Mikos Éva néprajzkutató amatőr múltszemlélettel foglalkozó dolgozatáról

1. ábra. Nagykörűi honfoglalás kori veret az Isten olvasatú tulipánnal (középen), az "us" (ős) szójellel (balra) és az "nt/tn" (Ten) hieroglifával (jobbra), a szerző fotógrafikája

Mikos Éva így vezeti be a Magyar Népköltészeti Lexikon (Szemerkényi, 2013) számára írt szócikkével kapcsolatos tapasztalatokat összegző dolgozatának más szerzőknél is terítékre került témáját: 

"A magyarság származása, rokonsága, történelmének javarészt homályba vesző századai minden képzeletet felülmúló mértékben érdeklik a közvéleményt. A tömegtájékoztatás, a társadalmi nyilvánosság eszközkészletének bővülésével, az információterjedés hihetetlen mértékű felgyorsulásával a jelenség szinte követhetetlenné vált. Társadalomtudományi módszerekkel történő dokumentálását és értelmezését rendkívül fontosnak tartom, mert egyszerre társadalmi tünet, s a kommunikáció gyermekbetegségeinek kórjelzője is." 

Ebből a bevezetőből is szembetűnő, hogy a szerző értékelése nem kellőképpen objektív és (rovológiai szempontból) nem is igazán szakszerű. Az idézet utolsó mondatában ugyanis, amikor - rokonszenves módon - azt sorolja fel, hogy miért is érdemes az amatőr múltszemlélet eredményeire figyelni, elfelejti megemlíteni a legfontosabbat: azt, hogy ha az amatőrök nem szólalnának meg, akkor a valódi őstörténetünk helyett csak egy szakmailag és emberileg is tarthatatlan haynauista-finnugrista blöfföt ismételgethetnénk kritikátlanul. Azaz nem tünet és nem betegség ez, nem is a kommunikációval van baj elsősorban, hanem inkább az őstörténetünk akadémikus félreértelmezésével.

"A cikkek bibliográfiájának összeállításakor megdöbbenve tapasztaltam, hogy például egy Csodaszarvas-monda, vagy rovásírás témához több, eddig számomra ismeretlen, nem néprajzos, régész, történész, nyelvész vagy irodalomtudós szerző művével találkozhatunk az adatbázisokban, mint szakmabeliével." - írja Mikos Éva. 

Azt is az olvasónak kell hozzátennie, hogy ez a jelenség önmagában is bizonyítja egyrészt a magyar értelmiség kiemelt érdeklődését, munkára való hajlandóságát, másrészt az akadémikus "tudománynak" a téma megoldására való alkalmatlanságát és a napirenden lévő feladatok elől való elzárkózását. 

Az akadémikus "tudomány" fedezékbe vonulása tudatos választás eredménye. Németh Gyula a székely kérdés kapcsán világosan azt javasolta a tudóstársaknak, hogy azokat a kérdéseket, amelyek alkalmasak lehetnek a közönség megzavarására, ne is említsék a dolgozataikban. Körültekintve a terepen, úgy tűnik, hogy a mai tudósgenerációk megfogadták nagy elődjük intését. Nyilvánvaló beismerése ez annak, hogy a "szakma" számára nem a kérdések megválaszolása (a tudomány haladása) fontos, hanem néhány magyar- és tudományellenes dogma képviselete. Ugyanis csak ez esetben célszerű a kérdések felmerülésének és megoldásának kikerülése.

A szerző utal a sajátos, folklorista nézőpontjára, amiből persze (rovológiai tekintetben) szakmai korlátok is fakadnak: 

"E tanulmány ... egy ... a múltban szakértelem nélkül, vagy nem eléggé alapos hozzáértéssel elmerülő, majd nézeteiket széles körben népszerűsíteni szándékozó amatőr múltbúvárokról kíván szólni – egy folklorista szemével. ... Olykor nehéz eldönteni, hogy egy-egy irodalmi tétel vajon hiteles tudományos munka, avagy dilettánsnak minősíthető, hiszen a szerző neve sem jelent feltétlenül garanciát." 

Mikos Éva nem hagy harmadik lehetőséget: az amatőr szerinte csak "szakértelem nélkül, vagy nem eléggé alapos hozzáértéssel" dolgozhat. A célkitűzés (hogy az amatőr kutatásról kíván szólni) egyébként dicséretes lenne, amit megköszönhetnénk, ám úgy véljük, hogy egy folklorista cikk esetében is követelmény a vizsgált jelenség valódi okainak és állapotának pontos feltárása, amint annak szakmai alapon történő eldöntése is, hogy mi számít hiteles tudományos munkának! Eszébe sem jut azon elgondolkozni, hogy az amatőr kutatók nélkül sok kérdés fel sem merülne az akadémikus áltudomány nagy mellényű, ám esetenként ostoba és hazug képviselői számára. Például - a néprajznál maradva - miért nem jutott az eszébe egyetlen néprajzosnak sem, a magyar nemzetség- és birtokjelek elolvashatóságának vizsgálata? S ha már egyszer helyettük elolvastam, miért nem tudnak és akarnak hozzá sem szólni? Miért nem akarják ezt a felismerést (hogy a magyar nemzetség- és birtokjelek jó része elolvasható) hasznosítani? Érdemi munka helyett ilyen áltevékenységgel (az amatőrök csepülésével) foglalkoznak inkább?

"Az itt vázolni kívánt jelenség is egyike azoknak, amelyek bizonyos nézőpontból marginálisnak tűnhetnek, de ha közelebbről szemügyre vesszük, s történetiségükben is vizsgáljuk őket, kiütközik egyre növekvő, magának egyre nagyobb területet követelő s a kultúra más szegmenseire is rátelepedő, fenyegető természetük."  - írja a szerző.

Mi azonban nem sok fenyegetőt érzünk abban, ha a magyar értelmiség kijavítja az akadémikus "tudomány" nyilvánvaló tévedéseit (1). A független értelmiség visszabeszélési lehetőségét, a könyvkiadás monopóliumának megszűnését és az internet megjelenését pedig pozitív fejleménynek illene tartani. Más dolog, hogy a prekoncepciók és dogmák béklyójában haldokló akadémikus téveszme-rendszer képviselői mit tudnak kezdeni ezzel az örvendetes, ám a csalók számára - remélhetőleg - végzetesnek bizonyuló jelenséggel. 


A szakma reakciója

"A jelenség nagyjából száz éve létezik, s több mint fél évszázada nem kerüli el (a „hivatalos”) tudomány figyelmét sem. Mivel a nyelvhasonlítás felől, konkrétan a finnugor összehasonlító történeti nyelvtudomány megkérdőjelezése és cáfolata felől indult, érthető, hogy a körülötte kialakuló tudományos diskurzus megszólalói között is legnagyobb arányban nyelvészeket találhatunk. A kutatástörténetet Zsirai Miklós 1943-as tanulmánya nyitja, ahol a szerző kissé játékosan, s elnézően nevezi a tárgyát jelentő amatőr múltbúvárokat „csodabogarak”-nak (Zsirai, 1943). E kis ártatlan ízeltlábúak az évtizedek során óriási, veszélyes „szörnyekké” növekedtek (vö. Fodor, 2010, 83.; Brogyanyi, 2010, 56.), s mai vizsgálóik, akik elsősorban a nyelvtudomány, kisebb részben a régészet és a történettudomány képviselői közül kerülnek ki, már korántsem ennyire elnézőek velük."

Nikos Éva nem említi, hogy sem Zsirai, sem a követői nem ereszkednek le az érdemi szakmai kérdések tudományos igényű megvitatásához, megelégszenek néhány jelző kiosztásával. Ez az akadémikus társaság Zsirai idejében és azt követően is visszaélt azzal, hogy a könyvkiadás és a "tudományos" ismeretterjesztés szinte kizárólagosan a "hivatalosok" kezében volt. Mára ugyan a könyvkiadás monopóliuma megtört, de továbbra is tőlük függ, hogy mi jelenhet meg a "tudományos" folyóiratokban és mit oktatnak az egyetemeken. Holott - minden szakképzettségük ellenére - nem minden esetben rendelkeznek azzal a szaktudással, ami erre feljogosíthatná őket (2). 

A "szakma" képviselői a felmerült tudományos kérdéseket rendszerszerűen kerülik ki és az érdemi választ sorozatosan pótolják a finnugrista jelzőkészlet osztogatásával (a dilettánstól az elmebetegig). Az egyetemekről kikerülő új és újabb szakember-generációknál is gyakran tapasztalható jelenség, hogy egy "dilettánsok" által felvetett új szempontot, eredményt vagy felismerést látatlanban is elintézhetőnek vélik néhány jelző kiosztásával. Mintha nem kutatótárssal, hanem ellenséggel állnának szemben, akinek a kérdéseivel érdemben foglalkozni sem érdemes. Pedig a kutatást legjobban a vitatott kérdések megoldása, az új felismerések hasznosítása viheti előre, vagyis az akadémikus tudomány képviselőinek - ha érdekli őket a saját tudományterületük haladása - teljesen másként (érdemi megvitatásra készen) kellene viszonyulnia a felmerülő kérdésekhez, akár dilettáns veti fel azokat, akár szakmabeli. Különösen igaz ez a székely írás eredeztetésére, ahol az akadémikus tudomány legjobbjainak (Benkő Eleknek, Róna-Tas Andrásnak, Sándor Klárának és Ráduly Jánosnak) az az álláspontja, hogy fogalmuk sincs róla, honnan is származik a nemzeti írásunk. Ha az akadémikus "tudomány" száz éven át csak hazudozott a székely írás eredetéről, ma pedig nincs róla komolyan vehető hipotézise sem, akkor miért is kellene szégyenkeznie az amatőröknek? Azért, mert a "nagyok" helyett, pénz, posztó és paripa nélkül is megoldottak egy fontos tudományos kérdést?

Az akadémikus kutatóknak a "dilettánsok" által felvetett kérdések megválaszolásához munkát kellene végezniük, dolgozatokat kellene elolvasniuk, dogmákat kellene elvetniük, amire - a szellemi alkalmatlanságuk és az egyéb korlátaik miatt - nem sokan képesek. Hiszen egy szaktudást igénylő kötet elolvasásánál és a megértésénél sokkal könnyebb a jelzők kiosztása. Ezt tapasztalom a Magyar hieroglif írás c. kötetem esetében is (3).  

A veszélyes és káros (mert a tudomány előrelépését alapvetően akadályozó) jelenség ellen nem könnyű fellépni. Át kellene ugyanis alakítani az egyetemeken félrenevelt, nagy mellénnyel és jelzőkészlettel, ám kevés szakmai alapozással útjukra bocsátott szakember-generációk módszertani ismereteit és értékrendszerét. Az egyetemeken fel kellene készíteni a diákokat arra, hogy mi a különbség és a hasonlóság a borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos vita között s ezek közül melyik szolgálja és melyik akadályozza a tudományos haladást. 

Mikos Éva szerint "Nézeteikkel több okból is kell foglalkozni: egyrészt a tudományon kívüli tudósok rendszeresen megszólítják, ahogy ők nevezik, a „hivatalos”, vagy akadémikus tudományt. Másrészt kifejezetten tetten érhető a területfoglalás igénye, amellyel az MTA keretein belül helyet foglaló tudósok társadalmi pozícióját, véleményalkotásban betöltött helyét, s nem kis szerénytelenséggel az állam által nekik folyósított, jelentékenynek vélt pénzösszegeket kívánják el a tudomány avatatlan művelői". 

Mikos Évát - sajnálatos módon - ez esetben sem a tudományos haladás érdekli, hanem a hazug akadémikus tételeket képviselő "tudósok" presztízse és egzisztenciális biztonsága.

Elárulom: véle szemben nem a pénzt, hanem a történelmi múlt tényeinek tisztázását tartjuk elsőrangúan fontosnak. Ehhez képest másodlagos, de megoldásra váró kérdésnek gondoljuk, hogy az akadémikus áltudomány képviselői a továbbiakban ne közpénzből hazudozzanak (4). Azt viszont természetes igénynek kell tartanunk, hogy a haynauista-hunfalvysta prekoncepciókat képviselő téveszmék helyett a megalapozott új nézetek foglalják el a véleményalkotásban őket megillető helyüket - függetlenül attól, hogy a javított nézeteket akadémikus, vagy dilettáns szerzők képviselik-e.  Ha egy akadémikus szerző veszélyben érzi az egzisztenciális biztonságát, akkor megnyugtathatja, hogy a Tudomány fejlődéséhez a selejtnek szükségképpen ki kell válogatódnia a rostán. 

A szerző hosszas fejtegetésbe kezd, hogy miképpen is kellene megnevezni a műkedvelő tudományt. Felmerül a populáris, a délibábos, a dilettáns és az alternatív tudomány kifejezés alkalmazása is. Mondanunk sem kell, hogy nem ez a legfontosabb kérdés. Ez az eljárás csak a tudományos kérdés megvitatásának kikerülése, az akadémikus áltudományra jellemző jelzőosztogatás egyik példája. A szerző meg is fogalmazza (ám minden indoklás nélkül), hogy szerinte "a populáris tudomány képviselőit és műveiket nem lehet azonos keretek között tárgyalni és értelmezni a hivatalos tudomány képviselőivel és azok műveivel". Mi - véle szemben - úgy gondoljuk, hogy a seregnyi műkedvelő szerzőt nem lehet egységesen kezelni és egy-két jelző kiosztásával elintézni, amint az akadémikus kutatókat sem. Éppen ellenkezőleg: a műkedvelő szerzők arra érdemes dolgozatait is ugyanolyan tudományos igényű eljárásban kell értékelni, mint az akadémikus tudomány érdemes szerzőiét. Mikos Éva hallgatólagosan abból indul ki, hogy az akadémikus szerzők az igazságot képviselik, a műkedvelők meg a délibábot s ez utóbbival csak mint egy veszélyes társadalmi jelenséggel lehet foglalkozni. Ez azonban nem több a tények nyilvánvaló félremagyarázásánál. Nézete nem a tudományt, hanem a magyar őstörténet akadémikus kutatásának megrekedését és a konszenzusos téveszmék képviselőinek anyagi biztonságát szolgálja.  

A szerző kitér arra a kérdésre, hogy van-e "hivatalos" akadémikus álláspont a magyar őstörténet kérdéseiben. Szerinte "Talán az egyetlen történeti összehasonlító nyelvtudományon kívül az őstörténet dolgában (akárcsak egy sor másikban) a „hivatalos” Akadémia köreiben sincs konszenzus. (Ugyanakkor feltételezem, bár pontos ismereteim nincsenek a nyelvészberkekben zajló folyamatokról, hogy a szakmán belül ott is parázs viták folynak.) A többi történeti tudományban egy sor alapvető kérdést tekintve sem sikerül évtizedek, sőt évszázadok óta megállapodni." 

Ez nagyjából igaz is. Az álláspontját kiegészítendő azonban megemlíthetem a magyar hieroglif írás témáját, amelyben általánosnak és uralkodónak tekinthető akadémikus állásponttal találkozunk. Az akadémikus gondolkodást e téren az alábbi téveszmék jellemzik és korlátozzák:

- A székely írás csak alfabetikus írásként tárgyalható. Indoklás nincs, de a magyarázatok kivétel nélkül ehhez igazodnak. Azt már csak sejteni lehet, hogy azért, mert csupán ez esetben vélik lehetségesnek a sémi írások leszármazottjaként beállítani.
- A székely írásnak szó- és mondatjelei akkor sem léteznek (ezekről tudomást venni sem szabad), ha ezekről Veit Gaileltől származó híradásunk van és magukat a szójeleket megtaláljuk a magyar népi, uralmi és vallási jelkészletben.
- A hasonlóságokat véletlennel kell magyarázni akkor is, ha a tudományban a véletlen szó használatának nincs létjogosultsága. 
- A díszítés nem lehet elolvasható, díszítő célú írás akkor sem létezik, ha a tankönyvekben tanítják őket.
- A székely írás nem lehet a magyar nép alkotása.
- Aminek köze van az ősvalláshoz, az eleve tudománytalan.
- A hunok nem azonosak a magyarsággal, ezért a hun hieroglifikus írásemlékek olvasataihoz egy magára valamit is adó akadémikus kutatónak hozzá sem szabad szólnia.



Mi a teendő?

A szerző helyesen állapítja meg, hogy "A világháló korában senkit nem lehet megakadályozni abban, hogy szárnyaló fantáziája szüleményeit másokkal is megossza." Amikor azonban folytatja, már nem tudunk egyetérteni vele:  "A gond ott van, ha az őstörténeti sci-fi, illetve fantasy-irodalom a tudomány helyébe lép, ha az iskolákban kezdik tanítani."  

A szerző minden bizonyítás nélkül egyenlőségjelet tesz a fantasy-irodalom és az amatőr tudomány között, holott korántsem ez a helyzet. Mikos Éva nem mond igazat, amikor az akadémikus "tudományt" azonosítja a Tudománnyal. A magyar őstörténet (5) és a székely írás (6) területén a hivatásos tudomány nagyobb szakmai és etikai eltévelyedéseket könyvelhet el magának, mint a körön kívüliek. Az akadémikus áltudomány száz éven át hazudta ótürk eredetűnek és alfabetikusnak a székely írást - minden komolyan vehető alátámasztás nélkül. Ezzel szemben a körön kívüliek legjobbjai észrevették az ókori magaskultúrák írásaiban előforduló székely-azonos jelpárhuzamokat és a jeleinket szójelekkel is azonosították.  Ma már nyilvánvaló, hogy ez utóbbi felismerés-sorozat felel meg jobban a tényeknek.

Egyébként is, nem tudná Mikos Éva, hogy a tudományos kérdések megoldásához szükség van a tárgyi és módszertani tudás mellett az alkotó fantáziára is? Hiszen az intelligens embert meg lehet ismerni arról, hogy észreveszi a világ dolgai között létező törvényszerű összefüggéseket - azaz rendelkezik némi fantáziával is. Veres Péter kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak a 4%-a kreatív. Mikos Éva most a maradék 96%-ot próbálja márványtalapzatra emelni? 

Van néhány szakterület, ahol az akadémikus "tudomány" emberei semmivel sem tévednek kisebbet némelyik "dilettánsnál". Ez esetekben a másként gondolkodók az akadémikus kutatók helyett vetik fel és oldják meg a legnagyobb kérdéseket is. A székely írás eredeztetését illetően meg is fordult a helyzet, az akadémikus kutatás színe-virága elvetette a száz éven át hangoztatott és sohasem bizonyított ótürk eredeztetés téveszméjét ám helyette azóta sem állt elő másikkal. 

Az akadémikus "tudomány" alkalmatlansága miatt létrejött légüres térben szükségképpen jelenik meg az amatőrök álláspontja. Ha ezt Mikos Éva megpróbálja az amatőrök hibájaként beállítani, akkor csak azt árulja el, hogy fogalma sincs a hazai írástudomány helyzetéről.

2. ábra. Paziriki szkíta Isten jelkép (VI. szd.), fotógrafika

Mikos Éva szerint "Amikor valaki ... a tulipán-ábrázolást ősi, honfoglalás előtti hagyománynak titulálja, az mindenképp néprajzosért kiált". Ebből lehet sejteni, hogy a szerző nem ismeri sem Érdy Miklós tulipánokról írt tanulmányát, sem a Magyarság jelképei c. kötetemet, sem a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött hun tulipánt (4. ábra). Ismeretlenek lennének számára az általam felmutatott hieroglifikus tulipánábrázolások? Azt sem tudja, hogy a magyar tulipánábrázolás jelszerű, Isten alakban elolvasható (1. - 3. ábra)?  Azaz hiába kiáltanánk néprajzos után, félő, hogy az nem ismerné a magyar tulipánmotívum eredetét, csupán a hazug akadémikus dogmát tudná felmondani a tulipánmotívum holland eredetéről.

Mikos Éva külön eljárást javasol az amatőrök felvetései számára.  Ez egy értelmezhetetlen és végrehajthatatlan javaslat. Hiszen előfordult már, hogy valaki még gimnazista (tehát amatőr) korában ír egy cikket egy erdélyi rovásfeliratról s később, képzett régészként tovább folytatja ezt a kutatómunkáját. Hogyan kell kezelni ezt az életművet Mikos Éva szerint? Véle szemben az arra érdemes felvetések tudományos igényű megvitatását tartanánk helyesnek teljesen függetlenül attól, hogy ki veti azt fel. 

Ezért azt javasolhatjuk mindenkinek, aki a magyar őstörténet jelviszonyaira kíváncsi, hogy előbb olvassa el a "dilettánsok" erről írt munkáit és csak azt követően kérdezze meg az akadémikus nagyságokat. A válasz hallgatása közben  próbálja meg visszafojtani a kikívánkozó gúnyos mosolyát, vagy a dührohamát, mert - tetszik, vagy nem tetszik - csak ilyen tudós társaságunk van, ezzel a félrenevelt szakmával kell/lehet dűlőre jutnunk. Lehetőleg értelmes, tudományos igényű párbeszédben, ha ugyan valaha is képesek lesznek ilyesmire.

3. ábra. Krími szkíta aranykorona a hieroglifikus Isten jelképpel (a szerző fotógrafikája)

Összegzés

Mikos Éva írt egy terjedelmes cikket egy szóra érdemes jelenségről. Nem tárta fel az általa vizsgált helyzet szakmai okait, de elárulta a saját és a hozzá hasonlók nem túl magasröptű szempontjait.  

A megértéshez engedtessék meg nekem egy kis kitérő. Amikor vagy hatvan évvel ezelőtt a szülőfalumban, Biharkeresztesen gyakran én gondoskodtam a család vízellátásáról és az ártézi kútról kannában cipeltem a friss, meleg vizet (aminél finomabbat csak Kőrösszakálban lehetett inni), visszatérően az eszembe jutott édesapám intése: "A nagy embert meg lehet ismerni arról, hogy át tud lépni a saját árnyékán." Jól emlékszem azokra a keserves pillanatokra. A nehéz kannát cipelvén a bal vállamat sütötte a nyári Nap, a jobb oldalamon meg kísért engem az árnyékom. Meggörnyedve a földre szegeztem a tekintetemet és ismételten tapasztalhattam, hogy én bizony csak egy kis ember vagyok, mert nem tudok szabadulni a saját árnyékomtól. Hiába léptem nagyobbat, vagy szaporábbat, az árnyékom követett, sehogyan sem sikerült átlépni. Tudtam, persze, hogy ezt az intést átvitt értelemben kell érteni és valójában arra figyelmeztet bennünket, hogy a legkiválóbbak a saját önös érdekeik felett álló nagyobb igazságoknak akkor is teret engednek, ha abból nekik hátrányuk származik. Ez egyúttal a magyar nemzetre jellemző álláspont is, hiszen a nemesség azért mondott le a saját előjogairól és szabadította fel a jobbágyokat, hogy a haza szabadabban fejlődhessen.

Mikos Éva cikkéből az derül ki, hogy ő nem eshetett át hasonló tapasztalatokon. Talán mert a családban nem erre nevelték és mert náluk be volt vezetve a víz?

A dolgozatából nem tudjuk meg, hogy az amatőrök azért léptek a tudomány mezejére, mert a mezőt bitorlók messze nem állnak a helyzet magaslatán. 

E helyett az nyilvánvaló a szavaiból, hogy félti a bitorlóknak kiutalt közpénzt, amit most jobbára érdemtelenül pazarol rájuk az állam. 

Ezen felül sajátos eljárási karanténbe szeretné zárni a másként gondolkodókat a gondolataikkal egyetemben. A szerző aligha mérte még fel, hogy ez a javaslata a cenzúrával, a könyvégetéssel és a könyvkiadás monopóliumának helyreállításával áll egy sorban. Azaz ugyanúgy nem válhat be, amiképpen azok sem váltak be.

Elképedve tekintünk le erre a színvonaltalanságra. 

4. ábra. A Dana isten országa hieroglifikus mondatot képező elolvasható hun tulipán egy magyarországi leleten, amelynek az érvényesnek tekintett néprajzi balítélet alapján nem lenne szabad léteznie, hiszen a tulipán átadójának kijelölt hollandok ekkor még nem is léteztek, a nevezetes tulipánmániájuk pedig több, mint ezer évvel később bontakozik csak ki (fotógrafika)

Jegyzet

(1) Kivételek azonban mindig létezhetnek. Nincs olyan szabály, hogy tévedni csak a dilettánsok, vagy csak az akadémikusok képesek. E téren mindkét oldal szabadon él a polgári jog adta lehetőségeivel és elárasztja a közönséget az alátámasztást nélkülöző fantazmagóriáival. A székely írás leírása, reformja és oktatása terén egy sor ostobaságot terjesztenek a hozzá nem értő dilettáns szerzők is. Nem gondolnak arra, hogy ezáltal az eddig kitűnő írásunkat lerontják. Ilyen a jobbról balra történő sorvezetés preferáltsága papír íráshordozó esetében, a jelek tükrözése a balról jobbra tartó sorvezetés alkalmazásakor, vagy a rovás x, y, q és w "feltalálása". Ezek ellen a rovológiai téveszmék ellen csak az értékelések szabad áramlásával, a helyes nézetek elterjesztésével és a tudományos igényű társadalmi párbeszéd megteremtésével léphetünk fel. Az kellene hozzá, hogy a rovásreform és a székely írás Unicode szabványának kérdését felvállalja valamelyik tudós intézményünk. Érdeklődés és hozzáértés hiányában ez mindmáig elmaradt.

(2) Amíg az egyetemeken nyilvánvalóan leszerepelt téveszméket oktathatnak például a hun-magyar nem-azonosságról és a székely írás eredetéről, addig a "szakma" diplomái nem jelentenek igazi értéket. Rovológiai szakismeretet nem lehet szerezni, a másként gondolkodókkal szembeni gyűlöletet azonban el lehet tanulni az egyetemeken. S ennek tapintható a romboló hatása az akadémikus tudomány fórumain. Például évekkel ezelőtt elküldtem a Magyar Nyelv szerkesztőségének a karcagi csatkarika hieroglifikus feliratának olvasatáról írt cikkemet, de a szerkesztőség elzárkózott a közlésétől, mondván, hogy nem vállalják a közlés nyomán feltehetően kibontakozó vitát. Azt várhatnánk pedig, hogy a tudós szerkesztőség szakmailag értékeli a dolgozatot és a megfelelőségétől függően vagy elutasítja, vagy közli és megvédi azt minden kritikával szemben. E helyett biztosan számít az olvasatot nem is ismerő "körön belüli konszenzus" felzúdulására és attól előre megretten. Úgy tudják s ezt be is ismerik, hogy nem a szakmai érvek számítanak, hanem a magyar őskultúrával és a tudományos felfedezésekkel szemben kitapinthatóan létező oktalan gyűlölet? 

(3) Csupán a cím alapján egy héten belül három egyiptológus minősítette tudománytalannak a kötetemet (ketten az egyik egyetemünkön oktatnak, a harmadik pedig egy neves könyvtárban dolgozik). Mint kiderült, azért vélték tudománytalannak a könyvcímet, mert a hieroglif szót egységesen tévesen értelmezték. Mindhárom szakképzett egyiptológus azt hitte, hogy "egyiptomit" jelent, bár tudniuk kellett volna, hogy csak egy "szent véset" jelentésű görög írástani szakkifejezésről van szó, amit az írástörténészek rendszeresen használnak nem egyiptomi írásrendszerek megjelölésére is. S ugyan miért ne lehetne nekünk magyaroknak is ősvallási jelentőségű jelrendszerünk tudományice is, például a hímes tojásainkon és a fazekainkon - ha egyszer ilyen a valóságban is létezik?

(4) Mikos Éva is felfigyel arra, hogy "A tudományos írásbeliséghez hasonló szövegek alkotása lényegesen kevésbé áll jól az amatőr tudósoknak, mint a nagyközönség előtt tartott előadások vagy a televíziós szereplések". Vagyis mintha az alternatív kutatók kénytelenek lennének az olcsóbb publikációs lehetőségeket kihasználni. A fentieket kiegészíthetjük az internetes közléssel is.

Ha a szerzőnek igaza van abban, hogy az akadémikus tudománynak "jobban áll" a papír alapú és a tudományosság szokásainak jobban megfelelő közlés, akkor ez azt is jelentheti, hogy az akadémikus "tudomány" még mindig előnyt élvez a hagyományos, nyomdai sokszorosításon alapuló, jól szerkesztett kiadványok terén. 

Mikos Éva megemlíti az én köteteimet és azok hibáit is, amit a szerkesztés, a nyomdai előkészítés során követtem el. Valóban, az örökös pénzhiány miatt kénytelen voltam olyan szakterületekbe (tördelésbe, szerkesztésbe stb.) is belekontárkodni, amelyekhez a hivatásos tördelők és szerkesztők jobban értettek volna. Nyilvánvaló, hogy a hivatásosaknak (közpénzen) több nyomdai szakember áll a segítségükre és ezért például méltóbb a tanulmányaik tördelése. 

Mikos Éva azt elfelejtette megemlíteni, hogy a közölt ábrák tekintetében az akadémikus kiadványok állnak gyengébben. Különösen feltűnő ez a legutóbbi kötetem, a Magyar hieroglif írás esetében. Csak remélni tudom, hogy az ígért akadémikus rováskorpusz ábráinak minősége eléri, vagy - ha ez egyáltalán lehetséges - meg is haladja e kötetem ábráinak minőségét.

A szerző említi a szerzői jogi kérdéseket is. Elmondhatom, hogy e téren sincs mit a szemünkre vetnie, mert az akadémikus szerzők ugyanúgy engedély nélkül közölték a rajzaimat, mint az amatőrök. Fodor István A világ nyelvei c. munkájában a nikolsburgi ábécéről készített rajzom jelent meg a tudtom nélkül, Bakay Kornél kötetében a jogar kristályoroszlánjáról készített rajzomra bukkantam, amint Varga Csaba és Mandics György sem kérdezte meg, hogy átvehetnek-e a munkáimból oldalakat megtöltő mennyiségben különböző rajzokat. (Természetesen mindegyik esetben megadtam volna az engedélyt. Szerzői jogdíj gyanánt utólag A világ nyelvei c. kötet kiadójától kaptam néhány példányt a könyvből, tehát ez esetben az akadémikus eljárás jutott legközelebb a jogszerűséghez.)

A tartalom, a tudományos mondanivaló ezektől független, ám ez - a jelek szerint - nem érdekelte Mikos Évát. A tudományos szerkesztőségek által kibocsátott folyóiratokban egy akadémikus szerző téveszméje könnyebben megjelenik (megfelelő tördelésben), de az alternatív szerző által megküldött helyreigazításnak már nincs komoly esélye a megjelenésre (akár jól van tördelve az a dolgozat, akár gyengébben). 

Példa erre Máté Zsoltnak a Nyelvtudományi Közleményekben megjelent, kisiskolás tévedésre alapozott dolgozata, amely komolyan vehető szakmai ellenőrzés nélkül jelenhetett meg s aztán el is végezte a tudatromboló munkáját Róna-Tas András és Sándor Klára műveiben. A hiba kijavítását lehetővé tevő válaszcikkemre a szerkesztőség évekig nem adott semmilyen választ s azt nem is közölte. Az akadémikus "tudomány" úgy "ismerte el" az általam feltárt hiba létét, hogy Sándor Klára egy újabb kötetében "megforráskritizálta" a nikolsburgi ábécét, minden ok nélkül megváltoztatva az 1400-as évekből származó forrás teljesen egyértelmű korrektúrajeleit, olyan módon áthelyezve az értelmezésüket, hogy az megfeleljen Máté Zsolt nyilvánvalóan hibás álláspontjának.  

5. ábra. Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese ezt a több fényképből és grafikából is ide idézett szövegrészletet rontott latin M betűnek határozta meg, ha a nyájas olvasó ismeri az M betűt, akkor - kérem - legyen szíves, tanítsa azt meg az akadémikus "tudomány" e magas poszton ülő képviselőjének is

(5) A hivatásos őstörténetírás érzékelhetően legfőbb törekvése a hun-magyar azonosság minden áron való letagadása. Holott a történeti források egyértelműen azonosítják a magyarokat a hunokkal és a hun/avar hagyatékban sorozatosan bukkannak fel a magyarul elolvasható hieroglifikus szövegek. Tapasztalataim alapján az akadémikus "tudomány" eljárására nem a tudás, a becsület és a szakszerűség jellemző, hanem az, amit a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója által hunnak minősített budapesti jelvénnyel tettek. Letétbe helyeztem náluk azzal a feltétellel, hogy kiállítják és a tudományos igényű leírását közzéteszik egy tudományos folyóiratban. E helyett barbár módon lereszelték a rovásjeleket hordozó felületét, majd egy magánkiadványban letagadták róla a magyarul kitűnően elolvasható rovásjeleit. Szerzők sora érezhető ingerültséggel tagadja a hun-magyar azonosságot, miközben bevallja, hogy fogalma sincs a hunok nyelvéről. Ha az olvasó azt gondolja magában, hogy ennek az akadémikus "tudománynak" nem sok köze van a Tudományhoz és az etikához, akkor csak a polgári jog adta lehetőségével él.

(6) Az akadémikus áltudomány prókátora a székely írás eredeztetésével kapcsolatos teljesítményükre sem lehet igazán büszke. Száz évig azt állították, hogy az ótürk írásból származik s ezzel az alátámasztást nélkülöző téveszmével csak az 1993-ban megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk hatására hagytak fel. Azóta az a véleményük, hogy nem tudják, honnan származik a székely írás. 



Irodalom

Mikos Éva: Hiányzó hősköltészet – amatőr múltszemlélet Folklorisztikai tanulmány a tudományos dilettantizmusról 

Varga Géza: Válasz Csúcs Sándor nyelvész "Viszonyunk az alternatív nyelvrokonításhoz" c. cikkére

Varga Géza: A temporius-téveszme diadalútja

Varga Géza: Az akadémikus tudomány átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére

Varga Géza: Mit jelent Róna-Tas András professzor úr szájából a véletlen?

Varga Géza: Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia

Varga Géza: Írás, vagy díszítés? 

Varga Géza: Magyar hieroglif írás (Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.)

Varga Géza: A magyarság jelképei (írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999.)

Varga Géza: Magyarországi hun tulipán hieroglifikus mondata

Varga Géza: Hieroglifikus birtokjeleink

Jutalomzene az olvasónak: Little Richard - Lucille LIVE 1973

Varga Géza

A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szállás (két háló, fürdőszoba, étkezőkonyha, 5 ágy, nagy terasz)  a kertjében lévő tóka tündérrózsái és a levelein napozó békák érdekes látnivalót kínálnak öregnek és fiatalnak 

A tóka részlete

Ragaszkodjon az eredeti minőséghez! Ne fogadjon el utángyártott, vagy gyanús csomagolású őrségi Cserépmadár szállást! Valódi Cserépmadár szállás és Csinyálóház csak nálunk!

A veleméri Szentháromság-templom, amelynek két rovológiai nevezetessége is megtekinthető

Az általunk javasolt őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. 

A veleméri Cserépmadár szállás (egy hangulatos és korszerű őrségi szállás) bejárata

Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődők  aligha találnak jobbat a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóháznál, e jellegzetes őrségi szálláshelynél, mert írástörténész által működtetett Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van. Igazán kár lenne haboznia, inkább hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot a rovológus által vezetett őrségi szállás lefoglalása végett!

A veleméri Csinyálóház (egy különleges őrségi szállás) mellett várja a felújítást a százhúsz éves pajta