Jordanes 550 táján azt írta, hogy a szabírok (akik alatt a tudós Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár állítása szerint a magyarokat kell értenünk) egyszer már jártak a Kárpát-medencében. Jordanesnek ez az adata a magyar krónikák hun (pontosabban szabírhun) hagyományának egyértelmű alátámasztása.
1/a. ábra. Jordanes Getica c. művének két kiadása, a jelen cikk a jobb oldalon látható magyar változatról íródott
1/b. ábra. A székely írás "tprus" ( tapar us "szabír ős") jele a nikolsburgi ábécéből; Berze Nagy János népmesekutató szerint a magyar nép az égigérő fát az istennel (ős Tennel) azonosítja
Források a szabírokról
A szabírokkal több kútfő is foglalkozik, ezeket a kitűnő Götz László sorolta fel.
- Theophanes azt írja meg, hogy a szaber nevű unn nép egyik törzsének hogyan lesz a királya Muagerisz.
- Victoris krónikája a szabírokat ugninak, azaz ugornak nevezi.
- Maszudi arról tájékoztat, hogy a kazárok igazi neve a szabír. A moszlim források szerint a kazár nyelv sem nem török, sem nem iráni.
- Bíborbanszületett Konstantin szerint a szavartü aszfalü a magyarok régi neve volt.
- Jordanes 550 táján azt írja a szabírokról (akiket időnként hunugoroknak nevez, amely név származékait máig használják ránk a külföldiek), hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében.
Hozzátehetjük, hogy a Tarih-i Üngürüsz említést tesz a Szkítia uralkodója által a Perzsáknak Bizánc ellen vívott háborújához segítségül küldött 20 000 lovasról (akikről Khoszrau Anosirván perzsa császár is megemlékezik a Karnamagban).
A Tarih-i Üngürüsz ennek a népcsoportnak az útját írja le, amely Iránból az onogur törzsszövetségen és a Baján avarjaival való egyesülésen át a Kárpát-medencébe vezet.
Ez a Zabergán „szabír kán” vezette, jelentős katonai erőt képviselő népcsoport hozta magával a Kárpát-medencébe a Szent Koronát. Amikor az első avar honfoglalás idején bevonulnak a Duna-medencébe, vélük egy nyelven beszélőket találnak – s végül ők adják az Árpád-házi királyokat.
Ide tartozik még a székely "tprus" jel tanúsága is, amely a tapar us "szabír ős" jelképe (1. ábra).
A szabír kérdés lényege
S ez okozza a finnugristák Jordanes adatával kapcsolatos dilemmáját. Az adatok magyar őstörténettel való összetartozása nyilvánvaló, de cáfolják a finnugrista magyarázatokat.
Ha például Jordanesnek ez az adata közismertté lesz, akkor újabb tömegek számára válik világossá, hogy Attila hunjai mégiscsak magyarok voltak – s hogy az egyetemeinken száz éve nemzet- és tudományellenes téveszméket terjesztenek az őstörténetünkről.
A hungyűlölő Jordanest ugyanis aligha lehet magyarkodással, vagy megbízhatatlan nyugati források másolásával vádolni, s ezen az alapon értéktelen mesének tekinteni – amint azt a magyar krónikákkal teszik. Jordanes mégis ugyanazt írja, mint amit a magyar krónikák állítanak: a szabírhunok és a magyarok azonosak.
A gót nemzet hatalmát a hunok törölték el, ezért a gót Jordanes nyilvánvalóan elfogult volt velük szemben. Aminek többször is tanújelét adta. Az adatai azonban – amelyek a hunok alávetettségében, velük együtt élő gótoktól származhattak – minden további ok nélkül nem tekinthetők megbízhatatlannak.
A gót Jordanes esetében a történelemhamisítóknak más eljárást kell alkalmazniuk.
Jordanes híradása Götz László tolmácsolásában
Az Ausztriában élt, latinul és németül kitűnően tudó, egész életét a magyar őstörténet forrásainak tanulmányozásával töltő Götz László így adja vissza Jordanes (és a nyugati szakirodalom) álláspontját a minket érdeklő kérdésben:
"Jordanes szerint ezek a "hunugur/szabírok" már a hun birodalom idején Thrákiában, Moesiában és Dáciában – azaz Erdélyben és a Tiszántúlon – laktak, s Attila halála után visszahúzódtak a Pontusz vidékére" (Götz/1994/623).
Ezt az álláspontot ismét csak alátámaszthatjuk egy rovásemlékkel, a tusnádi sziklarajzzal.
2. ábra. A tusnádi sziklarajz az Attila halálát követően megszülető, V. századi független székely államhatalom jelképe; a bal oldali ligatúra a Tejút jelképe (székely szójelekkel való olvasata: sarokisten "szár Óg isten") - Heraklészre, a szkíták ősére utal; a jobb oldali jel az Orion csillagképet ábrázolja és a hun dinasztiából származó székely uralkodó (Csaba királyfi) személyes tamgája
Jordanes álláspontja Kiss Magdolna szerint
A Getica szerzője – mint azt az alcím is feltünteti – „A gótok eredete és tettei” leírására vállalkozott. A saját számításai szerint a Kr. e. 1490-től a VI. század közepéig (saját koráig) terjedő időszakot, földrajzi tekintetben pedig a Skandináviától Mezopotámiáig terjedő területet ír le.
Előző fordítása 1904-ben készült. A most vizsgált kötetet a L' Harmattan Kiadó adta ki 2005-ben. Az eredeti mű latin nyelven íródott, a fordítást a PTE Ókortörténeti és Régészeti tanszékének hallgatói végezték Kiss Magdolna vezetésével. Erre – az előszó szerint – azért volt szükség, mert a XX. század eleje óta számos új ismerettel és régészeti eredménnyel bővült az ókorkutatás. Az olvasó szabadon elmélkedhet arról, hogy egy antik szerző kötetének újrafordításához mennyiben szükséges a diktatúra politikai okokból eltorzított "tudományos" megállapításainak figyelembevétele.
A kötet számozott fejezetekből áll, ezek közül bennünket a 25-től a 49. fejezetig terjedő rész érdekel.
A 25. fejezetben a gótoknak Scandza-szigetéről (Skandináviából) hajókon való elindulásáról és a szárazföldön való partot éréséről esik szó.
A 26. fejezet a szárazföldön való előnyomulásról, a vandálok leigázásáról és a továbbvándorlásról hozott döntésről szól.
A 27. fejezetben megérkeznek Szkítiába.
A 28. fejezetben Szkítia legtávolabbi (a Pontus tengerrel szomszédos) részébe siettek.
A 29. fejezetben a szerző előadja, hogy a szkíták közül Iosepphus csak Magóg népét említi (hozzáfűzve, hogy őket szkítáknak nevezték mind nemzetükre, mind a nyelvükre nézve), a gótokat nem. Majd bejelenti, hogy a következőkben ismertetni fogja Szkítia határait. Ez egy nyilvánvaló törés az előadás menetében (aminek jelentősége lesz a továbbiakban), hiszen egy időre abbahagyja a gót nép történetének ismertetését s közbeszúr egy új témát: Szkítia leírását.
A 30., 31. és 32. fejezetben Szkítia földrajzi határait és részeit sorolja fel.
A 33. fejezetben azt írja, hogy Szkítiában elsőként a gepidák népe telepedett meg nyugaton, s említi földjük folyóit (köztük a Tisiát és a Danubiust) is. A 34. fejezetben Dáciát írja le. A 35. fejezetben a Dnyeper és a Dnyeszter vidékéről, a sclavenusokról és az antesekről szól. A 36. fejezetben a Visztula torkolatvidékéről és az észtekről ír.
A 37. fejezetben kerít sort a Pontus tenger felett élő bulgaresek említésére. „Itt hajtott ki két helyen, mintegy a legbátrabb nemzetnek, a hunoknak a terebélyes törzsfája, a népek veszedelme. Ugyanis az egyiket altziagirusoknak, a másikat savirusoknak hívják. ... A hunugurusok (ez a szabírok másik neve Jordanesnél – VG) pedig azért ismeretesek, mivel hermelinprémmel kereskednek. Ezektől annyi bátor férfi rettegett,”
A 38. fejezetben folytatja a 37. fejezetben elkezdett mondatot: „akikről (ti. a gótokról – szúrja közbe tévesen a fordító) azt olvastuk, hogy az első lakóhelyük Scythiában volt a meotisi mocsarak mentén, a második Mysiában, Thraciában, Daciában, harmadszorra ismét a Pontus fölött, Scythiában laktak.” Ezután Jordanes arról beszél, hogy ez a nép sohasem volt rabszolga. Ez önmagában is kizárja, hogy a gótokról beszélne, hiszen azok sokáig a hunok alávetettjei voltak. A szabírság (Csaba királyfi népe) azonban megőrizte a függetlenségét Attila halála után is; ezért a gótokról nem, de a szabírokról szólhat Jordanes fejezete.
A 39. fejezetben felhagy Szkítia ismertetésével és visszatér a 29. fejezetben elejtett fonalhoz, a gótok történetének ismertetéséhez: "Visszatérve tárgyunkhoz, amiről beszéltünk, a Meotis menti scythiai első lakóhelyükön élőknek Filimer volt a királyuk. A másodikon, mely Dacia, Thracia és Mysia földjén helyezkedett el, Zalmoxis" (uralkodása alatt) ...
A 40. és 41. fejezetben a gótok képzettségéről és vallásáról esik szó.
A 42. fejezetben a gótok Pontus felett lévő harmadik lakóhelyét említi meg. Itt külön szól a vizigótokról és az osztrogótokról, akik 291 táján váltak el egymástól.
Jordanes tehát azt állítja, hogy a hunugurusoknak (akiket felváltva szabírnak is nevez) három lakóhelyük volt (Szkítia, Dácia és megint Szkítia), de később ugyanezt írja a gótokról is.
A vizsgálatunknak az a tárgya, hogy a fordító jogosan gondolja-e azt, hogy csak a gótoknak volt három lakóhelye, a hunugurus/szabíroknak azonban nem. Az a kérdés tehát, hogy jogos-e a fordító közbeszúrt magyarázata: „ti. a gótokról”, vagy indokolatlan.
Szerencsére Jordanes mesevezetése segít a kérdés eldöntésében. Világosan elhatárolja ugyanis azt a pontot a szövegben, amikor megszakítja a gótok történetének ismertetését; amint azt is megjelöli, amikor visszakanyarodik hozzájuk.
A közben előadott részben – ennek megfelelően – nem a gótokkal, hanem Szkítia hun népeivel foglalkozik (köztük a hunugur/szabírokkal). Az az információ, amit itt ad elő a hunugurusok három lakhelyéről, nem a gótokra vonatkozik, hanem a szabír-magyarságra. Ez azt jelenti, hogy a magyarok (szabír/hunugur néven) részesei voltak Attila hadjáratának, a magyarok azonosan a szabírhunokkal (onogurokkal). Ezért is nevezi Jordanes a szabírokat hunnak.
Erre a történések lehetőséget adnak, hiszen a szabírok a hunok egyik – alighanem a legfontosabb – törzseként, a gótok pedig a hunok segédcsapataként, esetleg a hunok elől menekülve ugyanazt az utat járták meg.
Ezért a fordító megjegyzése káros és félrevezető, mert meghamisítja a magyar őstörténet egyik fontos forrásának értelmét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése