Az alább olvasható kritikám az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetben jelent meg 2010-ben. Az MTA rováskorpusza 2021-ben elismerte, hogy Máté Zsolt hipotézisének van egy "gyenge pontja". Azt persze nem említette az MTA kiadványa, hogy erre én hívtam fel a rováskorpusz egyik szerzője, Sándor Klára figyelmét s hogy e miatt a gyenge pont miatt az egész halvaszületett ötlet megy a lecsóba.
***
A Nyelvtudományi Közleményekben megjelent tanulmányban Máté Zsolt (2001/186) az 1993-as „akár a fantázia körébe sorolható” álláspontokat, köztük e sorok szerzőjénekvéleményét is vitatva a Nikolsburgi ábécében található tprus jelet és társait a latin nyelv és a latin íráshasználat segédjeleinek segítségével értelmezi. Álláspontja szerint a rovásjel mellé írt tprus jelsor nem jelnév (ahogy azt minden más esetben tapasztaljuk), hanem a latin temperius vagy temporius „korábban” szó rövidítése, azaz csupán egy megjegyzés.[1] A kérdésre azért érdemes visszatérni, hogy rovásjeleink genezisének tisztázásával[2] egyetérthessünk kőkori és népvándorláskori nyelvemlékeink olvasatában és lehetővé váljon ezek nyelvtörténeti hasznosítása.
1. ábra. A tprus szójel (formai és/vagy tartalmi) rokonságába tartozó jelek
A székely írás "belső logikája"
Máté Zsolt szerint „Az
alapvetően eltérő (a szerző a jelformák eltérésére gondolt – VG) tprus
és tpru jeleknek az idézett szerzők feloldásában azonos hangként (hangcsoportot
jelölő jelként való – VG) értelmezése (a melléjük írt hasonló betűcsoport
ellenére!) mindig is ellentmondott a székely rovásírás belső logikájának.” A
szerző nem fejtette ki, mit ért a székely írás „belső logikája” alatt, ezért
találgatnunk kell a gondolatmenetét. Nyilván arra gondolt, hogy ha a jel
ligatúra (betűösszevonás), amelyekkel a székely írás köztudomásúlag él, akkor
az azonos betű-építőelemek alkalmazása miatt a Nikolsburgi ábécében található tprus
és a Thelegdinél található tpru jelformáknak (1. ábra) jobban kellene
hasonlítaniuk egymásra.[3]
Abban egyetértünk a szerzővel, hogy csak a székely írás egyéniségének
tisztázása vezet el a formailag különböző tprus és tpru jelek
hasonló hangalakjának magyarázatához. A vizsgált jeleket és a székely írás
„belső logikáját” azonban eltérően ítéljük meg.
Thelegdi ugyanis éppen a tpru jelről és két társáról, a három capita
dictionum- ról[4]
mondja, hogy azok „nincsenek valódi betűkből összetéve” – ezért a tpru
jel ligatúra voltára épített (és a székely szójeleket figyelmen kívül hagyó)
elmélet megalapozatlan.
Tehát a Máté Zsolt által észrevett ellentmondás csupán látszólagos, amely
egy tudós tévedés – a székely írás betűírásként való kezelése – miatt
keletkezett. A betűíráson pallérozódott írástudásunk ugyanis azt sugallja, hogy
a hasonló hangalakú jelhez (jelsorhoz, ligatúrához) hasonló grafikai forma jár.
Szójelekkel szemben azonban ilyen követelményt nem támaszthatunk, mert a képi
tartalmukat (grafikai formájukat) tekintve eltérő szójeleknek is lehet hasonló hangalakja
Ez a Máté Zsolt által észrevett jelenség a tprus és tpru
szójel voltát bizonyítja.[5] A
modern szerzők azonban a többhangértékű székely jeleket ligatúraként (azaz
betűkből származó, komolyabb írástörténeti jelentőség nélküli elemként), vagy
legfeljebb „rejtélyes” capita dictionum-ként emlegetik – kerülve a
szó- és szótagjel megnevezést.[6] Ez a
szóhasználat aztán elfedi a székely írás egyéniségét. Rejtve marad, hogy a
székely írás nagyrészt tisztázott képi, ősvallási és fonetikai tartalmú
hieroglifákból, vagy ezek leszármazottjából áll.[7]
A tprus jel leírása
Képi tartalmát tekintve a tprus jel az égig érő fa rajza, amire elsősorban a fára emlékeztető jelforma alapján következtethetünk.[8] Ezt az értelmezést támogatja, hogy a honfoglalás kori és a néprajzi anyagban igen sok fa jelképet találunk, amelyek gondolati összetettsége és grafikai kiérleltsége a fa egykori kiemelt ősvallási jelentőségére és a fa jelkép gyakori alkalmazására utal. Mivel a székely írás jelei jellemzően ősvallási jelképekből alakultak ki, joggal számítunk arra, hogy a jelformák között a fa ábrázolása is megtalálható.
Ősvallási tartalmát
néhány mitológiai töredék alapján
rekonstruálhatjuk. Az égigérő fa a magyar népmesék szerint Istennel azonos.[9] Ez az
Isten (ős Ten) a magyarok őse. A magyar és észak-ázsiai mitológiában kiemelt
jelentőségű Tejút e megszemélyesített fának (világoszlopnak) a felső része.
Fonetikai tartalma a fentiekből, valamint az ős szó
egykori us/vs írásmódjából következik. E szerint a tprus egy
összetétel, amelynek utótagja az ős szó, előtagja pedig az ős neve,
vagy jelzője. A tpr eme előtag mássalhangzó-csontváza. Ez
magánhangzókkal kiegészítve a tapar hangalakot adja, amelyet Simon
Péter – szóbeli közlése szerint – a szabír népnév változatának tartott.[10]
Azaz a tprus jel a szabírok ősének, a fiúistennek a jelképe.
A jelformának az urartui hieroglif írásban, valamint a kínai írásban is
van formai párhuzama (1. ábra). Szerepét illetően hasonló szójel található a
betűket és szótagjeleket alkalmazó óperzsa ékírásban is Ahuramazda isten
jelölésére.
Az említett írásrendszerek azt a kőkorban gyökerező, több hullámban
egymásra rétegződő írástörténeti folyamatot illusztrálják, amely a székely
írást a Kárpát-medencébe hozta.
Máté Zsolt érveinek cáfolata
„Ha valaminek ennyiféle – és eltérő – magyarázata van, az óhatatlanul felkelti a kutató gyanúját” – írja a szerző Simon Péter,[11] Szekeres István[12] és e sorok írójának[13] 1993-as nézeteit idézve. A felsorolt álláspontok azonban nem ellentétesek, hanem – az ősvallás adatainak figyelembe vétele esetén – egymást erősítik; ugyanazon jelenség különböző felületeit írják le. Máté Zsolt a közöttük lévő összefüggéseket nem ismerhette fel, mert jórészt egy hangalaki hasonlóságra (a tprus és a temporus összecsengésére) építette az álláspontját. Ez az egyszerű eljárás modern betűírások vizsgálatakor alkalmazható, de szó- szótagoló antik írások esetében tévútra vezethet. Álláspontunk szerint egy komplex (a képi tartalom, az ősvallás, az akrofónia, valamint a rokon[14] szó- szótagoló írások párhuzamait is figyelembe vevő) módszer, a székely írás ismeretével párosulva, nagyobb biztonságot ad a székely jelekre vonatkozó hipotézisek felállításakor.
„A Nikolsburgi ábécében a tprus előtti jel az ent.” – állítja Máté Zsolt. Ebből arra
következtet, hogy az ent jelet „korábban” (temporus) úgy
rajzolták, mint a ma tprus-ként ismert jelet. Erre azonban aligha
lehet megalapozottan következtetni, mert a jobbról balra menő írásban az ent
a harmadik sor első jele, a tprus pedig a negyedik sorban egyedül áll
– azaz a két jel között tucatnyi jel található. Ha a tprus betűsor nem
jelnév, hanem csak egy megjegyzés lenne, mint azt Máté Zsolt állítja, akkor sem
vonatkozhatna az ent-re, mert ahhoz túlságosan távol vannak egymástól
a jelsorban. E sorrendi távolságon az sem segít, ha figyelembe vesszük a tprus
jel mellé tett kettős kereszt alakú korrektúrajelet, amelynek a párja a tprus
jel fölött, a harmadik sorban található. E korrektúrajelet azért használta a
Nikolsburgi ábécé névtelen szerzője, hogy a harmadik sorban elkövetett
tévedését kijavítsa (a tprus jel megfelelő helyét kijelölje) vele. A tprus
jelet ugyanis helyesen a harmadik sorba, az est után és az us
elé kellett volna írnia. Ha tehát a latin betűkkel írt tprus jelsor
nem jelnév, hanem a temporus „korábban” megjegyzés rövidítése lenne,
az akkor is az est jelre vonatkozna s nem az ent-re. Ez
azonban végzetes körülmény Máté Zsolt hipotézisére nézve. Míg az ent (Ten)
jelformája magyarázható a tprus jelforma későbbi változataként, az est
esetében a jelformák genetikus kapcsolata kizárt.
„Az áthúzott tprus a jobbról balra haladó írásban az est jel után van.
Feltehetőleg itt is egy korábbi változatra gondolt a szerző, de azután
valamiért meggondolta magát, áthúzta ezt a megjegyzést.” – írja Máté Zsolt. Az áthúzott tprus
szöveg az us jel fölött szerepel. A névtelen szerző a tprus
áthúzása után gondosan aláírta a helyes (q alakú) us jelnevet is (2.
ábra). Ez az áthúzás ama sorrendbéli hiba kijavításakor történt, amelyről
fentebb már esett szó. Azaz ebben az áthúzott tprus feliratban sem
tisztelhetjük a temporus „korábban” szó rövidítését.
2. ábra. A nikolsburgi ábécé részlete; az "áthúzott
tprus" feliratban három pont szerepel; a harmadik sorból kifelejtett s ezért
pótlólag a negyedik sorba rajzolt tprus jel megfelelő helyét az „us” és az „est” jelek között lévő kettős
kereszt alakú korrektúrajel jelöli ki
„A középkori latinban elterjedt írásmód volt az egyéni variációkban
használt betűkihagyásos, ill. összevont írásmód is (abbreviatio per
contractionem), amely különleges jelekkel egészült ki. Felül esetlegesen a
magas hangrendre, (alul a mélyre) utaló vonalacska jelent meg, a hullám kiesett
nazális hangra utalt. Az n, m, r betűk kihagyásával nagyon gyakorta a
kiejtésüket könnyítő magánhangzó elhagyása is együtt járt. Rejtélyes
betűcsoportunk lehetséges olvasata így temperius vagy temporius. Az áthúzott
változatban még az i betű pontja is elég nagy valószínűséggel megfigyelhető.” – írja Máté Zsolt. A segédjelek elemzése
valóban közelebb vihet bennünket a kérdés jobb megértéséhez, de ezek
magyarázata nem tűnik kielégítőnek. Mint fentebb láttuk, a szerző nem
foglalkozott a kettős kereszt alakú segédjelekkel. Nem figyelt arra sem, hogy
az általa említett pontból három is van (az áthúzott tprus felirat
„t”, „p” és „us” jelei felett) – ezért nem világos, hogy melyiket (és miért
éppen azt) tekinti az „i” pontjának. Nem erősíti a szerző következtetésének
hitelét az sem, hogy ezek a segédjelek szerinte is „egyéni variációkban”
jelentkeztek. Legfőképpen azonban ama párhuzamos példákat hiányoljuk, amelyek
alapján beláthatnánk, hogy a Nikolsburgi ábécé szerzőjénél a hullámvonal
valóban a kihagyott „m” jele, azaz több lenne a rövidítésre (a magánhangzók
jelöletlenségére) utaló szokásos jelnél. Mi úgy véljük, hogy a vonal
hullámossága nem hordoz jelentést (vagy a vegyes hangrendet jelölheti); a három
pont pedig a három jelöletlen hang („a” + „a” + „u”) jele. Így a Máté Zsolt
által feltételezett „i” és „m” létére semmi sem utal; a szó olvasata pedig:
TaPaRuS.
„Telegdi leírása oly világos, ábécéje egyszerű, a magyar fonetikához – a
korabeli latin betűs ortográfiánál sokkal jobban – igazodó, róla igazán
felesleges feltételezni, hogy óegyiptomi kaballisztikus jeleket őrzött volna
meg.” – írja Máté Zsolt.
Nos, Thelegdi leírása valóban világos, az általa vázolt írástörténeti helyzet
megértése a jelek szerint mégsem könnyű. A székely jelsor ugyanis korántsem
egyszerű, hanem kifejezetten bonyolult, pontosabban gazdag. A székely jelsort
nem is nevezhetjük ábécének, hiszen abban nem csak egyetlen hangot jelölő
betűk, hanem szó- és szótagjelek is vannak. Csupán azt állíthatjuk, hogy a
székely jelsor tartalmaz egy kitűnő ábécét is a többhangértékű jelek mellett.
Amíg azonban a Nikolsburgi ábécé jelei az ugariti ékírásos ábécé
jelsorrendjének nagyjában megfelelő sorrendben követik egymást (Varga/1998/36),
addig Thelegdi típus szerint elkülönített táblázatokban ismerteti az eltérő
típusú jelcsoportokat. Azaz a Nikolsburgi ábécé még az eredeti őshagyományt
közvetíti, Thelegdinél pedig már megjelenik a hagyományt feledő[15]
modern tudós rendszerező hajlandósága. Amikor Máté Zsolt az ábécé
egyszerűségére hivatkozik, akkor nem a székely írásról, hanem ennek a latin
ábécé alapján kiválogatott részhalmazáról (egy idegen hatás tükröződéséről)
beszél. S amiképpen alapoz, ugyanolyan a rá épített következtetése is. Simon
Péter, aki az egyiptomi párhuzamot észrevette, nem állította azt, hogy a
székely írás „óegyiptomi kaballisztikus jeleket őrzött volna meg”, ezért
ezt cáfolni sem szükséges. (Simon Péter szerint a székely ábécé a
Damaszkusz-Babilon vonaltól északra született meg a Kr. e. II. évezred első
felében, ahol több hieroglifikus írás is ismert volt). A tprus jel
párhuzama egyébként sem csak az egyiptomi hieroglif írásban található meg;
hanem a kínai, valamint a hettita hieroglif írásból kialakult urartui írásban
is; s nem világos, hogy Máté Zsolt ezek közül miért éppen az óegyiptomit
szemelte ki forrásnak. A régészeti leleteken a Pireneusoktól a prekolumbián
Amerikáig előbukkanó jelpárhuzamok, valamint népesedéstörténeti, ősvallási és
más megfontolások alapján kézenfekvőbb azt gondolni, hogy ezek az
írásrendszerek egy kőkori ősforrásból, az Ararát körüli Éden[16]
vallásos jelkincséből merítettek.
Mérleg
Érveket és
ellenérveket olvashatott a tisztelt olvasó és nincsenek illúzióink azzal
kapcsolatban, hogy ezeket „a fantázia körébe” tartozónak véli-e. Nem
csodálkozunk a meglepődésen, hiszen az általunk rajzolt írástörténeti kép
határozottan eltér attól, amit a különböző szerzők általában hangoztatnak. Ez
persze semmit sem számít, hiszen a tudományos bizonyítás nem népszavazás
kérdése. Úgy gondolom, hogy az értékeléshez hasznosabb valamiféle számvetés
készítése. Hány érv és milyen súlyú szól az egyik, vagy a másik álláspont
mellett? Bírálónk végső értékelése nyilván mégsem az alábbi mérleg eredményétől
függ majd, hanem attól, hogy mennyire ismeri a székely írás és általában a szó-
szótagoló írások természetét; s hogy mennyire tekinti természetesnek a
vallástudományi adatok felhasználását. Mert az alkotó fantáziának csak a tudás
adhat szárnyakat is, meg okos korlátokat is.
Úgy véljük, hogy az álláspontunkat elegendő írástörténeti párhuzammal és
több tudományterületről származó alátámasztással erősítettük meg (s az
ősvallási adatok figyelmen kívül hagyása tudományos érvekkel nem támasztható
alá). Megoldásunk beleillik az ismert történeti[17] és
írástörténeti folyamatokba; összhangban van a vallástörténeti képpel; s
egységbe foglalja Szekeres István, Simon Péter és e sorok szerzőjének
álláspontját.
Ezekkel szemben Máté Zsolt olyan magyarázat elfogadását javasolja,
amelyre eddig nem volt példa (a székely jelsorokban a jelek alá, a jelnév
helyére sohasem írtak puszta megjegyzést). Nézetét arra alapozza, hogy a nagy
tudású Thelegdi és a Nikolsburgi ábécé névtelen szerzője egyaránt felületes
volt (mert a tprus és a tpru jelforma alá egyikük sem írta
oda a magyar jelnevet, holott a többihez odaírta). Nem válaszol néhány lényeges
kérdésre (pl. arra, hogy miért van áthúzva az egyik tprus szöveg a
Nikolsburgi ábécében). Téved a jelek sorrendjének kérdésében, pedig a sorrend
döntő szerepet játszik az elméletében. Máté Zsolt hipotézisét egyedül a latin temporus
szó megközelítő hangalaki megfelelése támogatja.
Azaz a javaslata kevésbé alátámasztott, mint a Szekeres István által
említett tipor/tiprós megfelelése. Szekeres István ugyanis (aki Máté
Zsolthoz hasonlóan téves magyarázatot adott) legalább egy létező kínai
jelpárhuzamra is hivatkozott (3. ábra), amivel előbbre vitte a tprus jel megértésének ügyét.
Máté Zsolt azzal zárja a cikkét, hogy egy legendával szegényebbek lettünk. De nem legendáról volt szó. S ha jobban megismerjük a székely írást, azzal is csak gazdagodunk.
3. ábra. A kínai „utódok, ivadékok” szójel két változata Karl Faulmann nyomán
[1] Máté
Zsolt szerint a nikolsburgi „nt/tn” (Ten) jel korábban úgy nézett ki, mint a „tprus”.
A 7500 éves
szentgyörgyvölgyi Ten jel valóban a „tprus” pontos megfelelője. Ez azonban
mégsem igazolhatja Máté Zsolt álláspontját. Ugyanis a 15-20 ezer éves Mas d’
Azil-i jelek között meg az „nt/tn” forma fordul elő. S persze azt sem
gondolhatjuk, hogy a nikolsburgi ábécé lejegyzője tudott a szentgyörgyvölgyi
jelhasználatról.
A csupán Máté Zsolt által
feltételezett temporus „korábban”
megjegyzés nem is vonatkozhat az „nt/tn” jelre. Balról jobbra haladó sorvezetés
esetén a harmadik sor jobb szélén lévő „nt/tn” jel után valóban következhetne a
negyedik sorban magányosan álló „tprus” jel. A nikolsburgi emlék sorvezetése
azonban jobbról balra haladó (ezért a negyedik sor nem közvetlenül az „nt/tn”
jel után következik). Ráadásul a „tprus” jelet egy korrektúrajel a harmadik
sorba utalja.
[2] A székely
írás kutatása terén felgyülemlett tennivalókra figyelmeztet Püspöki Nagy Péter
1977-ben: „Még .. a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú
tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és
írástörténet) területén”. Sándor Klára 1996-ban szintén azt írhatja, hogy
e téren „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. A helyzet
változatlanságára utal, hogy a 2006-ban Erdélyi István által szervezett
rováskonferencián az akadémikus kutatást csak egyetlen előadó, Vásáry István
képviselte, de ő is azzal kezdte az előadását, hogy 30 éve nem foglalkozott a
székely írással (Vásáry István 30 évvel ezelőtti álláspontjának értékelését
lásd Varga/1998/9-11). A Benkő Lorándtól kapott szóbeli tájékoztatás szerint
pedig az MTA nyelvészei azért nem kutatják nemzeti írásunkat, mert az túl kései
ahhoz, hogy a nyelvtörténet számára lényeges tanulsággal szolgálhatna. S ez
csak egy ama téves nézetek közül, amelyek akadályozzák az írás rendszerének és
korai emlékeinek az MTA kutatói által történő megismerését és hasznosítását.
Mindez
azért érdekes a számunkra, mert ebben a környezetben aligha számíthatunk a
székely írás eredetével kapcsolatban felmerülő szakkérdések megértésére és az
új eredmények elfogadására.
[3] Bár a tprus
és a tpru jelformák nincsenek
betűkből összeállítva, közöttük mégis mutatkozik némi hasonlóság, mert a
segédvonalak száma, elhelyezkedése és alakja azonos, vagy közelálló. Ugyanez
mondható el a tprus jel 1.
ábrán látható rokonságáról általában is. Csupán a jelek középpontja eltérő,
mert a tprus az égig érő fát,
a tpru a Napot, az egyiptomi heperu pedig a skarabeuszbogarat
ábrázolja. A segédvonalak az első esetben faágakat, a másodikban napsugarakat,
a harmadikban bogárlábakat jelölnek. A jelformák részleges hasonlósága annak
köszönhető, hogy az égig érő fa, a Nap és a szent skarabeusz egyaránt az Isten
szimbóluma s a szemantikai rokonság miatt a jelek egymást helyettesíthették a
feliratokban. A több évezredes íráshasználat során a jelek grafikai formája
egymáshoz közelítvén idővel hasonlóvá válhatott. Ezt – a képszerűségtől a
jelszerűség irányába tartó – folyamatot példázza a hettita „Nap” hieroglifa is,
amely a Tejút hasadékában kelő Nap (a székely us jel) motívumát illesztette a sugaras kompozícióba (1.
ábra).
[4] Thelegdi a capita
dictionum-okat azért tárgyalja a betűktől és a szótagjelektől
elkülönítve, mert másról: ősvallási jelentőségű szójelekről van szó.
[5] Ez a Máté Zsolt által észrevett jelenség a tprus és tpru szójel voltát bizonyítja. A
jelenség megértését segíti a következő kitalált példa: a várat, vagy a buszmegállóban várakozó személyt
ábrázoló képjelek hangalakja (a grafikai formák eltérése ellenére is) mindkét
esetben lehetne vár.
[6] A szó- és szótagjel terminus a
szakirodalomban általánosan használt kifejezések, a magyar szerzők azonban
inkább csak idegen írások esetében alkalmazzák ezeket. Jellemző, hogy a székely
írásemlékekben felbukkanó szótagírásos gyakorlatot rendre hangzóugratásként
említik; a szótagjeleket a betűkből másodlagosan létrejött ligatúrának tekintik
(bár ez nem minden esetben jogos); ligatúráink forrásának kutatásakor pedig
szóba sem kerül a Keleten általános montázstechnika (amelynek ismert példája a
kínai írás). Ez a beidegződés arra a prekoncepcióra vezethető vissza, amely
szerint a székely írás nem lehet hasonló az ókori szó- szótagoló írásokhoz.
[7] A „szent véset” jelentésű hieroglifa
szót az írástörténeti szakirodalom általánosan használja képszerű szójelek
megnevezésére az egyiptomi hieroglif íráson kívül is; azaz a hieroglifa
szó használata nem jelent egyúttal egyiptomi írásjelet is.
A székely hieroglifák képi, ősvallási és fonetikai tartalma összefüggő
rendszert alkot, amely az értelmezések hitelét erősíti. A jelek az ősvallás
legfontosabb témáinak szimbólumaiból (elsősorban egy kőkori világmodell
elemeiből: az Ég, Föld, fa, hegy, víz, valamint égitestek rajzából, az isteni
triász jelképeiből) alakultak ki. Évezredekig tartott (a kettős kereszt alakú
„gy/Egy” jel esetében ma is tart) az az „átmeneti” időszak, amikor a jelek
egyszerre szolgáltak szimbólumként, szójelként, szótagjelként és betűként is.
Írástörténeti, nyelvi és ősvallási összefüggések alapján a székely írás magyar
alkotás.
[8] Erre utal a tprus jel „ágainak” száma is, amely a szárral együtt hét.
Az altáji és ugor népek 3, 7 és 9 ágú világfáról beszélnek, s a világfa
ágainak, meg a rajta lakó isteneknek a száma azonos. Az Obdorszk-vidéki vogulok
a hét égi istent egy törzsön hét fejjel bíró alaknak faragták ki. Vö. Berze
(1961: 145)!
[9] „Az istenség nemcsak a
világfán, hanem a világfában is lakik és azonos azzal” Berze (1961: 222). „Ez a misztikus kapcsolat a … világfa és az istenség
között … megvolt és megvan a magyar népnél” Berze (1961: 223).
[10] A szabír
a magyarság régi neve Bíborbanszületett Konstantin szerint. E szabír népnévből alakult ki a mondabeli
Csaba királyfi neve, akit a források Kaba, Kuber, Zoárd, Zabergán néven is
említenek. (Csaba az Attila halálától az első avar honfoglalásig önálló szabír dinasztiát megszemélyesítő hős).
Patkanov (1900) a szabír
népnév tapar változatát említi
Szibériából: „A
Tāpar névnek,
a mely módosulataival - Šabar,
Saber, Šoper, Sabir stb. - együtt elterjedt földrajzi
elnevezés a tobolszki kormányzóságban, igen nagy a fontossága”. Ebbe a sorba tartozhat a Simon Péter által
említett egyiptomi hpr/w/
jelnév, valamint a Szapár helynév is.
[11] Simon Péter (1993/52) szerint a tpru jel az egyiptomi, skarabeuszt
ábrázoló hieroglifa megfelelője, amelynek hangértéke az egyiptológusok
megfejtése szerint chpr/w/ (ennek
szokásos kiejtése a csupán feltételezett e
magánhangzók segítségével heperu
– VG). Ez a skarabeuszbogár a felkelő Nap megtestesülését jelképezte.
[12] Szekeres István (1993/92)
szerint a nikolsburgi „tprus” rovásjel párhuzamai Karl Faulmann ku-ven
jelgyűjteményében találhatók, „utód”, „utána megy” jelentéssel. Egy későbbi
változata „ivadékok, utódok” jelentésű, tehát az „utána menő”, a következő
nemzedéket jelöli. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a székely tprus
a tipró, tiprós fogalmából alakulhatott ki, az ellenséget az
eltiprásig üldözőt, követőt jelölheti.
A székely tprus jel kínai megfelelőit
Szekeres István jól azonosította; de a tipor, tiprós szavak ide
vonhatósága nincs kellően alátámasztva. A székely és a kínai jelformák
genetikus kapcsolatának belátásához az ősvallás égig érő fához kötődő
elképzeléseire kell emlékeztetnünk. Az égig érő fa ugyanis nem csupán az
Istennel azonos, hanem ide térnek vissza az elhunyt hősök lelkei (ezért
emlékeznek meg a székelyek Attiláról és Csabáról éppen a Tejútra nézve Ipolyi
Arnold szerint), valamint itt honolnak a születendő gyermekek lelkei is. Azaz
az égig érő fa nem csupán az ősatya, hanem a születendő új nemzedék, a nemzet
megújulásának a jelképe is (ezért szerepel kettős kereszt alakú Tejút-jelkép a
címerünkben).
Figyelemre
méltó, hogy Szekeres István jól induló magyarázata akkor botlik meg, amikor az
ősvallási adatokat figyelmen kívül hagyja és ugyanezért (az ősvallás nem ismerése
miatt) nem vette észre a jelek és a magyarázatok összefüggéseit Máté Zsolt sem.
[13] Máté Zsolt szerint „Ehhez kapcsolódik az us-nak mondott jelértelmezés
bokra is, amelyet Szekeres az ős szavunkkal, Varga Géza az életfa virágával
azonosít”. A tprus
jel valóban kötődik az us
jelhez. Formailag ugyan nincs kapcsolat a tprus
és az us jel között,
szemantikailag azonban két szálon is felismerhető az összefüggés. Képi
tartalmát tekintve a tprus a
Tejúttal azonos égig érő fát (életfát), az us
pedig a Tejút hasadékát ábrázolja (ahol karácsonykor a Nap kel) – azaz
mindkettő Tejút-ábrázolás. (A Tejút legszebb jelképe a 3. ábrán látható,
virághoz hasonló énlakai „eGY USTeN” ligatúra, amelynek alkotóeleme az us jel is.) A másik összefüggés a
hangalakokban mutatkozik, amelyekben közös az us (ős)
szó.
[14] A székely írást (több jel, valamint egyes
rendszerbeli sajátosságok egyezése alapján) közeli, rokonságszerű kapcsolat
fűzi a legismertebb antik írásokhoz, például a kínai íráshoz és a hettita
hieroglif íráshoz is, azonban a párhuzamok köre kiterjed szinte minden antik
írásrendszerre, köztük az egyiptomira és a sumerre is.
[15] A székely jelsorrendet eredetileg az egyes
jelek ősvallási jelentősége határozta meg. A jelsor elején az isteni triász
jelképeiből alakult betűk kaptak helyet: „a” (anya/Anahita/Enéh), „b”
(Bél-Pel-pi-fiú); „d” (Du/Dana/Ten). Hasonló jelenség figyelhető meg a csukcs
szójelek sorrendjében is (Diringer /1963/192). Ezt a régi székely jelsorrendet
mindaddig nem lehetett megbontani, amíg az írás ismerői számára világos volt az
egyes jelek szimbolikája. Thelegdi jeleket átrendező eljárása annak a
bizonyítéka, hogy már keveset tudhatott az egyes jelek ősvallási szerepéről
(ilyen tudásra csupán a capita dictionum
kifejezés utal).
[16] Az Éden területe az Ararát és a tövében
eredő, az Ószövetségben is említett négy szent folyó tágabb vidéke. Ide kb. 100
ezer évvel ezelőtt érkezett a Homo sapiens sapiens Kelet-Afrikából s innen
indult Eurázsia benépesítésére kb. 50 ezer év múlva, a jégkorszak (az özönvíz)
leghidegebb periódusának beköszöntekor.
[17] Nem a segédtudományok alátámasztását
nélkülöző finnugrista hipotézisre gondolunk, hanem a krónikáinkban olvasható
hagyományra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése