Egy tudományos vita mellékhatása: Budapesti jelvény : főigazgatók = 4 : 2

Korábban Budapesti jelvény : főigazgatók = 2 : 2 cím alatt már beszámoltam egy rovológiai vita mérhető mellékeredményének pillanatnyi állásáról. A mérkőzés egy rovásjeles bronzlelet és a közpénzből tartott "tudós" intézmények finnugrista célokat követő vezetői között folyik. Ez a részeredmény egy párbeszéd, az akadémikus áltudomány rovológiai szekciójával vívott küzdelmem egy lehetséges szögből készült pillanatfelvétele. A Magyar Nemzeti Múzeum egymást követő főigazgatóinak cseréje miatt most 4 : 2 - re kell javítanom a címet. Az a tétje e vitának, hogy a "tudományos konszenzus" hajlandó-e létezőnek tekinteni a több százra rúgó magyar hieroglifikus nyelvemlékeket, hajlandó-e nyelvemléknek tekinteni a rovásjelekkel írt szövegeinket, létezőnek a szójeleinket -  vagy sem. Persze tökéletesen reménytelen dolognak látszik arról ábrándozni, hogy ugyanebből a bokorból valaha is olyan embert neveznek ki a tudós intézményeink élére, akit érdekel a székely írás eredete és ennek érdekében tesz is majd valamit. Az idő mégsem a hazugságnak dolgozik.

A budapesti jelvény egy kis bronzlemez, amit tizenvalahány éve letéti szerződéssel adtam át a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Előzőleg öt régész minősítette hunnak, vagy hun korinak. A főigazgató által aláírt szerződés szerint, aminek a szövegét vagy három hónapnyi vizsgálódás után fogalmazta meg a múzeum jogásza, a lelet egy hun cikáda fibula. Ez az értékelés ama - a finnugrizmus számára szörnyű - veszély lehetőségét idézte fel, hogy a leleten lévő rovásszöveg magyar olvasata miatt fel lehet mutatni egy magyarul megszólaló hun nyelvemléket. A közvélemény ugyanis ezáltal elkerülhetetlenül értesülne a hun-magyar azonosságról. Van persze több tucat valóban hun, vagy hun kori, magyarul elolvasható hieroglifikus nyelvemlékünk, ám a régész és más végzettségű "tudós" társadalom nem kíváncsi a hun kori magyar nyelvemlékekre. 

Nos, e született finnugrista társaság semmit sem akart kevésbé, mint a hunok magyar nyelvének bizonyítását. Hiába kötöttem ki a letéti szerződésben, hogy a tárgyat ki kell állítani és egy tudományos folyóiratban publikálni is kell, a dolog nem úgy sikerült, ahogy annak - egy tudományos igényű eljárásban - sikerülnie kellett volna. A tárgyat ugyan kiállították, ám előtte gondosan lereszelték a jeleket hordozó felületét és egymással versengve mondtak téves véleményeket róla. Ezek egyike a Tomka Péter tiszteletére kiadott kötetben jelent meg Tomka Gábor tollából. Tomka Péter hun koros régész korábbi szakvéleménye szerint latin AK monogram van a tárgyon. A fia ezt "rontott latin M"-re változtatta meg (1. ábra). Mindketten kihagyták az olvasatból a reszelés miatt már lényegében elveszett első betűt, a kissé ferdén álló székely "sz"-t (2. ábra). E szakvélemények csak a múzeumban végrehajtott "restaurálás" barbár voltát, egy jel reszelés miatti elvesztését dokumentálják. Időközben hallottam olyan véleményeket, hogy a múzeumnak ebben az időben nem is volt érvényes restaurálási előírása és az egyébként sem vonatkozott volna a letéti szerződéssel náluk elhelyezett, nem múzeumi tulajdonú tárgyakra. 

1. ábra. Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese szerint ez egy "rontott latin M" betű, amihez Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet rovológusa azt tette hozzá, hogy a feliratnak rovásjeles olvasata nincs is

2. ábra. A budapesti késő középkori jelvény letéti szerződés előtti (balra), felületreszelést (középső) és polírozást követő (jobbra) állapota

3. ábra. Ebben a kötetben közreadtam a budapesti jelvény rovásjeles Északi sarok olvasatát, a kötetet Fehér Bence az MKI rováskorpuszában említette, de a rovásjeles olvasatom létét letagadta

Az utóbbi tizenvalahány évben nem szűntem meg e kérdés tárgyalását az illetékesekkel újra és újra napirendre tűzni. Próbálkozásaim nem sok valódi eredményre vezettek. 

Fekete Péter államtitkár volt szíves nekem levélben megismételni egy valótlan múzeumi álláspontot arról, hogy a tárgy vascsapja nem a reszelés, hanem a rozsdásodás miatt tört le. Amit azonnal cáfoltam a múzeumban készült korábbi mikroszkópos felvétellel, amelyiken világosan látszik a reszelésnyomokat hordozó friss fémfelület. Erre - a minisztériumi eljárás becsületével arányos módon - semmiféle választ nem kaptam azóta sem.  

Fehér Bence az MKI kiadásában megjelent rováskorpuszában megemlítette ugyan a kötetemet (3. ábra), de letagadta a benne közölt, rovásjelekkel adott Északi sarok olvasatomat. 

A kultúrharc közben elveszítette főigazgatói állását Monok István, Varga Benedek, Horváth-Lugossy Gábor és L Simon László. Az a közös bennük, hogy mindegyikükkel eredménytelen párbeszédet folytattam a budapesti hun jelvényről. Párbeszédünk pillanatnyi helyzetéről rendszeres tájékoztatást adok a neten, ahol egymilliónál is több olvasóm látta már a cikkeimet. E vitában egyúttal arra is rá szerettem volna venni a főigazgató urakat, hogy tekintsék nyelvemléknek és hasznosítsák érdemüknek megfelelően a rovásírással készült szövegeinket is. E téren sikerült is némi eredményt elérnem, bár nem a főigazgató uraknak köszönhetően.

A vita félig titkos eredményei közé tartozik, hogy a cikkeim hatására ma már az MTA, az ELTE és az MKI is nyelvemlékként kezeli a rovásjeles emlékeinket (például a bodrog alsóbűi rovásjeles fúvóka és a székelyderzsi rovásírásos tégla szövegét). Igaz, hogy a szójelek létének tagadása miatt ezeket még nem sikerült helyesen elolvasniuk, de ez a tévedésük a sok finnugrista téveszme közül nem rí ki. Azért félig titkosak ezek az eredmények, mert e nagy mellényű, ám szerény rovológiai tudással rendelkező kutatók  elhallgatják a szerepemet és a szójeleink létét is. Nyílt vitára nem hajlandók, talán mert felmérhették, hogy egy tudományos igényű párbeszédben azonnal lemosnám őket az asztalról. Amire több eset is felhozható, pl: Szemellenzős rovológia, Zelliger Erzsébet az MTA rováskorpuszáról. Legfőképpen azonban azt nem kívánhatják, hogy a magyar őstörténet tényei (pl. a hun-magyar azonosságot és a székely írás eredetét illetően) a közönség számára is nyilvánvalóvá váljanak.

Ez a "tudományos konszenzus" készül most kínai-magyar közös szervezésben egy minden eddiginél jelentősebb hun kiállításra. A dolog felkeltheti az érdeklődésünket, mert a hunok egy sor szójelekkel írt nyelvemléket hagytak ránk (például a sarata monteorui aranyjelvényt), amelyek az íráshordozó jelentősége miatt nyilván ki lesznek állítva a kiállításon. Az olvasatuk azonban csak akkor lesz mellékelve és a kiállításlátogatók elé tárva, ha a szervezők képesek lesznek felülemelkedni az eddig rovológiai téren a "tudományos konszenzusra" jellemző módszertanon.

Irodalom 

Tomka Gábor: Hun volt, hun nem volt, Adatok egy késő középkori, vésett írásjeggyel díszített veretcsoportról, In: Csécs Teréz – Takács Miklós (szerk): Beatus Homo quit invenit sapientiam, Győr, 2016., 727-734.

Varga Géza: A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Nagyon nagy Lyukónak

Varga Géza: A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai

Varga Géza: A Sarata Monteoru lelőhelyen előkerült hun fibula a "Ragyogj isteni nagyúr" mondattal

Varga Géza: Párbeszéd a Tudomány embereivel és másokkal

Varga Géza: Budapesti jelvény : főigazgatók = 2 : 2

Varga Géza: Kaptam egy elutasító levelet a Nemzeti Régészeti Intézettől

Varga Géza: Kínai-magyar közös rendezésű hun-kiállítás 

Varga Géza: Magyar hieroglifákkal írt legkorábbi nyelvemlékeink 

Varga Géza: Szemellenzős rovológia, Zelliger Erzsébet az MTA rováskorpuszáról

Varga Géza

Attila Róma elfoglalására induló csapatai az Őrségen keresztül jutottak el Itáliába. Ha Ön is oda készül, akkor tarthat egy pihenőt jövet is, meg menet is Veleméren, a Cserépmadár szállás és Csinyálóház kényelmes és szép lakosztályaiban! Nálunk akkor is megszállhat, ha az esze ágában sincs továbbmenni. Ami tökéletesen érthető lesz, hiszen aligha van jobb hely Velemérnél és Magyarországnál. Attila is visszafordult ...