Bevezető
Egy korábbi cikkemben (Hozzászólás Pócs Éva "A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében" c. dolgozatához) már válaszoltam Pócs Éva dolgozatára. Később értesültem Mátéffy Attila A honfoglaló magyarok világfája Pócs Éva illúzióinak fényében: Prekoncepció, koncepció, miszkoncepció – avagy a képmutatás módszertana c. válaszáról az academia.edu-n. Ez megjelent a Valóság 2024. májusi számában is, ahol egy egész vitablokk foglalkozik Pócs Éva írásával. A döntő tudományos érvet (az elolvasható világfa-ábrázolások sorát) azonban egyik szerző sem említette meg. Ezt az ismeretanyagot csak a rovológia szállíthatja, amiről az e területen nem is létező "szakmának" még tudomást kellene szereznie. Jelen cikkben a vitairatok hozzászólásaihoz fűzök megjegyzéseket.
A cikksorozatot így vezeti be Segesdi Gergő szerkesztő a Valóság 2024/5. számában: "Az MTA Humán Tudományok Kutatóházában 2023. szeptember 28-án a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete és a „Kelet–Nyugat” Kutatócsoport szakmaközi vitaülést rendezett Pócs Éva: A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció című tanulmányáról, közel egy időben annak a Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás szerkesztésében közreadott Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvéselméletek szorításában c. kötetben való megjelenésével. Az élénk érdeklődéssel övezett eseményen többen is megosztották a könyvfejezettel kapcsolatos kritikai észrevételeiket. Mivel a szervezők a magyar néprajz központi folyóirata, az Ethnographia hasábjain mindössze 3.000 betűhelynyi terjedelmet ajánlottak fel a hozzászólók számára, ezért többen a szerkesztőségünkhöz fordultak annak érdekében, hogy megfelelő terjedelemben érdemi módon tudják kifejteni ellenérveiket, filológiai problémáikat. Lévén folyóiratunk változatlan célja a valóság minél tárgyilagosabb megismertetése, ezúttal is készséggel biztosítunk teret a tudományos vitának, a pro és kontra érveknek. Több szaktudós is megküldte Pócs Éva kijelentéseivel kapcsolatban megfogalmazott véleményét, a beérkezett kéziratokat ezen lapszámunkban közöljük, amiképpen biztosítjuk a jövőbeni válaszadás lehetőségét is."
Szabados György
A szerző a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történésze és a Szent István Király Múzeum történész tanácsadója. Eddigi munkásságában jelét adta annak, hogy nincs megalapozott képe a székely írás eredetéről, ezért tőle eleve nem volt várható a honfoglalók világfájának felismerése (1).
A vitablokkban közzétett cikke a Kalászolás középkori kútfőinkben keleti kulturális kapcsolatainkról címet viseli. Ebből megtudjuk: "A vita a Mandiner felületén folyt le 2023–2024 fordulóján: elsőként Pócs Éva közölte véleményét, erről jelent meg két kritikai nyilatkozat, előbbit Hoppál Mihály, utóbbit Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid jegyzi. ... Pócs Éva ... szkeptikus eszmefuttatása arra bizonyság, hogy alapvető történeti, művelődéstörténeti tényeket nem lehet elégszer és eléggé tudatosítani. Eleve tarthatatlan az a rosszhiszemű álláspont, amellyel a magyar ősvallás keleti vonásait kereső kutatást bírálja. Ha a magyarok ízig-vérig keleti, sztyeppei népként tűnnek fel a történelem színpadán, akár a rájuk értett népnevek, akár hadviselésük, akár szokásaik révén, akkor miért pont az ősi hiedelemvilágukat kellene elszigetelni a keleti vonásoktól? Ezenfelül Pócs Éva nézetének az elemi logikánál is szigorúbb bírálói maguk a források, amelyek bizony évszázadokkal az európai romantika kora előtt keletkeztek."
Forrásként - a magyar hieroglif írással szembeni tartózkodása miatt - nem említette meg a perdöntő rovológiai forráscsoportot. Bár kapott tiszteletpéldányt a Magyar hieroglif írás c. kötetből, nem szól a múzeumokban lévő hieroglifikus világfa-ábrázolások soráról, amelyeknek - Pócs Éva szkepszisét lomtárba utasítva - érthető és dokumentált a jelentése.
Hoppál Mihály
A szerző etnológus, folklorista, HUN–REN BTK Néprajztudományi Intézet és a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum kutatóprofesszor emeritusa. Cikkének címe: Jegyzetek az ősmagyar mítoszok eredetiségéről.
Ebben megállapítja: "Pócs Éva nemrégiben terjedelmes tanulmányt szentelt különös elméletének, mely szerint mindaz, amit jelenleg az ősi magyar hitvilágról tudunk vagy tudni vélünk, nem más, mint „néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció”, ami minden tudományos alapot nélkülöz, és a XIX. századi nemzeti identitáskeresés indított el bennünket ezen a tévúton. Az idézett sommás megállapítás a tudomány több évtizedes eredményeit hagyja figyelmen kívül. ... Eleve hibásnak tartom azt a magatartást, amely a tárgyilagosság látszatát keltve „mítosztalanítani” akar. Mintha a mítoszok valamiféle üldözendő hazugságok lennének!"
Természetesen igaza van Hoppál Mihálynak. Ám ez nem mindent eldöntő tudományos érv, ezért azt Pócs Éva és társai ezután is ugyanúgy figyelmen kívül hagyhatják, amint azt eddig is tették. A sehova sem vezető vitát vég nélkül folytathatják a körön belüliek, ha továbbra is megfeledkeznek az új rovológiai eredményekről: az elolvasható világfákról, égig érő fákról. Amíg a "tudományos konszenzus" a módszertan rangjára emeli a kívülállók rovológiai felismeréseivel szemben alkalmazott cenzúrát és agyonhallgatást, addig köreikben nem is lesz valódi előrelépés világfa-ügyben és a magyar mitológiához kötődő további témákban, például a Szent Korona és a koronatan kérdésében sem (2).
2/c. ábra. Hettita fémplakett, amelyen az eget tartó fa Egy sar országa (mai magyarsággal: Egy úr országa) olvasatú
2/d. ábra. Árpád kori gyűrű pecsétlapjának részlete az Aranka partjáról, az "eget tartó fa" ábrázolási konvenció olvasata: Nagyságos Bél szár, a zsendülő ten (mai magyarsággal: Nagyságos Bél úr az újjászülető isten)
Hoppál Mihály most készül a magyar mitológia új leírására, ami érthető várakozásokat kelt. Minden vallás három részből: elméletből, szertartásból és jelképekből áll, ezért egy korrekt dolgozatnak elkerülhetetlenül meg kell említenie az ősvallás jelképeit. A magyar ősvallás jelképrendszere a magyar hieroglif írás. Képszerű írásmutatványait többek között megtaláljuk a szkíták, a szarmaták, a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok leletein is. Ez az ősvallási kötődés az oka annak, hogy a magyar mitológiával valamiképpen összefüggő dolgokon (világfán, turulon, Szent Koronán stb.) szinte mindig hieroglifikus mondatok vannak. A jelenlegi vitát is a hieroglifikus világfa-ábrázolások döntik el (1., 2/a-e., 3., 5., 6. ábra stb.).
Több, mint öt évtizede kutatom a magyar hieroglif írást s ennek egyik eredménye az elolvasható világfa, amiről Hoppál Mihályt is tájékoztattam a Magyar hieroglif írás c. kötet tiszteletpéldányának átadásával. E vitában mégsem használja fel a döntő érvet, a honfoglalás korából ismert, jelekből összeállított világfát. Ő is említi pedig a saját korábbi rovológiai eredményeit: "A hegy + fa képjelek együttese után, a köldök + fa jelcsoport együttes előfordulására is lehet példát találni. Dombon álló tulipános életfák a magyar népművészetből is ismeretesek. Jelképtár című kötetünk (Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György) egészen más összefüggésben mutatja meg világunkat, kultúránk alapjait és motívumainak jelentését, mint a korábbi, hasonló munkák. A kötet készítése során arra törekedtünk, hogy megmutassuk: a különféle jelek, jelképek hogyan jelennek meg a népművészetben. Így láthatóvá vált egyfajta kulturális kontinuitás".
Hozzátehetem: az említett kötetükben a kettős keresztről megállapítják a szerzők, hogy az a Tejút (vagyis az Istennel azonos égig érő fa Egy alakban elolvasható - VG) jelképe. Innen már csak egy lépés az, hogy a címerünkben lévő hun és avar eredetű, hármas halmon álló kettős kereszt (Egy országa mondatjel) is egy világfa-ábrázolás. Ez már lényeges ellenérve Pócs Éva téveszméjének. S persze ennek mintájára több elolvasható világfa-ábrázolást is talál az, aki ismeri a magyar hieroglif írást. Ám ezek megemlítése ebben a vitablokkban elmaradt.
Igazat adhatunk Hoppál Mihálynak, amikor így összegez: "Ha a jelrendszer általunk ismert egészét tekintjük (beleértve a képi világ hagyatékát és a népzene-néptánckincset is) a keleti párhuzamokkal, akkor tudományos rekonstrukcióval mindezek köré fel lehet építeni a magyar mitológiai rendszer teljes elemhálóját." Ám erről a jelrendszerről már ma is sokkal többet és érdemibbet lehetett volna mondani a vitában elhangzottaknál. Valójában nincs is szükség igazán tudományos rekonstrukcióra (e vita eldöntéséhez), hiszen elegendő a létező honfoglalás kori világfa-ábrázolások megértése és hasznosítása.
Sántha István
Szociálantropológus, kutató, HUNREN BTK Néprajztudományi Intézete, tudományos főmunkatárs.
A Diószegi Vilmos személyisége, munkássága szibériai terepkutatásai tükrében – nyolc tételben c. hozzászólásában írja: "a Pócs Éva fémjelezte tábor a magyar néphit párhuzamait a Kárpátmedence szomszédságában élő népek népi vallási gyakorlataiban, folklórjában véli felfedezni, elsősorban történeti, írásos forrásokban. Ez a vita már a hatvanas években felmerült, de akkor Diószegi figyelme már inkább tisztán a dél-szibériai és északmongóliai népek sámánizmusára irányult a magyar kontextusok háttérbe kerülésével. Diószegi kutatásai és személyisége rendkívül népszerű volt, nagy hatással volt saját és a következő nemzedékek kutatóira és a szélesebben vett olvasóközönségre egészen mindmáig. Pócs Éva kutatócsoportjának tagjai arról vannak mélyen meggyőződve, hogy ez negatívan hatott a néphitre vonatkozó vidéki kutatásokra és kutatókra, akik minden erővel igyekeztek Diószegi kutatási elvárásainak saját kutatásaik eredményeivel megfelelni. Pócs Éva és kutatótársai tudományos vitát kezdeményeztek annak jegyében, hogy bizonyítsák: a magyar tudományosságban manapság, politikai célok érdekében, a történelmi, archeológiai és etnográfiai tényeket tudatosan félreértelmezik, hamisítják."
Hozzátehetem: az ideológia által meghatározott prekoncepció nem a honfoglalás kori világfát feltételezőknél, hanem a "mindent másoktól vettünk át" tételt hirdető pócsévai oldalon dokumentálható. Például a magyar írástörténet terén elkövetett tudatos hamisítás (a székely írás ótürk eredeztetése) vagy másfél évszázada folyik. A magyar írás ellen irányuló több évtizedes gyűlöletkampány oda vezetett, hogy azt nem kutatták és ma sem ismerik. Még az újabban megjelent akadémikus munkák is politikai előítéleteket szolgáló téveszméket terjesztenek.
E szellemet képviseli az MTA rováskorpusza is. Például csak székelyekhez köthető "rovás"emlékeket hajlandó lajstromba venni, a bodrog alsóbűi, a karcag orgondaszentmiklósi és a berekböszörményi rovásfelirat tárgyalása elmarad. A székelyeket eredetileg török nyelvű népnek minősíti, noha e feltételezésnek nincs nyelvészeti alátámasztása. Szójeleink létét letagadja, miközben közli Veit Gailel feljegyzését is, miszerint a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Mindezt vélhetően csak azért, hogy az írásunk török, végső soron sémi eredeztetését fenntarthassák.
A Magyarságkutató Intézetben pedig sorra jelennek meg írástörténeti dolgozatok szójeles avar írásemlékek alfabetikus olvasatával - ami eleve nem vezethet komoly eredményre.
Mindkét mű alkotói megkapták a Magyar hieroglif írás tiszteletpéldányát, ám azt nem hasznosították.
E "tudományos" téveszmeterjesztésnek is köszönhetően a Pócs Évával folytatott vitában elmaradt a múzeumok polcain százszámra heverő hieroglifikus világfa-ábrázolások megemlítése.
M. Lezsák Gabriella
PhD, régész, tudományos munkatárs, HUN-REN BTK, Magyar Őstörténeti Kutatócsoport. A „Rombolni mindig könnyebb, mint építeni” c. cikkében érdekes tudományetikai kérdést érint:
"Pócs Éva azzal kezdi írását, hogy szerinte „a külső hibatényezők igen általános fajtája a tiszta tudományosságon kívüli ideológiák hatása”. Nagy Zoltán kutatásait idézve párhuzamot von a kereszténység előtti magyarság hitvilágát rekonstruáló magyar tudósok és egy bizonyos Nagyezsda Broniszlavovna Vjalova hanti „bennszülött kutató” (?) között, akinek „a néprajztudomány nem egyszerűen tudomány, hanem politikai, közéleti aktivitás is, a nemzeti létért folytatott harc eszköze”. Címkézése szerint tehát László Gyula és pellengérre állított kutatótársai, köztük elsősorban a néprajztudós Szűcs Sándor, illetve Diószegi Vilmos olyan „bennszülött kutatók”, akik számára a tudomány eszköz is az identitás erősítésére. Még ha így is lenne, ez miért „hiba”? A tudósok egyben a hazájuk polgárai is, akik kutatásaikat elsősorban a közjóért végzik. Szent-Györgyi Albert sem azért fedezte fel a C-vitamint, hogy Nobel-díjat kapjon érte, hanem, hogy embertársain segítsen. Tanulságos egyébként elmélyedni a Szent-Györgyi Albertről készült portrékban, ő ugyanis úgy gondolta, a tudományban elsősorban akkor lehet a legkimagaslóbb teljesítményt elérni, ha azt a nemzeti szellem is inspirálja, mindemellett az a közjóért van, és semmiképpen sem lehet öncélú. Mellékesen jegyzem meg, elvárható lett volna, ha már a kutatói hitelesség a tanulmánya egyik fő momentuma, hogy Pócs Éva utánanéz a Nagy Zoltán által idézett adatnak, Nagyezsda Broniszlavovna Vjalova ugyanis egyáltalán nem „antropológus” végzettségű, hanem könyvtárosként és általános iskolai tanárként dolgozott, jelenleg népművész és hanti hagyományőrző. A Pócs Éva írásában idézett „bennszülött kutató” mint fogalom egy másik súlyos kérdést is felvet. E logika szerint tehát vannak olyan, nem „bennszülött”, hanem invazív, nemzeti szempontból kártékony kutatók is, akiknek céljuk a „kozmopolitizmus” ideológiájának térnyerése érdekében a mítoszrombolás, deheroizálás? Egyébiránt, a honpolgár helyett használt „bennszülött” jelző sem szerencsés, hiszen ez a kifejezés a gyarmatosítók szótárából származik és egy bizonyos látószögre utal…"
M. Lezsák Gabriella joggal teszi a helyére Pócs Évát. Igaza van abban, hogy rombolni könnyebb, mint építeni. Ám ez a rombolás - ha alkalmas rá a kutatói kör - felhasználható a sorok rendezésére a tudományos előrelépés érdekében. Esetünkben ez a magyar hieroglifák megértését és hasznosítását jelentheti.
A szerző is adós marad a döntő szakmai érvvel, a honfoglalás kori hieroglifikus világfa-ábrázolásokra való hivatkozással. Messzemenően egyetérthetünk a végső mondatával: "A szintézis írásához ... szükséges a komplex látásmód, az intuíció és természetesen a kutatói tisztesség". A komplexitásba azonban beleértve a rovológiai eredmények figyelembe vételét is - amire a "szakma" egyelőre képtelennek bizonyul.
4. ábra. A kínai neolitikus tál köriratában ugyanaz az Égi szár (mai magyarsággal: Égi úr) mondat ismétlődik, mint amit a baraba dobon is olvashatunk, ám itt a szár hieroglifa lineáris változatát alkalmazták és a két jelet nem szerkesztették ligatúrába
Somfai Kara Dávid
PhD, tudományos főmunkatárs, HUN-REN BTK, Néprajztudományi Intézet. A szerző Pócs Éva tanulmánya margójára címmel írt dolgozatot a vitablokkba.
"Tisztázzuk: Diószegi Vilmos (1923–1972) nem valamiféle magyar „ősvallást” akart rekonstruálni, amire Pócs Éva utalt a tanulmányában (Pócs 2023), hanem a magyar népi hiedelmek szibériai és belső-ázsiai párhuzamait kereste, ezért végzett 1957 és 1964 között terepmunkán alapuló kutatásokat Dél-Szibériában és Észak-Mongóliában. ... Nem gondolnám, hogy Diószegi ... ne törekedett volna a tudományos hitelességre, vagy hogy bármiféle ideológia vezérelte volna. Ezeket a vádakat etikailag elfogadhatatlannak tartom. ... teljesen elfogadhatatlan, hogy a 20. század két meghatározó néprajzkutatója, Szűcs Sándor és Diószegi Vilmos munkásságát amatőrök és áltudósok elméleteivel keverjük össze."
Somfai Kara Dávid a jelzők elhárításával és kiosztásával bíbelődik a világfára vonatkozó írástani érvek tárgyalása helyett. Ezek a Zsirai óta oly bőkezűen osztogatott jelzők csak azért emelkedtek az akadémikus áltudomány eszköztárába, hogy a Pócs Évához hasonlók téveszméit és gyarmatosító látásmódját megvédjék a benszülöttek kritikájával szemben. Hogy azokat akkor se kelljen tárgyalni, ha tudományos igényű álláspontot képviselnek. Ám a leglelkesebb jelzőosztogatás sem pótolja a rovológiai szakismeretet. Esetünkben a székely írás előzményének, a magyar hieroglif írásnak a jeleivel írt rövid szövegeket lehetne elolvasni, eldöntve véle a "tudós" vitát.
Nem tudjuk meg a cikkből, hogy Somfai Kara Dávid kit és milyen mérce alapján tart "amatőrnek" vagy "áltudósnak". Ama pócsévai valótlanság képviselete lenne a tudományosság ismertetőjele, amit a tankönyvekben ma is olvashatunk, hogy a honfoglalást megelőző közel kétezer év, az ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli? Miközben talán százszámra vannak magyarul elolvasható szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglalás kori szövegek ebből az időszakból.
Esetünkben nyilvánvaló, hogy a Pócs Évával folytatott vitát írástörténeti érveléssel lehet végérvényesen eldönteni. Ám az dokumentálható, hogy a rovológiával érdemben nem foglalkozó "szakma" észre sem vette a létező és elolvasható világfa-ábrázolásokat. Írástörténész-képzés nem folyik, azaz e téren mindenki autodidakta, a "tudományos konszenzus" rovológiai tevékenysége pedig - mint tudjuk - semmit sem ér. Pontosabban: pócsévai prekoncepciókat szolgáló porhintés. Ezért Somfai Kara Dávid elméleti megalapozottságot nélkülöző álláspontja (a "tudós" és az "amatőr" értelmetlen és merev szembeállítása) megmagyarázza a jelen vitablokk eredménytelenségét.
A székely rovásírás ugyanis az amatőrök vesszőparipája évtizedek óta (3). Ha az akadémikus áltudománynak ez a piedesztál nélküli gőgje (hiszen éppen ez a vitablokk dokumentálja a szakmai csődjüket), nem ad helyet a nyílt tudománynak, akkor az garantálja az eredménytelenséget a jövőben (például a Szent Koronával, a magyar mitológiával, vagy a készülő hun kiállítással kapcsolatban) esetleg kialakuló hasonló vitákban is. E témák ősvallási gyökerezettsége miatt lényegében mindegyik kérdésnek köze van a magyar hieroglif íráshoz. Ám ezt a "tudományos konszenzus" ideológiai okok (a székely írás eredeztetésével kapcsolatos prekoncepciók) és etikai-módszertani hibák (a köldöknézés) miatt nem hajlandó megismerni sem.
6. ábra. XI. századi szeldzsuk tál ős hieroglifát viselő turullal (középen, fotógrafika), balra (fentről lefele) a turul ragyogó, Lyukó, sar, ős, ten hieroglifái, jobbra a hieroglifáknak megfelelő székely "r", "ly", "s", ős és ten jelek, az olvasat: Ragyogó Lyukó ősúr isten, ebből az isten olvasatú növényi inda a világfa jelképe
"A pogány magyarok hiedelemvilágáról a korai krónikák (Anonymus, Kézai Simon stb.) is tartalmaznak fontos adatokat. Az Árpád-házi dinasztia turulmondája egyértelműen egy pogány türk mitikus lényre utal, amely a szalcsuk (szeldzsuk) és kerej nemzetségek uralkodóinak címében is megjelent (togrul kán)." - írja Somfai Kara Dávid, anélkül azonban, hogy a hiteles turulábrázolások jellemzőit ismerné. Ezek a turulok ugyanis a világfához hasonlóan magyar hieroglifákat hordoznak. Még szeldzsuk turulon is olvasható magyar hieroglifákkal írt szöveg (6. ábra). A szeldzsuk madár testén jól azonosítható ős hieroglifa ismeretlen az ótürk ábécékben, de megtalálható a hun eredetű székely írás nikolsburgi ábécéjében. Ez aligha értékelhető másképpen, mint hogy a magyarul beszélő hunok jelhasználata olyan elemi erővel hatott a türk népekre, hogy azok jóval a szétválás után is használták azokat az ősvallási témák (például az ősként tisztelt turul) ábrázolásakor.
A hieroglifikus szövegek elterjedtsége és jeleinek magyarsága nem engedi meg a finnugrizmus által sulykolt "mindent más népektől vettünk át" ideológia képviseletét. Teljesen érdektelen, hogy felhördülnek-e, vagy sem a "tudományos konszenzus" rovológiában járatlan képviselői. Az írástani összefüggések, a Nemetz Tibor által végzett matematikai valószínűségszámítás alapján a székely írás egy több tízezer éves, a Pireneusoktól Amerikáig elterjedt jelhasználat (és ami ezzel jár: ősvallás, állameszme és identitás) maradéka. Amiből Somfai Kara Dávid idézett gondolatára válaszolva csak az az érdekes, hogy a turul nem "egyértelműen" türk mitikus lény.
Agócs Gergely
PhD, a Hagyományok Háza főtanácsadója, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum tudományos főmunkatársa. Megjegyzések egy dekonstrukciós kísérlethez cím alatt jogos észrevételt tett: "A hortobágyi és nagykunsági szaru sótartók egyszerű díszítő elemei és a szibériai sámándobok rajzolatai közötti, közös hiedelemhátteret sejtető feltételezés pusztán a növényi ornamentika alaktani hasonlóságai alapján szerintem is további megerősítésért, részletesebben kidolgozott tudományos érvekért kiált. A népzenekutatás a Kárpátmedence területén ugyanakkor számos olyan pásztorhangszert – elsősorban furulyákat – dokumentált, amelyeken a Pócs Éva tanulmányában is látható szarutárgyak „világfáival” rokonítható ábrák szerepelnek. E hangszerek egy része datált, ismerünk 20., 19., 18., sőt 17. századi ilyen hangszereket is, amelyek a Diószegi-féle megfejtés értelmében „világfa”-ábrázolást hordoznak. Ezek ismeretében cáfolható a tanulmány egyik állítása, mely szerint csak a 19–20. századból rendelkezünk olyan ábrázolásokkal, illetve azzal a jellegzetes ornamentikával, amelynek alakzatait Diószegi világfának tekintette."
Hozzátehetem: a "részletesebben kidolgozott tudományos érvek" olvashatók a tucatnyi kötetemben és a mintegy 2500 cikkemben.
Mátéffy Attila
Kulturális antropológus, néprajzkutató/folklorista, mongolista, nyelvész, turkológus, doktori hallgató, Bonni Egyetem. A honfoglaló magyarok világfája Pócs Éva illúzióinak fényében Prekoncepció, koncepció, miszkoncepció – avagy a képmutatás módszertana c. cikkében értékeli Pócs Éva nézeteit.
Mint írja: "a Pócs Éva által elkövetett belső hibák, saját szóhasználatával élve „félresiklások” is nagymértékben tudományon kívüli tényezőkkel függenek össze. Mindezt hiányosan adatolt, hibáktól hemzsegő, egyoldalú és etikai szempontok szerint sem makulátlan írásművének bírálatán keresztül mutatom be. ... Miközben ő maga semmilyen bizonyítékkal nem tudja alátámasztani az általa sulykolt tendenciózus állításokat, addig éppen arra hivatkozva jelenti ki, hogy „a pogány magyarok világfa-eszméinek, sámánfa-rítusainak léte nem igazolódott”, hogy a honfoglalás kori sámánfa használatára nincsen egyértelmű, minden kétséget kizáró 10–11. századi írásos bizonyíték. Mivel ehelyütt nincsen hely hosszabb elemzésre, csupán rögzítem a tényt: Pócs nem csupán kettős mércét alkalmaz, de hiperkritikát is gyakorol. Míg más kutatóktól elvárná (mi több: tekintélyelvűen megköveteli) sámánrítusokra és -hiedelmekre (!) vonatkozó több mint ezer évvel ezelőtti írásos bizonyítékok felmutatását, addig önmagának megengedi, hogy még a 20. századból se tudjon felmutatni a hamisítás vádjára vonatkozó írásos vagy képi bizonyítékot."
Hozzáteszem: a világfa elolvashatósága miatt az a képtelennek látszó pócsévai követelmény is kipipálható, hogy honfoglalás kori írásos bizonyítékokra még szükség lenne. Vannak ugyanis hieroglifikus (tehát írásos) bizonyítékok, csak azok elolvasásához felkészültség kellene, amivel azonban sem Pócs Éva, sem a bírálói nem rendelkeznek a módszertan rangjára emelt tudatos elzárkózásuk miatt.
A szerző megvédi a kutatásban alkalmazott eljárást: "Amit Pócs a honfoglaló magyarok világfájára vonatkozó kutatási gyakorlatban „megfordított kutatási attitűdnek” vagy „megfordított kutatási alapállásnak” nevez, az nem más, mint munkahipotézis. Pócs vagy teljesen félreérti, vagy szándékosan félremagyarázza az egész kutatástörténetet. ... a vallási elképzelések és az azok körébe tartozó világfa esetében sem szükséges döntően eltérő módszertani keret. Ha a rendelkezésre álló adatok alapján feltételezi egy kutató, hogy ami Kelet-Európában, Dél-Szibériában vagy általánosságban Közép-Eurázsiában (és nem csupán Szibériában, ahogy Hutton ismét tévesen állítja) elterjedt hiedelemelem, arról joggal feltételezi, hogy a honfoglaló magyarok körében is jelen lehetett."
"Pócs szándékosan összekeveri a nem létezőt azzal, ami létezhetett, csak nem ismerünk róla közvetlen adatokat: „(Tehát mintegy a nem létező igazolta a másik nem létezőt.)”. Ezen az alapon Pócs meglehetősen koncepciózus módszerét is nevezhetném fordított kutatói attitűdnek, hiszen a mai adatok hiányából (helyesebben: szórványos voltából) azt a téves következtetést vonta le, hogy egykor sem létezett a jelenség. Ezzel szemben én nem „megfordított kutatási attitűdnek” nevezem Pócs munkamódszerét, hanem alapvetően rossznak. Rossz, prekoncepciózus, telis-tele miszkoncepciókkal. Pócs azt jelenti ki például a Berze Nagy János által közölt népmeseadatokról, hogy „[s]ajnos […] komoly összehasonlító vizsgálathoz nem használhatók, eredményei illuzórikusak”, de szakmai indoklással nem szolgál. Olyan színvonal ez, mint amilyet napjainkban névtelen internetes hozzászólásokban olvashat az ember. Áltudomány ez, egy előítéletekre alapozott koncepciózus összeesküvés-elmélet. Pócs Éva kiforgatja a forrásai adatait, elhallgatja a prekoncepciójának ellentmondó információkat, s szándékosan pontatlanul, a lényeget kihagyva hivatkozza a maradékot, hogy a rosszul hivatkozott adatok vonatkozásában gyanút keltsen az olvasójában."
A vita jól dokumentálja, hogy a "szakma" alapvetően helyesen értékeli Pócs Éva cikkét. A vitázók felmérik Pócs Éva álláspontjának tarthatatlanságát és jól teszik, amikor megpróbálják megvédeni a mundér becsületét.
Pontosan fogalmaz Mátéffy Attila: "Pócs Évának a jelen vitacikk tárgyául szolgáló írásművében kiugróan nagy számban találhatók tévhitek, téves értelmezések, félreértések, előítéletek, koncepciózus, illuzórikus elképzelések, hiányosságok és más szakmai-ideológiai hibák. Ez a magyar néprajztudomány mintegy kétszáz éves történetének szellemi-etikai mélypontja."
Ám - rovológiai tájékozatlanság és módszertani hiányosságok (a szakmai gyakorlatba kövesedett, a rovológiai eredményekkel szemben alkalmazott cenzúra, elhallgatás) miatt - Pócs Éva kritikusai képtelenek a döntő szakmai válasz megfogalmazására, az elolvasható honfoglalás kori világfa-ábrázolások sorának felmutatására. Erdélyi István szerint a tudomány egyedüli célja a kíváncsiságunk kielégítése lenne. Ez a "tudomány" azonban nem kíváncsi, aminek a Valóság vitablokkja dokumentálja az "eredményét". Püspöki Nagy Péter után Sándor Klára is okkal jelezte, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást. Ezért aztán e vitablokk sem volt képes érdemben, a perdöntő mondatjelekkel megválaszolni a nemzeti identitás évezredeken át legfontosabb és ma is az államcímerünkben lévő jelképét aláásó támadást.
Jegyzetek
(1) A Szabados György vázlata a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről c. cikkemben már érintenem kellett a témát, a rovológia tudatos mellőzését: "A könyvkiadás monopóliumának megszűntével, az internet megjelenésével a cenzúra lehetőségei természetszerűleg korlátozódtak, azonban a jelzőosztogatás és az agyonhallgatás továbbra is dívik. Ez utóbbit Szabados György most elemzett dolgozatában is tetten érhetjük. Találhatnak a dilettánsok bármekkora kincset érő adatot, annak nincs érdemi hatása a tudós dolgozatára. A szakképzett tudósnak a finnugrista etikett szerint a szeme sem rebbenhet még akkor sem, ha azok a felfedezések éppen arra a kérdésre válaszolnak, amit kutat. Párbeszédbe nem bonyolódhat, mert nem a tudományos haladás a fontos szempont, hanem a presztizs és a prekoncepció megőrzése. Szabados György nyelvészként arra kereste a választ, hogy milyen nyelven beszélő népeket találtak a honfoglalók a Kárpát-medencében, de a sok tucatnyi, vagy több száz magyarul jól elolvasható hun, avar és honfoglaló hieroglifikus írásemlékről említést sem tesz. ... A szerző dolgozatát olvasván olyan "tudományos" világba pillanthatunk be, ahol a szakmai és etikai színvonaltalanság miatt szóba sem kerülhet a hieroglifikus írásemlékeink kérdése, sőt még a latin betűs krónikáink hiteléért is harcolni kell. A szerző az írott európai műveltség peremvidékeként említi a Kárpát-medencét, holott ... ennek akár az ellenkezője (az írás forrásvidékeként való emlegetés) is igazabb lenne."
A Magyarságkutató Intézet korábbi főigazgatójának, Horváth Lugossy Gábornak levélben javasoltam, hogy térjenek ki a székely írás kutatására is, ám azt a választ kaptam tőle, hogy nem kíván és nem is tud ezzel foglalkozni. Ezt követően mégis megrendeztek pár rovásírással foglalkozó konferenciát és kiadtak néhány tévedésekkel teli, írástani irányultságú kötetet is. Engem ugyanakkor kitiltottak még a közösségi oldaluk hozzászólói közül is. Ezzel a cenzúrával, a párbeszéd elmaradásával, az akadémikus "tudomány" rovológiai téren tapasztalható pócsévai színvonalával áll összhangban, hogy Szabados György a Kárpát-medencét az írás peremvidékeként jellemezhette.
Annak ellenére, hogy itt került elő a magyarul jól elolvasható 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor és egy sor hasonló, igen régi írásemlék. Ám ezeket bizonyos körökben illik nem ismerni és jelzőosztogatással, meg cenzúrával illetni. Semmivel sem tudományosabb és etikusabb ez az eljárás a Pócs Éva által követettnél.
Az elhibázott rovológiai vetés eredménye ez a mostani aratás: összefogva is képtelennek bizonyultak a döntő szakmai érvek megfogalmazására, az elolvasható világfa-ábrázolások felmutatására.
Pedig a régészek és a genetikusok által már tárgyalt több évezredes egységes őskultúra nyomai ezek a letagadott hieroglifikus írásemlékek.
Bakay Kornél régész így foglalja össze a magyar őstörténet feltárt folyamatait (Őstörténetünk régészeti forrásai III. kötet.): "az ősmagyarságot is magában foglaló un. preszkíta ősnépesség (amely tehát feltevésünk szerint nem indoiráni nyelvű népesség volt!) a felsőpaleolitikum idejétől folyamatosan, dél felől vándorolt fel, különböző hullámokban, észak felé, nagyobb részt a Kaukázuson és Közép-Ázsián (a Kászpi-tenger keleti oldalán), illetve a jelenlegi észak-kínai térségen keresztül jutván el az Urál vidékére, a minuszinszki medencébe és Nyugat-Szibéria területére. Ez a nagytáj ugyanis már négy-ötezer évvel ezelőtt is rendkívül kedvező adottságokkal rendelkezett, mind ökológiai, mind egyéb vonatkozásokban." (Bakay/im/141. oldal) "N.L. Cslénova világosan látta és régészeti módszerekkel megkísérelte bizonyítani is, hogy a Kr.sz. előtti III. évezred végétől a Csendes-óceántól, Kínától, az Ordosz-vidékétől egészen Közép-Európáig egy hatalmas egységes térség jött létre, közös anyagi kultúrával (nyílcsúcsok, tőrök, kések, lószerszámok, kerámia, kőláda sírok) és közös szellemiséggel, amelynek meghatározó régészeti kultúrái: a szejma-turbinói, a karaszuki, a tagári műveltségek." (Bakay/im./149-150 oldal).
Azt már én tehetem hozzá a 2-300 elolvasott hieroglifikus nyelvemlék alapján, hogy ez az őskultúra egységes jelkészletet és magyar, vagy magyarral rokon nyelvet használt a Pireneusoktól Amerikáig. Központját a déli forrásokból kialakult sztyeppi kultúrák jelentették. Ez magyarázza meg a sumér rokontalan szigetnyelv voltáról évszázada terjesztett finnugrista parasztvakítás összeomlását Götz László, Simo Parpola és mások fellépése nyomán. Simo Parpola az ötszáz közös etimon alapján a sumért uráli nyelvnek tekinti. Ebből az uráli elnevezés indokolatlan, hiszen sem uráli ősnép, sem uráli ősnyelv, sem uráli őshaza nem létezett sohasem. Olyanok találták ki ezt a nyelvészeti deszkamodellt az íróasztaluk türelmével visszaélve, akiknek nem álltak rendelkezésükre több ezer éves hieroglifikus nyelvemlékek, vagy azokat nem értették meg.
(2) A rovológiai vonatkozásait illetően agyonhallgatott témák egyike az 531 táján a mervi oázisban készített Szent Korona. A vitablokk szerzőitől nem tudjuk meg, hogy a Szent Korona ábrázolásai Krisztust az égig érő fával azonosítják (2/a. és 2/b. ábra). A magyar mitológia központi szereplője az Istennel azonos, hieroglifikus égig érő fa s az ékszer készítői felhasználták a hun ősvallásból ezt a gondolatot és jelhasználatot. Az átvétel olyan egyezésekben is megnyilvánul, mint az istenidéző szertartások szöveghagyománya, amelyet több évezreden át követhető párhuzamokkal a Szent Korona Krisztus-zománcán is megtalálunk (2/f. ábra.).
A Krisztus-zománc istenidéző szövege három jól elhatárolható részből áll. Ezeket tudatosan alakították szimmetrikusra, mert az - a nyilvánvaló tökéletességével - emelte a szöveg hatását (a szimmetrikus szövegek alkalmazása évezredeken át megfigyelhető jelensége a szkíta, egyiptomi, hettita és hun jelhasználatnak). Az első és az utolsó mondat egy-egy fára van rajzolva. Ezek jelei azonosak, ám nem pontosan egyformán kell kiolvasni őket (a hieroglifák nem jelölik a ragozást, ami némi szabadságot ad a kiolvasáskor).
A szövegek közül az első fán lévő jelek a Ragyogj, ragyogj, ragyogj sar! (mai magyarsággal a Ragyogj, ragyogj, ragyogj Uram!), a második fán lévő jelek pedig a Ragyogtál, ragyogtál ragyogtál sar! (mai magyarsággal a Ragyogtál, ragyogtál, ragyogtál Uram!) mondatot rögzítik. Hogy melyik az első és melyik a második fa, azt egyelőre nem tudom (az írásirány megismerése döntheti el), de az olvasat szempontjából ez nem is lényeges.
A középső szövegnek szokás szerint az istenidéző szertartás lényegét, az isten megjelenését kell rögzítenie s e feltételnek a Krisztust ábrázoló kép és a rajta lévő Lyukó sar Föld (mai magyarsággal Lyukó úr Földje) hieroglifikus szöveg meg is felel.
A Szent Korona beavató korona, ami azt jelenti, hogy a koronázás során egy közönséges halandót uralkodóvá tesz, azaz varázsol. E csodához szükséges az Isten jelenléte és jóváhagyása s ezt szolgálja az istenidéző szertartás szövegkönyve. Hasonló okok miatt a koronaeszme és a Szent Korona születése egymástól elválaszthatatlan. A Szent Korona elolvasható részletei a magyar állameszme születéséről (hun eredetéről) tanúskodnak.
(3) Sándor Klára az 1996-ban megjelent A székely írás megíratlan története(i) c. hírhedt tanulmányában egyetért velem és Kiszely Istvánnal abban, hogy az akadémikus tudomány elhanyagolta a székely írás kutatását s hogy helyettük az amatőrök végezték és végzik a kutatást.
Akadémikus rovológia - néhány pócsévai téveszmeterjesztést leszámítva - nem létezik. Ez a vitathatatlan tény nem csak a mennyiségi, hanem a minőségi mutatókat tekintve is helytálló. Azaz a finnugrista "tudós" társaság a megjelent művek darabszámát és a tudományos felismerések jelentőségét tekintve is messze lemaradt az amatőrök mögött - amit persze Sándor Klára nem említ. Pedig nyilvánvaló, hogy ha az akadémikus áltudomány a rovásundora miatt rá sem hajlandó nézni a nemzeti írásunkra, akkor a véle kapcsolatos kutatási eredményeket sem ők érik el. Hoszan lehetne sorolni, hogy mi az, amit nem ők fedeztek fel, nem ők olvastak el. Nekik csak a mellényük nagy, a rovológiai tudásukra ugyanezt nem lehet elmondani.
Idézet Sándor Klára tanulmányából: A szóban forgó kötetet (Varga Géza szerk.: Bronzkori magyar írásbeliség. Bp. 1993) az Írástörténeti Kutató Intézet (?) jelentette meg a Lakitelek Alapítvány támogatásával, és a kötet előkészítő munkálataihoz - ahogy az előszóból kiderül - a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1992. évi közművelődési pályázata és Budapest XII. kerületének önkormányzata is „nélkülözhetetlen anyagi és erkölcsi" támogatást nyújtott. A kötet előszavában a Kiadó (sic!) Kiszely Istvánt idézi, aki szerint „agyonhallgatott és félreértelmezett ismerethalmaz volt ez, a magyar tudóstársadalom képzett elméinek megbecsült kutatási területe helyett inkább az amatőrök vesszőparipája". Kiszely Istvánnak ezzel a kijelentésével ez alkalommal egyet lehet érteni, s azzal is, ahogy a Kiadó a gondolatsort folytatja: „a helyzet alapvetően napjainkig sem változott meg".
Irodalom
Pócs Éva: A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció. In Bárdos Dániel–Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában, 283–324. Budapest: Typotex Kiadó. 2023.
Bakay Kornél: Somogyvár Szent Egyed-monostor A somogyvári bencés apátság és védműveinek régészeti feltárása 1972 - 2009., Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, Budapest, 2011.
Simo Parpola: Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2016. Pp. xliv + 426; xxviii + 436.
Simo Parpola: Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210.
Jankovics Marcell: Csodaszarvas a csillagos égen, Ahol a madár se jár, Tizenkét év hét tanulmánya, Pontifex Kiadó, 1996. (20. o.)
Dienes István: Honfoglalás kori rovásfelirat a Kalocsa környéki, Homokmégy-halom temetőjéből (Előzetes közlemény) Folia Archaeologica XLIII)
Götz László: Keleten kél a Nap I-II., Püski Kiadó Kft., Budapest, 1994.
Szabados György: Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről. Kovács László – Révész László főszerk.: Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. Tanulmányok Mesterházy Károly tiszteletére. Budapest, 2016. 629–648.
Varga Géza: Szabados György vázlata a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről
Mátéffy Attila: A honfoglaló magyarok világfája Pócs Éva illúzióinak fényében: Prekoncepció, koncepció, miszkoncepció – avagy a képmutatás módszertana
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 58. kötet, 1996. 1-2. füzet
Püspöki Nagy Péter: A "rovásírás" írástani helye és szerepe a magyar művelődés történetében, Magyar herold, Nr. I. 1984.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999.
Varga Géza: Világfát ábrázoló Zsen ten "újjászülető isten" mondatjel az Agócs Gergely által közölt üzbegisztáni hímzésen
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
