Velemér egy szép, dimbes-dombos pannon tájban, gombát termő nagy erdők ölelésében fekszik. A csapadék magasabb az országos átlagnál, a levegője alpesi tisztaságú, az időjárása inkább Szlovénia időjárásához hasonlatos (valamivel melegebb és az Alpok által meg van védve az északi viharoktól).
A település Valamár gót király nevét őrizte meg, akinek e tájon (Velem és Velemér környékén) volt kis országa Attila halála után. Valamár a hun uralkodó dinasztia tagja lehetett, mert a hunok a hódoltatott népek élére szokásosan az uralkodó fiait nevezték ki. A Valamár név Balambér "Bél ember" hun uralkodó nevének változata.
Velemér környéke a neolitikumban is lakott volt és a lakosság magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélt, amit a 7500 éves, a szomszédos Szentgyörgyvölgyön előkerült tehénszobor Veleméren készített olvasata és más hasonló hieroglifikus leletek is igazolnak.
Az öregebb őslakosok által még használatos veleméri tájszólás a szomszédos őrségi falvakétől is megkülönböztethető jellegzetességekkel rendelkezik. Jellemzője a magánhangzó harmónia hiánya (lóvel, autóvel stb.). Használják a sindü "tetőcserép", gyepü "határt jelző élősövény", gyű "a fa belső, keményebb része", gerencsér "fazekas", csinyálóház "műhely" és más régies szavakat.
Az 5-10 aranykoronás agyagos földek hasznosítása eredetileg csak legeltetésre, erdőgazdálkodásra, asztalos- és fazekastermékek készítésére korlátozódott. A lakosság ennek megfelelően famegmunkálással és fazekaskodással egészítette ki a mezőgazdaságból származó jövedelmét. Az erdő fájából szekeret, bútort (ládát, szekrényt, ágyat), nyílászárót, épületfát és szerszámot készítettek. Szekereiken Baranyáig vitték a kitűnő tűzálló agyagból égetett edényeiket (előbb gabonáért cserélték be, később már pénzért adták el). A különböző felmérések feltűnően ellentmondó adatokkal szolgálnak a veleméri gerencsérek (fazekasok) számát illetően: egyszer sokat, máskor meg kevesebbet mutatnak ki. Ennek az a magyarázata, hogy a veleméri fazekasok - talán adózási okok miatt - nem tömörültek céhbe, azaz hivatalosan parasztoknak számítottak. Ők is annak mondták magukat, annak ellenére, hogy szinte minden házban kitűnő fazekastermékeket készítettek és adtak el.
A régi típusú házakat boronából (fagerendákból) építették és zsupszalmával, vagy zsindellyel fedték. Az újabb típusú, "kódisállásos" házak építéséhez szükséges téglát és tetőcserepet házilag égették. A lebontott házak padlásáról elrejtett fegyverek kerültek elő a Rákóczi vezette és az 1848-as szabadságharc, valamint a világháborúk időszakából. Előkerült egy ezüst evőeszközökből álló, agyagfalazatba rejtett kincslelet is. Mesélik, hogy a török időkben a falu haragját is elásták valahol a műemléktemplom környékén.
5. ábra. Néhai ifjabb Kolossa Elek nemrég lebontott fazekasműhelye a Fő utca 5. szám alatt
A szorgalmas lakosság az első világháború előtt viszonylagos jómódban élt (a Tiszántúlon szokásos agyagpadló helyett itt deszkapadlót raktak, nád helyett cserép került a háztetőre, kemence helyett cserépkályhával fűtöttek stb.). A trianoni béke azonban elvágta a piacaitól és a fejlődése megszakadt (új épületek csak az elmaradt rendszerváltás után épültek). A második világháborút követő kuláküldözés, deportálás, határsáv és iparellenes politika pedig a lakosságot is elüldözte.
Az ávósok kegyetlenkedéseiről még ma is történeteket mesélnek. Például, hogy a szomszédos Szentgyörgyvölgyön, a későbbi posta ma már használaton kívüli épületében tépkedték a helyi parasztok lába száráról a szőrt. Ebbe az egyik jó humorú megkínzott segítőkészen maga is beszállt, mondván, hogy ha ő is tépkedi, akkor együtt hamarabb végeznek. Ha egy legény át akart menni a szomszéd faluba a bálba, akkor ahhoz írásbeli engedélyt kellett kérnie.
Veleméri szomszédomat, idősebb Kolossa Eleket a hortobágyi internálótáborba vitték. Ha az Őrségben több helyen is emlékművet állítottak a munkatáborokba hurcolt őrségieknek, akkor azt nekünk, mai velemérieknek is figyelembe kell vennünk. Nem illik emléket állítanunk az őslakosságot munkatáborokba hurcolók kollaboránsainak.
A hatalom akaratának megfelelően a település lélekszáma a kb. 450-ről ötvenvalahányra csökkent. Az őslakosság elmenekült. Az üresen maradt épületek többségét lebontották, vagy azok maguktól is összedőltek. A mai lakosság fele betelepült, akik bagóért vásárolták fel az elnéptelenedett portákat.
6. ábra. Veleméren készített szekrény (Cserépmadár szállás)
A több évszázados trágyázásnak köszönhetően ma már a veleméri szántók a szokásos mezőgazdasági művelés igényeinek is megfelelnek. Ennek köszönhetően a II. világháború táján már évente négy vagon gabonát vittek ki a faluból. Veleméren 5 vízimalom működött, amelyeket a szocializmus idején sorra lebontottak, nehogy a lakosság ellenőrzés nélkül süthessen magának kenyeret a megtermelt gabonájából. Volt időszak, amikor a velemérieknek a városon élő rokonok hoztak kenyeret, mert a saját gabonájukat a padláslesöprők elkobozták.
9. ábra. A veleméri Szentháromság templom diadalíve és szentélye
Velemér legismertebb nevezetessége a talán az 1200-as években román-gótikus stílusban épített és az 1300-as években Aquila János által kifestett Szentháromság templom, amelynek előzménye még fából és paticsból készülhetett. Azon templomok közé tartozik ugyanis, amelyeket építését még Szent István rendelte el. Azaz Velemér egykor a környező 10 falu központja volt.
A török időkben Velemér lakossága, papja és temploma is református lett. A török kiűzését követően a határőrszolgálat miatt nemesnek számító lakosságtól osztrák katonaság foglalta vissza a templomot, gerendával zúzva be a templom bezárt ajtaját. A kinevezett katolikus pap azonban az éhezés elől hamarosan elmenekült, mert a velemériek nem voltak hajlandók a katolikussá vált templomba járni és persze egyházi adót sem fizettek. Az elhagyott templom idővel rommá vált, a tetőzete beomlott, freskóinak jó része elpusztult. Gózon Imre szentgyörgyvölgyi tanító hívta fel Rómer Flóris figyelmét a templomra s ezt követően indult el a megmentése.
A megszálló fegyverek segítségével katolikussá vált templomnak nem, vagy alig voltak hívei (ma is csak évente kétszer tartanak misét). A templom harangját püspöki utasításra leszedték a toronyból és egy másik katolikus gyülekezetnek adták át. Mivel ezt 1998-ban megemlítettem a Mítoszok őre Velemér c. kötetben, ennek hatására néhai Varga Ottó atya évek szervező munkájával gondoskodott a harang pótlásáról.
A templom korábbi papja, néhai Kovács József plébános tárta fel az ablakokon besütő napfény járása és a freskók témája közötti összefüggéseket, amit Pap Gábor művészettörténész fejlesztett tovább és népszerűsített. Évtizedekig tartott erről az Árpád kori naptiszteletről tanúskodó jelenségről előadásokat a műemléktemplomban, míg a templom mai katolikus plébánosa - feltehetően a püspöki kar ősvallás elleni körlevelének szellemében eljárva - ezt meg nem tiltotta. A püspöki kar azért fakadhatott ki az ősvallásról való megemlékezés ellen, mert a Katolikus Lexikonban - a cenzori figyelmüket elkerülve - megjelent az álláspontom a székely rovásjelek ősvallási eredeztetéséről.
Veleméren van egy kicsiny, 1911-ben épült református templom is, az egykori iskola (ma kultúrházként és faluházként működő) épülete mellett.
Az általános iskolának Szabó István egykori I. világháborús orosz hadifogoly és vöröskatona volt hosszú ideig az igazgatója. Az egyik régi veleméri lakostól, a valamikor malomtulajdonos Hermán Ernőtől (1911-2005) kapott tájékoztatás szerint a Tanácsköztársaság idején ugyanez a Szabó István akarta lebontatni a veleméri műemléktemplomot. Amint azt nekem elmondta, Szabó István ekkor a 12 veleméri zsellércsaládból "kuliter bandát" szervezett azzal az ígérettel, hogy ott majd reggelit, ebédet és vacsorát is fognak kapni a tagok. Felmerült persze a kérdés, hogy miből él majd meg ez a kolhozszerűség. Amire azt találták ki, hogy állatot fognak tartani s a lebontandó műemléktemplom köveiből építenek hozzá istállót. Szerencsére a Tanácsköztársaság bukása miatt a tervezett bontás elmaradt. Nem tartanám szerencsésnek, ha ezt elhallgatnánk a faluban kóbor ötletként újabban tervezett Szabó István emlékünnepségen, amit eltúlzottnak éreznék a közösségi ház nevének szóba került, a nevével való kiegészítésével egyetemben. Ő csak elfoglalta és élvezte a vallásellenes Vörös Hadseregnek és rákosista rezsimnek köszönhetően a református falu által épített iskolát. Ennek a Szabó családnak valamelyik tagja segített felrobbantani a Gömbös szobrot is az Erzsébet híd mellett. A házam padlásán, amely házban egykor a fafaragó élt és alkotott, Szelestey László néprajzkutató talált egy Gyenese (Botfaragó) Gyula által "Szabó István 1947" felirattal készített botot. Ezt nyilván azért nem adta át Szabó Istvánnak a bot készítője, mert ő - a szomszédaimtól hallott információ alapján - éppen 1947-ben meghalt. Ezt a botot átadtam Szabó István volt református püspöknek, aki az elmondása szerint rokona az iskolaigazgatónak. Ezért ma a családjuk őrzi e faragott botot. Az öreg Hermán Ernő és más veleméri öregek is úgy emlékeztek meg Szabó István iskolaigazgatóról, hogy "Kommunista volt, de aztán megszerette Velemért". E különös jellemzésnek az lehet a magyarázata, hogy a 19-es vöröskatonák (Szabó István elvbarátainak társasága) fojtotta vérbe a körmendi parasztlázadást. A körmendi felkelés véres megtorlása tény, amint az is, hogy az osztrák határon menekülő Szamuely-t Vas vármegyei parasztok verték agyon, nyilván nem a kiemelt tiszteletük jeleként, hanem a Tanácsköztársaság idején Vas megyében is elkövetett kommunista gyilkosságok honorálásaként.
Az utókornak ez esetben aligha illő a gyilkosok elvbaráti körének tagját egyértelműen csak ünnepelni. Egyeseknek feltehetően könnyű megszeretni egy, a tulajdonosától elvett, a tömeggyilkos hatalom által a fenekük alá tett, őket eltartó posztot és tájat. Nekünk, mai velemérieknek azonban nem illik történelmet hamisítanunk és azt megszépítenünk, az elpusztított falu romjain a rombolókat és rablókat, vagy a lelki cinkosaikat ünnepelnünk. Mert történelmi tény, hogy ez a kommunista társaság tette tönkre és néptelenítette el Velemért vagy 100 évre. A megfogyatkozott lakosság az utóbbi évtizedekben emlékművet is állított a kényszermunkatáborokba kitelepített velemérieknek s ez ma is kötelez.
13. ábra. A Gyenese Gyula által faragott törtülközőtartó maradványa
A kis templomban - amely az őslakosság élni akarásának és egykori tehetségének az emlékműve - egy 1500-as évekből való harang szolgál. E harangnak kalandos története van. A templom eredeti harangját ugyanis az I. világháború idején be kellett szolgáltatni, mert kellett a fém az ágyúöntéshez. Azok a derék velemériek azonban, akik a régi veleméri harangot leadták, ugyanakkor titokban elvettek egy másikat a leadott harangok közül és az szól ma is a toronyban. Sajnos, maga a templom felújításra szorul, amelyre a megfogyatkozott hívőknek már nem nagyon van ereje.
A településen ma nincs ipari vállalkozás (az évtizedekkel ezelőtt indult cipőgyártást a hatalom gondosan eltaposta). Az évekig működő étterem és bolt az elegendő nagyságú kereslet hiánya miatt bezárt, a műemléktemplomba érkező nagyszámú túrista nyáron sehol sem tud üditőt, vagy kávét inni, netán ebédelni.
14. ábra. A Sindümúzeum megtekintésére érkezett csoport
Három magánszállás működik: a Kisaranyos Vendégház, a Vadalma Porta Vendégház, valamint a Cserépmadár szállás és Csinyálóház. Ez utóbbi portáján - előzetes időpont-egyeztetés esetén - megtekinthető a Sindümúzeum, a magyar írástörténet egyetlen múzeuma.
Van a falunak egy helytörténeti kiállítása is, ahol az évenként szervezett fesztivált rendezik és ahol a kiállítás átszervezése jelenleg van folyamatban.
Veleméren dolgozik Dávid Éva habán és reneszánsz keramikus, Varsányi György grafikus, Balogh István Péter festőművész, Milkovics Jenő fafaragó, Varga Géza írástörténész és Bolla Ildikó sajtkészítő (Tündérke Sajtműhely).
15. ábra. A Csinyálóház Dávid Éva által készített névtábláját a gazda kavicsokkal keretezte
17. ábra. Néhai Albert Józsefné, született Vas Margit veleméri háza ma üresen áll és eladó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése