A Katona-Bíró szerzőpár a karcagi csatkarika feliratáról

A magyar nemzeti írás egyik legfontosabb emléke a karcag orgondaszentmiklósi Árpád kori csatkarika körirata (2. ábra), ám azt mégis tudatosan kihagyták az MTA rováskorpuszából. Ugyanis nem felelt meg a rovológiai téren nem is létező "tudományos konszenzus" prekoncepcióinak. Az írásemlékről adott téves magyarázatok a megszólaló kutatók elképesztő rovológiai hozzá nem értéséről tanúskodnak. E rovásfelirat esetében is érzékelhető ama törekvés, hogy a "szakma" a magyar kultúrjavakat a tények félresöprésével, minden tudományos igényű ok hiányában, az ismert adatok és összefüggések ellenére is idegenektől próbálja eredeztetni. A Katona-Kiss Attila és Bíró Gyöngyvér szerzőpár dolgozata e magyar- és tudományellenes akadémikus világba enged bepillantást.

1. ábra. Katona-Kiss Attila és Bíró Gyöngyvér dolgozatának címlapja

A XIV. századra keltezett Karcag-orgondaszentmiklósi (övcsatként használt) csatkarika hordozza a leghosszabb hieroglifikus szövegünket. (1) Mivel ez csupán négy jelből, ismétlések sorából áll, ezért hiába viszonylag hosszú a szöveg, a belőle levonható tanulság mégis rövid és sajnos elszomorító is. Azt lehet ugyanis megállapítani a karcagi rovásszöveg irodalma alapján, hogy az akadémikus "tudomány" képviselői nem csak képtelenek elolvasni ezt a hieroglifikus szövegünket (sem), hanem a kezükbe adott kifogástalan olvasattal sem tudnak mit kezdeni. Talán, mert a szójelek létének és a körön kívüliek eredményeinek tudomásul vételét tiltja számukra a rovológiai téren nem is létező "tudományos konszenzus". A szellem (azaz a nyílt tudomány) napvilága nem ragyog még be minden ház ablakán.

Pedig a székely szó- és mondatjelek létéről Veit Gailel 1500-as évekből való híradása is tájékoztat. A szójeleinket napjainkig megtaláljuk a népi jelhasználatban, pl. a hímes tojások és fazekasok jeleiben. Ott van az uralmi jelkészletben, ilyen pl. a magyar államcímer kettős keresztje és hármas halma. Megtalálható a vallási jelhasználatban, pl. a csempeszkopácsi Árpád kori temlom kapubélletében is. 

2. ábra. A karcagi csatkarika olvasási iránya Hakan Aydemir szerint (1-től 9-ig) és szerintem (a-tól i-ig), az 1-es szakasz jobb szélét képező "i" rovásbetű valójában nem létezik, csupán a keretet metszi egy sérülés

A rovásszöveg olvasatát közöltem A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata c. cikkben (a címre kattintva elolvasható), meg a Magyar hieroglif írás c. kötetben is, ezért az ott közöltek megismétlése most nem szükséges. A témát azért kell mégis elővenni, mert a Magyarságkutató Intézet szerzői - örvendetes módon - újra foglalkoztak a fontos rovásfelirattal, ám (a szöveg alfabetikusként való kezelése és a körültekintés hiánya miatt) ismételten képtelennek bizonyultak a megfelelő értelmezésére és hasznosítására. 

Előzmények

A most tárgyalt dolgozat szerzői csak az első megfejtő, Hakan Aydemir olvasatát látszanak ismerni, aki azt feltételezte, hogy a kunok egy székely betűkkel írt török nyelvű szöveget hagytak ránk. Aydemir az ellentmondások egyikét (hogy a kunok miért írtak volna székely betűkkel török szöveget) azzal a megalapozatlan hipotézissel próbálja meg feloldani, hogy a székelyek a kunoktól tanulták el az írásunkat. Ezt azonban a kun írás hipotetikus jellegén túl a jóval korábbi (például honfoglalás kori) magyar jelhasználat is cáfolja. (2)

3. ábra. Hakan Aydemir dolgozatának részletei alapján belátható, hogy a szerző maga sem tekinti bizonyosnak és megfelelőnek, csupán munkahipotézisnek a saját olvasatát és erre az óvatosságra minden oka meg is lett volna

4. ábra. Hakan Aydemir olvasata a csatkarika szövegét a fenti sorokra bontja, amely sorok szótagszáma eltér és a végük nem is rímel, pedig egy ismétlődő sorokból álló verses imától ezt várhatnánk, a legfelső helyen lévő, vízszintes vonalaitól megfosztott Föld jelből többféleképpen értelmezhető, valójában sohasem létezett ligatúrát csinál képtelennél képetelenebb olvasatokkal  

5/a. ábra. A szójeles, magyar nyelvű olvasattal ritmusosabb, a feltehetően énekelt versszerű imádságnak jobban megfelelő sorokat kapunk, ráadásul az ima végén szereplő Föld szójel (amelynek végén a táblázattól eltérően nincs ott az "i" betű) több más hieroglifikus imádságban is szerepel, mert ezek az imádságok rendszerint azt bizonygatták, hogy a lakóterület valamelyik istenség földje

5/b. ábra. A kínai írás "Föld" jelének néhány változata (Karlgren 362. jele), ugyanilyen alakú jel található a karcagi csakarika szövegének elején, csak azt  Hakan Aydemir a vízszintes vonalaitól megfosztja, a maradékot ligatúrának tekinti, és szedesznek olvassa

A 4. és 5. ábrák táblázataiból nyilvánvaló, hogy Hakan Aydemir az egyik hibát akkor követte el, amikor a szerinte első jelet tévesen ligatúrának tekintette (miközben ilyen ligatúránk nincs is). Ezt az általa feltételezett ligatúrát aztán többféleképpen felbontotta és a sok lehetetlen megoldás közül a szedesz olvasatot választotta, mert egy hasonló név előfordul valahol messze keleten. 

Holott ez a jel valójában egy négyszögletes Föld hieroglifa, a székely írás "f" betűjének párhuzama és előképe. Az itt négyszögletes Föld jel alsó és felső vízszintes vonala egybeesik a feliratot alul és felül kísérő vonalakkal, ezért e szakaszokat kihagyta a jelből (így jött létre a sohasem látott "ligatúra"). Pedig Aydemir e vízszintes vonalakat is figyelembe vehette volna a jel elemeként s akkor egy jól felismerhető "f" (Föld) jelhez jut, amelynek párhuzamai megtalálhatók a magyar népművészet tárgyain, például hímes tojásokon. E hieroglifa közeli párhuzama a kínai írás "Föld" szójele is (5/b. ábra). A vízszintes vonalak felhasználására Aydemirt feljogosította volna ama ismert tény is, hogy a székely íráshasználat a betűvetés munkájának csökkentése érdekében a szomszédos párhuzamos vonalakat egyesíti és többoldalúan felhasználja. Aydemir és követői a székely írás szabályait indoklás nélkül rúgták fel, amikor a Föld jelből elhagyták a kettős célú vízszintes felső és alsó vonalat.

A székely "f" (Föld) jel egy világmodell végsőkig leegyszerűsített változata, amelynek a mai napig felismerhető a képi tartalma (az Éden térképéről van szó). 

Ismertek a karcagi imaszöveg párhuzamai is, amelyekben szintén szerepel a Föld, vagy az ország szó (erről a Magyarság jelképei és a Magyar hieroglif írás c. kötetekben írtam bővebben). A karcagihoz hasonló ősvallási imák egy része azt bizonygatja az olvasójának, hogy a terület valamelyik isten országa, vagy földje (a párhuzamokat lásd az irodalomjegyzékben!). E sorozatba a karcagi rovásszöveg általam adott olvasata kitűnően beleillik. 

A szentgericei unitárius templom mennyezetkazettáinak egyikén megtalálható az a képszerű jeleket alkalmazó világmodell is, amelyből a karcagi lineáris változat készült. Azt, hogy a karcagi csatkarika szövege eredetileg egy világmodellen volt megtalálható, még e szentgericei világmodell ismerete nélkül fogalmaztam meg. Tetten érhettük tehát a jeltörténeti folyamat egyik nevezetes pillanatát, amikor egy kőkori jellegű világmodell jeleit egy csatkarikán már köriratként adják elő. Egy következő lépés az volt/lehetett, hogy a világmodell négy oldalának és négy sarkának megfelelően a köriratból egy négy, vagy nyolcsoros verset alkotnak, a verseknél megszokott formában. 

A fentiek, meg a további, itt nem említett hibák, ellentmondások és valami mást bizonyító eredmények teljes mértékben kizárják Aydemir olvasatának elfogadását. Csak saját magát járatja le az a "tudós", aki ezeket a körülményeket nem hajlandó, vagy nem képes észrevenni.

6. ábra. A szentgericei unitárius templom egyik mennyezetkazettája olyan világmodellt ábrázol, amelyben hasonló (de nem lineáris, hanem képszerűbb) jelek sorakoznak, mint a karcagi csatkarikán, a két írásemlék olvasata közel ugyanaz, csak a "g" (ég) helyett "s" (sar "úr") szerepel - amely jelek csak egyetlen vonalban térnek el egymástól

Katona-Kiss Attila és Bíró Gyöngyvér álláspontja

A két szerző a mű 259. oldalán beszámol arról, hogy az adott Karcag-orgondaszentmiklósi temetkezési helyet az Árpád-kor idején kezdték használni és a korábbi temető területén később a beköltöző kunok temetkeztek. Hozzátehetem: a temető közös (magyar és kun) használata miatt kellene valamilyen bizonyíték ahhoz, hogy a rovásszöveget ne a magyarok, hanem a kunok hagyatékának tekinthessük, azonban ilyesmivel sem Aydemir, sem a követői nem szolgálnak. A magyarázatokból kisütő puszta prekoncepciót, amely szerint minden magyar kulturális értéket idegenből kell eredeztetni, nem tekinthetjük tudományos erejű érvnek.

Elmondják a szerzők azt is, hogy a kerek, felirattal ellátott csatok Európában a XII-XIV. században, hazánkban leginkább a XIV. században voltak elterjedve. A sírban szintén megtalálható gyöngyös tarsolynak a perkátai párhuzamok alapján a XIII-XIV. században, más kun temetők alapján a XV. század végéig élt a divatjuk. Ez alapján a karcagi csatkarikát XIV. századinak ítélik. Megemlítik, hogy az övcsatként való alkalmazás a "magyar vidék" jellemzője.

Mint írják, a nyugat-európai árucikk előállítását idővel hazánk területén is megkezdték, A külföldi példányok felületén többnyire a latin ábécé betűivel írt vallási tartalmú szövegek vagy antik idézetek olvashatók, általában latin, német vagy angol nyelven. A hazánk területéről ismert feliratos kerek csatokon főként Máriára utaló szövegek és monogramok fordulnak elő.

A szerzők szerint "a most bemutatott ... csaton – Hakan Aydemir megfejtése alapján – a székely rovásírás jelkészletét alkalmazták egy török nyelvű szöveg leírására".

Ismertetik az elmúlt évszázadban kunnak minősített, ám később kunságukban megcáfolt leleteket, az ismertetést így zárva: "A kutatás jelenlegi állása szerint napjainkra talán csak egy olyan rovásírásos tárgy van, amely biztosan köthető a hazai kunsághoz és így lehetőséget kínál arra, hogy azt a kunok eredeti, steppei műveltségével kapcsolatba lehessen hozni: a karcag–orgondaszentmiklósi csat." Örömmel olvasom a mondatban a talán szót, amit aligha lehet másként értékelni, mint hogy a szerzők korántsem bizonyosak a karcagi csatkarika szövegének kun voltában. 

Az már csak hab a tortán, hogy a kun szó sem más, mint a hun népnév változata, mert a kun törzsszövetséget magyarul beszélő, magyar szójeleket használó hunok szervezték meg és vezették a Kárpát-medencébe. Ennek a szövetségnek csak az egyik összetevője volt a kipcsak csoport. 

Ha a szerzők el tudták volna olvasni a rovásszöveget és ismerik a világmodellek jelhasználatát, akkor Aydemir magyarázatát bátrabban és teljes egészében sutba dobhatták volna. Az, amit végül írtak, csak a szakirodalmi és rovológiai tájékozatlanságukat tanúsítja. Sajnálatos, hogy ez a "szakma" és ez az MKI pillanatnyilag nem képes többre.

7. ábra. Hun hieroglifikus mondatjel (jelvény) a British Museum-ban, az olvasata Nagyon nagy Lyukó földje, mondanivalója hasonló a karcagi csatkarika szövegének mondanivalójához (az Isten tulajdonának mondja a Földet) és itt is szögletes a Föld hieroglifa

Kunok nem is léteztek 

Van egy végső érv arra, hogy miért nem volt a kunoknak saját kun írása. Mégpedig az, hogy a kunok (török népként) nem is léteztek. A kun népnév ugyanis csupán a hun ejtésváltozata. Azt a törzsszövetséget, amit másutt kipcsaknak neveznek és amit most a kunnal azonosítunk (feltehetően tévesen), eredetileg a hunok szervezték meg, a csoportba bevonva az ujgurokat és a kipcsakokat is. Ha itt Magyarországon megmaradt a kun (azaz hun) nevük, akkor annak az lehet az oka, hogy a hozzánk érkező bevándorló csoport zömét a törzsszövetséget vezető hunok alkották. Csupán a szokásos liberálfinnugrista blöff egyik megjelenési formája az, hogy a kunokat el akarják idegeníteni a hun eredetű magyarságtól és elhitetik velük, hogy ők eredetileg egy török nyelvű nép voltak. 

Tekintve, hogy a hunok magyarul beszéltek és a székely rovásírást használták (amit az 1500-as években még hun írásnak neveztek eleink), teljesen hiábavaló és eredménytelen dolog bármiféle kun írás feltételezése és keresése. Az eddigi próbálkozások nem véletlenül futottak kivétel nélkül zátonyra. S e reménytelen helyzeten még az sem segít, hogy Hakan Aydemirnek nagyon szép török neve van, egyes hazai szerzők meg hasraesnek előtte. 

Már pedig, ha kunok (török nyelvű népként) nem is léteztek, csak hunok (akik magyarul beszéltek és a ma székely írásnak nevezett hun írás szójeles változatát használták) akkor érthető, hogy a karcagi temetőben székely írással írt magyar nyelvű felirat kerül elő.

Magyar Adorján: A kunok nyelvéről

Ami a kunok nyelvét illeti: Történelmünkből tudjuk, hogy miután őket a mongolok legyőzték, Kuten királyuk, maradék népével Magyarországba menekült, ahol IV. Béla királyunk megtelepítette. Róluk történelmünkben igen sok följegyzés van, amelyekből tudjuk azt is, hogy azután közöttük és a magyarok között néha jó viszony de néha ellenségeskedés is volt. De sehol egyetlen szó sincs arról, hogy a magyarok a kunok nyelvét ne értették volna, holott említés történt volna. Ilyen említés híján jogosan gondolható, hogy a magyarok és kunok között inkább csak nyelvjárási különbség létezhetett, olyan amilyen magyarok, palócok, székelyek között ma is van és amilyen több följegyzés szerint magyarok és kunok között még nemrégen is volt. Annyira, hogy például, mivel régen Szegeden a szegedi polgároknak nem kellett hídpénzt fizetniök de kunságiaknak igen, ezért a hídőr akiket személyesen nem ismert, csak nehány szót váltott, hogy megismerhesse szegedi-e az illető vagy kún és ha kiejtéséről kún voltát észre vette: ennek fizetnie kellett. A kunok ugyanis régebben képtelenek voltak a magyar s és cs hangot kiejteni, amelyek helyett sz és c hangot ejtettek, ugyanúgy tehát mint az oláhországi csángók közül a kún eredetűek máig is. (Vannak ugyanis székely és jász eredetű csángók is).

Mégis ma a Velencében talált „Codex cumanicus” más nevén „Petrarcha codex” és az úgynevezett „kún miatyánk” alapján, már általános vélemény, hogy a kunok nyelve egy török-tatár nyelvjárás volt. Ami azonban e miatyánkat illeti, csak azt kell megjegyeznem, hogy azért mert ezt egyszer valaki tévesen „kún miatyánk”-nak nevezte el, ez még nem bizonyítja, hogy a kunok valóban tatár nyelvűek voltak.

Épen úgy nem mint ahogy a Magyar Alföldön lakó, s a legtisztább magyar nyelven beszélő jász népet nem tartják sem németeknek sem szlávoknak, annak dacára sem, hogy Schlözer német tudós őket szlávoknak, Ranzan Péter olasz tudós pedig németeknek mondja! Hiszen tény, hogy a „Petrarcha codex”-ben is van egy ott tatárnak és nem kúnnak nevezett miatyánk, amely a mi „kún miatyánk”-unkkal sokban egyezik, amiből tehát az következik, hogy emez sem kún hanem tatár nyelvű, épen úgy mint ahogy a jászok sem nem szlávok sem nem németek!

Továbbá igen jól tudjuk mily nagy faji és nyelvi különbség van a tatárok és mongolok között, valamint tudjuk, hogy a tatárokat a mongolok csak leigázták, mégis régen egész Európában, sőt náluk még ma is, a mongolokat tatároknak nevezik, illetve még ma sem beszélünk „mongoljárás”-ról hanem csak „tatárjárás”-ról. Magyarországon pedig még 1588-ban is voltak kisebb tatárnyelvű települések, mivel annakidején a mongolok elől tatárok is épen úgy menekültek volt Magyarországra, ha nem is oly nagy számmal mint a kunok.

Sőt a magyar törvények is, jelesen az 1454 évi II. végzés 9. cikke, az 1459. évi végzés 3. cikke és az 1467. évi végzés 2. cikke a kunokat és tatárokat egymástól tisztán megkülönböztetik. (Lásd: Gyárfás István: „A jász-kunok története.” Kecskemét, 1873. II. kötet, 162. oldal.) De azért könnyen megtörténhetett, hogy tévedésből a szóban levő miatyánkat valaki „tatár miatyánk” helyett „kún miatyánk”-nak nevezte, ugyanúgy mint ahogy „mongoljárás” helyett következetesen „tatárjárás”-t mondunk még ma is. Amely miatyánk aztán részben tudatlanságból, részben szándékosan, a magyarságtól mindent elvitatni akarásból, továbbra is „kún miatyánk”-nak neveztetik.

Ami pedig a Petrarcha Codexet illeti: Hiszen a régi keleti utazók, mint például Rubruquis Vilmos is, följegyezték és világosan megírták, hogy Cumania lakói MÁR NEM KUNOK, mert a kunokat a „tatárok” azaz: mongolok, tökéletesen kiirtották, kivéve csak azokat akik királyukkal Magyarországba menekültek. A „A Codex cumanicus” címlapján 1303. évszám áll keletkezésként, holott a mongolok az 1238. évben már az egész akkori Oroszország valamint Kumánia területén is urak voltak és 1239-ben a maradék kunok már Magyarországon voltak! Sőt 1241-ben a mongolok már Magyrországot is legyőzték. Tudjuk, hogy Rubruquis 1253-ban, Plan Carpin pedig 1245-ben járt Kumániában. Vagyis: Rubruquis 15 évvel azután, hogy a mongolok a kunokat kiirtották és országuk uraivá lettek, de Plan Carpin csak hét évvel azután, és ő nem is csak azt írja hogy itt kunok már nincsenek, mert a „tatárok” azaz mongolok őket kiirtották, hanem még azt is, hogy a kunok csontjait, koponyáit mindenfelé heverni látta.

Ennek dacára is azonban az ország még századok múlva is Kumániának neveztetett, bár úgylehet csak Nyugaton, a keresztény országokban. Az 1303-ban kelt, tehát a nem kún, hanem kumániai nyelvet adja elő s ezért is neveztetik „Codex cumanicus”-nak és nem „Codex cumanus”-nak. Amely könyvet a jelek szerint valamely keresztény hittérítő írta a Kumániában járó hittérítők és kereskedők számára, amely időben Kumámiát főkép tatárok, mongolok és némi oláhok is lakták volt. Mivel ugyanis a tatárok nagy része a mongoloknak magát önként megadta volt. Így ezek megkíméltettek és egy részük a mongol hadakba is beosztatott, ami azután egyik oka lőn annak, hogy a Nyugaton a tatárokat és mongolokat egymással összetévesztve ezeket mind „tatárok”-nak nevezték. Bár bizonyára hozzájárult még az is, hogy Tartarosz görögül az Alvilág egyik elnevezése volt, amely nevet akkoriban a keresztény papság a pokol neveként is szokta használni, majd nagy félelmükben a mongolokat pokolbeli ördögökkel hasonlítva össze, de egyúttal őket a tatárokkal is összetévesztve, még egy kevés babonával és tudatlansággal is hozzá: a tatár nevet „tartarus”-nak, „tartareus”-nak magyarázták, azaz „pokoli”-nak, „pokolbeli”-nek. Annyira, hogy például az olaszok a tatárokat mind a mai napig is nem „tatari”-nak hanem „tartari”-nak nevezik.

Kitűnik tehát a föntebbiekből, hogy a „Codex cumanicus” nyelvét mindenáron mégis a kúnok nyelvének állítani ugyanannyi mintha a mai Angolország, azaz hivatalos nevén Nagy-Británnia, nyelvét az egykori britek nyelvének akarnók állítani. Mégis még ma is a szóban levő kódex nyelvét kúnnak szeretik nevezni, pedig elképzelhetetlen, hogy valaki aki e dologgal foglalkozott, az évszámokból ez állítás képtelenségét észre ne vette volna. Úgyhogy ez állítást csak szándékos megtéveszteni akarásnak tulajdoníthatjuk. Viszont a századok óta leigázottságban élő magyarok közül, ha valaki a valóságot észre vette is, fölszólalni nem mert, nehogy, amint ez szokás, „sovinisztá”-nak mondasson.

Magyar Adorján: Ősműveltség, 126-127. oldal

Amihez csak azt tehetjük hozzá, hogy ha nincs (török alapozású) kun nyelv, csak a magyarul beszélő hunokat nevezték kunnak, akkor hiába minden erőlködés, nincs kun rovásírás. Így aztán a karcagi csatkarika sem (török alapozású) kun rovásírással van írva, hanem a magyar hieroglif írással, amit a hunok és a magyarok egyaránt használtak. Ezért a Hakan Aydemir által kiötlött (török alapozású) olvasat hibái indokoltak. Abból fakadnak, hogy a kun rovásírás ábrándja megalapozatlan. Ezzel szemben a szójeles olvasat hibátlansága a telitalálat jele.

Jegyzetek

(1) A szöveg jellegzetes szerkezetéből (ismétlődő jelcsoportjaiból) kezdettől feltételeztem, hogy egy szokásos négyszögletes világmodell sarkain és oldalfelezőin alkalmazott jelek köriratként való előadásáról van szó. Ezt később a szentgericei világmodell felbukkanása igazolta (6. ábra). A szentgericei világmodellen egyetlen eltéréssel (az ég helyett a hozzá hasonló alakú sar "úr" szerepel) elolvasható a karcagi csatkarika szövege. Ama folyamat egy részletét világítja meg a karcagi csatkarikán lévő körirat, amely a neolitikus eredetű világmodellek jelhasználatától a legkorábbi négy, vagy nyolcsoros magyar népdalokig vezet. A világmodellek jelhasználatát bemutattam A magyarság jelképei és a Magyar hieroglif írás c. kötetben is.

Habár a XIII. századból ránk maradt, román-gót átmeneti stílusú szentgericei templom festett kazettás mennyezetét csak 1670-ben festette Nyárádgálfalvi Kozma Mihály székely asztalos, mégsincs okunk arra gondolni, hogy a kazettákra festett minták kun eredetűek lennének (6. ábra). Például azért sem, mert a mennyezetkazetta "magas kő" ábrázolási konvenciója ismert magyar lelemény, amely előfordul egy X. század végi pécsi sisakon is (8. ábra). A "magas kő" jelpár a hieroglifikus szövegek visszatérő részlete, mert ezek az ősvallási kötődésű szövegek a Tejúttal azonos Istent említik s az esetenként hegyekből rakott lépcsőként is elképzelt Tejutat nevezték magas kőnek. 

8. ábra. A X. századi pécsi sisakon is megtalálható a "magas kő" ábrázolási konvenció, ami később megjelenik a szentgericei templomban is, ám egy lineáris változata időközben belekerült a karcagi temető egyik sírjába is

(2) Aydemir azért engedhette meg magának ezt az ötletét (a székely írásnak a nem létező kun írásból való eredeztetését), mert Róna-Tas András és követői nem hajlandók tudni sem a korábbi, többnyire hieroglifikus rovásszövegeinkről, sem a világmodellek neolitikumból eredő jelhasználatáról. Miközben semmi szükség nem volt a kun írás jeleinek átvételére, mert a karcagi jeleket is tartalmazó magyar hieroglif írást (amelyből a székely írás kialakult) már a honfoglalók, sőt a szkíták, hunok és avarok is használták. 

Azt sem magyarázta meg Aydemir, hogy ha a jelek szerinte is a székely írás jelei, akkor miért nem az ismert székely betűk hangalakjának megfelelően olvassa ki a karcagi jeleket? Amit például ő ögtür-nek olvas, az a székely jelekkel mgk (magas égi kő). Ugyan mi oka volt Aydemirnek arra, hogy sohasem létezett hangértéket tulajdonítson a székely jeleknek? Érdekes, hogy ez a súlyos kérdés eddig egyetlen szerzőben sem merült fel. Ennek az is lehet az oka, hogy talán egységesen nem ismerik sem a székely, sem az ótürk írás hangértékeit és eszükbe sem jutott az olvasat ellenőrzése. 

A kép akkor sem megnyugtatóbb, ha szúrópróbaképpen ótürk jelekkel próbáljuk meg elolvasni az állítólagos ögtür szó három jelét (4. ábra). Simon Péter, D. D. Vasziljev és I. L. Kizlaszov munkái alapján elsődlegesen azt kellett megállapítanom, hogy az ótürk írásoknak nincsenek pontosan olyan jelei, mint amilyeneket a karcagi csatkarikáról Aydemir ögtür alakban olvasott el. Ha nem ragaszkodunk pontos formai azonossághoz, akkor másodlagosan a következő mondható el:

- Az első jelhez valamelyest, a másodikhoz inkább hasonló egy ótürk jel, amelyik a latin F tükörképe, ám ez az ótürk jel a "k" hangot rögzíti. 

- A második jel az ótürk "g jel e, i, á, ö és ü előtt, vagy után" szótagcsoport-jelhez is hasonlítható (Simon/1993/43). Ez alapján az ég szó kiolvasható, de az nem Aydemir olvasatának, hanem az enyémnek felel meg.

- Van még az ök, ük, kö, kü szótagcsoportjel, amelyik egyaránt rokona a karcagi jelhármas első és harmadik jelének is (ezek egymás tükörképei), csak nem lineáris, hanem képszerűbb a formája. Ennek a jelnek van jobbra és balra néző változata is, azaz a jelhármas első és harmadik tagjával egyaránt rokoníthatjuk. Ezek sem illenek Aydemir olvasatába, miközben a harmadik jelre adott kő olvasatomat igazolják.

Ezekből a karcagiakhoz nem igazán hasonló ótürk jelekből (lévén szótagcsoportjelek) igen sokféle szót össze lehet rakni, csak éppen az ögtürt nem. Legjobb esetben az ökögkü szót lehet kierőszakolni belőle, ez azonban még mindig távol áll az ögtür-től. Örvendenék, ha Aydemir, vagy egy turkológus magyarázatot adna, miért nem sikerül a "kun" olvasat ellenőrzése. Nem látok okot arra, hogy Hakan Aydemir megbízhatatlan olvasatát csak azért ismételgesse az akadémikus kör, mert a megfejtőnek szép török neve van és egyikük sem vette a fáradságot az ellenőrzésre.

A jórészt magyar- és tudományellenes emlőkön nevelkedett "tudományos konszenzus" ama fantazmagóriákat részesíti előnyben, amelyek szerint a magyar kulturális javakat szinte kivétel nélkül idegenektől vettük át. Ennek érdekében legnevesebb szerzői is képesek olyan kun írás feltalálására, amelyiknek a létezésére nincs ismert bizonyíték, csak hogy idegenből eredeztethessék a székely írást. A most elemzett cikk szerzői fel is sorolják ama szerzőket, akik minden komolyan vehető alap nélkül a kun írás kategóriájába sorolták egyik-másik rovásírásos szövegünket, amelyekről aztán sorra az derült ki, hogy egyik sem kun írásemlék. 

A korábban közölt olvasatom ugyanerre a sorsra juttatta a karcagi csatkarika rovásszövegét is, mert az bizonyosodott be róla, hogy szó sincs semmiféle kun írásról. Ezt az írásemléket magyar szójelekkel kitűnően el lehet olvasni, ám ez a magyar olvasat mintha nem lenne eléggé szalonképes az akadémikus "tudomány" képviselői számára. Sajnálatos, hogy erről az Magyarságkutató Intézet szerzői valamilyen ismeretlen ok miatt nem hajlandók tájékoztatni sem a közönséget.

E téves kutatói magatartásra jellemző, hogy az íróasztal mellett kitalált, ám valójában sohasem létezett kun írás emlegetésére könnyen kaphatók a szerzők, ám a létező (Veit Gailel feljegyzésében is szereplő) korai magyar szójelhasználat bizonyítékairól nem vesznek tudomást. Sajnos, ezt teszi a Katona-Kiss Attila és Bíró Gyöngyvér szerzőpáros is, amint ezt tette Fehér Bence is egy korábbi dolgozatában.

Fehér Bence a kötetének 219. oldalán így tájékoztatja a nagyérdeműt: "Aydemir a jeleket TMK (a székely írás - VG) szerint olvassa, ami eleve valószerűtlen feltevés, hiszen kun eredetű tárgyról van szó, a kunok beköltözésénél pedig a TMK első formái korábbiak. (Aydemir 2002, 209 szerint viszont későbbi és a kunoktól vettük át.) Valószínűbb, hogy nem írásról van szó, hanem szimmetrikus-geometrikus díszítésről." 

Érdeme ennek az értékelésnek, hogy észreveszi: a székely jelek korábbiak ennél az emléknél (azaz a sohasem létezett kun írásból nem származtatható a kun betelpülés előttről már ismert székely írás - VG). Az azonban tévedés, hogy kun eredetű lenne maga a tárgy, valamint hogy nem írás, hanem díszítés lenne rajta. A díszítésre, mint írást kizáró okra való hivatkozás azt árulja el, hogy Fehér Bencének írástani ismeretei megalapozatlanok. Ugyanis a díszes írás is elolvasható, az írástörténet ismer díszes írásokat, írásemlékeket és jeleket. Nem az a kérdés, hogy a karcagi csatkarika jelei díszesek-e, vagy sem, hanem az, hogy miként lehet elolvasni.

Magyar hieroglifákkal kitűnően elolvasható a csatkarikán lévő magyar imaszöveg, amelynek jó párhuzamai vannak a magyar hieroglifikus szövegek között (például a IX-X. századi afrászijábi tálon, vagy az Árpád-kori regölyi gyűrűn, meg egy sor hun, avar és meroving bogláron). A szentgericei templom mennyezetkazettájában a karcagi csatkarika körbefutó és ismétlődéseket tartalmazó jelsorának hasonló (körbefutó és ismétlődéseket tartalmazó) hieroglifikus előzménye is megtalálható (6. ábra). Majdnem ugyanazon szöveg jelenik meg a templom mennyezetén, csak hieroglifikus (képszerű, világmodellt alkotó) jelmontázsként. Azaz a karcagi csatkarika szövege nem az ótürk írásból, hanem a több évezredes múltra visszatekintő magyar hieroglifikus szöveghagyományból származik. 

E hieroglifikus írásemlékek - több kultúrában kimutathatóan - törekedtek rövid szimmetrikus és díszes szövegek alkotására, mert ezzel fokozták a vallásos jelentőségű mondanivaló sikerét. Az ismétlődés annak köszönhető, hogy az ima sorai is ismétlődtek (az eredeti világmodell oldalain és sarkain lévő jelcsoportok azonosak voltak). Ha a szerzők nem ismerik e párhuzamos imákat, az sincs rendben. Ám ha a díszessége és a szimmetrikus volta, az ismétlődések, netán a székelyekhez nem köthetősége miatt állítják be gyanúsnak az írásemléket (hagyják ki az MTA rováskorpuszából), akkor az mégannyira sincs. Az írástörténet seregnyi példával bizonyítja, hogy a díszes, szimmetrikus és ismétlődő szöveg is írás. 

Igaza van Püspöki Nagy Péternek és Sándor Klárának, amikor azt írja, hogy a magyar írástörténettel foglalkozó szerzők számára minden alapvető kérdés tisztázatlan. Ezért nincs semmi okunk arra, hogy a Katona-Bíró szerzőpárnak a karcagi csatkarika szövegéről alkotott álláspontját komolyan vegyük.

Irodalom

Katona-Kiss Attila - Bíró Gyöngyvér (2020): Újabb adatok a Karcag–orgondaszentmiklósi csat kérdésköréhez, Rovásfeliratos csatok a Kárpát-medencében, Jászkunsági és kunszentmártoni tanulmányok. Egy XI. Jászkunság kutatása című konferencia előadásai. [Várostörténeti és Néprajzi Tan. 19.] Szerk.: Barna Gábor. Kunszentmárton, 261–278.

Katona Kiss Attila (2022): Újabb adatok a rovásírásos kun írásbeliség kérdéséhez (video)

D. D. Vasziljev: Graficseszkije fond pamjatnyikov tjurszkoj runicseszkoj piszmennosztyi aziatszkovo areala, Moszkva, 1983. Magyarul: Az ázsiai terület türk rovásemlékeinek grafikai gyűjteménye

I. L. Kizlaszov: Runicseszkije piszmennosztyi evrazijszkih sztyepej, Moszka, 1994. Magyarul: Az eurázsiai sztyepp rovásemlékei

Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal: Állásfoglalás a nyílt tudományról

Sándor Klára (1996): A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1-2. füzet

Simon Péter: A székely írás eredetéről, Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993. 

Varga Géza (2019): A csempeszkopácsi Árpád kori templom hieroglifikus mondatai

Varga Géza: Fehér Bence A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye

Varga Géza: Az afrászijábi tál világmodelljének Jóma úr földje olvasatú hieroglifikus szövege

Varga Géza: Lyukó isten országa hieroglifikus mondat egy meroving bogláron

Varga Géza: Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?

Varga Géza: A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje

Varga Géza: A magyarság jelképei

Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza: Könyvek és könyvesboltok

Varga Géza: Elolvasható hun jelvény a British Museum-ban

Varga Géza (2020): A szentgericei világmodell a karcagi rovásszöveg előképe

Varga Géza: Katona Kiss Attila a Magyarságkutató Intézet konferenciáján a nem létező kun írás karcagi emlékéről

Varga Géza: A Magyarságkutató Intézet rovológiai teljesítménye

Varga Géza (2018): Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről

Varga Géza (2021): Az MTA rováskorpusza

Varga Géza (é.n.): Hieroglifikus gyűrűfeliratok 

Varga Géza: Hímes tojások jelei

Varga Géza

www.cserepmadar.hu     www.csinyalohaz.hu

Cserépmadár szállás & Csinyálóház imázsvideó