2019. december 12-13-án a Magyarságkutató Intézet Nyelvtervezési Kutatóközpontja kétnapos konferenciát tartott Ősi írasaink a Kárpát-medencében címmel. Az írástörténeti kutatás megindítását már az intézet jogelődjének, majd a megalakuló intézeti vezetésnek is javasoltam (1). A konferencia megrendezése és a téma napirendre kerülése üdvözlendő, mert régi hiányt pótol, vagy pótolhatott volna. A szervezők a konferencia évenkénti megismétlődését tervezik, ami lehetőséget kínál a hibák kijavítására is. A zártkörű konferenciát (2) Katona József Álmos, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpontjának igazgatója nyitotta meg. Tizenhét előadás hangzott el, négy nagyobb témakörben: 1. a nagyszentmiklósi kincs feliratai, 2. ős- és ókori írásaink, írott kövek, 3. a székely írás – íráselmélet, 4. honfoglaláskori és középkori emlékek.
1. ábra. A Magas sár kő (mai magyarsággal: Magasságos úr köve) mondat a regölyi hun ezüstcsatról (fotógrafika)
A feltételes mód használatát indokolja néhány körülmény.
Az MKI ismertető első mondata értelmezésre szorul: "a szervezők meggyőződése szerint minden régi, ritka, megfejtetlen írásunkat egységben kell tárgyalni, nem szűkíthetjük le kutatásunkat régi magyar írásra vagy rovásírásra: tágabb összefüggés nélkül ezeket nem lehet valóban értelmezni".
A kutatásban az alig ismert sztyeppi rovásírásokat szokás egymással közeli rokon írások tömbjeként (rovásírásként) kezelni, bár a rovástechnológia alkalmazása nem jelenti egyúttal az írásrendszerek rokonságát is. Valóban időszerű annak tudatosítása, hogy ezek a székely írástól jórészt megkülönböztethető, független írások (pl. a konferencián tárgyalt nagyszentmiklósi írás is az), amelyeknek ugyanakkor meg kell ismernünk az összefüggéseit.
A mondat közepe mintha egy szűkebb, másodlagos jelentőségű területté degradálná a magyar írások kutatását, de nem erről lehet szó, hiszen a konferencia egyik fő területe is a székely írással foglalkozik. A székely írás (pontosabban elődje, a magyar hieroglif írás) kitűnik a többi írásrendszer közül azzal, hogy a jelei már a kőkorban el voltak terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig, ezért lényegében minden írással rokon. Sajátosság, hogy a magyar jelek időbeli végtelenségéhez képest a türk írások, vagy a germán rúnák léte csupán egy kései, múló pillanat. Ezt illusztrálják a jelen cikkhez mellékelt ábrák is. Azaz tényleg "egységben kell tárgyalni" a régi írásokat. Ám a különféle írás és jelrendszereket többnyire nem lehet elhatárolni a régi magyar írástól és ehhez meg kellene érteni az időben és földrajzilag is távoli írásrendszerek összefüggéseit. A magyar hieroglif írás a kőkori ősvallás jelképrendszere volt s ez magyarázza a széles körű kapcsolatait.
Az MKI ismertető első mondata értelmezésre szorul: "a szervezők meggyőződése szerint minden régi, ritka, megfejtetlen írásunkat egységben kell tárgyalni, nem szűkíthetjük le kutatásunkat régi magyar írásra vagy rovásírásra: tágabb összefüggés nélkül ezeket nem lehet valóban értelmezni".
2. ábra. Az alucsajdengi hun jelvény a Jóságos Lyukó magas köve mondattal
A kutatásban az alig ismert sztyeppi rovásírásokat szokás egymással közeli rokon írások tömbjeként (rovásírásként) kezelni, bár a rovástechnológia alkalmazása nem jelenti egyúttal az írásrendszerek rokonságát is. Valóban időszerű annak tudatosítása, hogy ezek a székely írástól jórészt megkülönböztethető, független írások (pl. a konferencián tárgyalt nagyszentmiklósi írás is az), amelyeknek ugyanakkor meg kell ismernünk az összefüggéseit.
3. ábra. A Magasságos Dana isten köve mondatjel egy Kárpát-medencei hun ékszerről (Magyar Nemzeti Múzeum)
A mondat közepe mintha egy szűkebb, másodlagos jelentőségű területté degradálná a magyar írások kutatását, de nem erről lehet szó, hiszen a konferencia egyik fő területe is a székely írással foglalkozik. A székely írás (pontosabban elődje, a magyar hieroglif írás) kitűnik a többi írásrendszer közül azzal, hogy a jelei már a kőkorban el voltak terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig, ezért lényegében minden írással rokon. Sajátosság, hogy a magyar jelek időbeli végtelenségéhez képest a türk írások, vagy a germán rúnák léte csupán egy kései, múló pillanat. Ezt illusztrálják a jelen cikkhez mellékelt ábrák is. Azaz tényleg "egységben kell tárgyalni" a régi írásokat. Ám a különféle írás és jelrendszereket többnyire nem lehet elhatárolni a régi magyar írástól és ehhez meg kellene érteni az időben és földrajzilag is távoli írásrendszerek összefüggéseit. A magyar hieroglif írás a kőkori ősvallás jelképrendszere volt s ez magyarázza a széles körű kapcsolatait.
4. ábra. A Ragyogó, magasságos Khuar köve mondat az Ehmann-féle hun kincsleletből (a magas és kő hieroglifák az ábra két oldalán kiemelten is megjelennek)
Azért vetődhet fel mégis a székely írás kutatásától való elhatárolódás, mert a konferencián megjelent kutatók némelyikének munkásságában mintha visszaköszönne a régi magyar jelek fel nem ismerése, a rovásírás azonosításától való tartózkodás. Ezek a dolgozatok egy elhatárolódásra törekvő igyekezet eredményei lennének? Mindenesetre több szerző dolgozatában tetten érhető a rovológiai ismerethiány (3).
5. ábra. Kr. e. 2000 tájáról való afganisztáni istennő idol magyar jelek párhuzamával, vállain a "magas kő" ábrázolási konvenció változatával (a jobb alsó sarokban a karcagi csatkarika ennek megfelelő magas és kő szójelei)
A nemzeti írásunktól való ódzkodás korántsem egyedi jelenség (4). Az MKI illetékesei a velük folytatott személyes megbeszélés során a tudományos konszenzushoz való igazodást fogalmazták meg az intézet célkitűzéseként, bár e szakterületen (a rovásírás eredeztetése terén) nincs szakmai konszenzus és az igazodásra való törekvés is csak egy módszertani hiba.
6. ábra. Egy tiszalöki, bronzkori bögre Magas jó kő mondata
A korai magyar írástörténet hátrahagyott szövegeinek kutatása a legfontosabb és a legtöbb sikert ígérő kutatási területe a Magyarságkutató Intézetnek, mert csak ez a szakterület (a jobbára hieroglifikus nyelvemlékek elolvasása) teszi lehetővé eleink magyar nyelvének felmutatását. Az őseinkként számításba vehető szkíták, hunok, avarok, párthusok és szarmaták létező hieroglifikus írásemlékei kétségtelen rokoni kapcsolatot mutatnak a székely írással (a székely írás szójeleket használó ősével, a magyar hieroglif írással azonosak). Ezért a konferencia résztvevőinek - ha eddig elmulasztották volna - akkor ideje begyakorolniuk legalább a rovásjelek felismerését. A konferencia megtartása jó irányba mutat, ám a nyitottság hiánya és a székely írás jeleinek és jelentőségének fel nem ismerése gátolja a kirakatba is kitehető célok elérését.
(1) Korábban, amikor a kutatás előtt álló feladatokat és a művelendő, felhasználható tudományterületeket sorolták fel a Magyarságkutató Intézet megalakulását bejelentő és taglaló cikkekben, rendre elfeledkeztek az írástanról. Emlegették a régészet és a genetika új eredményeit, de egy szó sem esett a rovológiáról (a korai magyar írások nyelvet azonosító jelentőségéről). Ismételt javaslataimra, miszerint "az Intézet fő feladatai között szerepeljen a magyar írástan kutatása! ... Fel kell mérni a világ összes írás- és jelrendszerének ismérveit s azokat össze kell hasonlítani a magyar jelhasználat körülményeivel", a korábbi főigazgató, Horváth-Lugossy Gábor előbb azt válaszolta, hogy e „munkálatokat sem profiljában, sem anyagilag, sem egyéb erőforrásaiban nem tudja felvállalni, ezért sajnálatos módon a továbbiakban ezzel a kérdéskörrel nem tud és nem is kíván foglalkozni”, majd a konferenciát mégis megrendezték.
(2) Az akadémikus "tudomány" legrosszabb időszakait idézi fel a konferencia felemásan végrehajtott bezárkózása.
Ilyen sötét pillanat volt egykor a közönség nélküli akadémikus vita a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókáról. Nem is tudták elolvasni a bezárkózó és a dogmáikhoz ragaszkodó "nagyok" azóta sem ezt a rövid szöveget. Sándor Klára szerint máig nincs megnyugtató olvasata. Van pedig, csak neki és társainak nem a kívülállók eredményeire, hanem a "tudományos konszenzusra" kell figyelnie. Azért nem vehetik észre a körön kívüliek eredményeit, mert pl. az első Bodrog-alsóbűi jel szójel volta cáfolja a sémi eredeztetésre alapozott akadémikus prekoncepciót. Amennyiben az első jelet a lyuk szójelének tekintjük, akkor nyelvtanilag, az írásalkalmazást és a jelformákat tekintve is kifogástalanul elolvasható a Lyukónak szó. Lyukó a magyarul beszélő hunok és avarok napistenének egyik neve, amit nem csak a közeli Zamárdi avar temetőjéből tudunk kimutatni, hanem fennmaradt a magyar helynevek között is. Reméljük, hogy a konferencia szervezői egyszer majd el tudják dönteni, hogy az akadémikus dogmákat és az e szakterületen nem is létező "tudományos konszenzust" tisztelik-e jobban, vagy a közönség igényét a múltunk feltárására.
Nem csak a tudományetikával, hanem a rendszerváltás elveivel és a nemzeti múlt kutatásának céljaival sem egyeztethető össze egy bezárkózó konferencia. Az MTA székházában Róna-Tas András által tartott előadáson már hozzászólhatott a nagy számban és korlátozás nélkül megjelent közönség. Ugyanez volt a helyzet az ELTE által néhány éve szervezett előadássorozaton is. Vélük ellentétben az MKI konferenciáján hallgatóként sem lehetett részt venni. Ugyan mi lehet az oka és van-e értelme ennek a titkolózásnak, ha a szervezők célja vállalható és a konferencia eredményét - mint az szokásos - egyébként is közzéteszik?
Miközben tárt karokkal fogadták azt a Hosszú Gábort, aki Libisch Győzővel együtt talán azért találta fel a sohasem létezett pálos rovásírást, hogy a székely írás Unicode leírásában - a sémi eredeztetést alátámasztandó? - preferáltnak mondhassák a jobbról balra haladó írásirányt. Ugyanis a kitalált pálos rovásírásba száműzték azokat a székely írásemlékeket, amelyekben a sorok balról jobbra tartanak. Ezzel a trükkel a maradékra (a továbbiakban ezt tekintették rovásírásnak) rámondhatták, hogy jobbról balra tart a sorvezetése. Persze ehhez az is kellett, hogy a szójeleket alkalmazó népi, uralmi és vallási íráshagyomány (például a fazekasjeleink, vagy a fejfák) változó sorvezetését eleve ne vegyék figyelembe. A székely írásnak és rokonságának ugyanis több sorvezetése van, ám erről és a többi ismérvről a konferencia szervezői - a nyilvánvaló ismerethiányuk lelepleződésétől félve? - nem akarhattak vitát nyitni. A nemzeti írásunkat meghamisító tendenciák számára azonban nyitott volt a konferencia?
(3) Példaként említhetem Fehér Bence cikkét, amelyben a Kr. e. I. évezred Kárpát-medencei szkíta írásemlékeit vette sorra, ám egyikben sem ismerte fel a székely jelek párhuzamait, sőt attól ismételten elhatárolódott. Miközben az általa tárgyalt rövid szkíta szövegek mindegyike jól elolvasható a székely írás (pontosabban a magyar hieroglif írás) szójeleivel.
Módszertani hibának vélem, ha az MKI illetékesei nem akarják tudni, hogy a tudomány célja nem a nem is létező "tudományos konszenzushoz" való illeszkedés, hanem a kíváncsiságunk kielégítése. Descartes óta azt is tudni illene, hogy a tudományban nem a tekintélytisztelet, nem a végzettség, nem a beosztás, nem a hatalom, nem a hagyomány és nem is valamiféle népszavazás dönt, hanem a tudományos igényű érvelés.
Persze indokolatlan lenne Fehér Bence szerepének túlhangsúlyozása, amikor a hibákról esik szó. A konferencián Erdélyi István, Vékony Gábor, Prohászka Péter, Szabó Géza, Szabó Ádám, Kovács Péter, Kolozsvári-Puskás Frederic, Zelliger Erzsébet, Szentgyörgyi Rudolf, Hosszú Gábor, Medgyesi Pál, Péntek Attila, Langó Péter, Haramza Márk és Teszler Vendel gondolatait is megismerhette a konferencia közönsége. Ezek is megérdemelnének egy-egy válaszcikket.
A rövid ismertetőből nem derül ki, hogy az MKI honlapja, a konferenciáról szólva miért említi "abszolut újdonságot jelentő lelet"-ként a Medgyesi Pál által ismertetett honfoglalás kori íjvégcsontot. Ha ez az írásemlék azonos a Dienes István által már említett békési ijcsonton lévő tamgával (ami Medgyesi Pál neten elérhető munkáiban az egyedüli tamgás íjcsont), akkor ennek legfeljebb a magyarázata lehet új.
Az ismertető megfogalmazása szerint "Langó Péter (PPKE) a XI. századi rovásírásos gyűrűk problematikáját világította meg széles összefüggésben". Ha ebből a megvilágításból kimaradt a berekböszörményi, a pécsi, a szalacsi és a regölyí gyűrű (l. Magyar hieroglif írás!), valamint az ősvallási imákat rögzítő gyűrű-feliratokkal rokon karcagi csatkarika hieroglifikus szövegeinek általam adott ismertetése, akkor nem ugyanazt értjük "széles összefüggés" alatt.
A székely írás szekciójában voltak előadások rovásírásunk nyelvtörténeti és íráselméleti hátteréről is (Zelliger Erzsébet, Szentgyörgyi Rudolf – ELTE, Hosszú Gábor – BME). Ez lett volna számomra a legérdekesebb téma, de hallgatóként sem vehettem részt a konferencián. Az olvasónak joggal üthet szeget a fejébe, hogy miért éppen a székely íráshoz csatolták az íráselméleti hátteret? Nyilván a magyar szójelek létének felmutatása, a magyar hieroglif írás felfedezése, a kőkori eredeztetés - tehát az általam felvetett elméleti kérdések megválaszolandósága - okozta ezt?
Örömteli meglepetés lenne, ha az előadók megfelelően ismertették volna a témát. Közülük Szentgyörgyi Rudolf (aki mintegy öt éve kezdett a székely írással kapcsolatos irodalom áttekintésébe) kért és kapott egy példányt a közel 50 év kutatási eredményeit összegző Magyar hieroglif írás c. kötetemből. Ezt is beszámítva 5-6 példányt adtam ajándékba a MKI munkatársainak és a konferencia résztvevőinek. Ez tálcán kínálta nekik a legfontosabb íráselméleti kérdéseket s az azokra adható választ is. A kötet 14. és 66. oldala között van egy Elmélet c. fejezet, amelyben külön alfejezetekben tárgyalom a legfontosabb kérdéseket, de a kötet többi részében is felbukkannak elméleti fontosságú témák. Mindenképpen olyan felvetések, amelyeket - remélhetőleg - nem hagyhattak válasz nélkül.
Három körülmény (Horváth-Lugossy Gábor főigazgató levele, a kirekesztésem és a meghívottak eddigi munkássága) alapján nem remélhető, hogy az MKI lehetőségeiből futotta volna valóban tudományos igényű válaszra. Ha tisztázatlan tudományetikai alapokról indulnak, akkor tőlük aligha számíthatunk az elméleti kérdések korrekt rendbetételére. A "tudományos konszenzus" (cím, rang, hatalom, hagyomány és többségi vélemény) helyett a tudományos igényű érvekre kellene figyelniük, alfabetikus helyett szó- szótagolónak kellene minősíteni a székely írást stb. Ám erre nem kerülhet sor, ha dogmák és prekoncepciók korlátozzák a gondolataikat, miközben számukra "minden alapvető kérdés tisztázatlan" (Sándor/1996). A rovásírás-elméleti szekcióban előadók eddigi munkássága baljós árnyékot vetett az előadásukra is. Zelliger Erzsébet nem tudja, miként kell helyesen írni rovásbetűkkel az idegen szavakat és a történelmi neveket. Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban. Hosszú Gábor pedig a nem létező pálos rovásírás valóságosként történő beállításával akadályozta a székely írás sorvezetésével kapcsolatos álláspontok tisztázódását. A szerzők persze szakíthattak is a korábbi téves nézeteikkel és a konferencián előadott beszámolóik mutathattak jó irányba is. Egy ilyen nemes fordulat - ha bekövetkezett volna - reményt adhatna és köszönetet érdemelne.
Az előadóknak többek között azt is el kellett volna mondaniuk (akár hivatkozva a kutatásaimra, akár arról elfeledkezve), hogy a szkíták, hunok, avarok és a honfoglalók használták a székely írás szójeleket alkalmazó elődjét és magyar mondatokat rögzítettek vele. Továbbá azt is, hogy a székely írás nem az ótürk és nem a sémi írások leszármazottja, a dolog inkább fordítva történhetett. Ám e felismerések előadásához a hozzá nem értő, sőt gúnyolódó és gyűlölködő "szakma" prekoncepcióinak ellenszelében nem csak tudás, hanem bátorság is szükségeltetik.
A konferenciát ismertető cikk végén örömmel, ám meglepődve olvastam a következő mondatot: "A konferenciánknak az a célja, hogy mindezekben együtt, egymás kutatásait nem elutasítva tudjunk lépni." Nyilván ezt úgy kell érteni, hogy az eleve elutasítottakra ez a nemes elv nem vonatkozik. Így persze nem több ez a mondat az MKI komolyan vehető alapot nélkülöző önfényezésénél.
(4) Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás egyik szervezője azzal az érveléssel indokolta a székely rovásírás kitiltását a kiállítás területéről, hogy az szerinte Németországban náci asszociációkat kelthet. E gondolat párhuzama jelent meg Sándor Klára, a néhai SZDSZ vezetőségi tagjának 1996-ban közreadott dolgozatában, amelyben megfogalmazhatta, hogy azt sem lehet tudni, miért is kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni. S hogy ez az ellenérzés mennyire áthatja ezt a mai "tudományos világot", azt a budapesti hun(?) jelvény rovásjeleket hordozó felületének a Magyar Nemzeti Múzeumban történt barbár lereszelése és ennek a mai napig ejnye-bejnye nélkül maradása bizonyítja a legdermesztőbben.
A 2013–2014-es tanév tavaszi félévében az ELTE által szervezett és Zelliger Erzsébet által vezetett előadássorozat alatt adtam ki az egyik kiadványomat. Ugyanis olyan elképesztő felkészületlenséggel volt "szerencsém" találkozni a diákok és a tanáraik részéről egyaránt, hogy azt meg kellett örökítenem. A Magyar hieroglif írás c. kötet nyomdában lévő kéziratának egyik fejezetét egészítettem ki az előadásokhoz kapcsolódó bevezetővel.
A füzet A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele? címet kapta és egy hét alatt kijött a nyomdából. Ennek köszönhetően osztogatni is tudtam az ELTE következő előadásain, ám azt alig egy-két ember volt hajlandó elfogadni. Ez némileg érthető, hiszen Szentgyörgyi Rudolf előzőleg két könyvemet is a tudománytalan irodalom példájaként mutatta fel nekik. Azt persze nem tudta volna megmondani a professzor úr, hogy miben is áll a tudománytalanságuk és egy korrekt vitában megvédeni sem tudta volna az álláspontját. E "tudós" körnek vita esetére az elhallgatás, a kirekesztés, a lejáratás, a jelzőosztogatás és a cenzúra a legfontosabb eszköze, a tudományos igényű érvekkel már nem állnak jól. A füzet azonban olyan alapvető ismereteket tartalmaz az "us" (ős) szójelünkről, amelyek megértése nélkülözhetetlen az elméleti továbblépéshez.
A szakmai nullákat lehet arról felismerni, hogy tudományos igényű felvetésekre csak jelzőosztogatással tudnak válaszolni - de ezt az ELTE diákjai még aligha tudták. Őket Zsirai óta arra tanítják, hogy a másként gondolkodókat el kell árasztani a finnugrista jelzőkészlettel (a dilettánstól az elmebetegig), az érdemi vita elől pedig ki kell térni. Ha idővel mégis bebizonyosodna a "dilettánsok" igaza (mint az történt a nyelvemlék-kiállítás esetében is), akkor a kívülálló szerepét el kell hallgatni, félre kell siklatni (mint tette azt a nyest.hu). Az értéket képező tanulságot pedig az idők változtával ki kell sajátítani, mintha a szakmának jutott volna az eszébe, hogy a rovással írt szövegek is lehetnek nyelvemlékek.
Irodalom
Megfejthetetlen írások? (Az MKI honlapjáról)
Dienes István: Nemzetségjegy – tamga – a békési honfoglaláskori íjcsonton. (Folia Archaeologica, 1962. 95–109.)
Sófalvi András: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig, Sóvidék, 4. évf. 2. sz., 2012. (Erdélyi István és Ráduly János kötetéről)
Zelliger Erzsébet (szerkesztő): Rovás – magyar nyelvtörténet – művelődéstörténet, a Magyarságkutató Intézet Kiadványai 7. (e sorok írásáig nem sikerült beszereznem)
7. ábra. Párthus ékszer a Magasságos Lyukó köve mondattal, jobb szélen a székely írás "m" (magas), "ly" (lyuk, Lyukó) és "harmadik k" (kő) jele
A körön
kívüli eredmények (a szójelek létének tudomásul vétele) felé való nyitásra elegendő
okot szolgáltattak eddig is a „tudományos konszenzus” nyilvánvaló kudarcai. Aligha
értékelhető ugyanis másképpen az, hogy pl. az akadémikus „tudomány” vagy
százötven éven át nem mondott és ma sem mond igazat a székely írás eredetéről.
Püspöki Nagy
Péter 1977-ben írta, hogy „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran
elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem
jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az
általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében
kell létrejönnie. Ha … vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült
tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem
vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú
tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és
írástörténet) területén”
Sándor Klára álláspontja sem kedvezőbb: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni." (Sándor/1996)
A 2021-ben megjelent MTA rováskorpusz három szerzője - a figyelmeztetésem dacára - a közelmúltban is egymással és a tényekkel egyaránt szembemenő álláspontot foglalt el e kérdésben.
A Magyarságkutató Intézet által rendezett konferencia csak arról tanúskodik, hogy a hazai akadémikus tudomány legnemesebb törekvései sem elegendőek a helyzet rendezésére. A mielőbbi továbblépésre pedig szükség lenne, mert a kínai-magyar közös szervezésben megvalósuló hun kiállítás sorsa múlik rajta. Ha a magyar kultúra bemutatása és a magyar értelmiség becsülete számít valamit, akkor ez a készülő kiállítás nem juthat az előző félsikerű kiállítások sorsára. A kiállításon ugyanis illik majd valamit mondani a hunok nyelvéről s a legcélszerűbb lenne ezt a fennmaradt hun hieroglifikus nyelvemlékek alapján megfogalmazni. Amiket "persze" az akadémikus tudomány nem is létező szakértői el sem tudnak olvasni. Arra van a legnagyobb esély, hogy az elolvasható és elolvasott hun nyelvemlékek sora ugyan ki lesz állítva, mert az íráshordozók jelentősége miatt ez elkerülhetetlen, de a rajtuk lévő írás nem lesz hasznosítva. A kiállítás közönsége a kiállítás anyagából mit sem fog megtudni a hunok magyarul elolvasható szójeles írásáról és a kínai írás kezdeteivel való érdemi összefüggéseiről. A nyílt tudomány elveinek megfelelő munkára lenne szükség, amire azonban az eddig szerepet kapott "szakembergárda" nem mutat készséget. Ez a "tudományos konszenzus" - politikai támogatás nélkül, a jelen formájában - nem alkalmas a hun kiállításnak a lehető legmagasabb tudományos szinten való megrendezésére.
(1) Korábban, amikor a kutatás előtt álló feladatokat és a művelendő, felhasználható tudományterületeket sorolták fel a Magyarságkutató Intézet megalakulását bejelentő és taglaló cikkekben, rendre elfeledkeztek az írástanról. Emlegették a régészet és a genetika új eredményeit, de egy szó sem esett a rovológiáról (a korai magyar írások nyelvet azonosító jelentőségéről). Ismételt javaslataimra, miszerint "az Intézet fő feladatai között szerepeljen a magyar írástan kutatása! ... Fel kell mérni a világ összes írás- és jelrendszerének ismérveit s azokat össze kell hasonlítani a magyar jelhasználat körülményeivel", a korábbi főigazgató, Horváth-Lugossy Gábor előbb azt válaszolta, hogy e „munkálatokat sem profiljában, sem anyagilag, sem egyéb erőforrásaiban nem tudja felvállalni, ezért sajnálatos módon a továbbiakban ezzel a kérdéskörrel nem tud és nem is kíván foglalkozni”, majd a konferenciát mégis megrendezték.
8. ábra. Permi pecsétgyűrű a Magas sarok kő mondattal, a magas és a kő szavakat szójelekkel jelölték (a jobb és baloldali perem kialakításakor), a sarok szót pedig vegyesen: a sar "úr" szótövet szójellel, a végződést pedig az "o" és "k" betűkkel írták le
Ilyen sötét pillanat volt egykor a közönség nélküli akadémikus vita a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókáról. Nem is tudták elolvasni a bezárkózó és a dogmáikhoz ragaszkodó "nagyok" azóta sem ezt a rövid szöveget. Sándor Klára szerint máig nincs megnyugtató olvasata. Van pedig, csak neki és társainak nem a kívülállók eredményeire, hanem a "tudományos konszenzusra" kell figyelnie. Azért nem vehetik észre a körön kívüliek eredményeit, mert pl. az első Bodrog-alsóbűi jel szójel volta cáfolja a sémi eredeztetésre alapozott akadémikus prekoncepciót. Amennyiben az első jelet a lyuk szójelének tekintjük, akkor nyelvtanilag, az írásalkalmazást és a jelformákat tekintve is kifogástalanul elolvasható a Lyukónak szó. Lyukó a magyarul beszélő hunok és avarok napistenének egyik neve, amit nem csak a közeli Zamárdi avar temetőjéből tudunk kimutatni, hanem fennmaradt a magyar helynevek között is. Reméljük, hogy a konferencia szervezői egyszer majd el tudják dönteni, hogy az akadémikus dogmákat és az e szakterületen nem is létező "tudományos konszenzust" tisztelik-e jobban, vagy a közönség igényét a múltunk feltárására.
9. ábra. Magyar hímes tojás az égig érő fa ábrázolásával, a fa csúcsán a Magas ősi kő mondattal
Nem csak a tudományetikával, hanem a rendszerváltás elveivel és a nemzeti múlt kutatásának céljaival sem egyeztethető össze egy bezárkózó konferencia. Az MTA székházában Róna-Tas András által tartott előadáson már hozzászólhatott a nagy számban és korlátozás nélkül megjelent közönség. Ugyanez volt a helyzet az ELTE által néhány éve szervezett előadássorozaton is. Vélük ellentétben az MKI konferenciáján hallgatóként sem lehetett részt venni. Ugyan mi lehet az oka és van-e értelme ennek a titkolózásnak, ha a szervezők célja vállalható és a konferencia eredményét - mint az szokásos - egyébként is közzéteszik?
10. ábra. Korondi kancsó Magas kő mondatjele
Miközben tárt karokkal fogadták azt a Hosszú Gábort, aki Libisch Győzővel együtt talán azért találta fel a sohasem létezett pálos rovásírást, hogy a székely írás Unicode leírásában - a sémi eredeztetést alátámasztandó? - preferáltnak mondhassák a jobbról balra haladó írásirányt. Ugyanis a kitalált pálos rovásírásba száműzték azokat a székely írásemlékeket, amelyekben a sorok balról jobbra tartanak. Ezzel a trükkel a maradékra (a továbbiakban ezt tekintették rovásírásnak) rámondhatták, hogy jobbról balra tart a sorvezetése. Persze ehhez az is kellett, hogy a szójeleket alkalmazó népi, uralmi és vallási íráshagyomány (például a fazekasjeleink, vagy a fejfák) változó sorvezetését eleve ne vegyék figyelembe. A székely írásnak és rokonságának ugyanis több sorvezetése van, ám erről és a többi ismérvről a konferencia szervezői - a nyilvánvaló ismerethiányuk lelepleződésétől félve? - nem akarhattak vitát nyitni. A nemzeti írásunkat meghamisító tendenciák számára azonban nyitott volt a konferencia?
11. ábra. Pécsi sisak a X. századból a Magas kő mondatjellel
(3) Példaként említhetem Fehér Bence cikkét, amelyben a Kr. e. I. évezred Kárpát-medencei szkíta írásemlékeit vette sorra, ám egyikben sem ismerte fel a székely jelek párhuzamait, sőt attól ismételten elhatárolódott. Miközben az általa tárgyalt rövid szkíta szövegek mindegyike jól elolvasható a székely írás (pontosabban a magyar hieroglif írás) szójeleivel.
12. ábra. Magyar népi birtokjel, az olvasata: Magas kő
Módszertani hibának vélem, ha az MKI illetékesei nem akarják tudni, hogy a tudomány célja nem a nem is létező "tudományos konszenzushoz" való illeszkedés, hanem a kíváncsiságunk kielégítése. Descartes óta azt is tudni illene, hogy a tudományban nem a tekintélytisztelet, nem a végzettség, nem a beosztás, nem a hatalom, nem a hagyomány és nem is valamiféle népszavazás dönt, hanem a tudományos igényű érvelés.
13. ábra. A székely írás "m" (magas) és "harmadik k" (kő) jele
Persze indokolatlan lenne Fehér Bence szerepének túlhangsúlyozása, amikor a hibákról esik szó. A konferencián Erdélyi István, Vékony Gábor, Prohászka Péter, Szabó Géza, Szabó Ádám, Kovács Péter, Kolozsvári-Puskás Frederic, Zelliger Erzsébet, Szentgyörgyi Rudolf, Hosszú Gábor, Medgyesi Pál, Péntek Attila, Langó Péter, Haramza Márk és Teszler Vendel gondolatait is megismerhette a konferencia közönsége. Ezek is megérdemelnének egy-egy válaszcikket.
A rövid ismertetőből nem derül ki, hogy az MKI honlapja, a konferenciáról szólva miért említi "abszolut újdonságot jelentő lelet"-ként a Medgyesi Pál által ismertetett honfoglalás kori íjvégcsontot. Ha ez az írásemlék azonos a Dienes István által már említett békési ijcsonton lévő tamgával (ami Medgyesi Pál neten elérhető munkáiban az egyedüli tamgás íjcsont), akkor ennek legfeljebb a magyarázata lehet új.
Az ismertető megfogalmazása szerint "Langó Péter (PPKE) a XI. századi rovásírásos gyűrűk problematikáját világította meg széles összefüggésben". Ha ebből a megvilágításból kimaradt a berekböszörményi, a pécsi, a szalacsi és a regölyí gyűrű (l. Magyar hieroglif írás!), valamint az ősvallási imákat rögzítő gyűrű-feliratokkal rokon karcagi csatkarika hieroglifikus szövegeinek általam adott ismertetése, akkor nem ugyanazt értjük "széles összefüggés" alatt.
A székely írás szekciójában voltak előadások rovásírásunk nyelvtörténeti és íráselméleti hátteréről is (Zelliger Erzsébet, Szentgyörgyi Rudolf – ELTE, Hosszú Gábor – BME). Ez lett volna számomra a legérdekesebb téma, de hallgatóként sem vehettem részt a konferencián. Az olvasónak joggal üthet szeget a fejébe, hogy miért éppen a székely íráshoz csatolták az íráselméleti hátteret? Nyilván a magyar szójelek létének felmutatása, a magyar hieroglif írás felfedezése, a kőkori eredeztetés - tehát az általam felvetett elméleti kérdések megválaszolandósága - okozta ezt?
Örömteli meglepetés lenne, ha az előadók megfelelően ismertették volna a témát. Közülük Szentgyörgyi Rudolf (aki mintegy öt éve kezdett a székely írással kapcsolatos irodalom áttekintésébe) kért és kapott egy példányt a közel 50 év kutatási eredményeit összegző Magyar hieroglif írás c. kötetemből. Ezt is beszámítva 5-6 példányt adtam ajándékba a MKI munkatársainak és a konferencia résztvevőinek. Ez tálcán kínálta nekik a legfontosabb íráselméleti kérdéseket s az azokra adható választ is. A kötet 14. és 66. oldala között van egy Elmélet c. fejezet, amelyben külön alfejezetekben tárgyalom a legfontosabb kérdéseket, de a kötet többi részében is felbukkannak elméleti fontosságú témák. Mindenképpen olyan felvetések, amelyeket - remélhetőleg - nem hagyhattak válasz nélkül.
Három körülmény (Horváth-Lugossy Gábor főigazgató levele, a kirekesztésem és a meghívottak eddigi munkássága) alapján nem remélhető, hogy az MKI lehetőségeiből futotta volna valóban tudományos igényű válaszra. Ha tisztázatlan tudományetikai alapokról indulnak, akkor tőlük aligha számíthatunk az elméleti kérdések korrekt rendbetételére. A "tudományos konszenzus" (cím, rang, hatalom, hagyomány és többségi vélemény) helyett a tudományos igényű érvekre kellene figyelniük, alfabetikus helyett szó- szótagolónak kellene minősíteni a székely írást stb. Ám erre nem kerülhet sor, ha dogmák és prekoncepciók korlátozzák a gondolataikat, miközben számukra "minden alapvető kérdés tisztázatlan" (Sándor/1996). A rovásírás-elméleti szekcióban előadók eddigi munkássága baljós árnyékot vetett az előadásukra is. Zelliger Erzsébet nem tudja, miként kell helyesen írni rovásbetűkkel az idegen szavakat és a történelmi neveket. Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban. Hosszú Gábor pedig a nem létező pálos rovásírás valóságosként történő beállításával akadályozta a székely írás sorvezetésével kapcsolatos álláspontok tisztázódását. A szerzők persze szakíthattak is a korábbi téves nézeteikkel és a konferencián előadott beszámolóik mutathattak jó irányba is. Egy ilyen nemes fordulat - ha bekövetkezett volna - reményt adhatna és köszönetet érdemelne.
Az előadóknak többek között azt is el kellett volna mondaniuk (akár hivatkozva a kutatásaimra, akár arról elfeledkezve), hogy a szkíták, hunok, avarok és a honfoglalók használták a székely írás szójeleket alkalmazó elődjét és magyar mondatokat rögzítettek vele. Továbbá azt is, hogy a székely írás nem az ótürk és nem a sémi írások leszármazottja, a dolog inkább fordítva történhetett. Ám e felismerések előadásához a hozzá nem értő, sőt gúnyolódó és gyűlölködő "szakma" prekoncepcióinak ellenszelében nem csak tudás, hanem bátorság is szükségeltetik.
A konferenciát ismertető cikk végén örömmel, ám meglepődve olvastam a következő mondatot: "A konferenciánknak az a célja, hogy mindezekben együtt, egymás kutatásait nem elutasítva tudjunk lépni." Nyilván ezt úgy kell érteni, hogy az eleve elutasítottakra ez a nemes elv nem vonatkozik. Így persze nem több ez a mondat az MKI komolyan vehető alapot nélkülöző önfényezésénél.
14. ábra. A karcagi csatkarika Magas égi kő mondata
(4) Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás egyik szervezője azzal az érveléssel indokolta a székely rovásírás kitiltását a kiállítás területéről, hogy az szerinte Németországban náci asszociációkat kelthet. E gondolat párhuzama jelent meg Sándor Klára, a néhai SZDSZ vezetőségi tagjának 1996-ban közreadott dolgozatában, amelyben megfogalmazhatta, hogy azt sem lehet tudni, miért is kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni. S hogy ez az ellenérzés mennyire áthatja ezt a mai "tudományos világot", azt a budapesti hun(?) jelvény rovásjeleket hordozó felületének a Magyar Nemzeti Múzeumban történt barbár lereszelése és ennek a mai napig ejnye-bejnye nélkül maradása bizonyítja a legdermesztőbben.
15. ábra. Amerikai indián (jeddito) edény a Magasságos jó úr köve mondatjellel (az olvasat csak a magyar megfelelők alapján készült)
(5) A konferencia anyagát közreadó, de eddig hozzám el nem jutott kötetnek az MKI honlapján olvasható ismertetője felsorolja a hazai rovológia utóbbi történetének jelentősebb mozzanatait. Elsőként az OSZK hírhedt nyelvemlék-kiállítását említi, ahol egyetlen rovásemlék sem volt kiállítva (bár a szervezőknek tálcán kínáltam fel a budapesti hun(?) jelvényt). Az ismertetőben említett, időben ezt követő események arról nevezetesek, hogy ezt az általam észrevett és a Tudós Virtuson kifogásolt hibát (hogy a rovásemlékeket a kiállítást megrendelő MTA nem tekintette nyelvemléknek) többen megpróbálták kijavítani. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy mindegyik esetben alakítója és résztvevője voltam a történéseknek.
"A ... 2018. január 25-én megrendezett Rovás kerekasztal-konferencia ... nem előzmény nélkül való: az utóbbi évtizedben mintha megerősödött volna az igény a rovásírás tudományos kutatási eredményeinek a szakmai közvélemény elé tárására." - írja az ismertető. A talányos mondatot vajon tekinthetem-e a tucatnyi kötetem és az életen át folytatott munkám visszafogott elismerésének? Nos, csak a visszafogottság bizonyos. Arról, hogy a munkát helyettük is kívülálló végezte el, az ismertetőt fogalmazó szerző nem ejt egy szót sem.
"A folyamatot mutatja, hogy az OSZK „Látjátok feleim…” című 2009–2010-ben megrendezett nagysikerű kiállításán még az említés szintjén sem esett szó rovásírásos emlékeinkről." - folytatja a Magyarságkutató Intézet ismertetője.
Az még magyarázatra vár, hogy az OSZK hirhedt nyelvemlék-kiállítását, az akadémikus "nyelvtudomány" rovásellenes beállítottságát leleplező csúfos kudarcot miképpen lehet nagysikerűnek minősíteni. Hiszen a rovásírással írt szövegeink nélküli nyelvemlék-kiállításhoz jobban illik a történelemhamisító jelző. Hiller István kultuszminiszter mindenesetre nem gondolhatta sikeresnek, ha a kiállítás megnyitója után menesztette az OSZK főigazgatóját, Monok Istvánt. A kiállításon ugyanis - a Tudós Virtuson megjelent cikkem hatására - egy utolsó pillanatban kirakott mentegetődző táblával felhívták a nyelvész társadalom figyelmét az MTA rovásellenességére. Így utólag talán maga Monok István sem értékelné ezt kifejezetten nagy sikernek.
Ha engem kérdeznek, akkor sehogyan sem lehet nagysikerűnek mondani ezt - az ősírásunkat nem létezőnek tekintő - nyelvemlék-kiállítást. A mérvadó nyelvészek és a követőik akkortájt azzal magyarázták a rovásjelekkel írt nyelvemlékeink figyelmen kívül hagyását, hogy azok nem elég régiek, ezért a nyelvtörténet számára nem jelentenek értékes adatot. Ez persze nem igaz, mert a szkíta, hun, avar és honfoglaló írás- és nyelvemlékek megfelelőképpen koraiak, ám a minden alapvető kérdést tisztázatlanul hagyó akadémikus "tudomány" számára ezek ma sem léteznek. Nem is fognak létezni az MKI kutatói számára sem, ha az eredményeim megtárgyalására szakmai és etikai okok miatt ugyanúgy nem lesznek képesek, ahogyan arra Monok István sem volt.
Persze a kötetet jegyző Zelliger Erzsébet nyelvész talán nem kívánta az indokolt súllyal bírálni a nyelvemlék-kiállítást rendező kollégáit s egyébként is hasonló lehet a véleménye a hieroglifikus írásemlékeinkről, mint a szaktársainak. Ugyanakkor ismét elfeledkezik az akkor végzett munkámról, ami a szakmai közbeszéd megindulását és a rótt nyelvemlékek létét illető saját álláspontját is eredményezte.
A nyelvemlék-kiállítást követően ugyanis a "szakma" megpróbálta rendezni a sorait. Ezen örvendetes események körébe tartozott, hogy Róna-Tas András az MTA dísztermében nagy nyilvánosság előtt kijelentette, miszerint a rovásírással írt szövegeink is nyelvemlékek. Amit persze eddig is tudtunk, sőt azt évtizedek óta az orruk alá is dörgöltük. Ám a rótt nyelvemlékeink tudatos háttérbe szorítása előzetesen sem a professzor úrnak, sem Zelliger Erzsébetnek nem lépte át az ingerküszöbét. A szakértők valamilyen súlytalan ürüggyel mindig kitértek a komolyan vehető válasz elől. Fel kellett hívnom rá a figyelmet a neten (Monok István áldozata kellett hozzá), hogy a szakma megértse az idők szavát és lépjen egyet előre. Ez a "tudományos konszenzus" már csak ilyen! Szót lehet vele érteni, ám meg kell hozzá találni a megfelelő hangot.
Az MTA őstörténeti konferenciáján 2013-ban már a Tudománytörténeti szekcióban kaptak szót a rovásírás kérdései. Ezt követően került sor a 2013–2014-es tanév tavaszi félévében az ELTE Benkő Loránd Nyelvtörténeti Műhelyének szervezésében a Rovásírásos emlékeink mint nyelvemlékek című előadássorozatra. Ezt követte a MANYSI felkérése olyan konferencia szervezésére, amely a rovásírásos emlékeket mint nyelvemlékeket tárgyalja, és rajtuk keresztül lehetőség szerint a magyar nyelv nyelvemlékes korát az eddigi, 11. századi kezdeteknél korábbra tolja ki. A Rovás kerekasztal-konferencia megszervezésekor az előadók felkérése annak a gondolatnak a jegyében történt, hogy előadásaik alapján jogosan lehessen arról beszélni, hogy a rovás írásemlékeket nyelvemlékeknek tekinthetjük, tanulságaikat be lehet építeni a magyar nyelv- és a magyar művelődéstörténet vizsgálatába."
"A folyamatot mutatja, hogy az OSZK „Látjátok feleim…” című 2009–2010-ben megrendezett nagysikerű kiállításán még az említés szintjén sem esett szó rovásírásos emlékeinkről." - folytatja a Magyarságkutató Intézet ismertetője.
Az még magyarázatra vár, hogy az OSZK hirhedt nyelvemlék-kiállítását, az akadémikus "nyelvtudomány" rovásellenes beállítottságát leleplező csúfos kudarcot miképpen lehet nagysikerűnek minősíteni. Hiszen a rovásírással írt szövegeink nélküli nyelvemlék-kiállításhoz jobban illik a történelemhamisító jelző. Hiller István kultuszminiszter mindenesetre nem gondolhatta sikeresnek, ha a kiállítás megnyitója után menesztette az OSZK főigazgatóját, Monok Istvánt. A kiállításon ugyanis - a Tudós Virtuson megjelent cikkem hatására - egy utolsó pillanatban kirakott mentegetődző táblával felhívták a nyelvész társadalom figyelmét az MTA rovásellenességére. Így utólag talán maga Monok István sem értékelné ezt kifejezetten nagy sikernek.
Ha engem kérdeznek, akkor sehogyan sem lehet nagysikerűnek mondani ezt - az ősírásunkat nem létezőnek tekintő - nyelvemlék-kiállítást. A mérvadó nyelvészek és a követőik akkortájt azzal magyarázták a rovásjelekkel írt nyelvemlékeink figyelmen kívül hagyását, hogy azok nem elég régiek, ezért a nyelvtörténet számára nem jelentenek értékes adatot. Ez persze nem igaz, mert a szkíta, hun, avar és honfoglaló írás- és nyelvemlékek megfelelőképpen koraiak, ám a minden alapvető kérdést tisztázatlanul hagyó akadémikus "tudomány" számára ezek ma sem léteznek. Nem is fognak létezni az MKI kutatói számára sem, ha az eredményeim megtárgyalására szakmai és etikai okok miatt ugyanúgy nem lesznek képesek, ahogyan arra Monok István sem volt.
Persze a kötetet jegyző Zelliger Erzsébet nyelvész talán nem kívánta az indokolt súllyal bírálni a nyelvemlék-kiállítást rendező kollégáit s egyébként is hasonló lehet a véleménye a hieroglifikus írásemlékeinkről, mint a szaktársainak. Ugyanakkor ismét elfeledkezik az akkor végzett munkámról, ami a szakmai közbeszéd megindulását és a rótt nyelvemlékek létét illető saját álláspontját is eredményezte.
A nyelvemlék-kiállítást követően ugyanis a "szakma" megpróbálta rendezni a sorait. Ezen örvendetes események körébe tartozott, hogy Róna-Tas András az MTA dísztermében nagy nyilvánosság előtt kijelentette, miszerint a rovásírással írt szövegeink is nyelvemlékek. Amit persze eddig is tudtunk, sőt azt évtizedek óta az orruk alá is dörgöltük. Ám a rótt nyelvemlékeink tudatos háttérbe szorítása előzetesen sem a professzor úrnak, sem Zelliger Erzsébetnek nem lépte át az ingerküszöbét. A szakértők valamilyen súlytalan ürüggyel mindig kitértek a komolyan vehető válasz elől. Fel kellett hívnom rá a figyelmet a neten (Monok István áldozata kellett hozzá), hogy a szakma megértse az idők szavát és lépjen egyet előre. Ez a "tudományos konszenzus" már csak ilyen! Szót lehet vele érteni, ám meg kell hozzá találni a megfelelő hangot.
Az MTA őstörténeti konferenciáján 2013-ban már a Tudománytörténeti szekcióban kaptak szót a rovásírás kérdései. Ezt követően került sor a 2013–2014-es tanév tavaszi félévében az ELTE Benkő Loránd Nyelvtörténeti Műhelyének szervezésében a Rovásírásos emlékeink mint nyelvemlékek című előadássorozatra. Ezt követte a MANYSI felkérése olyan konferencia szervezésére, amely a rovásírásos emlékeket mint nyelvemlékeket tárgyalja, és rajtuk keresztül lehetőség szerint a magyar nyelv nyelvemlékes korát az eddigi, 11. századi kezdeteknél korábbra tolja ki. A Rovás kerekasztal-konferencia megszervezésekor az előadók felkérése annak a gondolatnak a jegyében történt, hogy előadásaik alapján jogosan lehessen arról beszélni, hogy a rovás írásemlékeket nyelvemlékeknek tekinthetjük, tanulságaikat be lehet építeni a magyar nyelv- és a magyar művelődéstörténet vizsgálatába."
A nevemet egyedül a nyest.hu említette a kiállítás megnyitóját követően, igaz - ahogyan azt az ilyen etikájú "szakemberektől" várni lehet - nem kifejezetten előnyös szövegkörnyezetben. Nyilvánvaló, hogy erre nem volt más oka a nyelvemlék-kiállításról adott értékelésemen kívül. Hiába indult meg az egész "tudományos konszenzus" az általam mutatott irányba, egy kívülálló igazát nem tudta megbocsátani. A nyest.hu cikkében bírált hozzászólás és honlap nyilvánvalóan nem volt az enyém, egyébként is a hozzászólónak és a honlapnak volt igaza. A nyest.hu szerzője mindössze feltételezte, hogy mumusként minden mögött én állok a háttérben. A nyelvész társadalom orrára való koppintásom okán benne forrongó tehetetlen düh késztethette a "Hamis beszéd" megírására. A hozzászólás lehetőségét ő is gondosan megvonta tőlem, miként azt az MKI is tette. Pedig csak a téveszméiket szoktam leleplezni, a csúnya beszéd nem kenyerem. Persze, ha nem a tudomány haladása, hanem a presztízs védelme a fontos, akkor ők így szoktak eljárni.
A 2013–2014-es tanév tavaszi félévében az ELTE által szervezett és Zelliger Erzsébet által vezetett előadássorozat alatt adtam ki az egyik kiadványomat. Ugyanis olyan elképesztő felkészületlenséggel volt "szerencsém" találkozni a diákok és a tanáraik részéről egyaránt, hogy azt meg kellett örökítenem. A Magyar hieroglif írás c. kötet nyomdában lévő kéziratának egyik fejezetét egészítettem ki az előadásokhoz kapcsolódó bevezetővel.
A füzet A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele? címet kapta és egy hét alatt kijött a nyomdából. Ennek köszönhetően osztogatni is tudtam az ELTE következő előadásain, ám azt alig egy-két ember volt hajlandó elfogadni. Ez némileg érthető, hiszen Szentgyörgyi Rudolf előzőleg két könyvemet is a tudománytalan irodalom példájaként mutatta fel nekik. Azt persze nem tudta volna megmondani a professzor úr, hogy miben is áll a tudománytalanságuk és egy korrekt vitában megvédeni sem tudta volna az álláspontját. E "tudós" körnek vita esetére az elhallgatás, a kirekesztés, a lejáratás, a jelzőosztogatás és a cenzúra a legfontosabb eszköze, a tudományos igényű érvekkel már nem állnak jól. A füzet azonban olyan alapvető ismereteket tartalmaz az "us" (ős) szójelünkről, amelyek megértése nélkülözhetetlen az elméleti továbblépéshez.
A szakmai nullákat lehet arról felismerni, hogy tudományos igényű felvetésekre csak jelzőosztogatással tudnak válaszolni - de ezt az ELTE diákjai még aligha tudták. Őket Zsirai óta arra tanítják, hogy a másként gondolkodókat el kell árasztani a finnugrista jelzőkészlettel (a dilettánstól az elmebetegig), az érdemi vita elől pedig ki kell térni. Ha idővel mégis bebizonyosodna a "dilettánsok" igaza (mint az történt a nyelvemlék-kiállítás esetében is), akkor a kívülálló szerepét el kell hallgatni, félre kell siklatni (mint tette azt a nyest.hu). Az értéket képező tanulságot pedig az idők változtával ki kell sajátítani, mintha a szakmának jutott volna az eszébe, hogy a rovással írt szövegek is lehetnek nyelvemlékek.
Megfejthetetlen írások? (Az MKI honlapjáról)
Dienes István: Nemzetségjegy – tamga – a békési honfoglaláskori íjcsonton. (Folia Archaeologica, 1962. 95–109.)
Sófalvi András: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig, Sóvidék, 4. évf. 2. sz., 2012. (Erdélyi István és Ráduly János kötetéről)
Zelliger Erzsébet (szerkesztő): Rovás – magyar nyelvtörténet – művelődéstörténet, a Magyarságkutató Intézet Kiadványai 7. (e sorok írásáig nem sikerült beszereznem)
Varga Géza: Szemellenzős rovológia, Zelliger Erzsébet az MTA rováskorpuszáról (academia.edu)
Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás eredetéről, Magyar Nyelv, 73/1977. 303-313.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?) Erdélyi Múzeum, 1996.
Varga Géza: Szkíta tartalom
Varga Géza: Hun és avar tartalom
Varga Géza: Szarmata tartalom
Varga Géza: Párthus tartalom
Varga Géza: Honfoglaló tartalom
Varga Géza: A frankfurti botrány
Varga Géza: Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
Varga Géza: A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje
Varga Géza: Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
Varga Géza: Hozzászólás Róna-Tas András: A székelyek ősi kincse a rovásírás c. előadásához
Varga Géza: A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás „us ” (ős) jele? Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2014.
Varga Géza: A regölyi hun ezüstcsat hieroglifikus mondatai
Varga Géza: Elolvasható hun ékszer a "ragyogó, magasságos Khuar köve" mondatjellel
Varga Géza: Magyarországi hun tulipán hieroglifikus mondata
Varga Géza: Zártkörű rovológia
Varga Géza: Levél Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának
Varga Géza: A Magyarságkutató Intézetnek, Dr. Horváth-Lugossy Gábor főigazgató úrnak
Varga Géza: Afganisztáni istennő-idol ismerős jelekkel
Varga Géza: A Bodrog alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak
Varga Géza: Párthus turul a Magasságos Lyukó köve mondattal
Varga Géza: A Medgyesi Pál által közölt békéscsabai honfoglalás kori "rozetta" olvasata
Varga Géza: A hieroglifikus feliratot hordozó berekböszörményi gyűrű
Varga Géza: Egy pécsi XI. századi gyűrű hieroglifikus mondata
Varga Géza: A szalacsi X. századi gyűrű kétpólusú világmodellje
Varga Géza: Monok István és az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító nyelvemlék-kiállítása
Varga Géza: A nyest.hu és Fejes László "Hamis beszéde"
Varga Géza: A Magyarságkutató Intézet rovológiai teljesítménye
Varga Géza: Kaptam egy elutasító levelet a Nemzeti Régészeti Intézettől
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
Varga Géza: Félsikerű kiállítások
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Ne fogadjon el utángyártott, sérült csomagolású, vagy rosszarcú eladó által kínált Cserépmadár szállás és Csinyálóházat! Rovológus által vezetett hiteles őrségi szállás csak nálunk!
Kétségtelen, hogy elfogult vagyok, mert teljes szívemből szeretem az Őrséget és a szállásunkat, de Ön is így járhat, ha egyszer nálunk nyaral! Hívja most a 06(20)534-2780-as telefonszámot!
Jogos!
VálaszTörlésSzélnek kell engedni ezt a vakoló társaságot, akik nem akarnak magyarul érteni!
VálaszTörlésCsak a gazda engedhetné szélnek őket, de az - a jelek szerint - nagyon lassúskodik. Az idő azért mégis nekünk dolgozik. Ezek az emberek is előre vihetik a kutatást, vagy közülük néhányan. Pillanatnyilag az az örvendetes tény, hogy (az elutasított javaslatomat megfogadva?) mégis csak foglalkoznak az írásainkkal. Majd gondosan kijavítgatjuk a hibáikat. Ez a javítgatás - az örvendetesen szaporodó tanulmányaiknak köszönhetően - egyre nagyobb feladatot jelent. Remélem, hogy egyszer majd meg is fogja haladni az erőmet. Ez ugyanis azt is jelentheti, hogy végre megszületik majd az a hazai kutatógárda, amelyik okos dolgokra önállóan is képes lesz. Addig is segít a cikkeim megosztása.
VálaszTörlésFekete Jozsef a fészbukon: Újabb fantázia termék ?
VálaszTörlésVarga Géza: A hieroglifikus írásemlékek nem olyanok, mint a latin alapú írásunk, amire a tanító néni megtanított bennünket. Azaz fel kell ismerni a hieroglif írásunk sajátos szabályait, amire pedig senki sem tanított bennünket. Veres Péter kreativitással kapcsolatos kutatásai szerint a lakosságnak csak 4%-a kreatív, további 6% vissza tudja adni azt, amit tanítottak neki, a többi 90% szellemi képességeiről pedig jobb nem beszélni. Ezért a kérdésed érthető és megbocsátható.
Péter Drpéntek: További kitartást...sajnos a ledöntött falak helyébe mindig új falak épülnek...de ezek az falak, és az új falépítők ne tartsanak vissza az igazság kimondásától..és terjesztésétől...
VálaszTörlésVG: Köszönöm!