Bevezető
Amikor a korai magyar történet (különösen a nyelv- és írástörténet) kutatásának helyzetéről tanúskodó cikkeket olvasok, akkor ismételten arról kell meggyőződnöm, hogy az akadémikus kutatók kétfrontos térben tevékenykednek. Egyrészt - úgy gondolhatják - meg kell felelniük a "tudományos konszenzus" elvárásainak, másrészt viszonyulniuk kell valamiképpen a körön kívüli kutatási eredményekhez is. Ez a helyzet végső soron azért alakult ki, mert az elmúlt évtizedekben a hatalom elsősorban egy magyar- és tudományellenes prekoncepciókat kiszolgáló téveszme-rendszert támogatott, amit a "szakma" kiszolgált. A genetika eredményeire támaszkodó helyesbítés elkezdődött, azonban a nyelvről a jelen körülmények között elsősorban tájékoztató rovológia (magyar ősíráskutatás) szakmai és etikai hiányosságoknak köszönhető mellőzése folytatódik. Szabados György dolgozata kellőképpen illusztrálja ezt a helyzetet.
Amikor a korai magyar történet (különösen a nyelv- és írástörténet) kutatásának helyzetéről tanúskodó cikkeket olvasok, akkor ismételten arról kell meggyőződnöm, hogy az akadémikus kutatók kétfrontos térben tevékenykednek. Egyrészt - úgy gondolhatják - meg kell felelniük a "tudományos konszenzus" elvárásainak, másrészt viszonyulniuk kell valamiképpen a körön kívüli kutatási eredményekhez is. Ez a helyzet végső soron azért alakult ki, mert az elmúlt évtizedekben a hatalom elsősorban egy magyar- és tudományellenes prekoncepciókat kiszolgáló téveszme-rendszert támogatott, amit a "szakma" kiszolgált. A genetika eredményeire támaszkodó helyesbítés elkezdődött, azonban a nyelvről a jelen körülmények között elsősorban tájékoztató rovológia (magyar ősíráskutatás) szakmai és etikai hiányosságoknak köszönhető mellőzése folytatódik. Szabados György dolgozata kellőképpen illusztrálja ezt a helyzetet.
1. ábra. Az istentől származó sztyeppi királyság eszméje a szkíta, a hun, az avar és a magyar királyságban a ten, vagy isten (ős + ten) hieroglifák azonos alkalmazásához kötődik (fentről lefelé: krími szkíta korona az isten szójelével, az avar nagyszentmiklósi kincs isten olvasatú fejdísze, a kercsi hun diadémon is elolvasható a ten szó, a magyar koronázási paláston lévő ten országa mondatjel)
Az alternatív álláspontokat az akadémikus szerzők Zsirai Miklóstól Sándor Kláráig elsősorban jelzőosztogatással (a dilettánstól az elmebetegig) és cenzúrával (1) szokták hárítani. Világos a cél: valamiképpen meg kell akadályozniuk a hozzászólást és a kritikát, nehogy érdemi párbeszédre kényszerüljenek, amelyben nagy valószínűséggel alulmaradnak. A könyvkiadás monopóliumának megszűntével, az internet megjelenésével a cenzúra lehetőségei természetszerűleg korlátozódtak, azonban a jelzőosztogatás és az agyonhallgatás továbbra is dívik. Ez utóbbit Szabados György most elemzett dolgozatában is tetten érhetjük. Találhatnak a dilettánsok bármekkora kincset érő adatot, annak nincs érdemi hatása a tudós dolgozatára. A szakképzett tudósnak a finnugrista etikett (2) szerint a szeme sem rebbenhet még akkor sem, ha azok a felfedezések éppen arra a kérdésre válaszolnak, amit kutat. Párbeszédbe nem bonyolódhat, mert nem a tudományos haladás a fontos szempont, hanem a presztizs és a prekoncepció megőrzése. Szabados György nyelvészként arra kereste a választ, hogy milyen nyelven beszélő népeket találtak a honfoglalók a Kárpát-medencében (3), de a sok tucatnyi, vagy több száz magyarul jól elolvasható hun, avar és honfoglaló hieroglifikus írásemlékről említést sem tesz.
A másik fronton azonban érezhetően respektáltabb hatalommal, a magyar- és tudományellenes "tudományos konszenzussal" néz szembe a szerző s ez okozhatja a fontolva haladását. (4) A kétfrontos harc nyilvánvaló vesztese a rovológiai kutatás, amely pedig pillanatnyilag egyedül adhat újabb tájékoztatást a szkíták, hunok, avarok és honfoglalók nyelvéről. A magyar közönség mindaddig nem kap igazabb dolgozatokat a magyar ős- és nyelvtörténetről, amíg ez a tudománypolitikai helyzet változatlan marad.
Parázs viták "az írott európai műveltség peremvidékén"
2. ábra. A Ragyogó nagy ország mondat a Gizella kincs avar készítésű turulos fibulájáról
Parázs viták "az írott európai műveltség peremvidékén"
A szerző dolgozatát olvasván olyan "tudományos" világba pillanthatunk be, ahol a szakmai és etikai színvonaltalanság miatt szóba sem kerülhet a hieroglifikus írásemlékeink kérdése (5), sőt még a latin betűs krónikáink hiteléért is harcolni kell. A szerző az írott európai műveltség peremvidékeként említi a Kárpát-medencét, holott a 3. és 4. ábra alapján ennek akár az ellenkezője (az írás forrásvidékeként való emlegetés) is igazabb lenne. (6)
3. ábra. A Tordos-Vincsa kultúra jeleinek és a magyar jeleknek az összehasonlító táblázata arról tanúskodik, hogy a szkíta-hun-avar-magyar jelkincs legalább hatezer éve folyamatosan jelen van a Kárpát-Balkán térségben is
Szabados György a magyar krónikákról szólván azt írja, hogy a "hazai elbeszélő kútfők forrásproblémái parázs vitákat gerjesztettek". Pedig a Tarih-i Üngürüsz adatát nem is említi, miszerint a honfoglalók (akik alatt a TÜ a Baján alatt érkező avarokat és szabírokat érti) a Kárpát-medencében vélük azonos nyelven beszélőket találtak. A szerző nem használja fel Bonfini véleményét sem, aki szerint a honfoglalók azokkal a helyben találtakkal értettek szót, akikkel közös volt a nyelvük.
4. ábra. A világ legkorábbi, jól elolvasható írásemlékét a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor hordozza
"Egy I. András-kori Ősgesta létét valószínűsítem" - írja Szabados György, pedig az ősgeszta csak egy alátámasztást nélkülöző kitaláció, amit a hun-magyar azonosság gondolatának cáfolása érdekében, íróasztalon alkottak meg. Ezt visszhangozza a szerző, de arról egy szót sem ejt, hogy Anonymus a Volgán átkelő, honfoglalásra induló magyarokról szólván a magyarok évkönyveit említi s ezen - nyilván a honfoglalás előtt vezetett - könyvek létét sem Kristó Gyula, sem más nem tudta hova tenni.
Nem mindenben erősíthető meg a szerző álláspontja, amikor így fogalmaz: "a nyelvi anyag a korábban véltnél szerényebb forrásértéket képvisel, mivel a 9–10. századból csupán vitatott etimológiájú személy- és földrajzi nevek állnak rendelkezésünkre. ... Az a körülmény, hogy a 9–10. századi Kárpát-medence a literátus görög és latin Európa peremvidékének számított, a nyelvi kútfők adottságaira is rányomta bélyegét. Szádeczky-Kardoss Samu meglátása szerint a római kor vége és a magyar állami írásbeliség 11. századi kezdete közötti bő fél évezred forrásai oly szegényesek és hézagosak, hogy a bennük előforduló Kárpát-medencei névanyag nem mondja meg félreérthetetlenül: mikortól kezdve lehet egy „előmagyar” (nyelvű) etnikum jelenlétével számolni; 895 csak hipotézis, s emellett más feltevések sem hagyhatók figyelmen kívül. Szádeczky-Kardoss ezzel arra világított rá, hogy a római kor végétől Szent Istvánig nincsen rendszeres belső keletkezésű írásbeliség a Kárpát-medencében."
Hézagosnak bízvást ítélhető a ránk maradt korabeli szövegállomány. Ám a szegényes jelző akkor is különösen hat az ötvösök által aranyból-ezüstből és ékkövekből formált mondatok esetében, ha valóban egész műfajok hiányoznak az avar irodalomból és a káprázatos kivitelű szójelek nem rögzítik a szó pontos hangalakját. Az azonban nem igaz, hogy "nincsen rendszeres belső keletkezésű írásbeliség a Kárpát-medencében". Létezik ugyanis egy rendkívüli jelentőségű sajátos írásbeliség, ám ez szokatlan, mert ennek az ősi írásnak sajátos szabályai és műfajai vannak s ezeket az MKI kutatói a szakmai és etikai korlátaik miatt nem képesek, vagy nem hajlandók megismerni (1-17. ábra).
Hézagosnak bízvást ítélhető a ránk maradt korabeli szövegállomány. Ám a szegényes jelző akkor is különösen hat az ötvösök által aranyból-ezüstből és ékkövekből formált mondatok esetében, ha valóban egész műfajok hiányoznak az avar irodalomból és a káprázatos kivitelű szójelek nem rögzítik a szó pontos hangalakját. Az azonban nem igaz, hogy "nincsen rendszeres belső keletkezésű írásbeliség a Kárpát-medencében". Létezik ugyanis egy rendkívüli jelentőségű sajátos írásbeliség, ám ez szokatlan, mert ennek az ősi írásnak sajátos szabályai és műfajai vannak s ezeket az MKI kutatói a szakmai és etikai korlátaik miatt nem képesek, vagy nem hajlandók megismerni (1-17. ábra).
6/b. ábra. A gyulai honfoglalás kori bronz pecsétgyűrűn ugyanazokkal a hieroglifákkal ugyanaz az Ég szár (mai magyarsággal Ég ura) mondat jelenik meg, nyilvánvalóvá téve az avarok és a honfoglalók azonos írásának, vallásos szokásainak és nyelvének azonosságát, és/vagy az avarok továbbélését
"A különböző műfajú forráscsoportok sorra vételével arra a meggyőződésre jutottam, hogy a honfoglalás kor további kutatását alapvetően a történeti és a régészeti adatokra lehet építeni. Elvégre az írott kútfőkben találhatóak meg azok a történelmi fogalmak és kifejezések, amelyek által értelmezzük a múlt jelenségeit; a rohamosan bővülő tárgyi anyag pedig sok esetben az egykor volt valóság azon elemeit tárja elénk, amelyekről hallgat a pergamen, hallgat a toll. Persze a leletekből levont történeti (sőt etnikus) következtetések során mindenkor kívánatos a fokozott óvatosság; különösen kerülendő a „vegyes érvelés”. Mégis szükséges a folyamatos tudományközi párbeszéd ahhoz, hogy kitűnjék, mikor egyeztethető össze a történelem és a régészet tanúságtétele, és mikor nem."
A szerzőtől eltérően a honfoglalás kor nyelvi viszonyainak kérdésében a továbblépést alapvetően a rovológiai kutatástól várjuk. Egyetértünk a szerzővel, valóban szükséges a folyamatos tudományközi párbeszéd. E párbeszéd témái közül azonban - amennyiben a tudomány haladása fontos - nem szerencsés kirekeszteni a szkíták, hunok, avarok és honfoglaló magyarok nyelvéről pillanatnyilag a legtöbbet eláruló hieroglifikus nyelvemlékeinket. Ez a párbeszéd mindaddig nem lehet sikeres, amíg a "tudományos módszertanok" alkalmazása nem lesz szakmai és etikus, amíg a tudományos bizonyítás nem a megismételhetőségen, hanem a hivatkozások számán, a jelzőosztogatáson és a cenzúrán alapszik. Egyébként a "tudományos" párbeszéd megreked az eddigi hazugságok és ostobaságok újraőrlésénél.
7. ábra. Magyarországi hun lelet a Magasságos Dana isten köve mondattal (a muzeológusok számára elolvasatlanul hever a Magyar Nemzeti Múzeumban, de legalább nem reszelték le a felületét)
Előre jutott-e a tudomány a IX. század nyelveit illetően?
Szabados György írja: "A 9. század nagy talánya, hogy milyen nyelve(ke)n beszélhettek Avarország „avar” túlélői. Kniezsa István őszintén megvallotta, hogy az avarok nyelvét nem ismerjük. Kniezsa 1938, 434–435. Minden próbálkozás (személy- és méltóságnévi etimológiák) dacára a tudomány nem jutott előbbre. Ligeti 1986, 149."
Mivel Kniezsa István és Ligeti Lajos még nem ismerhették a IX. századi hieroglifikus írásemlékeinket (Németh Gyula is csak annyit tudott mondani az avar emlékeken is feltűnő "us" hieroglifáról, hogy fogalma sincs, mi az) ezért az álláspontjuk nem több beporosodott tudománytörténeti zsákutcánál. Az akadémikus nemtudomkák idézése nem egyenértékű a tudomány legújabb álláspontjának ismertetésével. Ennél ma már illene többet tudni még a Magyarságkutató Intézetben is.
8. ábra. A kunbábonyi avar kagán csatján a Ten országa mondat olvasható (a kunbábonyi avar kagán fej-rekonstrukcióját kiállították a Természettudományi Múzeumban az MKI segítségével rendezett kiállításon, de elhallgatták, hogy a csatján magyar mondat olvasható)
"Tudományos történetírásunkban" - írja a szerző - "Nagy Géza vetette fel azt, hogy „Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában.” Őket a bolgárok között vélte felfedezni, és hivatkozott arra, hogy az Azovi-tenger melléki hun királyt, akinek székhelyén aztán Kuvrat feltűnik, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Dulo-dinasztiát pedig a magyar mondák is ismerik."
Hozzátehetjük, hogy a Dulo, vagy Gyula dinasztia is használta uralmi jelvényként a hun eredetű kettős keresztet (9. ábra). Érdekes, hogy a kettős kereszt a "gy" hang jele a székely írásban, de erről a "gy" hangról az a nyelvészeti álláspont, hogy a "d"-ből alakult ki. Jó lenne tudni, hogy ez a nyelvi jelenség összefügg-e valamiképpen a Dulo-Gyula névpárral és a hun-bolgár-magyar rokonság kérdésével. Erről azonban semmit sem olvashatunk a most elemzett dolgozatban.
9. ábra. A magyar államcímerben és az ősvallási jelképeket megőrző népművészetünkben a mai napig szereplő hegyen álló kettős kereszt alakú istenjelkép hun eredetű, de ez az Egy sar (mai magyarsággal Egy úr) olvasatú mondat mintha nem érdekelné a magyar és tudományellenes akadémikus konszenzus nyelvész kutatóit (balról jobbra: a nagyszentmiklósi hun szíjvég részlete, egy bolgár sziklarajz részlete és egy veleméri rajzos sindü)
"László úgy tartja" - írja Szabados György - "hogy a 9. század végén bejövő magyarok nagy tömegű „előmagyarságot” találtak a Kárpát-medencében. Ők lehettek a 670-es években bevándorolt griffes-indás kultúrájú kései avarok avagy „onogur-magyarok” leszármazottai."
Igen, valóban lehettek, sőt voltak is. Kár, hogy ennek bizonyítására sem László Gyula, sem Szabados György nem vette igénybe a nyelvet egyedül bizonyító és a múzeumaink polcain százszámra elolvasatlanul porosodó hieroglifikus nyelvemlékeinket, mert ennek hiányában a levegőben lóg és puszta feltételezés maradt az egyébként helyes gondolat. László Gyula - székely volta ellenére - tökéletes érzéketlenséget és hozzá nem értést árult el a székely jeleket és általában a magyar jelkincset illetően. Képes volt azon morfondírozni, hogy miért nincs ott az égig érő fa a régészeti leleteken, amikor pedig ez a leggyakoribb motívum rajtuk (8. ábra). Ezért László Gyula, bár a griffes-indások magyar nyelvét illetően igaza van, amiért elismerés illeti meg, ma már mégsem elegendő hivatkozási alap a tények (a hieroglifikus avar nyelvemlékek) figyelmen kívül hagyása esetén. Ezek az avar hieroglifikus írásemlékek egyértelműen bizonyítják László Gyula hipotézisének igazát és az avarok magyar nyelvhasználatát. Ha Szabados György ezekről is szót ejtett volna, akkor a dolgozata a tudomány legújabb eredményének lenne tekinthető. Így azonban - a lehetőségekhez képest - csak egy kudarc.
10. ábra. Pécs Nagykozár Üszögpuszta lelőhelyen előkerült hun szíjvég a Nagyságos Lyukó a ragyogó úr mondattal
Szabados György szerint "a nyelvi adatoltság hiánya miatt nem dönthető el biztosan, mikor jelentek meg a magyarul beszélők a Közép-Duna-medencében, hiszen a római kor után és a 11. század előtt, amint azt nem lehet elégszer hangsúlyozni, nem képződött a Kárpát-medencének olyan rendszeres íráshagyatéka, amely reprezentatív erővel tanúskodhatnék a lakosság nyelvi megoszlásáról."
Az, hogy mit fogadhatunk el "rendszeres íráshagyatéknak", vagy "reprezentatív erőnek", vita tárgya lehet. Az azonban vitán felüli, hogy van "nyelvi adatoltság" a Kárpát-medencében. Az is nyilvánvaló, hogy - amint azt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a "tudományos konszenzus" a jelenlegi szakmai és erkölcsi csődhelyzetében sem felhasználni, sem megcáfolni nem képes e nyelvemlékek létét.
11. ábra. A szombathelyi (Savaria-i) Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori fémplakett világmodelljén a Lyukó ten országa mondat olvasható (bár az Iseum igazgatójának elvittem a fenti ábrát és elküldtem az olvasatát tartalmazó dolgozatot, az írásemlék a mai napig nem érte el a "tudományos konszenzus" ingerküszöbét)
"Marad tehát a Szádeczky-Kardoss Samu megjelölte tág időkeret" - írja a szerző - "a magyarul beszélők a római kor után bármikor megjelenhettek a Közép-Duna-medencében." - ám a hieroglifikus írásemlékeink ezt az álláspontot is cáfolják, mert már a római korból is ismerünk magyarul megszólaló hieroglifikus szövegeket (11. ábra). Az ennél jóval korábbiakról (pl. a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor feliratáról) nem is beszélve. Azaz, aki a korai magyar nyelvemlékekről nem hajlandó szót ejteni, mert a magyar hieroglif írás létének tudomásul vételéhez sem szakmailag, sem etikailag nem nőtt fel, annak a dolgozata a magyar nyelv megjelenésének időpontjára sem adhat megfelelő választ.
12. ábra. Nagy ragyogó anya olvasatú hieroglifikus mondat a Fehér Bence által közölt, de fel nem ismert és el nem olvasott Kr. e. I. évezredi szkíta írásemlékek közül
Szabados György sajnálatosan megismétli a liberális történelemferdítés egyik blöffjét, amikor így ír: "Álmos népe éppen a honfoglalás idején kétnyelvű volt, mivel a magyarok és a hozzájuk csatlakozott kabarok megtanulták egymás nyelvét. Ehhez képest az 1055-ös tihanyi alapítólevélben és a későbbi keletkezésű emlékekben nyoma sincs már annak, hogy a „magyar” nyelv használói körében valamiféle kétnyelvűség dívott volna."
Azért nincs nyoma a magyarság kétnyelvűségének, mert nem a magyarság, hanem a hozzá csatlakozott kabarok voltak kétnyelvűek s nekik is az egyik nyelvük a magyar volt. Nem elegendő az egyetemeken oktatott téveszmékre emlékezni, érdemes elolvasni magát a forrást is. Esetünkben Moravcsik Gyula fordítását Bíborbanszületett Konstantin művéből, ahol egy lábjegyzetben elmondja, miszerint a kérdéses mondat hibás, nem lehet tudni, hogy ki, vagy mi a mondat alanya, azaz, hogy a magyarok, vagy a kabarok voltak-e kétnyelvűek. Nyilvánvaló, hogy a kisebb létszámú csatlakozott kabarok voltak kétnyelvűek. Mindenesetre a forrásból nem olvasható ki az, amit a szerző állít, hogy Álmos népe kétnyelvű lett volna. Nem volt az. Benkő Loránd világos álláspontja azóta végleg eldöntötte ezt a mesterségesen keltett zavart, amikor leszögezte, hogy a magyarság jelentős nép volt, amely a honfoglalás előtti évezredekben sohasem jutott a nyelvi katasztrófa (azaz a kétnyelvűség) közelébe.
Szabados György szerint "a magyar nyelv hatalmi pozíciója (a honfoglalók között - VG) eleve viszonylagos lehetett ... Ebből a megfontolásból sem elvetendő hát egy avar kori „elő-magyar” nyelvközösséggel számolni Közép-Európában."
A fentiekből már láttuk, hogy a magyar nyelv helyzete a szerző megalapozatlan kijelentésével ellentétben nem viszonylagos, hanem meghatározó volt a honfoglalók között is, meg a Kárpát-medencében talált népességben is. Ennek az őshonosságon túl az volt az oka, hogy a hunok, az avarok, a szabírok és a honfoglaló magyarok egyaránt ugyanannak a heftalita Hun Birodalomból érkező népvándorlásnak, ugyannak az avarhun népnek voltak a magyarul beszélő, de részben külön történettel rendelkező csoportjai. Ugyanez tükröződik a felsorolt népek és társaik: szarmaták, párthusok, alánok stb-k által hátrahagyott hieroglifikus írásemlékekben is. Így válik érthetővé az Európában szokatlan helyzet: a magyar nyelv időben és térben egyaránt megmutatkozó egységessége és lényegében változatlan volta.
Egyetérthetünk a szerző megállapításával, miszerint "Etnikus szempontra kiélezve ebből az látszik, hogy a karantánok, a (déli) morvák és a bolgárok iránti harcias magatartást a magyarok nem tanúsították az avarokkal szemben! A legóvatosabb becsléssel szólva is jóindulatú semlegesség állt fenn az avarok és a magyarok között; mindez elősegítette a Kárpátmedence sikeres magyar integrációját, az új steppe-birodalom kiépülését Közép-Európában."
Szabados György nyitott kapukat dönget, de nem használja fel a legfontosabb bizonyító anyagot: a hieroglifikus nyelvemlékek sorát. Az avarok és a honfoglaló magyarok jelhasználata és nyelve a hieroglifikus írásemlékek alapján azonos (6., 15. és 16. ábra).
A fejezetcímben megfogalmazott kérdésre, hogy Előre jutott-e a tudomány a IX. század nyelveit illetően? határozott igennel válaszolhatunk, hiszen Kniezsa István, Németh Gyula és társai szakismeretéhez képest jelentősen többet tudunk mondani a hunok és az avarok nyelvéről, meg a honfoglaló magyarok nyelvéhez való viszonyáról (azonosságáról). Sajnálatos, hogy ez az előrelépés nem a köldöknéző műhelyekben: a Magyarságkutató Intézetben, az MTA intézeteiben, vagy az ELTE kebelében történt, mert a "tudományos konszenzus" béklyóként működő előítéletei azt megakadályozzák.
Jegyzetek
(1) A cenzúra ezer alakban jelenik meg ma is.
Több tucat könyvet tiltott ki Bíró András a Kurultájról az egyik akadémikus könyvterjesztő kérésére, aki a konkurrenciáját kívánta ezáltal csökkenteni. Persze nem erre hivatkozott, hanem az égre emelt tekintettel az áltudomány elleni védelem szükségességéről beszélt. Miközben a rovológia terén az akadémikus szerzőknek kellett bevallaniuk, hogy a százvalahány éven keresztül tanított ótürk eredeztetést nem kell komolyan vennünk.
Az egyik wikipédiaszerkesztő ellenőrízhetetlen állítása szerint (amelyet a múzeum vezetése tagadott) a budapesti hun jelvényről írt szócikket a Magyar Nemzeti Múzeum egyik munkatársának kérésére törölték ki.
A Magyarságkutató Intézet szerzőinek tanulmányairól írt válaszcikkeim kiverhették a biztosítékot, mert az intézet fészbukos rovatából ki vagyok tiltva, miközben így foglalják össze a célkitűzéseiket: "A Magyarságkutató Intézet fő célja, hogy a különböző tudományos szakágakban megszületett ismereteket összehozza, értékelje és magas tudományos színvonalon véleményezze, a valószínűségnek olyan fokán, amennyire csak lehetséges. A szervezet feladata, hogy olyan kutatásokat végezzen a magyarság múltjának, nyelvének, eredetének feltárására, amelyekre eddig nem volt lehetőség."
Ez azonban - a jelek szerint - nem vonatkozik a székely írás szójeleire (a magyar hieroglif írásra) és a vélük írt szövegekre. Köztudott, hogy az előző átkosokban a székely írással kapcsolatos kutatások a "tudományos konszenzus" ellenérzései miatt az amatőrökre maradtak. Ezért arra számíthatnánk, hogy az intézet meghirdetett nemes céljai között az első helyek egyikén szerepel a rovológiai kutatás erősítése. Szabados György dolgozata és az intézet tevékenysége azonban arról tanúskodik, hogy e folyamatnak (a magyar írástörténet kutatásának és felhasználásának) még nagyon az elején tartunk: egyelőre tudomást sem akarnak szerezni erről a feladatukról.
(2) A prekoncepciók szülte finnugrista hazugságok védelmében az terjedt el, hogy egy-egy tudományos kérdéshez csak a szakképzettek szólhatnak hozzá, a dilettánsok eredményeire nem illik figyelni. Ez a fajta "akadémikus gondolkodás" vezetett el annak idején Giordano Bruno megégetéséhez.
Kivételek persze mindig vannak. Ha egy kívülálló a tudományos konszenzus számára elfogadhatóbb álláspontot (például a székely írás végső soron sémi eredeztetését) képviseli, akkor megjelenhet az ELTE és a Magyarságkutató Intézet megbecsült előadói között is. Legfeljebb - ahogyan ez a műszaki végzettségű Hosszú Gábor esetében történt - Vásáry István tart neki egy egyéves fejtágítót, hogy attól kezdve "le legyen papírozva" a dolog és körön belüliként kezelhessék. Közben persze semmivel sem lettek komolyabbak a delikvens írástani nézetei, amelyekre a sohasem létezett pálos rovásírás feltalálása jellemző. Ezt az ötletet a dilettáns Libisch Győzőtől vette át, akinek az volt vele a célja, hogy a balról jobbra haladó sorvezetésű székely rovásszövegeket kirekeszthesse és a maradékról elmondhassa, miszerint a sémi írásokhoz hasonlóan a székely írás sorvezetése is jobbról balra halad. Így állt elő az a helyzet, hogy ha Libisch Győző tollából olvasunk a pálos rovásírásról, akkor az egy dilettáns nézet, de ha Hosszú Gábor adja elő ugyanazt, akkor az az akadémikus tudomány eredménye lesz.
Ez a látszatokra (végzettségekre) figyelő módszer azért téves, mert nem a hatalom, nem a hagyomány, nem a végzettség és nem a tudományos konszenzus értékelése, hanem csak és kizárólag a tudományos igényű érvelés (a megismételhetőség) dönti el egy-egy nézet tudományos értékét.
Ez azonban - a jelek szerint - nem vonatkozik a székely írás szójeleire (a magyar hieroglif írásra) és a vélük írt szövegekre. Köztudott, hogy az előző átkosokban a székely írással kapcsolatos kutatások a "tudományos konszenzus" ellenérzései miatt az amatőrökre maradtak. Ezért arra számíthatnánk, hogy az intézet meghirdetett nemes céljai között az első helyek egyikén szerepel a rovológiai kutatás erősítése. Szabados György dolgozata és az intézet tevékenysége azonban arról tanúskodik, hogy e folyamatnak (a magyar írástörténet kutatásának és felhasználásának) még nagyon az elején tartunk: egyelőre tudomást sem akarnak szerezni erről a feladatukról.
(2) A prekoncepciók szülte finnugrista hazugságok védelmében az terjedt el, hogy egy-egy tudományos kérdéshez csak a szakképzettek szólhatnak hozzá, a dilettánsok eredményeire nem illik figyelni. Ez a fajta "akadémikus gondolkodás" vezetett el annak idején Giordano Bruno megégetéséhez.
Kivételek persze mindig vannak. Ha egy kívülálló a tudományos konszenzus számára elfogadhatóbb álláspontot (például a székely írás végső soron sémi eredeztetését) képviseli, akkor megjelenhet az ELTE és a Magyarságkutató Intézet megbecsült előadói között is. Legfeljebb - ahogyan ez a műszaki végzettségű Hosszú Gábor esetében történt - Vásáry István tart neki egy egyéves fejtágítót, hogy attól kezdve "le legyen papírozva" a dolog és körön belüliként kezelhessék. Közben persze semmivel sem lettek komolyabbak a delikvens írástani nézetei, amelyekre a sohasem létezett pálos rovásírás feltalálása jellemző. Ezt az ötletet a dilettáns Libisch Győzőtől vette át, akinek az volt vele a célja, hogy a balról jobbra haladó sorvezetésű székely rovásszövegeket kirekeszthesse és a maradékról elmondhassa, miszerint a sémi írásokhoz hasonlóan a székely írás sorvezetése is jobbról balra halad. Így állt elő az a helyzet, hogy ha Libisch Győző tollából olvasunk a pálos rovásírásról, akkor az egy dilettáns nézet, de ha Hosszú Gábor adja elő ugyanazt, akkor az az akadémikus tudomány eredménye lesz.
Ez a látszatokra (végzettségekre) figyelő módszer azért téves, mert nem a hatalom, nem a hagyomány, nem a végzettség és nem a tudományos konszenzus értékelése, hanem csak és kizárólag a tudományos igényű érvelés (a megismételhetőség) dönti el egy-egy nézet tudományos értékét.
(3) A szentgyörgyvölgyi tehénszobor 7500 éves, magyarul elolvasható írásemléke (4. ábra), a magyar jelkincsnek a Tordos-Vincsa kultúra jelkészletével való 49 jelre menő egyezése (3. ábra), a tatárlakai táblákon lévő szójelek közül a szár és az atya hangzósítása, valamint Mario Alinei felismerése az etruszk-magyar nyelvrokonságról és az etruszkok Kárpát-medencei eredetéről már évekkel ezelőtt is jelezték, hogy a Kárpát-medencei magyar őshonosság elméletét komolyan kell venni. Ezt az eddig figyelmen kívül hagyott írástörténeti jelzést most az archeogenetika megerősítette.
Dr. Oláh Zoltán Sándor molekuláris biológus, bioinformatikus Demokratának adott interjúja szerint "Az ezredfordulón elképesztő tudományos áttörés volt az olasz Ornella Semino, a Paviai Egyetem Biológiai és Biotechnológiai Tanszékének docense által vezetett 17 fős kutatócsoport európai merítésű, így minket is érintő összehasonlító populációgenetikai vizsgálata. A minták elemzéséből az derült ki, hogy a magyar férfiak 93,3 százaléka négy ősapára vezethető vissza, 73,3 százalékuk pedig az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak leszármazottja. Vagyis őseink a 35-40 ezer évvel ezelőtt Európát benépesítő őslakosok közül kerültek ki. Ez egybevág azzal az antropológusok által tudott ténnyel, hogy a magyarság az úgynevezett kaukázusi rasszba tartozik. Amikor az őshazát keressük, akkor meggyőződésem szerint nem kell tovább menni a Kárpát-medencénél. Ez az őshaza, ahol a lakosság túlélte az utolsó jégkorszakot. Innen rajzottak ki időről időre a túlnépesedések idején az emberek."
(4) Faluhelyen terjedő történetek hőse a rettenetes házőrző, amelyik beengedi az udvarba az arra tévedőt, de ki már nem. Egy alkalommal én is kerültem egy ilyen fenevad csapdájába. Bementem az udvarba a házig és láttam, hogy hiába zörgetek az ajtón és kiabálok, mert nincs otthon a gazda. Visszafordultam és igyekeztem volna kifelé az utcára, ám akkor hirtelen előttem termett egy vicsorgó dög s nem engedett kimenni. Ilyen esetekben meg kell merevedni, mert a kutyák többsége szintén megáll és ugat, vicsorog, de nem harap. Persze ez esetben kifelé haladni csak a talpunk 1-2 miliméteres óvatos odébb csúsztatásával lehet. Igaz, hogy közben a kutya folyamatosan morog, de 1-2 óra alatt így is megtehetjük azt az 5-10 métert, ami az utcaajtóig vezet. Nos, Szabados György tanulmányából ez a helyzet és ilyen haladási sebesség tűnik elő, csak ott a "tudományos konszenzus" és a hozzá nem értés vicsorgatja a fogait.
(5) Rendszeresen előfordul, hogy felső fokon képzett szakemberek (történészek, vagy akár egyiptológusok is) azt hiszik, hogy a görög hieroglifa "szent véset" szó "egyiptomi"-t jelent. Abban a mély oktatási és erkölcsi válságban, amelyben akár egy államelnökről is kiderül, hogy másolta a diplomamunkáját, nem is lehet semmi reményünk. Ez a "szakma" nem véletlenül képtelen a legegyszerűbb írástani felismerések megértésére sem,
(6) Az avar kort és a latin-görög írás használatát illetően jogos lehet ez a meghatározás a Kárpát-medencére, egyébként azonban a dolog fordítottját is el lehet mondani. Itt került elő a világ legkorábbi, jól elolvasható és magyarul, vagy magyarral rokon nyelven megszólaló írásemléke, a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor. Itt használjuk napjainkig azt a székely írást, amelyet 49 azonos alakú jel köt a 6000 éves Tordos-Vincsa kultúra jelkészletéhez. Jórészt itt kerültek elő azok a szkíta, hun és avar tárgyak, amelyeken hieroglifikus magyar mondatok olvashatók. Igaz, hogy ezeket Szabados György és társai nem tudják, vagy nem hajlandók elolvasni, ám ettől ezek még léteznek és a korai magyar írástörténet terén hamis illúzióvá oszlatják a Magyarságkutató Intézet, az ELTE és az MTA hitelét.
(7) A "magas kő" ábrázolási konvenciót a Magyar hieroglif írás c. kötetben mutatom be.
Irodalom
Szabados György: Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről. Kovács László – Révész László főszerk.: Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. Tanulmányok Mesterházy Károly tiszteletére. Budapest, 2016. 629–648.
Itt voltunk mindig, Demokrata, 2019.01.11., (interjú Dr. Oláh Zoltán Sándorral)
Varga Géza: Magyar hieroglif írás
Varga Géza: A krími szkíta korona Isten hieroglifája
Varga Géza: Honfoglaló tartalom
Varga Géza: A honfoglalók könyvtárai
Varga Géza: A kölkedi avar boglár magyar hieroglifái
Varga Géza: Bíró András áltudományos cenzúrája a Kurultájon
Varga Géza: Párbeszéd a Tudomány embereivel és másokkal
18. ábra. Zamárdi avar korong a Nagyságos Lyukó ősúr mondattal
Kétségtelen, hogy elfogult vagyok, mert teljes szívemből szeretem az Őrséget és a szállásunkat, de Ön is így járhat, ha egyszer nálunk nyaral! Hívja most a 06(20)534-2780-as telefonszámot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése