Örvendetesen szaporodik a rovológiai (magyar ősírástani) dolgozatok száma és ez ama reménnyel töltheti el az olvasót, hogy a sok ocsú mellett egyre több okos dolgot is közreadnak majd a következő kötetek szerzői. Mert ebben az alább elemzett kötetben egyelőre még szűkében vagyunk az okos dolgoknak. Nincs komoly okunk az igazi örömre, mert az alább elemzett, a Magyarságkutató Intézet által kiadott Rovás - magyar nyelvtörténet - művelődéstörténet c. kötet szerzői nem sok jelét adják a valódi előrelépés iránti fogékonyságuknak. Van pedig előrelépés ebben a kötetben is, amit előljáróban el kell ismernem.
- Az egyik ama örvendetes tény, hogy alakult egy intézet, amely - a jelek szerint - hajlandó intézményesen foglalkozni a rovológiai kérdésekkel. Az intézeti feladatok felsorolásából ugyan a nyomatékos kérésem ellenére is kimaradt a rovológia, ám a tevékenységükben - hálistennek - ennek ellenére megjelenik.
- A másik, ami kétségtelenül megállapítható, hogy a rovásírással írt szövegeinket is nyelvemléknek tekintik az Intézetben, amit már a cím is sejtet. Ha sokkal többért nem is, már ezért a szép címlapért is okunk van az elismerésre. Példát mutat a többi hazai intézetnek és szerzőnek, akik az OSZK emlékezetes nyelvemlék-kiállításának botrányáig nem voltak hajlandók nyelvemlékként kezelni a rovásírásos szövegeket. Annak idején én szedtem le a keresztvizet a neten megjelent cikkeimben az OSZK nyelvemlék-kiállításának hiányossága miatt a szervezés elveiről (az MTA kérésének megfelelően csak latin betűs nyelvemlékeket voltak hajlandók kiállítani). A cikkeim megjelenését követően politikai utasításra több változás is bekövetkezett. Hiller István kultuszminiszter felmentette Monok Istvánt, az OSZK vezetőjét, az ELTE pedig foglalkozni kezdett a székely rovásírással. Két professzoruk, Zelliger Erzsébet és Szentgyörgyi Rudolf feladatként kapta, hogy ismerkedjen meg a rovásírással és szervezzenek róla előadásokat. Ők, akik akkor kezdtek megbarátkozni a témával, az általuk szervezett előadáson két kötetemet is a tudománytalanság példájaként mutatták fel, persze minden indoklás nélkül és vitára sem adtak lehetőséget. Mégis, mások mellett ők azok, akik nyelvemlékként kezdték kezelni a rovásemlékeinket. Igaz, hogy a nyelvemlékként elemzett rovásszövegeket helyesen el sem tudják olvasni, de ennek részleteiről essen szó alább.
A dolgozataik nem az ELTE, hanem az MKI logója alatt jelennek meg, mint most ebben a kötetben is. Az ELTÉ-nek talán még mindig könnyebben megy az olyan dolgozatok közreadása, amelyekben ócsárolják a székely írást (sokáig szerepelt a honlapjukon Horváth Iván tanulmánya, amelyben a székely írást minden komolyan vehető ok nélkül, talán csak a köreikben tapasztalható rovásundorra támaszkodva a humanisták kitalációjának minősítette).
Jelentős lépés ez a kötet abban az akadémikus légkörben, amelyik szemrebbenés nélkül nélkül tudomásul (természetesnek, esetleg példamutatónak?) veszi azt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban a letéti szerződéssel a gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény rovásjeleket hordozó felületét restaurálás ürügyével barbár módon lereszelték és a megmaradt rovásjeleket - tévesen - előbb latin AK monogramnak, majd rontott latin M betűnek nyilvánították. Azt bizonyítják ezek az "olvasatok", hogy az akadémikus "tudomány" és a Magyar Nemzeti Múzeum szakértőinek gondot jelenthet a jelek feismerése, legyen szó akár rovásjelekről, akár latin betűkről. Hasonlót tapasztalunk az MKI berkeiből kikerült dolgozatokban is.
1. ábra. A Magyarságkutató Intézet 2019-ben kiadott kötete
A kötetet szerkesztő Zelliger Erzsébet szerint: "A Kárpát-medencei rovásemlékek egy része
megfejtetlen, illetőleg terjedelmüknél fogva nem alkalmasak itt és most a
vizsgálatra. A kutatások középpontjában a legtöbb rovásfeliratot tartalmazó nagyszentmiklósi kincs áll, amelynek a betűi a szarvasi tűtartó és a
kiskundorozsmai íjmarkolatcsontok feliratainak rovásbetűivel azonosak.
A megfejtési kísérletek általában a török nyelvekből indulnak ki, magyar
nyelvű megfejtést csak Vékony Gábornál (1987) találunk."
Érdekes ellentmondás jelenik meg e néhány mondatban is. Ha a tiszai írásról (amelybe a halomi, nagyszentmiklósi stb. rovásszövegek is tartoznak), tudjuk, hogy nem azonos a székely írással, ráadásul többségükben azt sejtik róla, hogy török nyelvű szöveget rögzít (Zelliger Erzsébet azonban Vékony Gábor magyar nyelvű olvasatát követi), akkor miért is áll a nagyszentmiklósi rovásemlék a kutatás középpontjában? Mintha a kötet címe a magyar kultúrtörténet kutatását ígérné. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne foglalkozzanak a nagyszentmiklósi kincs szövegeinek elolvasásával. A több tucatnyi hiteltelennél hiteltelenebb megfejtési kísérlet mellett elfér még néhány.
Álláspontom szerint aligha ez lenne a legfontosabb feladat, amikor százszámra vannak elolvasatlan hieroglifikus írásemlékek a múzeumok raktáraiban. Az én magánvéleményem persze nem kötelező szempont az MKI köteteit szerkesztő, író és kiadó szakemberek számára. Ezért aztán a felelősség is kizárólag az övék.
Amikor a hieroglifáink (szó- és mondatjeleink) nem ismerete miatt a székely írással írt, nyelvemlékként kezelt székelyderzsi és Bodrog-alsóbűi feliratokat sem tudják helyesen elolvasni (mert a szójeleket egyetlen hangot jelölő betűként próbálják meg hasznosítani, ami nem sikerülhet). A hibás olvasataik következtében olyan nyelvtörténeti következtetéseket vonnak le a saját és az MKI nagyobb dicsőségére, amit értelmes és becsületes ember, vagy intézet arcpirulás nélkül aligha vállalhat. Szégyen, hogy ebben az akadémikus körben - a jelek szerint - egyetlen ember sem akad, aki megakadályozhatná a tökéletes hozzá nem értésről tanúskodó dolgozatok közpénzen történő sokszorosítását.
Az alábbiakban két példát mutatok be a kötetből, amely a fenti álláspontomat alátámasztja.
2. ábra. A Bodrog-alsóbűi fúvókatöredék rovásjeleinek vegyes rendszert: szójeleket és betűket feltételező olvasata lentről felfelé: Nagyon nagy Lyukónak
A Bodrog-alsóbüi rovásszöveg
Zelliger Erzsébet szerint a bodrog-alsóbűi fúvóka (2. ábra) általában tárgyalt jeleinek olvasata: fußnáik (14. oldal). Az elemzett szó alatt lévő két nagy szójellel (a székely "n" betű előzményével) nem foglalkozik, talán mert be kellene vallania, amit bevallás nélkül is látunk, hogy a szójelekkel nem megy semmire. Az általában elemzett fenti szót Vékony Gábor fúnák-nak olvasta, de fúnék-nak magyarázta. Ez persze akkor is, meg azóta is tökéletesen elhibázott olvasat. A két szerző által előadott megalapozatlan nyelvészeti bűvészmutatvánnyal szemben az idézett szó világosan és félreérthetetlenül Lyónak olvasatú, ha a szó jeleit mindenáron egy hangot rögzítő betűként akarjuk elolvasni.
Erre az akadémikus makacsságra (azaz tisztán alfabetikus olvasatra) azonban nincs semmi okunk, mert Veit Gailel világosan ránk hagyta, hogy a székelyeknek vannak szó- és mondatjelei is. Az MKI "tudós" szerzői mégis kitartanak a magyar- és tudományellenes prekoncepció mellett, miszerint a székely írás alfabetikus (azaz csak egyetlen hangot jelölő betűi lehetnek). Ez ugyan nem igaz, de ez a tény a szerzőket és az MKI-t a jelek szerint a legkevésbé sem érdekli. Úgy gondolhatják, könnyebb nekik kitartani az évszázados hunfalvysta-haynauista hazugság mellett, ha már a nagy elődök is ezt próbálták meg lenyomni a nagyérdemű olvasóközönség torkán. A korábban mellébeszélő professzorok álláspontjának az ismételgetése lenne a Tudomány?
Az első (a professzorok által fú-nak olvasott) szótag magyarázata tökéletes melléfogás. Az első jel ugyanis sohasem volt "f" betű (hanem "ly"), a másodiknak feltételezett "u/ú" betű helyén pedig egy "o/ó" betű van. Ott valójában a lyó szótag olvasható (betűzve). Ám ez a nyilvánvaló, az ismert székely ábécék alapján könnyen ellenőrizhető baki nem okozott semmilyen fennakadást a fenti akadémikus dolgozatok értékelésekor. A finnugrista áltudománynak a világosi fegyverletétel óta az volt a feladata, hogy hazudjon és kialakult az ehhez szükséges gyakorlata (egy álnyelvészeti magyarázattal hidalják át a nehézségeket).
A jól kibetűzött nak/nák végződést meg a hangrendi illeszkedés miatt a rosszul elolvasott első szótaghoz igazították (vagyis azt is lerontották, amit jól olvastak el). Ez kellett ahhoz, hogy egy fúvókán a fúnék olvasatot kimutathassák.
Ezt az alátámasztást nélkülöző ötletsorozatukat (hogy a Lyukónak szót fúnék-nak magyarázhassák) keresztülvitték az MKI most elemzett kötetén is.
A balról első jel azonban nem egyetlen hangot rögzítő "ly" betű, hanem a lyuk/Lyukó szójel s így olvasva a kifogástalan Lyukónak olvasatot kapjuk. Az alatta lévő két nagy szójellel együtt a teljes olvasat: Nagyon nagy Lyukónak. Lyukó a napisten hunok, avarok és honfoglalók által használt neve, aminek nyoma van a földrajzi neveinkben és a hieroglifikus szövegeinkben is. A funék-kal szemben ez egy életszerű alkalmazás: az Isten figyelmébe ajánlották munkájukat a kohókat működtető kohászok (amire az archaikus kohászat köréből több adat is van a nemzetközi néprajzi szakirodalomban).
Mindebből számunkra most az az érdekes, hogy a kötetet szerkesztő Zelliger Erzsébet a jelek szerint nem ismeri fel a székely jeleket, vagy azokat nem akarja felismerni.
Ez "természetesen" nem akadályozza meg a jogász által vezetett MKI-t abban, hogy ezt a felelősségteljes munkát, a rovológiai szakismeretet igénylő kötet szerkesztését rábízza. S hogy a műhelymunkájukat ne tudjam segíteni, a székely írással foglalkozó konferenciájukra a kérésem ellenére sem engedtek be, hallgatóként sem juthattam be, a fészbukos csoportjukban pedig az első hozzászólásaimat követően rögvest megtiltották a hozzászólás lehetőségét.
A székelyderzsi rovásírásos tégla
Szentgyörgyi Rudolf a Rovásemlékeink nyelvtörténeti és művelődéstörténeti
szerepe c. dolgozatával szerepel le a kötetben. Ez a körültekintést nélkülöző munka - sajnos - aláhúzza a fentebb általam mondottakat.
A professzor úr helyesen, bár szűkszavúan rögzíti a rovásírásos nyelvemlékeink kezelésének helyzetét: "E nyelvemlékcsoportunk nyelvi tanulságai ... mindeddig
nem épültek be hagyományos nyelvtörténetírásunkba, amint a magyar
művelődéstörténet is adós e források teljesebb körű kiaknázásával."
Ha a korábbi mulasztások és a nyelvemlék-kiállításról írt cikkeim hatására bekövetkezett tudománypolitikai változás körülményeiről is szólt volna, akkor talán levonhatta volna azt a tanulságot, hogy a körön kívüliek kritikáját érdemes lenne megfontolni és a párbeszédet vállalni - ha az eredmény is fontos. Más lenne a helyzet, ha az akadémikus "tudomány" bajnokai egyedül is képesek lennének brilliáns magyarázatokra. Erre azonban képtelennek bizonyult a professzor úr is, meg az MKI is, az ELTÉ-ről nem is beszélve. Még csak a jeleink felismerésére sem futja a tehetségükből, pedig az egy elemi iskolástól is elvárható lenne, amennyiben nem súlyosan hátrányos helyzetű családban nevelkedik. A kötet említett szerzői azonban (akiknek az egyetemi nevelésével lehetett baj) képtelenek a rovásbetűk felismerésére. Ebből fakadóan a téves olvasatokra alapozott, szakmainak szánt magyarázataikból nagyjából semmi sem igaz.
Így aztán a kötetük - mint azt az alábbi példa bizonyítja - továbbra sem több a hozzá nem értésük és a közpénzen történő félrevezetés emlékművénél. Nincs ugyanis olyan szabály (bár itt egy finnugrista képzésről van szó!), hogy a felsőfokon képzett nyelvészeknek kötelező téveszméket terjeszteniük, ezért a nem létező szabály betartásához sem kellene olyan körömszakadtáig ragaszkodniuk.
A professzor úr helyesen és rokonszenvesen állapítja meg, hogy "rovásírásos emlékeinknek helye van a magyar nyelvtörténetírásban, illetve mint művelődéstörténeti emlékek is számot tarthatnak a kutatói figyelemre ... korai rovásemlékeink gazdagíthatják is az
adott korszakra vonatkozó nyelvtörténeti ismereteinket" (37. oldal). Ezen rovásemlékek körét azonban ki kellene terjeszteni a szó- és mondatjeleinkre (a hieroglifikus szövegekre) is, mert ezek nélkül nem lesznek képesek továbblépni. Az eddig is tárgyalt írásemlékeket pedig a tényeknek megfelelően (a betűket és a szójeleket az ismert rovásábécéknek és írásemlékeknek megfelelően azonosítva) kellene ismertetni. Ilyen feladatot jelent a székelyderzsi rovásírásos mondat is (2. ábra). Ha erre egyedül nem képesek, akkor igénybe kell venni a felajánlott segítséget (pl. a nekik több tiszteletpéldányban átadott Magyar hieroglif írás c. kötetemet, amelyben ezek az olvasatok helyesen szerepelnek). Egyébként a "nyelvtörténetírás" csak egy újabb szomorú bohózat, az évszázados mellébeszélés és hazudozás méltó folytatása lesz - amit ez az MKI által jegyzett kötet is dokumentál.
3. ábra. A székelyderzsi Dana ten ligatúra (balra), a Nagy Károly által az avaroktól elrabolt és most Conquesben őrzött, Dana ten országa olvasatú ékszer (középen) és egy Kárpát-medencei hun ékszer Magasságos Dana isten köve olvasatú részlete (jobbra)
Azt már minden alátámasztás nélkül írja ugyanott, hogy "ez a korai magyar (székely?) írásrendszer török eredetű". Nyilván még nem értesült arról, hogy Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János a 90-es években (a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk hatására) már bevallották, hogy fogalmuk sincs, milyen eredetű a székely írás. Mivel a székely írás ótürk eredetével már korábban leszámoltunk, újabb érvek azonban, amelyek az ótürk eredetet mégis alátámasztanák, nem kerültek elő, Szentgyörgyi Rudolfnak semmi oka az olvasói félrevezetésére.
Cikkünk szempontjából azonban nem az eredet kérdése érdekes igazán (ami bonyolultabb kérdés lenne), hanem itt és most csak azt az egyszerű kérdést vizsgáljuk, hogy felismerik-e a jeleinket a professzoraink, vagy sem. Fentebb már láttuk Zelliger Erzsébet esetében, hogy ez nem sikerült neki. Most egy hasonló példát mutathatok be Szentgyörgyi Rudolf tollából is. Az alábbiakat írja ugyanis a kötetben a rovás "zs" betűnkről:
Az olvasó ellenőrizheti a 2. ábrán, vagy a 3. ábra bal szélső jelénél, hogy van-e ott olyan rovás "zs" betű, amilyet a professzor úr odaképzel (5. ábra). "Természetesen" nincs ott semmiféle rovás "zs" betű, csupán az ott lévő "nt/tn" (ten "isten, élet") szójelet igazítja szerzőnk a finnugrista prekoncepcióhoz (miszerint a székelyeknek akkor sem lehetnek szójeleik, ha vannak). Pedig a "zs" betű és a ten szójel a hasonlóságuk ellenére is jól megkülönböztethető egymástól, mert az utóbbinak lekonyulnak az ágvégei (a szibéria mítoszok meg is magyarázzák az okát: az égbolt súlya alatt a fa ágai meggörbülnek). Ha az olvasó ellenőrzi a jeleket egyrészt a székelyderzsi téglán (2. és 3. ábra, ahol a ten szójel látható), másrészt a professzor úr cikkéből vett idézeten (5. ábra, ahol a "zs" betűt mutatja be), akkor nyilvánvaló, hogy a professzor úr nem mond igazat. Az általa odafantáziált "zs" betű nincs a székelyderzsi téglán.
Összegzés
Az MKI professzorai nem ismerik fel a székely betűket, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy a nyilvánvaló tévedéseikre nyelvtörténetet alapozzanak.
A magyarázat az, hogy e mai tévedőket a korábbi "nagynevű" elődök tévedései vezérlik. Őket követve jutnak csődbe újra és újra a mai utánzók. Mert a hasonló kudarcokra az MKI által jövőre kiadandó kötetekben is bízvást számíthatunk, ha nem veszik észre a szójeleket és a finnugrista pártfegyelmet többre tartják a párbeszédnél és a tényeknél, a nemzet tisztességes tájékoztatásánál. Ez a hozzáállás az előző átkosokban alakult ki. A professzor urak és elvtársnők így vívhatták ki a mindenkori megszállók elismerését és tudományos köntösbe burkolózva mutathatták ki a magyarság iránti megvetésüket.
A Bodrog-alsóbűi téves olvasat megalapozója Vékony Gábor volt, a székelyderzsi téglán ott nem lévő "r" betűt meg Németh Gyula "találta fel" (1). Zelliger Erzsébet és Szentgyörgyi Rudolf pedig nem a kívülállók kritikájára, sőt még csak nem is a tényekre figyel, hanem arra, hogy a tudományosnak elismert szakirodalomban mit írtak a száz éven át gátlástalanul mellébeszélő "nagy elődök".
Hiába nem egyeztethető a tényekkel e "nagy elődök" álláspontja. Amikor választani kell a tények és a megélhetés között, akkor habozás nélkül az elődök nyomdokában maradnak. Ha Németh Gyula, vagy Vékony Gábor (2) ostobaságot írt, akkor ebből az MKI által támogatott szerzői körből rögvest akad követője. Ez nyilván azért van így, mert az Intézet felsőbb vezetőit sem a rovológiai tények érdeklik (azokat nyilván nem is ismerik), hanem az, hogy korábban mit írtak a szakirodalomban.
Helyesen írja Szentgyörgyi Rudolf "A rovásemlékek és a magyar művelődéstörténet" alcímet követően: "Nem szorul
különösebb bizonyításra, hogy fennmaradt nyelvemlékeink nem csupán
az adott kor nyelvállapotáról adnak hírt, de egyben a magyar művelődéstörténet kiapadhatatlan forrásai, melyek részben közvetlenül, részben
közvetve tárják fel a magyar nyelvközösség történetének, műveltségének,
kultúrájának múltját és annak változásait" (42. oldal).
Azt persze hozzá kell tennem a fentiekhez, hogy minderre csak akkor képesek e nyelvemlékek, ha a professzorok is el tudják olvasni őket. Ha az egyetemeken nem lehet megfelelő tudást szerezni a székely írásról, akkor - amennyiben javasolhatom - gondoljanak végig néhány tényt. Ilyen az, hogy a székely írást őseinktől, a magyarul beszélő hunoktól és avaroktól örököltük. Ezért a székely írás eredete a hun, avar és honfoglalás kori leleteken olvasható hieroglifikus szövegek alapján tisztázható. S a fentebb tárgyalt Lyukó hieroglifa (6. ábra), meg a Dana ten mondatjel előzményei (3. és 4. ábra) is a hun, avar és honfoglalás kori emlékeken, meg az Árpád kori templomainkban találhatók meg. Ezt a hun-avar-magyar hieroglifikus jelhasználatot megismerve az MKI kutatóinak is természetesnek tűnhetne, hogy az ismert székely írásemlékeken, pl. a székelyderzsi téglán és a Bodrog-alsóbűi fúvókán is szerepelnek szó- és mondatjelek.
Jegyzetek
(1) Németh Gyula a derzsi templomban a derzsi szót olvasta el, bár nem az van odaírva. Egyfajta egyszerű gondolatmenet eredménye lehet ez. Gabriel García Márquez írt valami hasonlót a Száz év magányban. Egy falu kollektive meghülyült, ezért mindenre ráírták, hogy micsoda, például a tehénre azt, hogy ez egy tehén. Ez elmegy egy degenerált világban, de - könyörgöm! - mi még talán nem vagyunk és soha nem is voltunk ennyire lent ...
(2) Vékony Gábor egy személyes beszélgetésünk során elismerte: tudja, hogy a Bodrog-alsóbűi szó első jele nem "f", hanem "ly". Mégis kitartott a hamis olvasata mellett, hogy egy fúvókán a fúnék szót olvashassa. Követte ezzel Németh Gyula fenti példáját, aki Derzsen a derzsi szót silabizálta ki, bár nem az van odaírva. Ha a legnagyobb tiszteletű akadémikus kutatóknak ez a gyermeteg ötlete életszerű lenne, akkor a kardokon a kardoznék, a víztornyokon meg a víztoronykodnék szónak kellene szerepelnie, ám ez nem így van. Az egyik általam látott víztornyon például a némethgyulai és vékonygábori szellemmel ellentétesen a Casco szó szerepelt.
Irodalom
Zelliger Erzsébet (szerkesztő): Rovás - magyar nyelvtörténet - művelődéstörténet Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2019.
Varga Géza: Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.
Varga Géza: A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai
Varga Géza: Budapesti késő középkori jelvény bibliográfia
Imre Dobi: Kedves Géza ! Sokan vagyunk már akik látják a valóságot és tudjuk, hogy amit ön állít az IGAZ ! Csak sajnálni tudom a tudósoknak nevezett hazudozókat !
VálaszTörlésÓriási felzúdulás követi az archeogenetikai vizsgálatok azon eredményeit, miszerint ősi európaiak vagyunk. Ez a nyelvtudomány szakembereit leforrázta, és kitapintható ellentámadásba lendültek. Ennek egyik eszköze a rovásos emlékek negligálása, vagy hamis magyarázása.
TörlésLelkük rajta, te csak tedd amit eddig !
Kedves taaltos! Köszönöm!
TörlésTibor Horváth: Tisztelt Géza! Ezek szerint a Magyarságkutató intézet "tudománytalan" vagy csak a rovásírásos emlékekben "jeleskednek" ennyire? Eddig örültem neki hogy van végre ilyen intézet.. Már nem kéne? Ön felvette velük a kapcsolatot? Jelezte ezeket nekik amiket leírt itt hogy javíthassák?
VálaszTörlésGéza Varga: Kedves Tibor! Még akkor felvettem velük a kapcsolatot, amikor hivatalosan meg sem alakultak s azóta is folyamatosan kapcsolatban vagyok velük így, vagy úgy. Kb. két órás beszélgetést folytattunk le az Intézetben a megalakulásukat követően, ami nagyjából a süketek párbeszéde volt. Azt közölték mindjárt az elején, hogy az Intézetnek nem célja a konfrontáció a tudományos konszenzussal. Ez akkora ostobaság, hogy a fal adja a másikat. Nincs is tudományos konszenzus ezen a területen, ráadásul a Tudománynak nem is az a feladata, hogy a konszenzushoz igazodjon. Adtam nekik a különböző alkalmakkor 4-5 tiszteletpéldányt a kötetemből. A végén a főigazgatótól kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy se kedve, se ideje nincs ezzel foglalkozni. Azt hiszem, meg sem értette, mire válaszol, mert azután konferenciákat rendeztek és köteteket adtak ki rovásírás témában. Többször jeleztem nekik a hibáikat, erre kizártak mindenhonnan. Magánemberként kaptam csak bátorítást és elismerést a soraikból. Az Intézetből (a konferenciáról, a kötetekből és a fészbuk csoportjuk hozzászólási lehetőségéből ) gondosan kizártak, ám mindenki másnak szabad volt a belépés, aki ostoba volt és hazudott már e témában. Egyébként az Intézet létrejötte jó dolog, a más témában kifejtett munkájuk dícséretes. Csak a magyar írással bánnak úgy, mintha mostohagyerekük lenne.