A különös, római kor utáni feliratot harmadszorra közöltem a 2000-ben megjelent A székelység eredete c. kötet 171. oldalán. Korábban már két régész is közzétette, de egyikük sem vette észre, hogy jelei a székely írás jeleivel azonosíthatók. A "mi" régészeink már csak ilyenek.
Ez - sajnos - egy szokásos eljárás, aminek megértése megérne egy misét. Ugyanez történt a budapesti hun jelvény esetében is, amelynek a felületét még le is reszelték a Magyar Nemzeti Múzeumban Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes vezetése idején, Tomka Gábor főigazgató-helyettes pedig letagadta róla a rovásjeleket.
Ezt a rovástagadó eljárást nem lehet véletlenek sorozatának tekinteni, mert Sándor Klára a nevezetes 1996-os tanulmányában (A székely írás megíratlan története(i?). Erdélyi Múzeum 58, 83–93.) kifejezetten meg is fogalmazta, hogy "azt sem lehet tudni, miért kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni". Ma Sándor Klára írja az MTA berkeiben készülő rováskorpuszt, borítékolható téveszmékkel, például a "tprus" mondatjelünk magyarázatát illetően, amelyet a professzorával, Róna-Tas Andrással együtt kitagadnak a nikolsburgi ábécéből.
A Tolna megyei súly rovásfeliratának "szakemberek" általi fel nem ismerése is a hazai felsőoktatás ellenségképző gyakorlatával, az onnan kikerülők szemellenzőjével összefüggésben maradt el eddig?
Ez - sajnos - egy szokásos eljárás, aminek megértése megérne egy misét. Ugyanez történt a budapesti hun jelvény esetében is, amelynek a felületét még le is reszelték a Magyar Nemzeti Múzeumban Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes vezetése idején, Tomka Gábor főigazgató-helyettes pedig letagadta róla a rovásjeleket.
Ezt a rovástagadó eljárást nem lehet véletlenek sorozatának tekinteni, mert Sándor Klára a nevezetes 1996-os tanulmányában (A székely írás megíratlan története(i?). Erdélyi Múzeum 58, 83–93.) kifejezetten meg is fogalmazta, hogy "azt sem lehet tudni, miért kell ezzel az írással egyáltalán foglalkozni". Ma Sándor Klára írja az MTA berkeiben készülő rováskorpuszt, borítékolható téveszmékkel, például a "tprus" mondatjelünk magyarázatát illetően, amelyet a professzorával, Róna-Tas Andrással együtt kitagadnak a nikolsburgi ábécéből.
A Tolna megyei súly rovásfeliratának "szakemberek" általi fel nem ismerése is a hazai felsőoktatás ellenségképző gyakorlatával, az onnan kikerülők szemellenzőjével összefüggésben maradt el eddig?
1. ábra. A Tolna megyei hun kori (római kor utáni) súlysorozat rovásfeliratának a magánhangzók jelöletlensége miatt több olvasata is lehetséges, az egyik: Keszi Dénesné, a másik: Kész a Dionysiana
Álljon itt bevezetőként az akkor megjelent ismertető kis mértékben bővített és módosított változata:
A Tolna megyei súlysorozat
Ilon Gábor régész (1996/118) pontos leletismertetés, irodalmi hivatkozás és olvasat nélkül közölte a kis feliratot (1. ábra). E hiányok annál is inkább szembetűnőek, mert a felirat mindegyik
jele egyeztethető székely rovásjelekkel s így a jelsor nagyobb figyelmet érdemelne. Első ízben Dr. Soproni Sándor közölte 1967-ben. Leírása szerint kölesdi,
vagy környékbeli gazdálkodó találta a hat súlyból álló sorozatot, amelynek négy darabján
kisebb feliratok láthatók. A súlyok formája szokatlan, nincs analógiájuk, pontos lelőkörülményeik is ismeretlenek. A tulajdonosukra és a leletek korára vonatkozóan kevés
támponttal rendelkezünk. A szerző szerint
mindössze az egyik súlyon szokatlan
formájú latin betűkkel írt Verus név
nyújthatna a meghatározáshoz támpontot.
A tulajdonos nevét ugyanis néha
feltüntetik a súlyokon.
A Verus név azonban önmagában
nem bizonyíthatja a súlyok római kori
származását, mert ez a forma a Vera változataként
ma is használatos Magyarországon,
az Imrus, Endrus, Irmus,
vagy a Csibus becenévhez hasonlóan. Használhatóbb kiindulási adat magánál a névnél a VERUS latin betűs írásmódja, amely
azonban annyira szokatlan, hogy talán a VERUS olvasat sem minden kétség nélküli.
Az
eltérések persze magyarázhatók régies, provinciális, esetleg római kor utáni romlott írásmódként
is.
További - a fentieknél fontosabb - támpontot adnak a négy nagyobb súlyon található
súly-jelzések. Ezek sem mindig kifogástalanok. A hiteles súlytól egy 263 grammos dextáns
esetében találunk lényeges (9,88 gr-os) eltérést, a többi súlynál az eltérés csak 0,983
és 3,59 gramm közötti. Mint a szerző is írja: az 57.83.25.2. leltári számú dextáns elő- és
hátlapján lévő jelzések eltérőek, amennyiben a két jelzés súlyegysége nem egyezik és az
előlapon látható jelzésnél maga a súly ténylegesen nehezebb. Ezek az eltérések azonban
többnyire magyarázhatóak.
Úgy tűnik, hogy a lelettárgyak és felirataik valóban a római kori jelölési és súlyrendszer
elterjedési körzetéhez, pontosabban annak utóéletéhez és határterületéhez tartozhattak.
Ez azonban - valljuk be - meglehetősen tág intervallumot jelent, mert végső soron
e római hagyatékhoz tartozik a ma használt latin betűs írásunk is. A súlysorozat valószínűleg a római kor után a Dunántúlon tovább élő kevert (latin és hun), magyarul beszélő és a székely
rovásírás elődjét is használó népcsoport emléke.
A Soproni Sándor által súlyjelölésnek tekintett feliratok egyike ugyanis nem súlyjelölés. Az általa közölt jeltáblázat szerint az uncia jele a vízszintes vonás, amely a tízest jelölő X mellé írva 10 unciát jelent. Hasonló jelölés valóban látható az 57.83.25.1. leltári számú súlyon, ahol egy X alatt van a vízszintes vonás. A szerző szerint ugyanezen súly hátlapján is jelölték volna a 10 unciát, de az általa említett X valójában egy kereszt, a vízszintes vonal helyett pedig egy függőleges szerepel a kereszt mellett - s ezek korántsem lényegtelen eltérések (1. ábra). Ráadásul e két jelet egy jelsor közepéből - összefüggéseiből - ragadta ki a szerző.
A Soproni Sándor által súlyjelölésnek tekintett feliratok egyike ugyanis nem súlyjelölés. Az általa közölt jeltáblázat szerint az uncia jele a vízszintes vonás, amely a tízest jelölő X mellé írva 10 unciát jelent. Hasonló jelölés valóban látható az 57.83.25.1. leltári számú súlyon, ahol egy X alatt van a vízszintes vonás. A szerző szerint ugyanezen súly hátlapján is jelölték volna a 10 unciát, de az általa említett X valójában egy kereszt, a vízszintes vonal helyett pedig egy függőleges szerepel a kereszt mellett - s ezek korántsem lényegtelen eltérések (1. ábra). Ráadásul e két jelet egy jelsor közepéből - összefüggéseiből - ragadta ki a szerző.
Mégis, egy római kor utáni provincia keleti elemekkel ötvözött súly- és íráshasználatának emlékei lehetnek e kis ólomsúlyok. A minden esetlegessége ellenére is harmonikusnak
tűnő képet nem annyira a székely rovásírás jeleinek felbukkanása, mint inkább
az egyik olvasat (a KeSZi DéNeSNé) túlságosan is mai magyarsága zavarja.
Pusztán a székely rovásírás használata a római kor után korántsem lenne elfogadhatatlan,
mert - mint azt fentebb láttuk - a hunok és az avarok régészeti hagyatékából több
székely betűs (pontosabban a magyar hieroglif írás jeleivel, tehát a székely írás elődjével írt) feliratot ismerünk (2. ábra).
2. ábra. A Gizella-kincs avar eredetű turulos fibulája tele van a magyar hieroglif írás jeleivel
Az utóbbi súly jelsorozatát (1. ábra) Soproni Sándor így írja le: „A hátlapon halványan
bekarcolva a perem körül elmosódott szöveg olvasható, feloldása kissé problematikus.
Olvasására az alábbi feloldást ajánljuk: A szó közepén elhelyezkedő' X és a mellette lévő
vonal feltehetően szintén 10 unciát jelent. Ez a két betű kissé halványabb, mint a többi,
s ez indokolná - az egyébként szokatlan megoldásunkat - hogy a szövegből két betűt
külön kiemelünk. A 10 uncia megfelel leletünk tényleges súlyának. A fennmaradó betűk
retrográd olvasata az VNCIAS szót adná (a V és N betűk, valamint az 1 és C betűk egybe
vannak írva).”
Az olvasatot a szerző maga is a „problematikus”, „szokatlan” és „retrográd” jelzőkkel
jellemzi, amelyekkel egyet lehet érteni. Ezért hagyhatta említetlenül Ilon Gábor is e
sikertelen feloldási kísérletet.
A kérdéses jelsorról (1. ábra) a székely betűkkel való összevetés után kiderül, hogy csak mássalhangzókat tartalmaz. Az első, azaz jobb szélső jelforma (a székely írás "harmadik k" betűje) eddig csak két emlékről ismert. A budapesti hun jelvényen szintén a „k” hangot jelöli (3. ábra).
A kérdéses jelsorról (1. ábra) a székely betűkkel való összevetés után kiderül, hogy csak mássalhangzókat tartalmaz. Az első, azaz jobb szélső jelforma (a székely írás "harmadik k" betűje) eddig csak két emlékről ismert. A budapesti hun jelvényen szintén a „k” hangot jelöli (3. ábra).
3. ábra. A budapesti hun jelvény rajza, fent a betűkkel írt éSZAKi szó, amelyben a magánhangzók a hangzóugratásnak nevezett szabálynak megfelelően nincsenek jelölve, alul pedig a sarok szójel, azaz a szöveg olvasata: északi sarok
Ugyanez a jel a másik előforduláson, a csíkszentmártoni római katolikus templom 1501-ből származó
feliratában az „ö” jele (Forrai/1994/297).
A jel képszerűbb párhuzamai élére állított kétcsúcsú hegyet ábrázolnak, amelynek
csúcsai jobbra mutatnak. Ez a jel az ótürk írásban az "ök, ük, kö, kü" szótagjelcsoport jele, amit a törökök a hunok magyar nyelvéből vehettek át - ugyanis a török nyelvben nincs kő/kű szó, míg a magyarban van. Azaz a jel eredetileg a „kő” szójele lehetett - innen származhat a két eltérő hangérték (a "k" és az "ö/ő"), amely egy jelhasadás eredménye (Varga/1998/63).
A jelsor további elemei nem kívánnak magyarázatot: a jelhasonlóságok
alapján minden további nélkül feltehető, hogy székely rovásjelekről vagy
rokonaikról van szó.
A magánhangzókkal való kiegészítésem persze lehet téves, ezért a KeSZi DéNeSNé vagy a KéSZ a DioNySiaNa olvasatok talán nem minden részletükben helyesek.
Csak az egyik mássalhangzó formája utal a hozzá tartozó magánhangzóra. Ez a felül
kis zászlót viselő „s” amely Csallány Dezső (1963/52) felismerése szerint egy mély
hangrendű szótagcsoport jele - azaz elsősorban az „a”, „i”, „o”, „u” hangok társulhatnak
az „s”-hez. E szerint a KeSZi DéNeSuNé, vagy hasonló értelmezés is elképzelhető.
A magánhangzó-variációk miatt további olvasatok is kidolgozhatók, s ezek között
olyan is akadhat, amely a súlyjelölések archaikusságához jobban illik.
Kiegészíthetem a fenti leírást azzal, hogy Friedrich Klára ugyanezt a szöveget Ősz Dénesné alakban olvasta el, mert a jobbról első jel ismertebb hangalakját használta (de az "ö/ő"-ként való használatára is csak egyetlen példa van).
A Tolna megyei súly feliratának újabb olvasata: Kész a Dionysiana
A vizsgált szöveg második olvasata: a KéSZ a DioNySiaNa is. A Dionysiana egy hun-utód kori keresztény irat, amelyet a Dunántúlon írt egy korabeli szkíta (azaz hun) egyházi személy, Dionysius Exiguus. Róla ezt írja a Keresztény Lexikon:
A lexikonból egy jelentős hun keresztény személyiségről értesülünk, aki a keleti irodalom és szellemiség Európával való megismertetésében vezető szerepet játszott. Az ő életében készült el az első magyar nyelvű bibliafordítás is a Kaukázus északi lejtőin élő szabírhunok, azaz Dionysios magyar nemzettársai számára. Ebben a korban egy eleven keresztény hun szellemi pezsgést feltételezhetünk és tapasztalhatunk, aminek része és bizonyítéka lehet ez a piciny rovásfelirat is. Hun őseink Attila halála után meghatározó hatással voltak a fiatal keresztény egyházra, amelybe a keleti egyház és a keleti magyarság szellemi alkotásait továbbították. Talán ezzel függ össze, hogy a korai (esetleg avar alapozású?) templomainkban székely rovásjelekkel rokon jelképeket találunk (5. ábra).
Ha a mai köztudatot gazdagíthatjuk egy ilyen nagyszerű keresztény hun szerző alakjának felidézésével, akkor talán abban sincs okunk kételkedni, hogy a szkíta keresztény egyházfiak szellemi hagyatéka legalább töredékeiben ránk maradhatott - akár egy súlysorozat egyik darabján is.
Természetesen ez sem tekinthető biztos olvasatnak, csupán az olvasási lehetőségek kétségbeejtő változatosságát illusztrálja ez is. Mégis, egy elképzelhető megoldásként illik figyelembe vennünk. Ez esetben a római kor utáni időszak és a nyelv is egyezik. Persze nem könnyű megmagyarázni, hogy ha a hun-utód korban elkészült egy ilyen nevezetes írásmű, akkor annak a bejelentésére miért éppen egy súlyon került sor? Elképzelhető, hogy a Dunántúlon alkotó szerző egy levélben maga jelentette be tudós szkíta társainak, akik az Al-Duna vidékén éltek, hogy elkészült a nagy mű s ezen üzenet lényegét leírta rovásjelekkel is (talán, mert nem minden címzett tudott latinul?) a keze ügyébe eső első tárgyra is, piszkozatképpen. Vagy egy írnoktársának adta át, aki a levelet latinul, esetleg görögül írta meg, de a szerző kérésére beszúrt a levélbe egy rovásírással írt mondatot is? Az persze lehetséges, hogy mégsem a keresztény írásmű szerzője írta e rovásjeleket, mert talán nem nevezte volna el a saját nevéről a munkáját. Inkább hihető, hogy valamelyik kortársa, vagy későbbi tisztelője adta a szerző nevét e dolgozatnak. Zavaró az is, hogy a szöveg rovás "s" betűje helyett helyesen a rovás "sz"-nek kellene szerepelnie, ha a szót "sz" hanggal ejtették. Ezt a hibát ma is, sokan elkövetik (példa erre a MASAT műholddal az égbe röpített hibás rovásfelirat is), de ez e népszerűség ellenére sem felel meg a helyesírási elveknek.
Azt, hogy ez az egyházi mű a Dunántúlon készült el, a felirat általam adott első olvasatának közreadása előtt olvastam valahol, de a kézirat összeállításakor már nem emlékeztem a dolgozatra, ezért - az olvasó szíves elnézését kérve - a dunántúli készülést sem akkor nem tudtam, sem most nem tudom forrással alátámasztani. Ezért akkor nem is tettem említést erről a lehetséges olvasatról. Talán Artner Edgár, vagy más szerzők kitűnő munkáinak tanulmányozása során újra rábukkanok az adatra. Mindenesetre a Keresztény Lexikon szerint a Dionysiana szerzője Szkítiában, azaz nagy valószínűséggel az Al-Duna menti hun államban született, ahol a Róna-Tas András által feltételezett óbalkáni rovásírást használták. E tájon éltek blakok is (nem a vlahok, azaz románok, hanem egy sztyeppi nép), akiktől Kézai szerint a székelyek átvették az írásukat. A professzor úr feltételezésével ellentétben mi azt gondoljuk, hogy ez az óbalkáni írás nem görög, hanem hun eredetű volt. Ennek az óbalkáni hun írásnak lehet az egyik dunántúli mutatványa, vagy párhuzama a Tolna megyei súly most ismertetett felirata.
Az írásemlék bemutatott feloldásai minden bizonytalanságuk ellenére is jók lehetnek arra, hogy nemzeti írásunk létezésére emlékeztesse egyes kutatóinkat. Amikor a székely írás kialakulásáról, a Quardusat-féle bibliafordítás lehetséges írásáról, az óbalkáni hun írásról, vagy a savariai Iseum területéről előkerült szabír jelekről gondolkozunk, akkor ezt a kis Tolna megyei írásemléket nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Magyar, vagy a magyar nyelv segítségével megérthető szavaknak és írásemlékeknek, jeleknek e tájon való felbukkanása a római időkben korántsem lenne példa nélküli. Az Iseum területén is találtak magyar hieroglifákkal írt, magyarul elolvasható írásemléket. Hivatkozhatunk két további, nyelvi adatra is. Az egyik a Balaton latinok által (is) használt neve, a Pelso. Ez mai magyarsággal „belső”, „Bél isten”, „fiú isten” jelentésű. A másik az Ammianus Marcellinusnál fennmaradt „marha” szó, amelyet ugyan iráni nyelvből is magyaráznak, a párhuzam azonban ennek ellenére létezik.
Kiegészíthetem a fenti leírást azzal, hogy Friedrich Klára ugyanezt a szöveget Ősz Dénesné alakban olvasta el, mert a jobbról első jel ismertebb hangalakját használta (de az "ö/ő"-ként való használatára is csak egyetlen példa van).
A Tolna megyei súly feliratának újabb olvasata: Kész a Dionysiana
A vizsgált szöveg második olvasata: a KéSZ a DioNySiaNa is. A Dionysiana egy hun-utód kori keresztény irat, amelyet a Dunántúlon írt egy korabeli szkíta (azaz hun) egyházi személy, Dionysius Exiguus. Róla ezt írja a Keresztény Lexikon:
4. ábra. A Katolikus Lexikon szócikke a szkíta (azaz hun) keresztény Dionysius Exiguusról, akinek a fent említett Dionysiana című munkáját is bejelentheti a Tolna megyei súly felirata
A lexikonból egy jelentős hun keresztény személyiségről értesülünk, aki a keleti irodalom és szellemiség Európával való megismertetésében vezető szerepet játszott. Az ő életében készült el az első magyar nyelvű bibliafordítás is a Kaukázus északi lejtőin élő szabírhunok, azaz Dionysios magyar nemzettársai számára. Ebben a korban egy eleven keresztény hun szellemi pezsgést feltételezhetünk és tapasztalhatunk, aminek része és bizonyítéka lehet ez a piciny rovásfelirat is. Hun őseink Attila halála után meghatározó hatással voltak a fiatal keresztény egyházra, amelybe a keleti egyház és a keleti magyarság szellemi alkotásait továbbították. Talán ezzel függ össze, hogy a korai (esetleg avar alapozású?) templomainkban székely rovásjelekkel rokon jelképeket találunk (5. ábra).
5. ábra. A nagytótlaki körtemplom mennyezetfreskója a székely írás "us" (ős) jelének felel meg, a körtemplomok divatja a Kaukázussal mutat szoros rokonságot
Ha a mai köztudatot gazdagíthatjuk egy ilyen nagyszerű keresztény hun szerző alakjának felidézésével, akkor talán abban sincs okunk kételkedni, hogy a szkíta keresztény egyházfiak szellemi hagyatéka legalább töredékeiben ránk maradhatott - akár egy súlysorozat egyik darabján is.
Természetesen ez sem tekinthető biztos olvasatnak, csupán az olvasási lehetőségek kétségbeejtő változatosságát illusztrálja ez is. Mégis, egy elképzelhető megoldásként illik figyelembe vennünk. Ez esetben a római kor utáni időszak és a nyelv is egyezik. Persze nem könnyű megmagyarázni, hogy ha a hun-utód korban elkészült egy ilyen nevezetes írásmű, akkor annak a bejelentésére miért éppen egy súlyon került sor? Elképzelhető, hogy a Dunántúlon alkotó szerző egy levélben maga jelentette be tudós szkíta társainak, akik az Al-Duna vidékén éltek, hogy elkészült a nagy mű s ezen üzenet lényegét leírta rovásjelekkel is (talán, mert nem minden címzett tudott latinul?) a keze ügyébe eső első tárgyra is, piszkozatképpen. Vagy egy írnoktársának adta át, aki a levelet latinul, esetleg görögül írta meg, de a szerző kérésére beszúrt a levélbe egy rovásírással írt mondatot is? Az persze lehetséges, hogy mégsem a keresztény írásmű szerzője írta e rovásjeleket, mert talán nem nevezte volna el a saját nevéről a munkáját. Inkább hihető, hogy valamelyik kortársa, vagy későbbi tisztelője adta a szerző nevét e dolgozatnak. Zavaró az is, hogy a szöveg rovás "s" betűje helyett helyesen a rovás "sz"-nek kellene szerepelnie, ha a szót "sz" hanggal ejtették. Ezt a hibát ma is, sokan elkövetik (példa erre a MASAT műholddal az égbe röpített hibás rovásfelirat is), de ez e népszerűség ellenére sem felel meg a helyesírási elveknek.
Azt, hogy ez az egyházi mű a Dunántúlon készült el, a felirat általam adott első olvasatának közreadása előtt olvastam valahol, de a kézirat összeállításakor már nem emlékeztem a dolgozatra, ezért - az olvasó szíves elnézését kérve - a dunántúli készülést sem akkor nem tudtam, sem most nem tudom forrással alátámasztani. Ezért akkor nem is tettem említést erről a lehetséges olvasatról. Talán Artner Edgár, vagy más szerzők kitűnő munkáinak tanulmányozása során újra rábukkanok az adatra. Mindenesetre a Keresztény Lexikon szerint a Dionysiana szerzője Szkítiában, azaz nagy valószínűséggel az Al-Duna menti hun államban született, ahol a Róna-Tas András által feltételezett óbalkáni rovásírást használták. E tájon éltek blakok is (nem a vlahok, azaz románok, hanem egy sztyeppi nép), akiktől Kézai szerint a székelyek átvették az írásukat. A professzor úr feltételezésével ellentétben mi azt gondoljuk, hogy ez az óbalkáni írás nem görög, hanem hun eredetű volt. Ennek az óbalkáni hun írásnak lehet az egyik dunántúli mutatványa, vagy párhuzama a Tolna megyei súly most ismertetett felirata.
Az írásemlék bemutatott feloldásai minden bizonytalanságuk ellenére is jók lehetnek arra, hogy nemzeti írásunk létezésére emlékeztesse egyes kutatóinkat. Amikor a székely írás kialakulásáról, a Quardusat-féle bibliafordítás lehetséges írásáról, az óbalkáni hun írásról, vagy a savariai Iseum területéről előkerült szabír jelekről gondolkozunk, akkor ezt a kis Tolna megyei írásemléket nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Magyar, vagy a magyar nyelv segítségével megérthető szavaknak és írásemlékeknek, jeleknek e tájon való felbukkanása a római időkben korántsem lenne példa nélküli. Az Iseum területén is találtak magyar hieroglifákkal írt, magyarul elolvasható írásemléket. Hivatkozhatunk két további, nyelvi adatra is. Az egyik a Balaton latinok által (is) használt neve, a Pelso. Ez mai magyarsággal „belső”, „Bél isten”, „fiú isten” jelentésű. A másik az Ammianus Marcellinusnál fennmaradt „marha” szó, amelyet ugyan iráni nyelvből is magyaráznak, a párhuzam azonban ennek ellenére létezik.
Varga Géza
A veleméri Csinyálóház egy 5 ágyas, két hálószobás őrségi lakosztály külön épületben, konyhával, fürdőszobával és nagy terasszal
További cikkek
A székely írás eredeztetése
A magyar írástörténet kutatását támogatja, ha nálam nyaral a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházban, egy hiteles őrségi parasztházban
A veleméri Cserépmadár szállás kertjében, kávé mellett
Javaslom az olvasónak, hogy - amennyiben még nem tudja, hogy hol tölti el a nyaralásra szánt időt - akkor látogasson meg Veleméren és pihenjen nálam a Cserépmadár szállás és Csinyálóház nevű szálláson! Ez esetben módunk lenne néhány rovológiai tárgyú beszélgetést összekapcsolni az őrségi szálláson eltöltött hétvégével, vagy huzamosabb idejű nyaralással. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn szempontok alapján keres magának őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet, akkor nálunk megfelelő terepet talál. Nyilvánvaló, hogy különleges élményben lehet része. Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek csak itt és csak nálunk kaphatják meg ezt a legjobbaknak való szellemi csemegét. Volt szerencsém a milánói Boscolo-ban, egy ötcsillagos szállodában is eltölteni néhány napot és állíthatom, hogy az igen magas színvonalú kiszolgálásnak volt egy súlyos hibapontja: az alkalmazottak egy szót sem szóltak a magyar írástörténetről s a szállodai környezetben sem volt egyetlen rovásfelirat sem. Ha Ön ezt a nyaralási malőrt el szeretné kerülni, akkor - amennyiben javasolhatom - hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése