2024. szeptember 18., szerda

Bronzkori halotti urna a bulgáriai Orsoyából a hieroglifikus Ragyogj égi folyó mondattal

A temető, ahonnan az 1. ábrán látható halotti urna előkerült, a bulgáriai Orsoya település közelében található a Duna partján, a Plyoska nevű területen. A helyszínt 1969 és 1973 között Rositsa Filipova vizsgálta. Itt 343 hamvasztásos sír került elő. Az égetett csontokat, esetenként összetörve és mellékletekkel ellátva, fedlappal lezárt edényekbe tették. Az itt bemutatott edény a késő bronzkorban készült, a Kr. e. XV-XII. században és hieroglifákat (ősvallási kötődésű szójeleket) hordoz a felületén. Az Institute of Balkan Studies with Center for Thracology őrzi. A bulgáriai halotti urnát bemutató Kristin Bugda (The Thracian Chronicles and Ancient World) bejegyzésére Monoki Ibolya hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is megköszönök!


1. ábra. A bulgáriai Orsoya lelőhelyen előkerült bronzkori halotti urna (Nikolay Genov fényképe nyomán, középen), balra a bronzkori jelmontázs, az ábra jobb szélén pedig a bronzkori jelek székely megfelelői, az "r" (ragyog), "g" (ég) és "ü" (ügy "folyó, Isten") jelek, az egyszerűbb olvasat: Ragyogj égi ügy (mai magyarsággal: Ragyogj égi folyó)


A lelet érdekessége az oldalán lévő jelmontázs, amelynek minden jele egyeztethető a székely írás előzményével, a magyar hieroglif írás szójeleivel. E hieroglifákból a több példa alapján ismert szokás szerint szimmetrikus jelkompozíciót csináltak, az ősvallási mondanivaló tökéletességének és megváltoztathatatlanságának alátámasztása végett. 

A bulgáriai bronzkori urna jelei három csoportot alkotnak az istenidéző szertartás fázisainak megfelelően. Az első és az utolsó csoport a székely írás "r" betűjének megfelelő ragyogj, ragyogtál hieroglifákból áll. (1) Az edényen lévő első jelcsoportot Ragyogj, ragyogj, ragyogj! alakban kell elolvasni az Isten hívogatását idézve. Az utolsó csoport jelei a Ragyogtál, ragyogtál, ragyogtál. mondatot rögzítik, ami az Isten búcsúztatásának felel meg. A középső jelcsoport az ügy "folyó, Isten" meg az ég hieroglifákból áll és az Ég ügy (mai magyarsággal Égi folyó) mondatot rögzítik. 

Az égi folyó megnevezés az istennel azonos Tejutra vonatkozik, amelyet a túlvilággal is azonosítottak. A bulgáriai halotti urna bronzkori jelmontázsa az elhunyt számára határozta meg az útirányt. Ugyanez a megnevezés, a szójelek eltérő grafikai elrendezésével, fennmaradt egy etruszk halotti urnán is (2. ábra). A jelen cikkben bemutatott két halotti urna a további párhuzamokkal (például a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyarul elolvasható szövegével és a Tordos-Vincsa kultúra 49 székelyazonos jelével) egyetemben arra utal, hogy a neolitikum végén és a bronzkorban magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélő népesség lakott a Kárpát-Balkán térségben és Itáliában, de feltehetően Anatóliában, Mezopotámiában, Irán területén és a sztyeppén is (2). Ez a népesség azonos világnézetet (vallást, állameszmét) követett és ugyanazt a hieroglifikus írást használta. A keleti párhuzamok korábbiak az etruszknál, ami megfelel az etruszkok származásáról általában kifejtett két nézetnek (az anatóliai és a Kárpát-medencei eredeztetésüknek is).  



2. ábra. Alba Longa-i halotti urna (Vatikán Múzeum, Kr. e. 900-850), balra az urna hieroglifikus szövegei, közülük fentről a második az Ég ügy "égi folyó" mondat, az ábra jobb szélén az etruszk hieroglifáknak megfelelő székely jelek: a második sorban az "ü" (ügy "folyó") és "g" (ég)



Jegyzetek

(1) Az "r" (ragyogó) rovásjel a hieroglifikus képszerkezetekben az égbolt ívén jelenik meg, ezért eltérő dőlése lehet (például egy zamárdi avar szíjvégen három különböző állása is van). Az avar és hun jelpárhuzamok esetenként szintén vízszintesek, például a Gizella kincs turulos fibulájának nyakán olvasható Ragyogó nagy ország mondatban. A függőleges hettita (luviai, anatóliai) jelpárhuzam a  szótagjele. Ezek és a hasonló párhuzamok arra utalnak, hogy egy széles körben ismert jel- és szóhasználatról van szó.

(2) A sokat ekézett Horváth István álláspontját így idézi a most megbukott Zsirai Miklós: "látnoki hévvel hitte és hirdette, hogy a magyarság a világ legrégebbi népe, a magyar nyelv a világ legősibb nyelve, s az idegen nyelvekben: a héberben, a görögben, a latinban vagy akár a finnben is hemzsegnek a magyarból való tulajdonnevek és közszók." 

A Horváth István álláspontját igazoló tényeket (például a hieroglifikus nyelvemlékeinket) Zsirai is észrevehette volna, ha célja nem a közönség félrevezetése. A magyarból az idegen nyelvekbe került közszókat a meglepően konzervatív vallásos szókészletben lehet leginkább kimutatni. Erről a Közszavak és istennevek cím alatt számoltam be. 

Egyébként az a vita, hogy melyik a világ legrégibb nemzete, már az ókorban eldőlt. Plinius közölte, hogy az egyiptomiak és a szkíták versenyét a szkíták nyerték. A szkítákat pedig az őseink között üdvözölhetjük a genetikai eredmények és a szkíta hieroglifikus nyelvemlékek alapján is. 

Horváth István nézetét alátámasztani látszik az utóbbi 40 000 évből fennmaradt kb. 2-300 elolvasott hieroglifikus nyelvemlékünk. E rövid, magyarul megszólaló szövegek a Bibliában említett, nyelvek összezavarodása előtti ősnyelv emlékei. 

Hasonlót olvashatunk Bakay Kornél művében is: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K.  Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005). „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)

„A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!” (Bakay/2003.)

A különböző tudományterületek egy irányba mutató eredményei miatt a finnugristák lépésről lépésre visszavonulnak és egyre inkább átadják a terepet kezdettől létező kritikusaiknak. Így igazolódnak Horváth István nézetei. 


Irodalom

Kristin Bugda: Old Europe series: Orsoya Necropolis

Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.

Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005.

Simo Parpola: Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2016. Pp. xliv + 426; xxviii + 436.

Simo Parpola: Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210.

Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

Varga Géza: Alba Longa etruszk urnájának magyarul elolvasható hieroglifikus mondatai


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése