Genevieve von Petzinger kutatási eredményeire Kőnig Adrienn hívta fel a figyelmemet, amiért itt is köszönetet mondok.
A kanadai Victoria Egyetem paleoptrológusa által végzett kutatások vetették fel ismételten a kérdést, hogy a barlangok mélyén lévő lineáris jelek az írás kezdetét jelentik-e. Amire igennel válaszolhatunk.
Azt tehetjük hozzá, amiről ő nem szólt, hogy az általa feltárt kőkori jelek többsége azonos a székely írás jeleivel. Ahogyan azt a korábbi dolgozatainkban és végül a Magyar hieroglif írás c. kötetben már közreadtuk. Gratulálunk a fiatal kutatónőnek az eredményeihez és köszönjük, hogy ezáltal - az eredményeinket nem ismerve - igazolta az álláspontunkat!
Mi magyarok már tudjuk, hogy ez a most szenzációként terjedő hír nem is igazi újság. Számunkra sem a kőkori írás, sem a barlangi írás léte nem meglepő.
Azt, hogy a székely jelek kőkori eredetűek, megelőzően már két kötetben is közreadtam. A legkorábbi ismert emlékek (a 15 000 éves Mas d' Azil-i és a 6000 éves Tordos-Vincsa jelkészlet, meg a szintén kőkori eredetű indián népi jelek stb.) összefüggései alapján azt feltételeztem, hogy az írás a Közel-Keleten alakult ki legalább 50 000 évvel ezelőtt s az onnan szétterjedő népcsoportok vitték magukkal a világ különböző tájaira. Genevieve von Petzinger felismerése ezt most megerősítette.
Varga Csaba a könyveimet olvasván kezdett a saját kutatásaiba és ennek során ő fedezte fel és említette hazánkban elsőként, hogy a kb. 30 000 éves barlangrajzokon megtalálhatók a legkorábbi ismert lineáris írásjelek is.
Most ugyanezt látszik elismerni a nyugati írástudomány is. Genevieve von Petzinger igen sok barlangot végigjárt, vagy inkább kúszott és ezt a felismerést kiterjesztette lényegében az egész világ területére. A világ neolitikus barlangi íráshasználata nagyjából ugyanazokat a jeleket alkalmazta. Ez igazolja a feltételezésemet az írás monogeneziséről (egy központban való kialakulásáról).
Azt azonban még mindig nem sejti a nyugati tudomány, hogy e kőkori jelek legjobban a székely írásra hasonlítanak. A kutatónő által felmutatott európai jelek esetében elvégeztem az összehasonlítást a székely jelekkel (1. ábra). Az egyezés nagyfokú, szinte teljes azonosságról beszélhetünk.
A felismerés közzétételében a magyarországi sajtó és a "tudományos" folyóiratok szerkesztőségeinek segítségére az eddigiek alapján nem számíthatok. Mert amit a nyugati tudományos fórumok hajlandók tudományos eredményként elfogadni és közölni, azt a hazai fórumok csak jelzőosztogatással honorálják (a dilettánstól az elmebetegig). Az eltérés oka a súlyos szakmai és etikai deficit, ami a "tudományos konszenzust" az előző átkosoknak köszönhetően máig jellemzi. (1)
Von Petzinger publikációjának értékelése nem merülhet ki a jelhasonlóság felmutatásában. Tudunk egy s mást mondani ezeken felül a képi tartalomról, a jelentésről sőt a hangalakról is, mert a következő évezredekből ismert párhuzamok erre lehetőséget adnak. E segítő párhuzamok esetenként képszerűbbek és további jelek is társulnak hozzájuk, amelyek pontosítják az alapjel értelmét.
A Genevieve von Petzinger által bemutatott jelek kétségtelenül a kőkori ősvallás jelképei voltak.
A székely írásjelekkel való azonosításuk segített a hangalak és az akrofónia rekonstruálásában is, ami azt jelenti, hogy elvileg lehetőségünk van rövid kőkori szövegek elolvasására (a mondanivaló megértésére és kivételesen a hangalak megközelítésére is).
Ezekből ízelítőt adnak az alábbi képek. Bővebb magyarázattal szolgál a Magyar hieroglif írás c. kötet.
2. ábra. Az Éden egy forrásból négy irányba induló szent folyóinak térképe, a jelentése: Bél (a fiúisten neve)
4. ábra. Az égig érő fa (a Tejút) egyfajta ábrázolása, a magyar címer része, a jelentése: Egy (nem számnév, hanem a fiúisten egyik neve, vagy jelzője)
5. ábra. A Tejút folyóként való ábrázolása a függőleges hullámvonal, e változat jelentése Ak "patak, Heraklész"
6. ábra. Az Istennel azonos égig csapó hullámtaraj rajza is a Tejút jelképe, a jelentése: jó "folyó, az Isten egyik neve"
Jegyzetek
(1) Örökbecsű példája a hazai szerkesztőségek félreműködésének az Élet és Tudomány szerkesztőségével megtörtént esetem. Írtam ugyanis nekik kéretlenül egy kis cikket vagy 30 évvel ezelőtt, mert ki kellett javítanom egy korábbi, téves állítást tartalmazó cikküket. A cikk részleteire már nem emlékszem, mert írtam vagy 3000 hasonlót s nem vezettem róluk megfelelő nyilvántartást. Az vesse rám ezért az első követ, aki küldött a nem létező adminisztratív segéderőm fizetésére. Nos, a szerkesztőség ezt a cikket elküldte lektorálásra Grétsy László nyelvésznek. Ő azt a nem túl okos választ adta rá, hogy ehhez nem ért, de nem javasolja a közlését. A szerkesztőség pedig ezt a szakmailag tökéletesen megalapozatlan, egyébként pedig etikátlan lektori véleményt elfogadta. Időközben a főszerkesztő személye megváltozott, talán többször is, de az álláspontjuk a cikkem közölhetőségét illetően változatlan maradhatott. Az egyik későbbi főszerkesztőhöz beugrottam rákérdezni a cikk sorsára, mire ő kihúzta az asztafiókját és megmutatta: még mindig ott őrizte a cikkemet, ám közölni nem merte. Hasonló történetet tudnék mesélni a Magyar Nyelv és a Nyelvtudományi Közlemények portájáról is. Pedig a cikkeim közlése több ismert hazai tudósnak segített volna elkerülni az erkölcsi és szakmai bukását, például a karcagi csatkarika, vagy a "tprus" mondatjel értékelését illetően.
Érthető a szerkesztőségeknek ez a csődsorozata, hiszen nem csak szaktudás kellett volna a cikkeim ellenőrzéséhez, hanem politikai bátorság is a közlésükhöz, ám ezek hiánycikknek számítanak azóta is. Az ilyen tájba simuló "tudósoknak" és szerkesztőségeknek, meg a hasonló "színvonalú" egyetemeknek köszönhető, hogy a magyarság tömegei ma sem ismerik igazán a tényeket a saját írásuk kezdeteiről. Szerencse, hogy Genevieve von Petzinger a jelek szerint kíváncsibb és szorgalmasabb volt annál, mint azt talán a magyarországi "tudományos konszenzus" is helyesnek tartotta volna.
19. ábra. Egy másik kötet
Irodalom
Genevieve von Petzinger (profil, Viktória Egyetem)
