„1903 augusztusában Szugyijivka (Macsuhi) falu helyi lakosai a »Taraniv jar« (Taranov-szurdok) jobb oldali lejtőjén véletlenül egy korsókkal teli fazekaskemencére bukkantak (14. ábra). 1907-ben M. Makarenko megvizsgálta a fennmaradt leleteket és megvásárolta a korsócskák egy részét (Makarenko 1911, 116–118. o.). Valószínűleg ez volt az utolsó adag termék, amelyet valamilyen okból nem vettek ki a tüzelőberendezésből. 1923-ban M. Rudinszkij a Poltavai Múzeumban végzett munkája során szemlét tartott a helyszínen, és kutatóárkot nyitott a Macsuhi falu közelében felfedezett fazekaskemence helyén (Rudinszkij 1923; 1928, 4. o.). 1963-ban A. Szmilenko kísérletet tett a macsuhi központ felkutatására (Szmilenko 1963, 1–2. o.). A M. Rudinszkij által részben feltárt szkíta temető területén (Rudinszkij 1949; Szuprunenko 2007, 44. o.) találtak néhány »alán típusú« korongolt kerámiatöredéket (Szmilenko 1963, 2. o.)." - írja Jaroszlav Volodarec-Urbanovics az academia.edu-n megjelent tanulmányában. A dolgozatában bemutatott edényeken a magyar államcímer árpádsávjainak megfelelője, az Él hieroglifa egyik változata látható (1. ábra).
A korsók a kancirói típusú (канцерський тип – a Dnyeper-menti Kancirka fazekasközpontról elnevezett) kerámiakörbe tartoznak. Ezt a szakirodalom gyakran „alán típusú” kerámiának is nevezi, mert a készítéstechnikája és formavilága (finom iszapolt agyag, gyorskorongos technika, simított felület) az észak-kaukázusi alán és a sztyeppei nomád (bolgár, avar) hagyományokból ered. E "szakirodalomnak" azonban fogalma sincs a leleteiken olvasható magyar hieroglifákról és hogy akkor sem jut az eszébe a magyar népnév, ha a táj és a korszak ezt indokolná.
A Dnyeper bal parti vidéke (a Poluzirja folyó térsége) a VII. században nem tartozott közvetlenül az Avar Birodalomhoz, hanem az azzal szomszédos, folyton változó sztyeppi–erdőssztyeppi érdekszférában feküdt. A térségre ebben az évszázadban a szláv (ant) törzsszövetség szétesése, a Régi Nagy-Bulgária, majd a Kazár Birodalom térnyerése volt a meghatározó. Mindhárom államnak volt magyar lakossága, ezért a közöttük lévő területen némi joggal találunk magyarul elolvasható rövid hieroglifikus szöveget. A poltavai (Mala Perescsepino-i) leletek között korábban is felbukkantak már magyar hieroglifikus szövegek.
Az Avar Kaganátus hatalmi centruma a Kárpát-medencében volt. Keleti befolyása a VI. század végén és a VII. század elején a Dnyeszter és a Prut folyók vidékéig, legfeljebb az Alsó-Dnyeper sztyeppéjéig ért el. A Dnyeper vidékén 602-ben Baján avar kagán hadvezére, Apszich megsemmisítő csapást mért a bizánciakkal szövetséges antokra (a penykovkai kultúra népességére). Ez persze csak egy büntetőhadjárat volt, nem pedig tartós megszállás vagy közigazgatási beolvasztás.
A "szakirodalom" szerint bár a technológia sztyeppei/alán gyökerű, ezeket az edényeket a VII. századi korai szlávok (az antok / a késői penykovkai kultúra népessége) használták, és helyben is gyártották őket a sztyeppei mesterekkel való szoros együttélés révén. Hozzátehetjük: az elolvasható rövid hieroglifikus szöveg (az edény "díszítése") alapján ezek az "antok" magyarul beszéltek, vagy a magyar kultúra meghatározó hatása alatt éltek.
A szerző a VII. századra teszi a korsók használatát, párhuzamba állítva a híres martinyivkai kincsekkel (ezüst övveretek, fibulák, antropomorf figurák) és a pasztirszkei földvár leletanyagával, amely a "szakirodalom" szerint a korai szláv és a sztyeppei világ legfontosabb találkozási pontja volt.
Az 1. ábrán bemutatott korsó nyakán körbefotó körök a Lyukó istennevet, vagy jelzőt rögzítik.
Az edény hasán lévő díszítés esőt ábrázol és az Él istennevet rögzíti. Az Él hieroglifa változatai vagy 7-8 évezreden át követhetők a Halaf-kultúrától Egyiptomig és Kínáig, meg a sztyeppi kultúrákig, ide értve a Kárpát medence neolitikus és későbbi előfordulásait is. A jelváltozatok közé tartozik a magyar államcímer árpádsávos fele is. Hasonló jelváltozatokat találunk a recens néprajzi anyagban is (2 - 4. ábra).
Az archaikus díszítésű cserépedényekre az ősvallási célok szolgálatában tettek istenneveket, vagy olyan jelmontázsokat, amelyek a Teremtésre és az Édenre emlékeztettek. A haladót ugyanis arra kellett figyelmeztetnie, hogy az elfogyasztott ételt és italt a Teremtőnek köszönheti.
Az ősvallási képzetekkel szorosan összefüggő jelhasználat arra enged következtetni, hogy a magyarság világnézetét azonosító "díszítést" olvashatunk a Macsuhiban fellelt cserépkorsón.
A Macsuhi lelőhelyről szármaszó "alán típusú" korsó kerek száját némi joggal olvassuk el Lyukó-nak, hiszen ezt több esetben - a kapott olvasatok alapján sikeresen - megtehettük már. Gyakran előfordul, hogy a korsó kiöntőnyílása köré oda is rajzolták a kör alakú lyuk, Lyukó jelet, ami félreérthetetlenné teszi az értelmezést (3. ábra). Sőt, ezekben az esetekben a "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció meglétét is nyugtázhatjuk, amely a magyar etnikum azonosítója. Nem véletlenül, hanem az etnokulturális kapcsolatok miatt találjuk meg ezt az ábrázolási konvenciót hun és tagar leleteken, sőt az 531 táján a mervi oázisban a szabírhunok számára készített Szent Koronán is.
A tagar kultúra (Kr. e. VIII–I. század) a dél-szibériai Minuszinszki-medence nagy hatású, szkíta jellegű bronz- és vaskori civilizációja volt. Az okunyevi kultúrának utóda ugyanabban a régióban, az ázsiai hunoknak pedig az egyik közvetlen régészeti és genetikai előzménye.
A "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció magyar etnikumjelző, ugyanis a kör alakú jel csak a magyar hieroglif írásban jelent lyukat. A székely írásban ugyanez a jel a "ly" jele. A rovásírásos nyelvemlékek tanúságát figyelmen kívül hagyó Antal Csaba (1) és Janurik Tamás (2) megpróbálták kétségbevonni a Lyukó szó és istennév korai létezését, vagy hangalakját, ám a törekvéseik kudarcot vallottak. Az ismerethiányt nem lehet a Zsirai óta üzemszerűen alkalmazott finnugrista jelzőosztogatással helyettesíteni. Ha az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején (tehát a kései ómagyar kor végén) feljegyzett nikolsburgi ábécében egymás mellett van "ly" és "l" rovásjel, akkor az annak a kétségtelen bizonyítéka, hogy a magyar nyelvben akkor és azt megelőzően is létezett a kemény "l" és a lágy "ly". Pusztán arról van szó, hogy a kritikusaim vakon bíznak abban a finnugrista nyelvtudományban, amelyik erre nem szolgáltat kellő alapot, mert a rovásírással írt magyar nyelvemlékek százait nem hajlandó figylembe venni.
Amikor tehát valamelyik régészeti leleten, vagy néprajzi tárgyon egy fizikai lyuk köré rajzolják a lyuk, Lyukó jelet, vagy egy ilyen jel közepébe tesznek egy fizikai lyukat, akkor azzal a magyar jelentést, a magyarság jelenlétét dokumentálják.
3. ábra. Szentgyörgyvölgyi korsó a "lyuk jel közepén lyuk" ábrázolási konvencióval, az ábra jobb alsó sarkában a székely írás "ly" (lyuk, Lyukó) és "g" (ég) jele
Jegyzet
(1) Antal Csaba szerint "A kései ómagyarban valamint a magyarral rokonítható nyelvekben sem fordul elő a mélyedésre, nyílásra vonatkozó szónak olyan alakja, melynek kezdőhangja egy palatalizálódott l, azaz ly (jé) ... volt." Ám ez a kinyilatkoztatása, amit a prekoncepciókat szolgáló finnugrista nyelvtörténet kinyilatkoztatásaira alapozhat, nem több a rovásírásos adatok figyelmen kívül hagyásánál. Például a honfoglalás kori bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredéken le van írva a Nagyon nagy Lyukónak mondat. Ezt azonban elintézhetőnek véli az "erősen kétes olvasat" jelző kiosztásával. Ugyanígy teljesen figyelmen kívül hagyja a hieroglifikus előfordulások sorát, vagy a kései ómagyar kor végén lejegyzett nikolsburgi ábécében lévő "ly" betű tanúvallomását is. Ám az eljárása, amikor a szakmai érveket jelzőosztogatással próbálja meg helyettesíteni, csak a hozzá nem értésének és emberi alkalmatlanságának a bizonyítéka.
(2) Janurik Tamás az MTA által szervezett dilettáns ellenes kultúrhadjárat részeként írt egy cikket
Irodalom
Antal Csaba (2023): »Lyukak a szakértelemben: Varga Géza téveszméi a székely írás ’ly’ rovásbetűjével kapcsolatban, Lyukó Napisten és a lyuk meséje
Varga Géza (2018): A hunok magyar nyelvűségét alátámasztó "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció
Varga Géza (2019): Andronovo edény az "Élő Ak" mondattal
Szentpéteri József: Ifjúkori feljegyzések az Ermitázs egy különleges kiállítási vitrinjéről. Mala Perescsepino, 1912 - az úgynevezett "poltavai kincs" tulajdonjelei
Varga Géza (2020): A Lyukó istent megidéző tejesköcsög
Varga Géza (2021): A poltavai (mala perescsepinoi) ezüstedény-készlet jeleinek olvasata
Varga Géza (2021): Istenidéző szertartás szövegkönyve a Szent Koronán
Varga Géza: A Keszthely-kultúra öntvényének Ragyogó Nap úr mondata
Varga Géza (2021): A Mala Perescsepinói kincs magyar szójelei
Varga Géza (2026): Az árpádsávok eredete
Varga Géza (2026): Az Allah és Él istennevek megfelelője a veleméri Sindümúzeum cserépedényén
Varga Géza (2026): Az Él úr mondatot rögzítő őrségi világfa
