"A galgóci volt az első tarsolylemez, amely honfoglalóink sírjából előkerült." - írja a szerveto.hu ismeretlen szerzője a galgóci tarsolylemezről írt cikkében. E szerint "Rómer Flóris 1869-ben első írásában már megsejtette valódi rendeltetését. 1871-es írásában azonban már előkerült a szolyvai lemez, amelyet Lehoczky Tivadar süvegdísznek tartott, így Rómer is csatlakozott véleményéhez. A lemezek valódi rendeltetésére csak a század végén a bezdédi és a bodrogvécsi lemezek előkerülése vetett fényt, ugyanis ezeknél előkerültek a bőrtarsoly maradványa is. A lemez kidolgozása honfoglalás kori ötvösművészetünk egyik kiemelkedő darabja. A mintát éles szerszámmal kirajzolták majd szurokba helyezték, és a hátteret mélyebbre kalapálták. A minta végtelen hálóba szerkesztett palmettákból és indákból áll, és talán legszebb megfogalmazása honfoglalóink mintakincsének. Nem kétséges, hogy a palmetták az életfát, vagy világfát jelképezték a táltos hitű magyarság szemében."
Ez a leírás helyesen azonosítja egymással a palmettát és a világfát. A szerzője azonban semmit sem mond arról, hogy e "palmetták" valójában elolvasható mondatjelek - pedig ez az olvasat támasztaná alá legjobban az álláspontját.
1. ábra. A galgóci honfoglalás kori tarsolylemezen a Tejút hasadékában karácsonykor újjászülető istent idéző, világfát ábrázoló képszerű szöveg ismétlődik
Benkő István a julianusbarátai.blog.hu-n így ír a leletről A tarsolylemezek I. rész c. cikkben: "Az első tarsolylemez 1868 nyarán a felvidéki Galgócon egy árokásáskor került elő. Rómer Flóris régész már a következő évben részletesen ismertette is a megtalált tárgyat, helyesen felismerve annak használati módját – tűzszerszám tartó bőrtarsoly fedőlapja - egyúttal megjegyezve, hogy alakja erősen emlékeztet a huszárok tarsolyának formájára." A tarsolylemez mintakincsét azonban - talán a "tudományos konszenzus" farvizében maradás érdekében óvakodva a világfa, vagy a hieroglifáink (ősvallási kötődésű szójeleink) felismerésétől - "hálóba rendezett palmetták"-nak tartja.
Szabó Géza Az állati és növényi díszítés alán-iráni kapcsolatai c. cikkében említi a galgóci tarsolylemezt. László Gyulára hivatkozik, aki szerint a hasonló ékszerek készítői ismerték az általuk alkalmazott szimbólumok (például a gally) mélyebb, finomabb és általánosabb szimbolikáját. Ősi keleti stilisztikai elemként említi az életfát és a "levélcsokrot" is. Kétségtelen - mondja Szabó Géza - hogy a motívum alapeleme minden esetben az erősen stilizált növény indákkal. Az ábrázolásokon szereplő növényt tévesen azonosítja a komlóval. A világfa ugyanis nem életszerű, hanem jelszerű, ezért minden botanikai azonosítása eleve reménytelen próbálkozás. Talán a Sándor Klára és Zsirai Miklós köre által kiosztott jelzők akadályozták meg a szerzőt abban, hogy a feltárt mitológiai és írástörténeti vonatkozásokat figyelembe vegye (Varga/2014, Varga/2017/323 és 401).
2. ábra. A galgóci tarsolylemez a Tejút hasadékában kelő napistent jelképezi egy elolvasható "levélcsokor", azaz a hieroglifákból összeállított világfa ábrázolásával
Joggal mondja, hogy a galgóci minta emlékeztet a tiszabezdédi tarsolylemez mintájára, mert mindkét "minta" elolvasható mondatjelet tartalmaz. Mégsem ejt szót arról, hogy ezek a Tejút hasadékában kelő napistent ábrázolják szójelek segítségével (2. és 4. ábra, valamint Varga/2017). A "szakma" úgy tudhatja a nemrég ismételten lebukott Zsirai Miklós tudományon kívüli gúnyolódásai és Róna Tas András félrevezető intelme (1) szellemében, hogy nem kötelessége, sőt kerülendő a kívülállók ötleteinek észrevétele.
Csakhogy ez a felismerés - mint az számomra is utóbb derült ki - nem az én felfedezésem. Az őriszentpéteri néhai Varga Ottó atya tájékoztatása szerint ezt a tudást (hogy a mandorla a Tejút hasadékában karácsonykor kelő napistent idézi) a katolikus papoknak az Ars sacra tantárgy keretében nagyjából 2000 éve folyamatosan tanítják. Ami azt is jelenti, hogy a világfát idézi és ősvallási hagyománynak tekintendő az a faábrázolás, amelyiken megjelenik a hasadék és/vagy a Nap.
4. ábra. A Csupor István által közölt 1746-os erdélyi bokály jelekből összeállított világfájának hasadékában megjelenő sugaras Nap megvilágítja az ősvallási jelentőségű csillagászati kép ábrázolási hagyományát, a világfát alkotó jelek között jól azonosítható az ős és a ten (együtt: Isten) hieroglifa
Az emberiség emlékezete és a vallástudományt is magába foglaló Tudomány számára nem ismeretlen a Tejút hasadékában kelő Nap képe. Ezen ismeretekről csak a finnugrista szemellenzőt viselők gondolhatják, hogy a képviseletükhöz különleges fantáziagazdagságra van szükség. Miközben csak az írni-olvasni tudás egyik próbájáról van szó. Ha kőkori eleink intelligenciája elegendő volt e szellemes és szép írás kialakításához, akkor elvárhatjuk a jelen tudósaitól is, hogy e kőkori szellemi szintre emelkedve elolvassák a ránk maradt szövegeket.
Az évente ismétlődő csillagászati pillanat értékelését a karácsonyhoz kötődő ünnepkör, a magyar ősvallás világfája, a magyar népművészet (4. ábra) és rovásírásunk ős szójele (3. ábra) napjainkig megőrízte. A Planetáriumban pedig bármikor ellenőrizhető maga a csillagászati jelenség. Ennek az ősi tudásnak köszönhetően szerepel a korai magyar templomokban is a mandorla, benne Jézus Krisztussal.
A vallásos emlékezetben megmaradt csillagászati kép (a Tejút hasadékában kelő napisten), valamint az ős és a ten hieroglifánk (az Isten ligatúra) felismerése azonosítja az elolvasható világfát is. Ha az Isten szó elolvasható a galgóci tarsolylemezen (már pedig elolvasható), akkor ott a világfa egyik ábrázolását látjuk. Pillanatnyilag azonban a rovásírásunkat nem ismerő akadémikus "tudomány" berkeiben Pócs Éva cikke nyomán egy számukra megoldhatatlan vita folyik arról, hogy a honfoglalóknak volt-e saját világfa képzete. Miközben a múzeumok polcain százszámra hevernek az elolvasható honfoglalás kori világfa ábrázolások.
A "tudományos konszenzus" képviselőinek a tudatába nem jutott el a vallásban és a rovológiában megőrzött tudás. Nem képesek az ismert részletek összerakására, sőt ha azt összerakva elébük rakom, akkor sem tudják hasznosítani. Mert nem maradt következmény nélkül, hogy a muszkahagyás a magyar ősvallás létét is tagadta, a vallástudományt és a rovásírást pedig nem forrásként, hanem elpusztítandóként, letagadandóként, vagy agyonhallgatandóként kezelte. A jogos kritikát megfogalmazó kívülállónak pedig kiosztják a szakmailag és etikailag is bukott Zsirai Miklóstól örökölt finnugrista jelzőkészletet.
Szabó Géza sem említi, hogy ez a galgóci minta magyar hieroglifákból (ősvallási kötődésű szójelekből) áll. Talán azért, mert akkor nem lehetne alán-iráni eredetűnek sejtetni a honfoglalók mintakincsét? (2)
A tarsolylemez mondatai
5. ábra. A galgóci tarsolylemez Ős ten nagy szár (mai magyarsággal: Isteni nagyúr) mondatjele, amelynek meghatározó eleme az ős és a ten hieroglifa (mai magyarsággal az Isten szó)
7. ábra. A galgóci tarsolylemez Lyukó nagy szár (mai magyarsággal: Lyukó nagyúr) mondatjele
Jegyzet
(1) Róna-Tas András jelentette ki, hogy a tudománynak nem feladata a dilettánsok ötleteire való válaszolgatás. Hozzátehetem: a hasonló téveszmék a történelemhamisítást szolgálják. Ugyanis megakadályozzák a kutatókat a prekoncepciók miatt szándékosan figyelmen kívül hagyott tények hasznosításában és a finnugrista deszkamodell hibáinak felismerésében.
(2) A háttérben a "szakmát" uraló rovásellenes közhangulat állhat.
Sándor Klára az 1996-ban megjelent dolgozatában elismeri a "tudományos konszenzus" idegenkedését és vonakodását a székely írástól s hogy a székely írás egy "agyonhallgatott és félreértelmezett ismerethalmaz". Igaza van.
A kritikusokról előadott téves indoklása azonban leleplezhető. Nem az a baj, hogy mi dilettánsok vagyunk és hamisítunk, hanem, hogy az akadémikus áltudomány hazudik és a hazudozást - a jelek szerint - vég nélkül folytatni kívánja. Ezért nem szabad felfigyelnie régészeinknek a leleteiken rovásjelekből formált világfákra. A finnugrizmus azt szeretné elhitetni, hogy minden kultúrjavunkat másoktól vettük át (például a palmettáinkat Iránból). E parasztvakítást azonban jelentősen korlátozza a székely írás léte.
Mint azt Sándor Klára írja:
"A székely rovásírás kutatásával (sőt a kutatási eredmények alkalmazásával) szemben tapasztalható idegenkedés több okra vezethető vissza. Az egyik valószínűleg az a múlt században kialakult előítélet, amelyet a kezdeti kételkedés után a hamisítványok gyártása váltott ki, és amely nemcsak átformálódott, hanem föl is erősödött a századunkban könyvtárnyivá duzzadt műkedvelő munkáknak köszönhetően: elővigyázatos kutató vonakodva köti a nevét olyan tárgyhoz, amelyről jobbára csak tudománytalan, délibábos írások jelennek meg."
Kideríthető, hogy Sándor Klára mit ért "tudománytalan, délibábos" írás alatt, mert írásának mindjárt az ötödik bekezdésében említi a jórészt általam írt és szerkesztett könyvet. Szerinte ez "egy olyan kötet, amely fantáziagazdagságát és dilettantizmusát tekintve csak a magyar-sumerológusok meghatározó alapmunkáival mérhető össze". Ez persze semmiféle mérce szerint nem tudományos igényű kritika, mert egy tudományos vitában erőtlen a szimpla jelzőosztogatás.
Ráadásul az azóta eltelt idő engem igazolt a kötetben tárgyalt három fontos kérdésben is.
- Az első az említett sumerológia. Sándor Klára cikke írásakor még az volt az uralkodó vélemény, hogy a sumér rokontalan szigetnyelv. Tudtuk persze, hogy ez nem igaz, de a mi véleményünk annak ellenére sem számított, hogy Götz László érvek sorát szállította a Keleten kél a Nap c. munkájában. Idővel azonban Csúcs Sándor is elismerte, hogy nincs rokontalan szigetnyelv, Simo Parpola meg kifejezetten bevette az uráli nyelvek közé a sumért. Vagyis Sándor Klára hiába hivatkozott Komoróczy Géza téveszmeterjesztő pamfletjére, a nyelvtudomány előre lépett azóta és engem igazolt a sumerológia kérdésében is. Minderre a fordulatra azért került sor, mert a finnugrizmus nyelvrokonságról vallott fogalomrendszere és gyakorlata alapvetően tudománytalan s ez előbb utóbb kiderült.
- A másik a székely írás eredeztetése. Azt írja e tárgyban Sándor Klára, hogy a tudomány számára minden alapvető kérdés tisztázatlan. Azaz a cikke írásakor hiányzott alóla az a piedesztál, ahonnan ítélkezhetne s ilyesmire azóta sem sikerült szert tennie. Ő maga korábban - Róna-Tas András és az akadémikus áltudomány véleményét követve - ótürk eredetűnek gondolta a székely írást. Ám a kötetünk elolvasása után és az azóta eltelt három évtized alatt is folyamatosan azt írja, hogy fogalma sincs a székely írás eredetéről. Az én álláspontomat eközben nem kellett megváltoztatnom, mert az előkerült hieroglifikus írásemlékek engem támasztanak alá. Folyamatosan az a véleményem, hogy a székely írás a szkíta-hun-avar-magyar nép saját alkotása és semmi ok sincs arra, hogy ezt megváltoztassam. Azaz Sándor Klárának nagy a mellénye, de a székely írás eredetéről közreadott tudása ezt nem indokolja. A legutóbb az MTA rováskorpuszában 2021-ben kifejtett álláspontja szerint adathiány miatt nem tud nyilatkozni e kérdésben. Ez persze megint nem igaz, hiszen több száz hieroglifikus nyelvemlékünk van, amelyek olvasatát tálcán kínáltam nekik, de hozzáértés és bátorság hiányában inkább úgy tesz, mintha nem lenne adatunk a kérdés eldöntésére.
- A harmadik a nikolsburgi ábécében szereplő tprus mondatjelünk értelmezése és olvasata. Ezt a számára szégyenletes történetet A temporius téveszme diadalútja c. cikkben már megírtam, nincs szükség a megismétlésére.
Irodalom
Szabó Géza Az állati és növényi díszítés alan-iráni kapcsolatai (academia.edu)
Benkő István: A tarsolylemezek I. rész (julianusbarátai.blog.hu)
Götz László: Keleten kél a Nap
Csupor István: Erdély népi kerámiaművészete 1700-1900 - I. kötet - Bővített második kiadás, Novella Könyvkiadói és Könyvker Kft, 2022.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
