A régészek ásója újabb és újabb hieroglifikus (vallásos kötődésű szójeleket alkalmazó) írásemléket fordít ki a földből. Ám ezek elolvasását másra hagyják. A múzeumok polcain százszámra sorakoznak a rovológiai szempontból feldolgozatlanul hagyott hasonló leletek, amelyek a magyar írás-, nyelv- és őstörténet pontosabb leírását tennék lehetővé.
E cikkben a Korom Anita által közölt soroksári szarmata korong mondatainak magyar hieroglif írás segítségével adható olvasatát közlöm.
1/b. ábra. A mistelbachi avar bogláron ugyanaz a Jóságos Üdő mondat olvasható, mint a soroksári szarmata korongfibulán
1/c. ábra. Néhai Pap Vilmos magyarszombatfai fazekas kancsóján szintén a Jóságos Üdő mondat olvasható
A Budapesti Történeti Múzeum 2008. októbere óta folytat ásatást a lelőhelyen, a készülő M0-ás autóút nyomvonalán s egy Kr. u. III.-V. századra keltezhető szarmata temetőt és telepet tártak fel.
Korom Anita régész, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetője szerint szarmata név alatt az eurázsiai sztyeppe iráni eredetű törzseit értjük. Ennek az iráni eredetnek és a szerző által rájuk kiosztott barbár jelzőnek ellentmondani látszik a korongfibulán elolvasható magyar mondat - hiszen az ókorban az írást nem használó népeket tekintették barbárnak. Valójában csak a szerző nem ismeri fel a magyar jeleket. A magyar jelhasználat a 4-6 000 éves szubartui (szabír, hurri, hatti, Tepe Yahya-i stb.) jelhasználat rokona, amit a fenti népek jeleivel mutatkozó 20-nál nagyobb formai azonosság is alátámaszt. A formai hasonlóságok - mint azt a Nemetz Tiborral elvégzett matematikai valószínűségszámításunk kimutatta - a jelrendszerek genetikai kapcsolatával magyarázható. A jelformákban megmutatkozó kapcsolat összefügghet a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által megőrzött adattal is, mely szerint a magyarság régi neve a szavartü aszfalü, azaz a szabír, amely népnév az ókori Szubartu nevéből származhat. A népesség genetikai kapcsolatát Kásler Miklós és munkatársai mutatták fel. E szerint az Árpád-ház férfiágú genetikai eredete mintegy 4500 évvel ezelőttre, a mai Észak-Afganisztán területén akkor létezett Baktriába (Szubartu határára) vezethető vissza. Amiből következően a szarmaták aligha nevezhetők barbároknak, hiszen a Mezopotámiát környező népek ókori magaskultúráját képviselik. Ők a - hieroglifikus emlékeik alapján magyarul beszélő - szkítákkal rokon médek leszármazottai, akik már a sztyeppén hunokkal keveredtek. A Kr. e. VI. századtól évszázadokig uralták a Fekete-tenger vidékét. A törzsszövetségből kivált szarmata jazigok a Kr. u. I. század elején érkeztek a Kárpát-medencébe, jelenlétük régészetileg az V. századig, Attila hunjainak érkezéséig mutatható ki. Ma is a leszármazottaik adják az Alföld lakosságának zömét.
A nagy méretű, 10 dkg súlyú ruhakapcsoló tű - a régész leírása alapján - római műhely terméke, mely kereskedelem révén jutott el a Szarmata Barbaricumba. Ezt aligha vonhatjuk kétségbe, azt azonban a sorozatban előkerülő hieroglifikus írásemlékek alapján feltételezhetjük, hogy a római ékszerkészítők a magyarral rokon nyelvet és írást használó megrendelőik ízlését és igényeit szolgálták ki.
A kör alakú fibula alapon az email (egyfajta zománc - VG) számára az öntés során alakították ki a koncentrikus mezőket. Ezt töltötték ki az üvegből kialakított, fémoxiddal színezett zománccal. A római korban leggyakrabban kék, fehér és vörös színt használtak fel. Korongfibulánk két szélső mezőjét ún. millefiori technikával díszítették, a mintákat apró színes üveghuzalok egymás mellé helyezésével állították elő. Párhuzamok alapján a szarmata korongfibula a Kr. u. II-III. század elejére datálható, amikor a Kárpát-medencében a rómaiak által betelepített dunántúli hunokon és az Alföldet benépesítő szarmatákon kívül (a szentgyörgyvölgyi tehénszobor szövege és más nyelvemlékek alapján) magyarul, vagy a magyarral rokon nyelvet beszélő őslakosok éltek.
2/a. ábra. A csömöri hun cikádafibula a hieroglifikus Lyukó él az égben mondattal
A 2/a. ábra jobb szélén lentről felfele a hun hieroglifák székely megfelelői: a "ly" (lyuk, Lyukó), "l" (él) és "g" (ég) rovásbetűk láthatók.
A fibula nem csak a ruha rögzítését szolgálta, hanem tulajdonosának rangját és világnézetét is kifejezte. A vaskortól van jelen a sírleletek között. Az ókorban használata jellemző volt a görög világban, a Római Birodalomban és a germán, valamint a sztyeppi népeknél is. Díszítettsége, kifinomultsága arányban állt viselőjének gazdagságával. Ez a jellegzetesség a „barbárok"(?) körében erősebben érvényesült, mint a Római Birodalomban. E kifinomultságba beletartozik a jelekkel való díszítettség, az elolvashatóság is (2. ábra). A székely írás előzményét jelentő magyar hieroglif írás jeleit azonban a finnugrista alapozású "tudományos konszenzus" nem hajlandó észrevenni (2).
3/d. ábra. A meroving boglár teljes képe, valamint a székely írásban meglévő "ly" (lyuk, Lyukó), "s" (sar "úr"), "n" (nagy) és "d" (Dana) jelpárhuzamai (jobbra, lentről felfele)
3/e. ábra. Kelet-európai hun kereszt, a sugár irányú mondatok olvasata a középpontból kifele: Lyukó sar, mai magyarsággal: Lyukó úr
A soroksári szarmata korong egy napjelkép, amelyhez hasonlót többet is találunk az elmúlt évezredek eurázsiai jelkészletében. Képszerkezete (koncentrikus körök, közöttük lévő sugarakkal) a hettita "Nap" szójellel (3/a. ábra) rokonítja. A korong közepén az északi sarkon elképzelt világhegy csúcsán trónoló Lyukó napisten térbeli modelljét találjuk (3/b. ábra).
Jegyzet
(1) A magyar Üdő hieroglifa és a székely "ü" betű hangalakja a sumér Utu "Idő", valamint a szkíta Oitoszür "Idő úr" napistenek nevével függ össze. Az "ü" (Üdő) rovásbetű formája (1/a. ábra jobb alsó sarka) a sumér Utu "Idő" hettita (luviai, anatóliai) hieroglif írásban található szójelével rokon (4/b. ábra).
(2) E magyar- és tudományellenes elhatárolódás alapvetően meghatározza a "tudományos konszenzus" mindennapjait. Azért alakították ki, mert az előző átkosokban a mindenkori megszállóink kedvéért hangoztatott hazugságrendszer védelmére egy sáncot kellett kiépíteniük, "módszertant" kellett kidolgozniuk. Ennek eszközei közé tartozott/tartozik többek között a cenzúra, a könyvkiadás monopóliuma, a Zsirai-féle jelzőosztogatás és a tudományos fórumok létezésébe vetett vakhit. Szükségük van még a magyar krónikák és a székely írás nyújtotta tanulságok, valamint a tudomány céljainak és a tudományos igényű bizonyítás elveinek figyelmen kívül hagyására is.
Máig fel nem dolgozott példája e gyakorlatnak a Magyar Nemzeti Múzeumban a letéti szerződéssel gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény jeleket hordozó felületén végrehajtott barbár reszelés és a rajta lévő rovásjelek Tomka Péter és Tomka Gábor általi letagadása. Ezzel sikerült megakadályozniuk, hogy a leletet Fehér Bence és az MTA rováskorpusza kénytelen legyen (rovás)írás- és nyelvemlékként megemlíteni.
Az akadémikus áltudomány - a köreikben megnyilvánuló szakmai és etikai deficitnek köszönhetően - vagy százötven éve nem mond igazat a székely írás eredetéről, sőt arra ma sem kíváncsi. A világosi fegyverletétel óta eleve a magyar őskultúra letagadása az érvényesülő kontraszelekció célja. Ez nyilvánul meg az egyetemi oktatásban, a "tudós" intézetek légkörében és megmozdulásaik rovológiai vonatkozásaiban. Visszaköszön a szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglaló írásemlékeket hordozó leleteket ismertető szerzők érdektelenségében és hozzá nem értésében is.
Püspöki Nagy Péter 1977-ben írta, hogy „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha … vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”
Sándor Klára álláspontja sem kedvezőbb: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni." (Sándor/1996)
"Nem kifejezetten elegáns," - írja Fehér Bence az MTA rováskorpuszáról - "hogy a szerzők saját cikküket feldolgozzák, viszont ugyanabból a két évből egy teljeskörű korpuszt, a tászoktetői leletek háromnyelvű monográfiáját (Puskás-Kolozsvári–Bolohan 2019), két rovástörténeti konferenciakötet anyagát (Zelliger 2019; Fehér–Ferenczi 2020) és tucatnyi nyelvészeti és filológiai cikket már nem. Ha lenne egy határozott végpont, aminél későbbi írásokat technikai okokból már nem tudnak feldolgozni, az elfogadható lenne (ha erre felhívnák az olvasó figyelmét), bár egy teljesnek szánt korpusznál igazán kívánatos lenne az is, hogy a tördelés végpontjáig pótlólag kiegészítenék a friss irodalommal. Ez az eljárás azonban sokkal rosszabb dologra utal: a szerzők saját munkásságukat fontosnak tartják dokumentálni, viszont azokat a kutatásokat, amelyek nem kongruálnak az ő nézeteikkel (pl. Zelliger E., Fehér B., Puskás-Kolozsvári F. írásai), meg sem említik? Még nehezebben védhető, hogy deklaráltan kihagyják az értéktelennek minősített „műkedvelő munkákat” (2020/16. old.). Egyfelől nemegyszer ezekben van az első közlés, illetve egy amatőr kiadvány is felfigyelhet egy jelenségre vagy egy korábbi értelmezés hibájára, másfelől az „amatőr” és a „szakember” elkülönítése semmiképp nem objektív! Írástörténészi képzés Magyarországon nincs, így írástörténetileg valamennyien autodidakták vagyunk." (2020/122. oldal). Súlyos, megszívlelendő megállapítások ezek, amelyek igazát könnyű belátni. Sajnos az eddig olvasható munkáiban Fehér Bence sem tartotta magát a saját fenti elveihez. Például egy szóval sem említette bennük, hogy vannak szó- és mondatjelekkel írt szkíta-szarmata-hun-avar-honfoglaló nyelvemlékeink, pedig ezek bemutatása a személyesen a kezébe nyomott Magyar hieroglif írás c. kötetben első közlés volt a legérdekesebbek közül.
4. ábra. Az énlakai bilingvis alfabetikus (lent balra) és szójelekből álló (fent jobbra) mondata az Egy (az) Isten mondatot rögzíti kétféle írással
Fehér Bence a korlátairól tesz bizonyságot, amikor ezt írja: "Nem érdemes kitérni olyan futóbolondok munkáira, akik szakmányban feliratokat találnak ... díszítőmotívumokban". (2020/122. oldal). Ezzel a nézetével (a jelek díszességének szakmailag hibás értékelésével) egyezően nyilatkozott az MTA rováskorpusz egyik szerzője, Sándor Klára is az énlakai Egy Isten mondatjelet illetően. Azt mondta ugyanis egy személyes beszélgetésünkben, hogy az énlakai mondatjelet (4. ábra) nem olvassa el, mert az díszítés. Ennek az általánosnak tekinthető megközelítésnek azonban véres a torka. Ugyanis a díszes írás, vagy díszítés is lehet elolvasható, amit többek között az egyiptomi hieroglif írás léte is bizonyít. A nyilvánvalóan képszerű egyiptomi hieroglifákat díszítő, ünnepélyes jelleggel alkalmazták, ami azonban mit sem von le az elolvashatóságukból. Azaz a neves szerzők a fanyalgásukkal csupán a hozzá nem értésükről állítottak ki bizonyítványt. Teljesen érdektelen, hogy díszes-e a mondatjel, vagy sem - ha elolvasható. Az elolvasását viszont - a jelek szerint - egyikük sem kísérelte meg a szükséges szakmai és etikai alapok hiánya miatt.
Irodalom
Korom Anita: Barbár temető Budapest határában (sirasok.blog.hu)
Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás eredetéről, Magyar Nyelv, 73/1977, 303-313.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?) Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Szabírok, azaz magyarok
Varga Géza: Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye
Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet: Korai emlékek (1599 előtt) és kései feliratos emlékek, Magyarságkutató Intézet, 2020.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése