A székely írás eredetét kutatva elkerülhetetlen a kelteminári kultúra jelkészletének feltérképezése. A kevés lelet alapján is meglepő, hogy a cserépdarabokon fennmaradt jelek mindegyike Él isten(nő?) kultuszának meglétét tanúsítja. Az edényeken lévő jeleknek a több évezredes és számtalan cikkemben dokumentált szokás szerint a Teremtőre, a Teremtésre és a Teremtés helyszínére kellett utalniuk. Az volt ezzel az eurázsiai és amerikai - a lényegét tekintve közös - ősvallás célja, hogy az edényekből ételt és italt fogyasztó halandó számára a nap minden órájában felidézze, hogy az élet lehetőségét az istentől kapja. Az alábbi párhuzamok és megfontolások, valamint a vonatkozó "uráli/finnugor" és sémi szókészlet alapján ezt az istent a keltemináriak Élnek hívhatták és legalább kezdetben anyaistennőként képzelték el (1-4. ábra).
A kelteminári kultúra Kr. e. 5500–5000 körül, a neolitikum (újkőkor) derekán alakult ki. A legkorábbi kőeszközök és kezdetleges edénytöredékek ebből az időszakból származnak. Fénykora Kr. e. 5000–3500 körül volt, amikor megjelent a jellegzetes, hullámvonalakkal díszített agyagedényművesség és a nagy méretű családi faházak építése. Kései szakasza Kr. e. 3500–3000 körül, a rézkorba (eneolitikumba) való átmenet idején volt, amely során megjelentek a növényi őrlőkövek és a letelepedettebb életmód. A kultúra végül Kr. e. 3000 után olvadt be a környező bronzkori sztyeppei kultúrákba.
A magyar szakirodalomban a kelteminári kultúra és a magyarság kapcsolata elsősorban az uráli (finnugor/ugor) őshaza korábban feltételezett uráli földrajzi elhelyezkedésével, valamint az erre épített és feltételezett korai kulturális érintkezésekkel összefüggésben merült fel.
A XX. század közepén Sz. P. Tolsztov és V. N. Csernyecov megpróbálták a finnugor/ugor népek őshazáját délebbre, Közép-Ázsiába, az Aral-tó vidékére helyezni. E feltételezést az ott virágzó, fejlett neolitikus halász-vadász kelteminári kultúrára alapozták.
A magyar őstörténeti kutatásban Veres Péter etnográfus részletesen foglalkozott azzal, hogy az Urál-vidéki neolitikus kerámiák formája és edénydíszítése szembetűnő egyezést mutat a kelteminári kultúra emlékeivel. Ez igazolja, hogy az északabbra élő uráli közösségek és a déli közép-ázsiai kultúrák között folyamatos és intenzív észak-déli kapcsolat létezett.
A "tudományos konszenzus" álláspontja szerint bár a tárgyi kultúra elemei (pl. a kerámiadíszítési stílusok) északra vándoroltak, a modern magyar szakirodalom (pl. a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az MTA kutatói) elveti azt a nézetet, hogy a finnugor vagy az ugor őshaza Közép-Ázsiában lett volna. Szerintük a kelteminári hatás pusztán technológiai transzferként és kulturális diffúzióként értékelhető, nem etnikai migrációként. A kelteminári kultúra a magyar őstörténeti szakirodalomban egy olyan déli kulturális komponensként jelenik meg, amely komoly technológiai és esztétikai hatást gyakorolt az Urál térségében élő korai vadász-halász közösségekre (az általuk oda képzelt ugor/magyar elődökre), de a kelteminári kultúrát hordozó népességet nem tekintik a magyarság közvetlen ősének.
Hozzátehetem: a dolog fordítva könnyebben elképzelhető, bár a "tudományos konszenzus" fenti álláspontjából csak a jeleink hasonlóságának felismerése érdemes a figyelmünkre. Ez kulturális (világnézeti, nyelvi, jelhasználati) rokonságra utal. Ám azt semmi sem bizonyítja, hogy az "uráli-finnugor" népek a neolitikumban az Urálban éltek volna. Ők csak később, a bronzkorban érkeztek az Urálba.
A neolitikus kelteminári halász-vadász népesség részben beolvadt és átadta helyét a bronzkori Andronovo-kultúrának. Az andronovóiak már fejlett állattenyésztő, fémműves kultúrát alakítottak ki a térségben. Az Andronovo-kultúra népességéből fejlődtek ki a későbbi korai vaskori lovasnomád preszkíta és szkíta törzsek. Ebben a megközelítésben a keltemináriak a szkíták lakóhelyének egyik legkorábbi, helyi kulturális rétegét (szubsztrátumát) alkotják.
Számos orosz kutató a kelteminári kultúra edényművességét (például a fésűs díszítést) a proto-finnugor vagy proto-ugor népekhez köti.
A történettudomány indogermán lobbija persze szeretné a szkítákat indoiráni nyelvű népként azonosítani. A nélkül azonban, hogy a szkíta hieroglifikus írásemlékeket (a jelen cikkben bemutatott kelteminári jelhasználat szkíta kori megfelelőjét) egyáltalán tárgyalta volna. Amint azt sem vették figyelembe, hogy a szkíták több nyelven beszéltek és genetikailag is kevertek voltak, a fennmaradt szkíta szavak jó része pedig egyértelműen a magyar és az uráli/finnugor nyelvekkel rokon (Simo Parpola a sumért is az uráli nyelvek közé sorolta). Oitoszür szkíta napisten neve például a sumér Utu szár istennévnek és a magyar Üdő úr kifejezésnek felel meg. Ha úgy tetszik, a sumér-szkíta istennév ma is érthető magyarul. S létezhetett-e fontosabb és ősibb szó egy bronzkori nyelvben a napisten nevénél?
A modern archeogenetikai vizsgálatok is azt mutatják, hogy a vaskori szkíták rendkívül heterogén, kevert genetikai hátterű törzsszövetség voltak, akik magukba olvasztották a korábbi helyi populációkat is.
A döntő hatást szabír/hurri eleink gyakorolhatták az Altáj és Kína felé vezető kerülő úton Szibériára és az Urál vidékére, amikor az uráli érclelőhelyeknek a bronzkor hajnalán nagyobb gazdasági jelentősége lett és a kiaknázásukra a ló háziasításának köszönhetően komolyabb lehetőség is kínálkozott. A már lóháton ülő, fémkutató és fémekkel kereskedő Szejma-Turbino kultúra nagyjából Kr. e. 2700 és 1500 között létezett, virágzása leginkább a Kr. e. 2120–1500 közötti időszakra tehető. Ekkor a keltemináriak utódai, vagy rokonai, a szabír magyarság egyik csoportja fejtett ki etnokulturális hatást Szibériára, az Urál vidékére és Skandináviára.
Ezért a jelrendszerek kapcsolatának vizsgálata szükséges.
5/b. ábra. Az ég és föld közötti teret betöltő esőt Él istenre utaló vonalak jelzik e Halaf kori cserépdarabon
Irodalom
Konsztantin Mihajlovics Andrejev - Alexander Aleksejevics Vibornov (2021): Ceramic Traditions in the Forest-Steppe Zone of Eastern Europe, Open Archaeology 7: 705–717
Varga Géza (é. n.): Szkíta tartalom
