Szakemberek is gyakran megfogalmazzák az ábrándot, miszerint a tudományos folyóiratok szerkesztősége egyfajta szűrőt jelent és garantálja az ott megjelenő cikkek tudományos színvonalát (1). Amire az a válaszunk, hogy ez elvileg így lenne helyes, gyakorlatilag azonban - a rovológia területén - semmi hasonló nem működik. Amikor magyar írástani cikket kellene értékelni, akkor a "tudományos" folyóiratok szerkesztősége - a hozzáértés hiánya, a prekoncepciók és a "tudományos konszenzus" szorítása miatt - sorra képtelennek bizonyul a minőség biztosítására.
Ez általában is belátható abból, hogy az akadémikus tudomány száz éven át mondta folyamatosan ótürk eredetűnek a székely írást, minden komolyan vehető bizonyíték nélkül. Azaz száz éven keresztül olyan szerkesztőségek adták közre a tudományos fokozattal és beosztással jobbára rendelkező szerzők érdemi alátámasztást nélkülöző, alapvetően politikai célokat kiszolgáló magyar- és tudományellenes dolgozatait, amelyek maguk is alkalmatlanok voltak a feladataik ellátására. Az egymást váltó diktatúrák korában ez talán rendszerszerűnek volt tekinthető. Ám, hogy ez a tragikus és elfogadhatatlan helyzet az elmaradt rendszerváltás óta sem változott, arra - sajnos - négy példát is felhozhatunk.
1. ábra. A rovológia terén elbukott folyóiratok, a szakma legnevesebb fórumai
Ez általában is belátható abból, hogy az akadémikus tudomány száz éven át mondta folyamatosan ótürk eredetűnek a székely írást, minden komolyan vehető bizonyíték nélkül. Azaz száz éven keresztül olyan szerkesztőségek adták közre a tudományos fokozattal és beosztással jobbára rendelkező szerzők érdemi alátámasztást nélkülöző, alapvetően politikai célokat kiszolgáló magyar- és tudományellenes dolgozatait, amelyek maguk is alkalmatlanok voltak a feladataik ellátására. Az egymást váltó diktatúrák korában ez talán rendszerszerűnek volt tekinthető. Ám, hogy ez a tragikus és elfogadhatatlan helyzet az elmaradt rendszerváltás óta sem változott, arra - sajnos - négy példát is felhozhatunk.
- Az egyik a nikolsburgi ábécében található "tprus" jel értékelése, amely - szakmai és etikai értelemben is - meghaladta a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztőségének lehetőségeit (2). A szerkesztőség nem tudta azt, amit minden értelmesebb általános iskolás tud és a jobb internetes fórumokon is tudnak, hogy a nikolsburgi ábécé és általában a székely írás sorvezetése jobbról balra halad. Ezért nem vette észre, hogy a Máté Zsolt által a szerkesztőségnek beküldött cikk nem vehető komolyan. A szerző ugyanis - tévesen - a balról jobbra haladó sorvezetésre építette dolgozatának mondanivalóját.
- A másik Harmatta János professzor úr cikksorozata, amelyben nem létező hun szövegek iráni nyelvű olvasatával vezette félre az Antik Tanulmányok és más folyóiratok olvasóit (3).
- A harmadik elrettentő példa a Magyar Nyelv szerkesztőségének elutasító magatartása a karcagi csatkarika hieroglifikus olvasatát feltáró cikkemmel szemben (4).
- A harmadik elrettentő példa a Magyar Nyelv szerkesztőségének elutasító magatartása a karcagi csatkarika hieroglifikus olvasatát feltáró cikkemmel szemben (4).
- A negyedik Fehér Bence A Kárpát-medence első ókori feliratcsoportjának meghatározásához c. tanulmánya, amely a Studia Epigraphica Pannonica sorozatban jelenhetett meg, a Corpus Inscriptionum Latinarium III pannoniai kötetét előkészítő bizottság magyarországi munkacsoportjának munkáját is leértékelve (5).
Azaz a szerkesztőségek habozás nélkül közlik a téveszmét, ha annak szerzője elismert tudós, ám elzárkóznak a felfedezések közlésétől, ha az az esetleg nem is létező "tudományos konszenzus" általuk feltételezett álláspontjának ellentmondani látszik (6). A szerkesztőségekben - bár ennek kifejtését szívesen átengedném nekik, ha vállalkoznának rá - döntő szerepet játszhat a cikkek szerzőjének beosztása és tudományos fokozata. Vakon bízhatnak a szerző beosztásában, talán mert ez kényelmesebb, mint a cikk érdemének megértése és ellenőrzése.
Hozzátehetjük, hogy egy tudományos tétel bizonyítása csak a megismételhetőséggel történhet, minden más esetben az értékelés puszta feltételezés, a reklámhatás elfogadása, vagy a tömegek megélhetési és politikai célú átverése. A megismételhetőség elve azon alapszik, hogy a bíráló (esetünkben a szerkesztőség) megérti a szerző állításait és rendelkezik olyan tudással, amely alapján képes a cikkben kifejtett tétel felülbírálatára. Erről azonban szó sincs, a szerkesztőségek (az akadémikus "tudományhoz" hasonlóan) jellemzően a legalapvetőbb rovológiai tudásnak is híján vannak és "persze" elegendő időt és fáradságot sem szánnak a cikkek ellenőrzésére. A jelek szerint a tudományos haladás egyébként sem érdekli a tudományos folyóiratok szerkesztőségét, a szakterület előtt tornyosuló kérdések fel sem merülhetnek köreikben (vagy azt rögvest elhessegetik), sokkal fontosabb lehet számukra az egzisztenciális béke.
Csupán hab a tortán az a lehangoló, minden illúziót eloszlató kép, amiről Tátrai Péter tájékoztat az Origo-ban megjelent cikkében (7). Ismerteti a John Bohannon, a Science munkatársa által végzett kutatást, amely a "tudományos" szerkesztőségek döntő többségét tökéletesen megbízhatatlan csalóknak mutatja, akik pénzért garantáltan tudománytalan cikkeket is közölnek. Ezért az a vak bizalom és naivitás, amivel egyesek a tudományos szerkesztőségek és a tudományos konszenzus felé fordulnak, csak a tudósi alkalmatlanságról árulkodik.
Ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a rovológiában nincs sem erkölcsi, sem szakmai alap a tudományos szerkesztőségekre és a tudományos konszenzusra való hivatkozáshoz. A létező szerkesztőségek többsége szakmailag a mérce alsó fokát és a "tudományos" alvilágot képviseli. Aki úgy hivatkozik ezekre, mintha a tudományosság valamiféle mércéjét jelentenék, az ezzel csak a saját szakmai-etikai alkalmatlanságát illusztrálja. Ha például a hunok, avarok és honfoglaló magyarok által ránk hagyott hieroglifikus írásemlékeket kell értékelni, akkor nem marad más, mint az időt, szakmai ismereteket és gondolati frissességet kívánó fáradságos munka: a tanulás, kutatás és töprengés (az eredeti szerzői gondolatmeneten való végigmenés) vállalása. El kell olvasni és meg kell érteni a dolgozatokat. Aki erre nem képes, vagy nem hajlandó, annak marad a régi finnugrista módszer: a jelzőosztogatás vagy a hallgatás - aminek persze semmi köze a tudományossághoz.
Jegyzetek
(1) Tátrai Péter így írja le az Origo-ban megjelent Csalók bolhapiacává válhat a tudomány c. cikkében az ideális rendszert: "A tudományos közlés alapelvei szerint bármely folyóirathoz beérkező kéziratokat először egy szerkesztőnek kell átolvasnia, minden egyes esetben megítélve, hogy az adott kézirat közlendője belevág-e a folyóirat tematikus profiljába, valamint hogy annak tudományos értéke megüti-e a folyóirat által felállított mércét. Ha e feltételeket teljesíti, a kéziratot a szerkesztő bírálatra kiszignálja a tudományterület szakértőinek, akik a szerkesztőség felé természetesen névvel, a szerzők felé viszont anonim módon visszaküldik a véleményüket. Ha akár a szerkesztő, akár a bírálók elégtelennek ítélik a munka tudományos minőségét, a bírálat kimenetele a visszautasítás; csak pozitív értékelés esetén dönthet úgy a szerkesztő, hogy elfogadja közlésre az anyagot. Ez az úgynevezett „peer review” (kb.: kollégák általi bírálat) jól bejáratott rendszere, amely szavatolja, hogy minden folyóiratban csak megfelelő tudományos kvalitású munkák láthassanak napvilágot." Ilyen ideális rendszer azonban csak olyan környezetben működtethető, ahol az egyetemek megfelelő szakmai és etikai alapokat képviselnek, aminek köszönhetően akad legalább néhány hozzáértő szakember. Szép hazánkban - rovológiai téren - nem ez a helyzet.
(2) Máté Zsolt hibás alapozású cikke minden további nélkül megjelenhetett a Nyelvtudományi Közleményekben, miközben az azt helyreigazító cikkemre választ sem kaptam. Máté Zsolt cikke így lyukra futtathatta Róna-Tas Andrást is, aki Máté hatására kihagyta a "tprus" jelet a nikolsburgi ábécé általa közölt jelkészletéből. Hasonlóképpen járt el a tanítványa, Sándor Klára is, aki később (háromszori figyelmeztetésemre) elismerte Máté Zsolt hibáját. Ám azt az 1400-as évekből származó nikolsburgi ábécének Máté Zsolt téveszméjéhez való - minden alapot nélkülöző - "hozzáigazításával" vélte kijavíthatónak. Mindez akkor sem szépítene a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztőségének kudarcán, ha a forrás megváltoztatása indokolt lett volna.
(3) Az ismert eseteket legutóbb így említi Fehér Bence: "Csupán néhány kísérlet történt arra, hogy a római hódítást nem közvetlenül megelőző vaskori kultúrákban azonosítsanak feliratos emlékeket a régészeti leletanyagban. ... Ezeket a próbálkozásokat azonban nagyon visszavetette és némileg hiteltelenítette a szerencsétlen körülmény, hogy a legutolsó esetben Harmatta János huszonegynéhány “feliratot” teljesen tévesen közölt, valójában feliratot egyáltalán nem hordozó tárgyakról. ... Harmatta János, Venetica I–III, Antik Tanulmányok 32, 1985/86, 187-201; 33, 1987/88, 104-113; 34, 1989/90, 1-9." Sajnos, nem valamiféle szerencsétlen (értsd: egyszeri, véletlen) körülményről van szó. A szerkesztőségek a hozzá nem értésük és az etikai alkalmatlanságuk miatt általában és rendszerszerűen képtelenek a rovológiai tárgyú cikkek értékelésére.
(4) A Magyar Nyelv szerkesztőségének küldtem egy cikket a karcagi csatkarika hieroglifikus olvasatáról. A szerkesztőség nevében Szentgyörgyi Rudolf válaszolt: a szerkesztőség nem vállalja a cikk közlése esetén a szakmán belül kibontakozó vitát. A Hakan Aydemir által írt, a szerző által is bizonytalannak ítélt (valójában tökéletesen tévúton járó) alfabetikus olvasat minden további nélkül megjelenhetett tudományosnak tekintett kiadványokban. Azaz a Magyar Nyelv szerkesztősége nem vállalkozott annak megítélésére, hogy léteznek-e magyar szójelek. Pedig, ha valakinek, akkor a nyelvészet krémjét jelentő szerkesztőségnek vállalkoznia kellett volna egy ilyen vita megszervezésére és levezénylésére. Némelyiküket még taníthatta is az a Németh Gyula, aki 1934-ben közreadta Veit Gailel 1500-as évekből való feljegyzését a székelyek szó- és mondatjeleiről. A "tudomány" ilyen fokú tartózkodása esetén a tudományos munka a blogokra és a kívülállókra marad.
(5) Fehér Bence a Kárpát-medencében fellelt szkíta és egyéb korai szövegekről ismételten leszögezi, hogy azoknak semmi köze a "rovásírásokhoz" s hogy a mások által felvetett ilyen kapcsolat nincs tudományosan bizonyítva. Ezzel szemben a cikkében tárgyalt szkíta szövegek mindegyike kitűnően olvasható a magyar hieroglif jelek segítségével (ha a jeleket szójelekként olvassuk). Vagyis nem a tudományos alátámasztás hiányzik, hanem Fehér Bence tudása korlátozott.
(6) A szerkesztőségeknek és a "szakma" képviselőinek jellemzően fogalmuk sincs arról, hogy ténylegesen létezik-e a vizsgált kérdésben tudományos konszenzus. Ezt sok esetben nem is lenne könnyű megállapítani, hiszen a "tudományos konszenzus" éppen aktuális állását sehol sem mérik, tartják nyilván, vagy közlik. Ám a "szakmabeliek" némelyike mégis tudni véli, hogy ilyen létezik és ahhoz igazodni kell. Csak a legjobbak merik bevallani, hogy a tudománynak nem a vélt, vagy valós konszenzushoz való igazodás, hanem a kíváncsiságunk kielégítése lenne a feladata. Ennek ellenére - esetenként egzisztenciális okokra hivatkozva - ezt a tudományellenes nézetet mégis többen képviselik.
Hasonlóról tanúskodik a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának levele is, amelyben arról tájékoztat, hogy nem tud és nem is akar a magyar nemzeti írásokkal foglalkozni. Előzőleg arról is tájékoztattak, hogy az Intézetnek nem célja konfrontálódni a tudományos konszenzussal. Ebben az sem ingatta meg őket, hogy nincs is tudományos konszenzus a székely írás eredeztetésében. Ha a hiányos szakismeretük talaján állva gyanús nekik például a magyar szójelek felmutatása, akkor azt a tudományos konszenzussal szemben állónak gondolják a tényleges helyzet ismerete és tudományos konszenzus léte nélkül is.
(7) Tátrai Péter Origo-ban megjelent cikke szerint Bohannon élt a gyanúperrel, hogy az álfolyóiratok a peer review rendszerét – amelynek fenntartása nyilvánvalóan költségekkel és munkával jár – teljes egészében megkerülik, és bármit elfogadnak közlésre, csak hogy a szerző zsebéből a publikációs díjat kiénekeljék (fizetni ugyanis a szabad hozzáférésű rendszerben csak az elfogadott közlemények után kell). A Science szerzője összetákolt tehát egy ordító módszertani hibáktól és fájdalmas tudományos bakiktól hemzsegő kéziratfélét, amelyet 10 hónap leforgása alatt nem kevesebb mint 304 folyóiratnak nyújtott be közlésre. Minden esetben fiktív személyeket és nem létező intézményeket nevezett meg a kutatás szerzőiként, illetve helyszíneként – a személyneveket gyakori afrikai vezeték- és keresztnevek kombinálásával, az intézmények neveit találomra kiválasztott szuahéli szavak és afrikai fővárosok összepárosításával állította elő egy egyszerű kis algoritmus. És hogy a cikk se legyen mindig szóról szóra ugyanaz, egy másik számítógépes program gondoskodott a „tudományos” tartalom megőrzése mellett a fogalmazás apró variációiról.
Az eredmény igazolta Bohannon sejtését: a szerkesztőségek a többlépcsős ellenőrzés helyett többnyire el sem olvasták a beküldött kéziratokat. A 304 kiszemelt folyóirat közül 157 elfogadta a kéziratot közlésre, a nyilvánvaló és helyrehozhatatlan hiányosságai ellenére. Tette ezt sok álorgánum a bírálati rendszer működtetésének minden látható jele nélkül – vagyis a szöveget valószínűleg senki sem olvasta át, mielőtt a publikációs számlát kiküldték volna a (balszerencséjükre nem létező) szerzőknek. És még ahol szemlátomást rápillantottak a kéziratra, ott is zömmel csak apróbb formai korrekciókat javasoltak, amelyek természetesen mit sem változtattak a munka reménytelenül tudománytalan jellegén. A 304-ből mindössze 36 folyóirat küldött vissza olyan bírálói véleményt, amely ráirányította a figyelmet a kézirat alapvető fogyatékosságaira – és még ebből a 36-ból is 16 esetben a szerkesztő (felrúgva a peer review legalapvetőbb játékszabályát) elfogadhatónak ítélte a dolgozatot, és már készült, hogy kiszámlázza a nem csekély publikációs díjat.
Irodalom
Varga Géza: A temporius-téveszme diadalútja
Varga Géza: Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
Varga Géza: A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata
Varga Géza: A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: Levél Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának
Varga Géza: Szkíta tartalom
Máté Zsolt: A székely rovásírás latin rejtélye
Hakan Aydemir: Kun-kipcsak elemek a moldvai csángó nyelvjárásban
Tátrai Péter: Csalók bolhapiacává válhat a tudomány (Origo)
Azaz a szerkesztőségek habozás nélkül közlik a téveszmét, ha annak szerzője elismert tudós, ám elzárkóznak a felfedezések közlésétől, ha az az esetleg nem is létező "tudományos konszenzus" általuk feltételezett álláspontjának ellentmondani látszik (6). A szerkesztőségekben - bár ennek kifejtését szívesen átengedném nekik, ha vállalkoznának rá - döntő szerepet játszhat a cikkek szerzőjének beosztása és tudományos fokozata. Vakon bízhatnak a szerző beosztásában, talán mert ez kényelmesebb, mint a cikk érdemének megértése és ellenőrzése.
Hozzátehetjük, hogy egy tudományos tétel bizonyítása csak a megismételhetőséggel történhet, minden más esetben az értékelés puszta feltételezés, a reklámhatás elfogadása, vagy a tömegek megélhetési és politikai célú átverése. A megismételhetőség elve azon alapszik, hogy a bíráló (esetünkben a szerkesztőség) megérti a szerző állításait és rendelkezik olyan tudással, amely alapján képes a cikkben kifejtett tétel felülbírálatára. Erről azonban szó sincs, a szerkesztőségek (az akadémikus "tudományhoz" hasonlóan) jellemzően a legalapvetőbb rovológiai tudásnak is híján vannak és "persze" elegendő időt és fáradságot sem szánnak a cikkek ellenőrzésére. A jelek szerint a tudományos haladás egyébként sem érdekli a tudományos folyóiratok szerkesztőségét, a szakterület előtt tornyosuló kérdések fel sem merülhetnek köreikben (vagy azt rögvest elhessegetik), sokkal fontosabb lehet számukra az egzisztenciális béke.
Csupán hab a tortán az a lehangoló, minden illúziót eloszlató kép, amiről Tátrai Péter tájékoztat az Origo-ban megjelent cikkében (7). Ismerteti a John Bohannon, a Science munkatársa által végzett kutatást, amely a "tudományos" szerkesztőségek döntő többségét tökéletesen megbízhatatlan csalóknak mutatja, akik pénzért garantáltan tudománytalan cikkeket is közölnek. Ezért az a vak bizalom és naivitás, amivel egyesek a tudományos szerkesztőségek és a tudományos konszenzus felé fordulnak, csak a tudósi alkalmatlanságról árulkodik.
Ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a rovológiában nincs sem erkölcsi, sem szakmai alap a tudományos szerkesztőségekre és a tudományos konszenzusra való hivatkozáshoz. A létező szerkesztőségek többsége szakmailag a mérce alsó fokát és a "tudományos" alvilágot képviseli. Aki úgy hivatkozik ezekre, mintha a tudományosság valamiféle mércéjét jelentenék, az ezzel csak a saját szakmai-etikai alkalmatlanságát illusztrálja. Ha például a hunok, avarok és honfoglaló magyarok által ránk hagyott hieroglifikus írásemlékeket kell értékelni, akkor nem marad más, mint az időt, szakmai ismereteket és gondolati frissességet kívánó fáradságos munka: a tanulás, kutatás és töprengés (az eredeti szerzői gondolatmeneten való végigmenés) vállalása. El kell olvasni és meg kell érteni a dolgozatokat. Aki erre nem képes, vagy nem hajlandó, annak marad a régi finnugrista módszer: a jelzőosztogatás vagy a hallgatás - aminek persze semmi köze a tudományossághoz.
Jegyzetek
(1) Tátrai Péter így írja le az Origo-ban megjelent Csalók bolhapiacává válhat a tudomány c. cikkében az ideális rendszert: "A tudományos közlés alapelvei szerint bármely folyóirathoz beérkező kéziratokat először egy szerkesztőnek kell átolvasnia, minden egyes esetben megítélve, hogy az adott kézirat közlendője belevág-e a folyóirat tematikus profiljába, valamint hogy annak tudományos értéke megüti-e a folyóirat által felállított mércét. Ha e feltételeket teljesíti, a kéziratot a szerkesztő bírálatra kiszignálja a tudományterület szakértőinek, akik a szerkesztőség felé természetesen névvel, a szerzők felé viszont anonim módon visszaküldik a véleményüket. Ha akár a szerkesztő, akár a bírálók elégtelennek ítélik a munka tudományos minőségét, a bírálat kimenetele a visszautasítás; csak pozitív értékelés esetén dönthet úgy a szerkesztő, hogy elfogadja közlésre az anyagot. Ez az úgynevezett „peer review” (kb.: kollégák általi bírálat) jól bejáratott rendszere, amely szavatolja, hogy minden folyóiratban csak megfelelő tudományos kvalitású munkák láthassanak napvilágot." Ilyen ideális rendszer azonban csak olyan környezetben működtethető, ahol az egyetemek megfelelő szakmai és etikai alapokat képviselnek, aminek köszönhetően akad legalább néhány hozzáértő szakember. Szép hazánkban - rovológiai téren - nem ez a helyzet.
(2) Máté Zsolt hibás alapozású cikke minden további nélkül megjelenhetett a Nyelvtudományi Közleményekben, miközben az azt helyreigazító cikkemre választ sem kaptam. Máté Zsolt cikke így lyukra futtathatta Róna-Tas Andrást is, aki Máté hatására kihagyta a "tprus" jelet a nikolsburgi ábécé általa közölt jelkészletéből. Hasonlóképpen járt el a tanítványa, Sándor Klára is, aki később (háromszori figyelmeztetésemre) elismerte Máté Zsolt hibáját. Ám azt az 1400-as évekből származó nikolsburgi ábécének Máté Zsolt téveszméjéhez való - minden alapot nélkülöző - "hozzáigazításával" vélte kijavíthatónak. Mindez akkor sem szépítene a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztőségének kudarcán, ha a forrás megváltoztatása indokolt lett volna.
(3) Az ismert eseteket legutóbb így említi Fehér Bence: "Csupán néhány kísérlet történt arra, hogy a római hódítást nem közvetlenül megelőző vaskori kultúrákban azonosítsanak feliratos emlékeket a régészeti leletanyagban. ... Ezeket a próbálkozásokat azonban nagyon visszavetette és némileg hiteltelenítette a szerencsétlen körülmény, hogy a legutolsó esetben Harmatta János huszonegynéhány “feliratot” teljesen tévesen közölt, valójában feliratot egyáltalán nem hordozó tárgyakról. ... Harmatta János, Venetica I–III, Antik Tanulmányok 32, 1985/86, 187-201; 33, 1987/88, 104-113; 34, 1989/90, 1-9." Sajnos, nem valamiféle szerencsétlen (értsd: egyszeri, véletlen) körülményről van szó. A szerkesztőségek a hozzá nem értésük és az etikai alkalmatlanságuk miatt általában és rendszerszerűen képtelenek a rovológiai tárgyú cikkek értékelésére.
(5) Fehér Bence a Kárpát-medencében fellelt szkíta és egyéb korai szövegekről ismételten leszögezi, hogy azoknak semmi köze a "rovásírásokhoz" s hogy a mások által felvetett ilyen kapcsolat nincs tudományosan bizonyítva. Ezzel szemben a cikkében tárgyalt szkíta szövegek mindegyike kitűnően olvasható a magyar hieroglif jelek segítségével (ha a jeleket szójelekként olvassuk). Vagyis nem a tudományos alátámasztás hiányzik, hanem Fehér Bence tudása korlátozott.
(6) A szerkesztőségeknek és a "szakma" képviselőinek jellemzően fogalmuk sincs arról, hogy ténylegesen létezik-e a vizsgált kérdésben tudományos konszenzus. Ezt sok esetben nem is lenne könnyű megállapítani, hiszen a "tudományos konszenzus" éppen aktuális állását sehol sem mérik, tartják nyilván, vagy közlik. Ám a "szakmabeliek" némelyike mégis tudni véli, hogy ilyen létezik és ahhoz igazodni kell. Csak a legjobbak merik bevallani, hogy a tudománynak nem a vélt, vagy valós konszenzushoz való igazodás, hanem a kíváncsiságunk kielégítése lenne a feladata. Ennek ellenére - esetenként egzisztenciális okokra hivatkozva - ezt a tudományellenes nézetet mégis többen képviselik.
Hasonlóról tanúskodik a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának levele is, amelyben arról tájékoztat, hogy nem tud és nem is akar a magyar nemzeti írásokkal foglalkozni. Előzőleg arról is tájékoztattak, hogy az Intézetnek nem célja konfrontálódni a tudományos konszenzussal. Ebben az sem ingatta meg őket, hogy nincs is tudományos konszenzus a székely írás eredeztetésében. Ha a hiányos szakismeretük talaján állva gyanús nekik például a magyar szójelek felmutatása, akkor azt a tudományos konszenzussal szemben állónak gondolják a tényleges helyzet ismerete és tudományos konszenzus léte nélkül is.
(7) Tátrai Péter Origo-ban megjelent cikke szerint Bohannon élt a gyanúperrel, hogy az álfolyóiratok a peer review rendszerét – amelynek fenntartása nyilvánvalóan költségekkel és munkával jár – teljes egészében megkerülik, és bármit elfogadnak közlésre, csak hogy a szerző zsebéből a publikációs díjat kiénekeljék (fizetni ugyanis a szabad hozzáférésű rendszerben csak az elfogadott közlemények után kell). A Science szerzője összetákolt tehát egy ordító módszertani hibáktól és fájdalmas tudományos bakiktól hemzsegő kéziratfélét, amelyet 10 hónap leforgása alatt nem kevesebb mint 304 folyóiratnak nyújtott be közlésre. Minden esetben fiktív személyeket és nem létező intézményeket nevezett meg a kutatás szerzőiként, illetve helyszíneként – a személyneveket gyakori afrikai vezeték- és keresztnevek kombinálásával, az intézmények neveit találomra kiválasztott szuahéli szavak és afrikai fővárosok összepárosításával állította elő egy egyszerű kis algoritmus. És hogy a cikk se legyen mindig szóról szóra ugyanaz, egy másik számítógépes program gondoskodott a „tudományos” tartalom megőrzése mellett a fogalmazás apró variációiról.
Az eredmény igazolta Bohannon sejtését: a szerkesztőségek a többlépcsős ellenőrzés helyett többnyire el sem olvasták a beküldött kéziratokat. A 304 kiszemelt folyóirat közül 157 elfogadta a kéziratot közlésre, a nyilvánvaló és helyrehozhatatlan hiányosságai ellenére. Tette ezt sok álorgánum a bírálati rendszer működtetésének minden látható jele nélkül – vagyis a szöveget valószínűleg senki sem olvasta át, mielőtt a publikációs számlát kiküldték volna a (balszerencséjükre nem létező) szerzőknek. És még ahol szemlátomást rápillantottak a kéziratra, ott is zömmel csak apróbb formai korrekciókat javasoltak, amelyek természetesen mit sem változtattak a munka reménytelenül tudománytalan jellegén. A 304-ből mindössze 36 folyóirat küldött vissza olyan bírálói véleményt, amely ráirányította a figyelmet a kézirat alapvető fogyatékosságaira – és még ebből a 36-ból is 16 esetben a szerkesztő (felrúgva a peer review legalapvetőbb játékszabályát) elfogadhatónak ítélte a dolgozatot, és már készült, hogy kiszámlázza a nem csekély publikációs díjat.
Irodalom
Varga Géza: A temporius-téveszme diadalútja
Varga Géza: Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
Varga Géza: A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata
Varga Géza: A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: Levél Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának
Varga Géza: Szkíta tartalom
Máté Zsolt: A székely rovásírás latin rejtélye
Hakan Aydemir: Kun-kipcsak elemek a moldvai csángó nyelvjárásban
Tátrai Péter: Csalók bolhapiacává válhat a tudomány (Origo)
A veleméri műemléktemplom, amelynek két tanulságos rovológiai nevezetessége is megtekinthető
Onogesius hun vezér szobra a Csinyálóház (egy különleges őrségi szállás) alatt áll és vár a Teremtővel való koccintásra
Götz László a fészbukon: "Nem tudják szerencsétlenek, hogy mit tesznek. Nem tudják, mert fogalmuk sincs a rovásírásunkról, fogalmuk sincs a népi kultúránk képeinek jelentéséről, és természetesen, halvány lila gőzük sincs a hieroglifáink meglétéről. Erről jut eszembe, hogy vagy két évvel azelőtt arról beszélgettünk, hogy a rovásírás iskolai oktatását kéne forszírozzuk. Vajon elkészült-é egy tantervszerűség? Ha holnap azt határozzák a tanügyiek, hogy rovásírást tanítanak majd valamilyen szinten, lesz-é honnan kezdeni? A tanítókat megtanítani, hogy mit és hogyan tanítsanak, a diákoknak érdeküket felkeltő, értelmes és tartalmas tankönyv, és más tanítás hoz használható eszköz. Van-é minderre bár valamiféle vázlatos tervünk?"
VálaszTörlésGéza Varga: Én kutató vagyok, vagy szeretnék lenni, mert ez érdekel és ezt helyettem nem tudja más megcsinálni. A tankönyveket írja meg az, akinek ahhoz van vénája. Mellesleg a Magyar hieroglif írás tankönyvszerűen lett megírva, azaz használható lenne a középiskolai, vagy a felsőfokú oktatásban. A minisztérium egyelőre nem úgy tesz, mintha ez a téma érdekelné. Azaz a kérdésedet - amelyet jogosnak tartok és köszönök - oda kellene címezned. Sok sikert!
Péterfai János a fészbukon: "Az összes tudományosnak mondott lap, mind germanista, szlavista hazugságok tömkelegét okádja a magyarságra, a magyar nyelv sok tízezer éves, a germán, szláv nyelvek alig néhány ezer évesek. A magyar nyelv és tudás meghamisítása az indoeurópai utódaink által lenne meghazudtolva, mivel sok tízezer éves multunkba képtelenek behatolni, csakis hazugságaik által. Ők akarnak lenni az Apák, amikor csak az igazi Apák, a magyarok Fiai. De gy betűt sem tudnak elolvasni, és azt sem tudják, mi a Na-Ru, ami lesz Ru-Na, észteknél Runó. Velük szót nem váltok."
VálaszTörlésVarga Géza: Köszönöm a hozzászólást!
Geonczeol Gyula a fészbukon: "Az idegen megszállók diktálják a tudományos életnek, hogy mit mondjon. Bach, Aczél György, Sztálin. Labancok, hazaárulók, akiknek nincs nemzeti identitásuk. Ki kell monddani, hogy csak szkita és hun gyökereink vannak. A bevándorlók meg igazodjanak."
VálaszTörlésKedves Gyula bátyám! Elsősorban hun és szkíta népek leszármazottjai vagyunk, de sok más ág is szerepet játszhatott a kialakulásunkban. Ami pedig a csatlakozott népeket illeti, nekik a hagyomány szerint joguk volt az első sorokban harcolni, azaz a legnehezebb feladatokat vállalni (a kitűnő megfogalmazásod szerint igazodni). Ez azonban politikai szempont, amit a tudományos célok elérésére indított blogomban - bár egyetértek vele - nem vehetek figyelembe.
"A tudományos irodalom nagy része, talán a fele, egyszerűen hamis lehet" - írja Richard Horton főszerkesztő a The Lancet-ben. A 385. ÉVFOLYAM, 9976. SZÁM, P1380, 2015. ÁPRILIS 11-én megjelent "Mi az orvostudomány 5 szigmája?" c. cikkben. A cikket elolvasva világosan kiderül, hogy nem arról ír, mely szerint vannak dolgok, amiket a tudomány nem ismer, hanem egyértelműen arról, hogy a tudományt pénzügyi érdekek irányítják, és számos alkalommal a tények egyáltalán nem számítanak. Az illető úr a jellem óriása, hiszen mindezt egy tudományos folyóirat főszerkesztőjeként mondta ki.
VálaszTörléshttps://www.thelancet.com/journals/lancet/article/PIIS0140-6736(15)60696-1/fulltext
Törlés