Az Ethnographia 2024/1-es számában közli Pócs Éva és több hozzászóló cikkét. A vitaindító cikk címe: A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció. A vitablokkban megjelent Pócs Éva, Bárdos Dániel, Tuboly Ádám Tamás, Bollók Ádám, Mikos Éva, Wilhelm Gábor, Sántha István, Sárkány Mihály, Agócs Gergely, Örsi Julianna, Gulyás Judit, Tóth G. Péter, Platthy István, Benedek Katalin álláspontja. Ezek közül azokat, amelyek közvetve, vagy közvetlenül kitérnek a világfa kérdésére, alább érintőlegesen ismertetem.
Pócs Éva
A vitát elindító szerző szerint "Az áltudományok és az amatőrök téves elméletei különösen gyakoriak az "ősvallás" témái kapcsán. ... A valódi tudomány és az áltudomány összefonódva, egymást támogatva hozzák létre a téves elméleteket".
Hozzátehetem: az ősvallás terén azért gyakoriak a nem reguláris alkotók gondolatai, mert a finnugrista szerzők a "merjünk kicsik lenni" és a "mindent másoktól vettünk át" prekoncepciót követve és a hivatali lehetőségeikkel visszaélve generációk óta megpróbálják letagadni az égről a magyar ősvallás és a magyar őstörténet tényeit (1), esetünkben a honfoglalás kori világfát.
Pócs Éva e cikkében megpróbálta hitelteleníteni Szűcs Sándort is, közölve a bihari kutató néhány világfát ábrázoló rajzát. Ezek rovológiai elemzése azonban azt bizonyította be, hogy Szűcs Sándor hiteles forrásból merített és az ősvallásnak a magyar nép körében fennmaradt jelhasználatát mutatta fel.
Esetünkben a honfoglalók világfájába való belekötés fordítva sült el. Az elolvasható világfáknak a székely írással (pontosabban az előzményével, a magyar hieroglif írással) való kapcsolata egyrészt bizonyítja a magyar ősvallás létezését, másrészt annak kiemelt jelentőségét is. Az elolvasható világfa a magyar ősvallás jelrendszerébe tartozik és ha ez a jelrendszer már a kőkorban elterjedt a Pireneusoktól Amerikáig (1. ábra), akkor nyilvánvaló Pócs Éva és követőinek alapos melléfogása. A magyar ősvallás és kultúra - a hieroglifikus jelhasználat alapján - a paleolitikumtól kezdve meghatározó hatást gyakorolt az Éden területéről szerterajzó népek világnézetére, jelrendszereire és nyelveire.
A százszámra felbukkanó, magyar hieroglif írással olvasható nyelvemlékek létének további agyonhallgatása csak a saját hiteltelenítésükre lesz alkalmas. Tudományos igényű válasz adására pedig képtelenek a hiányos rovológiai tudásuk és az elégtelen módszertani-etikai alapozásuk miatt.
A vitablokk végén Válasz a hozzászólásokra, záró gondolatok címmel még írt néhány oldalt. Itt említi egy Marosi Ernővel folytatott beszélgetésre hivatkozva, hogy "a palmetta nem lehet az életfa ábrázolása - ahogy azt sokan feltételezték - mert olyan területen alkalmazták, ahol a felületet tagoló, ritmizáló funkciót töltött be, az ottani megjelenésével nem hordozott szimbólumot". Az a makacs, ám nem túl okos dogma jelenik meg ebben a véleményben is, hogy írásjel, vagy szimbólum nem lehet egyúttal díszítés is. Pedig nincs ilyen szabály. Azt nem tudjuk meg ettől a szerzőtől sem, hogy ugyan miért ne lehetne díszes az, ami gondolatot fejez ki és el is olvasható.
Említi Agócs Gergely kérdését: "mi bizonyítja, hogy nem létezett a 19. század előtt magyar Égigérő fa-mese". Joggal mondja, hogy semmi, mert valaminek a nem létét nehéz bizonyítani, ám ez mégsem érdemi válasz. A rajzi hagyomány elemeinek feltárásával és ezek néprajzi, meg honfoglalás kori leltárának összevetésével ki lehet mutatni, hogy a világfával kapcsolatos népi rajztudás a honfoglalás kori világfák jelhasználatából táplálkozott.
Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás
A két szerző a Régi és új demarkációprobléma a bölcsészet- és társadalomtudományokban címmel írt egy dolgozatot az Ethnographiába, amelyben a tudomány és áltudomány - illetve tágabban a nem-tudomány, valamint a rossz tudomány - elhatárolásának kérdését taglalták.
A cikkük nyilvánvalóan semmitmondó mellébeszélés, ami nem segíti az alapvető kérdés, a honfoglalás kori világfa létének, vagy nem létének tisztázását. Csak azt bizonyítja, hogy az akadémikus "tudomány" egyes képviselői a jelzőosztogatást és annak minél alaposabb kidolgozását vélik megfelelő védelemnek a kritikával és a tényekkel szemben. Mint írják: "Az áltudományos elképzelések terjedése és láthatósága a technológiai fejlődéssel egyre erőteljesebb, ám magán a tudományon belül is számos ... folyamat játszódott le ... amik mind elősegítették az áltudományos, szürke zónában létrejött, a tudomány határain belül maradó, de torzított eredmények, végül a rossz, de tudományos eredmények felerősödését". (2024/1/153)
Bollók Ádám
Bollók Ádám mint a Hozzászólás Pócs Éva tanulmányához c. dolgozatában írja, a néprajztudomány területén különösebben nem otthonosan mozgó régészként egyszerre örömmel és szomorúsággal olvasta Pócs Éva írását.
Örömét a témaválasztás indokolta. Elismeri, hogy a régészet oldaláról közelítve a kutatók többsége aligha tudta megfelelően megítélni a kérdést. Vagy elfogadták a néprajzi szakirodalomban olvasható megállapításokat, vagy távol tartották magukat a témától. Elmondja, hogy pályája kezdetén az a benyomás kelt benne is, miszerint "valami nincs rendben" ezen az ősvallástörténeti területen.
A szomorúságát meg az okozta, hogy - Pócs Éva álláspontját megismerve - a társtudomány eredményeihez csak óvatosan nyúlhatnak, mert a hitelességük terén súlyos kérdőjelek merülhetnek fel.
Bollók Ádámot megvigasztalhatom. Pócs Éva véleményére nem érdemes figyelnie. Nincs oka a szomorúságra, vagy arra inkább a vita csődje adhat okot, hiszen - mint az kiderült - sem Pócs Évának, sem a vitához hozzászólóknak nincs elegendő szakmai (rovológiai) tudása ahhoz, hogy hitelt érdemlően tudjanak nyilatkozni a magyar ősvallásról és a honfoglalás kori világfáról. A vita megfelelő lezárásához és a kérdés érdemi eldöntéséhez a magyar írástörténet alaposabb ismeretére lenne szükség.
Dolgozata későbbi fejezeteiben ő sem írásjeleket, hanem "10. századi leleteken feltűnő díszítőelemeket, palmetta gyűjtőnéven összefoglalt növényi motívumokat" említ, amikor László Gyula, Huszka József, Hampel József és mások "szellemi tartalmakat kereső" álláspontját említi. Mint írja, "a díszítőművészet formakincse és a vallási képzetek közötti összefüggések taglalásával egy olyan problémához érkeztünk el, amely jelentős mértékben behatárolta a kutatás lehetőségeit az 1940-es években éppen úgy, amint behatárolja azt napjainkban: a rendelkezésre álló forrásanyag jellege".
Azonban a "szakma" rovológiai felkészületlensége és érdeklődésének hiánya miatt bekövetkező csődöt nem lehet a forrásanyag jellegére fogni. A magyarázkodásnak éppen az ellenkezője felel meg a történteknek. Több száz, vagy több ezer elolvasható hieroglifikus nyelvemlék hever feldolgozatlanul a múzeumok polcain és szinte naponta ásnak ki újabbakat a kollégái a honfoglalás korából, vagy más korokból is. Van tehát elegendő mennyiségű és minőségű forrásanyag, sőt azok jó részét el is olvastam már. Az olvasatok a megfelelő értelmezést lehetővé téve Pócs Éva erőtlen kétkedését lesöprik az asztalról, ám azokra a "szakma" eddig még nem volt kíváncsi (2).
Azt írja a szerző a 158. oldalon, hogy "a Kárpát-medence 10. századi lakóitól nem maradt fenn olyan írott forrás, amely alapján képet alkothatunk arról, ők hogyan tekintettek e tárgyaikra és azok díszítőelemeire ... magam egy évtizeddel ezelőtt több szempontot mérlegelve arra jutottam, hogy az egykori tárgyak használatának kontextudsát elemezve inkább tartható valószínűtlennek, hogy a korszak leletanyagának palmettás tárgyai a világfát jelenítették volna meg".
Ezzel szemben a kérdés eldöntéséhez elegendő írásos anyag maradt ránk, mert a világfák maguk is elolvasható mondatjelek. A szövegük éppen arról (a világfa lényegéről) tájékoztat, amiről a vita folyik. Csupán a szerző nem tud írni-olvasni ezzel az archaikus írással. Amiből megint csak az derül ki, hogy a vonatkozó források elolvasása hasznos lenne, az írni-olvasni tudás terén mutatkozó hiányosságok pedig gyengítik az Ethnographiában megjelenő tudományos dolgozatok megbízhatóságát. Esetünkben tragikusan, mert éppen az ellenkezője igaz annak, mint amit Bollók Ádám ír.
"Talán nem is véletlen" - írja Bollók Ádám - "hogy a korábbi kutatás is hangsúlyosan leginkább arra a néhány tucat tárgyra (mint a híres anarcsi hajfonatkorong) hivatkozva beszélt világfa-ábrázolásról, amelyekben a mai modern szemlélő is viszonylag könnyen láthat meg egy fát - anélkül persze, hogy bármilyen módon igazolni tudná, hogy a kérdéses növényi motívumot az egykori készítő, a használó, illetve az azt néző szemlélő is faként azonosította volna. Az erre a néhány tárgyra épített feltételezést vonatkoztatták azután egy merész általánosítással a "10. századi palmettás művészet" egészére. (2024/1/158)
Bollók Ádám ismét téved, mert fogalma sincs az anarcsi korong világfájának elolvashatóságáról és azonosíthatóságáról. A mondatjelként szolgáló hieroglifikus világfának ugyanis vannak olyan jellemzői (az elemi hieroglifák alakja, a hieroglifákat befogadó képszerkezet képi tartalma és az elolvasható szöveg ősvallási vonatkozásai), amelyek felhasználhatók az azonosításhoz. Más dolog, hogy a világfa nem érdekelte annyira a rovológia területén valójában nem is létező "tudományos konszenzus" képviselőit, hogy ezeket a jellemzőket megismerjék.
Érthető, hogy a magyar hieroglif írást nem ismerő szakma abból indul ki, amit tud, vagy tudni vél. Azaz a világfa ábrázolások közül azokat ismeri fel és mutatja fel elsősorban, ami fára, vagy növényre emlékezteti. S az anarcsi korong világfája valóban emlékeztet egy növényre, vagy fára.
A világfa ábrázolások változásai a növényre emlékeztető ábrázolásoktól elvezetnek a szimpla lineáris jelsorozatokig. Ez utóbbi esetekben már csak az egyes jelek alakja (egykori képjel volta, képi tartalma) és az Istenre, Tejútra utaló szövegtartalom alapján lehet arra következtetni, hogy itt a világfáról van-e szó. Azaz fontos a jelek és a kompozíció képi tartalmának felismerése, valamint az elolvasható szövegek értelme is. Ezek az ismérvek felhasználhatók a világfa azonosítására. Mindezt természetesen könnyebb lenne a világfa ábrázolási folyamatot és a párhuzamokat (az ősvallás ábrázolási szokásait és jelhagyományát) jól ismerve értékelni.
Az azonban nem igaz, hogy ezeket a fa azonosításokat nem lehet alaposabb alátámasztással igazolni. Például az említett anarcsi hajfonatkorong világfája is egy elolvasható szöveg, ami a Tejúttal azonos istenre utal (2. ábra). Azt pedig Berze Nagy Jánostól is tudjuk, hogy a magyar néphit szerint az égig érő fa azonos az istennel.
A szerző kitűnő érzékkel teszi hozzá: "természetesen mindig fennáll annak a lehetősége, hogy ... egy újszerű, eddig senkinek eszébe nem jutó módszertani ötlet segíthet majd ebben a kérdésben tisztán látni" (2024/1/125). Nos, ez az ötlet a világfák hieroglifikus mondatjelként való hasznosítása (elolvasása). Tálcán nyújtom. Ám a jó ötletek hasznosításához is szükségeltetik intelligencia, esetünkben bátorsággal körítve, mert a szakma hozzáállása nem kedvez a rovásírásos értelmezéseknek.
Mikos Éva
Mikos Éva cikkének címe: Hozzászólás Pócs Éva "A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció" című tanulmányához. (Ethnographia/2024/1/163)
A cikket egy meghökkentő, ám minden indoklást nélkülöző megállapítással kezdi, majd hasonlókkal folytatja: "a néprajztudomány ... magán viseli kialakulása korának bizonyos jellegzetességeit, amelyek akár terhet is jelenthetnek az utókor számára. A ... hagyomány ... iránt a ... érdeklődés ... rengeteget csiszolódott. Tökéletesen azonban soha nem sikerült levetkőznie bizonyos ... belső elvárásokat, amelyek az idők során társadalmi elvárássá szélesedtek. Ezek sorában a legfontosabb, hogy a 18. század végén az akkor népköltészetnek nevezett jelenséget változatlan tudásbázisként értelmezték, amely lényegében mitikus időkbe visszanyúló keletkezése óta magával hozza az ősi idők ismeretanyagát. A folklór e szerint egy időkapszulához hasonlatos, amely, ha ki is van téve valamelyest a változásnak, lényegét tekintve állandónak mondható."
Megemlíti Thomas Kuhn álláspontját, aki szerint minden tudományágnak szüksége van időnként a szembenézésre, a lezárásra és új korszak nyitására. Hozzátehetem: a néprajztudománynak azzal a téves álláspontjával kellene szembenéznie, miszerint a népművészet (a honfoglalók világfáin is megjelenő) hieroglifikus jelkészletét nem kell megismernie - ám Mikos Éva nem erre gondolt.
A néprajztudományt különböző eszmetörténeti áramlatok befolyásolták - mondja a szerző. - A legtöbbet ezek közül a nemzetépítésnek nevezett mozgalom fogta össze, ez jóval azután is jelentős szempont maradt a néprajzi vizsgálatokban, egyebek mellett a rekonstrukciós törekvésekben, hogy az azt létrehozó, illetve legitimáló eszmeáramlatok érvényben maradtak volna.
"Az egykor elkövetett hibákat, elcsúszásokat a szerencsésebb történelmi hátterű vidékeken ... nem görgetik maguk előtt hólabdaként, hanem az újabb paradigmák térnyerésével egyidejűleg megszabadulnak tőlük s a tudománytörténet virtuális múzeumában helyezik el. A 19. század romantikus nacionalizmusának jegyében fogant elképzelések a zárt időkapszulaként működő népmesékről és népmondákról a magyar nyelvterületen azonban makacsnak bizonyultak ... társadalmi programmá váltak ... Kigyomlálásuk ... nehéz".
A sok általános blabla után, amelynek talán a nemzetépítéssel szembeni hangulatkeltés lehet a célja, a cikk végéhez csatolt rövid Függelékben végre megemlít egy konkrétumot is. E szerint egy 2023-ban megjelent középiskolai irodalom tankönyv külön fejezetet szentelt az ősvallásnak. Ebben helyet kapott a világfa képzet rekonstrukciója is, amelyben bizonyítékként idézték a Szűcs Sándor által 1952-ben közölt sárrétudvari sótartó vésett mintáját, amelyet ő világfa ábrázolásként azonosított. A szerző mintha nehezményezné, hogy a néprajzkutató időkapszulának tekintett kutatási adatát felhasználták a fiatalok nevelésére, bár "a szerencsésebb történelmi hátterű vidékek" mintájára meg is szabadulhattak volna tőle.
Pócs Éva cikkéből sejtjük, hogy Szűcs Sándor hiteltelenítése az egyik kitűzött cél lehet. Ezt szolgálhatja Mikos Éva is - minden konkrét vád és főleg bizonyítás nélkül.
Azonban a két Évának nincs szerencséje. Ugyanis a bizonyítás lefolytatására lehetőség van és azt el is végeztem még Mikos Éva cikkének elolvasása előtt. Ugyanezt a két Éva nem tehette meg, mert ők semmit sem tudnak a több évezredes világfa ábrázolási hagyományról és ezért a szokásos jellemzők meglétét, vagy hiányát nem ellenőrizhették Szűcs Sándor rajzain.
Szűcs Sándor rajzait elemezve arra a következtetésre jutottam, hogy az az eredeti ősvallási hagyomány maradéka, mert felismerhetők bennük azok a jellegzetességek, amelyek a honfoglalás kori világfák, vagy az évezredekkel korábbi előzményeik esetében is rendszeresen előfordultak.
Az Évák fanyalgásai recsegve-ropogva összeomlottak. Újra az bizonyosodott be, hogy tudás nélkül nem érdemes tudósosdit játszani.
Wilhelm Gábor
Wilhelm Gábor cikkének címe: Hozzászólás Pócs Éva "A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció" című tanulmányához. (Ethnographia/2024/1/167).
A szerző a dolgozata elején leszögezi, hogy "a tanulmány gerince, érvelése és következtetései számomra teljes mértékben meggyőzőek". Azaz újabb támogató szavazatot könyvelhet el Pócs Éva. Tudjuk eközben, hogy a tudományos bizonyítás nem népszavazással történik. Mással azonban nem szolgálnak, ha a hazugságon kapott Zsirai Miklóstól örökölt módszert, a jelzőosztogatást nem tekintjük (mert nem tekinthetjük) tudományos igényű bizonyítéknak.
"Pócs Éva egyik fontos módszertani kérdése arra vonatkozik," - írja Wilhelm Gábor - "hogyan lehetséges, hogy bizonytalan, ingatag lábon álló forrásokra, adatokra alapozva ilyen összetett hiedelemvilág-rekonstrukciók jöttek és jönnek létre, mint amilyenekkel a honfoglaló magyarokkal kapcsolatban is találkoztunk. ... Érintheti az "áltudományok" vagy a laikus kutatók szerepét, a forráskritika bizonytalanságait ... is."
Ezt követően lényegében semmit sem mond, ami a honfoglalás kori világfa létezését bizonyítaná, vagy cáfolná. Miközben százszámra vannak világfák a közgyűjteményekben. Azt mondja csupán, hogy a honfoglaló magyarok több típusú vallási specialistával rendelkezhettek - ám ezt sem támasztja alá fajsúlyos érveléssel.
A cikkét végül két mondattal zárja: "És hogy volt-e világfa a hitvilágunkban? Az előző gondolatkísérlet értelmében ezt erősen valószínűnek tartom." Ezzel persze agyonüti a dolgozata elején megfogalmazott, idézett állítását, a Pócs Éva melletti hűségesküt. Ez azonban nem érdekes, hiszen sem ott, sem másutt nem találunk a dolgozatában használható adatokra épülő, előre vivő érvelést, bizonyítást.
Agócs Gergely
Agócs Gergely cikkének címe: A világfa kérdéséhez. A rövid cikk jogos kérdést vet fel:
"Csak a honfoglalók műveltségével való kapcsolat igazolásának, csak az autochton magyar hagyományos kultúra kimutatásának lehetnek "ideologikus" indítékai? A magyar hagyomány kontinuitását megkérdőjelező, a minden hagyományelemet külső irányokból (leginkább szomszéd népek: Róheim Gézánál a "szlávok", Pócs Évánál már a "délszlávok" köréből) történő átvételként prezentáló álláspontnak soha, semmilyen körülmények között nem lehetnek ideologikus motivációi?"
Gulyás Judit
Gulyás Judit cikkének címe: Népmesék felhasználása az ősvallás rekonstrukciójához. Csatlakozik a kétkedőkhöz, ám azonnal bebizonyosodik, hogy a szükséges ismeretek hiányában döntött a csatlakozásról. Álláspontja azon a tévedésen alapszik, hogy nincs írott forrásunk a válaszadáshoz. E gondolatmenete alapján írás nélkül nem bizonyítható a népmesékben fennmaradt motívumok, például a világfa-képzet honfoglalás kori léte. Ezért - szerinte - népmeséink alapján talán hiteles képet sem alkothatunk az ősvallásról.
Nem tud arról, hogy a világfa egy szójelekből alkotott mondatjel, azaz maga is egy elolvasható forrás, ami lehetőséget nyújt a hiteles kép alkotására.
Az ellenőrzésre lehetőséget nyújt, hogy Berze Nagy János az Égigérő fa c. művében a népmeséink alapján azt állapította meg, miszerint a néphit az égig érő fát azonosítja az Istennel. Az elolvasható világfa ábrázolások jó részének szövegében pedig szerepel az Isten, vagy az Úristen kifejezés (2. és 3. ábra). Azaz a népmeséinkben hiteles adatok jelennek meg a honfoglalás kori világfáról is, amelyek segítenek az ősvallás rekonstrukciójakor.
Gulyás Judit a rovológiai tájékozatlanságának áldozataként lejáratta magát. Álláspontját korábban a Válasz Gulyás Judit kérdésére azaz Felhasználhatók-e a népmesék az ősvallás rekonstrukciójához? c. cikkben vitattam.
Platthy István
Platthy István dolgozata alig több egy oldalnál, ám Agócs Gergelyhez hasonlóan jogos kérdéseket vet fel.
"Nem helyes az a hozzáállás, hogy a hivatásos néprajztudomány művelőinek egy része nem vesz tudomást a népszerű áltudományos alternatívákról, azokat agyonhallgatja. Megítélésem szerint ezekre reagálni kell, korrekt tudományos érveléssel". Sajnos, tőle sem tudjuk meg, hogy mit kell értenünk áltudomány alatt s miért a jelzőosztogatásnál marad, amikor pedig ő is kidolgozhatná a tudományos igényű választ azokra az "áltudományos alternatívákra".
"Nem értek egyet Pócs Éva professzorasszony azon megállapításával, hogy nemzeti identitáskeresés által motivált kutatás nem lehet tudományosan elfogadható értékű, ha az a nemzeti identitástudatot is szolgálja." Záró gondolataiban ezt a megfogalmazást Pócs Éva helyesbíti, mondván: csak azt állította, hogy "a nemzeti identitáskeresés által vezérelt kutatás könnyen az előre megkonstruált előfeltevések csapdájába eshet".
Hozzátehetem, hogy a nemzeti identitás oszlopának honfoglalás kori létét megkérdőjelező törekvések kudarcát éppen a jelen világfa vita csődje dokumentálja. Ha az akadémikus tudomány - az írástani ismeretek és a módszertani-etikai alapok hiánya miatt - képtelen a honfoglalás kori világfa felismerésére, akkor a fanyalgása is erőtlen.
Jegyzetek
(1) Pócs Éva nem tájékoztat arról, hogy az áltudomány körébe tartozónak tekinti-e azokat, akik a szükséges felkészültség (például rovológiai ismeretek) nélkül, az akadémiai tudomány belső köreiben bitorolt posztjukkal visszaélve, a tudományos folyóiratok szerkesztőit is félrevezetve kétségbe vonják a honfoglalók világfájának létezését - amelyek pedig többszáz példányban porosodnak a múzeumok polcain.
Zsirai Miklós ismételt bukása után szerencsére egyre nyilvánvalóbb, hogy a finnugrista jelzőosztogatás sem szolgáltat örökös védelmet az áltudományos parasztvakítás folytatásához.
(2) A Nemzeti Régészeti Intézet elzárkózott, amikor egy pályázatukra jelentkezve a csúcshegyi honfoglalás kori gyűrű hieroglifikus szövegéről akartam náluk előadást tartani.
A Magyar Nemzeti Múzeumban a letéti szerződéssel a gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény rovásfeliratot hordozó felületét barbár módon lereszelték és megmaradt hiányos feliratot latin betűs szövegként próbálták meg előadni (holott az átvételi elismervényen még rovásjelek szerepeltek).
Amikor a fenti eset kivizsgálását és általában a székely írás kutatásának erősítését kértem Kásler Miklós miniszter úrtól, akkor azt Horváth Lugossy Gábornak, a Magyarságkutató Intézet azóta leváltott főigazgatójának küldte tovább elintézésre, ám tőle azt a választ kaptam, hogy ezzel nem tud és nem is kíván foglalkozni.
A Magyar Nyelv szerkesztősége is elutasította a karcagi csatkarikáról adott olvasatom közlését, a kialakuló vita elkerülésére hivatkozva. Az akadémikus "tudomány" e meghátrálásának köszönhetően a karcagi csatkarika kimaradt az MTA rováskorpuszából, más fórumokon meg Hakan Aydemir megalapozatlan olvasatának javítgatása folyik, ám minden eredmény nélkül. A szakma elé tárt olvasatok minden részlete alapvetően hibás, mert a szójeleket nem lehet betűként elolvasni.
Erdélyi Istvántól az maradt ránk, hogy a tudomány egyetlen feladata a kíváncsiságunk kielégítése. Ebből következtetve ez a vita itt mindenről tanúskodik, csak tudomány létezéséről nem.
Irodalom
Pócs Éva: A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében, rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció (nti.abtk.hu/) Néprajztudományi Intézet, 2023.
Bárdos Dániel - Tuboly Ádám Tamás: Régi és új demarkációprobléma a bölcsészet- és társadalomtudományokban Ethnographia, 2024/1/152
Bollók Ádám: Hozzászólás Pócs Éva tanulmányához, Ethnographia, 2024/1/154
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2. füzet
Varga Géza: Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?
Varga Géza: Zsirai Miklós bukása és a világfa vita
Varga Géza: A legkorábbi magyar nyelvemlékek
Varga Géza: Erdélyi István az őstörténetkutatás száz évéről
Varga Géza: Kaptam egy elutasító levelet a Nemzeti Régészeti Intézettől
Varga Géza: Budapesti késő középkori jelvény bibliográfia
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
Varga Géza: Válasz Gulyás Judit kérdésére azaz Felhasználhatók-e a népmesék az ősvallás rekonstrukciójához?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése