Isten szavunk eredete

- második, kis mértékben átdolgozott és bővített változat - 

 

Bevezető kép. Amur menti sziklarajz részlete Kr. e. 4000 tájáról, a fej tetején lévő magyar mondat közepén az Isten jól felismerhető szójele, a teljes olvasat balról jobbra: Szár Ak isten, ügy szár (mai magyarsággal: Úr Ak isten a folyó ura, vagy Heraklész isten a folyó ura)

Kutatástörténet

Az isten egy ma is jól értelmezhető, magyar szavakból álló összetétel, amely különös, ellentmondásoktól sem mentes pályát futott be az etimológusok tanulmányaiban. 

Fejes László a magyar szótörténet egyik legvitatottabb kérdésének minősíti, de a kérdés megoldását meghatározó felismerésem (a rovológiai tények) értékelésére nem vállalkozott, azokról talán nem is tud. Korábban már szakított időt és teret arra, hogy önjelöltnek minősítsen egy cikkben, ahol indokolatlanul tulajdonította nekem Forrai Sándor egyik nyelvtörténeti gondolatát. Ám amikor egy másik, szerinte is fontos szakmai kérdés megoldásáról lenne szó, akkor arra már nem talál sem időt, sem helyet. A jelzőosztogatásra való hajlandóság azok sajátja, akiknek a felkészültsége nem elegendő egy becsületes párbeszédhez?

- Az említett felismerésem egyik fele az, hogy az Isten az ős és ten "élet, isten" szavakból álló összetétel, amelynek alkotói a fontosságuk miatt külön szójelekként őrződtek meg a nikolsburgi ábécében (Varga/2017/534). Az ős szóra már a nyelvészek is rátaláltak. Úgy gondolták, hogy az Isten az ős szó ragozott alakja, de hogy ez miféle ragozás lenne, arra nem adtak komolyan vehető választ. Érdemesebb arra figyelni, hogy az etruszk főisten neve Tin, a kínaiak pedig tien-nek mondják az istent, miközben a sumérben a tin "élet", a magyar nyelvben pedig a teng és tenyész töve jelentése "élet". Azaz volt egy eurázsiai istenképzet, valamikor a kőkorban, amelyben az Istent Ten-nek, vagy Tin-nek hívták, nyilván a mennydörgés hangjára, a döng szavunkra is alapozva. Vagyis az Isten ("ős Ten", "ős Élő", "az első, aki él") valójában egy jelzős szerkezet.

- A felismerésem másik fele az, hogy a rovásírásunkban napjainkig megőrződött az ős és a ten szójel. Ezeknek pontos megfelelői vannak a régmúltban. Például a 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészletben mindkét szójelünk párhuzama megtalálható. Itt összesen 20 székelyazonos jelpárhuzam bukkant fel, tehát szó sincs véletlen egyezésről - amit egyébként a Nemetz Tibor segítségével elvégzett valószínűségszámításunk is kizárt. E két szójelünkből - hieroglifikus mondatok részeként - tulipánszerűen összerakott, isten olvasatú, honfoglaló magyar, szkíta és amerikai indián összetételek ismertek. Ez az oka annak, hogy a tulipán lett a magyar nép kedvenc virága. Ez azt jelenti, hogy az amerikai indiánok őseinek Újvilágba vándorlásakor (az általában hangoztatott népesedéstörténeti nézet szerint ez legkésőbb 12 000 évvel ezelőtt történt) már létezett a tulipán alakú, hieroglifikus Isten összetétel. S azt nagyjából ugyanúgy írták, amint azt a népi jelhasználat legjobb képviselői is (például az énlakai Egy Isten mondatjelet felfestő Muzsnai Dakó György).

Az elmaradt rendszerváltás idején a finnugrista tételeket készpénznek nem vevő értelmiségi rétegben közszájon forgott néhány összefüggés. E nézetek rendületlenül dacoltak az állami könyvkiadási monopóliummal is erőltetett  "merjünk kicsik lenni" és "mindent másoktól vettünk át" mesedélutánnal. Azért maradtak meg e rebellis, ám törvényszerű összefüggést kifejező adatok az értelmiségi közgondolkodásban, mert - szemben a muszkahagyás véleményével - logikusnak és igaznak tűntek. 

A 90-es években a XII. Kerületi Önkormányzat támogatásával közel egy évtizeden át általam szervezett Első szombati írástörténet című előadássorozaton, amely száznál is több előadást tartalmazott, volt szerencsém ezt a közvélekedést megismerni és befolyásolni. Az általánosan ismert és emlegetett adatok közé tartozott a magyar ten "élet, isten" és a kínai tien "ég, isten", meg a japán tenno "istencsászár" szavak rokonsága. Ugyanígy ismert volt a székely írás us (ős) jelének, meg a sumér "Samas napisten" szójelnek a jelformát és a jelentést illető összevethetősége is. Az egyik előadónk, Érdy Miklós ugyanakkor a magyarság tulipántiszteletére és annak az ősvallással való kapcsolatára hívta fel a figyelmet. Ezekből és a széles körben elterjedt további párhuzamokból összerakható volt és megérthetővé vált a sok példányban, távoli földrajzi területekről ránk maradt, tulipánszerű hieroglifikus "isten" összetétel és az isten szavunk eredete is.

Miért nem kap a megoldásnak, vagy az értékelésnek e lehetőségén Fejes László még ma sem? Talán azért, mert e jól elolvasható hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket alkalmazó) írásemlékek létét a magyar őstörténetet lényegtelenként beállítani óhajtók nem képesek sem letagadni, sem félremagyarázni ezt az összefüggésrendszert, legfeljebb az agyonhallgatására törekedhetnek?

A finnugrista „szakma” korábbiakhoz képest megváltozott ítéletét Voigt Vilmos 2004-ben így fogalmazza meg: „Isten szavunk eredetének kutatása a legismertebb ilyen vadászterület. Az utóbbi generációkig még a nyelvtudományunkon belül is itt megengedett volt a merész és ellenőrizetlen fantázia. Az utóbbi kézikönyvek viszont rendszerint visszautasítják e tarthatatlan elmeszüleményeket, és egyre inkább belső fejlődéssel magyarázzák vallástörténetünk legkorábbról ismert, és ennek következtében sem könnyen értelmezhető fogalmait.”

Érdemes felfigyelni rá, hogy a szent kutatási feladat a szerző megfogalmazásában már csak vadászterület; s hogy tudományos igényű érvelés (például a székely írás nyújtotta lehetőségek kihasználása) helyett csupán a jelzők osztogatására futja a neves szerző tehetségéből. A finnugrista jelzőosztogatásra és hazudozásra alapozott "módszer" atyjának tekinthető Zsirai Miklós éppen mostanában bukott le, immár nem is első ízben. S ez fejezi ki hűen a korszellemet. A rovológiai adatokkal megtámogatott valóság sokkal pusztítóbb a finnugrista nézetrendszer számára, mint amit e történelemhamisítók a legvadabb rémálmaikban megsejtettek (1). 

Voigt Vilmos hivatkozik Pais Dezső 1975-ben megjelent munkájára (282-286. o.), amelyben Pais jobbára az etimológia perzsa ágával foglalkozik; főleg azzal, hogy ki is vetette fel először ezt az ötletet. Azaz a párhuzam keletkezésére sem Pais, sem elődei, vagy követői nem adnak kielégítő magyarázatot. Többnyire csak a szavak rokonságának (hasonlóságának) felismerésére voltak képesek.

Persze a perzsa-magyar kapcsolatok vizsgálata eleve nem is adhat választ az isten szó eredetének kérdésére, mert a szó gyökerei – a nagy távolságokra szóródott párhuzamok tanúsága szerint – a kőkorszak mélyébe, akár 50-100 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A magyar szójelek kutatását tudatosan akadályozó „tudományos konszenzus” pedig – a nyílt tudomány elveinek figyelmen kívül hagyása miatt – a hatezer évnél idősebb nyelvemlékekkel és kapcsolatokkal nem tud mit kezdeni.

Voigt Vilmos fent idézett soraiból annyi azért kiderül, hogy a „szaktudomány” álláspontja az „utóbbi kézikönyvekben” mintha gyökeres fordulatot vett volna. Kitetszik e néhány mondatból, hogy a kudarc beismerésére annak ellenére kényszerültek finnugrászaink, hogy az isten „vallástörténetünk legkorábbról ismert” fogalma. 

Csak sejteni lehet, hogy ez a fordulat az Sz. A. Tokarev által szerkesztett Mitológiai Enciklopédia 1988-as megjelenésének volt köszönhető. A magyar kiadást Hoppál Mihály szerkesztette, amelyért köszönettel tartozunk neki. Ebben ugyanis a nagyközönség számára is elérhetővé vált a főistenként szereplő  hatti Estan, valamint a hettita Istanu név is. Ezekből bárki számára felmerülhetett a gondolat, hogy a ragozó nyevű hattik napistenének neve és a magyar Isten szó egy agglutináló bokorból származik. Azt már csak én tettem hozzá, hogy a szintén hatti eredetű hettita (ma már luviai) hieroglif írás "isten" szójele meg azonos a magyar us "ős, isten" szójellel. Ezek az új adatok valóban okozhattak némi bonyodalmat finnugrista körökben, akik hallani sem akartak arról, hogy a magyar őstörténet kutatása során az ókori Anatólia és Mezopotámia is számításba jöhessen kutatási területként. Róna-Tas András meg is jelölte a földrajzi szélesség és hosszúság azon fokait, amelyek között (lényegében az Urál vidékén) a magyar őstörténet kutatása szerinte a tudományosság igényével végezhető. E finnugrista történelemhamisító törekvések és a nyelvrokonság fogalmában lévő bizonytalanságok "eredménye", hogy a sumért rokontalan szigetnyelvnek minősítették. Ám, ahogyan Simo Parpola a sumért az uráli nyelvek, tehát a nyelvrokonaink közé sorolta, ugyanúgy kényszerítenek ki újabb felismeréseket az Isten szó lépten nyomon előkerülő hieroglifikus előfordulásai. 

Horváth János már 1817-ben megállapította, hogy „az isten a magyarok tulajdon szavok, s egy jó s egyetlenegy istenségnek a neve volt”. Joggal tekintette magyar szónak, hiszen az akkor ismert adatok szerint más nép nem használta istenére ugyanezt a szót. S az isten egyébként is olyan fontos szavunk, hogy akkor még fel sem merült a „nyelvészeti szempontok” miatti elajándékozása. Ennek az elajándékozásnak a divatja egyébként is csak néhány évtizeddel később, az 1848/49-es szabadságharcunk vérbefojtása után jött el.

Kandra Kabos (1897/67) az altáji menny- és istenneveket felsoroló táblázatában megemlíti a jenyiszeji osztjákok es, valamint a kínaiak tien szavát is. Nem fűz megjegyzést a táblázatában szereplő, „menny-ég” jelentésű zürjén jen-es szóhoz, bár annak két eleme genetikai kapcsolatban van az isten elemeivel, csak az összetétel sorrendje eltérő. Az Isten hieroglifikus előfordulásai között is vannak megcserélt sorrendű összetételek (mint pl. a Sarata Monteoru lelőhelyen előkerült hun fibula esetében), ahol az ős hieroglifa nem felette, mint az szokásos, hanem alatta van a ten szójelnek.

A „nyelvtudomány” által tévesen rokontalan szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható az isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.” 

Laszlovszky András tájékoztatásából, amelyet itt is megköszönök neki, tudjuk, hogy a fenti istin, isten szó nem sumer, hanem akkád. Felsorolt ugyanakkor néhány hasonló alakú szót a sumerből is, vagyis az Isten szavunknak mégis csak volt sumér rokonsága. Ezt írja a blogjában: "Az ištēn valóban nem sumér szó, és így írva tényleg nincs benne Deimelben, de úgy, hogy iš-tin, eš-te-en, iš-te-en, igen." E fölött az évszázados vita fölött, amelyik lényegében arról szólt, hogy lehet-e a magyar isten szó sumér eredetű, már átlépett a kutatás. Egyrészt Simo Parpola az uráli nyelvek közé, azaz a magyar rokonságába emelte a sumért (amivel elvette a vita élét), másrészt a hieroglifikus szövegekben lévő előfordulások nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar isten (ős + ten) szó évezredekkel korábbi a sumér megfelelőjénél is, meg az akkádnál is.

A sumér-akkád párhuzam megerősíti Horváth János bő évszázaddal korábban, „egyetlenegy istenség”-ről alkotott álláspontját. E monoteizmusra utaló összefüggés persze magyarázatot igényel, mert az agyagtáblákból úgy tudjuk, hogy a suméreknek több istene is volt. A nyelvek időnként meghökkentő hagyományőrző képességére gondolhatunk: arra, hogy a sumér nyelv megőrizte egy korábbi magyar monoteizmus, egy Teremtő isten emlékét. Esetleg arra, hogy valóban monoteista vallás nincs is, mert a vallások a nevelő feladataikat csak több szereplős történetek előadásával képesek ellátni. S hogy a mellékszereplőket kisebb rangú istennek tekintjük, vagy arkangyalnak nevezzük, az már huszadrangú kérdés.

A finnugrisztika két ok miatt sem vonhatta le ugyanezt a következtetést. Egyrészt azért, mert nem ismerte fel a ten utótag eredetileg önálló istennév voltát (1. ábra). Másrészt azért, mert egy ilyen felismerés ellenkezett volna azokkal a „tudománypolitikai” irányelvekkel, amelyek oly sok esetben tudatosan akadályozták és irányítják tévútra ma is a mitológiai és őstörténeti kutatást.

A finnugrista álláspont évtizedekig (a Voigt Vilmos adta megfogalmazás szerint „az utóbbi generációkig”) változatlan maradt: Bárczi Géza (1941/138) szerint isten szavunk „ismeretlen eredetű; … de talán … figyelembe vehető az a vélemény, mely szerint a finnugor eredetű ős szó régies is alakváltozatának származéka volna, bár ez sem meggyőző, s a képzés érthetetlen.”

A TESz (1970/II/242) szerint „Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: az ős főnév eredetibb is alakváltozatából keletkezhetett -t és -n képzővel. Ez a képzőegyüttes megvan nőstény szavunkban is.”

Ehhez képest az 1988-ban magyarul is megjelentetett Mitológiai enciklopédia az állóvízbe dobott kőnek bizonyult, mert nyilvánvalóvá tette az addig kevesek által, vagy egyáltalán nem ismert párhuzamokat. Ezek közé tartozik a hatti Estan és hettita Istanu, amelyeket (lévén a napisten nevéről szó) már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy (mint a sumér isten esetében) a vélt jelentésbeli különbségre hivatkozva félretenni. Az isten párhuzamai után bogarászóknak a Mitológiai enciklopédia a hatti, hettita és sumér adatokon túlmenően is tartogatott meglepetéseket, például az azték Tenocs nevét. Ő egy isten fia, aki népét a róla elnevezett Tenochtitlán, a mai Mexikóváros területére vezette. Ez a Tenocs a fenti zürjén jen-es megfelelője.

Róna-Tas András (1996/129,159) ocsúdott fel legkorábban az új adatok okozta sokkból. Rédei megfogalmazása szerint „meg nem támogatott, ad hoc ötletként felveti”, hogy az isten szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett át a magyar nyelvbe. (2) E kísérletével Róna-Tas András kétoldalú támadásoknak tette ki magát. Egyrészt felborzolta azok idegeit, akik kézzel lábbal tiltakoztak a magyar nyelv déli kapcsolatainak elismerése ellen. Másrészt joggal rá lehetett kérdezni, hogy a hattiak a magyar ős szóból képezték-e a napistenük nevét?

A „tudós” társadalom e szemük előtt felrémlő lehetőség elhárítására megpróbált egy újabb magyarázatot kidolgozni az isten szó eredetére. Ennek lényege egyrészt a távoli déli magaskultúrákból való származtatás elleni tiltakozás, másrészt a magyar eredet tagadása. Ez az összetett célkitűzés azonban nehezen illeszthető a tényekhez, ezért a szakértők között vita bontakozott ki.

Makkay János (1998/30,47) arra hívta fel a figyelmet, hogy a hettita szó jelentése „napistennő” (tehát nem férfi isten!), s ez szemantikailag akadálya az egyeztetésnek. (3) Rédei Károly úgy véli, hogy Makkaynak komoly kronológiai érve is van Róna-Tas etimológiai felvetésével szemben: ugyanis a hettita birodalom Kr. e. 1200 körül bomlott fel, a feltett kaukázusi - kazár - ősmagyar kapcsolatok pedig csak a Kr. u. 600 utáni időre tehetők. Rédei szerint a két időpontot elválasztó 1800 esztendő ellene mond bármiféle népi-nyelvi kapcsolatnak (s ezt a kinyilatkoztatását minden indoklás nélkül komolyan kellene vennünk). "Természetesen" téved. Nem a prekoncepció alapján kell figyelmen kívül hagyni a kézzel fogható jelenségeket, hanem a tények (például az írástörténeti összefüggések, meg a hieroglifikus nyelvemlékek) alapján kell kialakítani az ős-, nyelv- és írástörténeti értékelést (4).

Makkay és Rédei álláspontját a tulipánszerű énlakai „Egy Isten” mondatjel cáfolja (2. ábra). A ligatúra részét képező székely us "ős, isten" rovásjelnek ugyanis kitűnő formai és jelentésbeli párhuzama van a hettita hieroglif írás „isten” szójelében (összesen mintegy 20 formai egyezés van az újabban luviainak nevezett hettita hieroglif írás és a székely írás jelei között). Ugyanezt a jelet a vámfalui fazekasok „Isten szeme”, (Varga/1999/35) a veleméri parasztok pedig „Isten valamicsodája” néven emlegetik (Varga/1999/86). Ugyanezt az "isten/ős" jelet használták a szkíták, a hunok és az avarok is (ez azért fontos körülmény, mert Mészáros Gyula szerint a szkíták a hattiak utódai). S ha a jel formája és jelentése lényegében változatlan maradt a hattiak és hettiták korától máig, akkor a hozzá tartozó szó is átívelhette ugyanezt az időbeli és térbeli távolságot. Ez az írás- és nyelvtörténeti jelenség ugyan nincs összhangban a finnugrista nyelvészeti deszkamodellel, de ez csak azoknak okozhat gondot, akik a megalapozatlan, a legkorábbi magyar hieroglifikus nyelvemlékek figyelembe vétele nélkül kialakított finnugrista álláspontot komolyan vették.

 

Részlet Marsigli 1690 táján keletkezett kéziratából

Forrai Sándor (1994/241)feloldása:

„Hálát agyunk Tennek, hogy adta”

1. ábra. A Marsigli-féle rovásnaptár részlete és székely rovásjelek

Visszakanyarodva Rédei Károlyhoz, ő annyiban gazdagította az isten etimológiájával foglalkozó irodalmat, hogy megvizsgálta az „isten” jelentésű uráli szavak (torem, ilma, juma, num, lwaj) szóbokrait. Leszögezi, hogy valamennyi uráli szó ősi időből való, s az „ég” és „isten” jelentést egyaránt hordozó megnevezésekben ama szemlélet rejlik, hogy a világmindenség teremtője és ura az égben lakozik. E hitbeli felfogás közös a primitív (pogány) meg a tételes vallásokban; és előfordul más nyelvekben, illetőleg nyelvcsaládokban is, pl. török tengri ”'Himmel, Gott”. Hozzátehetjük, hogy ez tükröződik az amerikai atapaszk égisten nevében is, ugyanis a Jakiszta név ja szótagja „ég, világosság” értelmű - miközben a jó a magyarok istenének állandó jelzője, amelyből a sémi Jahve is kialakult. A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron is ilyen elveket valló ősvallás üzenete olvasható a magyar hieroglifák segítségével, mert a rajta szereplő ten és szár hieroglifa is az Istennel azonosnak tekintett világfát (a Tejutat) idézi.

Azonban Rédei – a finnugrizmushoz méltóan – meg sem említette az isten (eredetileg ten) távoli megfelelőit, amelyek közé tartozik például az említett kínai tien „ég”, valamint Tin etruszk főisten neve is. Talán mondanunk sem kell, hogy egy tudományos igényű vizsgálat során a kiinduló adatok ilyen előzetes megrostálása elképzelhetetlen.

Istenünk állandó jelzői is az égre mutatnak. Például az Úr-nak megfelelő Uranosz neve a görögben „égbolt, menny” jelentésű (Voigt/2004/46). Az Egy jelző pedig az ég szó rokona. S a fent említett, szintén eget jelentő atapaszk ja sem más, mint istenünk Jó jelzőjének indián megfelelője.

Így aztán az adatokat „gondosan” megrostáló Rédei levonhatta azt a félrevezető megállapítást, hogy bár az uráli nyelvekben az „ég” és az „isten” fogalmát ugyanaz a szó fejezi ki, ez alól a magyar isten kivételt képez.

Rédei csak azért juthatott erre a következtetésre, mert nem volt hajlandó észrevenni a magyar isten, a türk tengri „ég, isten”, a kínai tien „ég”, a japán tenno „istencsászár”, a sumér dingir "isten" és istin „egy”, valamint az azték Tenocs istennév közös elemét. Talán azért, mert akkor azt kellett volna megállapítania, hogy a magyar isten sem kivétel a fenti szabály alól. Vagy azért, mert akkor az isten azon tízezer évnél idősebb nyelvi jelenségek egyikének bizonyulna, amelyek megkérdőjelezik az uráli/finnugor nyelvcsalád létét, vagy az újragondolását kényszerítik ki. E helyett a finnugrista nyelvészet szokásos megoldását választja: a tények tudomásul vétele helyett, a levezetés előtt tornyosuló ismert nehézségeknek fittyet hányva, „rekonstruált” iráni alakokból próbálja meg levezetni isten szavunkat. 

A magyar írástörténet adatai egyértelműen az égre helyezik az ősvallásunk Istenét. Az Isten (ős Ten) olvasatú mondatjel ugyanis a Tejúttal azonos égig érő fát ábrázolja, amelyből az "ős" szójel a Tejút hasadéka, ahol karácsonykor a Nap kél. Ezen összefüggésekből nem csak az nyilvánvaló, hogy a magyarok Istene egy égi szereplő; hanem az is azonosítható, hogy a legfontosabbnak tekintett (felettünk az eget tartó) égi jelenséggel, a világfával (a természetben a Tejúttal) azonos.

E kérdések tisztázatlansága, az eredetileg a több évezredes magyar ősvallás céljaira megszülető magyar nemzeti írás kutatásának szabotálása vezetett a 2024-ben lezajlott világfa vita eredménytelenségéhez is. A húsznál is több tudós hozzászóló az írástörténeti és etikai felkészületlensége miatt nem volt képes érdemi, tudományos igényű választ adni Pócs Éva felvetésére, aki szerint a honfoglalóknak nem volt világfa képzete. Miközben a honfoglalók régészeti leletein több tucat, vagy talán több száz elolvasható világfa ábrázolás is van, amelyek az Istennel azonosított Tejútat idézik. Ám ezt a "tudományos konszenzus" képtelen felismerni, mert természethű ábrázolást vár, miközben a világfa szójelekből alkotott képszerű mondatjel - amihez egységesen nem értenek.

 

 

A világfát jelképező tulipánszerű énlakai „eGY ISTeN” ligatúra

A nikolsburgi „us” (ős) rovásjel

A nikolsburgi „nt/tn” (Ten) rovásjel

Thelegdi „gy” (egy) jele

2. ábra. Az énlakai „Egy Isten” ligatúra az északi sarkon elképzelt megszemélyesített világfát (az Istennel azonosított Tejutat) idézi fel jelek segítségével

Ezek az újonnan látótérbe került adatok és szempontok alapján érteni vélhetjük ama finnugrista hátraarcot, amely Voigt Vilmos bevezetőként idézett mondataiban is tükröződik. Egyes álláspontok hamarosan „a merész és ellenőrizetlen fantázia tarthatatlan elmeszüleményének” nyilváníttattak, amint a magyar ősvallás alábecsülését lehetetlenné tevő párhuzamos adatok merültek fel.

Mivel nincs okunk a hátrafordulók követésére, az alátámasztást nélkülöző finnugrista dogmáktól nem korlátozva értékelhetjük a rendelkezésünkre álló adatokat.

Az isten összetétel előtagja

A magyar ős szó írott mai alakja csak a XVIII. század második felétől igazolható, első fennmaradt alakváltozatai: ausi, esu, vsu, ise, vs, vus. (TESZ/1976) Ha figyelembe vesszük a korabeli latin írásunk fogyatékosságait, akkor azt gondolhatjuk, hogy az ős korabeli írásmódja us lehetett. Ez az us jelnév szerepel a nikolsburgi ábécében fennmaradt rovásírásos jelsorban. A jelforma a Tejút hasadékában karácsonykor kelő napisten jelképes ábrázolása. Legkorábbi előfordulása a 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészletből ismert, amelyben 20 székelyazonos írásjel van. A Nemetz Tiborral elvégzett matematikai valószínűségszámítás alapján a jelek hasonlósága nem a véletlennek, hanem az írás- és jelrendszerek genetikus kapcsolatának, a kőkori ősvallás jelrendszeréből való származásnak köszönhető. 

E szó, az isten előtagja jelenik meg az asszír Assur „Ősúr”, az egyiptomi Ozorisz/Usziri „Ősúr”, és a kelta Esus „Ős“, a gallok ősi istene (velsz Oes „idős, ős”) nevében, valamint az etruszk eis/ais „divinita” szóban (amelyet Mario Alinei professzor azonosított a magyar ős szóval, 2005/49).

A nikolsburgi ábécében fennmaradt az ős szójele is, az „us” jelnévvel ellátva. Hogy ez valóban az ős szó jele, azt a jelforma képi tartalma és alkalmazása (például a napisten születésére utaló keresztény mandorlával való azonosíthatósága) egyaránt megerősíti.

E szójelnek a közismert székely írásanyagban csupán egyetlen alkalmazása szerepel az énlakai unitárius templomból, a "tudományos konszenzus" tudatáig azonban ez sem jutott el. A "szakma" ugyanis beismerten nincs tisztában az írástani alapfogalmakkal sem (Sándor/1996), ezért dermedten áll a díszes, képszerű és szójelekből alkotott írásemlékek előtt. Az énlakai rovásligatúra (2. ábra) szójelekből áll, s az Egy Isten olvasatot adja. (Varga/1993/102) További előfordulásai is vannak a magyar népi hieroglifák között: a vámfalui „isten szeme”, a veleméri „isten valamicsodája” jelben és a csempeszkopácsi "Isten országa" mondatjelben. Az énlakai ligatúrának hun, horezmi, szkíta, hettita és obi-ugor megfelelői is vannak.

A kőkori szójel egyfajta kései alkalmazása a keresztény mandorla. Ennek szilvamag alakú ívében szokásosan Szűz Mária áll, karján a kisded Jézussal – azaz a mandorla Jézus születésére emlékeztet. E születésnapot karácsonykor ünnepeljük, amikor a Nap épp a Tejút hasadékában kél. Az eredeti „us” jel a pogány napistent, tehát valóban az őst (a hun dinasztia ősét) ábrázolja. Bár egy akadémikus képzettségű "tudós" számára ez egy képtelenség - tisztelet a kivételnek! - a katolikus egyház az ars sacra keretében a mai napig tanítja a mandorla jelentését és a Tejút hasadékával való összefüggését.

Az isten összetétel utótagja

Az utótag nem képző, hanem a jelző nélküli, eredeti Ten istennév. Lehetséges, hogy egyúttal a világ megszemélyesített forgástengelyének (a Tejútnak), illetve a káosszal azonosított tengernek a neveként is szolgált valaha.

A ten kezdetben a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dong, zeng, peng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Istennévként szolgáló változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel stb.

Tóth István a tündököl címszóban említi a következő amerikai indián megfelelőket:

-májdu, niszenam: t’an-ti „éget” (Pane 1967-19.). 

-széhaptin, jakima: támeki „éget” (Jansen 2010-289.). 

-széhaptin, nez perce: tin’eynék „lenyugvó nap” (Rude 1995-273.).

A ten előfordul a tengely, tenger, tanító, tündér, tündököl szavainkban is; összefüggésben azzal, hogy az ókori vallások egyes isteneit a világ forgástengelyével azonosították, a tanító istenek némelyike pedig a tengerből tűnt elő, tündökölve. A teng és tenyész szavainkban "élet" jelentésű (akár az említett, ti, din hangalakú sumér megfelelője). A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor szaporítószervén azért jelenik meg, mert már a neolitikumban is "élet" volt a jelentése. S hogy ez a jelentés napjainkig fennmaradt, azt a Gizella-kincs turulos fibuláján lévő hasonló (a kloákanyíláson való) elhelyezése bizonyítja. 

Ez a magyar szóbokor az isten idegen nyelvből történő eredeztetését kizárja.

Az altatódalainkban előforduló tente szintén e második tag rokona, egy olyasfajta ősvallási ima maradéka lehet, amelyben az altatódalt éneklő anya az isten áldását kérte gyermekére, vagy az isteni példa követésére biztatta, az eljövendő fiúistenhez hasonlította gyermekét.

Ide tartozhat az Éden neve (és a véle összefüggő magyar edény szó) is, amely az „é” (épület, épít) gyökből, meg a Den istennévből áll és „Den háza” jelentésű. Kevés figyelem jutott Tin/Tinia etruszk főisten nevének is, pedig annak felesége az Enéh-nek megfelelő Uni, fia pedig a szkíták ősapjának tekintett, a károk által Magornak nevezett Heraklész (etruszk Herkle).

Azt, hogy a Ten valaha önálló istennév volt, amely az ős jelzővel csak később forrt egybe, a Marsigli-féle rovásnaptárban való önálló előfordulása is bizonyítja (1. ábra). Természetes, hogy erre a rendkívüli ősvallási jelentőségű fogalomra a vallásos fogalomjelekből kialakult székely rovásírásnak külön jele volt (a Nikolsburgi rovásábécében is előforduló "nt/tn" ligatúra, amelyet népi fazekasaink az archaikus díszítésű edényeiken napjainkig alkalmaznak), hasonlatosan az óperzsa ékíráshoz, amelyben Ahuramazda nevének jelölésére szintén külön szójel szolgált. Fazekasjeleink olvashatóságáról és ősvallási mondanivalójáról lásd a 3. ábrán Czibor Imre alsópáhoki fazekas mester erdélyi tárgymásolatának jeleit!

3. ábra. A Magasságos időisten köve mondatjel Czibor Imre alsópáhoki fazekas mester edénymásolatáról

Az isten összetétel 

Az elemek jelentésének összegzésével nyilvánvaló, hogy az isten szó eredeti jelentése „ős Ten, ős dörgő, ős élő”. Párhuzamai közé tartozik az esztendő „isten-idő”, az ösztön és a nőstény „nőisten” is.

A magyar isten szót rokonították már a „tűz” jelentésű görög eszta/esztia és latin veszta szavakkal, a párszi izdan/jezdan-nal (Vámbéry), a „teremtő” jelentésű cseremisz está-val (Reguly), az „atya” jelentésű finn isá-val (Hunfalvy). 

Ezek is fontos adatok, ám az út mentén elhullatott morzsái a történetnek. Fontosabb ezeknél, hogy a Termékeny félhold országaiban és nyelveiben szinte mindenütt ott van az isten szavunk valamilyen párhuzama. A sumér istin, az akkád isten, a hatti Estan, a hettita Istanu, a hurrita isten mellett most felbukkant az egyiptomi isten szó is. Ez utóbbira Gáspár Vilmos hívta fel a figyelmemet, amiért itt is köszönetet mondok neki. Megtalálta ugyanis E.A. Wallis Budge 1994-ben megjelent kötetének 170-171. oldalán az egyiptomi hieroglifákkal és latin betűkkel is leírt Isten szavunkat. Felhívta a figyelmemet, hogy Wallis Budge ugyan latin betűvel Ásten-nek írja a szót, ám ezt javítani kell, mert a szó első hieroglifája félreérthetetlenül "i" (Stephane Rossini/1989/18). Nem hagyhatók figyelmen kívül az Amur menti sziklarajzon és az amerikai indiánoknál fennmaradt hieroglifikus előfordulások sem. Mindezek együttesen arra utalnak, hogy az Isten (ős + ten) összetétel már a paleolitikumban széles körben elterjedhetett egy közel-keleti kiinduló területről.

A figyelembe sem vett párhuzamok száma pillanatnyilag fel sem becsülhető. Ezek példájaként elég az angol stone „kő” szóra hivatkozni. A kő, anyagának időtállósága miatt, a kezdetektől az örökkévalóra emlékeztette a vallásos embereket. Ezért kerülhetett át valamikor, talán a kőkorszak mélyén, ősvallásunk isten szava az indoeurópaiak őseihez „kő” jelentéssel. Lehet ebből arra következtetni, hogy az indoeurópai nyelvcsalád kialakulásakor (a stone ősének átvételekor) a magyar ősvallás kőből készült isten-jelképeket alkalmazott?

Az isten szócsaládja az eddigiek alapján is kiterjedtnek látszik. Ez azonban természetes, mert a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak. Szócsaládjának elterjedtsége alapján következtethetünk arra, hogy az isten akkortájt alakult ki, amikor az afrikai őshazáját elhagyó Homo sapiens sapiens a Közel-Keleten első ízben Eurázsia területére lépett. Az isten annak a gazdasági és kulturális értelemben is alkotó korszaknak a terméke lehet, amely az Éden és az aranykor képzetében maradt fenn a jégkorszak során szétszóródott emberiség mitológiáiban.

Az adatok szaporodásával egyre nyilvánvalóbbá válik (sokak számára mindig is nyilvánvaló volt), hogy az isten szóbokra rendkívüli jelentőségű adathalmaz, amely lehetetlenné teszi a merev finnugrista ideák tiszteletben tartását. Az isten szó abból az eurázsiai ősnyelvből való, amelyből a magyar nyelv is reánk maradt.

4/a. ábra. Az ős Ten "Isten" tulipánszerű mondatjele egy krími szkíta aranykoronáról

4/b. ábra. A honfoglalás kori Ragyogó magasságos Lyukó (is)ten köve mondatjel (Szakony-Kavicsbánya, 7. sír)

A 4/a. ábrán látható honfoglalás kori leletet a jeleinket fel nem ismerő, a hieroglifikus írásemlékeinket elolvasni nem tudó "szakma" a fenti krími szkíta írásemlékkel való hasonlósága ellenére nem szkíta, hanem - tévesen - idegen (meroving) eredetűnek találta. Miközben a meroving jelhasználat a magyarul beszélő hunok jelhagyományát követte.

 

5. ábra. Sziklába vésett jelek a tusnádi Vártetőről: balra a Sarok isten olvasatú tulipánszerű ligatúra, jobbra pedig a sztyeppi hun dinasztia nemzetségjelének erdélyi változata (Csaba királyfi névjele)

6. ábra. A nagykörűi honfoglalás kori veret az Isten hieroglifával (középen, fotógrafika), a székely írás "us" (ős) jele (balra) és az "nt/tn" (Ten) jele (jobbra)

7. ábra. A braziliai Ingá kő ten jele

8. ábra. Az új-mexikói Largo kanyon antropomorf istenábrázolása

9. ábra. A hopi tál tulipán alakú Óg úr isten vagy Ogur isten mondatjele (az ábra két oldalán), középen pedig, fentről lefele az írásemlék Isten (ős ten) és Óg úr ligatúráit alkotó ős, ten, Óg és sar (úr) szójelei (a székely írás "us", "nt/tn", "o/ó" és "s" jeleinek párhuzamai)

10. ábra. Azték toronytemplom magyar hieroglifikus mondatokkal, köztük a Lyukó isten mondattal (kiemelve az ábra bal alsó sarkában), a párizsi Bibliotheque Nationale de France könyvtárban őrzött azték Azcatitlan kódexből

11. ábra. Amur menti sziklarajz részlete Kr. e. 4000 tájáról, a fej tetején lévő magyar mondat közepén az Isten jól felismerhető szójele, a teljes olvasat: Szár Ak isten, ügy szár (mai magyarsággal: Úr Ak isten a folyó ura, vagy Heraklész isten a folyó ura)

Jegyzet

(1) Az akadémikus „tudomány” rovásírásunkkal kapcsolatos megdöbbentő mulasztásait és ebből eredő tudatlanságát pontosan jellemzi Sándor Klára (1996): „Pillanatnyilag azt sem tudjuk, hány fennmaradt emléke van a székely rovásírásnak, mert abban sincs egyetértés, hogy mi számít a székely rovásírás emlékének. … a székely rovásírás a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen, vagy csak nagyon felületesen ismert … Minden alapvető kérdés tisztázatlan.”

A helyzet gyökeres megváltozására jellemző egy példa. Évszázados vita folyt arról, hogy a tévesen rokontalan szigetnyelvnek ítélt sumérek isten szava létezik-e és az átkerülhetett-e a sumérből a magyarba. Egyáltalán, szabad-e a magyar kultúra jelenségeit magyar eredetűnek, vagy az ókori magaskultúrákból származónak, az ottani párhuzamaikkal rokonnak tekinteni. Ma már - Götz Lászlónak és Simo Parpolának is köszönhetően - a sumérről kiderült, hogy uráli nyelv, azaz rokon. A magyar ős és ten szavakból alkotott isten összetételről pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy féltucatnyi ősi nyelvben volt használatban a Termékeny félhold területén. Azaz a neolitikus forradalom képviselőinek őse egy, a magyar nyelv ősét beszélő etnokulturális csoport lehetett. Tőlünk magyaroktól (a magyar nyelv őséből) vehették át az ős és a ten, meg az isten szavunkat a sumérek is, meg a társaik is.

(2) Róna-Tas András valóban nem bizonyította az állítását. Azóta ugyan előkerült egy kaukázusi adat is (Veres Péter szóbeli közlése szerint a kaukázusi cserkeszek szent hegye az Oszten nevet viseli), de ez sem bizonyítja Róna-Tas András elméletét. Hiszen nem tudjuk, honnan származik a hegy neve, milyen viszonyban van a hatti, a cserkesz és a magyar nyelvvel; s hogy e hegynév időben megelőzte-e vagy csak követte a magyar isten szó megszületését. Ha ez is a kifejezetten időtlen földrajzi nevek közé tartozik, akkor az Oszten-hegy neve több ezer éves is lehet. A hatti/hettita Estan és a magyar isten közötti összeköttetést a szkíta Borüszthenész "Bor isten" jelentheti, hiszen a szkíták a hattiak leszármazottai, a magyarok szkíta eredetét pedig a hagyomány is vallja, meg a szkíta hieroglifikus szövegek is tanúsítják. Nem véletlen az sem (inkább az ősvallási hagyomány közösségére utal), hogy a szkíta jelkincs és az ősvallási jelképekből kialakult székely rovásírás jelei között mintegy 20 formai egyezést találhatunk.

(3) Az egyeztetésnek azonban nincs akadálya. A legősibb mitológiák kozmogóniai értelemben első istenei ugyanis rendszerint kétneműek, pontosabban nem nélküliek. Talán megkockáztatható az a feltevés, hogy Ten (Tenger „Ten harcos”) azonos a nagy teremtő erejű káosszal. S ha a káoszt jelképező tengernek nincs neme, akkor talán Ten esetében sincs szükség a nem meghatározására. 

Továbbá az elolvasható világfa ábrázolások alapján is adott a kétféle értelmezés lehetősége. Kezdetben eleink a Tejutat az anyaistennővel azonosíthatták, mert a Tejút hasadékában születik meg a napisten. Ezt az értelmezést őrzi egy afganisztáni istennő idol jeleinek, a székely írás "a" (anya) rovásjelének, a kínai írás "asszony" szójelének és a latin írás "a" betűjének a rokonsága is. 

Később ugyanezt a jelenetet és jelmontázs sorozatot már a születő fiúisten jelképeként használhatták. 

Van értelme azon tépelődni, hogy a karácsony Szűz Mária, vagy Jézus Krisztus ünnepe-e? 

(4) Rédei nem állja meg bíráló szó nélkül egy régész „belekotyogását” a nyelvészek belügyébe: „Makkay János kiváló régész, aki nyelvészeti kérdések iránt is érdeklődik. A nyelvészetbe való beavatkozása nem mindig válik javára, jóllehet – mint a fenti megnyilatkozása mutatja – olykor nyelvészeti véleményt is tud helyesbíteni. Ugyanakkor érthetetlen számomra a nyelvtudomány, kiváltképp a finnugrisztika elleni vagdalkozása, a "barikád" túlsó oldaláról való lövöldözése.” Azaz Rédei szerint itt nem tudományos vitáról, hanem barikádharcról és lövöldözésről van szó. Ám nem ad választ arra az önként felmerülő kérdésre, hogy ugyan miért tekintik ellenségnek egymást azok a tudósok, akiknek elvileg közös célja lenne az egykor volt valóság felderítése? A példa alapján úgy tűnik, Rédei esetenként hajlandó belátni, hogy a nyelvészeti kérdések helyes megoldásához nem feltétlenül szükséges a nyelvész végzettség; hiszen egy nem nyelvész is megfogalmazhat a nyelvésznél jobb hipotézist. Ezt az engedményt azonban feltehetően csak azért tette Rédei, mert esetünkben a nem nyelvész Makkay János képviselte a finnugrista prekoncepciónak megfelelő álláspontot.

12. ábra. Érdy Miklós térképe a vadtulipán eredetéről és elterjedéséről; ugyanebben a sztyeppi övezetben alakult ki a tulipánszerű istenjelképek alkalmazásának szokása

Irodalom

Benkő Loránd (szerk) (1976): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.

E.A. Wallis Budge (1911): Legends of the Egyptian Gods, Hierogliphic Texts anf Transliterations, Dover Publications, Inc., New York

Érdy Miklós: A vadtulipán géncentruma, előadás a New York-i Magyar Házban (video)

Érdy Miklós (1987): A magyar díszítőművészet alapelemeinek eurázsiai kapcsolatai, Előadás a clevelandi XXVI. Magyar Kongresszuson, 1986. november 29-én az Árpád Akadémia Orientalisztikai Osztályának ülésén. Különlenyomat Árpád Könyvkiadó Vállalat, Cleveland, Ohio, 1987. 

Götz László (1994): Keleten kél a Nap – Kultúránk a történelmi ősidőkből I–II.; Püski, Budapest (az öt kötet anyaga) 

Fejes László (2014): Honnan jött az Isten? Nyelv és tudomány (július 30-i blogbejegyzés)

Forrai Sándor (1994): Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, Antológia Kiadó, Budapest

Nemzeti Kutatási, Innovációs és Fejlesztési Hivatal: Állásfoglalás a nyílt tudományról

Sándor Klára (1996): A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 58. kötet, 1-2.füzet

Stephane Rossini (1989): Egyiptian hierogliphics, How to Read and Write Them, Dover Publications, Garden City, New York 

Tóth István (2025): A proto-penuti nyelv rekonstrukciója, Reconstruction of the Proto-Penutian Language, 2. javított változat (kézirat)

Varga Géza (1999): A magyarság jelképei, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest

Varga Géza (2000): Mítoszok őre Velemér, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest

Varga Géza (2013): A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele? 

Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest 

Varga Géza (2018): Afganisztáni istennő-idol ismerős jelekkel 

Varga Géza (2018): Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása 

Varga Géza (2018): Az énlakai Egy Isten mondatjel 

Varga Géza (2018): A Gizella kincs turulos fibulájának hieroglifikus szövegei

Varga Géza (2018): A hunok magyar nyelvűségét alátámasztó "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció

Varga Géza (2018): Lyukó isten országa hieroglifikus mondat egy meroving bogláron

Varga Géza (2019): A nyest.hu és Fejes László Hamis beszéde 

Varga Géza (2019): A Mas d' Azil-i jeles kavicsok

Varga Géza (2019): Istenábrázolások magyar hieroglifákkal

Varga Géza (2019): Ten hieroglifa Somogyvárról

Varga Géza (2019): Sárosdi előadás 2019 október 4-én: Isten szavunk eredete a magyar hieroglifák alapján

Varga Géza (2019): Előadás Gárdonyban 2019. december 13-án a hieroglifikus istenábrázolásokról

Varga Géza (2019): A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor jelei

Varga Géza (2020): Hopi tál az "Ogur isten" mondattal

Varga Géza (2021): A Sarata Monteoru lelőhelyen előkerült hun fibula a "Ragyogj isteni nagyúr" mondattal 

Varga Géza (2021): Az MTA rováskorpusza  

Varga Géza (2022): X-XI. századi Isten hieroglifa Szarvasról szkíta párhuzamokkal  

Varga Géza (2023): A legkorábbi magyar nyelvemlékek

Varga Géza (2024): Honfoglalás kori világfa

Varga Géza (2024): Horváth Ciprián olvasat nélkül közli a szakonyi honfoglalás kori aranylemez hieroglifikus mondatát

Varga Géza (2024): A Pócs Éva cikkére reagáló akadémikus henger szakmai erőtlensége

Varga Géza (2024): Zsirai Miklós bukása és a világfa vita

Varga Géza (2025): Tulipánt ábrázoló elolvasható világfa 

Varga Géza (2025): A világfa vita 

Voigt Vilmos (2004): A vallási élmény története, Bevezetés a vallástudományba, Timp Kiadó, Budapest

Varga Géza

A veleméri Cserépmadár szállás egy különleges őrségi szállás (három háló, három fürdőszoba, konyha, étkező, 11 ágy, nagy zöld terület kerti bútorokkal és szaletlivel, grillezővel) 

A veleméri műemléktemplom, amelynek két tanulságos rovológiai nevezetessége is megtekinthető

Ha Ön, kedves olvasó eddig eljutott a cikk olvasásával, akkor megérdemel egy kis ajándékot, egy különleges nyaralási ötletet.  Elfogadna olyan ajánlatot, amiben nem csak őrségi szállás, hanem némi kulturális csemege is van, ami nem kerül túl sokba? Akkor megtalálta! Ajánljuk magunkat! Ez persze nem mentes minden önérdektől, viszont kétségtelenül egyedi. Az általunk javasolt őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. S mindez (a beszélgetés és a Sindümúzeum is) teljesen díjtalan. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn skeresőkulcsok mentén keres magának egy őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet az írástudomány és a szép táj mellé, akkor mi tudjuk ajánlani a legkedvezőbb megoldást! Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek, mint Ön is,  aligha találnak jobbat a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóháznál, e jellegzetes őrségi szálláshelynél, mert írástörténész által működtetett Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van. Igazán kár lenne haboznia, inkább hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot a rovológus által vezetett őrségi szállás lefoglalása végett!

Onogesius hun vezér szobra a Csinyálóház (egy különleges őrségi szállás) alatt áll és vár a Teremtővel való koccintásra

Ne fogadjon el utángyártott, vagy gyanús csomagolású őrségi szállást! Valódi Cserépmadár szállás és Csinyálóház csak nálunk!

Édes fiam! Ha egy biztonságos helyet keresel nyaralás céljára, ahol a török idők óta nem járt felfegyverzett iszlámhitű, akkor Velemért ajánlom, abban a békés, erdőkkel koszorúzott, termálstrandokkal és tavakkal körülvett gyönyörű völgyben! www.csinyalohaz.hu www.cserepmadar.hu