2022. január 25., kedd

Zalabaksai hímes tojás világmodelljének "Lyukó úr" mondata

Évekkel ezelőtt jártam Horváth Ottó polgármester és neje, Horváthné Császár Erzsébet zalabaksai házi múzeumában, ahol több szép hímes tojást láttam és fényképeztem le. A tojások jeleinek feldolgozása azóta is tart, időnként írok róluk egy-egy cikket. Ez az egyszerű díszítésű hímes tojás (1. ábra) most azért került napirendre, mert több párhuzamára bukkantam. Például a magyar népi tamgák (birtokjelek) között (2. ábra), vagy egy 6500 éves anaui pecsétnyomón is megjelenik a mai magyarsággal szintén "Lyukó úr" alakban olvasható mondat. Öröm volt e szép magánmúzeumban járni és elámulni a kulturális értékek sokaságán. Azt bizonyítja ez a kiállítás, hogy a magyar jelkincs megbecsülése a zalai és vasi településeken magától értetődő is lehet s hogy a legjobbak élnek is ezzel a lehetőséggel.

Kevéssé ismert, hogy ez a hímes tojás, pontosabban a rajta lévő, magyar jelekkel írt, magyarul megszólaló nyelvemlék - a társaival együtt - alapos érvet jelent a napjainkban dúló tudományos viták eldöntéséhez. (1) A genetikusok ugyanis a maguk megcáfolhatatlan szakmai érvelésével kimutatták a magyarság és a hunok genetikai kapcsolatát, valamint az Árpád ház genomjának baktriai eredetét Kr. e. 2500 tájáról. A nyelvészek azonban erre azt találták válaszolni, hogy azokon a tájakon, ahová a genetikai kutatások vezetnek, nem beszéltek magyarul. 

A vitát csak a hieroglifikus nyelvemlékek alapján lehetne gyorsan lezárni s ehhez van szükség e hímes tojások és párhuzamaik felmutatására.



1. ábra. Zalabaksai hímes tojás a világmodellt alkotó Lyukó szár (mai magyarsággal Lyukó úr) mondatokkal (középen), a tojás hieroglifái (balra) és a hieroglifáknak megfelelő székely "ly" (lyuk, Lyukó) és "sz" (szár "úr") jelek (jobbra, fentről lefele)



2. ábra. Magyar népi birtokjel a Magyar Néprajzi Lexikonból, az olvasata: Lyukó szár, mai magyarsággal Lyukó úr



5. ábra. A hun eredetű, vagy hun hatást tükröző meroving korongon Lyukó a magas kő szár (mai magyarsággal: Lyukó a magas kő ura) mondat olvasható el (középen), balra a hun-meroving hieroglifák, jobbra a hieroglifáknak megfelelő székely "ly" (Lyukó), "sz" (szár "úr"), "m" (magas) és "harmadik k" () jelek


A meroving korongon (5. ábra) a ligatúratechnika alkalmazásával úgy építették egybe a magas és a hieroglifákat, hogy azok együttesen (a külső keretükkel) a szár "úr" jelet is megmutassák. Az egybeépített magas kő ura mondatrész az 5. ábra bal alsó sarkában, a három összetevője az ábra jobb alsó sarkában látható. Ez a ligatúra teszi lehetővé a szokásos világmodell ábrázoláson belül a hegyekből rakott világoszlop nevének, a magas kő-nek a rögzítését. Így a sugár irányú mondat teljes olvasata: Lyukó, a magas kő ura. Ez a merovingokhoz került mondat már bővebb a szokásosnál, de kétségtelenül a 6500 éves anaui Lyukó úr mondat változatáról, továbbfejlesztéséről van szó. Ez és a hasonló jelenségek arról tanúskodnak, hogy a magyar hieroglif írás hosszú történetében a hun-avar korszak volt a csúcspont. Ekkor készültek a legpazarabb és legérdekesebb gondolati, grafikai és technikai megoldásokat tartalmazó írásemlékek. Ez volt a világ legszebb írásának legtermékenyebb és leggazdagabb korszaka. E korszaknak a kései visszfényét látjuk a hímes tojásainkon és az archaikus díszítésű cserépedényeinken.



6. ábra. A lomovátovói kultúra napjelképe (középen) több elemi jelből áll: a Nap, a lyuk/Lyukó és a sar "sarok, úr" hieroglifákból (balra, fentről lefele), ezek párhuzama megtalálható a magyar jelkészletben: népi Nap hieroglifa Czibor Imre alsópáhoki fazekasmester táljáról, valamint a székely írás "ly" (lyuk/Lyukó) és "s" (sar "sarok, úr") jelei (jobbra, fentről lefele), az írásemlék olvasata: Napunk Lyukó sar (mai magyarsággal: Napunk Lyukó úr)


Jegyzet

(1) Sajnálatos, hogy a szakmai hozzá nem értésük és a téves módszertanuk miatt a nem létező "tudományos konszenzus" egyik szekértábora sem képes a százszámra létező hieroglifikus nyelvemlékek hasznosítására és így a vita tudományos igényességű eldöntésére. A nyelvemlékek hasznosítása nélkül az akadémikus "tudomány" szalonjaiban jórészt érzelmekre alapozott értelmetlen szócséplés folyik a tényleges nyelvészeti kutatómunka helyett. Amíg ezen nem változtatnak, addig az őstörténeti kutatás minden genetikai, régészeti stb. erőfeszítés ellenére sem halad olyan eredményesen, mint tehetné.  

A szakmai hozzáértés hiánya itt azt jelenti, hogy az akadémikus "tudomány" száz éven át lényegében elzárkózott a székely írás kutatásától és a rendszerváltás idejére eljutott "az alapfogalmak is tisztázatlanok" állapotába (Sándor/1996). 

A legutóbb végre elkészült MTA rováskorpusz (Vásáry/2021) is csak azt dokumentálja, hogy a "tudományos konszenzus" állítólag legjobb szakemberei is csak egy, a régen megbukott prekoncepciókat körömszakadtáig védő tendenciózus válogatásra, a közönség szándékos félrevezetésére képesek. Bár közlik a korpuszban Veit Gailel sorait, miszerint a székelyeknek vannak szó- és mondatjeleik, valamint közreadják az énlakai bilingvist és benne a hieroglifikus és képszerű Egy Isten mondatjelünket is, mégis képesek azt állítani, hogy képjeleink nincsenek. A szójelek létének elismerése nélkül sorozatosan nem sikerült elolvasniuk régen ismert rovásszövegeket (bodrog-alsóbűi, székelyderzsi, berekböszörményi, karcagi stb.), ha abban szójel is előfordul. 

A téves módszertan a tudományos hipotézisek értékelése során alkalmazott kettős mércére utal. Van ugyanis egy elvi, meg egy másik, a gyakorlatban alkalmazott eljárásuk, ám a kettő egymással köszönőviszonyban sincs. 

Az oktatásban elvileg megemlítik, hogy a tudományos bizonyítás a megismétlésen alapul. A megismétlés meg azon, hogy az értékelőnek előbb meg kell ismernie az értékelni kívánt dolgozatot s annak adatain és megfontolásain végigmenve lehet azt igazolni (ez a megismétlés), cáfolni, vagy módosítani. 

Ez az elvi tisztaságú eljárás azonban a gyakorlatban nem valósul meg. Az értékelő meg sem ismeri az értékelendő hipotézist, hanem a prekoncepciói alapján eleve átlépi azt (például, ha egy körön kívülitől származik), vagy jelzőosztogatással hárít. Az egyetemeken ugyanis a másként gondolkodókra szórható jelzőkészletet (a dilettánstól az elmebetegig) hamarabb megtanítják a diákoknak, mint azt, hogy a tudósnak lehetőleg mindent meg kell ismernie, ami segítheti a munkája elvégzésében. Azért alakult ki ez a magyar- és tudományellenes gyakorlat, mert ez volt szükségszerű és lehetséges az évszázados őstörténeti hazugságaik védelméhez.

- Ha Fehér Bence elolvassa a jánoshidai avar tűtartót magyarul (rosszul, mert a szójeleket betűként próbálta meg hasznosítani, de ez most másodlagos), akkor Vásáry István biztosítja róla, hogy csak akkor kap rá választ, ha a dolgozatát egy tudományos fórumon adja elő. A fentebb ismertetett elvben ugyan sehol sem szerepelt tudományos fórum kikötése, ám most ez a blöff látszhatott jó ürügynek a kérdésre adandó válasz kikerüléséhez. Ebben és a hasonló esetekben az a prekoncepció munkálhat az akadémikus "tudomány" képviselőiben, hogy - minden ok nélkül - eleve tudománytalannak ítélték a hunok, az avarok és a magyarok közötti kapcsolat feltételezését. 

- Ha én Neparáczki Endre genetikus kezébe adom a Magyar hieroglif írás c. kötetet, amelyben hun, avar honfoglalás kori magyar hieroglifikus nyelvemlékeket sorolok fel, akkor ő azt - mint arról volt szíves tájékoztatni - azért nem olvassa el, mert nem genetika. Török Tibor pedig azzal utasított el, hogy a nézetemről még semmit sem tud a tudomány. Amikor ezt követően ezek a genetikusok arról tájékoztatták a nagyérdeműt, hogy nincsenek hun, avar és honfoglaló nyelvemlékek, kénytelen voltam a szavahihetőségüket kétségbe vonni. Azóta óvatosabbak, nem tagadják le a létező hieroglifikus nyelvemlékeinket, csak kikerülik az említésüket is. 

A megoldás egy szakmai vita lehetne. Ehhez nincs kellő akarat, bátorság, szaktudás, munkakedv, módszertani nyitottság és becsület?



Irodalom

Ortutay Gyula (főszerkesztő): Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982.

Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 1996.
 
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése