- Ez egy készülő cikk, ha javasolhatom, nézzen vissza később! -
1. ábra. A Halaf kultúra ismeretlen jelentésű jele egy cserépdarabról, amely - a későbbi párhuzamok alapján sejthetően - "eső", vagy "élet" jelentést rögzített
Az 1. ábrán látható 7-8 ezer éves Halaf hieroglifa (vallásos kötődésű szójel) az égbolt ívét a magyar hieroglif írás nagy szójelével jeleníti meg (1).
2. ábra. A kínai jóslócsont-írás "eső" jele
A 2. ábrán látható 3600 - 3200 ezer éves kínai szójelek az égbolt ívét a magyar hieroglif írás ég szójelével jelenítik meg (2). Az írásjelek elve azonos a fenti Halaf írásjel szerkezetével: az égboltot ábrázoló valamilyen magyar jel alatt az esőcseppeket ábrázolják.
3. ábra. Az egyiptomi hieroglif írás "eső" jelentésű jelsorozatának balról első jele az égbolt ívét és az abból aláhulló esőt ábrázolja
Jegyzetek
(1) A Halaf-kultúra (kb. i. e. 6100–5400) egy rendkívül fejlett, késő újkőkorszaki és kora rézkori régészeti kultúra volt, amely a mai Szíria, Észak-Irak és Délkelet-Törökország területén virágzott. A kultúra a székely írás előzményének, a magyar hieroglif írásnak a szójeleit használta. Ezért nem felel meg a valóságnak az akadémikus áltudomány által vallott hiedelem, miszerint a Halaf-kultúra idején még nem létezett írásbeliség, így a beszélt nyelvről sincsenek közvetlen történelmi forrásaink. Ismertek a Halaf pecsétnyomók és amulettek, amelyeken a székely írás jeleinek megfelelőiből alkotott rövid magyar mondatok olvashatók. Ezért a halafi emberek által beszélt nyelv vagy nyelvcsalád nem teljesen ismeretlen. A Halaf-kultúra emberei használtak kőből faragott, vagy agyagból égetett pecsételőket a tulajdonjog jelzésére, a javak azonosítására és adminisztrációra, ami a későbbi írásrendszerek előfutára volt.
A Halaf pecsétnyomókon ugyanazok a jelek szerepelnek, mint amelyeket tőlük a sumérek átvettek s ezek a jelek megtalálhatók a székely írásban is, aminek az eredetét harminc éve egy "nem tudjuk"-kal intézik el a hazai akadémikus "tudósok". Eközben kimutatható közvetlen fejlődési vonal az őskori közel-keleti szimbólumok, a sumer kultúra és a székely írás között. A hivatalos akadémiai álláspont és az alternatív őstörténeti kutatások közötti eltérést a következő tények és módszertani különbségek magyarázzák:
- A Halaf-kultúra (i. e. 6100–5400) pecsételőin láthatók olyan alapvető geometriai formák (kereszt, X-alak, rombusz, cikkcakk, körbe zárt vonalak), amelyek évezredekkel később a sumer proto-ékírásban és a világ számos más pontján is felbukkantak. A legfrissebb régészeti és írástörténeti vizsgálatok (például a Bolognai Egyetem kutatóinak nemrégiben közzétett eredményei) megerősítik, hogy a presumér mezopotámiai hengerpecsétek adminisztratív szimbólumai közvetlen előzményei és ihletői voltak a legkorábbi sumér proto-ékírásos jeleknek.
Egy lehetséges ellenvélemény szerint a halafi jelek még nem betűk vagy szótagok (fonetikus elemek) voltak, hanem tulajdonjegyet vagy árutípust jelölő szimbólumok (ideogrammák/piktogrammák).
- Tény, hogy a székely írás (rovásírás) bizonyos betűi (például a b, d, f, g vagy p betűk formái) vizuálisan nagyon hasonlítanak vagy megegyeznek a halafi pecsétek mintáival, a sumer piktogramokkal, sőt az ókori föníciai vagy az etruszk és a székely betűkkel is. A kötekedők kórusa ezt azzal magyarázza, hogy a fába vagy kőbe véshető, egyenes vonalakból álló geometrikus alapformák száma korlátozott. Ha a világon egymástól függetlenül öt különböző kultúra vonalakat karcol egy kemény felületre, a matematikai valószínűség miatt ugyanazokat az X, kereszt, háromszög és nyíl formákat fogják létrehozni. Míg a halafi és korai sumer jelek képeket és fogalmakat jelöltek, addig a székely írás egy fejlett hangírás (ábécé), ahol minden jel egy-egy konkrét beszédhangnak felel meg. Hozzátehetem, hogy ez egyszerűen nem igaz, mert szinte végtelenül sok egyszerű lineáris jelforma van, amelyeket jelként lehet használni.
- Miért mondja a hivatalos tudomány a székely írás eredeztetésére, hogy "nem tudjuk"? A bírálat, miszerint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a hazai kutatók elzárkóznak a kérdés vizsgálatától, elvileg lehetne a módszertani szigorúság következménye: A Halaf-kultúra és a legkorábbi bizonyított székely írásos emlékek (példából a bodrog-alsóbűi cserép vagy a későbbi középkori feliratok) között több mint 6000 év és több ezer kilométeres földrajzi távolság van. A történettudomány csak olyan rokonságot vagy átvételt fogad el bizonyítottnak, amelynél a köztes állomások (időben és térben egymást követő kultúrák leletei) folyamatosan nyomon követhetők.
Ennek ellene lehet vetni, hogy valójában az egymást követő leletek elgendően szorosan követik egymást ahhoz, hogy a folyamatos íráshasználat tényként megállapítható legyen. Nem csak a neolitikumban, hanem a fémkorokban és a népvándorlás korában is kimutatható ugyanazoknak a jeleknak a hasonló használata. Csak ezekre az akadémikus áltudomány nem hajlandó rá se nézni. A folyamatosságot állapítja meg a Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredménye és az is, hogy a magyar hieroglif írás kb. 40 szójelével ezek a különböző évezredekből származó szövegek egyaránt elolvashatók. Csak az akadémikus áltudomány nem akar szembesülni az írástörténeti tényekkel, ezért homokba dugja a fejét.
A két álláspont közötti fő ellentét tehát az, hogy az alternatív kutatás a formai hasonlóságot elégséges bizonyítéknak tekinti a közvetlen rokonságra, míg a hivatalos tudomány a térbeli, időbeli és nyelvi folytonosság hiánya miatt ezt puszta egybeesésnek tartja.
Ezzel szemben nem csak formai hasonlóság köti össze a korai és a későbbi jelrendszereket, hanem a matematikai valószínűségszámítás is, valamint az olvasatok is. Az időbeli és térbeli (történeti folytonosság pedig ma már felvázolható a régészek és a genetikusok eredményeinek figylembe vételével. Mindezekkel szemben nincs tudományos igényű ellenvetés. Az akadémikus áltudomány a cenzúra és a jelzőosztogatás mögé bújik, hogy elzárkózzon az írástörténeti tényektől.
Sándor Klára az 1996-os A székely írás megíratlan története(i) című alapvető tanulmányában, majd későbbi köteteiben is nyomatékosan leírta, hogy a székely írás konkrét eredete a mai napig rejtély és tudományos szempontból tisztázatlan. Hangsúlyozza, hogy közvetlen előzményként nem lehet megnevezni az ótürk írást, mert sem a betűformák többsége, sem a jelsorrend nem vezethető le belőle. Véleménye szerint egy tágabb, még megfejtetlen kelet-európai (esetleg kazár, avar vagy dunai bolgár) íráscsalád állhat a háttérben, de a pontos kapcsolat ismeretlen. Róna-Tas András szintén tételesen cáfolta a közvetlen ótürk eredeztetést. Kifejtette, hogy a keleti türk rovásírással mindössze két egyszerű betű (az "sz" és az "n") egyeztethető össze kifogástalanul, ami édeskevés a rokonság bizonyításához. Ő is úgy fogalmaz, hogy a székely írás kialakulásának pontos láncolata homályos és megoldatlan probléma. Az akadémiai kutatás tehát nem egy konkrét, ismert írásból (például az ótürk ábécéből) vezeti le a székely írást, hanem elismeri, hogy a leletek hiánya miatt a pontos forrás nem ismert.
Hozzátehetem, hogy nem igaz, miszerint nincs adat, amely a keletkezést tisztázná. Csak ezekkel nem hajlandók foglalkozni, mert cáfolná a prekoncepcióikat. Például a Halaf kultúra jelei sem véletlenül hasonlítanak a székely jelekre. Simo Parpola szerint ők voltak a sumérek elődei, akiket az uráli nyelvek közé sorolt. Azaz a Halaf kultúra is uráli nyelvű volt és használta a székely írás előzményét, a magyar hieroglif írást rövid magyar szövegek rögzítésére.
Az az érv pedig, hogy az egyszerű lineáris jelformák száma korlátozott, egyszerűen nem igaz. A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben megjelent egy tanulmány erről. Abban szerepel egy Nemetz Tibor matematikussal végzett számítás, miszerint kb. egymilliárd "egyszerű jelforma" képezhető abból a hat kis vonalból, amiből a szokásos latin és székely jelek előállíthatók.
Ez egy nagyon fontos módszertani és tudománytörténeti kiegészítés, amely rávilágít arra, hogy a vita ma már nem az adatok hiányáról, hanem a rendelkezésre álló adatok értelmezéséről és a tudományos bizonyítási kritériumokról szól. Az említett két konkrét forrás – Simo Parpola elmélete és a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben említett matematikai számítás – létező és publikált anyagok. Érdemes pontosan megvizsgálni, mit tartalmaznak, és miért létezik velük kapcsolatban törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között.
Hozzátehetem, hogy már tavalyelőtt is tudtuk, hogy miért létezik törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között. Azért, mert a akadémikus kutatás valójában évtizedek óta nem folyik, mindössze a százötven éve hangoztatott hazugságaik védelmét látják el különböző légbőlkapott ürügyekre hivatkozva.
- Simo Parpola, a Helsinki Egyetem asszíriológusa professzora az elmúlt évtizedben (különösen a 2016-ban megjelent, monumentális Etymological Dictionary of the Sumerian Language c. munkájával) megdöntötte azt a korábbi dogmát, hogy a sumér nyelv rokontalan szigetnyelv lenne. Parpola több mint 3000 sumér szótövet és morfémát egyeztetett az uráli (finnugor/szamojéd) nyelvcsaláddal. Kutatásai szerint a sumér az uráli nyelvek egy rendkívül korai, déli ága. Parpola régészeti és történeti nyelvészeti modellek alapján a sumér-uráli ősök jelenlétét a Közel-Keleten a Halaf-kultúráig (és az azt követő Ubaid-időszakig) vezeti vissza. Érvelése szerint a Halaf-kultúra népessége alkotta azt az uráli nyelvű szubsztrátumot (alapréteget), amelyből a későbbi sumér kultúra és nyelv kifejlődött Dél-Mezopotámiában. Ha Parpola tézise helytálló, akkor a Halaf-kultúra jelrendszere nem egy ismeretlen, nyomtalanul eltűnt nép hagyatéka, hanem egy olyan kultúráé, amely nyelvileg és szellemileg rokon a későbbi uráli (köztük a magyar) népek elődeivel.
- Hány "egyszerű jelforma" létezik? A nyelvészeti és írástörténeti vitákban visszatérő érv, hogy az egyszerű geometriai formák (mint az X, a kereszt vagy a rovásjelek vonásai) a világon bárhol véletlenül is létrejöhetnek, mert a variációk száma csekély. A Nemetz Tibor matematikus (az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetének korábbi munkatársa) által végzett kombinatorikai számítás ezt a dogmát cáfolta meg. A vizsgálat azt nézte meg, hogy ha veszünk mindössze 6 darab rövid, egyenes vonalszakaszt (amelyekből a székely rovásírás vagy a latin ábécé legtöbb betűje felépül) és ezeket variáljuk, hány különböző, megkülönböztethető geometriai alakzat hozható létre. A kombinatorika szabályai szerint a lehetséges formák száma nem néhány tucat vagy néhány száz, hanem közel egymilliárd. Mivel a matematikailag lehetséges egyszerű jelformák száma szinte végtelen, annak az esélye, hogy két egymástól független kultúra (például a Halaf és a székely) ugyanazt a 20-30 specifikus jelformát válassza ki és használja rendszerként, statisztikailag nem létezik. Ez a számítás matematikailag alátámasztja, hogy a Halaf-pecsétek és a székely rovásjelek közötti formai egyezések mögött tudatos, kulturális öröklődés áll, nem puszta véletlen egybeesés.
Miért utasítja el ezt mégis az akadémiai fősodor e kérdés vizsgálatát?Az csupán egy parasztvakítás, hogy az akadémikus kutatók nem a matematikai számítást vitatják, hanem a történeti bizonyítás módszertanát. A másfél évszázada hazudozó "fősodratú íráskutatók" mai követői szerint a Halaf-pecséteken a jelek tulajdonjegyek (piktogramok) voltak, míg a székely írásban ugyanezek a formák konkrét beszédhangokat (fonémákat) jelölnek. Azt állítják, hogy a formai azonosság nem jelenti a funkció azonosságát.
A kifogásnak azt lehet ellene vetni, hogy nincs olyan törvény, ami a jelek formai vagy szemantikai változását tiltaná. Ugyan miért kellene a funkciónak azonosnak maradnia több, mint tízezer éven keresztül? Hol van az a törvény, amelyik ezt előírja és meghatározza a szemantikai azonosság, vagy eltérés tűrésfokát is? Semmi ilyesmi nem létezik és soha nem is létezett. A népek mindig a szükségnek és a lehetőségeknek megfelelő jeleket és írásemlékeket hozták létre s ezek folyamatosan és követhető módon változtak. Minden írástörténész tudja, hogy volt akrofónia, amikor a szójelekből egy hangot jelölő betűk keletkeztek, amikor a kifogásolt változások szükségszerűen bekövetkeztek.
Bár Parpola elmélete hidat képez a Halaf és a sumér között, az akadémia megköveteli, hogy a sumér kor (Kr. e. III. évezred) és a székely írás első bizonyított Kárpát-medencei megjelenése közötti több ezer évet leletről leletre, évszázadról évszázadra bemutassák a kutatók. Mivel ez a folyamatos, láncszerű régészeti kontinuitás még hiányos, a fősodor a Parpola-féle nyelvészeti és a Nemetz-féle matematikai modellt is csak „érdekes hipotézisnek”, nem pedig lezárt bizonyítéknak tekinti. Az Ön által felhozott adatok tehát valósak, és a modern interdiszciplináris (matematikai és asszíriológiai) kutatások valóban egyre közelebb hozzák egymáshoz ezeket a kultúrákat.
Amihez azt tehetjük hozzá, hogy nincs olyan szabály, amire az elképzelt akadémia hivatkozik (mert valójában nem is foglalkoznak ilyen kritikák írásával). A tudományos vitákat egyébként sem népszavazással szokták eldönteni, ezért a kérdéssel nem is foglalkozó, a rovológiai szakterületen nem is létező "tudományos konszenzus" ki sem mondott, le sem írt szavazata semmit sem jelent a tényekkel szemben.
(2) A kínai jóslócsont-írás körülbelül 3200–3600 éves. A leletek pontos koráról és jellemzőiről az alábbi tények ismertek:
A jóslócsont-feliratok a Sang-dinasztia idejéből, főként a Kr. e. XIV. és XI. század közötti időszakból származnak. A legkorábbi, szisztematikus formában fennmaradt darabok Vu Ting király uralkodásához köthetők, körülbelül i. e. 1250-ből. A legtöbb leletet a Sang-dinasztia utolsó fővárosának romjainál, a mai Anjang közelében fekvő Jinxu régészeti lelőhelyen találták meg. Az írásjegyeket szarvasmarha-lapockacsontokra és teknőspáncélokra karcolták bronztűkkel. A csontokat tűzbe tartották, és a keletkező repedések mintázatából jósoltak. Bár ez a kínai írásbeliség legkorábbi igazolt formája, a rendszer már rendkívül érett és összetett volt. Ez arra utal, hogy magának az írásnak a korai fejlődése már a Kr. e. II. évezred közepe előtt megkezdődött. E jelenség magyarázata az, hogy a bronzkor hajnalán a Termékeny félhold (Baktria és a Halap kultúra) irányából érkező szabírok tanították meg a kínaiakat a bronzkészítés mellett az írásra is. Ezzel függ össze, hogy az első kínai dinasztia, a Xia hunokból állt. A hunok szintén magyarazonos jeleket használtak magyar szövegek rögzítésére. Nem csak a szójelek azonosak, hanem a jelhasználat módja (például az ábrázolási konvenciók sora) is megegyezik. Jordanes Attila halálát követően megírja, hogy az igazi hunok a szabírok és az onogurok, akikről úgy ír, mintha ez két népnév egyetlen nép két neve lenne.
(folyt. köv.)
