2019. december 19., csütörtök

Jordanes Getikájáról és a szabír néven szereplő hun-utód magyarokról


1. ábra. Jordanes Getica c. művének egyik kiadása


Források a szabírokról

A szabírokkal több kútfő is foglalkozik, ezeket a kitűnő Götz László sorolta fel a "Keleten kél a nap" c. művében.

Theophanes azt írja meg, hogy a szaber nevű unn nép egyik törzsének hogyan lesz a királya Muagerisz. 

Victoris krónikája a szabírokat ugninak, azaz ugornak nevezi.
Maszudi arról tájékoztat, hogy a kazárok igazi neve a szabír.

A moszlim források szerint a kazár nyelv sem nem török, sem nem iráni.

Bíborbanszületett Konstantin szerint a szavartü aszfalü a magyarok régi neve volt. 

Jordanes 550 táján azt írja a szabírokról (akiket időnként hunugoroknak nevez, amely nevet máig használják ránk a külföldiek), hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében.

Hozzátehetjük, hogy a Tarih-i Üngürüsz említést tesz a Szkítia uralkodója által a Perzsáknak Bizánc ellen vívott háborújához segítségül küldött 20 000 lovasról (akikről Khoszrau Anosirván perzsa császár is megemlékezik a Karnamagban). A Tarih-i Üngürüsz ennek a (szabír) népcsoportnak az útját írja le, amely Irán északi területeiről az onogur törzsszövetségen és a Baján avarjaival való egyesülésen át a Kárpát-medencébe vezet. Amikor ide az első avar honfoglalás idején bevonulnak, vélük egy nyelven beszélőket találnak - s végül ők adják az Árpád-házi királyokat.



2. ábra. A székely írás "tprus" (tapar us "szabír ős") mondatjele az égig érő fát ábrázolja, ami a magyar néphit szerint a magyarok istenével azonos

  
A tprus jel a magyar-szabír azonosság bizonyítéka

A szabír-magyar azonosság kérdéséhez tartozik még a székely "tprus" jel tanúsága is. Ezt a jelünket, amely a nikolsburgi ábécében őrződött meg, sokáig nem tudták miként magyarázni, míg végül Simon Péterrel sikerült tisztáznunk, hogy a tprus jelnév a tapar us "szabír ős" jele. 

A szabírokat Patkanov (A szabírok nemzetisége c. tanulmánya) szerint Szibériában tapar-nak nevezték. 

A tprus jel az égigérő fát ábrázolja, amely Berze Nagy János szerint a magyarok Istenével azonos. Mivel Isten szavunk ös Ten értelmű összetétel, a jelnév mondanivalója világos: az Istennel azonos égigérő fát látjuk, amelytől származunk. Szekeres István azonosította a jel kínai megfelelőjét, amely egy hasonló fát ábrázol és "következő nemzedék" jelentésű. A szibériai mitológiában e fa ágain honolnak a születendő gyermekek lelkei - azaz a fa (a Tejút) valóban azonos az ősünkkel és egyúttal a következő nemzedékkel is. Ezt alátámasztja Ipolyi Arnold adata, mely szerint a székelyek, ha Attiláról és Csabáról akarnak megemlékezni, a Tejútra tekintenek. Mindebből számunkra most az a fontos, hogy a székely rovásírás tprus jele megőrizte a régi népnevünk egy változatát.

  
A szabír kérdés lényege

S ez a szabír-magyar azonosság okozza a finnugristák Jordanessel kapcsolatos dilemmáját. Az adatok magyar őstörténettel való összetartozása és értelme egyre nyilvánvalóbb és egyre kényelmetlenebb a számukra.

Ha például Jordanesnek ez az adata közismertté lesz, akkor tömegek számára válik világossá, hogy Attila hunjai mégiscsak magyarok voltak - s az egyetemeinken száz éve nemzet- és tudományellenes téveszméket terjesztenek az őstörténetünkről.

A hungyűlölő Jordanest ugyanis aligha lehet magyarkodással, vagy megbízhatatlan nyugati források másolásával vádolni, s ezen az alapon értéktelen mesének tekinteni - amint azt a magyar krónikákkal teszik minden komolyan vehető ok nélkül. Az akadémikus "tudomány" dilemmáját az okozza, hogy Jordanes egyértelműen megerősíti a magyar krónikák állításait.

A gót nemzet hatalmát a hunok törölték el, ezért a gót Jordanes nyilvánvalóan elfogult volt velük szemben. Aminek többször is tanújelét adta. Az adatai azonban - amelyek a hunok alávetettségében, velük együtt élő gótoktól származhattak - minden további ok nélkül nem tekinthetők megbízhatatlannak.

A gót Jordanes esetében a történelemhamisítóknak más eljárást kell alkalmazniuk. 

  
Jordanes álláspontja Götz László szerint

Az Ausztriában élt, latinul és németül kitűnően tudó, egész életét a magyar őstörténet forrásainak tanulmányozásával töltő Götz László így adja vissza Jordanes (és a nyugati szakirodalom) álláspontját a minket érdeklő kérdésben:

"Jordanes szerint ezek a "hunugur/szabírok" már a hun birodalom idején Thrákiában, Moesiában és Dáciában - azaz Erdélyben és a Tiszántúlon - laktak, s Attila halála után visszahúzódtak a Pontusz vidékére" (Götz/1994/623).

  
A tusnádi sziklajelek tanúsága

Ezt az álláspontot (hogy a magyarokkal azonos szabírhunok jártak a Kárpát-medencében) ismét csak alátámaszthatjuk egy rovásemlékkel, a tusnádi sziklarajzzal. Ez a két jelből álló tusnádi sziklafelirat az Attila halálát követően megszülető, V. századi független székely államhatalom jelképe. A bal oldali ligatúra a Tejút jelképe (székely szójelekkel való olvasata: sarokisten "szár Óg isten"). A jobb oldali jel az Orion csillagképet ábrázolja és az uralkodó személyes tamgája volt - melyhez hasonlókat Viktor Dracsuk sorol fel a sztyeppéről.

  
Jordanes álláspontja Kiss Magdolna szerint

A Getica szerzője - mint azt az alcím is feltünteti - "A gótok eredete és tettei" leírására vállalkozott. A szerző saját számításai szerint a Kr. e. 1490-től a VI. század közepéig (saját koráig) terjedő időszakot, földrajzi tekintetben pedig egy Skandináviától Mezopotámiáig terjedő területet ír le.

Előző fordítása 1904-ben készült. A most vizsgált kötetet a L' Harmattan Kiadó adta ki 2005-ben. Az eredeti mű latin nyelven íródott, a fordítást a PTE Ókortörténeti és Régészeti tanszékének hallgatói végezték Kiss Magdolna vezetésével. Erre - az előszó szerint - azért volt szükség, mert a XX. század eleje óta számos új ismerettel és régészeti eredménnyel bővült az ókorkutatás. Az olvasó szabadon elmélkedhet arról, hogy egy antik szerző kötetének újrafordításához mennyiben szükséges a diktatúra politikai okokból eltorzított "tudományos" megállapításainak figyelembevétele.

A kötet számozott fejezetekből áll, ezek közül bennünket a 25-től a 49. fejezetig terjedő rész érdekel.

A 25. fejezetben a gótoknak Scandza-szigetéről hajókon való elindulásáról és a szárazföldön való partot éréséről esik szó.

A 26. fejezet a szárazföldön való előnyomulásról, a vandálok leigázásáról és a továbbvándorlásról hozott döntésről szól.

A 27. fejezetben megérkeznek Szkítiába. 

A 28. fejezetben Szkítia legtávolabbi (a Pontus tengerrel szomszédos) részébe siettek.

A 29. fejezetben a szerző előadja, hogy a szkíták közül Iosepphus csak Magóg népét említi (hozzáfűzve, hogy őket szkítáknak nevezték mind nemzetükre, mind a nyelvükre nézve), a gótokat nem. Majd bejelenti, hogy a következőkben ismertetni fogja Szkítia határait. Ez egy nyilvánvaló törés az előadás menetében (aminek jelentősége lesz a továbbiakban), hiszen egy időre abbahagyja a gót nép történetének ismertetését s közbeszúr egy új témát: Szkítia leírását.

A 30., 31. és 32. fejezetben Szkítia földrajzi határait és részeit sorolja fel.

A 33. fejezetben azt írja, hogy Szkítiában elsőként a gepidák népe telepedett meg nyugaton, s említi földjük folyóit (köztük a Tisiát és a Danubiust) is.

A 34. fejezetben Dáciát írja le.

A 35. fejezetben a Dnyeper és a Dnyeszter vidékéről, a sclavenusokról és az antesekről szól.

A 36. fejezetben a Visztula torkolatvidékéről és az észtekről ír.

A 37. fejezetben kerít sort a Pontus tenger felett élő bulgaresek említésére. "Itt hajtott ki két helyen, mintegy a legbátrabb nemzetnek, a hunoknak a terebélyes törzsfája, a népek veszedelme. Ugyanis az egyiket altziagirusoknak, a másikat savirusoknak hívják. ... A hunugurusok (ez a szabírok másik neve Jordanesnél - VG) pedig azért ismeretesek, mivel hermelinprémmel kereskednek. Ezektől annyi bátor férfi rettegett,"

A 38. fejezetben folytatja a mondatot: "akikről (ti. a gótokról - szúrja közbe tévesen a fordító) azt olvastuk, hogy az első lakóhelyük Scythiában volt a meotisi mocsarak mentén, a második Mysiában, Thraciában, Daciában, harmadszorra ismét a Pontus fölött, Scythiában laktak." Ezután Jordanes arról beszél, hogy ez a nép sohasem volt rabszolga. Ez kizárja, hogy a gótokról beszélne, hiszen azok sokáig a hunok alávetettjei voltak. Az onogurnak is nevezett szabírság (Csaba királyfi népe) azonban megőrizte a függetlenségét Attila halála után is.

A 39. fejezetben felhagy Szkítia ismertetésével és visszatér a 29. fejezetben elejtett fonalhoz, a gótok történetének ismertetéséhez: "Visszatérve tárgyunkhoz, amiről beszéltünk, a Meotis menti scythiai első lakóhelyükön élőknek Filimer volt a királyuk. A másodikon, mely Dacia, Thracia és Mysia földjén helyezkedett el, Zalmoxis" (uralkodása alatt) ... 

A 40. és 41. fejezetben a gótok képzettségéről és vallásáról esik szó.

A 42. fejezetben a gótok Pontus felett lévő harmadik lakóhelyét említi meg. Itt külön szól a vizigótokról és az osztrogótokról, akik 291 táján váltak el egymástól. 

Jordanes tehát azt állítja, hogy a hunugurusoknak (akiket felváltva szabírnak is nevez) három lakóhelyük volt (Szkítia, Dácia és megint Szkítia), de később ugyanezt írja a gótokról is.

A vizsgálatunknak az a tárgya, hogy a fordító jogosan gondolja-e azt, hogy csak a gótóknak volt három lakóhelye, a hunugurus/szabíroknak azonban nem. Az a kérdés, hogy jogos-e a fordító közbeszúrt magyarázata: "ti. a gótokról", vagy indokolatlan. 

Szerencsére Jordanes mesevezetése segít a kérdés eldöntésében. Világosan elhatárolja ugyanis azt a pontot a szövegben, amikor megszakítja a gótok történetének ismertetését; amint azt is megjelöli, amikor visszakanyarodik hozzájuk. 

A közben előadott részben - ennek megfelelően - nem a gótokkal, hanem Szkítia hun népeivel foglalkozik (köztük a hunugur/szabírokkal). Az az információ, amit itt ad elő a hunugurusok három lakhelyéről, nem a gótokra vonatkozik, hanem a magyarságra. Ez azt jelenti, hogy a magyarok (szabír néven) részesei voltak Attila hadjáratának, a magyarok azonosan a szabírhunokkal (onogurokkal).

Erre a történések lehetőséget adnak, hiszen a szabírok a hunok egyik törzseként, a gótok pedig a hunok segédcsapataként, esetleg a hunok elől menekülve ugyanazt az utat járták meg.

Ezért a fordító megjegyzése káros és félrevezető, amely megváltoztatja a magyar őstörténet egyik fontos forrásának értelmét.


Irodalom


Sántha Attila: A szabadságát lóval megvásároló nép Jordanes Geticájában – Gótok vagy hunugurok?


Varga Géza: Onogur népnevünk jelentése magyarul

Varga Géza: A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma











Amennyiben a kedves olvasó éppen búnak adná a fejét, mert úgy véli, hogy a fenti témákban folytatandó rovológiai beszélgetést össze kellene kapcsolni egy őrségi szálláson eltöltött hétvégével, vagy huzamosabb idejű nyaralással, de nincs hol - akkor ezen segíthetünk! Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek aligha választhatnak jobban, mint a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházat, e jellegzetes őrségi szálláshelyeket, mert Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van.



A porta bejáratánál lévő Boronaház ad helyet a Sindümúzeumnak, a magyar írástörténet egyetlen múzeumának, ahol meggyőződhet a magyar hieroglif írás 50 000 éves múltjáról


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése