„1903 augusztusában Szugyijivka (Macsuhi) falu helyi lakosai a »Taraniv jar« (Taranov-szurdok) jobb oldali lejtőjén véletlenül egy korsókkal teli fazekaskemencére bukkantak (14. ábra). 1907-ben M. Makarenko megvizsgálta a fennmaradt leleteket és megvásárolta a korsócskák egy részét (Makarenko 1911, 116–118. o.). Valószínűleg ez volt az utolsó adag termék, amelyet valamilyen okból nem vettek ki a tüzelőberendezésből. 1923-ban M. Rudinszkij a Poltavai Múzeumban végzett munkája során szemlét tartott a helyszínen, és kutatóárkot nyitott a Macsuhi falu közelében felfedezett fazekaskemence helyén (Rudinszkij 1923; 1928, 4. o.). 1963-ban A. Szmilenko kísérletet tett a macsuhi központ felkutatására (Szmilenko 1963, 1–2. o.). A M. Rudinszkij által részben feltárt szkíta temető területén (Rudinszkij 1949; Szuprunenko 2007, 44. o.) találtak néhány »alán típusú« korongolt kerámiatöredéket (Szmilenko 1963, 2. o.)." - írja Jaroszlav Volodarec-Urbanovics az academia.edu-n megjelent tanulmányában. A dolgozatában bemutatott egyik korsón a magyar államcímer árpádsávjainak rokona, az Él hieroglifa egyik változata látható a Lyukó hieroglifa vízszintes vonalai alatt (1. ábra).
A korsók a Dnyeper-menti Kancirka fazekasközpontról elnevezett kerámiakörbe tartoznak. A szakirodalom ezt gyakran „alán típusú” kerámiának is nevezi, mert készítéstechnikája és formavilága (finom iszapolt agyag, gyorskorongos technika, simított felület) az észak-kaukázusi alán és a sztyeppei nomád (bolgár, avar) hagyományokból ered. E "szakirodalom" azonban nem ismeri fel a leleteken lévő magyar hieroglifákat (ősvallási kötődésű szójeleket) és akkor sem jut az eszébe a magyar népnév, ha a táj és a korszak ezt indokolná.
A Dnyeper bal parti vidéke (a Poluzirja folyó térsége) a VII. században nem tartozott közvetlenül az Avar Birodalomhoz, hanem az azzal szomszédos, folyton változó sztyeppi–erdőssztyeppi érdekszférában feküdt. A térségre ebben az évszázadban a szláv (ant) törzsszövetség szétesése, a Régi Nagy-Bulgária, majd a Kazár Birodalom térnyerése volt a meghatározó. Az avar, a bolgár és a kazár államnak egyaránt jórészt magyar volt a lakossága, ezért a közöttük lévő területen némi joggal találunk magyarul elolvasható rövid hieroglifikus szöveget. A poltavai (Mala Perescsepino-i) leletek között korábban is felbukkantak már magyar hieroglifikus szövegek.
Az Avar Kaganátus hatalmi centruma a Kárpát-medencében volt. Keleti befolyása a VI. század végén és a VII. század elején a Dnyeszter és a Prut folyók vidékéig, legfeljebb az Alsó-Dnyeper sztyeppéjéig ért el. A Dnyeper vidékén 602-ben Baján avar kagán hadvezére, Apszich megsemmisítő csapást mért a bizánciakkal szövetséges antokra (a penykovkai kultúra népességére). Ez persze csak egy büntetőhadjárat volt, nem tartós megszállás vagy közigazgatási beolvasztás.
A "szakirodalom" szerint, bár a technológia sztyeppei/alán gyökerű, ezeket az edényeket a VII. századi korai szlávok (az antok / a késői penykovkai kultúra népessége) használták, és helyben is gyártották őket a sztyeppei mesterekkel való szoros együttélés révén. Hozzátehetjük: az elolvasható rövid hieroglifikus szöveg (az edény "díszítése") alapján ezek az "antok" magyarul beszéltek, vagy a magyar kultúra meghatározó hatása alatt éltek.
A szerző a VII. századra teszi a korsók használatát, párhuzamba állítva a híres martinovkai kincsekkel (ezüst övveretek, fibulák, antropomorf figurák) és a pasztirszkei földvár leletanyagával, amely a "szakirodalom" szerint a korai szláv és a sztyeppei világ legfontosabb találkozási pontja volt.
Az 1. ábrán bemutatott korsó nyakán körbefutó körök a Lyukó istennevet, vagy jelzőt rögzítik. E körök közepén van a korsó szája, azaz a "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció előfordulásával van dolgunk, amely magyar etnikumhatározó.
Az edény hasán lévő díszítés esőt ábrázol és az Él istennevet rögzíti. Az Él hieroglifa változatai vagy 7-8 évezreden át követhetők a Halaf-kultúrától Egyiptomig, Indiáig és Kínáig, meg a sztyeppéig, ide értve a Kárpát medence neolitikus és későbbi előfordulásait is. A jelváltozatok közé tartozik a magyar államcímer árpádsávos fele, de hasonló jelváltozatokat találunk a recens néprajzi anyagban is (2 - 4. ábra).
Az "alán típusú" korsón lévő két hieroglifa együttesen a Lyukó Él mondatot rögzíti, ami két istennévből, vagy -jelzőből áll. Az archaikus díszítésű cserépedényekre az ősvallási célok szolgálatában tettek istenneveket, vagy olyan jelmontázsokat, amelyek a Teremtést és az Édent idézik. A halandót ugyanis arra kellett figyelmeztetnie, hogy az elfogyasztott ételt és italt a Teremtőnek köszönheti.
A Macsuhi lelőhelyről származó "alán típusú" korsó kerek száját némi joggal olvassuk el lyuk, Lyukó-nak, hiszen egy lyukról van szó. Gyakran előfordul és ebben az "alán" esetben is ezt látjuk, hogy a korsó kiöntőnyílása köré odarajzolták a kör alakú lyuk, Lyukó jelet, ami félreérthetetlenné teszi a fizikai lyuk értelmezését (3. ábra). Ez esetekben a "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció meglétét nyugtázhatjuk. Az etnokulturális kapcsolatok miatt találjuk meg ezt az ábrázolási konvenciót hun és tagar leleteken is.
A tagar kultúra (Kr. e. VIII–I. század) a dél-szibériai Minuszinszki-medence nagy hatású, szkíta jellegű bronz- és vaskori civilizációja volt. Az okunyevi kultúrának utóda ugyanabban a régióban, az ázsiai hunoknak pedig az egyik közvetlen régészeti és genetikai előzménye.
A "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció magyar etnikumjelző, ugyanis a kör alakú jel csak a magyar hieroglif írásban jelent lyukat. E hieroglifából eredeztethető a székely írás "ly" betűje. A rovásírásos nyelvemlékek tanúságát figyelmen kívül hagyó Antal Csaba (1) és Janurik Tamás (2) megpróbálták kétségbevonni a Lyukó szó és istennév létezését, meg a hangalakját, ám a törekvéseik kudarcot vallottak. A nyelvtörténeti ismeretek hiányát nem lehet a Zsirai mintájú iparszerű jelzőosztogatással pótolni. Ha az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején (tehát a kései ómagyar kor végén) feljegyzett nikolsburgi ábécé igen régi jelsorrendjében egymás mellett van a "ly" és az "l" rovásjel, akkor az annak a kétségtelen bizonyítéka, hogy a magyar nyelvben a kései ómagyar kor végén és azt megelőzően is létezett a "kemény l" és a "lágy l" (a "ly"). Pusztán arról van szó, hogy a kritikusaim vakon bíznak a finnugrista nyelvtudomány ítéletében. Pedig az erre nem szolgáltatott kellő okot, hiszen a rovásírással írt magyar nyelvemlékek százait sohasem volt hajlandó figyelembe venni. Ami azt jelenti, hogy nem ismerheti kellőképpen a magyar nyelvtörténet korszakait sem (3).
Amikor tehát valamelyik régészeti leleten, vagy néprajzi tárgyon egy fizikai lyuk köré rajzolják a lyuk, Lyukó hieroglifát, vagy egy ilyen jel közepébe tesznek egy fizikai lyukat, akkor azzal a magyar jelentést, a magyarság jelenlétét dokumentálják.
3. ábra. Szentgyörgyvölgyi korsó a "lyuk jel közepén lyuk" ábrázolási konvencióval, az ábra jobb alsó sarkában a székely írás "ly" (lyuk, Lyukó) és "g" (ég) jele
Jegyzet
(1) Antal Csaba szerint "A kései ómagyarban valamint a magyarral rokonítható nyelvekben sem fordul elő a mélyedésre, nyílásra vonatkozó szónak olyan alakja, melynek kezdőhangja egy palatalizálódott l, azaz ly (jé) ... volt." Ám ez a kinyilatkoztatása, amit a prekoncepciókat szolgáló finnugrista nyelvtörténet álláspontjára alapozhat, nem több a rovásírásos adatok figyelmen kívül hagyásánál. Például a honfoglalás kori bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredékre ráírták a Nagyon nagy Lyukónak mondatot. Ezt azonban elintézhetőnek véli az "erősen kétes olvasat" jelző kiosztásával. Ugyanígy teljesen figyelmen kívül hagyja a további hieroglifikus előfordulások sorát, vagy a kései ómagyar kor végén lejegyzett nikolsburgi ábécében lévő "ly" betű tanúvallomását is. Ám az eljárás, amikor a szakmai érveket jelzőosztogatással próbálják meg helyettesíteni, csak a hozzá nem értés és az emberi alkalmatlanság emlékműve.
(2) Janurik Tamás az MTA által szervezett dilettánsellenes kultúrhadjárat részeként írt egy cikket. A korábbi cikkem kritikájával egy vitát kezdeményezett, amelyben azonban nem jutottunk közelebb egymás nézetéhez. Ama csoport álláspontját képviseli, amelyik a hieroglifikus írásemlékeink tárgyalásától folyamatosan elzárkózik és ezért csodaszámba menne, ha megbízható lenne a véleménye magyar írástörténeti kérdésekben. Az ő "nyelvtudománya" a korai adatokra tudatosan nem figyelt, például a sumért rokontalan szigetnyelvnek minősítette, mert a sumér-magyar rokonság tárgyalása is cáfolta volna a történelemhamisító prekoncepciókat.
Janurik Tamás érvelésének legnagyobb hibája a tökéletes érzéketlensége a rovológiai adatok iránt. Mintha azok nem is léteznének. Ha igaza lenne a luk/lik-lyuk szóeleji hangváltozás kései időpontját illetően, akkor meg kellene magyaráznia, hogy az 1400-as évek végén, vagy az 1500-as évek elején keletkezett nikolsburgi ábécében miért van két "l"-féle rovásbetűnk (az egyik a lyuk/Lyukó, a másik meg az Él, élő szóból alakult ki az esetleg évezredekkel korábbi akrofónia során). Azt írja, hogy "még a kései ómagyar korban sem volt a lik szónak lyuk hangzása, nehezen fogadható el az, hogy évezredekkel azelőtt – még „a magyar nyelv szkíta korában” – ezt a szót lyuknak mondták volna, és ezért használták volna fel a székely–magyar "ly" rovásjelet a szkíta–hun–székely–magyar Lyukó főisten hieroglifikus szójeleként". Holott az álláspontját cáfoló nikolsburgi ábécét már közel száz éve ismeri a tudomány.
(3) A hivatalos NAT tankönyvek a százszámra elolvasott nyelvemléktömeg dacára azt a történelemhamisító tételt tanítják a gyanútlan magyar diákseregnek, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti (szkíta, szarmata, hun, avar és honfoglalás korban) nem volt nyelv- és írásemlék. Pedig a múzeumok polcain százszámra vannak olyan régészeti leletek, amelyeken rövid hieroglifikus írásemlékek vannak. Csak ezeket nem képesek sem elolvasni, sem hasznosítani.
Irodalom
Antal Csaba (2023): »Lyukak a szakértelemben: Varga Géza téveszméi a székely írás ’ly’ rovásbetűjével kapcsolatban, Lyukó Napisten és a lyuk meséje
Janurik Tamás: A lyuk és a tyúk esete a szkíta-hun-székely-magyar főistennel (academia.edu)
Jaroszlav Volodarec-Urbanovics ():
Varga Géza (2018): A hunok magyar nyelvűségét alátámasztó "lyuk jel közepén fizikai lyuk" ábrázolási konvenció
Varga Géza (2018): A szentgyörgyvölgyi korsó Lyukó és ég jeles világmodellje
Varga Géza (2018): Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?
Varga Géza (2019): Andronovo edény az "Élő Ak" mondattal
Szentpéteri József: Ifjúkori feljegyzések az Ermitázs egy különleges kiállítási vitrinjéről. Mala Perescsepino, 1912 - az úgynevezett "poltavai kincs" tulajdonjelei
Varga Géza (2020): A Lyukó istent megidéző tejesköcsög
Varga Géza (2021): A poltavai (mala perescsepinoi) ezüstedény-készlet jeleinek olvasata
Varga Géza (2021): Istenidéző szertartás szövegkönyve a Szent Koronán
Varga Géza: A Keszthely-kultúra öntvényének Ragyogó Nap úr mondata
Varga Géza (2021): A Mala Perescsepinói kincs magyar szójelei
Varga Géza (2022): Mit mond a székely írás eredetéről a nikolsburgi ábécé?
Varga Géza (2024): Zsirai Miklós bukása és a világfa vita
Varga Géza (2025): Az orosi V. századi hun jelvény istenidéző szertartási szövegkönyve
Varga Géza (2026): Az árpádsávok eredete
Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete
Varga Géza (2026): Az Allah és Él istennevek megfelelője a veleméri Sindümúzeum cserépedényén
Varga Géza (2026): Az Él úr mondatot rögzítő őrségi világfa
