2017. december 9., szombat

Horváth Iván: A rovásírás teljes tagadásának álláspontja kihalt

Az ELTE professzora arra kereste a választ, hogy régebbi-e a székely rovásírás, mint a Halotti beszéd? Érzékelhetően szeretett volna egy nem-et kicsikarni a tényekből, de nem sikerülhetett neki.  Ez a dolgozat, amely egy ideig az ELTE honlapján is elérhető volt, csak arra volt alkalmas, hogy a "szakmában" és az egyetemen uralkodó elképesztő állapotokat: a hozzá nem értést és az etikátlan célokat dokumentálja.



1. ábra. A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor és szójeleinek székely párhuzama
A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor (1. ábra) székely rovásjelek szójel-előképével írt magyar nyelvű felirata kitűnően olvasható egy minimális íráselméleti képzettség birtokában. Azt kell csak tudni az elolvasásához, hogy egy szójeleket alkalmazó írásban elegendő egyetlen jel is egy szó leírásához; továbbá azt, hogy mi az a térbeli világmodell; eszik-e, vagy isszák az akrofóniát; s persze nem árt felismerni a székely rovásjeleket sem. Ez az írásemlék egyedül is cáfolja Horváth Iván komolytalan sejtetéseit. De nem csak egy ilyen írásemlékünk van, hanem néhány száz, vagy inkább néhány ezer. E leletek közös ismertetőjele, hogy az ELTE professzorai és diákjai egyformán nem tudják elolvasni (pedig az ott képzett régészeknek illene elolvasni tudni a kiásott leleteken lévő jeleket). E hieroglifikus írásemlékeink oktatása helyett az ELTE mintha ellenségképzőként működne: jobbára csak egy Zsirai-féle finnugrász jelzőkészlet (a dilettánstól az elmebetegig) osztogatását és gúnyolódást tanítanak a diákoknak.


A Horváth Iván tollából származó dolgozat, amelyet e cikkben elemzünk, az ELTE honlapján jelent meg A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé címmel. Ezt azért írhatta a professzor úr, hogy mentse az OSZK nyelvemlék-kiállításának hibáját, ahol ugyanis nem mutatták be sem az általam e célból felajánlott budapesti hun(?) jelvényt, sem egyetlen másik rovásírással írt nyelvemlékünket sem. Lásd erről: A Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolja-e a székely írás "us" (ős) jele? c. füzetemet!  

Horváth Iván a régi rovásemlékek létének, tehát nyelvemlék voltuknak a letagadását azzal tehetné meg a legkönnyebben, ha azt állítaná, hogy a székely írás nem létezik. A teljes tagadásról azonban azt volt kénytelen megállapítani, hogy ez az elmélet mára kihalt. E helyett megpróbálja feleleveníteni Hunfalvy ötletét arról, hogy az egész székely írás csak tudós kitaláció, humanista tudósok koholmánya.  Ebben az áltudományos akadémiai légkörben azonban a konszenzustól (a székely írás megvetésétől) való komoly függetlenedés fejcsóválást eredményezhetne, ezért illendőbbnek vélte a "szakma" álláspontjára való hivatkozást. Ez az eljárás garantálja azt, hogy a szófogadó szerzők nagyjából száz év késéssel követik az események lehetséges menetét. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Hunfalvy kitalálta ócska hazugságot a "szakma" száz évig emlegeti, vagy hagyja cáfolatlanul, mert - ezt gondolhatják - aki időt nyer, az életet nyer.

Azaz Horváth Iván megpróbálja e leszerepelt ostobaság szalonképesebbnek gondolt változatát elevenen tartani, amely szerint a humanista tudósok jelentősen módosították, régi könyvek alapján felelevenítették. S csak sejteti, hogy a humanisták egyenesen kitalálták volna ezt az írást. Az persze természetes dolog lenne, ha a humanisták egy korábbi írásunkat megismerik és felmutatják - hiszen ez volt a dolga egy reneszánsz tudósnak. Horváth Iván tanulmányának emlegetői azonban nem ezt emelik ki a dolgozatából, hanem azt, hogy a humanisták találhatták fel az egész székely írásrendszert. Ez az értelmezés már megengedhetetlen. A kérdést azzal lehetett volna gyorsan eldönteni, ha a professzor úr hajlandó lett volna lehajolni a humanista kort megelőző írásemlékeinkhez s észreveszi azokat az összefüggéseket, amelyek a "humanista kitaláció" agyrémét cáfolják. Neki azonban nem a tények bemutatása lehetett a célja.


Amikor a professzori rutin érvényesül, s amikor fennakad

A cikk olvasásakor érzékelhető, hogy a professzor úrnak jobban megy a tudománytörténeti összefoglaló írása, mint a cikke lényegét képező szakmai kérdés megválaszolása. A cikkében ugyanis ama kérdésre keresi a választ, hogy vannak-e nyelvemléknek tekinthető korai rovásírásos szövegeink? Erre "persze" tájékozottság hiányában nem tud, a finnugrista prekoncepciói miatt talán nem is akar komolyan vehető választ adni. A finnugrista elődök írásait ugyanakkor jól ismeri, a hivatkozások terén is kellő rutinnal rendelkezik, ezért a nagy kérdés megválaszolása helyett töltelékszöveget, véleményfelsorolást gyárt. Szokás ez azoknál, akiknek nem nagyon van saját gondolatuk, vagy azt nem merik előadni. A diákjainak ez is elég lehet, ha a semmitmondó hivatkozások imponálóan nagy számát összetévesztik a tudományos igényű érveléssel. S ne legyenek illúzióink, mert ezek a diákok összetévesztik.

Akik szerint vannak régi rovásemlékeink, azokat Horváth Iván a nagyok és a visszafogottak csoportjába sorolja:

" A magyar Kelet-kutatás nagyjai – Harmatta János, Ligeti Lajos, Németh Gyula és mások – s nyomukban a magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban, hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004)."

Ezeknek a "nagyoknak" azonban csak a mellénye volt nagy, az e téren felmérhető tudása és korrektsége semmi esetre sem. Miféle nagyság az, amelyiket a sohasem bizonyított és rég devalválódott ótürk eredeztetés elfogadása jellemez? Ezek a "nagyok" képtelenek voltak a székely írás eredetének kérdését megoldani, a dolgozataikból árad a hozzá nem értés és a hamisítás. A székely írás eredete kérdéskörben a semmit nem érő magyar- és tudományellenes fantazmagóriánál többre nem futotta a tehetségükből. Ezek lennének a "magyar Kelet-kutatás nagyjai"? Ugyan, kérem! Nem lenne ideje felébredni? Hiszen csak az bizonyos róluk, hogy az általuk is jól ismert tényeket (például Quardusat szabírhunoknak készített VI. századi bibliafordítását és a IX. századi Konstantin legendában említett magyar és avar írást) szemrebbenés nélkül elhallgatták, ha az ellentmondott a prekoncepciójuknak, vagy ha azt a finnugrista szélben nem volt célszerű hangoztatni. Más esetben nem létező hun feliratokat olvastak el iráni nyelven és adtak ki "tudományos" folyóiratban. Ha ezeket nevezi Horváth Iván professzor úr "nagyoknak", akkor nem ugyanazon a nyelven beszélünk.

Megemlíti azt is, hogy "Vannak visszafogottabb álláspontok is. Róna-Tas András a honfoglaló magyarságról szóló összefoglaló művének utolsó fejezetében (Róna-Tas 1996, 335), nem vonakodva, de nem is a végleges meggyőződés hangján tárgyalja a székely rovásírást. Sándor Klára elvileg nem zárkóznék el a székely rovásírás ótörök előzményeiben kételkedő álláspontok megvitatásától sem (Sándor 1992, 90–91). A magyar nyelvtörténet új egyetemi tankönyve szerint a székely rovásírás ma ismert rendszere „legkorábban a 9. században formálódhatott ki” (Korompay 2003, 104)."

Róna-Tas András professzor úr Németh Gyula tanítványa volt, tőle meg Sándor Klára fogadott el a székely rovásírás kutatására vonatkozó megbízást és útmutatást. Hogy ez a névsor milyen súlyt képvisel a székely írás eredetének hivatalos kutatástörténetében, azt könnyen beláthatjuk. Németh Gyula akkor tette hírhedtté a nevét, amikor a székely kérdés kapcsán arra intette pályatársait, hogy azon adatokat, amelyek a közönség körében bizonytalanságot keltenének (értsd: cáfolnák a finnugrista blöfföt!), inkább meg se említsék. Róna-Tas András pedig - talán e tanítás szellemében - egészen a közelmúltig nem tekintette írásnak a székely rovásírást (csupán a neten is közzétett kritikánkat követően helyesbített; vö. Nevelhető írástörténészek !). Sándor Klára azt tette hozzá 1996-ban e díszes társaság teljesítményéhez, hogy - szerinte - azt sem lehet tudni, miért kell ezzel az írással foglalkozni.

Ha ezeket a "tudósokat" Horváth Iván professzor úr a visszafogott jelzővel emeli az egekbe, akkor erre a PTK kétségtelenül lehetőséget ad neki; amint a nyájas olvasónak is módjában áll néhány találóbb jelzőt keresni.

Helyesen ismeri fel a professzor úr, hogy " A teljes tagadás álláspontja kihalt. A 17–19. századi magyar nyelvészek közül sokan – Otrokocsi Fóris Ferenctől Hunfalvy Pálig (Sebestyén 1915, 11–13) – késői koholmánynak minősítették a szkíta-hun-székely ábécét. Ez a bizalmatlanság a 19–20. század fordulóján, az ótörök–székely megfelelések felismerésekor meggyengült, és a mai kutatók között immár senki sincs, aki kételkednék a székely betűk – közvetlen vagy közvetett – ősi eredetében. Mindenki elfogadja, hogy ez az eredet legalábbis ősmagyar, de inkább ótörök vagy avar, sőt egyesek még tovább is merészkednének."

Azt, hogy a székely írás létét illető kérdés tárgyalásakor a teljes tagadás álláspontja nem tartható, tiszta fejű és az írástörténeti tényeket ismerő embernek eddig sem kellett bizonygatni. Persze itt finnugristákról van szó, akiktől a tények ismerete és elismerése csak csökkent mértékben várható el. Hunfalvy korában is létezett a kétségtelen hitelű énlakai felirat, amelyet a hívek, valamint a tanult papjuk minden nap láthattak. Csak a pesti szemellenzős urak számára volt újdonság a székely írás, Kézai krónikás bejegyzése ellenére. Az énlakai mennyezetkazetták sarkaiban lévő hieroglifikus "Egy Isten" ligatúra napjainkig újdonság maradt, mert az szójelekkel van írva és túl díszes az ő ízlésükhöz képest.



2. ábra. Az énlakai unitárius templom mennyezetkazettájára kétféle írással (betűzve és szójelekkel) van felírva az unitáriusok kedvenc bibliai idézete, az Egy (az) Isten, a sarkokban lévő díszes mondatjel elolvashatóságának felismerése egyaránt meghaladja a "nagyok" és a "visszafogottabbak" szellemi képességeit


Hunfalvy és társai csak a hatalom támogatásával a hátuk mögött tagadhatták le a nyilvánvaló írástörténeti tényeket. Ennek Horváth Iván általi visszafogott beismerése is eredmény. Igaz, hogy ezt a felismerést ötven évvel ezelőtt is megfogalmazhatta volna bárki, amint meg is tették ezt néhányan. A professzor úr dolgozatában azonban állni látszik az idő. Ő csak azt állapítja meg, amiért nem jár fővesztés a finnugrisztika berkeiben. Éppen ezért a székely írás korai eredetéről tanúskodó tények sorát nem említette meg.

Ha abban egyetértünk is, hogy a teljes tagadás elmélete kihalt, ez nem jelenti azt, hogy ma már nincs tagadás. A finnugrista tagadás szelleme ma is él, csupán hátrál és mindig újabb szalmaszálba kapaszkodik, hogy fenntarthassa a semmivel sem igazolható magyar- és tudományellenes őstörténeti és kultúrtörténeti következtetéseit.



3. ábra. A Magyar Nemzeti Múzeumban Rezi Kató Gábor vezetése idején barbár módon lereszelt felületű hun(?) jelvény a lereszelés előtt, a vegyes (betűkkel és szójelekkel írt) szöveg olvasata: éSZAKi sarok, vagy éSZAKi sarok országa), Tomka Gábor a lereszelés után már figyelmen kívül hagyhatta a megcsúfolt felület rovásjeleit a tárgy ismertetésekor


Most is tagadják a székely írás magyar eredetét, a székely írással (pontosabban annak szójeleket használó elődjével, a magyar hieroglif írással) írt korai emlékek létét (például a szentgyörgyvölgyi tehénszobor jeleinek olvasható voltát), a székely írás szó- szótagoló jellegét, valamint kapcsolatait az antik írásokkal és az ősvallással. Horváth Iván professzor úr - talán az OSZK által rendezett nyelvemlék-kiállítás szervezőinek védelmében, akik a javaslatom ellenére sem szerepeltették a budapesti hun jelvényt a nyelvemlékek között - azt próbálja tagadni vagy megkérdőjelezni, hogy vannak a Halotti beszédnél korábbi rovásírással írt nyelvemlékeink. Nem sikerülhetett neki. 



4. ábra. A magyar jelkincs és az indiánok népi jelkészletének egyező elemi jelei 
(ezeken túl 5-10 ligatúra is egyezik)

Horváth Ivánnak azért nem sikerülhetett a székely írás archaikus voltának letagadása, mert a székely írás és a magyar jelkészlet jelei olyan párhuzamokkal rendelkeznek (például a hettita hieroglif írásban, Mas d' Azil kőkori jelei között, vagy az indiánok népi jelkészletében), amelyek jóval korábbiak a humanizmus koránál. Mivel ezeket a régi jelkészleteket a humanisták nem ismerhettték, mert még nem voltak felfedezve és közzétéve, ezért azt sem lehet feltételezni, hogy a humanisták ezekből a régi és távoli forrásokból vették volna a jelformáikat. Az egész kóbor ötlet, amit Horváth Iván csak felvet, de bizonyítani nem tud, csupán a szerző és az akadémikus áltudomány erkölcsi és szakmai színvonalának laposságáról tanúskodik. 




5. ábra. A 15-20 ezer évesre becsült Mas d' Azil-i  jelek közül 20 egyezik meg székely rovásjelekkel, az indián párhuzamokkal együtt azt bizonyítják, hogy a székely írás 20-30 jele már a kőkorban el volt terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig

Horváth Iván dolgozata a finnugrista "tudós" társaság azon törekvéseit és reményeit illusztrálja, hogy a magyar kultúra tényei elpusztíthatók és letagadhatók. Ez azonban túlságosan nagy cél a szaktudásuk és a becsületük szerény volta mellett. A sánta kutya hozzájuk képest futóbajnok.







További cikkek



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése