Aleppo (arabul: حلب, Ḥalab) Észak-Szíria legfontosabb városa, az ország második legnépesebb települése. A világ egyik, a legrégebbi idők óta folyamatosan lakott városa, amely évezredeken át fontos kereskedelmi csomópont volt a Selyemút mentén. A város nevére nincs általánosan elfogadott magyarázat. Már a Kr. e. III. évezredben megjelenik az eblai táblákon Ha-lam formában, a hettiták pedig Halpa néven emlegették.
1/b. ábra. Világfa elolvasható ábrázolása a dobronaki hímes tojásról
1/c. ábra. A dobronaki hímes tojás élő hieroglifája
A 2026-os dobronaki hímestojás-kiállításon figyeltem fel több hímestojásra, amelyeken az élő hieroglifa mellett egy világfa-ábrázolást lehet látni (1. ábra).
Az élő hieroglifa azonosítható a magyar államcímer árpádsávos felével és a székely írás "l" betűjével is.
A világfa-ábrázolások a tojásokon eltérőek, de a magyar hieroglif írás segítségével mindegyik elolvasható.
A két ábrázolási egységet (az élő hieroglifát és a fát) együttesen alkalmazó hímes tojások besorolhatók az élő + fa típusba. Azaz a magyar hímes tojásokon (1/a. ábra), de az Árpád kori érmeken is (2/c. ábra) van egy "élő + fa" ábrázolási konvenció. Ezek választ adnak arra a kérdésre, hogy az életfa elnevezés eredeti-e, vagy recens. A magyar változatok alapján nem valamiféle modern tudós elnevezésről, hanem az ókorból ránk maradt szóhasználatról lehet szó.
2/b. ábra. A filippovkai szarmata szarvas testén két állásban is megjelenik a hettita (luviai) "város, település" jelre hasonlító hieroglifa, az ábra jobb alsó sarkában a székely írás "l" (élő) jelének archaikus formája
Az Aleppo városnév hettita Halpa eredetije alapján azt is megsejthetjük, hogy mennyire régi, honnan származhat és mit jelent ez az elnevezés.
A hettitákra az tereli a figyelmünket, hogy a hettita (luviai) hieroglif írásnak van egy "település" jelentésű szójele (2/a. ábra), amelyik a hímes tojásokon előfordulő élő jelre, a magyar árpádsávos címerfélre, egyúttal a székely írás "l" betűjére is hasonlít. Az élő jel használata azonban nem korlátozódott egyetlen népre. A széles körű elterjedtségére jellemző, hogy az Indus-völgyi kultúra jelkészletében is megtalálható kb. 40 további magyarazonos jel társaságában (2/d. ábra).
A szarmata jelhasználat az egyik lehetséges történelmi kapcsolatra is rámutat, amikor az élő jel átkerülhetett a Kárpát-medencébe (2/b. ábra). A szarmaták (a médek és mitannik utódai) ugyanis már a római kor előtt belakták a Kárpát-medencét és nagy tömegeik váltak a mai magyarság részévé. Persze a magyar hieroglif írás jelkészlete már a kőkorban általánosan ismert és elterjedt volt a Pireneusoktól Amerikáig. Azonban a jelhasználat rétegei és az olyan jellegzetességek, mint amilyen ez az "élő + fa" ábrázolási konvenció is, elkülöníthetők és követhetők.
Sokáig kérdéses volt az "l" rovásjel akrofóniája, mert az él, élő, élet feloldás nem látszott egyeztethetőnek a hettita szójel "település, város" jelentésével. Végül az Aleppó városnév hettita Halpa változata és a dobronaki hímestojás segített választ adni e kérdésre.
- A városnév hal előtagja ugyanis a görög Heliosz napisten nevével rokon, amelyben az élő szavunk megfelelője rejtőzik. Ez rokonítható Allah nevével és az elohim "istenek" szóval is. A fenti istennevek és a magyar élő szó esetében tapasztalható megfelelés nem egyedi eset. Általánosan elterjedt, hogy a magyar nyelv közszavai idegen népek istenneveivel rokoníthatók. Ez a tömeges nyelvi-ősvallási összefüggés történeti következtetések levonását indokolja a paleolitikum végére vonatkozóan, miszerint a magyar kultúra egykor jelentős hatást gyakorolt a környezetére.
- A városnév pa utótagjának fa jelentését a Jaffa, egykori Joppe ("Jó fa" - VG) városnév és a polisz - falu megfelelés alapján meg lehet közelíteni. Jaffa neve is több évezredes előzményekre megy vissza, például a Kr. e. XV. századi egyiptomi feljegyzésekben Yapu néven említik. Kimutatható egy szóeleji p-f hangváltozás.
E három szó (Alpa, Yapu, polisz) a települések erős kötődéséről árulkodik a Tejúttal és az Istennel azonosított világfához. Azt, hogy a fa az Istenhez kötődik, onnan lehet sejteni, hogy az élő és a jó is a magyarok istenének jelzője, amelyből a bronzkori és ókori környezetben istennevek alakultak ki. Azaz a bronzkori települések az ott gyakorolt fakultuszról voltak nevezetesek leginkább az alapításuk és a névadásuk idején, amire talán a paleolitikum végén került sor.
Assur "ős szár, ősúr" város neve is kötődik valamiképpen a fakultuszhoz, amiről az asszír világfa-ábrázolások árulkodnak. Ez a szó- és jelhasználat, ősvallási nézetrendszer a presumér szabíroknak (másik nevükön hurritáknak) köszönhető, akik Asszíria alapnépességét adták. Ide tartozik, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár szerint a magyarok régi neve a szabír (nála szavartü aszfalü).
E bronzkori fakultusz jelhasználata megőrződött a magyar hímestojások (1/a. ábra) és az Árpád kori érmek jelhasználatában is (2/c. ábra). A magyar hieroglifikus jelhasználat segítségével ama ősvallási gondolattársítást kifejező szóösszetétel maradt ránk, amelyik vagy ötezer évvel ezelőtt Aleppó "Élő fa, életfa" nevét is megalkotta. Nem csupán a néhány utalással jelzett történelmi összefüggés (a szabír - szarmata - magyar azonosság, vagy kapcsolat) ad lehetőséget e következtetésre. Érvként kell figyelembe venni a magyar jelkészlet párhuzamait is.
A sumér írás, a hettita (luviai) hieroglif írás, a Tepe Yahyai jelkészlet, a bübloszi pszeudohieroglifikus írás esetében 20-20, A Tordos-Vincsa kultúra esetében 49, az Indus-völgyi írás esetében 40 magyarazonos jelet találunk. A Nemetz Tibor segítségével elvégzett matematikai valószínűségszámítás alapján ezek az egyezések nem a véletlennek, hanem az írásrendszerek genetikai összefüggésének köszönhetők. Már pedig ezek az eredetileg az ősvallási számára kialakított jelek a világnézethez, az állameszméhez és a nyelvhez kötődnek, tehát valamilyen mértékben etnikumhatározóak. Alátámasztják Bíborbanszületett Konstantin tájékoztatását a magyarok és a szabírok azonosságáról. Különösen fontos adatsort jelentenek a nikolsburgi ábécében megőrződött szabír ős mondatjelünk párhuzamai, amelyek Egyiptomtól az Indus-völgyig és a Kárpát-Balkán térségtől az etruszkokig őrizték meg a korábbi népnevünket.
2/c. ábra. Az élő hieroglifa (az árpádsávok) és faábrázolás az Árpád kori ÉH 143 dénár hátlapján, az olvasat: Lyukó a nagyon nagy ragyogó élő úr
Irodalom
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
