Jegor Berszenyev közli az 1. ábrán látható XIV. századi baskír tábla fényképét, amelyen a világfát ábrázoló Égi Dana "Égisten" ligatúra olvasható lentről felfele.
A baskír-magyar kapcsolatok a magyar őstörténet-kutatás egyik legizgalmasabb és legrégebbi kérdéskörét jelentik, amely az Urál-vidéki közös gyökerekre és a középkori Magna Hungaria területén való együttélésre vezethető vissza. A XIII. században Julianus barát indult el keletre, hogy megkeresse az őshazában maradt magyarokat. A Volga folyó mentén, a mai Baskíria területén találta meg őket, akiket a korabeli források (például Rubruk) gyakran a baskírokkal azonosítottak vagy velük szoros kapcsolatban álló népként írtak le. Ezt a területet nevezték a latin nyelvű krónikák Magna Hungariának (Nagy-Magyarországnak). Bár a mai baskír nyelv a török nyelvcsalád kipcsak ágához tartozik, a magyar nyelvben számos olyan régi török jövevényszó található, amely baskíriai hatásra utalhat.
Például összevetették a magyar és a baskír népnevet, valamint törzsneveket is. A magyar és a baskír népnév, illetve a törzsnevek tudományos összevetése több hullámban zajlott.
Julianusz barát már a XIII. században megállapította a két nép azonosságát, amikor a jelentésében leírta, hogy a baskírok és a magyarok egy és ugyanaz a nép, mivel megértik egymás nyelvét.
Pauler Gyula volt az első, aki a XIX. és XX. század fordulóján rendszerszerűen felvetette, hogy a magyar törzsnevek és a baskír nemzetségnevek közötti hasonlóság nem véletlen. Úgy vélte, a két nép egykor azonos volt, és a baskírok az őshazában maradt, később eltörökösödött magyarok.
Németh Gyula az 1930-as évektől kezdve dolgozta ki híres elméletét, amelyben nyelvészeti módszerekkel igazolta a népnévi egyezéseket. Legismertebb munkája a Magyar törzsnevek a baskíroknál (1966), amelyben a Gyarmat (baskírul Yurmatı) és a Jenő (Yeney) törzsnevek azonosságát alapvető bizonyítéknak tekintette a történelmi kapcsolat mellett.
Magyar tudományosságban Németh Gyula eredményei alapvetésnek számítanak. A legtöbb történész és nyelvész elfogadja, hogy a törzsnevek egyezése megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka a IX. század előtti szoros együttélésnek vagy részleges azonosságnak.
Az orosz és baskír tudományos világban is élénk a téma iránti érdeklődés, de az álláspontok eltérőek. Míg egyesek (pl. R. G. Kuzejev) elismerik a magyar komponens jelenlétét a baskír nép kialakulásában, a mai meghatározó baskír történetírás gyakran visszautasítja a beolvadás elméletét, vagy másképp értelmezi a közös neveket.
Egyes kutatók (például Munkácsi Bernát vagy Mészáros Gyula) korábban szkeptikusak voltak a helynevek és bizonyos etimológiák kapcsán, és a népnevek azonosságát néha véletlen egybeesésnek vagy későbbi átvételnek tulajdonították.
A legújabb archeogenetikai kutatások (2020-as évek) pozitív visszhangot adtak az elméletnek, mivel genetikai szinten is kimutatták azokat az apai vonalakat (N-B540 haplocsoport), amelyek összekötik a honfoglaló magyarokat és bizonyos baskír nemzetségeket. Például a legújabb archeogenetikai kutatások szerint az Árpád-ház apai vonalának (Y-kromoszóma) legközelebbi genetikai rokonai a mai baskírok között találhatók meg a legnagyobb gyakorisággal. III. Béla király és az Árpád-ház férfitagjai az R1a-Z2125 haplocsoportba tartoznak. Ez az alcsoport Belső-Ázsiában és az Urál vidékén terjedt el leginkább. Az ezt kimutató nemzetközi kutatócsoport (Nagy Péter és társai, 2020) több mint 4300 minta elemzése után megállapította, hogy az Árpád-ház specifikus genetikai jelzője (az R-SUR51) a mai baskírok körében fordul elő leggyakrabban, különösen a Burzjan és az Abzelil járásokban élők között. A genetikai adatok alapján az Árpádok ősei és a mai baskírok közös ősei körülbelül 2000 évvel ezelőtt váltak szét a Volga-Urál régióban. Ez alátámasztja a történeti forrásokat, amelyek a magyarság egy részének ottmaradását (Magna Hungaria) valószínűsítik.
Julianus barát látogatása (1236) és a 14. század vége közötti időszak a baskírok történetének egyik legtragikusabb, egyben sorsfordító korszaka volt, amelyet a mongol hódítás (1236–1241) és az Arany Horda uralma határozott meg. Alig távozott tőlük Julianus, a mongol seregek Batu kán vezetésével lerohanták a térséget. A baskírok – ellentétben sok más néppel – rendkívül szívós ellenállást tanúsítottak, közel 14 évig harcoltak a mongolok ellen. Mivel a mongolok nem tudták őket teljesen megtörni, végül egyezséget kötöttek. A baskírok nem váltak adófizetőkké, hanem szövetségeseként tagozódtak be a Mongol Birodalomba. A katonai szolgálatért cserébe megtarthatták saját törzsi szervezetüket és földjeiket. A XIII–XIV. században a baskír területek az Arany Horda (a Mongol Birodalom nyugati részutóda) fennhatósága alá kerültek. A XIV. század végén pestis és polgárháború sújtotta a baskírokat, ami hanyatláshoz vezetett. A fekete halál az 1340-es és 50-es években az Urál vidékét is elérte, súlyos népességcsökkenést okozva. A XIV. század végén (1390-es évek) a térség véres csatatérré vált a hódítókkal vívott összecsapások miatt. Timur Lenk hadjáratai során szinte teljesen elpusztították az Arany Horda városait és infrastruktúráját, ami a baskír törzsek elszegényedéséhez és a nomadizáció felerősödéséhez vezetett.
A kutatók szerint a Julianus által talált „keleti magyarok” ebben a viharos másfél évszázadban vesztették el végleg önálló etnikai arculatukat. A mongol pusztítás, majd a XIV. századi vallási és politikai integráció során beolvadtak a baskír törzsszövetségbe (ekkor rögzülhettek végleg a Yurmatı és Yeney nevek a baskírok között).
A jelen cikkben ismertetett baskír mondatjel aláhúzza a magyar-baskír azonosság létét. A baskírok, vagy a baskírok egy része még a XIV. században is használta a magyar hieroglif írást magyar mondatok lejegyzésére.
Irodalom
Jegor Berszenyev (2022): Результаты трасологического изучения костяных изделий с селища эпохи Золотой Орды Подымалово-1, Археология Евразийских степей, № 3 Volume: 13, P: 47-53
