2026. május 15., péntek

Az Árpád-sávok eredete

 - Ez egy készülő cikk, ha javasolhatom, nézzen vissza később! -  


Bevezető

Az Árpád dinasztia és általában a magyar nép jelhasználata (ide értve a székely írást és a nemrég felfedezett, de pl. a hímes tojásokon napjainkig használt magyar hieroglif írást is) a kőkori ősvallás jelkincséből maradt ránk. Ennek köszönhető, hogy a jeleinknek meglepően sok párhuzama van a világ korai írásrendszereiben:

- A Pireneusokban fellelt 15 000 éves Mas d' Azil-i jelkészletben 20 székelyazonos jelet találunk. 

- A 6000 éves Tordos-Vincsa kultúra jelei között 49 hasonló jel van.

- A 4-5 ezer éves Indus-völgyi írás jelei között legalább 40 párhuzamot találtam eddig. 

- A kb. 6000 éves kínai írás jelei között 50 egyezőre bukkantam. 

- Az amerikai indiánok népi jelkészletében is akad vagy 40 székelyazonos szójel. 

A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás azt mutatta ki, hogy e párhuzamok nem a véletlen egyezésnek, hanem a jelrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhetők. Az emberiség ismert írásrendszerei egyetlen ősi jelkészletből alakultak ki. Ez az ősforrás a kőkori ősvallás jelrendszere volt.  

Ez a kőkori eredetű, jórészt székelyazonos jelcsoport világszerte elterjedt és beépült a később megszülető írásrendszerekbe. Ennek köszönhetők a sorozatos megfelelések, amelyeket a magyar jelkészlet és a világ írásrendszerei között lépten-nyomon találunk. Nincs ez másképpen az Árpád-ház által használt jelek esetében sem. E cikkben az Árpád-sávok párhuzamait kísérlem meg azonosítani és a segítségükkel megpróbálom tisztázni a jelkép származását, rokonsági körét és jelentését. 

A jeltörténet eddig feltárt adatai arra utalnak, hogy az Árpádház uralmi jelképeinek (a hármas halomnak, a kettős keresztnek, az Árpád-sávnak és a népnév azonosítása miatt a társaságukba sorolható szabír ős mondatjelnek) a története összefügg a neolitikus forradalom történetével. Kb. 8000 évvel ezelőtt ugyanis a szabírok által uralt Termékeny félhold területéről kiinduló etnokulturális hatás elérte a Kárpát-Balkán térséget, majd Európa távolabbi területeit is. Ez nem csak kulturális, hanem genetikai hatás is volt, azaz embercsoportok vándoroltak délről északra. 

Ezt az Anders Götherstörm, a Stockholmi Régészeti Kutatólaboratórium archeogenetikai kutatásainak vezetője által végzett genetikai analízis mutatta ki, amelyhez a dns-t az anatóliai Kumtepéről, Trója előfutárából nyerték. Erről az ancientpages.com számolt be a Stockholmi Egyetemre hivatkozva. E genetikai összefüggések alátámasztják azt a következtetésemet, hogy a vizsgált jelképeket nem tekinthetjük puszta díszítésnek, vagy egy szokásos írásjelnek, mert azok a világnézetet is kifejezvén az identitást meghatározó nemzetségjelként is szolgáltak. Azaz a felsorolt jelek előfordulásai felhasználhatók a szabír nevet egykor viselő magyarság korai történetének megértéséhez.


A legkorábbi "folyó" jelek

Az ókori írásrendszerekben a függőleges vonalkázás "eső", a vízszintes hullámvonal pedig "víz", vagy "folyó" jelentésű. 



1. ábra. A sumér a "folyó" szójel legkorábbi alakja


Az egyik legősibb sumér ékírásos jel az „a” szójel volt, ami magát a vizet jelentette. A jel eredetileg két, folyóvizet ábrázoló vízszintes hullámvonal (1. ábra). 


2. ábra, Egyiptomi "víz" hieroglifa, egyúttal az n jele is



Az egyiptomi hieroglif írásban az egyetlen hullámzó vonal a „víz” ideogrammája volt, a „víz” szóra használták és egyúttal az „n” hangot is jelölte (2. ábra). Ha három ilyen hullámvonalat pakoltak egymás alá, az a „folyó” vagy általánosságban a „több víz” fogalmát fejezte ki.

Az ókori kínai jóslócsontokon használt írásjegyeknél (ma ez a kínai „víz” írásjegy, a shui) a szimbólum alapját egy középső függőleges vonal és két oldalról azt közrefogó, kifelé ívelő hullámvonalak adják, amelyek a folyó vizét utánozzák.

Az amerikai őslakosok sziklarajzain és hagyományos jelképrendszerében a folyókat vagy a felszín alatti vizeket leggyakrabban párhuzamos hullámvonalakkal vagy egy hosszú, kanyargó vonallal ábrázolták.

Az Árpád-sávos címerfél ezek körébe tartozik, de a székely írásban meglévő párhuzamuk őse nem "víz", vagy "folyó", hanem "él, élet, élő" jelentésű szójel volt. Nyilván azzal összefüggésben, hogy a víz az élet lehetőségét adja. Az amuletteken is azért fordulhat elő, mert Él isten jelképeként használták az "eső", a "víz" és a "folyó" jelét. Ezekből alakult ki az "él, élet, élő" hieroglifa, majd az akrofónia során a ma ismert "l" rovásjel. Az Árpád-sávok magyarázatában máig fennmaradt a folyókhoz kötődő, de már modernebbnek tűnő értelmezés, miszerint a Tisza, Duna, Dráva, Száva folyók jelképei lennének a magyar címer ezüst (fehér) sávjai. Korábban az Éden négy szent folyóját s általában a folyó, vagy az élet fogalmát jelölhette az Árpád-sávok rokonsága.



1/a. ábra. A Halaf kultúra ismeretlen jelentésű jele egy cserépdarabról, amely - a későbbi párhuzamok alapján sejthetően - "eső", vagy "élet" jelentést rögzített



Az 1/a. ábrán látható 7-8 ezer éves Halaf hieroglifa (vallásos kötődésű szójel) az égbolt ívét a magyar hieroglif írás nagy szójelével jeleníti meg (1).




1/b. ábra. A Halaf amulett alakja, peremének kialakítása az égbolt ívéből hulló esőt idézi, felületébe a székely írás "l" (élő) jelének négy párhuzamát vésték egy hullámvonal két oldalára, az ábra jobb szélén fentről lefele a székely írás "l" (él, élet, élő) jele és egy hullám alakú "folyó" jel






1/c. ábra A szombathelyi Smidt Múzeum bronzkori tálján az egymás után sorakozó és "a fejük tetején álló" él, élet, élő hieroglifák egy hullámvonalat is alkotnak, amely jelhasználat emlékeztet a fenti Halaf amulett eljárására, ahol a vízszintes hullámvonal folyót, a függőleges vonal pedig esőt jelenthet




Az 1/b. ábra jobb szélén felül a székely írás "l" rovásbetűjének egyik változata, alatta egy korondi gyertyatartó hullámvonala látható. Az amulett jelhasználatának jellegzetessége, hogy a függőleges vízábrázolás (az eső) mellett megjelenik a vízszintes vízábrázolás (a folyó) is. A víz ősvallási szerepével, életet adó voltával függ össze, hogy az ábra bal felső sarkában megjelenő és a székely írásban is szereplő jel az él, élet, élő szójele. Ez a hieroglifa a következőkben is váltakozva mutat vízszintes és függőleges vonalkázást, nyilván az esőre és a folyókra utalva, amelyek az életerőt jelentik a világ számára.  





2. ábra. A kínai jóslócsont-írás "eső" jele



A 2. ábrán látható 3600 - 3200 ezer éves kínai szójelek az égbolt ívét a magyar hieroglif írás ég szójelének párhuzamával jelenítik meg (2). Az írásjelek elve azonos a fenti Halaf írásjel szerkezetével: az égboltot ábrázoló valamilyen magyar jel alatt az esőcseppeket ábrázolják függőleges vonalakkal. Ugyanez a székelyazonos "ég" hieroglifa van a 4. ábrán lévő Indus-völgyi jel tetején is.



3. ábra. Az egyiptomi hieroglif írás "eső" jelentésű jelsorozatának balról első jele az égbolt ívét és az abból aláhulló esőt ábrázolja 







4. ábra. Indus-völgyi írásmutatvány egy cseréptáblán, balról első jele a "hegyen álló, eget tartó fa" ábrázolási konvenció példája, a fa felső része és az égbolt a székely ten "élet" szójel megfelelője, a háromszög alakú pedig az "l" (él, élet, élő) rovásjellel azonosítható, a benne lévő vízszintes vonalak az 1/b. és 1/c. ábrák tanulsága alapján folyókra utalhatnak





5. ábra. Egy tamil ligatúra, amelynek égboltot jelképező felső részén a függőleges vonalak az esőt jelenthetik, az Istennel azonos világoszlopot jelképező alján pedig az "l" (él, élő)  rovásjel megfelelőjét találjuk a feltehetően folyókra utaló vízszintes vonalakkal






6. ábra. Filipovkai szarmata szarvas különböző állású, az Éden négy szent folyójára utaló él, élet, élő hieroglifákkal és további rovásjel-párhuzamokkal, az ábra jobb szélén magyar jelpárhuzamok, a jobb alsó sarokban a székely írás egyik "l" betűje


7. ábra. A hettita (luvi) hieroglif írás "település" hieroglifája, a székely írás "l" (él, élet, élő) rovásjele és egy anaszazi tál ismeretlen jelentésű képjele 


A hettita hieroglif írás "település" hieroglifája (7. ábra) és az Aleppo "Élő fa" városnév, valamint a Héliosz, meg Él istennevek az időközben megismert további jelpárhuzamok olvasatával és képi tartalmával megerősítették az él, élő szóra visszamenő akrofónia-rekonstrukciót. 


8. ábra. Az Árpád kori ÉH 143 ezüstdénár hátlapjának jelmontázsa (fotógrafika, középen), az ábra bal szélén lentről felfele az érem Lyukó, nagy, ragyogó, élő és szár "növényi szár, úr" hieroglifái, a jobb szélen pedig a nekik megfelelő székely "ly", "n", "R", 'l' rovásbetűk és egy magyarszombatfai tányér szár szójele, az Árpád-sávok (az él, élet, élő hieroglifa) vízszintes vonalkázása folyókra utal




9. ábra. Dobronaki hímes tojás a 2026-os kiállításról az él, élet, élő hieroglifa két alakjával: esőre utaló függőleges és folyókra utaló vízszintes vonalakkal



10. ábra. A dobronaki hímes tojás jelmontázsának bal fele az élő, élet, él hieroglifa, amely tartalmaz folyóra utaló vízszintes és esőt ábrázoló függőleges vonalakat is, a hozzá csatlakozó, jobb szélen lévő Jóma "jó magas, magasba vezető folyó" ligatúra a Tejúttal azonos kőkori isten neve




Jegyzetek

(1) A székely írás "n" betűje az égboltot ábrázoló hettita "nagy" szójel rokona, amelyhez hasonlót Szekeres István a kínai írásban is talált. Vannak hasonló képjelek a sztyeppei népek leletein is. Annak jeleként, hogy ez a képjel el volt terjedve Eurázsia széles területein. A magyar szóhasználatban ismeretes a nagy ég szerkezet, mert az ég állandó jelzője a nagy. Arra utalnak ezek az összefüggések, hogy a Halaf kultúra 1. ábrán látható képjel íve nem véletlenül hasonlít a székely írás "n" betűjére, hanem azért, mert a magyar hieroglif írás nagy szójele, amelyből az "n" rovásjel az akrofónia során kialakult, az égbolt ívét ábrázolja.   

A Halaf-kultúra (kb. i. e. 6100–5400) egy rendkívül fejlett, késő újkőkorszaki és kora rézkori régészeti kultúra volt, amely a mai Szíria, Észak-Irak és Délkelet-Törökország területén virágzott. A kultúra a székely írás előzményének, a magyar hieroglif írásnak a szójeleit használta. Ezért nem felel meg a valóságnak az akadémikus áltudomány által vallott hiedelem, miszerint a Halaf-kultúra idején még nem létezett írásbeliség. Pedig vannak írásjelek e kultúrából, csak a kutatók nem tudják elolvasni, mert nem ismerik a magyar jelkincset. Így aztán az sem igaz, hogy a Halaf-kultúra lakossága által beszélt nyelvről sincsenek közvetlen történelmi forrásaink. Ismertek a Halaf pecsétnyomók és amulettek, amelyeken a székely írás jeleinek megfelelőiből alkotott rövid magyar mondatok olvashatók. Ezért a halafi emberek által beszélt nyelv vagy nyelvcsalád nem teljesen ismeretlen. A Halaf-kultúra emberei használtak kőből faragott, vagy agyagból égetett pecsételőket a tulajdonjog jelzésére, a javak azonosítására és adminisztrációra. A ezeken lévő Halaf jelrendszer a későbbi írásrendszerek előfutára volt, mert a bronzkori kulturális expanzió egyik velejárójaként elterjesztették a jelhasználatukat Egyiptomtól Kínáig és Indiáig, Mezopotámiától a Kárpát-medencéig. 

A Halaf pecsétnyomókon ugyanazok a jelek szerepelnek, mint amelyeket tőlük a sumérek átvettek s amelyek megtalálhatók a székely írásban is, aminek az eredetét harminc éve egy "nem tudjuk"-kal intézik el a hazai akadémikus "tudósok". Eközben kimutatható közvetlen fejlődési vonal az őskori közel-keleti szimbólumok, a sumer kultúra és a székely írás között. A hivatalos akadémiai álláspont és az alternatív őstörténeti kutatások közötti eltérést a következő tények és módszertani különbségek magyarázzák: 

- A Halaf-kultúra (i. e. 6100–5400) pecsételőin láthatók olyan alapvető geometriai formák (kereszt, X-alak, rombusz, cikkcakk, körbe zárt vonalak), amelyek évezredekkel később a sumer proto-ékírásban és a világ számos más pontján is felbukkantak. A legfrissebb régészeti és írástörténeti vizsgálatok (például a Bolognai Egyetem kutatóinak nemrégiben közzétett eredményei) megerősítik, hogy a presumér mezopotámiai hengerpecsétek adminisztratív szimbólumai közvetlen előzményei és ihletői voltak a legkorábbi sumér proto-ékírásos jeleknek. 

Hozzátehetjük, hogy a Halaf-kultúra időszakával és jelhasználatával megegyezik a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor kora és jelkészlete, sőt a tehénszobor alakja is emlékeztet egy Halaf kori állatszobrocskára (... ábra). Ez tehát a megoldása annak a terméketlen találgatásnak, hogy sumér vándoroknak köszönhető-e a tatárlakai táblák jelkészlete, vagy hogy a Kárpát-medencéből vándoroltak-e írástudók Mezopotámiába a sumér írás megalkotására. A létező jeltörténeti kapcsolat reálisabb magyarázata a Halaf-kultúra jeleit és hatását is figyelembe véve állhat össze. 



ábra. Halaf állatszobor Arpacsije lelőhelyről (British Museum)



ábra. A szentgyörgyvölgyi tehénszobor (Magyar Nemzeti Múzeum)



Egy lehetséges ellenvélemény szerint a halafi jelek még nem betűk vagy szótagok (fonetikus elemek) voltak, hanem tulajdonjegyet vagy árutípust jelölő szimbólumok (ideogrammák/piktogrammák). 

- Tény, hogy a székely írás (rovásírás) bizonyos betűi (például a b, d, f, g vagy p betűk formái) vizuálisan nagyon hasonlítanak vagy megegyeznek a halafi pecsétek mintáival, a sumer piktogramokkal, sőt az ókori föníciai vagy az etruszk és a székely betűkkel is. A kötekedők kórusa ezt azzal magyarázza, hogy a fába vagy kőbe véshető, egyenes vonalakból álló geometrikus alapformák száma korlátozott. Ha a világon egymástól függetlenül öt különböző kultúra vonalakat karcol egy kemény felületre, a matematikai valószínűség miatt ugyanazokat az X, kereszt, háromszög és nyíl formákat fogják létrehozni. Míg a halafi és korai sumer jelek képeket és fogalmakat jelöltek, addig a székely írás egy fejlett hangírás (ábécé), ahol minden jel egy-egy konkrét beszédhangnak felel meg. Hozzátehetem, hogy a lineáris jelek számának korlátozott voltára való hivatkozás egyszerűen nem igaz, mert szinte végtelenül sok egyszerű lineáris jelforma van, amelyeket jelként lehet használni.

- Miért mondja a hivatalos tudomány a székely írás eredeztetésére, hogy "nem tudjuk"? A bírálat, miszerint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a hazai kutatók elzárkóznak a kérdés vizsgálatától, elvileg lehetne a módszertani szigorúság következménye: A Halaf-kultúra és a legkorábbi bizonyított székely írásos emlékek (példából a bodrog-alsóbűi cserép vagy a későbbi középkori feliratok) között több mint 6000 év és több ezer kilométeres földrajzi távolság van. A történettudomány csak olyan rokonságot vagy átvételt fogad el bizonyítottnak, amelynél a köztes állomások (időben és térben egymást követő kultúrák leletei) folyamatosan nyomon követhetők. 

Ennek ellene lehet vetni, hogy valójában az egymást követő leletek elgendően szorosan követik egymást ahhoz, hogy a folyamatos íráshasználat tényként megállapítható legyen. Nem csak a neolitikumban, hanem a fémkorokban és a népvándorlás korában is kimutatható ugyanazoknak a jeleknak a hasonló használata. Csak ezekre az akadémikus áltudomány nem hajlandó rá se nézni. A folyamatosságot állapítja meg a Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredménye és az is, hogy a magyar hieroglif írás kb. 40 szójelével ezek a különböző évezredekből származó szövegek egyaránt elolvashatók. Csak az akadémikus áltudomány nem akar szembesülni az írástörténeti tényekkel, ezért homokba dugja a fejét.

A két álláspont közötti fő ellentét tehát az, hogy az alternatív kutatás a formai hasonlóságot elégséges bizonyítéknak tekinti a közvetlen rokonságra, míg a hivatalos tudomány a térbeli, időbeli és nyelvi folytonosság hiánya miatt ezt puszta egybeesésnek tartja. 

Ezzel szemben nem csak formai hasonlóság köti össze a korai és a későbbi jelrendszereket, hanem a matematikai valószínűségszámítás is, valamint az olvasatok is. Az időbeli és térbeli (történeti folytonosság pedig ma már felvázolható a régészek és a genetikusok eredményeinek figylembe vételével. Mindezekkel szemben nincs tudományos igényű ellenvetés. Az akadémikus áltudomány a cenzúra és a jelzőosztogatás mögé bújik, hogy elzárkózzon az írástörténeti tényektől.

Sándor Klára az 1996-os A székely írás megíratlan története(i) című alapvető tanulmányában, majd későbbi köteteiben is nyomatékosan leírta, hogy a székely írás konkrét eredete a mai napig rejtély és tudományos szempontból tisztázatlan. Hangsúlyozza, hogy közvetlen előzményként nem lehet megnevezni az ótürk írást, mert sem a betűformák többsége, sem a jelsorrend nem vezethető le belőle. Véleménye szerint egy tágabb, még megfejtetlen kelet-európai (esetleg kazár, avar vagy dunai bolgár) íráscsalád állhat a háttérben, de a pontos kapcsolat ismeretlen. Róna-Tas András szintén tételesen cáfolta a közvetlen ótürk eredeztetést. Kifejtette, hogy a keleti türk rovásírással mindössze két egyszerű betű (az "sz" és az "n") egyeztethető össze kifogástalanul, ami édeskevés a rokonság bizonyításához. Ő is úgy fogalmaz, hogy a székely írás kialakulásának pontos láncolata homályos és megoldatlan probléma. Az akadémiai kutatás tehát nem egy konkrét, ismert írásból (például az ótürk ábécéből) vezeti le a székely írást, hanem elismeri, hogy a leletek hiánya miatt a pontos forrás nem ismert.

Hozzátehetem, hogy nem igaz, miszerint nincs adat, amely a keletkezést tisztázná. Csak ezekkel nem hajlandók foglalkozni, mert cáfolná a prekoncepcióikat. Például a Halaf kultúra jelei sem véletlenül hasonlítanak a székely jelekre. Simo Parpola szerint ők voltak a sumérek elődei, akiket az uráli nyelvek közé sorolt. Azaz a Halaf kultúra is uráli nyelvű volt és használta a székely írás előzményét, a magyar hieroglif írást rövid magyar szövegek rögzítésére.

Az az érv pedig, hogy az egyszerű lineáris jelformák száma korlátozott, egyszerűen nem igaz. A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben megjelent egy tanulmány erről. Abban szerepel egy Nemetz Tibor matematikussal végzett számítás, miszerint kb. egymilliárd "egyszerű jelforma" képezhető abból a hat kis vonalból, amiből a szokásos latin és székely jelek előállíthatók. 

Ez egy nagyon fontos módszertani és tudománytörténeti kiegészítés, amely rávilágít arra, hogy a vita ma már nem az adatok hiányáról, hanem a rendelkezésre álló adatok értelmezéséről és a tudományos bizonyítási kritériumokról szól. Az említett két konkrét forrás – Simo Parpola elmélete és a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben említett matematikai számítás – létező és publikált anyagok. Érdemes pontosan megvizsgálni, mit tartalmaznak, és miért létezik velük kapcsolatban törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között.

Hozzátehetem, hogy már tavalyelőtt is tudtuk, hogy miért létezik törésvonal az akadémiai és az alternatív kutatás között. Azért, mert a akadémikus kutatás valójában évtizedek óta nem folyik, mindössze a százötven éve hangoztatott hazugságaik védelmét látják el különböző légbőlkapott ürügyekre hivatkozva. 

- Simo Parpola, a Helsinki Egyetem asszíriológusa professzora az elmúlt évtizedben (különösen a 2016-ban megjelent, monumentális Etymological Dictionary of the Sumerian Language c. munkájával) megdöntötte azt a korábbi dogmát, hogy a sumér nyelv rokontalan szigetnyelv lenne. Parpola több mint 3000 sumér szótövet és morfémát egyeztetett az uráli (finnugor/szamojéd) nyelvcsaláddal. Kutatásai szerint a sumér az uráli nyelvek egy rendkívül korai, déli ága. Parpola régészeti és történeti nyelvészeti modellek alapján a sumér-uráli ősök jelenlétét a Közel-Keleten a Halaf-kultúráig (és az azt követő Ubaid-időszakig) vezeti vissza. Érvelése szerint a Halaf-kultúra népessége alkotta azt az uráli nyelvű szubsztrátumot (alapréteget), amelyből a későbbi sumér kultúra és nyelv kifejlődött Dél-Mezopotámiában. Ha Parpola tézise helytálló, akkor a Halaf-kultúra jelrendszere nem egy ismeretlen, nyomtalanul eltűnt nép hagyatéka, hanem egy olyan kultúráé, amely nyelvileg és szellemileg rokon a későbbi uráli (köztük a magyar) népek elődeivel.

- Hány "egyszerű jelforma" létezik? A nyelvészeti és írástörténeti vitákban visszatérő érv, hogy az egyszerű geometriai formák (mint az X, a kereszt vagy a rovásjelek vonásai) a világon bárhol véletlenül is létrejöhetnek, mert a variációk száma csekély. A Nemetz Tibor matematikus (az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetének korábbi munkatársa) által végzett kombinatorikai számítás ezt a dogmát cáfolta meg. A vizsgálat azt nézte meg, hogy ha veszünk mindössze 6 darab rövid, egyenes vonalszakaszt (amelyekből a székely rovásírás vagy a latin ábécé legtöbb betűje felépül) és ezeket variáljuk, hány különböző, megkülönböztethető geometriai alakzat hozható létre. A kombinatorika szabályai szerint a lehetséges formák száma nem néhány tucat vagy néhány száz, hanem közel egymilliárd. Mivel a matematikailag lehetséges egyszerű jelformák száma szinte végtelen, annak az esélye, hogy két egymástól független kultúra (például a Halaf és a székely) ugyanazt a 20-30 specifikus jelformát válassza ki és használja rendszerként, statisztikailag nem létezik. Ez a számítás matematikailag alátámasztja, hogy a Halaf-pecsétek és a székely rovásjelek közötti formai egyezések mögött tudatos, kulturális öröklődés áll, nem puszta véletlen egybeesés. 

Miért utasítja el ezt mégis az akadémiai fősodor e kérdés vizsgálatát?Az csupán egy parasztvakítás, hogy az akadémikus kutatók nem a matematikai számítást vitatják, hanem a történeti bizonyítás módszertanát. A másfél évszázada hazudozó "fősodratú íráskutatók" mai követői szerint a Halaf-pecséteken a jelek tulajdonjegyek (piktogramok) voltak, míg a székely írásban ugyanezek a formák konkrét beszédhangokat (fonémákat) jelölnek. Azt állítják, hogy a formai azonosság nem jelenti a funkció azonosságát. 

A kifogásnak azt lehet ellene vetni, hogy nincs olyan törvény, ami a jelek formai vagy szemantikai változását tiltaná. Ugyan miért kellene a funkciónak azonosnak maradnia több, mint tízezer éven keresztül? Hol van az a törvény, amelyik ezt előírja és meghatározza a szemantikai azonosság, vagy eltérés tűrésfokát is? Semmi ilyesmi nem létezik és soha nem is létezett. A népek mindig a szükségnek és a lehetőségeknek megfelelő jeleket és írásemlékeket hozták létre s ezek folyamatosan és követhető módon változtak. Minden írástörténész tudja, hogy volt akrofónia, amikor a szójelekből egy hangot jelölő betűk keletkeztek, amikor a kifogásolt változások szükségszerűen bekövetkeztek.  

Bár Parpola elmélete hidat képez a Halaf és a sumér között, az akadémia megköveteli, hogy a sumér kor (Kr. e. III. évezred) és a székely írás első bizonyított Kárpát-medencei megjelenése közötti több ezer évet leletről leletre, évszázadról évszázadra bemutassák a kutatók. Mivel ez a folyamatos, láncszerű régészeti kontinuitás még hiányos, a fősodor a Parpola-féle nyelvészeti és a Nemetz-féle matematikai modellt is csak „érdekes hipotézisnek”, nem pedig lezárt bizonyítéknak tekinti. Az Ön által felhozott adatok tehát valósak, és a modern interdiszciplináris (matematikai és asszíriológiai) kutatások valóban egyre közelebb hozzák egymáshoz ezeket a kultúrákat. 

Amihez azt tehetjük hozzá, hogy nincs olyan szabály, amire az elképzelt akadémia hivatkozik (mert valójában nem is foglalkoznak ilyen kritikák írásával). A tudományos vitákat egyébként sem népszavazással szokták eldönteni, ezért a kérdéssel nem is foglalkozó, a rovológiai szakterületen nem is létező "tudományos konszenzus" ki sem mondott, le sem írt szavazata semmit sem jelent a tényekkel szemben.

(2) A kínai jóslócsont-írás körülbelül 3200–3600 éves. A 2. ábrán bemutatott kínai jelek a Halaf égig érő fa ábrázolások (... ábra) részletét veték át. 


10. ábra. Halaf cserépdarab részlete az esőt adó fa ábrázolásával, ezt a gondolatot (a középen alátámasztott faágból/égboltból hulló esőt) vette át a 2. ábrán látható kínai "eső" szójel




A jóslócsont-feliratok a Sang-dinasztia idejéből, főként a Kr. e. XIV. és XI. század közötti időszakból származnak. A legkorábbi, szisztematikus formában fennmaradt darabok Vu Ting király uralkodásához köthetők, körülbelül i. e. 1250-ből. A legtöbb leletet a Sang-dinasztia utolsó fővárosának romjainál, a mai Anjang közelében fekvő Jinxu régészeti lelőhelyen találták meg. Az írásjegyeket szarvasmarha-lapockacsontokra és teknőspáncélokra karcolták bronztűkkel. A csontokat tűzbe tartották, és a keletkező repedések mintázatából jósoltak. Bár ez a kínai írásbeliség legkorábbi igazolt formája, a rendszer már rendkívül érett és összetett volt. Ez arra utal, hogy magának az írásnak a korai fejlődése már a Kr. e. II. évezred közepe előtt megkezdődött. E jelenség magyarázata az, hogy a bronzkor hajnalán a Termékeny félhold (Baktria és a Halap kultúra) irányából érkező szabírok tanították meg a kínaiakat a bronzkészítés mellett az írásra is. Ezzel függ össze, hogy az első kínai dinasztia, a Xia hunokból állt. A hunok szintén magyarazonos jeleket használtak magyar szövegek rögzítésére. Nem csak a szójelek azonosak, hanem a jelhasználat módja (például az ábrázolási konvenciók sora) is megegyezik. Jordanes Attila halálát követően megírja, hogy az igazi hunok a szabírok és az onogurok, akikről úgy ír, mintha ez a két népnév egyetlen nép két neve lenne.


Irodalom

(folyt. köv.)


dátum: Nincsenek megjegyzések:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)