2020-ban jelent meg Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet: Korai emlékek (1599 előtt) és kései feliratos emlékek c., több, mint 500 oldalas munkája a Magyarságkutató Intézet kiadásában.
Ezzel egyfajta időbeli verseny látszik eldőlni, mert az MTA Őstörténeti Kutatócsoportja által 2012-ben megígért rováskorpusz máig nem jött ki a nyomdából (1). Az MTA-korpusz késésének egyik oka az elméleti kérdések megoldatlanságán való fennakadás is lehet. Ez - szerencsés esetben - azt is jelenthetné, hogy a szerzők foglalkoznak ugyan a kutatás során felvetődő legfontosabb elvi kérdésekkel, csak még nem jutottak el a megoldásig (2). Ezzel szemben Fehér Bence és az MKI kötetének gyors megjelenését a szerző szorgalmán kívül az tehette lehetővé, hogy ilyesfajta elméleti kérdésekkel nem nagyon bíbelődött. Csak üdvözölni lehet a Magyarságkutató Intézet törekvéseit a magyar írástörténet kezdeteinek tisztázására, ám elengedhetetlennek gondoljuk a szakmai hozzáértés és az etika minimális szintjének biztosítását, ami e kötetben - sajnálatos módon - nem mindig sikerült (3).
I. J. Gelb szerint írástudomány nincs is, mert az írásemlékek leírása és leltározása a nagy kérdések kikerülése mellett még nem tudomány (A Study of Writing). Fehér Bence könyve eleve csak az írásemlékek leírására és leltározására vállalkozott, ám azt sem volt képes megfelelő szinten elvégezni. Leírásai tendenciózus hibákkal terheltek (sorra felbukik azon írásemlékek értékelésekor, amelyekben szójel van), a leltárából pedig eleve kimaradtak a százakra menő hieroglifikus írásemlékeink. A figyelmen kívül hagyottak között van a kötetében közölt képen ugyan látható, de mégis említés nélkül maradt énlakai Egy isten valamint az államcímerünkben lévő Egy országa mondatjel. Ezek kellőképpen jelentős és szem előtt lévő emlékek ahhoz, hogy egy korpuszban (amelyben egyébként tücsköt-bogarat öszehord) említés essen róluk, ám a szerzőt az akadémikus "tudomány" köreiben uralkodó elméleti tisztázatlanság megakadályozta az észrevételükben.
2. ábra. Fehér Bence kötetének tartalomjegyzéke
Ha nem tudod, milyen írás, nevezd rovásírásnak?
A cím rovásírásos emlékeket ígér. Ezt értjük is, meg nem is, a szerző pedig teljesíti is az ígéretét, meg nem is - mert a rovásírás egy közkeletű, de pontatlanul használt kifejezés, ami - jól-rosszul - több dolgot is takarhat. A közönség és a "szakma" a székely íráson kívül a sztyeppi írásokra, sőt gyakran a lineáris írásokra is alkalmazza, holott a rovásírás csak egy írástechnológia s valódi rótt emlék csak kivételesen maradt ránk. A szerző - sajnos - tudatosan használja a rovásírás kifejezést ebben a szinte korlátlanul kiterjesztett és pongyola értelemben, ezáltal terjesztve a hibás szóhasználatot.
Éppen ezért megütközést kelt, amikor a Bevezető második mondatában a derék előd, Fischer Károly Antal 1899-ben megjelent korpuszát "még a módszertanilag megalapozott tudományos kutatások megkezdődte előtt" keletkezettnek minősíti. A szerző és a "tudományos konszenzus" ugyanis nem áll olyan elvi-módszertani magaslaton, amelyről alátekinthetne Fischer Károly Antal munkájára. Korunk akadémikus dolgozatai, közte a most elemzett kötet is, éppen a szakmai-módszertani megalapozatlanságukról és a politikai prekoncepciók szolgálatában elkövetett súlyos elvi tévedéseikről ismertek (4).
Azt, hogy a szerző milyen hibákat követ el, milyen akadályokat nem tud átugrani s ebből következően miként vezeti félre az olvasóit, az alábbi fejezetekben a kötetből vett néhány példával illusztrálom.
A szerző átlépi a saját "rovásírásunk" (a székely írás) kereteit. Mint írja "egy modern rovásírás-korpusz csak akkor lehet időtálló, szakmailag sikeres, ha nem szorítkozik a bizonyítottan magyar/székely rovásírásra, hanem tágabb kitekintésben a Kárpát-medencei rovásírások teljes gyűjteményét tartalmazza". Ezt azzal indokolja, hogy "egyre több olyan írásos emléket ismerünk ... amelyek a magyarsággal rokon kultúrához tartoznak, esetleg formailag sem jogosulatlan a rovásírás elnevezés ... a nyelvük és tartalmuk (azonban - VG) jórészt megfejtetlen, illetve négy-öt egymással vetélkedő megfejtésük is ismert a magyar tudományos világban: az igazit, a helyeset pedig valószínűleg még nem ismerjük" (5).
E korántsem tudományos igényű megközelítésnek haszna is mutatkozik a kötetében, mert körön kívüliek dolgozatai és olyan "vitatott" írásemlékek is megemlítésre kerülnek benne, mint például a budapesti hun(?) jelvény (újabb nevén: budapesti késő-középkori jelvény). Igaz, ezek csak azért kerültek - hibásan - a szerző "hamis és téves" rovatába, mert a Fehér Bence által adott értelmezésük nem helytálló. Ezek bizony hiteles "rovásemlékek". A rovásírás kifejezés ilyen kiterjesztett értelemben való használata azonban pontatlan és félreérthető, bár az irodalmi hatása akár kedvező is lehet.
Neolitikus írásemlékeink
Sajnálatos és árulkodó, hogy e széles kitekintés ellenére a szerző gondosan kikerüli az elméleti jelentőségű (például a Tordos-Vincsa kultúra és a székely írás közötti összefüggéseket taglaló, vagy a szójeleinket ismertető) felismeréseket. A kötetben említés nélkül marad az egyik legfontosabb írásemlékünk, a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor hieroglifikus szövege is (3. ábra).
Érzékelhetően előnyben részesíti az akadémikus tévítéleteket (például, hogy a díszesség kizárja az olvashatóságot) és az olyan rendszertelen összelapátolásokat (például Mandics György Róvott múltunk c. trilógiáját, 10. oldal), amelyben csak a magyar kultúra antik gyökereit kutatókkal szembeni ellenérzés és jelzőosztogatás következetes. Amikor erről a trilógiáról szól, érinti a neolitikus kapcsolatot is, amelyben Mandics György hasonlóképpen módszertelen válogatása szerencsésebbnek bizonyul: "Messze a legnagyobb mennyiségű anyagot Mandics György korpusza gyűjtötte össze (Róvott múltunk. Arad 2010.), azonban rendszertelenül, sok ismétlődéssel és túlzottan tág körben: a tárgyhoz semmiképp nem tartozó neolit kori anyag (is - VG) benne van".
Fehér Bence nem indokolja meg, hogy miért ne tartozhatna a "rovásírás" körébe (értsd: a székely írás rokonságába) a neolitikus párhuzamok sora. Tudományos igényű kifogást nem említ és nem is tudna felhozni (6). A magyar kultúra gyökereinek letagadására irányuló akadémikus prekoncepciót pedig nem kívánhatta kibeszélni. Meg sem vizsgálta azokat az érveket (hasonló jelkészletet és jelhasználatot, meg az értelmes olvasatok összefüggő rendszerét), amelyek a neolitikus írásemlékeket a magyar jelrendszerhez, sőt a magyar nyelvhez kötik. Állítását, miszerint ezek a tárgyhoz semmiképp nem tartozó jelrendszerek lennének, komolyan vehető érvelés és bizonyítékok nélkül nem hisszük el neki.
Az elmúlt évtizedek egyik kutatási eredménye, hogy a magyar hieroglif írás 20-50 jele már a kőkorban elterjedt a Pireneusoktól Dél-Amerikáig. A létező jelhasonlóságokról a Nemetz Tiborral elvégzett valószínűségszámításunk bebizonyította, hogy nem a véletlen egyezésnek, hanem a genetikus kapcsolatnak köszönhetőek. Vagyis nem az a kérdés, hogy a "rovásírásunk" korai történetéhez hozzátartozik-e a neolitikum íráshasználata (mert egyértelműen oda tartozik), hanem az, hogy ez a kapcsolat miképpen írható le pontosan.
Ezt a kapcsolatot az olyan kutatások segítségével tisztázhatjuk, mint amilyet Révész Péter, a University of Nebraska-Lincoln professzora végez. Álláspontja megengedi annak feltételezését, hogy a Tordos-Vincsa kultúra jelhasználata hozzájárult az égei és anatóliai írások kialakulásához, majd onnan a hatti és kár (hurri? - VG) csoportok északra vándorlásával befolyásolhatta a szkíta, hun és avar íráskultúrát - amiből a székely írás napjainkig fennmaradt. Egy ilyen írásterjedési folyamatba beilleszthetőnek látszanak Révész Péter feltételezései.
Az Establishing the West-Ugric Language Family with Minoan, Hattic and Hungarian by a Decipherment of Linear A c. cikkében két fejlődési lépést valószínűsít: krétai lineáris A > kár abc > székely rovásírás.
Az Art Motif Similarity Measure Analysis: Fertile Crescent, Old European, Scythian and Hungarian Elements in Minoan Culture c. cikkében arról ír, hogy a Kárpát-medencei újkőkori és bronzkori motívumok megtalálhatók Krétán is, ami feltehetőleg a minószi kor elején, kb. Kr. e. 3000-ben lezajlott népvándorlással függ össze. Tehát, ha a neolitikus hieroglif írás a Kárpát-medencéből délre vándorolt, akkor belőle fejlődhetett ki a krétai hieroglif írás majd a lineáris A írás is. A legtöbb régész a lelőhelyek radiokarbon meghatározása alapján ilyen sorrendet lát a krétai írásokban: A krétai hieroglif írást a lineáris A írás követte, majd azt a lineáris B kb. Kr. e. 1200-ig, míg a kár írásról Kr. e. 7.-től az első századig találtak leleteket.
Fehér Bence félrevezető állításával ellentétben, a neolitikus kapcsolat érdemes a figyelmünkre.
A budapesti késő-középkori jelvény
Azt írja a szerző, kötetének 11. oldalán a székely írás elterjedtségét taglalván, hogy "arra viszont valóban nincs hiteles példánk, hogy a késő-középkorban Székelyföldön kívül használták volna bárhol". E mondat értelmezése attól függ, hogy mit tekintünk hiteles példának. Ha ismerjük a budapesti késő-középkori jelvényen és társain lévő rovásjeleket (5. ábra), akkor tudjuk, hogy a szerző téved, mert több késő-középkori rovásemlékkel is rendelkezünk. (7) Csak kellene végre valaki, aki - mondjuk a rováskorpusza kedvéért - értő szemmel és becsületes szívvel számba veszi őket. Fehér Bence ugyan készített egy rováskorpuszt, de a budapesti késő-középkori jelvény esetében nem a helyzet tisztázására, hanem a zavar fokozására használta fel a lehetőséget. Erről bővebben a Fehér Bence a budapesti késő-középkori jelvényről c. bejegyzésben tájékozódhat az olvasó.
5. ábra. A budapesti késő-középkori jelvény, olvasata: Északi sarok (balra) és néhány, Ak a nagyon nagy ügy (mai magyarsággal: Ak "Heraklész" a nagyon nagy folyó) alakban elolvasható szöveget hordozó párhuzama, az északi saroktól a Sarkcsillagig vezető, istennel azonosított Tejútra és a napisten ott elképzelt palotájára utal mindegyik jelvény
A feldolgozásra az kínált lehetőséget, hogy vagy 10 évvel ezelőtt letétbe helyeztem a Magyar Nemzeti Múzeumban egy jelvényt (az 5. ábra bal szélén). Ezt a régészek előbb hunnak, vagy hun korinak (a főigazgató által aláírt letéti szerződésben hun cikáda fibulaként szerepel), majd újabban - feltehetően helyesebben - késő-középkorinak minősítették. Ezzel a letétbe helyezéssel az volt a célom, hogy az akadémikus tudomány kénytelen legyen foglalkozni ezzel a rovásemlékkel. A célt el is értem, mert Erdélyi István, Hadháziné Vaday Andrea, Tomka Péter és Tomka Gábor után most Fehér Bence is foglalkozik az írásemlékkel - bár az egymásnak is ellentmondó "tudós" leírások egyike sem vehető minden tekintetben komolyan. Időközben előkerült a jelvény több párhuzama is, amelyeket késő-középkorinak határoztak meg s amelyek egy részén szintén rovásjelekkel írt szöveg van (ám e rovásszövegek némelyike a képi bemutatás ellenére is értelmezés nélkül maradt Fehér Bence kötetében).
A korszak (a XIV-XV. század) tehát nagyjából rendben lenne, ám a tárgyakon lévő rovásszövegek létező olvasatát a szerző nem ismertette, sőt letagadta. Ezért némelyik lelet hieroglifáira még nem is figyelt fel a nagyérdemű s félő, hogy ha az MKI-n múlik, akkor nem is fog róla tudomást szerezni. A budapesti hun(?) jelvény "rovásjeleit" (amelyet Északi sarok alakban olvastam el), Erdélyi István a legkorábbi székely rovásfeliratnak, Tomka Péter latin AK monogramnak és sormintának, Tomka Gábor pedig rontott latin M betűnek és sormintának határozta meg. Fehér Bence ez utóbbi álláspontot képviseli a korpuszában. Rá ez a magatartás jellemző: a "rovásjeleket" nem szokása felismerni, akár szkíta koriakról, akár késő-középkoriakról van szó és szívesebben képviseli a "képzettek" téveszméit a tények helyett.
6. ábra. A nikolsburgi "tprus" (tapar us "szabír ős") mondatjel
A nikolsburgi "tprus" (tapar us "szabír ős") mondatjel
A Bodrog-alsóbűi fúvókatöredék
A nyugvópontra nem jutó vitát keltett leletről A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak c. bejegyzésemben számoltam be, ezért itt nem szükséges a közölt megállapításokat megismételnem.
Fehér Bence és a "tudományos konszenzus" azért nem képes megoldani ezt a feladatot (az írásemlék nyelvtanilag hibátlan és környezethez illő elolvasását), mert nem hajlandó létezőnek tekinteni a szó és mondatjeleinket, amelyekről pedig elegendő forrással és példával rendelkezünk. Ez a nagy mellénnyel, ám a feladathoz képest csekély tudással, bátorsággal és becsülettel rendelkező társaság inkább kísérletezik nyakatekert és értelmetlen "nyelvészeti" megoldásokkal, mintsem kilépjen az akadémikus dogmarendszerből és tudomásul vegye a szójeleink létét.
Fehér Bence jó szemmel vette észre a rovásjelekkel írt szó szakemberek által képzelt fúnék alakjának indokolatlanságát: "érthetetlen, miért feltételes módban használja" (169. oldal). Ez egy döntő fontosságú kérdés, amire csak a Lyukónak olvasat (tehát az első írásjel szójel voltának) elfogadásával lehet jó választ adni. A szerző a kötet más részén - helyesen - síkraszáll a mellett is, hogy rovásírásos emlékeink nem csak Erdélyben, hanem attól nyugatabbra is létezhetnek. A Bodrog-alsóbűi emlék is ezt az álláspontját támogatja.
A székelyderzsi rovásírásos tégla
Ez az írásemlékünk régen ismert (8/a. ábra). Az eddig véle foglalkozó szerzők azonban - a közepén szereplő Dana ten hieroglifa félreértése miatt - hibás olvasatok sorát adták róla. E "rovásemlék" olvasatát A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai c. cikkben, valamint a Magyar hieroglif írás c. kötetben is bemutattam már, ezért itt nem ismétlem meg. Fehér Bencét ismét a szójeleink fel nem ismerése akadályozta meg a lelet tudományos igényű ismertetésében.
Az énlakai Egy isten mondatjel
Fehér Bence egy szót sem ejt az énlakai Egy isten mondatjelről, mert nem tud, vagy nem akar tudni róla. Az énlakai unitárius templom több mennyezetkazettájának a képét közli ugyan (s mindegyiken négy példányban szerepel ez az ősi mondatjelünk), ám azokat nem hajlandó észrevenni - pedig az irodalomban éppen elégszer megjelent már a mondatjel leírása (9. ábra). Csak találgathatjuk, mi lehet e hallgatás oka.
A szerző tudatosan tágra tervezte a bemutatandó emlékek körét, még az általa hamisnak és tévesnek gondoltakat is megemlítve - ám erre a fontos mondatjelre mégsem tért ki. Nyilván azért, mert ez is szójelekból összeállított mondatjel, amiről a "tudományos konszenzus" hallani sem akar.
Amennyiben a szerző célja az volt e tüntető hallgatással, hogy megbízható képet adjon a közönségnek a székely írásról, akkor ezt nem sikerült elérnie. Tetszik, vagy sem, vannak szó- és mondatjeleink. Ameddig erről az akadémikus "tudomány" képviselői hallgatnak, addig nem lesznek képesek értelmes magyarázatot adni a székely írás több emlékéről. A szerző korpuszából kirajzolódó kép nyilvánvalóan hiányos, torz és tendenciózusan hamis. Amennyiben a nagyérdemű félrevezetését célozta ez a hallgatás a sémi kultúrprioritás téveszméjének fenntartása érdekében, akkor politikailag érthető a szakmailag sikertelen korpusz-kísérlete.
Az énlakai Egy isten mondatjelről a nevére kattintva olvashat bővebben az olvasó.
10. ábra. A karcagi csatkarika a leghosszabb hieroglifikus szövegünk
Az érdekes lelet (10. ábra) hieroglifikus olvasatát (egy ősvallási imát) szintén közreadtam már, de erről az olvasatról sem tesz említést Fehér Bence (pedig ez is szerepel a kezébe adott kötetemben). E csatkarikán van ugyanis a leghosszabb hieroglifikus szövegünk, amely csupa szójelekből áll. A rováskorpusz szerzőjének pedig az a - gyakorlatából már ismert - álláspontja, hogy a szójeleink létéről nem szabad tájékoztatni a magyar értelmiséget.
Ezért - ha az olvasó a karcagi csatkarika olvasatára kíváncsi - akkor a cikk nevére kattintva - el kell olvasnia A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata c. cikkemet.
Kötetének 219. oldalán így tájékoztatja félre a nagyérdeműt a szerző: "A tárgy első említése: Selmeczi 1992 (rajz: 51.o. 23. kép). Aydemir: Se de s öqtü r ötrü öqtü r ötrü öqtü r ötrü öqtü r ‘Szedesz dicséret(é)re (3x), dicséret.’ Erdélyi–Ráduly: két jelből álló varázsformula. Aydemir a jeleket TMK szerint olvassa, ami eleve valószerűtlen feltevés, hiszen kun eredetű tárgyról van szó, a kunok beköltözésénél pedig a TMK első formái korábbiak. (Aydemir 2002, 209 szerint viszont későbbi és a kunoktól vettük át.) Valószínűbb, hogy nem írásról van szó, hanem szimmetrikus-geometrikus díszítésről."
Könnyen belátható, hogy Fehér Bence téved, mert magyar hieroglifákkal kitűnően elolvasható szövegről van szó. A hieroglifikus szövegek - több kultúrában jól kimutathatóan - törekedtek rövid szimmetrikus díszítő szövegek alkotására, mert ezzel fokozták a vallásos jelentőségű mondatok sikerét. Ha a szerző nem ismeri ezeket, az sincs rendben, ám ha e helyett a díszességük miatt teszi gyanússá az írásemléket, akkor az mégannyira sincs. Az írástörténet seregnyi példával bizonyítja, hogy a díszes írás is írás.
Összegzés
A bemutatott példák esetében két dolgot ismételten tapasztalhattunk. Egyrészt azt, hogy egyes írásemlékekről nincs olvasat, vagy túl sok, egymásnak ellentmondó is akad. Másrészt azt is észrevehetjük, hogy szójeleket feltételezve gördülékeny olvasatot kapunk mindegyik esetben. A következtetés egyértelmű. A "tudományos konszenzus", amelyikkel Fehér Bence és az MKI nem akar bajszot akasztani, akárhány könyvet ad ki a rovásírásról, abból az fog kiderülni, hogy nem képes megfelelő olvasatot adni a szójeles emlékeinkről, mert szerzőjének téves fogalmai vannak a székely írásról.
Fehér Bence rokonszenvesen szerény értékelését adja a saját gyűjteményének "amely nyilván távol van a tökéletességtől (mint egy kialakulóban levő tudományágnál elkerülhetetlen), de talán tudott okulni a megelőző művek hiányosságaiból" (10. oldal). Azonban a sorozatos akadémikus csődöt, ami az előkelőnek gondolt elzárkózásuknak meg a szakmai és etikai színvonaltalanságuknak köszönhető, túlzás kialakuló tudományos értéknek becézni. Ennek a köldöknéző társaságnak semmi köze a tudományhoz, mert már az egyetemekről is agymosottan (írástani szakismeretek helyett a másként gondolkodók gyalázására kiképzetten) kerülnek ki. Vélük szemben a körön kívüliek már letettek valamit az asztalra, amelynek igazát lépésről lépésre kénytelen elfogadni a "tudományos konszenzus" (8). Ideje lenne "kialakulni", azaz abbahagyni a valótlanságok ismételgetését, a megalapozatlan prekoncepciók követését. S tanulni sem a hiányosságokból, hanem elsősorban az eredményekből lehetne.
A könyvkritikákról szokás elmondani, hogy a kritikus két dologba köthet bele: ami a kötetben megjelent és ami abból kimaradt. Ez kifordítva a pozitívumokra is alkalmazható. Nem csak az tartozik a kötet érdemei közé, amit fentebb ilyenként említettem, hanem az is, hogy benne nem érvényesültek folyamatosan a "tudományos konszenzus" sötét előírásai, mert a szerző néha folyamatossági hiányt iktat közbe.
Jegyzetek
(1) A Magyar Tudományos Akadémia Magyar őstörténeti témacsoportjának 2012. június 14-i ülésén a jelenlévők által kiadott Nyilatkozat szerint készül a székely írás korpuszának új kiadása. Sándor Klára újabb monográfiája (A székely írás nyomában, Bp., Typotex, 2014.) szerint ez a korpusz 2015-ben jelent volna meg, Vásáry István főszerkesztő, Benkő Elek és Sándor Klára szerkesztők kiadásában.
(2) Eddigi teljesítményeik alapján egy akadémikus "tudós" számára a székely írás kutatásának legfontosabb kérdései a következők lehetnének:
- A humanizmus terméke, tudós kitaláció-e a székely írás?
- Vannak-e szó- és mondatjeleink?
- Eleve tudománytalan-e jeleink ősvallási-gondolati hátterének kutatása?
- Teljeskörű-e a székely írás jeltáblázata, avagy számítanunk kell újabb jelek és jelváltozatok felbukkanására?
- Kőkori eredetű-e a székely rovásírás?
- Használták-e a szkíták, hunok és avarok a székely írás előzményét?
- Miért hasonlóak a székely írás jelei az amerikai indiánok népi jelrendszerének, a legkorábbi sumér és kínai írás, a 15 000 éves Mas d' Azil-i, vagy a 6000 éves Tordos-Vincsa jelkészlet jeleire?
- Nyelvemléknek tekinthetők-e a székely írással (és előzményével, a magyar hieroglif írással) írt szövegek?
- A nemesfémből és drágakövekből formált hieroglifikus szövegek elolvasását meg szabad-e kísérelni, beilleszthetők-e ezek egy rováskorpuszba? Lehet-e egy írás díszes?
- Megengedett-e egy magára valamit is adó akadémiai kiadványban a dilettánsok eredményeinek idézése, azok létének tudomásul vétele?
- Eltűri-e a "tudományos konszenzus" hogy foglalkozzunk ezzel a "náci asszociációkat keltő" írással (ezt a jellemzést az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás magyar pavilonjának kurátora adta közre egy napilapban). Mentőkörülménynek számít-e, ha a tények elhallgatásával, vagy letagadásával a lehetségesnél előnytelenebb leírását adjuk a székely írásnak?
- Nyílttá kell-e tenni a rovásírással foglalkozó konferenciákat, vagy arról tiltsuk ki legalább azokat, akik képesek a téveszméink kijavítására?
- Számíthatnak-e előléptetésre és külön jutalomra azok a muzeológusok, akik résztvesznek a letéti szerződéssel jóhiszeműen a gondjaikra bízott rovásfeliratos leletek rongálásában és letagadásában, amint ez megtörtént a budapesti késő-középkori jelvénnyel a Magyar Nemzeti Múzeumban?
(3) A szakmai minimum fogalmába tartozik annak eldöntése, hogy vannak-e szójeleink, az etikai minimumba pedig, hogy nyilvánvaló valótlanságokat (lásd a "rontott latin M" esetét!) ne ismételjünk meg és ne adjunk közre tudomány gyanánt.
(4) A prekoncepciók gúzsa miatt maradt képtelen az akadémikus "tudomány" a székely írás korrekt leírására. Fehér Bencének például azért nem sikerült megfelelő címet adni a kötetének, mert az akadémikus "tudomány" mindeddig megnevezni sem tudta a nemzeti írásunkat. A hagyományos hun-szkíta elnevezést azért cserélték székelyre, hogy a székelyeket török eredetűnek hazudva idegen eredetűnek mondhassák az írásunkat.
A száz éven át alátámasztás nélkül ismételgetett ótürk származtatást az 1993-ban megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk hatására ugyan már feladták, de tudományos igényű új eredeztetést azóta sem dolgoztak ki.
Kimondatlan, de szigorúan betartott politikai követelmény a sémi kultúrprioritás téveszméjének tiszteletben tartása, ugyanakkor a magyar kulturális teljesítmények letagadása és alábecsülése, ami miatt a székely írás szójeleiről szó sem eshet, az írásunkat nem szó- szótagjeles, hanem alfabetikus (kizárólag egy hangot jelölő betűkből álló) rendszerként kell kezelniük. E magyar- és tudományellenes követelményből fakadóan a "tudományos konszenzus" dolgozataiból a lényeg eleve nem lehet igaz.
Akadémikus "nagyjaink" két hibamentes bekezdést sem tudnak leírni, ha a székely írás területére tévednek. S ezzel a véleménnyel nem is állok egyedül, mert hasonlóképpen nyilatkozott Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára is. Nos, Fehér Bence ötszáznál is több oldalt írt e kötetben, sok-sok bekezdéssel, amelyekben - sajnos - a hibák száma is imponáló.
(5) Később a szerző így morfondírozik: "Mit értünk rovásíráson ... ? (Számos kutató egyébként újabban elkerüli a rovásírás kifejezés használatát, és helyette székely írást mond, ezt legvilágosabban, elvi szinten Sándor Klára deklarálta. Számunkra ez elfogadhatatlan két szigorúan gyakorlati okból: egyrészt, mint fent részleteztem, kutatandónak, publikálandónak és logikailag összetartozónak tekintjük a nem-székely, honfoglalás előtti rokon írásrendszereket is; másrészt a köznyelvben mintegy száz éve bevett kifejezés megváltoztatása kilátástalan erőfeszítésnek látszik, amire kár erőt pazarolni.
Emellett csak épp említem az elvi aggályt: bár Sándor Klára és a vele egy terminológiát vallók egyre határozottabban azon a nézeten vannak, hogy a székely írás/rovásírás a székely népcsoport sajátja, amely a Székelyföldön kívül soha nem élt, ez a nézet a mai napig nem nyert egyértelmű bizonyítást, és legalábbis a korai, honfoglaláskor körüli időszakból egyre valószínűbb, hogy vannak ellenpéldáink is rá. Arra viszont valóban nincs hiteles példánk, hogy a késő-középkorban Székelyföldön kívül használták volna bárhol – a koraújkorban persze műveltségi elemként, értelmiségi tanulmányok útján az ország, sőt a földkerekség bármely pontján ismertté vált.)
Kétségtelen viszont, hogy a rovásírás fogalma sem egyértelmű, úgy logikailag, mint a kortárs kutatásban erősen eltérő értelemben használják."
Valóban elképesztő zavar mutatkozik még a szakmában is a rovásírás fogalom használhatóságát illetően. Ez azonban nem ok arra, hogy e fogalomzavart definicióvá emeljük. A szerzővel ellentétben úgy vélem, hogy a tudományos életben használt fogalmaknak és megnevezéseknek elvi tisztaságúaknak kell lenniük akkor is, ha a "tudományos konszenzus" száz éve ködösít és a szerzők vakon tapogatóznak egy ismeretlen terepen.
(6) Fehér Bence írja kötetének 13. oldalán: "Több példa is van arra, hogy rovásírás címszó alá besorolnak, mi több, a magyar írásrendszerekhez és szűkebben a TMK-hoz való rokonságát erőltetik olyan írásrendszereknek, amelyeknek nyilvánvalóan nincs közük a keleti írásrendszerekhez, így: ... egyfajta újkőkori európai jelkomplexhez kapcsolódnak, amely vitatható, hogy írás-e egyáltalán, vagy más típusú adatrögzítés, olvasata pedig teljesen megoldatlan, a történeti és időbeli távolság miatt azonban gyakorlatilag kizárt a genetikai rokonsága a keleti írásrendszerekkel (leghírhedtebb példa az alsótatárlaki leletek)".
Álláspontját (miszerint az újkőkori jeleknek semmi köze a székely íráshoz) csak az olvasat megoldatlanságával, valamint a "nyilvánvalóan" és a "gyakorlatilag kizárt" jelzőkkel próbálja alátámasztani, bár ezek nem tudományos érvek. Tovább csökkenti a szerző és műve iránt érzett bizalmat, hogy kételkedik a neolitikus jelrendszerek írás voltában, mert ebből csak az sejlik fel, hogy nem ismeri jól az írás fogalmát (az írás a gondolat rögzítése jelekkel).
A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredménye alapján a neolitikus és a székely jelek nem a véletlen egyezés, hanem a genetikus kapcsolat miatt hasonlóak egymáshoz. Ez az írástudomány legújabb, a szakismerettel rendekező és igényes kutatók számára megkerülhetetlen adata és álláspontja, amelyet egyéb megfontolások is alátámasztanak.
A Tordos-Vincsa kultúra Winn által közölt 210 jele közül 49 jel formája azonos a magyar jelekével, Ugyanakkor a Tordos-Vincsa kultúra körébe, vagy a jeleivel rokon korabeli írásrendszerek közé sorolható szentgyörgyvölgyi tehénszobor jelrendszere kifejezetten magyar, vagy magyarral rokon nyelvre utal, mert a ten "élet, isten" jelet a tenyésztés szervére tették (amiképpen ez a Gizella kincs avarok által készített turulos fibuláján is tapasztalható). Hasonlóképpen, a tatárlakai táblákat is sikerült végre megérteni (Záhonyi András csillagtérképként értelmezte), sőt két hieroglifáját, a tatárlakai szár és atya szójelet hangzósítanom is sikerült. Ezek olyan ellenőrizhető kutatási eredmények, amelyeket Fehér Bence - saját hitelét aláásva - megemlíteni sem volt hajlandó.
Kötetének 29. oldalán írja: "A neolit- és bronzkori agyag- és fémtárgyakon megjelenő vizuális szimbólumok valószínűbb, hogy nem írást jelentenek, hanem vagy díszítőmotívumokat, vagy egyezményes képi jeleket;1 azonfelül bizonyosra vehető, hogy ezeknek a későbbi rovásírásos emlékekhez semmiféle leszármazási vagy kulturális közük nincs, és biztosan nem tartoznak azokhoz a későbbi keleti, nomád népekhez, amelyek a különböző rovásírásokat alkalmazták – ámbár széles körben ismertek olyan tudományosan alá nem támasztott nézetek, amelyek egyfajta korai rovásírást látnak bennük. Ezért ezeket a corpus nem tartalmazza."
Semmivel sem indokolja meg, hogy a "vizuális szimbólumok", akármit értsen is alatta, vagy a szerinte "díszítőmotivumok" miért ne rögzíthetnének gondolatot, amely esetben az írás fogalomkörébe tartoznak. Egyáltalán nem bizonyos, hogy "ezeknek a későbbi rovásírásos emlékekhez semmiféle leszármazási vagy kulturális közük nincs", sőt az elvégzett matematikai valószínűségszámítás a jelek genetikai kapcsolatát mutatta ki.
10. ábra. Ezt a három feje tetejére állított rovásjelet mondta Tomka Gábor rontott latin M betűnek, amit Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet nagyobb dicsőségére, ellenőrzés nélkül megismételt, bár minden nem debil általános iskolás felmérheti, hogy nincs ezeken a képeken semmiféle latin M betű
(7) Azt nem is taglaljuk, mert ezeket valamilyen meg nem magyarázott ok (talán a díszes megjelenésük?) miatt nem hajlandó tárgyalni sem a szerző, hogy a népi, uralmi és vallási jelkészletben ma is az egész magyar nyelvterületen használjuk a székely írás előzményét, a magyar hieroglif írást (például a hímes tojásokon és a fazekasedényeken).
Ha az "elfogadott megjelenésű" jeleket tekintjük, Fehér Bencének akkor sincs igaza. A késő-középkori rovásemlékeinket hordozó leletek egy csoportját Fehér Bence is bemutatja a kötetében. Közülük csak a Tomka Gábor kötetében is szereplő példánnyal (10. ábra) foglalkozik alaposabban, talán azért, mert a múzeum elképesztő eljárása miatt vita alakult ki körülötte s abban mindenképpen állást kívánt foglalni a hasonszőrű barátai mellett. Ellenőrzés nélkül megismétli Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr félrevezető álláspontját s a feje tetejére állított három rovásjelet (10. ábra) ő is egyetlen latin betűként kezeli.
A további párhuzamos leleteken lévő szövegek némelyikének olvasatát tartalmazó Magyar hieroglif írás c. kötetemet személyesen adtam át Fehér Bencének, ám az olvasat ismeretlen ok miatt nem jutott el a kötetébe. Ebből következtethetően a válogatását nem szakmai, hanem politikai és presztizs-szempontok vezérelhették.
(8) Már több esetben is a körön kívüliek álláspontja bizonyult alátámasztottabbnak a "tudományos konszenzus" nézeteinél.
- A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenését követően Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János is beismerte, hogy fogalmuk sincs a székely írás eredetéről. Korábban az akadémikus "tudomány" egy évszázadon át azt állította (persze minden komolyan vehető bizonyíték nélkül), hogy a székely írás ótürk eredetű.
- Az előző átkosban még az volt a "tudomány" álláspontja, hogy a székely írással írt szövegek nem számítanak nyelvemléknek, mert túl késeiek ahhoz, hogy ilyenként számításba lehessen venni. Ez volt az álláspontja többek között Benkő Loránd nyelvésznek és Erdélyi István régésznek is. Az Országos Széchenyi Könyvtárban megrendezett botrányos nyelvemlék-kiállítás kapcsán írt cikkeim és Monok István főigazgató felmentésének hatására azonban a "szakma" gondolkodóba esett és rájött, hogy a rovásszövegek is nyelvemlékek. Közülük is elsősorban a Bodrog-alsóbűi szöveget tekintették annak, csak elolvasniuk nem sikerült még.
Irodalom
Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet: Korai emlékek (1599 előtt) és kései feliratos emlékek, Magyarságkutató Intézet, 2020.
I. J. Gelb: A Study of Writing, University of Chicago Press, Chicago, 1952., 1963.
Révész Péter: Establishing the West-Ugric Language Family with Minoan, Hattic and Hungarian by a Decipherment of Linear A
Révész Péter: Art Motif Similarity Measure Analysis: Fertile Crescent, Old European, Scythian and Hungarian Elements in Minoan Culture
Sándor Klára: A székely írás nyomában, Budapest, Typotex, 2014.
Tubay Tiziano: Titokzatos örökség, a székely írás kutatásának nehézségei, Kultúrjav, Budapest, 2015.
Záhonyi András: A tatárlakai csillagóra, Fríg Kiadó, 2011.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
Varga Géza: Vásáry István megismétli a székely írás egyszer már feladott eredeztetését
Varga Géza: Néhány keresetlen szó Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvéről
Varga Géza: Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben
Varga Géza: Az akadémikus "tudomány" sorozatos írástani kudarcait a hieroglifáink fel nem ismerése okozza
Varga Géza: A temporius-téveszme diadalútja
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: A bodrog alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak
Varga Géza: Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése
Varga Géza: A hunok magyar nyelvéről és a székely írás hun eredetéről folyó ostoba vitáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése