Egy rováskorpusznak nem dolga, hogy szerkesztője a rovásírás eredetéről bocsátkozzon személyes fejtegetésekbe. Ám ennek ellenére érthető és menthető, sőt rokonszenves a végső fejezetet jegyző Vásáry István formabontó álláspontja: "Ha mégis elkészült e záró fejezet, csak az indokolja, hogy nem mehetünk el szó nélkül e páratlan kulturális jelenség, a székely írás léte mellett anélkül, hogy ezen írás eredetéről ne ejtsünk pár szót". Kötetzáró gondolatait A székely írás eredetéről és helyéről a magyar művelődéstörténetben cím alatt adja elő.
1/c. ábra. Oroszlánábrázolás jó "folyó" hieroglifákkal a Minuszinszki kultúrából (III-V. szd)
A "tudományos konszenzus" számára rég tárgyalatlan téma
Igen, a kötetben felsorolt rengeteg írásemlék és az írásunkra vonatkozó adatok tömege érthetően kényszeríthette a szerzőt az eredet kérdésében való megnyilatkozásra. Különösen azért, mert az MTA az elmúlt évtizedekben nem jeleskedett a székely írással foglalkozó szakirodalom gyarapítása terén. Egy feltűnő hiány keletkezett, ami nyilvánvalóvá tette, hogy megvetett tudományterület volt ez a mindenkori megszállóinkat kiszolgáló idegenszívűek számára. A feltűnően nagyra dagadt űr már joggal ösztönözhette megszólalásra a fejezet szerzőjét.
Az ellenben megbocsáthatatlan hiba, hogy a kötet adatainak megválogatásakor a szerzők eleve olyan szűrőt alkalmaztak, ami kirekesztette az évszázada hangoztatott ótürk eredeztetést cáfoló körülményeket. Azaz a székely írásról már lehet beszélni az akadémikus "tudomány" szalonjaiban, egyes nézetek és szerzők létezőként való kezelését azonban még ma is tiltja a "tudományos konszenzus" gyakorlati módszertana (1). Ezért nem szerepelhetett a kötetben a karcagi csatkarika még az említés szintjén sem. Ezért tették a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókát a "bizonytalan jellegű feliratok" csoportjába, pedig ez az írásemlékünk a szójelek figyelembe vétele esetén kitűnően elolvasható. Ugyanezen ok miatt történhetett, hogy a szerzők nem ejtenek egy szót sem a magyar népi hieroglifákról (1/b. ábra), amelyekről pedig már Bél Mátyás is megemlékezik. Nem tárgyalja a rováskorpusz a hunok és az avarok rokon, vagy azonos írással írt, magyarul megszólaló nyelvemlékeit sem (2).
2/b. ábra. A székely, a hettita (luvi, vagy anatóliai) hieroglif írás, valamint a népi jelkészlet egyezései nyilvánvalóan bizonyítják, hogy a magyar nép jelkincse többezer éves, amire a magyar akadémikus "tudomány" nem volt hajlandó felfigyelni, talán mert legfőbb célja a magyar őskultúra letagadása volt
Véleményeltérések az akadémikus tudomány berkeiben
A fejezet elején a szerző megemlíti, hogy "a székely írás eredete ... vitatott szenzus a tudományban, csak többé-kevésbé valószínű hipotézisek léteznek". Ez az egyenlősdi azonban nem felel meg a teljes kutatási horizont tényeinek, mert jelentős új felismerések születtek az akadémikus körön kívül. Feltehetően úgy kell érteni Vásáry István fenti szavait, hogy a "tudományos konszenzus" képviselői által előadott elméletek egyaránt nélkülözik a komolyan vehető alátámasztást, a körön kívülitől származó felismeréseket pedig nem létezőnek tekinti.
Mint írja, "e korpusz három szerzőjének sincsen egyöntetű és meggyőzően bizonyítható véleménye az eredetkérdésről". Ez valamelyest menti Benkő Elek és Sándor Klára hitelét, akik korábban már közreadták, miszerint számukra ismeretlen a székely írás eredete. Jobb lenne persze, ha tudnának valami okosat mondani az eredetről, ám - mint látni fogjuk - a bölcs hallgatás és a tudatlanság beismerése is szerencsésebb Vásáry Istvánnak az ótürk téveszme melletti makacs kitartásánál.
A "gondosan" megrostált források alapján (3) az e fejezet vonatkozásában szerzőtársak nélkül maradt Vásáry István megismétli az évszázada hangoztatott, de sohasem bizonyított teóriát a székely írás ótürk eredetéről. "Természetesen", amiképpen a nagy elődök sem voltak képesek e nézet igazolására, ugyanúgy ez most neki sem sikerülhetett.
3. ábra. Az 1996-ban megjelent füzetben már felmutattam, hogy a hunok és az avarok régészeti leletein megtalálható a székely jelek sorának párhuzama, ám ezekre az adatokra Vásáry István azóta sem reagált, talán mert nem a tények tisztázása, hanem levitézlett téveszmék bizonygatása volt és maradt a célja
A székely kérdés
A rováskorpusz szerkesztője szerint "a székely etnikai csoport eredete és az írásuk eredetének a kérdése önállóan csak hipotézis szintjén fogalmazható meg". Amit úgy kell értenünk, hogy Vásáry István szerint a székely írást csak a székelység ismerte, a magyarság többi részénél a rovásírás nem létezett.
Ez "persze" nem igaz. Csak megalapozatlan finnugrista téveszmékben fogalmazódott meg az eredetileg török nyelvű, de később elmagyarosodott székelységről alkotott hipotézis. Egy török eredetű székelység e képzelgés szerint hozhatta volna magával az ótürk írást s abból kialakulhatott volna a ma ismert székely írás. Erre a megoldásra azért volt szükségük, hogy a kétségtelen kulturális vívmány, a székely írás feltalálását valamiképpen idegeneknek tulajdoníthassák.
Azonban a székelyek által használt magyar nyelv semmi nyomát nem mutatja annak, hogy a székelyek valaha is török nyelven beszéltek volna. Az ismert székely szójelek (ős, ten, tapar "szabír" ős) magyar szavakat jelölnek és a székely betűk akrofóniájának a rekonstrukciója is magyar szavakhoz vezetett (pl. a "j" rovásbetű a jó szójeléből alakult ki). Nincs tehát okunk arra, hogy a székely írást ne magyar leleménynek tartsuk. A székelység eredetére nézve is megfelelő tájékoztatást adnak a magyar krónikák és a néphagyomány.
Ugyanakkor a székely írásnak, vagy előzményének, a magyar hieroglif írásnak a használata az egész magyar nyelvterületen kimutatható. Például a hímes tojásokon és a fazekasjelek körében (1/b. ábra) napjainkig elevenen él. Az MTA rováskorpuszának szerzői "persze" megpróbáltak olyan tudatosan hiányos rováskorpuszt előállítani, amelyikben csak székelyekhez köthető írásemlékek szerepelnek, ám ez - a tények ellenében - nem sikerülhetett nekik.
Azaz a puszta hipotézisnél jóval többet, bizonyíthatót lehet mondani e kérdésekben az önálló tárgyalásuk esetén is. Rengeteg megbízható adatunk van, ami felhasználható (mi fel is használtuk) a székelység és a székely írás eredeztetése során. Ha Vásáry István ilyeneket nem talál, akkor annak az lehet az egyik oka, hogy a fentebb említett gyakorlati elv szellemében tudatosan elzárkózik a körön kívüliek által felvetett gondolatoktól. Még kiderülne, hogy az egyetemeinken e szakterületen száz éven át ostobaságokkal tömték a diákok fejét. A székelység (a magyarság) hun eredetét a magyar hagyomány, a Bakay Kornél által felmutatott 50 történeti forrás és újabban a genetikusok eredményei kellőképpen igazolják. A székely írás hun eredetét pedig a magyarul elolvasható hun hieroglifikus szövegek támasztják alá.
4/a. ábra. Ozora-tótipusztai avar edénybe karcolt, Ragyogj olvasatú, vegyes (szójelet és betűt alkalmazó) ligatúra (balra), valamint a székely írás "R" (ragyog), "j" és "i" betűi (középen és jobbra)
Az ótürk eredeztetés nem elfogadott nézet
A rováskorpuszban Vásáry István maga is így beszél a saját hipotéziséről: "e korpusz három szerzőjének sincsen egyöntetű és meggyőzően bizonyítható véleménye az eredetkérdésről". Ezt aligha lehet másként értékelni, mint hogy a szerző is tudja, mennyire bizonytalan (pontosabban: nem létező) lábakon áll mindaz, amit e fejezetben összehord a székely írás eredete kapcsán.
Csak azért érdemes mégis részletesen tárgyalni a fejezetében előforduló, hozzá nem értők által tévesen bizonyságként említhető körülményeket, mert a szakmában szokásos hivatkozásosdi szabályai szerint úgy is lehet majd erre a pillekönnyű fejezetre mutogatni, mintha Vásáry István fejtegetései megoldották volna a székely írás eredeztetését (4). Természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, a fejezet nem több közönséges mellébeszélésnél, amivel a szerzője is tisztában lehet.
A korai adatok sem hiányoznak
A fejezet elején Vásáry István arról beszél, hogy a fő módszertani nehézséget a korai adatok hiánya okozza (831. o.). Ez "természetesen" nem igaz, mert pl. a szkíta, hun, avar és honfoglalás korból is seregnyi írásemlékkel rendelkezünk, amelyek a székely írás szójeleket használó előzményével, a magyar hieroglif írással kitűnően elolvashatók. Csupán arról van szó, hogy Vásáry István és szerzőtársai az indokolatlan gőggel(?) párosult szakmai felkészületlenségüknek köszönhetően nem hajlandók ezeket létezőnek tekinteni és tárgyalni. Inkább azt a félrevezető állítást adják közre, hogy ilyen korai adatok nem is léteznek. Ami "persze" nettó valótlanság.
6. ábra. Amur menti sziklarajz Kr. e. 4000 tájáról a magyar hieroglifákkal írt Szár Ak Isten ügy szár (mai magyarsággal: Heraklész isten a folyó ura) mondattal, ennek a létét is letagadja Vásáry István
Szerves írásfejlődés
A rováskorpusz szerkesztője szerint "az írás nem szerves fejlődés eredményeként jön létre, mint a nyelv, hanem tudatos alkotás" (831. oldal). Erre "természetesen" semmilyen bizonyítékkal nem szolgál, ez az álláspontja sem több megalapozatlan kinyilatkoztatásnál. Éppen a székely írás képez kivételt a fenti magyarázat alól, ám a vonatkozó érveket a szerző talán nem is ismeri, mert a "tudományos konszenzus" köreiben divatozó, a körön kívüliek felismeréseitől való indokolatlan elhatárolódás súlyosan korlátozza a megismerésben. Ezért feltehetően végig sem gondolhatta azt, amit a Magyar hieroglif írás c. kötetben már kifejtettem, miszerint az írásunk előzménye a kőkori ősvallás szolgálatában jött létre természetes fejlődés útján. A székely írás jelei nem tudós alkotásként születtek meg, hanem végső soron a kőkori ősvallás jelképeiből alakultak ki. Például az Orion csillagkép és a Tejút rajzából a székely "ty (atya) és az "sz" (szár "úr") jelek keletkeztek. Amiről a kőkori mítoszok szóltak, azt ábrázolják a jeleink is. E jeleket nem kellett feltalálni, csupán le kellett másolni azt, amit mindenki ismert és látott az égen.
Ám a szerző biztos lehetett abban, hogy csak a becsületes eredeztetőnek kell (illik, célszerű) válaszolnia a szakterületen előforduló, tudományos igénnyel megalapozott nézetekre. Az idézett téveszmét azért képviselheti a szerző, hogy a székely írásnak egy tudós, vagy uralkodói elhatározásnak köszönhető átvételét elfogadtassa az olvasóival.
Ennek elfogadására azonban semmi okunk sincs, többek között azért, mert húsznál is több népi hieroglifánk egyeztethető a székely írás jeleivel (2. ábra). Azaz nem kellett átvennünk senkitől a székely ábécét, mert bármikor létrehozhattuk azt a több ezer éves saját népi jelkészletünkből. Ilyen alfabetikus írást szülő folyamatra, a vegyes rendszerű, szójeleket és betűket keverten használó írásemlékekre vannak is példáink (például a honfoglalás kori Bodrog-alsóbűi rovásemlék), de "persze" erre a jelenségre sem az akadémikus "tudomány" képviselői figyeltek fel. Sőt Vásáry István a népi hieroglifák létét le is tagadja, talán mert az értékelésük munkát, szakértelmet és becsületet igényelne (2. ábra).
7/a. ábra. Egyező kínai és magyar jelek, a kínai jelek jórészt régészeti leletekről, vagy Karlgren történelmi jelgyűjteményéből valók
Csak betűírás?
"A következőkben csak a betűírásokról beszélek, mivel a kínaihoz hasonló képírások, történeti és gyakorlati okokból nem jöhetnek szóba a székely írás vizsgálatánál" - írja a tényeket semmibe vevő és letagadó szerző (831. oldal). Holott korábban mások mellett már én is, meg Szekeres István is felmutattuk a kínai és a székely írás kétségbevonhatatlan párhuzamait (5). Vásáry Istvánnak a történeti okokra való hivatkozása csupán azt jelenti, hogy a finnugrizmus legfőbb informális törekvése mindig is a hun-magyar kapcsolatok letagadására irányult s ebből a keréknyomból a szerzőnek sem sikerült kilépnie. Pedig a hun-magyar azonosság, amelyet a legújabb genetikai eredmények egyre kézzelfoghatóbbá tesznek, éppen a kínai-magyar írástörténeti kapcsolatokra terelik a figyelmünket (lévén a legkorábbi kínai dinasztia, a Xia, hun). Tekintve, hogy a szerzőnek ez az állítása könnyedén cáfolható a kínai jelpárhuzamok felmutatásával (7. ábra), egy szót sem kell komolyan vennünk az erre épített további állításaiból. Azaz a szerzőnek nincs oka a székely írás eredeztetését illető további mondanivalóját a betűírásokra korlátozni. Annál inkább sincs oka a szavakat rögzítő képjeleink létének letagadására, mert a rováskorpuszban éppen ők közlik Veit Gailel 1500-as évekből származó híradását, miszerint a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Vásáry Istvánnak azonban a tényeknél fontosabb lehet a régi finnugrista téveszme ismételgetése.
Annál is inkább komolytalan a szerzőnek ez a szándéka, mert nem csak a székely írásnak vannak szótag-, szó- és mondatjelei, hanem - mint az köztudott, vagy annak kellene lennie - az ótürk írás sem alfabetikus, hanem jobbára szótagoló írás. A szerző mégis azt írja, hogy "a 22 arámi betűből 15 van meg a türkben, amelynek teljes jelállománya 38 betű" (833. oldal). Ez egyszerűen nem igaz, mert az ótürk írás nem betűkből, hanem döntően szótagjelekből (szótagcsoport-jelekből) áll. Ha egy turkológus nem tudja, hogy az ótürk írás döntően szótagoló írás, vagy összekeveri a betű és a jel szavakat, akkor az méltó illusztrációja az MTA szakmai színvonalának.
Az akadémikus "tudomány" szerzői nem csak a szakmai tájékozatlanságuk és felületességük miatt kezelhetik a nyilvánvalóan szótagoló ótürk írásokat betűírásként. Felsejlik az a jól ismert tudományellenes és nemzethülyítő törekvésük is, hogy az ótürk írást és a székely írást levezessék a csak mássalhangzójeleket alkalmazó sémi írásokból. Az effajta mellébeszélések és lódítások akkor sem voltak igazán megengedhetőek, amikor a könyvkiadás monopóliuma és a dicsőséges Vörös Hadsereg tankjai jelentették e "tudományos" álláspont végső garanciáit. Ezek az "érvek" szerencsére egyre inkább a múlt ködébe vesznek és az akadémikus áltudomány történelmi bűnei közé sorolódnak. Ideje lenne észrevennie az idők változását az MTA rovológusainak is és le kellene vonniuk belőle a kézenfekvő következtetéseket.
7/b. ábra. A kínai neolitikus tál (balra fent), a gátéri avar madár (balra lent) és a csúcshegyi honfoglalás kori pecsétgyűrű (jobbra), mindegyiken elolvasható az ég szár (mai magyarsággal az ég ura) mondat
A székely-ótürk jelhasonlóságok száma
Vagy száz éven keresztül hirdette az akadémikus "tudomány" a székely írás ótürk eredetét, mindig megemlítvén a jelpárhuzamokat is, amelyek száma a szerzőknél 16 és 2 között váltakozott. Vásáry István a különböző eurázsiai sztyeppei írásrendszerekkel közösnek látszó jeleink számát 11 és 29 között említi. Szerinte az írásunk az eurázsiai "rovás"-írások családjába tartozik: legkeletibb a türk írás, legnyugatibb a székely írás (834. oldal). Miközben ilyen eurázsiai íráscsoport, legalábbis a tudományos igényű meghatározások szintjén nem is létezik. Az eurázsiai rovásírások legtöbbjét el sem tudjuk olvasni, az egyes sztyeppi írásrendszerekről - mint azt fentebb láttuk - az sem világos az akadémikus szerzők számára, hogy alfabetikusak, vagy szó- szótagoló rendszerűek-e. A rokonítás elvei is tisztázatlanok, a módszertanról pedig fogalmuk sincs. Ezért ezeket a sztyeppi írásokat komolyan vehető módon rokonítani sem nagyon lehet egymással. Ha összesöprik őket egy nem létező íráscsaládba, akkor azt elsősorban kényelmi okokból teszik. Ez az eurázsiai íráscsalád is csak egy a sok finnugrista blöff közül, amivel a tömeget megpróbálják félrevezetni.
8. ábra. A magyar, az orhoni és jenyiszeji ótürk, valamint a germán jelkészlet hasonló jelei, nyilvánvalóan nincs semmi ok arra, hogy az ótürk jelpárhuzamokat az eredeztetést meghatározónak tekintsék, miközben a germán írásról szót sem ejtenek
Az ótürk-székely, vagy eurázsiai-székely jelhasonlóságok száma önmagában egyébként sem jelent semmit. Vásáry István elfelejtette megvizsgálni, hogy a különböző egyéb írásrendszerekben milyen fokú a székelyazonos jelek száma. A kínai írás esetében már láttuk, hogy legalább 50 azonos jelünk van (7/a. ábra). A Tordos-Vincsa kultúra jelkészletében is akad 49 székelyazonos jel (10. ábra). Az amerikai indiánok népi jelrendszerében is van 23 elemi jelpárhuzam (11. ábra), valamint további 5-10 azonos ligatúra is előfordul. Ha ezekről Vásáry István nem tud, vagy nem akar tudni, az csak az ő álláspontját értékeli alacsonyra. Egy szó sem igaz abból, amit az ótürk/eurázsiai jelazonosságok kapcsán állít a székely írás ótürk eredetéről. Arról nem is beszélve, hogy a puszta jelazonosságok semmit sem mondanak az átadás irányáról.
9. ábra. Az arameus és egyéb közel-keleti írások formájukat tekintve székelyrokon jelei
A Pireneusoktól Dél-Amerikáig és Ausztráliáig előforduló nagyszámú székelyazonos jel fényében nyilvánvaló, hogy a székely írás nem eredeztethető egyetlen ismert írásrendszerből sem. Kizárólag olyan eredeztetés-elméletnek van létjogosultsága, amelyik mindegyik egyezésre válaszol. Vásáry István nem is említette a sztyeppén túlmutató jelpárhuzamokat, pedig azok az elvégzett valószínűségszámítás szerint a székely írás rokonai. Kétségtelen, hogy csak az felel meg a tényeknek, ha a székely írást a legkorábbi, kőkori jelkészlettel azonosítjuk. A mindenütt előforduló jelpárhuzamok azzal magyarázhatók, hogy ez a kőkori jelrendszer elterjedt a világ minden tájára s ezek az ősvallási jelek az ott később kialakuló helyi írásrendszerekbe beépültek.
Ha Vásáry István jelentőséget tulajdonít az ótürk írásokkal kimutatható 11-29 formai azonosságnak, akkor meg kellene magyaráznia, hogy miért nem tulajdonít jelentőséget a 15 000 éves Mas d' Azil-i 20 jelpárhuzamnak, az 5000 éves sumér írással és a 6000 éves Tepe Yahja-i jelekkel fennálló huszonvalahány egyezésnek. Azonban bármelyik írást választaná is ki átadónak, a többivel kimutatható kapcsolatok cáfolnák a kiválasztott írás átadó voltát.
A sémi-szogd-ótürk írások nem lehettek a székely írásjelek átadói, ha a kb. 100 jelből álló székely írásnak a 18 arameus jelből csak kb. 12 közös jele van (9. ábra), ugyanakkor a sokkal régebbi kínai (7/a. ábra) és Tordos-Vincsa jelkészletben közel 50 párhuzamot találunk (10. ábra).
11. ábra. Az amerikai indiánok népi jelkészletének és a magyar jelkészletnek az egyezései szintén hidegen hagyták az MTA rováskorpusz szerzőit, vagy talán fogalmuk sincs róla
Vásáry István álláspontja
A szerző szerint "az első betűírás létrehozói a föníciaiak voltak (22 betű) s utánuk alakult ki ... az összes sémi ábécé ... az arámi útján pedig a ... türk írások". (6) "A székely írás eredetének vizsgálatánál ... történeti okokból csak olyan keleti írásrendszerek jöhetnek számításba, melyeket a magyarság és székelység elődei ismerhettek. ... a cirill és a glagolita vizsgálata is számba jöhet a 9-10. században" (7).
A "történeti ok" ez esetben is egy levitézlett finnugrista őstörténeti deszkamodellt jelent, amely mereven tagadja a magyarság kapcsolatát a hunokkal, meg a déli magaskultúrákkal (hattiakkal, sumérekkel, kínaiakkal stb.). Róna-Tas András annak idején azt is meghatározta, hogy mely szélességi és hosszúsági körök között szabad a magyar őstörténetet kutatni (így lényegében az Urál vidékére korlátozódott volna a kutatás). Ezzel szemben a legújabb genetikai vizsgálatok a hunokkal, valamint a sumérekkel egyenrangú és hozzájuk közeli BMAC kultúra hordozóival való kapcsolatunkat mutatják ki. Olyan környezet ez, az Édentől keletre, ahol a székely írás rokonsága kimutatható a régészeti leleteken.
Vásáry István egy téves történeti elképzelés bűvöletében tudatosan figyelmen kívül hagyta a székely írás eredeztetésekor azokat az adatokat és kultúrákat, amelyek a finnugrista történeti prekoncepciónak nem feleltek meg. Nyilvánvalóan fordítva kellett volna eljárni: előbb fel kellett volna mérnie, hogy mely tájakon találhatók meg a székely írásjelek párhuzamai és csak ezek alapján illett volna meghatároznia a székely írás szülőföldjét. Mivel nem így járt el, ezzel a dolgozatát eleve kudarcra ítélte.
Az akadémikus áltudomány módszertana
Vásáry István dolgozata megfelel a "tudományos konszenzus" alapvető eljárásának. A jelen cikkben értékelt fejezetében az évszázados áltudományos eljárás jól felismerhető. Sajnos, ha körültekintünk, akkor a "módszertan" továbbélését is konstatálhatjuk. Szinte készen kapjuk a receptet az MTA rováskorpuszában. Ha például egy megszálló hatalom a magyar hagyományt felül akarja írni egy gyönge mesével, akkor a következőképpen járhat el:
- A magyar krónikákat (és általában a történeti hagyományt) a tényleges történeti értéküktől függetlenül, vagy annak ellenére annyira agyon kell "forráskritizálni", hogy egy kutatónak se jusson az eszébe idézni belőlük, vagy hivatkozni rájuk.
- A hagyományos őstörténeti kép (pl. esetünkben a székely írás hun eredetének) védelmezőit az eredményeiktől függetlenül ki kell rekeszteni. Az egyes tudományos kérdések tárgyalásakor (konferencián, kiadványban stb.) meg sem kell megemlíteni őket, vagy a felismeréseiket. Az ilyenek köteteit Bíró András Zsolt kitiltotta a Kurultájról, a Magyarságkutató Intézet pedig e sorok íróját hallgatóként sem volt hajlandó fogadni egy írástörténeti konferenciáján.
- Ha szakképzetlen kutatókról van szó, akkor kiosztható rájuk a finnugrista jelzőkészlet a dilettánstól az elmebetegig. Az általuk elért eredményeket minden további nélkül át lehet venni és sajátként elő lehet adni, ám a gondolatok eredeti szerzőjének nevét megemlíteni is illetlenség lehet a köreikben. Példa erre újabban a Magyarságkutató Intézet eljárása is, amit a "tudományos konszenzus" előző száz évének gyakorlatából mentett át a jelenbe. Lásd: Götz László és Érdy Miklós álláspontja győzött a Magyarságkutató Intézet konferenciáján
- Szakképzettek esetében politikai kifogásokat kell emelni a szakmai szereplésük ellen, bár a tudományban elvileg semmilyen politikai szempontot nem lenne szabad figyelembe venni. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Erdélyi Istvánt úgy mutatta be a Magyarságkutató Intézet előadója, mint aki egyedüliként vett részt keleten hun sírok feltárásában, pedig Bakay Kornél is ásott ilyeneket Kazahsztánban.
- A körön belüli (megfelelő végzettséggel és beosztással rendelkező, politikailag is "rendben lévő") kebelbeliek számára meg van engedve elemi hibák vétése is. Az általuk leírt képtelenségeket akkor is ténynek kell venni és ellenőrzés nélkül lehet közölni, valamint idézni a tudományosnak szánt irodalomban, ha egy kisiskolás is látja róla, hogy ostobaság. Példa erre a 12. ábrán látható rovásszöveg értékelése, amelyet talán azért reszeltek le barbár módon a Magyar Nemzeti Múzeumban, mert a múzeológusok előtt felrémlett, hogy igazolhatja a hun-magyar azonosságot.
Összegzés
Az MTA rováskorpusza azt dokumentálja, hogy a rendszerváltás a rovológiában is elmaradt. Az MTA meghatározó berkeiben ma is a régi mellébeszélés és parasztvakítás folyik. Bár eleve csak egy korpusz összeállítására vállalkoztak, az mégis nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzők nem képesek leírni a székely írást, ezért a korpuszuk sem lehet hibátlan. Igazolja ez Sándor Klára 1996-os megállapítását, miszerint a tudomány nem ismeri a székely írást, számukra minden alapvető kérdés tisztázatlan. Szomorú, hogy azóta sem lettek okosabbak és ma sem képesek a körön kívüli eredmények megértésére és tárgyalására. Ezért fogalmuk sincs, hogy milyen írásemlékek tartoznak a székely írás körébe (pedig ezt egy korpusz készítőinek illene tudni), hogy vannak-e szójeleink és hogy mely írásrendszerekkel lehet rokonítani (ezt már jobbára csak Vásáry István fejezetén kérhetjük számon). A kötet összeállításakor alkalmazott válogatás alapján és az elszórt megjegyzéseik tendenciájából nyilvánvaló, hogy eleve csak az évszázados mellébeszélés folytatására készültek. Művüket elolvasva belátható, hogy azon nem is léptek túl. Ezért a székely írás származásáról Vásáry István által írt fejezetből a székely írás eredetére helytálló következtetéseket nem lehet levonni. A szerző álláspontjának nincs nagyobb tudományos értéke a szokásos kocsmai, piaci és finnugrista fantazmagóriáknál, meg hazudozásoknál.
Jegyzetek
(1) A hazai akadémikus áltudomány módszertana ugyanis kettős mércén alapszik.
Van egy helyes elméleti megközelítés, miszerint a tudományos tételek értékelésekor a megismételhetőség (azaz a tények és a gondolatmenetek megbízhatósága) számít. Ezt Descartes óta tanítják a jobb egyetemeken. Ami azt jelenti, hogy meg kell ismerni a felmerült elméleteket és törekedni kell a vonatkozó teljes adatmennyiség figyelembe vételére, függetlenül hirdetőjének szakképzettségére, beosztására és a hatalommal való összefonódására, vagy konfrontációjára.
Ugyanakkor létezik e mellett egy téves gyakorlati módszertan is, amit Róna-Tas András fogalmazott meg, mondván: a tudománynak nem feladata a dilettánsok ötleteire való reagálás. Ezt szintén tanítják az egyetemeken valamilyen formában. Ez az elv azt engedi meg, hogy a "tudományos konszenzus" fenntarthassa a megszállókat kiszolgáló hazug előfeltevéseit (például a székely írás sémi-szogd-ótürk eredeztetés-elméletét) rá se rántva az elhangzott kritikákra.
Ebből kifolyólag az a vélt splendid isolation-érzés, amit az ellenségképzőként működő egyetemek belenevelnek a szitán át nem látó "szakmabeliek" egymást követő generációiba, a hazaárulással felérő tudományellenes prekoncepciók térnyerését és igazolását szolgálja.
(2) A szó- és mondatjeleket is alkalmazó, ám többnyire alfabetikus székely írás elhatárolása a szinte kizárólag szó- és mondatjeleket használó magyar hieroglif írástól nem könnyű, vagy inkább lehetetlen és felesleges dolog. A székely írás a magyar hieroglif írás folyománya, ezért a hun, az avar, meg a honfoglalás kori magyar hieroglifikus nyelvemlékek, valamint az ezekkel szervesen összefüggő népi, uralmi és vallási jelhasználat tárgyalása nélkül egy rováskorpusz nem töltheti be a feladatát. Az így asztalra tett nagy terjedelmű, mégis korlátolt mű e miatt elsősorban csak azt bizonyítja, hogy az akadémikus "tudomány" a szakmai és etikai felkészületlensége miatt képtelen a székely írás eredetének leírására.
(3) A rováskorpuszban csak azért került a bizonytalan jellegű feliratok közé a feltehetően egy, a honfoglalást megélő avar csoport által készített Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvóka, mert a lelet nem köthető a székelységhez. Ez mindennél jobban bizonyítja azt, hogy a rováskorpusz készítői egy hazug prekoncepció (miszerint a székely írást csak a székelyek használták volna) szolgálatában állva készítették el a művüket, amely így az akadémikus áltudomány szégyenoszlopa lett.
A fúvókán lévő vegyes jellegű (egy hangot jelölő betűket és szójeleket keverten alkalmazó) szöveget helyesen el sem tudják olvasni, mert a szójeleket vagy figyelmen kívül hagyják, vagy betűként próbálják meg hasznosítani. A lelet előkerülése óta eltelt évtizedekben a magasan képzett szakemberek mindenféle áltudományos nyelvészkedő bakugrásokkal próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hogy a Nagyon nagy Lyukónak mondatot miként "lehet" fúnék-ként elolvasni.
(4) A szakmai tisztességet hírből sem ismerő finnugrista őstörténetírás szokásos módszertanára jellemző, hogy olyan dolgozatra, vagy előadásra hivatkozik tudományos eredményként, amelyiknek sem a tudományhoz, sem a becsülethez nem sok köze van. Találtunk már példát hasonlóra a rovológia gyakorlatában is. Például Lovász László, az MTA matematikus végzettségű korábbi elnöke úgy nyilatkozott Róna-Tas Andrásnak az MTA dísztermében tartott előadásáról, mintha az "a helyére tette" volna a székely írás kérdését. Holott az előadó mellébeszélt az általam feltett kérdésre válaszolván. A kérdésem az volt, hogy miért nem említi a székely írás szó- és mondatjeleit, ha azokról Veit Gailel tollából történeti forrással rendelkezünk és én is sikeresen azonosítottam őket például a magyar népi, uralmi és vallási jelhasználatban. Erre Róna-Tas András azt felelte, hogy az csak véletlen egyezés lehet. Lovász László pedig - mivel matematikusként vizsgálta a kérdést - tudta, hogy a véletlen szó használata a tudományban illetlenség, mert véletlen nincs. Arra használjuk a véletlen kifejezést, aminek az okát nem ismerjük, vagy amiről nem akarunk beszélni. Azaz - fogalmazzunk világosan - a véletlen szó használható a hazugságok leplezésére. S ha az elnök úr e tudott dolog ellenére mégis megveregette a nyilvánosan nem igazmondó Róna-Tas András vállát, akkor azt azt jelenti, hogy az MTA berkeiben művelt rovológiának inkább van köze a magyargyűlölethez és a hazudozáshoz, mint a tudományhoz.
(5) A Nemetz Tibor segítségével elvégzett valószínűségszámításunk eredményeként 1993 óta azt is tudjuk (az erről írt dolgozatom a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben jelent meg), hogy ezek a jelhasonlóságok nem a véletlennek köszönhetők, hanem az írásrendszerek genetikus kapcsolatának. Ami azt jelenti, hogy a különböző írásrendszerek nem poligenezis, hanem monogenezis útján jöttek létre. Azért szerepel gyakorlatilag mindegyikben a székely írás több jele, mert a kőkori ősírás, amelyikből az ismert írásrendszerek kialakultak (közéjük értve az amerikai indiánok népi jelkészletét is), lényegében azonos volt a székely írással, pontosabban annak szójeleket alkalmazó ősével. Vagyis a távoli földrajzi tájakon igen nagy időbeli eltérés mellett is létező jelhasonlóságok sora a jelek rokonságával magyarázható. Ezért a tényleges írástörténeti folyamatokról semmit sem tudó, vagy a vonatkozó tudását eltitkoló Vásáry István hivatkozása a meg sem nevezett "történeti és gyakorlati okokra" nem tudományos érv, csak a kérdés méltatlan megkerülése.
(6) A szerző nem tájékoztat arról, hogy a föníciai hagyomány szerint őket Tautosz (azaz egy tátos, táltos, tudós) tanította az írásra. Ez az adat azt bizonyítja, hogy a föníciai írás a magyar írásnak nem őse, hanem leszármazottja.
Azt sem említi a szerző, hogy az egy hangot jelölő betű nem föníciai találmány, jóval korábban is voltak már betűk. Például az egyiptomi hieroglif írásnak is volt egy 28 jelből álló betűkészlete. A föníciaiak csupán következetesen modernné tették az íráshasználatot azzal, hogy elhagyták a többhangértékű jeleket s kizárólagossá tették a betűhasználatot. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy a szótag-, szó- és mondatjeleket is alkalmazó székely írás archaikusabb a sémi írásoknál.
12. ábra. A kölkedi avar bogláron olvasható Nagy Isten földje mondat (fentről lefele, kivéve a lentről felfele olvasható isten összetételt, amely már korán egységesült)
(7) Vásáry István figyelmét elkerülhette, hogy a székely írás és a glagolita írás közötti jelpárhuzamok lehetséges értékelése éppen mostanában váltott az ellenkezőjére.
A formai hasonlóság alapján korábban valóban azt feltételezték (ám "persze" minden ok nélkül), hogy a székely írás "f" betűje a IX. századi glagolita írás "f" jeléből, az meg a görög "th"-ból alakult volna ki. Róna-Tas András azonban felfigyelt arra, hogy az Attila halála után hunok által lakott területeken (az Al-Dunától a Krímig) a görög eredetű szavakban a "th" átváltozott "f"-re (pl: szláv Fedor - a görög Theodoros-ból, szláv Foma - a görög Thomas-ból, szláv Feodoszija - a görög Theodosia-ból) s ebből egy óbalkáni írásra következtetett. Ő ugyan a hun szó említését gondosan elkerülte, ám kétségtelen, hogy ezen a területen a hunok voltak meghatározók és az óbalkáni helyett hun átadó írásról kellene beszélni. Azaz a görög szavakat a hun írásnak megfelelően olvashatták ki a hunlakta területen. Ez azt bizonyítja, hogy a hun-székely írás "f" betűje került a glagolitába és nem fordítva. Azt, hogy a hun és avar írásnak volt "f" betűje (pontosabban Föld szójele, amelyből a székely és glagolita "f" betű kialakult), azt az ismert hieroglifikus nyelvemlékeink bizonyítják (12. ábra).
Irodalom
Olasz Judit, Verena Seidenberg, Susanne Hummel, Szentirmay Zoltán, Szabados György, Melegh Béla & Kásler Miklós: Béla magyar király és más, a székesfehérvári királyi bazilikából származó csontvázmaradványok DNS-profilja
Róna Tas András: A székelyek ősi kincse, a rovásírás
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i), Erdélyi Múzeum, 1996. 1-2. füzet
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.
Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1996.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: A karcagi csatkarika hieroglifikus felirata
A kiskunhalasi rováspálcák bizonyítják ,hogy 1802-ben az ott élő juhászok még javában használták a székelynek mondott betűket . Ők nem voltak székelyek ,iskolát talán még kívülről se láttak, nyilvánvaló ,hogy szüleiktől sajátították el az írás -olvasás tudományát . Nyugodtan nevezhetjük tehát az írásukat MAGYAR írásnak .
VálaszTörlésIgazad van, ám egy írás nevét nem érdemes hetenként változtatni akkor sem, ha arra jónak látszó okunk lenne, mert a végén oda jutunk, ahová a székely írás esetében jutottunk is, hogy a külföld azt sem tudja, miről beszélünk. Az akadémikus áltudomány nevezte el hun-szkíta írás helyett székely rovásírásnak, mert azt a hazugságot szerette volna a tudatunkba verni, hogy ezt az írást csak a székelyek ismerték, akik viszont török eredetűek. Ezt a székely nevet azonban ennek ellenére megtarthatjuk azon az alapon, hogy a székelyek őrizték meg a modernebb (jellemzően betűírásos) változatát.
Törlés