint nem maradt kényelmesebb megoldás, mint a legálisan ismerhető, egyetlen hangot jelölő rovásbetűink közül való választás. Mivel a ten szójelünk legjobban a "zs" rovásbetűre hasonlít, ezért ezt a ten jelünket a továbbiakban "zs" betűként magyarázta. A hibát bárki ellenőrizheti, azonban erre senkinek nem volt szeme. Zelliger Erzsébet ma is szaktekintélynek számít ennek az akadémikus "tudománynak" a berkeiben.
34. ábra. Az Alba Longa-i halotti urna (Vatikán Múzeum), balra az urna hieroglifikus mondatai, lentről felfele: Lyukó sar ten/Tin/Tinia (mai magyarsággal: Lyukó úr az isten), svasztika (az Éden négy szent folyójának felidézése négy darab jó "folyó" hieroglifával), Ég ügy "égi folyó", Dana sar ég sar "Dana úr az ég ura"
(5) Vékony Gábor a legtöbb szakképzettséget szerzett rováskutató, ám ez csak azt bizonyítja, hogy a szakképzettség nem garantálja a valódi tudományos eredményt. Vezetője lett az általam is alapított Ómagyar Kultúra rovás szakosztályának és ennek keretében ismételten alkalmam nyílt megbeszélni vele a kérdéses témákat. Egy ilyen beszélgetésünk során elismerte, hogy tudja, miszerint a bodrog-alsóbűi, általa "f"-nek olvasott jel közepén nincs ott a szükséges X, ezért az valójában a "ly" rovásbetű egyik változatával azonosítható. Ennek következetes végiggondolására azonban nem volt hajlandó. Amikor erre rákérdeztem, akkor sarkon fordult és válasz nélkül otthagyott.
Az akadémikus "tudomány" képviselői (például Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet) azóta is ezt a - nem létező "f" és "ú" rovásbetűre építő - vékonygábori hamis magyarázatot próbálják meg igazolni. "Persze" tökéletesen módszertelenül és minden tudományos igényű eredmény nélkül. Az alsó két szójelet (a nagyon nagy szavakat) figyelembe sem veszik, a felső sor jobbról első szavát pedig - az ismert jelek félreolvasásával - az ott szereplő Lyukónak helyett fúnék-ként magyarázzák.
Irodalom
A hónap műtárgya: Veleméri sindük (Néprajzi Múzeum)
Varga Géza (1993): Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2018): Mikor keresztény a kereszt és mikor az ősvallás jelképe?
Varga Géza (2018): A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Nagyon nagy Lyukónak
Varga Géza (2018): Veleméri rajzos sindük
Varga Géza (2018): Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása
Varga Géza (2018): A hieroglifikus feliratot hordozó berekböszörményi gyűrű
Varga Géza (2019): A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyar hieroglifái
Varga Géza (2020): A Katona-Bíró szerzőpár a karcagi csatkarika feliratáról
Varga Géza (2020): Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza (2021): Genevieve von Petzinger kőkori szövegeinek magyar olvasata
Varga Géza (2021): A Sarata Monteoru lelőhelyen előkerült hun fibula a "Ragyogj isteni nagyúr" mondattal
Varga Géza (2022): Eszik-e, vagy isszák a magyar hieroglif írást?
Varga Géza (2025): A békés-povádzugi honfoglalás kori íjcsontvég hieroglifikus Ragyogj zsenge mondatjele
Varga Géza (2025): A világfa meghatározása és ismérvei
Varga Géza (2026): A magyar történelem a szabír ős ten mondatjel előfordulásai alapján
Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete
Varga Géza: Hímes tojások jelei
Varga Géza: Hun és avar tartalom
Varga Géza: Félsikerű kiállítások
Varga Géza: A világfa vita
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése