Az AI ajánlott a figyelmembe egy Halaf cserépdarabot, amit a The Metropolitan Museum of Art (Metropolitan Művészeti Múzeum) falai között őriznek (1. ábra). Alább a lelet hieroglifái (ősvallási kötődésű szójelei) közül olvasok el kettőt a magyar hieroglif írás segítségével.
Az 1. ábrán látható Halaf cserépdarab jobb felén két elolvasható hieroglifa van.
- A jobb alsó sarokban egy sokágú napjelkép látható. A későbbi sumér írás legkorábbi képszerű jelei között ez a dingir "isten" jel egyik változata. E dingir jelnek van egyszerűbb: nyolcágú és négyágú (kereszt alakú) változata is. A képszerű ábrázolások alapján ezek napjelképek. A kereszt pedig istenjelkép már a kőkorban is.
Hasonló jelek megtalálhatók a magyar népi jelek között, valamint a régészeti leleteken is, minden esetben egy kép részeként, amelyben a Nap és az isten helyét foglalja el, vagy az Isten szerepét idézi (például a hímes tojáson az eljövendő új élet és a feltámadás reménységére, az évente meghaló és feltámadó napistenre utalva). A kereszt alakú változat a székely írásban a "d" betű, ami a Dana, vagy Du istennévből, a sumér dingir rokonából alakult ki az akrofónia során. Ezzel összhangban a nemzetközileg használatos istennevek jelentős része "d"-vel, vagy "t"-vel kezdődik. A székely rovásírás "d" és "t" betűje is kereszt alakú, vagy abból levezethető. A magyar mitológia megőrizte a Dana és Du istennevet, a magyar isten szó második szótagjának, az Isten (ős + ten) régi nevének változatát.
3. ábra. ábra. A honfoglalás kori gyulai aranyozott bronzjelvény (középen), a jelvény ragyogó, ős és Dana hieroglifái (balra, fentről lefele) valamint a székely írásban ezeknek megfelelő "r" (ragyogó) rovásbetű, ős szójel és "d" (Dana) rovásjel, a jelvény olvasata: Ragyogó ős Dana
- A cserépdarab jobb felső sarkában lévő hullámvonal hegyek sorát ábrázolhatja. Ez esetben a hármas halom alakú sumér khur "hegy, ország" jel rokona lehet. Szerepel a magyar államcímerben is, ahol ország jelentésű (4. ábra). Előfordul a neolitikus Kökénydombi Vénuszon is (7. ábra). A hullámvonal másik, elvileg lehetséges értelmezése a képi tartalom alapján a "víz", vagy "folyó".
7. ábra. A Kr. e. V - IV. évezredből származó Kökénydombi Vénusz szembőlnézete (középen) és hieroglifikus "díszítése" (balra), valamint a hieroglifáknak megfelelő magyar jelek (jobbra), köztük az ország jelentésű hármas halom, amelynek megfelelője a neolitikumban még "hegy, ország" jelentést rögzített
A Halaf cserépdarab két jelének olvasata a fentiek alapján Dana országa (mai magyarsággal Isten országa). Az "Isteni folyó" értelmezés is lehetséges, de ilyen szópár nem, vagy csak ritkán fordul elő a hieroglifikus szövegek között, míg az "Isten országa" gyakori. Ez a mondat a neolitikumban Dana khur, vagy hasonló hangalakú lehetett. A halmokat ábrázoló "hegy/ország" szójelnek az eredetire valamelyest még emlékeztető mai hangzását az orom és ország szavak töve őrzi. Ez a szótő a nyelvrokonság miatt hasonlít a sumér khur "hegy, ország" hangalakjára.
A mai magyar államcímer hármas halmának és kettős keresztjének az olvasata Egy országa "Isten országa", ami ugyanebbe a gondolati körbe tartozik (4. ábra). A hármas halom és a kettős kereszt előfordul a Halaf kultúra jelei között is (a 32 magyarazonos halaf jel között). Ugyanez a helyzet az Indus-völgyi kultúra esetében is. Itt szintén előfordul a hármas halom és a kettős kereszt, a negyvennél is több magyarazonos jel között. Ezek a jelpárhuzamok a Nemetz Tiborral elvégzett matematikai valószínűségszámítás alapján a jelrendszerek genetikus kapcsolatának köszönhetők.
Az Árpád ház genomja a genetikai kutatás szerint az Indus felső folyásához közel alakult ki (1). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a jeleinket (azaz a világnézetünket, állameszménket, ősvallásunkat és nyelvünket) is e déli szabír/hurri tájról hozta a hun-magyar Árpád dinasztia.
A két jel által jelölt Egy országa "Isten országa" kifejezés kezdetben az égbolt áttetsző kőből rakott boltozatára és a Tejúttal azonos világoszlopra vonatkozhatott. Később került át a jelentés az égi ország mintájára megálmodott földi Magyarországra.
Néhány éve Simo Parpola nyelvész az általa a Halaf-Ubaid útvonalon kialakultnak tartott sumért besorolta az uráli nyelvek közé. A társtudományok kutatási eredményeinek köszönhetően időközben az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az uráli nyelvcsaládba beskatulyázott nyelvek ősének - a végső eredetüket tekintve - nem sok köze van az Urálhoz.
Volt ugyanis egy délről Szibériába érkező, a szabír ős mondatjel előfordulásai alapján szabírnak nevezhető ősnép, amelyik érdemes a figyelmünkre. E szabírok a neolitikumban és a bronzkor hajnalán a Kárpát-Balkán térség, a Termékeny félhold, India és a BMAC kultúra vidékén éltek és hatottak. Később a Szejma-Turbino időszakban működtetett bronzkori kereskedelmi útvonal mentén telephelyeket létesítettek az Altájtól Kínáig, valamint Szibéria északi területein, eljutva az Urálig és Skandináviáig.
Bíborbanszületett Konstantin szerint ez a szabír volt a magyarok régi neve. A szabírok Jordanes szerint az igazi hunok, akik a magyar krónikák szerint a honfoglalók ősei voltak. A világosi fegyverletétel után dominánssá vált, finnugrista alapozású őstörténeti elméletek képviselői azóta is kézzel lábbal tiltakoznak e történeti hagyomány ellen. Már a hun-magyar azonosítás is bántja a szemüket. Legjobban mégis a déli (ókori, vagy még régebbi) szabírok és a magyarság azonosítása borzolja a "Merjünk kicsik lenni!" és a "Mindent másoktól vettünk át" típusú prekoncepcióikat. Persze a tudományos igényű érvek és a tények ellenében a puszta ellenérzéseik nem vezethettek eredményre. Hiszen az e téren kifejtett munkásságuk kimerül a Zsirai Miklós által a szakirodalomban "jogerőre emelt" jelzőosztogatásban (2). Az érdemi kérdésekhez, mint amilyen a magyar közsszavak és az idegen istennevek egyezésének jelensége, hozzá sem tudnak szólni.
Visszatérve a Szejma-Turbino kultúrára, e kereskedelmi állomásokon alakultak ki a később urálinak elkeresztelt nyelvek a lovas fémkereskedők szabír/hurri nyelvének és a helyi nyelveknek a keveredéséből. E nagyívű magyarázatot támasztja alá ama tény, hogy a Halaf-kultúra eddig megismert 32 jele kivétel nélkül magyarazonos és a magyarazonos jelek előfordulnak a fémkereskedők által bejárt útvonalakon is.
A Halaf-kultúra a szabír/hurri területeken virágzott 7-8 ezer éve, tehát jóval a sumérek megjelenése előtt. A jelhasználati hasonlóságok alátámasztják Simo Parpola véleményét arról, hogy a Halaf kultúra lehet az egyik őse az átgondolandó "uráli" nyelvcsaládnak. A fentebb bemutatott Halaf cserépdarab ezen összefüggések miatt fontos kultúrtörténeti emlék.
Jegyzet
(1) A European Journal of Human Genetics folyóiratban megjelent tanulmány Észak-Afganisztán (az ókori Baktria) térségére vezeti vissza az Árpád-ház apai vonalának kialakulását, mintegy 4500 évvel ezelőttre. A kutatás az R-Z2123-as Y-kromoszóma haplocsoport kialakulását a mai Észak-Afganisztán területére tette. Ez egy szűkebb, fiatalabb genetikai ág, amely közvetlenül az Árpád-házhoz vezet.
Az ókori Baktria, illetve a bronzkori Baktria–Margiana régészeti komplexum (BMAC) térségének virágkora Kr. e. 2400–1900 volt. Ez a terület a Hindukus és a Pamír hegységeken keresztül szomszédos az Indus felső folyásának vidékével. Az említett genetikai vizsgálat az apai ágon öröklődő Y-kromoszóma egy mutációját elemezte III. Béla király maradványai alapján. A kutatás szerint a dinasztia apai ősei mintegy 4500 éve éltek Közép-Ázsiának ezen a részén, majd északnyugat felé vándoroltak. Az időszámításunk szerinti első évezred elejére a Dél-Urál (a mai Baskíria) térségébe jutottak, ahol elváltak a mai baskírokban is megtalálható legközelebbi genetikai rokonaiktól.
A más módszerrel végzett újabb archeogenetikai kutatások valamelyest kiegészítették az első tanulmányban felvázolt „észak-afganisztáni kiindulópont” elméletét.
A Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének összefoglalója szerint az újabb archeogenetikai adatok alapján az apai vonal távolabbi ősei az Urál menti bronzkori Szintasta-kultúrában jelentek meg. A Szintasta-kultúra (Kr. e. 2100–1800) a Dél-Urál keleti oldalán egy olyan csomópontban alakult ki, ahol a kelet-európai sztyeppei népességek találkoztak a korszak legfejlettebb fémműves technológiájával. A gyökerei egyszerre mutatnak nyugat felé (Kelet- és Közép-Európa) a genetika és a kerámiák terén, valamint dél felé (Kaukázus, Közel-Kelet és Kárpát–Balkán) a fémművesség és az építészet terén. A régészet és az archeogenetika szerint a Szintasta-kultúra két fő kulturális ág összeolvadásából született meg a Dél-Urál vidékén:
- Az Abasevo- és Fatjanovo-kultúra (erdős-sztyeppei ág). Ezek a népek nyugat felől, a Közép-Dnyeper és a Volga vidékéről érkeztek az Urálhoz. A zsinórdíszes kerámia kultúrájának keleti ágát képviselték, és magukkal hozták az R1a-Z93-as apai genetikai vonalat, valamint a korai rézbányászat ismeretét.
- A Poltavka- és Katakomba-kultúra (sztyeppei ág). A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger északi előteréből keletre húzódó, a Jamnaja-horizontból származó állattenyésztő közösségek adták a helyi sztyeppei alapot. Genetikailag a Szintasta népessége mintegy 60–70%-ban ebből a sztyeppei rétegből, 30–40%-ban pedig korai európai földműves felmenőkből állt össze.
Közvetlen népességvándorlás nem volt a Balkánról vagy Mezopotámiából az Urálba a Szintasta-korban, de a technológiai és kereskedelmi láncolatok egyértelműen összekötötték ezeket a régiókat:
A világ legkorábbi nagy réz- és aranyfeldolgozó központja a Kr. e. V–IV. évezredben a Kárpát–Balkán metallurgiai provincia volt (pl. Várna, Ai Bunar, Tordos–Vinca kör). Az itt kifejlesztett bányászati és öntészeti tudás a Fekete-tenger északi partvidékén (a Tripolje–Kukutyén és a Jamnaja-kultúrákon) keresztül jutott el keletre, a Kaukázus és az Urál térségébe.
A Közel-Kelet és a Kaukázus felé mutató gyökerek: A Kr. e. III. évezredben egy hatalmas, a Fekete-tengert körülölelő kereskedelmi és technológiai hálózat működött (amelyet a régészet Cirkumpontikus metallurgiai provinciának nevez). Ez összekötötte Mezopotámiát, Anatóliát és a Kaukázust (Majkop-kultúra) a kelet-európai sztyeppével. Amikor ez a hálózat Kr. e. 2200 körül az éghajlatváltozás miatt összeomlott, a Kaukázusból és a Fekete-tenger mellékéről származó fémműves mesterek és technológiák északkeletre, az Urál ércben gazdag vidékére költöztek.
A vaskori ázsiai szkítákkal és az ázsiai hunokkal való érintkezés révén jutottak el Mongóliától a Kárpát-medencéig. A Szintasta-kultúra népessége (amely hordozta az R1a-Z93-as apai vonalat) a bronzkorban kelet felé terjeszkedett, létrehozva a hatalmas Andronovo-kultúrát. Ezzel elérték Dél-Szibériát, az Altáj-hegységet és Nyugat-Mongóliát. Az archeogenetikai kutatások szerint a Szintasta-kultúra népessége nem egyedüli őse volt a szkítáknak és a hunoknak, hanem az egyik meghatározó alapösszetevőjük. Amikor ezek a nyugati sztyeppei csoportok megérkeztek az Altáj és Mongólia térségébe, ott már éltek ősi kelet-ázsiai és paleo-szibériai népességek. A két csoport keveredéséből jöttek létre a vaskori ázsiai szkíták (például a paziriki és a tagari kultúra népei), akiknek a génállományában így egyszerre volt jelen a nyugat-eurázsiai (Szintasta/Andronovo) és a kelet-ázsiai örökség. A sztyeppén zajló „érintkezés” valójában évszázadokon át tartó népességkeveredést és kulturális összeolvadást jelentett a kelet felé vándorló sztyeppei pásztorok és a helyi belső-ázsiai népek között.
Ha az R-Z2123-as ágat még tovább követjük visszafelé a genetikai családfán, eljutunk annak szülőágához, az R1a-Z93-as haplocsoporthoz. Ez a tágabb genetikai csoport korábban, az eurázsiai sztyeppén – konkrétan a Dél-Urál keleti oldalán elterülő, bronzkori Szintasta-kultúrában (Kr. e. 2200–1800 körül) – alakult ki és terjedt el nagy tömegben. A Szintasta-kultúra népessége (amely a lovas harci szekerek elterjesztéséről is ismert) az Urál-vidékről rajzott szét Ázsia különböző részeire. Az egyik ilyen dél felé tartó ág jutott el Közép-Ázsiába (Baktriába, a mai Észak-Afganisztán területére), ahol kialakult az Árpád-házra jellemző R-Z2123-as mutáció. A későbbi archeogenetikai kutatások alapján az Árpád-ház apai vonala nem a semmiből jelent meg Észak-Afganisztánban, hanem mélyebb gyökerei még korábban az Urál menti sztyeppéről indultak ki, majd egy nagy közép-ázsiai és belső-ázsiai kitérő (szkíták, ázsiai hunok) után tértek vissza az Urál vidékére, végül pedig a Kárpát-medencébe.
A Kr. e. III. századtól a Belső-Ázsiában kialakuló hsziungnu (ázsiai hun) birodalom magába olvasztotta e szkíta eredetű, vegyes genetikájú népcsoportokat is. A hun elit sírjaiból vett DNS-minták igazolják, hogy a vezető rétegben ugyanúgy megtalálható volt az ősi kelet-ázsiai komponens, mint a nyugat-eurázsiai (sztyeppei/szkíta) vonal – köztük pontosan az az R1a-Z93 / R-Z2123-as apai ág, amelyhez az Árpád-ház is tartozik. A teljes genom elemzése igazolta, hogy mind az Abák, mind az Árpádok genetikai kapcsolatot mutatnak a mongóliai ázsiai hun elit sírjaival.
(2) Az Országos Széchenyi Könyvtárban 2009-ben rendezett nyelvemlék-kiállítás megnyitójára írt cikkeim és nyomában egy Hiller István által kiadott miniszteri utasítás kellett ahhoz is, hogy a majd évszázados szabotázs után végre az MTA is foglalkozzon a székely írással. Évtizednél több idő alatt el is készült egy MTA rováskorpusz. Amikor ezt értékeljük, nem feledkezhetünk meg I. J. Gelb álláspontjáról, aki szerint az írásemlékek leltározása még nem tudomány a nagy kérdések kikerülése mellett. Már pedig itt ez történt. Gondosan elkerülték azon írásemlékek közlését, amelyek szó-, vagy mondatjelként lennének értékelhetők. Így ez a korpusz sem lett több egy finnugrista prekoncepciókat védő, a székely írás végső soron sémi eredeztetését tukmáló történelemhamisító válogatásnál. Véletlenül sem esik szó benne a szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglalás kori leleteken lévő elolvasható írás- és nyelvemlékeinkről, a szójeleink létét pedig Vásáry István szerkesztő kifejezetten le is tagadja. Annak ellenére teszi ezt, hogy Veit Gailelnek az 1500-as évekből fennmaradt feljegyzése, a nikolsburgi ábécében lévő ős, ten és tprus (tapar ős "szabír ős") jelek, a közölt több száz hieroglifikus szöveg, a népi, uralmi és vallási szójelkészletünk tanúsága, köztük különösen az énlakai Egy Isten bilingvis kellőképpen dokumentálja a szó- és mondatjeleink létét.
A Halaf jelek magyarazonos voltát azonban nem tagadják, talán mert a párhuzamosságokat - vonatkozó rovológiai kutatásaik hiányában - észre sem vették.
Irodalom
I. J. Gelb (1952): A Study of Writing, Phoenix Books, The University of Chicago Press
Neparáczki Endre - Nagy L. Péter - Kásler Miklós (2020): Az Árpád-ház filogenetikai eredetének meghatározása III. Béla apai ágának elemzése alapján, A Magyarságkutató Intézet évkönyve, 375-394. oldal
Simo Parpola (2007): Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210.
Simo Parpola (2016): Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2016. Pp. xliv + 426; xxviii + 436.
Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2018): Az "Isten országa" kancsó a veleméri Sindümúzeumban
Varga Géza (2018): Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása
Varga Géza (2018): Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza (2018): A gyulai honfoglalás kori aranyozott bronz jelvény "Ragyogó, ős Dana" mondata
Varga Géza (2018): Az énlakai Egy Isten mondatjel
Varga Géza (2018): Isten szavunk eredete
Varga Géza (2018): Tagar szarvasok "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvencióval
Varga Géza (2019): Közszavak és istennevek
Varga Géza (2020): Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza (2020): Egy paziriki szkíta csodalény hieroglifái
Varga Géza (2024): Zsirai Miklós bukása és a világfa vita
Varga Géza (2024): A sumér dingir hieroglifa magyar megfelelője egy dobronaki hímes tojáson
Varga Géza (2026): Halaf jelhasználat






