Eljutott a fülembe, hogy a Magyarságkutató Intézet a napokban konferenciát rendez a székely rovásírásról. Ez meglepő információ volt, hiszen nem is oly rég kaptam egy levelet Dr. Horváth-Lugossy Gábortól, az Intézet főigazgatójától, amelyben kijelentette, hogy ezzel (a székely írással és a magyar hieroglif írással írt írásemlékekkel) nem tud és nem is akar foglalkozni. Meggondolta volna magát, vagy csak a kósza hírt értettem félre?
1. ábra. A karosi tarsolylemez és néhány jele (az alsó sorban a székely írás megfelelő jelei), a hieroglifákat nem egy hangot jelölő betűként, hanem szójelként kell olvasni
Igaz, hogy időközben történt egy s más e téren, ami okot adhatott az intézeti feladatok újragondolására. Ezeket az újabb történéseket alább egy-egy fejezetben részletezem, előbb azonban végezzünk a címben jelzett témával, a zártkörű rovológiával!
Felhívtam ugyanis a Magyarságkutató Intézet honlapján alul, a kisbetűs részben eldugott és nehezen megtalálható mobil telefonszámot és megkérdeztem, hogy hol és mikor tartják ezt a konferenciát s ha meg szeretném hallgatni, akkor kell-e rá meghívó. Egy udvarias férfihang azt válaszolta, hogy megkérdezi a rendezőket és visszahív. Ígérete ellenére nem hívott vissza, ezért egy idő után úja megcsörgettem a számot. Azt a választ kaptam, hogy beszélt a rendezőkkel, de ez egy zártkörű konferencia, amelyiken csak a meghívottak vehetnek részt. Ha nem kaptam meghívót, akkor nem vehetek részt hallgatóként sem.
Az elmúlt évtizedekből ismerős már ez a "tudományos" rejtőzködés és titkolózás. Amikor annak idején a "nagyok" a Magyar Tudományos Akadémián a Bodrog-alsóbűi rovásemléken vitatkoztak, akkor sem lehetett csak úgy az utcáról besétálni és kihallgatni az elhangzókat, netán bele is szólni a beszélgetésbe. Ez egyfajta - sehová sem vezető - válasza volt az akadémikus "tudománynak" az értelmiség részéről érkező kritikára. Azért nem vezetett sehova, mert végül mégis csak kiadták az elhibázott álláspontjaikat és azokról így is úgy is kiderült a tarthatalan voltuk. Ez a magatartás csak egy elzárkózás volt a jobbító észrevételek elől (amiről a szervezéstudomány már régen kimutatta, hogy a fejlődés megakadályozásának legbiztosabb módja). Nem is tudták azóta sem megoldani a Bodrog-alsóbűi lelet által felvetett kérdéseket (1), mert a nem túl okos dogmáikat (2) azóta sem voltak képesek sutba dobni.
Valami hasonló történt Róna-Tas András professzor úr legutóbbi előadásán is, amikor - az új idők szeleinek engedve - mégis csak be lehetett menni az előadóterembe és hozzá is lehetett szólni az előadottakhoz (3). Azonban azonnal bebizonyítottam, hogy a valódi békét csak azzal érhetik el, ha igazat és okosat mondanak a székely írás eredetéről. Amihez el kell vetniük a régi beidegződéseket, az akadémikus félműveltség helyett valódi és teljes körű szakismeretre lenne szükség és a prekoncepcióikat is fel kell adni (az előkelőnek vélt elzárkózásról nem is beszélve).
Ugyanez vonatkozik a Magyarságkutató Intézet rovológusaira is. Az alábbiakhoz hasonló csődök sorozata vár rájuk, ha a régi nótát fújják tovább. A zártkörű, belterjes rovológia jövőre sem fogja őket megfelelő eredményre vezetni. Ha a "tudósok" kezét, száját és elméjét nem a múlt felderítésének vágya vezeti, hanem az egzisztenciális rettegés és a rovológiai ismeretek hiánya bénítja meg, akkor nehéz lesz jó eredményt elérni. Nem az okozza a bajt, ha kívülállókkal is megbeszélik a tennivalóikat, hanem az, ha sorra követik el az elkerülhető hibákat.
Felhívtam ugyanis a Magyarságkutató Intézet honlapján alul, a kisbetűs részben eldugott és nehezen megtalálható mobil telefonszámot és megkérdeztem, hogy hol és mikor tartják ezt a konferenciát s ha meg szeretném hallgatni, akkor kell-e rá meghívó. Egy udvarias férfihang azt válaszolta, hogy megkérdezi a rendezőket és visszahív. Ígérete ellenére nem hívott vissza, ezért egy idő után úja megcsörgettem a számot. Azt a választ kaptam, hogy beszélt a rendezőkkel, de ez egy zártkörű konferencia, amelyiken csak a meghívottak vehetnek részt. Ha nem kaptam meghívót, akkor nem vehetek részt hallgatóként sem.
Az elmúlt évtizedekből ismerős már ez a "tudományos" rejtőzködés és titkolózás. Amikor annak idején a "nagyok" a Magyar Tudományos Akadémián a Bodrog-alsóbűi rovásemléken vitatkoztak, akkor sem lehetett csak úgy az utcáról besétálni és kihallgatni az elhangzókat, netán bele is szólni a beszélgetésbe. Ez egyfajta - sehová sem vezető - válasza volt az akadémikus "tudománynak" az értelmiség részéről érkező kritikára. Azért nem vezetett sehova, mert végül mégis csak kiadták az elhibázott álláspontjaikat és azokról így is úgy is kiderült a tarthatalan voltuk. Ez a magatartás csak egy elzárkózás volt a jobbító észrevételek elől (amiről a szervezéstudomány már régen kimutatta, hogy a fejlődés megakadályozásának legbiztosabb módja). Nem is tudták azóta sem megoldani a Bodrog-alsóbűi lelet által felvetett kérdéseket (1), mert a nem túl okos dogmáikat (2) azóta sem voltak képesek sutba dobni.
Valami hasonló történt Róna-Tas András professzor úr legutóbbi előadásán is, amikor - az új idők szeleinek engedve - mégis csak be lehetett menni az előadóterembe és hozzá is lehetett szólni az előadottakhoz (3). Azonban azonnal bebizonyítottam, hogy a valódi békét csak azzal érhetik el, ha igazat és okosat mondanak a székely írás eredetéről. Amihez el kell vetniük a régi beidegződéseket, az akadémikus félműveltség helyett valódi és teljes körű szakismeretre lenne szükség és a prekoncepcióikat is fel kell adni (az előkelőnek vélt elzárkózásról nem is beszélve).
Ugyanez vonatkozik a Magyarságkutató Intézet rovológusaira is. Az alábbiakhoz hasonló csődök sorozata vár rájuk, ha a régi nótát fújják tovább. A zártkörű, belterjes rovológia jövőre sem fogja őket megfelelő eredményre vezetni. Ha a "tudósok" kezét, száját és elméjét nem a múlt felderítésének vágya vezeti, hanem az egzisztenciális rettegés és a rovológiai ismeretek hiánya bénítja meg, akkor nehéz lesz jó eredményt elérni. Nem az okozza a bajt, ha kívülállókkal is megbeszélik a tennivalóikat, hanem az, ha sorra követik el az elkerülhető hibákat.
Az Attila-kiállítás tudományos értelemben vett bukása
Megírtam egy cikkben, hogy a Magyar Természettudományi Múzeumban legutóbb rendezett Attila-kiállításuk tudományice egy szégyenteljes csőd volt. Azt hirdette ország s világ számára, hogy szakmailag-erkölcsileg nem kellőképpen felkészültekre bízták ennek az érdekes témájú és rokonszenves mondanivalójú, új tudományos eredményeket is felvonultató kiállításnak a megrendezését. A Török Tibor és Neparáczki Endre nevéhez kötődő genetikai eredmények alapján azt kívánhatták sugallni a látogatóknak, hogy Árpád honfoglalói jórészt hunokból álltak, ám ennek alátámasztásakor indokolatlanul álltak meg félúton. Nincs olyan szabály, hogy a biológusoknak, genetikusoknak, régészeknek, történészeknek tilos ismerniük és felhasználniuk a székely írást és a magyar hieroglif írást, ők mégis - bátorság és tudás hiányában - visszariadtak a lehetőségtől.
A szegedi genetikusok felismerésének hírére rögvest ki is tört a parasztgyalázat: a nyelvészek és a régészek elkezdték cikizni a genetikusokat, hogy miért ártják magukat mások dolgába. A genetikusoknak ugyan igazuk volt, de nem tudták megvédeni magukat, mert - tévesen - azt hitték, hogy a "tudományos konszenzus" jóváhagyása nélkül nem hivatkozhatnak a hieroglifikus írásemlékeinkre. Az nem számított semmit sem, hogy időben megírtam azt is: valójában nincs is tudományos konszenzus (hacsak nem a magyar- és tudományellenes akadémikus rovásundort értjük ez alatt a fedőnév alatt).
A múzeumi kiállításon illusztrációként be is mutatták két szép honfoglalás kori tárgy másolatát (kiállíthattak volna egy harmadikat is), csak az általános rettegés és hozzá nem értés légkörében éppen azt felejtették el közölni, hogy ezeken magyarul elolvasható hieroglifikus mondatok vannak. A közönség számára évszázados vitát döntött volna el arról, hogy a honfoglalók magyarul beszéltek-e, vagy sem, s hunok vagyunk-e, vagy sem. Ez a nemzetet foglalkoztató kérdés, amire vagy száz éve várjuk a választ (ugyanerre a sorsra jutott a tudományos haladás szempontja is), sokadrangúnak bizonyult egy arctalan ellenérzés, a székely írás (és a magyar hieroglif írás) említésének, hasznosításának akadémikus tilalmához képest.
A kiállítást rendező két szervezetet időben értesítettem ezekről az olvasatokról, de ők a pártállami "tudomány" rovásgyűlölő hagyományait követve, vagy azok következtében képtelenek voltak a hír ellenőrzésére és hasznosítására. A Magyarságkutató Intézet a fent említett levélben elhatárolódott a feladattól, a Magyar Turán Alapítvány vezetője pedig annak idején több tucat rovásírással foglalkozó könyvet tiltott ki (nyilván olvasatlanul és megértetlenül) a Kurultáj területéről. Talán más kecskékre kellett volna bízni a káposztát?
Fehér Bence a szkíta és a "rovás" jelek elhatárolásába bukott bele
Fehér Bence vezeti a Magyarságkutató Intézet egyik nyelvi szekcióját és rokonszenves módon foglalkozik régi írások jeleivel is. Ezt azonban úgy teszi, hogy az akadémikus áltudomány legelavultabb dogmáit szentségként kezeli, miközben a rovásjeleket fel sem ismeri. Ezzel örök időkre foltot ejtve a saját hírnevén is, meg az éppen csak megalakult Intézetén is.
A karosi temető csontjainak besorolásáról folytatott mellébeszélés
Mellébeszélés, mert a nyelvet igazoló írásos bizonyítékot - amelyet tálcán kínáltam a résztvevőknek - hozzáértés, bátorság és tudósi alázat (4) hiányában nem tudták felhasználni, nem is hozták szóba. Sándor Klára nyelvész és rovológus, Révész László régész (a karosi temető ásatója) és Török Tibor genetikus arról bonyolódtak vitába, hogy a karosi temető honfoglalói milyen nyelven beszélhettek. Az volt a kérdés, hogy magyar vezetők, vagy innen-onnan összeverbuvált zsoldosok csontjairól van-e szó? Csak a bizonyítékot, ami ott volt az orruk előtt, azt nem használta fel egyikük sem.
Észrevételek
(1) A Bodrog-alsóbűi rovásszöveg (2. ábra) akadémikus értelmezői rendszerint elkövetnek néhány alapvető hibát. Kisiskolás hibákat, amelyeket könnyen ki lehetett volna kerülni, amennyiben hajlandók kívülállókkal is szót váltani róla. Ezt azért nem tették meg, mert nem kívánták leleplezni a Haynau óta divatozó, de sohasem bizonyított akadémikus rögeszméiket.
- Az egyik hiba a Bodrog-alsóbűi olvasatokkal az, hogy a jobbról első jelet rovás "f"-nek próbálják olvasni, pedig olyan "f" betűnk nincs és soha nem is volt. Ahhoz, hogy "f" legyen, kellene a közepébe egy kereszt, vagy X (3. ábra), ám semmi ilyesmi nincs benne. Volt szerencsém ezt a rovásírásos fúvókatöredéket hosszú ideig, alaposan, jó megvilágítás mellett vagy 10 cm távolságról megfigyelni és állíthatom, hogy az első jel belsejében nincs sem X, sem más segédjel. Az tehát nem "f" betű. Szégyenletes, hogy a Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet által jegyzett legutóbbi cikk is azt állítja, hogy van benne egy X alakú belső segédjel. Igaz, hogy ők egy rossz minőségű, esetleg meg is változtatott fényképre hivatkoztak, ami semmire nem jó és nem is igazi mentség a számukra. Ebből az következik, hogy egy gyenge minőségű kép alapján készített "tudományos" dolgozat szintén csak gyenge lehet.
- A másik hiba, amit az akadémikus "tudósok" rendre elkövetnek a fúvókatöredék kapcsán, a székelyekre való hivatkozás. Legutóbb Sándor Klára emlegette, hogy a Bodrog-alsóbűi rovásmaradvány lehet a székely írás emléke, ha valóban éltek székelyek a környéken. Ez a téveszme visszaköszön az akadémikus irodalomban. Hiába mondtam el ismételten és nyilvánvaló ettől függetlenül is, hogy a székely írás elnevezésből nem lehet kiindulni, hiszen alig száz éve nevezték csak el ezt az írást székely (rovás)írásnak, korábban hun-szkíta írás volt a neve. Azaz, ha azt a népcsoportot keressük, amelyik ezt az írást korábban használta, vagy akikről az írást eredetileg elnevezték, akkor hunokat kell keresnünk (akiket avarnak, vagy szkítának is hívtak időnként).
- A harmadik hiba, hogy a "nagyok" a hiányos szakismeretük és a prekoncepcióik szorítása miatt képtelenek megemészteni a székely írás szójeleinek létét s hogy ennek a Bodrog-alsóbűi írásmutatványnak is egy szójel van az elején. Ha pedig ezt a tényt nem tudják feldolgozni, akkor sohasem fognak értelmes és a magyar nyelvnek megfelelő olvasatot előadni.
- A negyedik téveszméjük, hogy a köreiken kívülről érkező szakmai felvetésekre és kritikára - úgy vélik - elegendő hallgatással és a finnugrista jelzőkészlet kiosztásával, meg az ajtók bereteszelésével válaszolni. Nem gondoljuk, hogy ha az egyetemeken csak szakmai képtelenségeket tanítanak a székely írás eredetéről, akkor az onnan kikerülő fiatal szakemberek zárt köre képes lesz gyors szakmai sikerek elérésére.
(2) Ilyen dogmából és előfeltevésből van egy sor. Például az egyik szerint a székely írást mindenáron eredeztetni kell valahonnan, mert mi magyarok nem lehettünk képesek saját jelkészlet és írás kialakítására. Akkor sem merül fel a "tudós" urakban és elvtársnőkben ez a lehetőség, ha az ősvallási jelkészlet (a székely írás őse) már a kőkorban el volt terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig. Dolgozataik szerint akkor sem lehetett ősi írásunk, ha közismert, hogy minden sztyeppi népnek volt saját írása. Akkor sem, ha bármelyik okosabb általános iskolás negyedóra alatt képes egy új ábécé összeállítására, amikor titkos levelezést kíván folytatni valamelyik barátjával stb. Az írás átadójának vagy száz éve leginkább csak török népet szemelnek ki, mert a finnugrista feltételezések szerint az Urálból a Kárpát-medencéig tartó rövid őstörténetünk során csak a török népektől vehettünk át írást. A hunokat ugyan - a hun nyelv ismeretének hiányában is - török nyelvűnek tartják, ám őket mégsem szabad az írás átadójának tekinteniük, mert az valamelyest támogatná a magyar történeti hagyományt. Szerintük a székely írást csak a székelyek ismerték, ezért nem hajlandók észrevenni és tárgyalni az egész magyar nyelvterületen (például hímes tojásokon és fazekasedényeken) előbukkanó székely-rokon jeleket és magyarul jól elolvasható hieroglifikus szövegeket, amint a székely írás szó- és mondatjeleiről (pl. az "us", a ten, a "tprus" és az Egy isten jelekről) sem eshet szó a köreikben szó- és mondatjelként. A hozzá nem értéssel párosult, a "tudományos konszenzustól" való egzisztenciális rettegés olyan fokú a köreikben, hogy inkább vállalják a köznevetséget az alapfokú ismeretek hiányáról tanúskodó dolgozataik miatt (Máté Zsolt, Sándor Klára és Róna-Tas András nem vették észre, hogy feltételezésük a "tprus" jelről képtelenség, mert a nikolsburgi ábécé sorvezetése jobbról balra halad). Inkább megváltoztatják, hibásnak mondják, vagy tévesként kezelik a legfontosabb forrást is, csak ne kelljen elismerniük a szó- és mondatjelek létét (mint azt tette Sándor Klára és Róna-Tas András a nikolsburgi ábécével). Nem hajlandók létezőnek elfogadni Veit Gailel híradását a székely szó- és mondatjelekről (hogy így a székely írást végső soron a sémi írásokból vezethessék le?).
(3) Apró szépséghibája azért volt ennek a nyitottságnak. Kezdetben ugyanis az volt a rend, hogy a hozzászólásra jelentkező hallgatók között csinos hölgyek osztották ki a mikrofont. Amikor azonban a kezembe került, akkor az előadást elnöklő Vásáry István szükségét érezte az addigi gyakorlat megváltoztatásának. Arra utasította a mikrofon kiosztóit, hogy mostantól csak annak adják oda, akinek azt engedélyezi. Nem az öltözködésemmel, vagy a hozzászólásom stílusával lehetett baja, mert nem vén szélhámosnak, hanem professzor úrnak szólítottam a megkérdezettet s egyébként is vigyáztam arra, hogy ne érhesse jogos kritika a ház elejét. Nem ezekkel a formaságokkal volt baj, hanem azzal, hogy a közönség számára a legválasztékosabb stílusban is nyilvánvalóvá tettem: ez az akadémikus fórum nem mond igazat a székely írásról.
(4) Ahhoz ugyanis tudósi alázatra lett volna szükség, hogy a karrier féltéséről (a tudományos konszenzustól való páni rettegésről) elfeledkezve, csak a szakmai kérdés megoldásával törődjenek a közpénzen tartott kutatók.
Irodalom
Levél Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának
A Magyarságkutató Intézetnek, Dr. Horváth-Lugossy Gábor főigazgató úrnak
Megírtam egy cikkben, hogy a Magyar Természettudományi Múzeumban legutóbb rendezett Attila-kiállításuk tudományice egy szégyenteljes csőd volt. Azt hirdette ország s világ számára, hogy szakmailag-erkölcsileg nem kellőképpen felkészültekre bízták ennek az érdekes témájú és rokonszenves mondanivalójú, új tudományos eredményeket is felvonultató kiállításnak a megrendezését. A Török Tibor és Neparáczki Endre nevéhez kötődő genetikai eredmények alapján azt kívánhatták sugallni a látogatóknak, hogy Árpád honfoglalói jórészt hunokból álltak, ám ennek alátámasztásakor indokolatlanul álltak meg félúton. Nincs olyan szabály, hogy a biológusoknak, genetikusoknak, régészeknek, történészeknek tilos ismerniük és felhasználniuk a székely írást és a magyar hieroglif írást, ők mégis - bátorság és tudás hiányában - visszariadtak a lehetőségtől.
A szegedi genetikusok felismerésének hírére rögvest ki is tört a parasztgyalázat: a nyelvészek és a régészek elkezdték cikizni a genetikusokat, hogy miért ártják magukat mások dolgába. A genetikusoknak ugyan igazuk volt, de nem tudták megvédeni magukat, mert - tévesen - azt hitték, hogy a "tudományos konszenzus" jóváhagyása nélkül nem hivatkozhatnak a hieroglifikus írásemlékeinkre. Az nem számított semmit sem, hogy időben megírtam azt is: valójában nincs is tudományos konszenzus (hacsak nem a magyar- és tudományellenes akadémikus rovásundort értjük ez alatt a fedőnév alatt).
A múzeumi kiállításon illusztrációként be is mutatták két szép honfoglalás kori tárgy másolatát (kiállíthattak volna egy harmadikat is), csak az általános rettegés és hozzá nem értés légkörében éppen azt felejtették el közölni, hogy ezeken magyarul elolvasható hieroglifikus mondatok vannak. A közönség számára évszázados vitát döntött volna el arról, hogy a honfoglalók magyarul beszéltek-e, vagy sem, s hunok vagyunk-e, vagy sem. Ez a nemzetet foglalkoztató kérdés, amire vagy száz éve várjuk a választ (ugyanerre a sorsra jutott a tudományos haladás szempontja is), sokadrangúnak bizonyult egy arctalan ellenérzés, a székely írás (és a magyar hieroglif írás) említésének, hasznosításának akadémikus tilalmához képest.
A kiállítást rendező két szervezetet időben értesítettem ezekről az olvasatokról, de ők a pártállami "tudomány" rovásgyűlölő hagyományait követve, vagy azok következtében képtelenek voltak a hír ellenőrzésére és hasznosítására. A Magyarságkutató Intézet a fent említett levélben elhatárolódott a feladattól, a Magyar Turán Alapítvány vezetője pedig annak idején több tucat rovásírással foglalkozó könyvet tiltott ki (nyilván olvasatlanul és megértetlenül) a Kurultáj területéről. Talán más kecskékre kellett volna bízni a káposztát?
Fehér Bence a szkíta és a "rovás" jelek elhatárolásába bukott bele
Fehér Bence vezeti a Magyarságkutató Intézet egyik nyelvi szekcióját és rokonszenves módon foglalkozik régi írások jeleivel is. Ezt azonban úgy teszi, hogy az akadémikus áltudomány legelavultabb dogmáit szentségként kezeli, miközben a rovásjeleket fel sem ismeri. Ezzel örök időkre foltot ejtve a saját hírnevén is, meg az éppen csak megalakult Intézetén is.
A karosi temető csontjainak besorolásáról folytatott mellébeszélés
Mellébeszélés, mert a nyelvet igazoló írásos bizonyítékot - amelyet tálcán kínáltam a résztvevőknek - hozzáértés, bátorság és tudósi alázat (4) hiányában nem tudták felhasználni, nem is hozták szóba. Sándor Klára nyelvész és rovológus, Révész László régész (a karosi temető ásatója) és Török Tibor genetikus arról bonyolódtak vitába, hogy a karosi temető honfoglalói milyen nyelven beszélhettek. Az volt a kérdés, hogy magyar vezetők, vagy innen-onnan összeverbuvált zsoldosok csontjairól van-e szó? Csak a bizonyítékot, ami ott volt az orruk előtt, azt nem használta fel egyikük sem.
Észrevételek
2. ábra. A honfoglalás korából ránk maradt Bodrog-alsóbűi rovásszöveg olvasata: Lyukónak, a jobbról első jel a lyuk szójele, amihez folytatólag csatlakozik a betűkkel írt ónak szóvég, Lyukó a hun-avar napisten egyik neve volt
(1) A Bodrog-alsóbűi rovásszöveg (2. ábra) akadémikus értelmezői rendszerint elkövetnek néhány alapvető hibát. Kisiskolás hibákat, amelyeket könnyen ki lehetett volna kerülni, amennyiben hajlandók kívülállókkal is szót váltani róla. Ezt azért nem tették meg, mert nem kívánták leleplezni a Haynau óta divatozó, de sohasem bizonyított akadémikus rögeszméiket.
3. ábra. A székely írás "f" betűje a csíki feliratból (balra) és a nikolsburgi ábécéből (jobbra), az "f"-nek nincs üres közepű változata
4. ábra. A székely írás "ly" betűje Thelegdi nyomán (balra) és a konstantinápolyi írásemlékről (jobbra), a "ly"-nek van üres közepű változata
5. ábra. Hun ékszer Lyukó jele Kercs és Beja lelőhelyekről
5. ábra. Hun ékszer Lyukó jele Kercs és Beja lelőhelyekről
- A másik hiba, amit az akadémikus "tudósok" rendre elkövetnek a fúvókatöredék kapcsán, a székelyekre való hivatkozás. Legutóbb Sándor Klára emlegette, hogy a Bodrog-alsóbűi rovásmaradvány lehet a székely írás emléke, ha valóban éltek székelyek a környéken. Ez a téveszme visszaköszön az akadémikus irodalomban. Hiába mondtam el ismételten és nyilvánvaló ettől függetlenül is, hogy a székely írás elnevezésből nem lehet kiindulni, hiszen alig száz éve nevezték csak el ezt az írást székely (rovás)írásnak, korábban hun-szkíta írás volt a neve. Azaz, ha azt a népcsoportot keressük, amelyik ezt az írást korábban használta, vagy akikről az írást eredetileg elnevezték, akkor hunokat kell keresnünk (akiket avarnak, vagy szkítának is hívtak időnként).
- A harmadik hiba, hogy a "nagyok" a hiányos szakismeretük és a prekoncepcióik szorítása miatt képtelenek megemészteni a székely írás szójeleinek létét s hogy ennek a Bodrog-alsóbűi írásmutatványnak is egy szójel van az elején. Ha pedig ezt a tényt nem tudják feldolgozni, akkor sohasem fognak értelmes és a magyar nyelvnek megfelelő olvasatot előadni.
- A negyedik téveszméjük, hogy a köreiken kívülről érkező szakmai felvetésekre és kritikára - úgy vélik - elegendő hallgatással és a finnugrista jelzőkészlet kiosztásával, meg az ajtók bereteszelésével válaszolni. Nem gondoljuk, hogy ha az egyetemeken csak szakmai képtelenségeket tanítanak a székely írás eredetéről, akkor az onnan kikerülő fiatal szakemberek zárt köre képes lesz gyors szakmai sikerek elérésére.
(2) Ilyen dogmából és előfeltevésből van egy sor. Például az egyik szerint a székely írást mindenáron eredeztetni kell valahonnan, mert mi magyarok nem lehettünk képesek saját jelkészlet és írás kialakítására. Akkor sem merül fel a "tudós" urakban és elvtársnőkben ez a lehetőség, ha az ősvallási jelkészlet (a székely írás őse) már a kőkorban el volt terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig. Dolgozataik szerint akkor sem lehetett ősi írásunk, ha közismert, hogy minden sztyeppi népnek volt saját írása. Akkor sem, ha bármelyik okosabb általános iskolás negyedóra alatt képes egy új ábécé összeállítására, amikor titkos levelezést kíván folytatni valamelyik barátjával stb. Az írás átadójának vagy száz éve leginkább csak török népet szemelnek ki, mert a finnugrista feltételezések szerint az Urálból a Kárpát-medencéig tartó rövid őstörténetünk során csak a török népektől vehettünk át írást. A hunokat ugyan - a hun nyelv ismeretének hiányában is - török nyelvűnek tartják, ám őket mégsem szabad az írás átadójának tekinteniük, mert az valamelyest támogatná a magyar történeti hagyományt. Szerintük a székely írást csak a székelyek ismerték, ezért nem hajlandók észrevenni és tárgyalni az egész magyar nyelvterületen (például hímes tojásokon és fazekasedényeken) előbukkanó székely-rokon jeleket és magyarul jól elolvasható hieroglifikus szövegeket, amint a székely írás szó- és mondatjeleiről (pl. az "us", a ten, a "tprus" és az Egy isten jelekről) sem eshet szó a köreikben szó- és mondatjelként. A hozzá nem értéssel párosult, a "tudományos konszenzustól" való egzisztenciális rettegés olyan fokú a köreikben, hogy inkább vállalják a köznevetséget az alapfokú ismeretek hiányáról tanúskodó dolgozataik miatt (Máté Zsolt, Sándor Klára és Róna-Tas András nem vették észre, hogy feltételezésük a "tprus" jelről képtelenség, mert a nikolsburgi ábécé sorvezetése jobbról balra halad). Inkább megváltoztatják, hibásnak mondják, vagy tévesként kezelik a legfontosabb forrást is, csak ne kelljen elismerniük a szó- és mondatjelek létét (mint azt tette Sándor Klára és Róna-Tas András a nikolsburgi ábécével). Nem hajlandók létezőnek elfogadni Veit Gailel híradását a székely szó- és mondatjelekről (hogy így a székely írást végső soron a sémi írásokból vezethessék le?).
(3) Apró szépséghibája azért volt ennek a nyitottságnak. Kezdetben ugyanis az volt a rend, hogy a hozzászólásra jelentkező hallgatók között csinos hölgyek osztották ki a mikrofont. Amikor azonban a kezembe került, akkor az előadást elnöklő Vásáry István szükségét érezte az addigi gyakorlat megváltoztatásának. Arra utasította a mikrofon kiosztóit, hogy mostantól csak annak adják oda, akinek azt engedélyezi. Nem az öltözködésemmel, vagy a hozzászólásom stílusával lehetett baja, mert nem vén szélhámosnak, hanem professzor úrnak szólítottam a megkérdezettet s egyébként is vigyáztam arra, hogy ne érhesse jogos kritika a ház elejét. Nem ezekkel a formaságokkal volt baj, hanem azzal, hogy a közönség számára a legválasztékosabb stílusban is nyilvánvalóvá tettem: ez az akadémikus fórum nem mond igazat a székely írásról.
(4) Ahhoz ugyanis tudósi alázatra lett volna szükség, hogy a karrier féltéséről (a tudományos konszenzustól való páni rettegésről) elfeledkezve, csak a szakmai kérdés megoldásával törődjenek a közpénzen tartott kutatók.
Irodalom
Levél Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának
A Magyarságkutató Intézetnek, Dr. Horváth-Lugossy Gábor főigazgató úrnak
Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése
A Bodrog alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak
Átugorható szállásreklám a The Ronettes ürügyén
Ez a végérvényes és megváltoztathatatlan hibák őszinte beismerésének pillanata. Mert ugyan oldalakon keresztül sorolhatnám a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház érdemeit, de itt az idő sort keríteni az őszintére is. Nem a természeti környezettel, nem a fürdőszobák felszereltségével és a szobák szépségével, kényelmével van baj, hanem - szomorúan vallom be - a szállásgazdával, vagyis e sorok írójával. Hogy a nyájas olvasó is fel tudja mérni a helyzet tragikumát, előbb meg kell hallgatnia az alábbi zeneszámot:
Nos, egyszer voltam az egykor létezett NDK-ban egy üdülésen, ahol a szállásgazda műsorral szórakoztatta a kedves vendégeit. Ennek során énekelt és táncolt is, sőt ez utóbbi keretében még az asztalra is felugrott és ott is illegette magát. Ez a kép motoszkál bennem a közel 30 éves szállásadói pályámon. Ilyenkor fel-felmerül az önvád is: valóban mindent megtettem azért, hogy a vendégeimet elkápráztassam?
Ami a táncmozgás és az asztalra való felmászás fizikai lehetőségét illeti, erre még - némi segítséggel - talán vállalkozhatnék. A kedves vendégeim bizonyára jót mulatnának az esetlen idétlenkedésemen. Azonban a The Ronettes előbb megnézett produkciója láttán inkább letennék erről. Ugyanis énekelni is kellene s ezt nem illik megkísérelni az én adottságaimmal. Már a testmozgásom sem oly kecses, mint ezeké a drága leánykáké, és - sajnos - énekelni sem tudok olyan megrázó szépséggel, mint ők. Ezért nem marad számomra más, mint, hogy töredelmesen bevalljam: a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház gazdája korántsem tud olyan műsort adni a Velemérre tévedő nagyérdemű közönségnek, mint a The Ronettes. Legfeljebb a hozzájuk kapcsolódó emlékeimet tudom elmesélni.
Amikor ez a szívbemarkoló zeneszám (velem együtt) még újnak számított, akkor volt egy Orionton táskarádióm, ami állandóan a fülemhez volt nőve. Azzal utaztam a villamoson, azzal ettem a reggelit, azt hallgattam az iskolai szünetben (a mateklecke másolása helyett) és persze ez szólt a párnám alatt is, amikor elaludtam. S ha véletlenül sikerült elcsípnem a The Ronettes zenéjének néhány taktusát a recsegő és ropogó távoli adók valamelyikén, akkor boldog voltam. Hiszen íme a bizonyság ország s világ előtt arról, hogy a világ szép és élni érdemes! Még akkor is, ha a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház gazdája jobban teszi, ha nem táncol és nem énekel.
Köszönjük Varga tanár úr, hogy a MTA magyarfóbitáit sarokba szorítja a tudás fegyverével. Köszönjük, hogy írásaiban megismerteti érdeklődő olvasóival művelődésünk fontos dokumentumait, a hun-szkíta szakrális hieroglifákat. Sokan vagyunk szabadegyetemének olvasói, és szeretnénk, ha tudná, rokonszenvvel követjük eredményeit, és reméljük kutatásainak elismertetését, és az oktatásba történő bevezetését.
VálaszTörlésÁkos Nomád a fészbukon: "Bezzeg ha mindenki összeírhat minden baromságot, na az majd előrevezeti. Amúgy a múltkor nem válaszoltál a kérdésemre: te saját kútfőből írsz ekkora baromságokat, szívsz valami jó anyagot, vagy valaki megfizet azért, hogy ködösítsd az egyszerű, hiszékeny embereket? Azért ha szívsz valamit, jó lenne betiltani..."
VálaszTörlésVG: A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika https://vargagezairastortenesz.blogspot.com/2018/12/a-borju-elbodulese-finnugrista.html
Nem vagyok tudós ,csak egyszerű ,a magyarságomat megélni ,és eredetünket tudni szerető polgár .Megjegyzem ! Némely akadémikust ,elnézést ha erős lesz a kifejezésem ,le lehetne húzni a WC-n,megcsontosodott , pozició hajhász és védő ,semmi más ! Köszönöm a hiteles írást Varga Géza
VálaszTörlésÚrnak .
Megtisztelt a figyelmed. Köszönöm!
TörlésMegy Elek a fészbukon: "Veled vagyunk Tanár úr! Álhatatos küzdelmed nem hiábavaló, mert ezrek tanulják itt tőled őskultúránk örökségét."
VálaszTörlésVG: Köszönöm! Ezért érdemes csinálni.