Bevezető
Van a székely írásnak egy sajátossága, amire eddig nem fordult kellő figyelem. Az ugyanis, hogy a székely "c" és a "g" rovásjelek alakja nagyon hasonló, amiből következőleg egy közös ősjelből alakultak ki (1. ábra). Ugyanez figyelhető meg a latin betűk között is, ahol a C és a G szintén nagyon hasonló egymáshoz. A rokon ábécékben lévő ("g"-vel rokon) jelcsoport történetével függ össze, hogy az egymással rokon, a jeleiket a latinos jelsorrendben sorakoztató ábécékben a "g" betű elhelyezése nem egységes. A latin a székely "g"-vel egyező helyen, a többi pedig a "c"-nek megfelelően helyezi el a jelsorban (4. ábra). A különféle ábécékben "c" többnyire nincs is, helyette "g"-t, vagy "k"-t használtak. Amikor a székely írás eredetére vagyunk kíváncsiak, a hasonló kérdések tisztázása közelebb visz bennünket a megoldáshoz. Ebben a cikkben a "c" és a "g" rovásjelek eredetére és latin kapcsolatára keresek választ.
A székely "c" és "g" jelforma képi tartalma
A két székely betű alakja egyaránt a kőkori eredetű "eget tartó fa" ábrázolási konvenció egy-egy megvalósítása (1. ábra). Az ősvallási képzetek szerint az Istennel azonos égig érő fa (a Tejút) tartja a fejünk felett az eget. Ezt a képet gyakran ábrázolták a jelekből összeállított képszerű jelmontázsokban (2. ábra). Az ég szójeléből az akrofónia során szabályszerűen keletkezhetett a "g" betű.
A "c" hang azonban nem származtatható az ég szójeléből. Szekeres István szerint ez a celőke "vessző" szó tövéből ered. Ha ez a világfára utal, akkor a származtatás talán magyarázható. A "c" betű grafikai alakjában a világfát ábrázoló függőleges vonal, azaz a celőke hangsúlyozódott. A "g" esetében azonban az ég ábrázolása maradt hangsúlyos a jelformában.
A celőke magyarázat esetében nem érezzük az ősvallási hátteret, azaz a többi (a kőkorból származó) jelünk eredeztetéséhez képest újabb keletűnek tűnik. Ez megfelel a nyelvészek álláspontjának, akik szerint a magyar nyelvben az ősmagyar korban (a honfoglalás idején és az azt megelőző ezer évben) "c" hang nem is létezett. Ezzel összefüggésben az ősmagyar kori hieroglifikus írásemlékeinkből hiányzik a "c"-nek megfelelő jelforma, miközben ismételten előfordul a "g" megfelelője az ég szójeleként (5. ábra).
Ebből következően a székely "c" rovásjel alakja a jóval korábbi "g" (ég) alakjából (végső soron az "eget tartó fa" ábrázolási konvencióból) alakult ki. Ez az ábrázolási konvenció (azaz a székely "g" megfelelője) megtalálható a 15 000 éves Mas d' Azil-i jelek között, a 20 magyarazonos jel egyikeként, amint megtalálható a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron is, amelynek felirata magyarul elolvasható. A székely "g" (ég) jele kőkori eredetű magyar lelemény. A szó előfordul az Ószövetségben is Óg király neveként, szójele bele van vésve a Gozo szigeten lévő kőkori megalitikus Ggantija templom főoltára előtti lépcsőbe. Az Óg és az ég magánhangzó-eltérésének a magyarázata összefügghet azzal, hogy a hettiták (luviak) nem különböztették meg egymástól az "o/ó" és az "e/é" hangot, az Óg név hangozhatott Ég-nek is.
1/a. ábra. A székely írás "c" (celőke "vessző") és "g" (ég) rovásbetűje
1/b. ábra. A hettita (luviai) hieroglif írás "ég" jele és a kínai lolo írás "ég" jele az elemeiket tekintve nagyjából megfelel a latin írás C és G betűjének
Az 1/b. ábrán látható jelek közül a hettita (luviai) "ég" jel alakja azonos a székely írás "o/ó" (Óg) jelével, a kínai lolo írás "ég" jele pedig a székely írás "g" (ég) jelével egyezik meg. Figyelembe véve a Mas d' Azil-i jelpárhuzamokat és az amerikai indiánok népi jelkészletének párhuzamait is, igen nagy időbeli és térbeli távolságokon át dokumentálható, hogy az ősvallás "ég" jelképei magyar jelekkel azonosak. Ennek az az oka, hogy a székely írás jelei a kőkori ősvallás általánosan elterjedt jelképeiből alakultak ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a latinos jelsorrendű ábécék "g", "k" és "c" betűi a magyar hieroglif írás ég szójeléből alakultak ki.
2. ábra. A berzétemonostori avar szíjvégen a világfa a kövekből rakott, magas kő olvasatú égboltot középen támasztja alá, a jelmontázs olvasata: Sar isten magas köve (mai magyarsággal: Úristen magas köve), az ábra jobb oldalán a megfelelő székely jelek: középen lentről felfele az "s" (sar "sarok, úr"), ten és ős (olvasatuk: Sar isten, mai magyarsággal: Úristen), ettől balra az "m" magas, jobbra pedig a kő hieroglifa
3. ábra. Szentgyörgyvölgyi korsó az Égi Lyukó hieroglifikus mondattal, az ábra jobb felső sarkában az őrségi Ég hieroglifa, mellette a Lyukó hieroglifa, alatta a székely írás "g" betűje
4. ábra. A különböző latinos jelsorrendű ábécékben nem egyforma a "g" és a "c" elhelyezkedése
5. ábra. Csömöri hun cikáda fibula a hieroglifikus Lyukó él az Égben mondattal
A "c" bekerülése a latin ábécébe
Megkérdeztem az AI-t, hogy Mikor alakult ki a latinos sorrendű ábécékben a c betű? Az alábbi választ kaptam rá:
***
A latinos sorrendű ábécékben a C betű a mai, harmadik helyét az i. e. 3. században (körülbelül i. e. 230-ban) nyerte el véglegesen, amikor a rómaiak megreformálták az ábécéjüket, és létrehozták a G betűt. [1, 2]
6. ábra.
A betű kialakulásának és mai helyének története a következő lépéseken ment keresztül:
1. A közel-keleti és görög gyökerek (gimel és gamma)
A C betű eredetileg nem a mai „k” vagy „c” hangot jelölte, hanem a föníciai gimel (\(\mathcal{2}\)) betűből származik, amely a zöngés /g/ hangot jelölte. [1, 2, 3] - Ezt vették át a görögök gamma (Γ) néven, megtartva a /g/ hangértéket és az ábécében elfoglalt harmadik helyét. [1, 2]
2. Az etruszk hatás (A hangérték megváltozása)
Amikor a görög ábécé az etruszkok közvetítésével eljutott az ókori rómaiakhoz, a betű formája lekerekedett (így lett Γ-ból C-szerű forma). [1, 2] - Mivel az etruszk nyelvben nem tettek különbséget a zöngés /g/ és a zöngétlen /k/ hangok között, a C jelet kezdték el használni a szimpla /k/ hang jelölésére. [1, 2, 3]
- A korai latin írásban a C így egyszerre jelölte a /k/ és a /g/ hangot is. (Ennek nyoma maradt meg abban, hogy a Gaius és Gnaeus neveket a rómaiak mindvégig rövidítve C. és Cn. formában írták). [1, 2, 3]
3. A római betűreform (i. e. 3. század)
Mivel a C betű kettős hangértéke (/k/ és /g/) zavaró volt, i. e. 230 körül egy Spurius Carvilius Ruga nevű római tanító (más források szerint Appius Claudius Caecus cenzor i. e. 312-ben) reformot hajtott végre: [1, 2] - A C betű aljára egy kis vonást illesztettek, amiből megszületett a G betű a zöngés /g/ hang tiszta jelölésére.
- A C megmaradt a tiszta /k/ hang jelölésére.
- Hogy a rendszert ne borítsák fel, az új G betűt az ábécében a latin nyelv számára felesleges, görög eredetű Z betű helyére rakták (a hatodik helyre, az F után), míg a C megtartotta eredeti harmadik helyét. [1, 2, 3, 4, 5]
Miért hívjuk ma mégis „cé”-nek?
Az ókori latinban a C-t mindig kemény K-nak ejtették (pl. Cicero kiejtése Kikero, a Caesar pedig Kaiszar volt). A késő ókorban és a kora középkorban (a népi latinban) a magas magánhangzók (e, i) előtt ez a hang „palatalizálódott”, vagyis lágyult. Így alakult ki belőle az olaszos „cs”, a franciás „sz” és a közép-európai (köztük a magyar) „c” (cö) hang. [1, 2, 3, 4, 5] ***
A latin C betű eredetileg nem a mai „k” vagy „c”, hanem a "g" hangot jelölte (a "szakma" az átadóját csak találgatja, egyiptomi és föníciai forrás is felmerült). Ez megfelel annak, amit fentebb a székely "g" rovásbetűnek az ég szójeléből való kialakulásáról és Óg király (égisten) nevével való összefüggéséről mondtam.
A latinok etruszk közvetítéssel jutottak az ábécéhez. Az etruszkok azonban nem különböztették meg a "k" és a "g" hangot, ezért ez zavart okozott a latin használat során. A C alakú betű kettős hangértéke zavarta őket, ezért Appius Claudius Caecus cenzorsága idején (Kr. e. 312-ben) olyan döntést hoztak, hogy a C betű csak a K hang jelölésére vehető idénybe, és a G hang számára kissé átalakították a C formáját: alul fölkunkorodó szárához kis ferde vonást illesztettek.
Cikkünk szempontjából érdekes összefüggés, hogy a C íve az égboltot (a hettita/luviai hieroglif írásban ezt jelöli), a hozzá illesztett vonal pedig az eget tartó fát jelölheti. A sumér és a hettita/luviai írásban is egy vonal a "fa" jele, miközben a székely írás függőleges egyenes alakú "sz" (szár) jele is az Istennel azonos égig érő fa szárát jelenti. Ez megengedi annak feltételezését, hogy az ősvallás által használt magyarazonos jelek képi tartalma gyakorolt hatást a latin írásra.
A veii Apolló lábánál lévő szabír ős mondatjel az etruszkok szabír eredetére utal (a neolitikus forradalom a szabírok műve volt s az ő utódnépeik közé tartoznak az etruszkok is). A görögök is jórészt a szabíroktól vették át a nemzetközileg elterjedt, az ősvalláshoz kötődő írásjelek ismeretét.
A latin C és G jelet nem csak az égboltot ábrázoló jelforma, hanem a "g" (ég) hangalak is meghatározta. A kérdés pontosabb magyarázata abban a korban és azon tájon kereshető, ahol a hettita, a sumér és a székely írás rokonságszerű kapcsolata fakadt (például a Halaf kultúra, meg az Indus-kultúra írásában és a dunai írásban, valamint ezek kőkori előzményeiben).
A nyelvészeti magyarázat szerint az ókori latinban a C-t kemény K-nak ejtették (pl. Cicero kiejtése Kikero, a Caesar pedig Kaiszar volt). A késő ókorban és a kora középkorban (a népi latinban) a magas magánhangzók (e, i) előtt ez a hang „palatalizálódott”, vagyis lágyult. Így alakult ki belőle az olaszos „cs”, a franciás „sz” és a közép-európai (köztük a magyar) „c” hang.
A nyelvészek által sohasem vizsgált kácsi Lyukaskő írásemléke (7. ábra) alapján a g/k/c hangokat jelölő jel kialakulása összetettebb és régebbi gyökerű e nyelvészeti képnél.
Például felmerül a kérdés, hogy miért vésték ismeretlen eleink a kácsi sziklába éppen az Óg, az Ak és az ég szójeleket egymás fölé? A hasonló hangzásuk alapján is nyilvánvaló, hogy rokon szavakról van szó. Azt jelenti ez, hogy Óg király azonos Ak istennel (görögösen Heraklésszel) és az éggel. Eszünkbe idézi és illusztrálja e sziklafelirat azt is, hogy a hettiták nem különböztették meg egymástól az "o/ó" és az "e/é", az etruszkok meg a "g" és a "k" betűket.
Ismét egy eset, amikor a székely írásjelek alapján jobban értelmezhető egy - egy írástörténeti jelenség, mint bármelyik másik írásrendszer alapján. Hasonlót tapasztalhattunk az "u" és "v" betűk kapcsán is. Azért képes ilyen példák szállítására az írásunk, mert "ott volt, amikor az ég zengett", mert a magyarság (szabír néven) része volt a legkorábbi írástörténeti és kultúrtörténeti folyamatoknak.
7. ábra. A kácsi Lyukaskő és hieroglifái (Balogh Sándor fényképe és rajza) lentről felfele az Óg, az Ak és az ég hieroglifa van a sziklába vésve
