A magyar őstörténeti-művelődéstörténeti kutatást a nemzeti írásunk adatai jobban segíthetnék, ha ezt a kivételes lehetőséget a tudomány megfelelően hasznosítaná. Amennyiben e hasznosítási folyamaton végignézünk, akkor több feladatot és kevesebb eredményt sorolhatunk fel. Például nincs egyetértés a székely írás leírása terén sem. Szerencsére az idő kereke előre forog, egyre újabb írásemlékek és megfontolások gazdagítják ezt a szakterületet is.
1. ábra. Az énlakai bilingvis betűzve is (balra lent), meg világfát ábrázoló mondatjelként is (jobbra fent) tartalmazza az Egy (az) Isten mondatot
Püspöki Nagy Péter 1984-ben írta, hogy „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha … vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”
Sándor Klára álláspontja sem kedvezőbb: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni." (Sándor/1996)
Thelegdi János 1598-as Rudimentája még hun jelekről beszélt a székely írásról szólván. Ő sorolta fel első ízben úgy a rovásjeleinket, hogy szakított a korábban divatos, ókori hagyományt őrző vegyes jelsorral és külön listában adta meg az egyetlen hangot jelölő betűinket, szótagjeleinket és capita dictionumainkat (szó- és mondatjeleinket). Ezek közül a mai kutatók jobbára csak a betűinkkel foglalkoznak, a székely írást alfabetikus írásként kezelik, mintha szó-, szótag- és mondatjeleink nem is léteznének. Pedig Veit Gailel pozsonyi honfitársunk az 1500-as évekből fennmaradt feljegyzésében félreérthetetlenül leírja, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak.
A világosi fegyverletételt követően a székely írást elkezdték nem hun, hanem török eredetűnek mondani. Ez járta minden bizonyítás nélkül, vagy másfél évszázadig, míg meg nem jelent a Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írt Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk 1993-ban. Ebben kőkori jeleket, pl. a 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészlet 20 db. székelyazonos jelét is bemutattam. A Nemetz Tibor segítségével elvégzett valószínűségszámításunk szerint e jelhasonlóságok az írásrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhetők.
Ezeket Varga Csaba, majd Genevieve von Petzinger további kőkori barlangi jelekkel egészítette ki. Az utóbbi szerző azonban - mit sem tudván a nemzeti írásunkról - nem ismerte fel, hogy e 10 - 40 000 éves barlangi jelek jó része székelyazonos. A könyvünk megjelenését követő néhány évben Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János is elvetette az ótürk eredeztetést és kijelentette, hogy a székely írás eredete egy rejtély. Az akadémikus tudomány álláspontja az eltelt három évtized alatt sem változott, a meghatározó vonulat ma is a "nem tudjuk" mellett tart ki.
Időközben kiderült, hogy a székely írás nikolsburgi ábécéjének jelsorrendje az eredetileg hurrita (szabír) nyelv rögzítésére használt ugariti ékírás jelsorrendjéhez áll legközelebb. A székely betűk akrofóniájának rekonstrukciója az "u" ( hurrita ushu "őskő, réz") és a "v" (örmény vaske "őskő, vas) rovásjelek esetében is hurrita/urartui szóhoz és jelhez vezetett. Az ókori szabír (hurrita) kapcsolatot erősítik a további, például a Tepe Yahja-i és a sumér jelpárhuzamok (a sumérek szabír eredetűek és Simo Parpola az uráli nyelvek közé sorolta őket).
2017-ben adtam ki a Magyar hieroglif írás c. kötetet, ami a szójeleinkkel és a szójeles írásunkkal foglalkozik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a székely írás végső soron kőkori eredetű hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket használó) változatát használták a szkíták, a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok is. A rövid hieroglifikus szövegek megtalálhatók a népi, uralmi és vallásos jelhasználatban is (1. ábra).
Az Országos Széchenyi Könyvtárban 2009-ben tartott nyelvemlék kiállításon még nem szerepeltek rovásírásos nyelvemlékek, mert a tudomány akkor még úgy tudta, hogy ehhez a rovásírással írt szövegeink nem elég régiek. Néhány erről írt cikkem hatására a tudomány álláspontja megváltozott és ma már az MTA, az MKI és az ELTE kutatói is beszélnek rovásírásos nyelvemlékekről. Igaz, hogy azokat (a bodrog alsóbűi és a szekelyderzsi feliratot), a szójelek létének el nem ismerése és egyetlen hangot jelölő betűként való félreértelmezése miatt nem tudják helyesen elolvasni. Fehér Bence az avar írásemlékek (például a jánoshidai tűtartó) esetében követi el ugyanezt a hibát. Pedig a szójeleink létét az énlakai bilingvis alapján könnyű belátni (1. ábra).
A nyelvemlék kiállításról írt cikkeim által elindított folyamatok egyik eredménye az MTA rováskorpusza. Ebben Benkő Elek és Sándor Klára adathiányra hivatkozva határolódtak el a székely írás eredeztetésétől, holott seregnyi hieroglifikus szövegünket értékelhették volna. Vásáry István szerkesztő felelevenítette az ótürk eredeztetés ötletét arra hivatkozva, hogy a különböző ótürk jelsorokban huszonvalahány székelyazonos jel van. Azt nem említette, hogy a Vincsa kultúra jelei között 49, a kínai írásban pedig 50 hasonló jel akad s az amerikai indiánok népi jelkészletében is van vagy harminc formai azonosság.
Az elmúlt évben újabb kátyuba zökkent a valójában nem is létező magyar akadémikus írástudomány szekere. Pócs Éva írt ugyanis egy dolgozatot, amelyben kifejtette, hogy a honfoglalóknak nem volt világfa képzete, vagy amit annak gondolnak egyesek, arról a világfa volta nem bizonyítható. Mondta ezt akkor, amikor a múzeumaink polcain több száz honfoglalás kori világfa ábrázolás található. Az ellentmondás azért keletkezett, mert az akadémikus tudomány a nemzeti írásunk kutatásától ódzkodik, azt átengedte a kívülállóknak. A régészek, nyelvészek, történészek és néprajzosok egyaránt nem ismerik fel a világfát, mert természethű ábrázolást keresnek, miközben a világfa egy szójelekből alkotott ligatúra, egy hieroglifikus mondatjel (1. ábra). Amihez azonban nem értenek.
Kiszely Istvánnal és Sándor Klárával egyetértünk abban, hogy a rovológia az amatőrök vesszőparipája. Erdélyi Istvánnal és Fehér Bencével pedig abban értünk egyet, hogy írástörténészeket nem képezünk, ezért e téren mindenki autodidakta. Ha az akadémikus tudomány nem tudja elhárítani a nemzeti identitás oszlopa ellen intézett támadást, akkor a magyar értelmiségnek kell megválaszolnia ezt a tudományos kérdést.
A kialakult helyzetben hirdettük meg az Elolvasható világfa konferenciát, amely választ kíván adni Pócs Éva felvetésére a létező honfoglalás kori világfa felmutatásával és a világfa meghatározásának pontosításával.
Irodalom
Felkérés az Elolvasható világfa konferencián való részvételre
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 1-2.füzet
Varga Géza: Thelegdi János: Rudimenta, 1598.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
