Bevezető
Az Árpád dinasztia és általában a magyar nép jelhasználata (ide értve a székely írást és a nemrég felfedezett, de pl. a hímes tojásokon napjainkig használt magyar hieroglif írást is) a kőkori ősvallás jelkincséből maradt ránk. Ennek köszönhető, hogy a jeleinknek meglepően sok párhuzama van a világ korai írásrendszereiben:
- A Pireneusokban fellelt 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészletben 20 székelyazonos jelet találunk.
- A 6000 éves Tordos-Vincsa kultúra jelei között 49 székelyhez hasonló jel van.
- A 4-5 ezer éves Indus-völgyi írás jelei között legalább 40 székely párhuzamot találtam eddig.
- A kb. 6000 éves kínai írás jelei között 50 egyező jelre bukkantam.
- Az amerikai indiánok népi jelkészletében is akad vagy 40 székelyazonos szójel. .
A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás azt mutatta ki, hogy e párhuzamok nem a véletlen egyezésnek, hanem a jelrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhetők. Az emberiség ismert írásrendszerei egyetlen ősi jelkészletből alakultak ki. Ez az ősforrás a kőkori ősvallás jelrendszere volt.
Ez a kőkori eredetű, jórészt székelyazonos jelcsoport világszerte elterjedt és beépült a később megszülető írásrendszerekbe. Ennek köszönhetők a sorozatos megfelelések, amelyeket a magyar jelkészlet és a világ írásrendszerei között lépten-nyomon találunk. Nincs ez másképpen az Árpád-ház által használt legfontosabb jelek (az árpádsávok, a kettős kereszt és a hármas halom) esetében sem. E cikkben közülük az árpádsávok párhuzamait kísérlem meg azonosítani és a segítségükkel megpróbálom tisztázni a jelkép származását, rokonsági körét és jelentését.
A jeltörténet eddig feltárt adatai arra utalnak, hogy az Árpádház uralmi jelképeinek (a hármas halomnak, a kettős keresztnek, az árpádsávoknak és a népnév azonosítása miatt a társaságukba sorolható szabír ős mondatjelnek) a története valamiképpen összefügg a neolitikus forradalom történetével. Kb. 8000 évvel ezelőtt ugyanis a szabírok által meghatározott Termékeny félhold területéről kiinduló etnokulturális hatás elérte a Kárpát-Balkán térséget, majd Európa távolabbi területeit is. Ez nem csak kulturális, hanem genetikai hatás is volt, azaz embercsoportok vándoroltak délről északra.
Ezt az Anders Götherstörm, a Stockholmi Régészeti Kutatólaboratórium archeogenetikai kutatásainak vezetője által végzett genetikai analízis mutatta ki, amelyhez a dns-t az anatóliai Kumtepéről, Trója előfutárából nyerték. Erről az ancientpages.com számolt be a Stockholmi Egyetemre hivatkozva. E genetikai összefüggések alátámasztják azt a következtetésemet, hogy a vizsgált jelképeket nem tekinthetjük puszta díszítésnek, vagy egy szokásos írásjelnek, mert azok a világnézetet is kifejezvén az identitást meghatározó nemzetségjelként is szolgáltak. Azaz a felsorolt jelek előfordulásai felhasználhatók a szabír nevet egykor viselő magyarság korai történetének megértéséhez.
Az Él, élő etimológiája
Az árpádsávok emlékeztetnek az "l" (Él, élő) rovásjel egyik alakváltozatára, amely egy háromszögben lévő két vízszintes vonal. Ez indokolja, hogy megismerjük az Él, élő szavak etimológiáját.
Az AI szerint az Él (héberül: אֵל, ugaritiül: 𐎛𐎍, akkádul: Ilu) az egyik legrégebbi északnyugati sémi istennév. Maga a sémi szó közvetlenül az „isten” vagy „istenség” fogalmat jelenti. Ugariti és kánaáni forrásokban az istenek panteonjának legfőbb, teremtő atyja, az ég és a föld ura. A legelfogadottabb nyelvészeti nézet szerint a sémi '-l (vagy '-y-l) tőből származik, amelynek jelentése „előre állni”, „elöl lenni” vagy „uralkodni”. A név akkád megfelelője az Ilu, az arabé az Ilah (amelyből az Allah név is származik), a héberben pedig az Él. Már az i. e. 3. évezredben (századokkal Ugarit virágkora előtt) felbukkan a mezopotámiai akkád nyelvben (Ilu = isten formában) és az észak-szíriai eblai nyelvben is. A szó tökéletesen levezethető a proto-sémi *ʔil- tőből, és minden sémi nyelvben ugyanazt jelenti: istent.
Az Él istennév kánaáni mitológiája és ószövetségi továbbélése a vallástörténet legizgalmasabb fejezetei közé tartozik. Az ugariti (észak-szíriai) agyagtáblák alapján Él a panteon feje, de karaktere és szerepe sajátos. Ő a „teremtmények teremtője” és az emberiség atyja, az istenek nemzője. Hosszú szakállú, trónon ülő, jóságos, bölcs és könyörületes patriarchaként ábrázolják. Bár ő a legfőbb tekintély, a mítoszokban gyakran átengedi az aktív kormányzást az olyan fiatal, dinamikus viharisteneknek, mint Baál.
Az akadémikus etimológia mai állása szerint a magyar él (ige) és élő (melléknév) szavaknak semmilyen történeti vagy nyelvészeti közük sincs a sémi Él istennévhez. A kettő közötti hasonlóság egy véletlen hangzásbeli egyezés (úgynevezett alakilag hasonló szópár), amely két teljesen eltérő nyelvcsaládból és gyökérből származik. Amihez azt tehetjük hozzá, hogy a tudományban illetlenség a véletlen szó használata, mert véletlen nincs is. Azt nevezzük véletlennek, aminek az okát nem ismerjük, vagy amiről nem akarunk beszélni. S a nyelvtudomány által felhasznált források nem szolgálnak adatokkal például a Halaf kor szavairól.
A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára és az Új Magyar Etimológiai Szótár adatai alapján a magyar él ige rendkívül mély, uráli és finnugor tőről fakad. A szó az uráli *elä- tőből származik, amelynek jelentése már több ezer évvel ezelőtt is „él, létezik, lakik” volt. Ez a tő ugyanúgy megtalálható a nyelvrokonainknál: a finnben (elää – él), a számi/lapp nyelvben (ælle- – él) és a szamojéd nyelvekben is (pl. szelkup ili- – él). Ebből az ősi uráli tőből fejlődött ki szinte a teljes biológiai létezéssel kapcsolatos szóbokrunk: élet, élő, eledel, élelem, eleség, eleven.
Az árpádsávok gondolati háttere
Az ókori írásrendszerek némelyikében a függőleges vonalkázás "eső", a vízszintes hullámvonal pedig "víz", vagy "folyó" jelentésű (1. és 2. ábra). Ezekben az életet adó, vízre utaló csíkokban kereshetjük az Árpád-sávok eredetét, amelynek korai változataiban ezek a csíkozások meglehetős változatosságot, esetenként kevert alkalmazást mutatnak (amikor a függőleges és a vízszintes csíkok egyszerre, vagy felváltva jelenkeznek. E szójelek jelentése az "eső", "folyó" és "víz" mellett "Él, élet, élő" volt. Egy ilyen utóbbi szójelből alakult ki a székely írás "l" betűje, amelynek szintén van függőleges és vízszintes csíkozású változata is.
1. ábra. A sumér a "folyó" szójel legkorábbi alakja
Az egyik legősibb sumér ékírásos jel az „a” szójel volt, ami magát a vizet jelentette. A jel eredetileg két, folyóvizet ábrázoló vízszintes hullámvonal (1. ábra).
2. ábra, Egyiptomi "víz" hieroglifa, egyúttal az n jele is
Az egyiptomi hieroglif írásban az egyetlen hullámzó vonal a „víz” ideogrammája volt, amit a „víz” szó rögzítésére használtak és egyúttal az „n” hangot is jelölte (2. ábra). Ha három ilyen hullámvonalat raktak egymás fölé, az a „folyó” vagy általánosságban a „több víz” fogalmát fejezte ki.
Az árpádsávos címerfél ezek körébe tartozik, de a székely írásban meglévő párhuzamuk őse nem "víz", vagy "folyó", hanem az "Él, élet, élő" jelentésű szójel. Erre abból következtethetünk abból, hogy az "l" rovásjel akrofóniájának rekonstrukciója az él, élő, élet szavakhoz, vagy inkább az Él istennévhez vezetett. Nyilván azzal összefüggésben, hogy a víz az élet lehetőségét adja, amit az Istennek köszöntek meg. Az amuletteken is azért fordulhat elő ez a jel, mert Él isten jelképeként használták az "eső", a "víz" és a "folyó" jeléből alkotott montázst. Ebből az ősvallási jelképből alakult ki az Él, élet, élő hieroglifa, majd az akrofónia során a ma ismert "l" rovásjel.
Az árpádsávok magyarázatában máig fennmaradt a folyókhoz kötődő, de már (a szállásterület változása miatt) modernebbnek tűnő értelmezés, miszerint a Tisza, Duna, Dráva, Száva folyók jelképei lennének a magyar címer ezüst (fehér) sávjai. Mivel e jelet nagy valószínűséggel a neolitikus forradalom szabír/hurri népessége hozta a Kárpát-medencébe, feltehetően e négy folyóhoz fűződő magyarázat is lehet akár 7500 éves is. Korábban az Éden négy szent folyóját s általában a folyó, vagy az élet fogalmát jelölhették az árpádsávok párhuzamai.
A neolitikus jelek között a sávok és a pontok az esőt és a folyókat, valamint a megnedvesített, megtermékenyített földet ábrázolják. Ha ezt a Halaf-kultúra kontextusába helyezzük, Észak-Mezopotámiában (a száraz zónában) az eső élet-halál kérdése volt, így nem csoda, hogy ez a motívum szent jelként került fel a rituális edényekre.
A sumér proto-ékírásban és a későbbi ékírásban is a víz (sumérul: A) jele eredetileg két vagy három párhuzamos, hullámos vagy egyenes vonal volt. Ugyanez a jel jelentette az „apa”, a „mag” és a „nemzés” fogalmát is, ami közvetlen összekötő kapocs a termékenység, az égi áldás és az uralkodói dinasztiák (ősök) között. Ezzel összefügg, hogy az Árpád dinasztiában az árpádsávokat a család, a hercegek használták, akik trónralépésük után már a hármas halmon álló kettős keresztet viselték.
A nemzetközi és a magyar heraldikai kutatások egyaránt elismerik, hogy a címerpajzsok vízszintes vagy függőleges sávjai (pólyák és cölöpök) nagyon gyakran folyókat szimbolizálnak. A magyar hagyományban az árpádsávok négy ezüst sávját a négy szent folyóval (Duna, Tisza, Dráva, Száva) azonosítják. E középkori magyarázat nem a semmiből ugrott elő, hanem a neolitikus „sávos víz-szimbólumok” egyenes ági kultúrtörténeti örököse.
Cser Ferenc – Darai Lajos Magyar folyók – Árpádsávok című munkájukban érintik a sávok és a folyóvizek, valamint az ősi írásjelek kozmikus kapcsolatait.
Az árpádsávok Halaf előfutárai
3. ábra. A Halaf kultúra ismeretlen jelentésű jele egy cserépdarabról (fent), amely - a későbbi párhuzamokból sejthetően - "eső", vagy "élet" jelentést rögzíthetett, alatta a székely írás "n" (nagy) jele, amelynek íve a rovástechnológia miatt fordult függőlegesre (egy bicskával egy fapálcába nem lehet vízszintes jelet róni)
A 3. ábrán látható 7-8 ezer éves Halaf hieroglifa (vallásos kötődésű szójel) az égbolt ívét a magyar hieroglif írás nagy szójelével jeleníti meg (1). Az aláhulló eső jelzésével együtt már Él, élet, élő lehetett a képjel jelentése.
4. ábra. A Halaf amulett alakja, peremének kialakítása az égbolt ívéből hulló esőt idézi, felületébe a székely írás "l" (élő) jelének négy változatát vésték egy folyóra utaló hullámvonal két oldalára, az ábra jobb szélén fentről lefele a székely írás "l" (Él, élet, élő) jele és egy hullám alakú ügy "folyó" jel, az olvasat: Él ügy (mai magyarsággal: Élő folyó)
A 4. ábra jobb felső sarkában a székely írás "l" rovásbetűjének egyik változata, alatta egy korondi gyertyatartó hullámvonala látható. A Halaf amulett jelhasználatának jellegzetessége, hogy a függőleges vízábrázolás (az eső) mellett megjelenik a vízszintes vízábrázolás (a folyó) is. A víz ősvallási szerepével, életet adó voltával függ össze, hogy az ábra bal felső sarkában megjelenő és a székely írásban is szereplő jel Él isten és az élet, élő szavak jele. Ez az Él, élő, élet hieroglifa a következőkben is váltakozva mutat vízszintes és függőleges vonalkázást, nyilván az esőre és a folyókra, vagy inkább Él istenre utalva, amelyek az életerőt jelentik a világ számára.
5. ábra. Halaf pecsétnyomó az égbolt (a nagy hieroglifa) jeléből aláhulló víz (folyók, vagy eső) képszerű ábrázolásával (fent) és a székely írás "l" (Él, élet) rovásjele (alatta)
6. ábra. Halaf tál töredéke a British Múzeumban az Él országa mondattal, a hegyek sora ország jelentésű, ám a fenti, "fejjel lefele lógó" jelsor az égi országot, Isten országát jelölheti, az alsó pedig a halandókét, akiknek élete az esőtől függ
Bronzkori Él, élő hieroglifa a Kárpát-medencében
7. ábra A szombathelyi Smidt Múzeum bronzkori tálján az egymás után sorakozó és "a fejük tetején álló" Él, élet, élő hieroglifák egy hullámvonalat is alkotnak, amely jelhasználat emlékeztet a fenti Halaf amuletten látható eljárására, ahol a vízszintes hullámvonal folyót, a függőleges vonal pedig esőt jelenthet
A szombathelyi Smidt Múzeumban kiállított bronzkori edény hasonló jelmontázsa (7. ábra) arra utal, hogy a Halaf kultúra emberei magukkal hozták ezt a jelképrendszert a Kárpát-medencébe. A jelek világában napjainkig meg is őriztük a világnézetük, az isteneik, a nyelvük és a jelhasználatuk maradékát.
8. ábra. A kínai jóslócsont-írás "eső" jele
A 8. ábrán látható 3600 - 3200 ezer éves kínai szójelek az égbolt ívét a magyar hieroglif írás ég szójelének párhuzamával jelenítik meg (2). Az írásjelek elve azonos a fenti Halaf írásjel szerkezetével: az égboltot ábrázoló valamilyen magyar jel alatt az esőcseppeket ábrázolják függőleges vonalakkal. Ugyanez a székelyazonos "ég" hieroglifa van a ... ábrán lévő Indus-völgyi jel tetején is.
Egyiptomi párhuzam
9. ábra. Az egyiptomi hieroglif írás "eső" jelentésű jelsorozatának balról első jele az égbolt ívét és az abból aláhulló esőt ábrázolja
Indus-völgyi és tamil párhuzamok
Egyelőre nem tekinthető általánosan elfogadottnak az a gondolat, hogy a magyar jelkészletnek kapcsolata lehet az Indus-völgyi civilizáció, vagy a még távolabbi Gangesz vidéki civilizációk jelkészletével. Amikor Tóth Csaba kedves veleméri szomszédomat, a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának vezetőjét egy 2026-os veleméri előadását követően megkérdeztem, hogy szerinte lehet-e összefüggés az árpádházi és az indiai érmek között (gondolva a rajtuk lévő hasonló jelekre), akkor ezt a lehetőséget tagadta. Kétségtelen pedig a jeltörténeti összefüggés, bár ennek híre nehezen jut el az akadémikus tudomány magaslataira.
Srini Kalyanaraman például felvet egy lehetőséget, amit az Árpádházi érmeken lévő nem latinbetűs jelek értelmezésekor figyelembe vehetünk. Szerinte ugyanis az indus írás a mleccha (meluhha) nyelvet beszélők által használt szavak rögzítési rendszere. Az írás szimbólumait használó alternatív rendszert a bronzkori forradalom tette szükségessé, amely többlettermékeket termelt az Eurázsiában folytatott cserekereskedelemhez. A Selyemutat két évezreddel megelőzte egy Ónút, amely a Mekong-delta Ónövéből Eurázsiába juttatta az ónt, a Sarasvati-Sindhu civilizáció tengerjáró kereskedői által közvetítve. Az Indus írás a hieroglifákat a kereskedelem fémmegmunkálási katalógusainak dokumentálására használta. A hieroglifák egy részét a fémmegmunkálás adatainak nyilvántartására, a kereskedelemben előforduló konkrét termékekre használták, ami előrelépést jelentett a csereügyletekben a csereérték szabályozásában. Az általa bemutatott Indus-völgyi jelek között megtaláljuk a hármas halmot is, ami előfordul az Árpádházi érmeken is, lehetőséget adva ezzel a kapcsolat kutatására.
A haifai hajóroncsból előkerült óntábla a bizonyság rá, hogy ezen az úton elkerülhetett néhány Indus-völgyi jel a Közel-Keletre, ahonnan a kérdéses magyar jelek származtatása már az akadémikus "tudomány" számára is legálisnak számít. Van természetesen másik magyarázat is, amivel az Indus-völgyi és a magyar jelhasználat közös elemi megmagyarázhatók. A lehetséges magyarázatok felvázoléása és a közöttük való választás azonban nem e cikk feladata.
10. ábra. Az Indus-völgyi turulábrázolás farktollai az Él, élő hieroglifával azonosak, a fölötte lévő ragyogó, meg a mellette lévő magas és kő, valamint a turul "vállainál" lévő Ak "patak, Heraklész" és ügy "folyó" hieroglifák kétségtelenné teszik, hogy itt a Tejúttal azonos Istentől (a turultól) eredő, életet adó eső, vagy folyók megjelenítéséről van szó
11. ábra. Indus-völgyi írásmutatvány egy cseréptáblán, balról első jele a "hegyen álló, eget tartó fa" ábrázolási konvenció példája, a fa felső része és az égbolt a székely ten "élet" szójel megfelelője, a háromszög alakú pedig az "l" (él, élet, élő) rovásjellel azonosítható, a benne lévő vízszintes vonalak az 1/b. és 1/c. ábrák tanulsága alapján folyókra utalhatnak
12. ábra. Egy
tamil ligatúra, amelynek égboltot jelképező felső részén a függőleges vonalak az esőt jelenthetik, az Istennel azonos világoszlopot jelképező alján pedig az "l" (
él, élő) rovásjel megfelelőjét találjuk a feltehetően folyókra utaló vízszintes vonalakkal
Szarmata párhuzam
13. ábra. Filipovkai szarmata szarvas különböző állású, az
Éden négy szent folyójára utaló
él, élet, élő hieroglifákkal és további rovásjel-párhuzamokkal, az ábra jobb szélén magyar jelpárhuzamok, a jobb alsó sarokban a székely írás egyik "l" betűje
Az avar Él, élő hieroglifa
.
14. ábra. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában lévő avar érem előlapja, az ábra bal oldalán a jobbról balra olvasandó Ragyogj, ragyogj, ragyogj ... Él földje mondat, a jobb oldalon pedig a székely írás "r", "l" és "f" betűi (az "l" betűnek mindkét alakját, felettük pedig az Árpád-sávos címert is feltüntettem)
15. ábra. Pécskai avar szíjvég egyik oldala a Nagy Ak Él mondattal (mai magyarsággal: Nagyságos Ak élő folyó), az Él hieroglifa (az árpádsávok elődje) itt három, égig csapó hullámtarajt ábrázoló függőleges kacskaringó (jó "folyó" szójel) alakjában jelenik meg, az ábra jobb szélén fentről lefele a székely írás "n" (nagy), Ak (patak, Heraklész) és "l" (Él, élő) jelei
16. ábra. Pécskai avar szíjvég másik oldala a Nagy ügy Él (mai magyarsággal: Nagy folyó Él) mondattal (fotógrafika)
17. ábra. A hieroglifákból alkotott elolvasható tájképet rögzítő pécskai avar
veret (a fényképe középen), az ábra jobb szélén a székely írás párhuzamos jelei, amelyek
az olvasatot lehetővé teszik, a háromágú zsen "zsendül, újjászületik, feltámad" hieroglifa mögötti poncolás az esőt (Él isten jelenlétét) jelzi
A honfoglaló magyarok Él, élő hieroglifája
18. ábra. A tiszabezdédi honfoglalás kori tarsolylemez köriratában több példányban megtalálható a zsenge hieroglifa, a pécskai avar szójel megfelelője, a tarsolylemez jeleinek olvasata: Dana ős nagy sar zsenge (mai magyarsággal: Dana ős nagyúr zsendül "feltámad, újjászületik")
A tiszabezdédi zsen "zsendül, újjászületik, feltámad" hieroglifa hátterében lévő poncolás pontosan megfelel a pécskai avar jelhasználatnak. A poncolás mindkét esetben az Él, élő hieroglifa, az eső jelzése, az árpádsávok előképe. E két jel (a zsen és az Él) egy szemantikailag és grafikailag is összetartozó üzenetet rögzít. E szerint az Él isten által biztosított eső teszi lehetővé a növények és az élet megújulását. Ez a jelhasználati és gondolati rendszer a Halaf kor óta kimutatható és párosul a szabír ős etnikumjelző mondatjel előfordulásaihoz is.
Az amerikai indiánok Él, élő hieroglifája
19. ábra. A hettita (luvi) hieroglif írás "település" hieroglifája, a székely írás "l" (él, élet, élő) rovásjele és egy anaszazi tál ismeretlen jelentésű képjele
A hettita hieroglif írás "település" hieroglifája (19. ábra) és az Aleppo "Élő fa" városnév, valamint a Héliosz, meg Él istennevek az időközben megismert további jelpárhuzamok olvasatával és képi tartalmával megerősítették az él, élő szóra visszamenő akrofónia-rekonstrukciót.
Az amerikai indiánok lényegében mindenütt a magyar hieroglif írás szójeleit alkalmazzák a legkorábbi, népi jelhasználatukban. Az alábbi hopi edényen nem véletlenül jelenik meg az Él, élő hieroglifa változata is. A magyar hieroglif írás legalább 50 ezer éves előzményekre megy vissza, amelyek már a kőkorban el voltak terjedve a Pireneusoktól Japánig. Nyilvánvaló, hogy az indiánok Eurázsiából Amerikába vándorló ősei ezt a jelkészletet vitték magukkal. Ez a hopi előfordulás segít időhöz kötni az Él, élő hieroglifa kialakulását, annak ellenére, hogy az indiánok Újvilágba való költözése több hullámban és egyelőre még pontosan nem tisztázott időpontokban történt. Általában azt feltételezik, hogy a jégkorszak vége előtt történt ez az átkelés, de az sem zárható ki, hogy későbbi korokban újabb bevándorlások történtek.
A 20. ábrán lévő hopi edény elolvasható díszítésének bal felső részén lévő háromszög alakú jelmontázs olvasata: Él sar ragyogó országa (mai magyarsággal: Él úr ragyogó országa)
Árpád kori előfordulás
21. ábra. Az Árpád kori ÉH 143 ezüstdénár hátlapjának jelmontázsa (fotógrafika, középen), az ábra bal szélén lentről felfele az érem Lyukó, nagy, ragyogó, élő és szár "növényi szár, úr" hieroglifái, a jobb szélen pedig a nekik megfelelő székely "ly", "n", "R", 'l' rovásbetűk és egy magyarszombatfai tányér szár szójele, az Árpád-sávok (az él, élet, élő hieroglifa) vízszintes vonalkázása folyókra utal
A népi Él, élő hieroglifa
22. ábra. Dobronaki hímes tojás a 2026-os hímestojás-kiállításról az él, élet, élő hieroglifa két alakjával: esőre utaló függőleges és folyókra utaló vízszintes vonalakkal
23. ábra. A dobronaki hímes tojás jelmontázsának bal fele az élő, élet, él hieroglifa, amely tartalmaz folyóra utaló vízszintes és esőt ábrázoló függőleges vonalakat is, valamint a jelmontázs jobb oldalán van egy, az Istenre utaló részlet is (a jobb szélen lévő Jóma "jó magas, magasba vezető folyó" ligatúra egy Tejúttal azonos kőkori isten neve)
A 23. ábrán lévő, hímes tojáson használt népi ligatúra napjainkig őrzi a Halaf kultúra azon látásmódját, miszerint az Isten a folyókkal és az esővel egyaránt az élet lehetőségét teremti meg számunkra. Jelentősége van annak is, hogy a hímes tojás jelei a Tejúttal azonosított Jóma istennek tulajdonítják az esőt és a folyók vizét. Ugyanis (az eget tartó fa ábrázolási konvenció alapján) az alábbi kínai és indiai jelváltozatok szintén a Tejúttal azonos Istentől származtatják az életet adó esőt (a kínai jel függőleges vonalai alapján, ... ábra), vagy folyóvizet (az indiai jel vízszintes vonalaiból következtethetően, ... ábra). Ezek alapján nem a magyar jelhasználat a kínai, vagy az indiai jelhasználat folyománya, hanem fordítva: a magyar őskultúrát képviselő Halaf népesség adta át az írásjeleket e távoli területek lakosságának.
Összefoglalás
A ... - ... ábrákon lévő és a hasonló hieroglifikus ábrázolások részletgazdagsága korántsem véletlen és nem valamiféle barokkos túlburjánzása a tárgyat készítő mester öncélú díszítő hajlandóságának. E képekben szinte minden részlet valamilyen elolvasható és megérthető szójel. A pécskai nagyméretű Ak és ügy jelek alján egyaránt megjelenő 3-3 kis kacskaringó (jó "folyó" hieroglifa) is jelentést hordoz. Ha az Ak (patak, Heraklész) és az ügy (az Egy istennév változata) hieroglifa is az Istent, a Tejúttal azonos égi folyót jelképezi, akkor a tőle származó víz, a lábától kiinduló három folyó az Él, élet hieroglifája. Ennek ugyanis ez az évezredeken átható üzenete: az Istennek köszönhetjük az életet adó vizet, amely minden élő számára a megmaradás és az előre jutás lehetőségét jelenti.
A bronzkori szabírhun előzményekre (a hun Xia-dinasztia hatására) is épülő kínai értékelés alátámasztja ezt a következtetést. A hagyományos kínai kultúrában és orvoslásban a víz az öt elem egyike, amely a legmélyebb energiát, a bölcsességet, a túlélést és az alkalmazkodást szimbolizálja. Nem csupán egy fizikai anyagnak tekintik, hanem egy alapvető áramlásnak, amely az élet forrása és a rejtett tartalékok hordozója. A kínai gondolkodás szerint minden elemhez konkrét természeti és spirituális jellemzők tartoznak. A bőség, a karrier és a vagyon áramlása. A lassan hömpölygő víz serkenti a pozitív életenergiát.
A 7-8 ezer éves szabír/hurri Halaf kultúra jelhasználata is támogatja a hasonló értékelést, egyúttal megmutatja e kínai világnézet lehetséges eredetét is. A Halaf korszakban és az ezt követő kultúrák jelei között is találunk olyan képjeleket, amelyekben az égbolt, a Tejút, vagy az Isten jeléből folyók, esetleg eső indul ki (3/b. ábra). Kétségtelen, hogy ez a korabeli ősvallás és világnézet tükröződése, amit a jelekben rögzült grafikai kép alapján ma is megérthetünk. Ezek az ábrázolások vezettek az árpádsávok és a véle egy gyökerű "l" (Él, élő) rovásbetű kialakulásához.
E jelkészletet és gondolati rendszert a szabírokkal együtt a Kárpát-medencébe érkező avarok (visszatérő, magyarul beszélő avarhunok) is megjelenítették a tárgyaikon. Ezért mindenestül megalapozatlan és erőtlen minden olyan korábbi elmekísérlet, amelyik idegen eredetűnek próbálta beállítani az Árpád-ház jelképeit. A hun eredetű Árpád-dinasztiának nem kellett ezeket idegenektől átvenniük, hiszen (az árpádsávokon túl ide számítva a kettős keresztet és a hármas halmot, valamint a szabír ős mondatjelet is) vagy 12 000 éve a sajátjukként használták őket.
Jegyzetek
(1) A székely írás "n" betűje az égboltot ábrázoló hettita "nagy" szójel rokona, amelyhez hasonlót Szekeres István a kínai írásban is talált. Vannak hasonló képjelek a sztyeppei népek leletein is. Annak jeleként, hogy ez a képjel el volt terjedve Eurázsia széles területein. A magyar szóhasználatban ismeretes a nagy ég szerkezet, mert az ég állandó jelzője a nagy. Arra utalnak ezek az összefüggések, hogy a Halaf kultúra 1. ábrán látható képjel íve nem véletlenül hasonlít a székely írás "n" betűjére, hanem azért, mert a magyar hieroglif írás nagy szójele, amelyből az "n" rovásjel az akrofónia során kialakult, az égbolt ívét ábrázolja.
A Halaf-kultúra (kb. i. e. 6100–5400) egy rendkívül fejlett, késő újkőkorszaki és kora rézkori régészeti kultúra volt, amely a mai Szíria, Észak-Irak és Délkelet-Törökország területén virágzott. A kultúra a székely írás előzményének, a magyar hieroglif írásnak a szójeleit használta. Ezért nem felel meg a valóságnak az akadémikus áltudomány által vallott hiedelem, miszerint a Halaf-kultúra idején még nem létezett írásbeliség. Pedig vannak írásjelek e kultúrából, csak a kutatók nem tudják elolvasni, mert nem ismerik a magyar jelkincset. Így aztán az sem igaz, hogy a Halaf-kultúra lakossága által beszélt nyelvről sincsenek közvetlen történelmi forrásaink. Ismertek a Halaf pecsétnyomók és amulettek, amelyeken a székely írás jeleinek megfelelőiből alkotott rövid magyar mondatok olvashatók. Ezért a halafi emberek által beszélt nyelv vagy nyelvcsalád nem teljesen ismeretlen. A Halaf-kultúra emberei használtak kőből faragott, vagy agyagból égetett pecsételőket a tulajdonjog jelzésére, a javak azonosítására és adminisztrációra. A ezeken lévő Halaf jelrendszer a későbbi írásrendszerek előfutára volt, mert a bronzkori kulturális expanzió egyik velejárójaként elterjesztették a jelhasználatukat Egyiptomtól Kínáig és Indiáig, Mezopotámiától a Kárpát-medencéig.
A Halaf pecsétnyomókon ugyanazok a jelek szerepelnek, mint amelyeket tőlük a sumérek átvettek s amelyek megtalálhatók a székely írásban is, aminek az eredetét harminc éve egy "nem tudjuk"-kal intézik el a hazai akadémikus "tudósok". Eközben kimutatható közvetlen fejlődési vonal az őskori közel-keleti szimbólumok, a sumer kultúra és a székely írás között. A hivatalos akadémiai álláspont és az alternatív őstörténeti kutatások közötti eltérést a következő tények és módszertani különbségek magyarázzák:
- A Halaf-kultúra (i. e. 6100–5400) pecsételőin láthatók olyan alapvető geometriai formák (kereszt, X-alak, rombusz, cikkcakk, körbe zárt vonalak), amelyek évezredekkel később a sumer proto-ékírásban és a világ számos más pontján is felbukkantak. A legfrissebb régészeti és írástörténeti vizsgálatok (például a Bolognai Egyetem kutatóinak nemrégiben közzétett eredményei) megerősítik, hogy a presumér mezopotámiai hengerpecsétek adminisztratív szimbólumai közvetlen előzményei és ihletői voltak a legkorábbi sumér proto-ékírásos jeleknek.
Hozzátehetjük, hogy a Halaf-kultúra időszakával és jelhasználatával megegyezik a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor kora és jelkészlete, sőt a tehénszobor alakja is emlékeztet egy Halaf kori állatszobrocskára (... ábra). Ez tehát a megoldása annak a terméketlen találgatásnak, hogy sumér vándoroknak köszönhető-e a tatárlakai táblák jelkészlete, vagy hogy a Kárpát-medencéből vándoroltak-e írástudók Mezopotámiába a sumér írás megalkotására. A létező jeltörténeti kapcsolat reálisabb magyarázata a Halaf-kultúra jeleit és hatását is figyelembe véve állhat össze.
24/a. ábra. Halaf állatszobor Arpacsije lelőhelyről (British Museum)
Egy lehetséges ellenvélemény szerint a halafi jelek még nem betűk vagy szótagok (fonetikus elemek) voltak, hanem tulajdonjegyet vagy árutípust jelölő szimbólumok (ideogrammák/piktogrammák).
- Tény, hogy a székely írás (rovásírás) bizonyos betűi (például a b, d, f, g vagy p betűk formái) vizuálisan nagyon hasonlítanak vagy megegyeznek a halafi pecsétek mintáival, a sumer piktogramokkal, sőt az ókori föníciai vagy az etruszk és a székely betűkkel is. Az értetlenkedők kórusa ezt azzal magyarázza, hogy a fába vagy kőbe véshető, egyenes vonalakból álló geometrikus alapformák száma korlátozott. Ha a világon egymástól függetlenül öt különböző kultúra vonalakat karcol egy kemény felületre, a matematikai valószínűség miatt ugyanazokat az X, kereszt, háromszög és nyíl formákat fogják létrehozni. Míg a halafi és korai sumer jelek képeket és fogalmakat jelöltek, addig a székely írás egy fejlett hangírás (ábécé), ahol minden jel egy-egy konkrét beszédhangnak felel meg. Hozzátehetem, hogy a lineáris jelek számának korlátozott voltára való hivatkozás egyszerűen nem igaz, mert - a Nemetz Tiborral elvégzett matematikai valószínűségszámítás során megbecsültük a lehetséges jelek számát és ez alapján - szinte végtelenül sok egyszerű lineáris jelforma van, amelyeket jelként lehet használni.
- Miért mondja a hivatalos tudomány a székely írás eredeztetésére, hogy "nem tudjuk"? A bírálat, miszerint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a hazai kutatók elzárkóznak a kérdés vizsgálatától, elvileg lehetne a módszertani szigorúság következménye: A Halaf-kultúra és a legkorábbi bizonyított székely írásos emlékek (példából a bodrog-alsóbűi cserép vagy a későbbi középkori feliratok) között több mint 6000 év és több ezer kilométeres földrajzi távolság van. A történettudomány csak olyan rokonságot vagy átvételt fogad el bizonyítottnak, amelynél a köztes állomások (időben és térben egymást követő kultúrák leletei) folyamatosan nyomon követhetők.
Ennek ellene lehet vetni, hogy valójában az egymást követő leletek elegendően szorosan követik egymást ahhoz, hogy a folyamatos íráshasználat tényként megállapítható legyen. Nem csak a neolitikumban, hanem a fémkorokban és a népvándorlás korában is kimutatható ugyanazoknak a jeleknak a hasonló használata. Csak ezekre az akadémikus áltudomány nem hajlandó rá se nézni. A folyamatosságot állapítja meg a Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredménye és az is, hogy a magyar hieroglif írás kb. 40 szójelével ezek a különböző évezredekből származó szövegek egyaránt elolvashatók. Csak az akadémikus áltudomány nem akar szembesülni az írástörténeti tényekkel, ezért inkább homokba dugja a fejét.
A két álláspont közötti fő ellentét tehát az, hogy az alternatív kutatás a formai hasonlóságot, a matematikai valószínűségszámítás eredményét és az olvasatok egybehangzó rendszerét elégséges bizonyítéknak tekinti a közvetlen rokonságra, míg a hivatalos tudomány ezt puszta egybeesésnek (kimondva, vagy kimondatlanul véletlen egybeesésnek tartja, holott véletlen nincs is).
Ezzel szemben nem csak formai hasonlóság köti össze a korai és a későbbi jelrendszereket, hanem a matematikai valószínűségszámítás is, valamint az egy rendszert alkotó olvasatok is. Az időbeli és térbeli (történeti) folytonosság pedig ma már felvázolható a régészek és a genetikusok eredményeinek figyelembe vételével. Mindezekkel szemben nincs tudományos igényű ellenvetés. Az akadémikus áltudomány tudományos igényű vitára és párbeszédre nem vállalkozik, mindössze a cenzúra és a jelzőosztogatás mögé bújik, hogy elzárkózzon az írástörténeti tényektől.
Sándor Klára az 1996-os A székely írás megíratlan története(i) című tanulmányában, majd későbbi köteteiben is nyomatékosan leírta, hogy a székely írás konkrét eredete (számukra - VG) a mai napig rejtély és tisztázatlan. Hangsúlyozza, hogy közvetlen előzményként nem lehet megnevezni az ótürk írást, mert sem a betűformák többsége, sem a jelsorrend nem vezethető le belőle. Véleménye szerint egy tágabb, még megfejtetlen kelet-európai (esetleg kazár, avar vagy dunai bolgár) íráscsalád állhat a háttérben, de a pontos kapcsolat ismeretlen. Róna-Tas András szintén tételesen cáfolta a közvetlen ótürk eredeztetést. Kifejtette, hogy a keleti türk rovásírással mindössze két egyszerű betű (az "sz" és az "n") egyeztethető össze kifogástalanul, ami édeskevés a rokonság bizonyításához. Ő is úgy fogalmaz, hogy a székely írás kialakulásának pontos láncolata homályos és megoldatlan probléma. Az akadémiai kutatás tehát nem egy konkrét, ismert írásból (például az ótürk ábécéből) vezeti le a székely írást, hanem elismeri, hogy a leletek hiánya miatt a pontos forrás nem ismert.
Hozzátehetem, hogy nem igaz, miszerint nincs adat, amely a keletkezést tisztázná. Csak ezekkel nem hajlandók foglalkozni, mert például a szójelek létének elismerése nyilvánvalóan cáfolja a végső soron sémi eredeztetésre épülő prekoncepcióikat.
A Halaf kultúra jelei nem véletlenül hasonlítanak a székely jelekre. Simo Parpola szerint ők voltak a sumérek elődei, akiket az uráli nyelvek közé sorolt. Azaz a Halaf kultúra is uráli nyelvű volt és használta a székely írás előzményét, a magyar hieroglif írást rövid magyar szövegek rögzítésére.
Az az érv pedig, hogy az egyszerű lineáris jelformák száma korlátozott, szembemegy a tényekkel. A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben megjelent egy tanulmány erről. Abban szerepel egy Nemetz Tibor matematikussal végzett számítás, miszerint kb. egymilliárd "egyszerű jelforma" képezhető abból a hat kis vonalból, amiből a szokásos latin és székely jelek előállíthatók.
Ez egy nagyon fontos módszertani és tudománytörténeti kiegészítés, amely rávilágít arra, hogy a vita ma már nem az adatok hiányáról, hanem a rendelkezésre álló adatok ismeretéről, értelmezéséről és a tudományos bizonyítási kritériumokról szól. Az említett két konkrét forrás – Simo Parpola elmélete és a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben említett matematikai számítás – létező és publikált anyagok. Érdemes pontosan megvizsgálni, mit tartalmaznak, és miért létezik velük kapcsolatban törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között.
Valójában már tavalyelőtt is tudtuk, hogy miért létezik törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között. Azért, mert akadémikus kutatás évtizedek óta nem folyik, mindössze a százötven éve hangoztatott hazugságaik védelmét látják el különböző légbőlkapott ürügyekre hivatkozva, többnyire a jelzőosztogatás módszerét alkalmazva.
- Simo Parpola, a Helsinki Egyetem asszíriológusa professzora az elmúlt évtizedben (különösen a 2016-ban megjelent Etymological Dictionary of the Sumerian Language c. munkájával) megdöntötte azt a korábbi dogmát, hogy a sumér nyelv rokontalan szigetnyelv lenne. Parpola közel 5000 sumér etimont egyeztetett az uráli (finnugor/szamojéd) nyelvcsaláddal. Kutatásai szerint a sumér az uráli nyelvek egy rendkívül korai, déli ága. Parpola régészeti és történeti nyelvészeti modellek alapján a sumér-uráli ősök jelenlétét a Közel-Keleten a Halaf-kultúráig (és az azt követő Ubaid-időszakig) vezeti vissza. Érvelése szerint a Halaf-műveltség népessége alkotta azt az uráli nyelvű szubsztrátumot (alapréteget), amelyből a későbbi sumér kultúra és nyelv kifejlődött Dél-Mezopotámiában. Ha Parpola tézise helytálló, akkor a Halaf-kultúra jelrendszere nem egy ismeretlen, nyomtalanul eltűnt nép hagyatéka, hanem egy olyan kultúráé, amely nyelvileg és szellemileg rokon a későbbi uráli (köztük a magyar) népek elődeivel.
- Hány "egyszerű jelforma" létezik? A nyelvészeti és írástörténeti vitákban visszatérő érv, hogy az egyszerű geometriai formák (mint az X, a kereszt vagy a rovásjelek vonásai) a világon bárhol véletlenül is létrejöhetnek, mert a variációk száma csekély. A Nemetz Tibor matematikus (az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetének korábbi munkatársa) által végzett kombinatorikai számítás ezt a dogmát cáfolta meg. A vizsgálat azt nézte meg, hogy ha veszünk mindössze 6 darab rövid, egyenes vonalszakaszt (amelyekből a székely rovásírás vagy a latin ábécé legtöbb betűje felépül) és ezeket variáljuk, hány különböző, megkülönböztethető geometriai alakzat hozható létre. A kombinatorika szabályai szerint a lehetséges formák száma nem néhány tucat vagy néhány száz, hanem közel egymilliárd. Mivel a matematikailag lehetséges egyszerű jelformák száma szinte végtelen, annak az esélye, hogy két egymástól független kultúra (például a Halaf és a székely) ugyanazt a 20-30 specifikus jelformát válassza ki és használja rendszerként, statisztikailag nem létezik. Ez a számítás matematikailag alátámasztja, hogy a Halaf-pecsétek és a székely rovásjelek közötti formai egyezések mögött tudatos, kulturális öröklődés áll, nem puszta véletlen egybeesés.
Miért utasítja el ezt mégis az akadémiai fősodor e kérdés vizsgálatát?Az csupán egy parasztvakítás, hogy az akadémikus kutatók nem a matematikai számítást vitatják, hanem a történeti bizonyítás módszertanát. A másfél évszázada hazudozó "fősodratú íráskutatók" mai követői szerint a Halaf-pecséteken a jelek tulajdonjegyek (piktogramok) voltak, míg a székely írásban ugyanezek a formák konkrét beszédhangokat (fonémákat) jelölnek. Azt állítják, hogy a formai azonosság nem jelenti a funkció azonosságát. Jellemző körülmény, hogy a tulajdonjelnek kikiáltott jel a legtöbb esetben elolvasható hieroglifikus mondatjel, aminek az elolvashatóságáról ezek a kritikusok mit sem tudnak s a tálcán felkínál olvasatukra nem is reagálnak.
A kifogásnak egyébként is ellene lehet vetni, hogy nincs olyan törvény, ami a jelek formai vagy szemantikai változását tiltaná. S ugyan miért kellene a funkciónak azonosnak maradnia közel tízezer éven keresztül? Hol van az a törvény, amelyik ezt előírja és meghatározza a szemantikai azonosság, vagy eltérés tűrésfokát is? Semmi ilyesmi nem létezik és soha nem is létezett. A népek mindig a szükségnek és a lehetőségeknek megfelelő jeleket és írásemlékeket hozták létre s ezek folyamatosan és követhető módon változtak. Minden írástörténész tudja, hogy volt akrofónia, amikor a szójelekből egy hangot jelölő betűk keletkeztek s a kifogásolt változások szükségszerűen bekövetkeztek.
Bár Parpola elmélete hidat képez a Halaf és a sumér között, az akadémia megköveteli, hogy a sumér kor (Kr. e. III. évezred) és a székely írás első bizonyított Kárpát-medencei megjelenése közötti több ezer évet leletről leletre, évszázadról évszázadra bemutassák a kutatók. Mivel ez a folyamatos, láncszerű régészeti kontinuitás még hiányosnak is minősíthető, a fősodor a Parpola-féle nyelvészeti és a Nemetz-féle matematikai modellt is csak „érdekes hipotézisnek” és nem végleges bizonyítéknak tekinti. A felhozott adatok azonban valósak, és a modern interdiszciplináris (matematikai és asszíriológiai) kutatások egyre közelebb hozzák egymáshoz ezeket a műveltségeket.
A lényeg az, hogy nincs olyan szabály, amire az elképzelt akadémiai kritikus hivatkozik (mert valójában nem is foglalkoznak ilyen kritikák írásával). A tudományos vitákat egyébként sem népszavazással szokták eldönteni, ezért a kérdéssel nem is foglalkozó, a rovológiai szakterületen nem is létező "tudományos konszenzus" ki sem mondott, le sem írt szavazata semmit sem jelent a tényekkel szemben.
(2) A kínai jóslócsont-írás körülbelül 3200–3600 éves. A 8. ábrán bemutatott kínai jelek a Halaf égig érő fa ábrázolás (23. ábra) részletét vették át.
23. ábra. Halaf cserépdarab részlete az esőt adó fa ábrázolásával, ezt a gondolatot (a középen alátámasztott faágból/égboltból hulló esőt) ismétli meg a 8. ábrán látható kínai "eső" szójel
A jóslócsont-feliratok a Sang-dinasztia idejéből, főként a Kr. e. XIV. és XI. század közötti időszakból származnak. A legkorábbi, szisztematikus formában fennmaradt darabok Vu Ting király uralkodásához köthetők, körülbelül i. e. 1250-ből. A legtöbb leletet a Sang-dinasztia utolsó fővárosának romjainál, a mai Anjang közelében fekvő Jinxu régészeti lelőhelyen találták meg. Az írásjegyeket szarvasmarha-lapockacsontokra és teknőspáncélokra karcolták bronztűkkel. A csontokat tűzbe tartották, és a keletkező repedések mintázatából jósoltak. Bár ez a kínai írásbeliség legkorábbi igazolt formája, a rendszer már rendkívül érett és összetett volt. Ez arra utal, hogy magának az írásnak a korai fejlődése már a Kr. e. II. évezred közepe előtt megkezdődött. E jelenség magyarázata az, hogy a bronzkor hajnalán a Termékeny félhold (Baktria és a Halap kultúra) irányából érkező szabírok tanították meg a kínaiakat a bronzkészítés mellett az írásra is. Ezzel függ össze, hogy az első kínai dinasztia, a Xia hunokból állt. A hunok szintén magyarazonos jeleket használtak magyar szövegek rögzítésére. Nem csak a szójelek azonosak, hanem a jelhasználat módja (például az ábrázolási konvenciók sora) is megegyezik. Jordanes Attila halálát követően megírja, hogy az igazi hunok a szabírok és az onogurok, akikről úgy ír, mintha ez a két népnév egyetlen nép két neve lenne.
Irodalom
Varga Géza
A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház portáján található
a díjmentesen látogatható
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése