Pócs Éva tett fel a közelmúltban megjelent írásaiban egy izgalmas kérdést, amiből az emlékezetes, ám az akadémikus tudomány számára megoldatlan világfa vita kialakult. A párbeszédet elindító szerző szerint a honfoglalóknak esetleg nem is volt világfa képzetük, vagy a világfának gondoltakról nem bizonyítható a világfa voltuk. A magyar néprajzkutatók némelyike - szerinte - esetleg csak a más népeknél megtalálható világfát vette át és álmodta bele a magyar népi hagyatékba.
A húsznál is több hozzászóló annak ellenére sem tudott érdemi választ adni erre a súlyos felvetésre (1), hogy a honfoglalók több száz világfa ábrázolást hagytak ránk. A világfa ugyanis nem természethű (mint amit várnak), hanem jelszerű (amihez viszont a hozzászólók nem értenek). A százötven éves, szinte lankadatlan akadémikus rovásüldözés és -mellőzés meghozta az eredményét: a "szakma" nem ismeri és nem is hajlandó megismerni a nemzeti írásunkat. A székely írás kutatása az amatőrök vesszőparipája volt és maradt (2). Ezért marad érdemi válasz nélkül a "tudományos konszenzus" kebelén belül e tényekkel szembemenő és a nemzeti identitást romboló ötlet.
A magyar néprajz egy sor hiteles világfa ábrázolást őrzött meg (1 - 25. ábra). A világfák jellemzőit a Világfát ábrázoló egyedi hieroglifák és A világfát bemutató ábrázolási konvenciók típusai c. írásokban mutattam be. Ezen ismérvek alapján a világfát ábrázoló magyar ős, ten, tprus, szár stb. hieroglifákból alkotott ábrázolási konvenciók (pl. magas kő és tulipán), amelyek szintén az Istennel azonos égig érő fát (Tejutat) idézik, világfának tekintendők. Az alábbi népi ábrázolások e követelményeknek megfelelnek.
Azért ilyen kifinomultak és gondolatgazdagok ezek a világfa ábrázolások, mert több tízezer éves ősvallási hagyomány maradékai. A magyar jelhasználat és a magyarul elolvasható mondatok alapján nem idegenből átvett kultúrjavak, hanem a magyar nép alkotásai. A párhuzamos eszközök (jelek és ábrázolási konvenciók), valamint szövegek (amelyekben gyakori az Isten szó) alapján a magyar népművészet szerves folytatója az ősmagyar korban, a honfoglalás korban és az Árpád korban elevenen élő magyar világfa hagyománynak.
A népi világfa ábrázolásokon a fenti kt cikkben felsorolt ismérvek azonosíthatók. Bemutatják a Tejút (égig érő fa, világfa) hasadékában kelő Napot (1. ábra). A karácsonyi ünnepkör 6500 éve használatban lévő (az anaui pecsétnyomón is megtalálható) emléke a világfát ábrázoló zsen ten "zsendülő/feltámadó isten" jelpár is (4., 5., 22. és 23. ábra). Megtaláljuk a világfát idéző, jelekből alkotott képszerkezetekben a hegyekből rakott világoszlopra, kőből rakott égboltra utaló "magas kő" (1-3., 12., 14., 16., 20. és 22. ábra) és a tulipánszerű (1., 2., 12., 13., 16., 17., 19., 21. és 22. ábra) ábrázolási konvenciót is.
4. ábra. A Györgyi Erzsébet által közölt magyar hímes tojás (középen), a Jóma ligatúra a tojásról (balra fent), a Zsen ten "zsendülő/feltámadó isten" ligatúra a tojásról (balra lent), valamint a székely "j" (jó "folyó") és "m" (magas) jelek (jobbra fent), továbbá a "zs" (zsenge) és ten "isten" jelek (jobbra lent)
12. ábra. A korondi gyertyatartó közepén Isten alakban elolvasható világfája a hullámvonallal jelölt tengerből emelkedik ki és a gyertya lángja által jelképezett Naphoz emelkedik (a világoszlop megszületésének pillanatára emlékezve), felső részén a magas kő jelpár látható, az ábra jobb alsó sarkában a székely írás ős és ten hieroglifája
13. ábra. Debreceni csigatészta-csináló borda világfát ábrázoló, tulipán alakú ős ten (Isten) hieroglifája alatt a víz, felette a Nap jele
16. ábra. A kalotaszegi nagyírásos minta világfát ábrázoló, tulipánszerű részletének olvasata: Nagyon nagy Lyukó sar isten magas köve (mai magyarsággal: Nagyon nagy Lyukó úristen magas köve)
19. ábra. A dobronaki Solaric Loreta hímes tojása a Szár ragyogó Isten (mai magyarsággal: Urunk a ragyogó Isten) mondattal, az ábra jobb szélén a szár jel két változata, felette az "r" (ragyogó), ten és ős rovásjelek