A budapesti hun jelvény egy rézlemez, amelybe a készítésekor egy vastűt illesztettek, mert a jelvények használatához szükség van valamilyen rögzítésre: tűre, vagy szegecsre. Mivel az effajta illesztésnek, a rézlemez és a vastű egymáshoz rögzítésének többféle technológiáját is alkalmazták az idők során, az illesztés módjának tisztázása alkalmas lehet a készítés korának meghatározására is. A tárgyat a felbukkanása óta többen vizsgálták már és különböző vélemények születtek az illesztés módjáról is. Szükségesnek látszik ezek áttekintése, hogy az újabb értékelések a korábbi eredményekre épülhessenek.
A múzeumi letét előtt
Azt mondta, hogy az avar kor előtti rögzítési technológia alapján ez feltehetően egy hun kori tárgy. A technológia pedig a következő volt: a még olvadt állapotban lévő fémlemezbe nyomták bele a vastűt, mert ez egy egyszerű, ám biztos rögzítési eljárás.
Legközelebb 2001-ben adtam közzé a hun jelvény leírását A székelység eredete c. kötetben. Itt budapesti, cikáda alakú hun bronzdíszként emlegettem a leletet. A cikáda meghatározást régészektől hallottam, de ez ennek ellenére téves volt, mert a cikádák nem ilyen alakúak. Csak felületes, hozzá nem értő szemlélő mondhatta ezeket cikáda alakúnak. Ebben a kötetben - Hadháziné Vaday Andrea nyomán - már említem az avar kor előtti technológiát, azonban a technológia leírása nélkül.
A múzeumi letét után, reszelés előtt
A letéti szerződés aláírását néhány héttel megelőzte egy átvétel, aminek a célja a tárgy vizsgálata volt. A muzeológusoktól származó szóbeli közlés szerint ekkor sok fénykép készült róla.
Tomka Péter tanulmányából értéknek tekinthetjük azt a megfigyelését, hogy ez a lyuk feltűnően kisméretű. Bizonyosan téves viszont az a megállapítása, miszerint ezt a lyukat annak idején fúrták volna. Egyrészt a "feltűnően kis méretű lyuk" fúrása nem könnyű. Másrészt a rézlemezbe fúrt lyukba helyezett szegecs nem forrt volna eggyé a rézlemezzel.
A két fém összeforrt voltáról viszont Vér Sándor fémipari szakértő mikroszkópos vizsgálat alapján beszámolt. A rézlemeznek és a vastűnek Vér Sándor által tapasztalt erős egyesülése csak igen magas hőfokon következhetett be. Az összeillesztéskor vagy az egyik, vagy a másik, esetleg mindkét fémnek forrónak kellett lennie. Ez a forróság a rézlemez esetében akár az olvadt állapot feltételezését is megengedi. A feltűnően vékony felhevített vasdrót beillesztését azonban a forrósággal feltehetően együtt járó lágyulás és hőtágulás akadályozhatta volna. A kihűlés miatt összezsugorodó vasdrót talán ki is esik egy fúrt lyukból.
A drót vékonysága és a fémek erős egyesülése arra utal, hogy ez a jelvény leginkább az említett avar kor előtti technológiával, a drótnak az olvadt rézbe való belenyomásával készülhetett. Ez rendkívül erős rögzítést jelent és feleslegessé teszi a "feltűnően kisméretű" lyuk kifúrását. Ezzel szemben a szegecselés egy ilyen vékony rézlemez és feltűnően vékony vasdrót esetében könnyen a szegecs kihullását eredményezhette. A Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr által említett visegrádi párhuzamból ki is hullott a vastű és az illesztési ponton csak egy lyuk maradt utána (7. ábra).
Ezek fényében figyelemre méltó, hogy a budapesti hun jelvény keltezésére használt visegrádi párhuzamnak feltűnően nagy lyuk van az alján, amelyből hiányzik a szegecs. Ez arra utalhat, hogy a két tárgy nem azonos eljárással készült. A visegrádi példány esetében a vascsapot egy fúrt lyukba üthették bele és ez a gyenge rögzítési eljárás okozhatta a visegrádi csap nyom nélküli eltűnését. Ezzel szemben nyomatékos jelentősége van annak, hogy a budapesti hun(?) jelvény vascsapjának maradéka a múzeumi reszelés ellenére ma is jól látható, mert egybeforrt a rézlemezzel.
A fenti gondolatmenetből két dolog következik: a hun jelvény korszakba sorolásához ismerni kellene a különböző korokban keletkezett hasonló rögzítések esetében a lyukméretet, a fémek összeforrottságának mértékét és a vascsap esetleges összetettségét (sodrott voltát?) is. Hadháziné Vaday Andrea feltehetően ismeri ezeket az adatokat, azonban Tomka Péter szakvéleményének készítésekor már nem volt lehetőségem a tudásának igénybe vételére, mert azt a muzeológusok megakadályozták.
Én javasoltam a múzeumnak, hogy kérdezzék meg Vaday Andrea véleményét, mert ő fontos szemponttal tudná gazdagítani a lelet értékelését az avar kor előtti technológia leírásával. Meg is tették, de nem sok köszönet volt benne. Csak egy írógéppel írt kivonatot kaptam kézbe a szakvéleményéből, amelyből azonban a tárgy korszakba sorolása feltűnően hiányzik (7. ábra).
A rézlap forgatását indokolja az a körülmény, hogy az alsó felület felveszi a kő egyenetlenségét és ezért alul nem keletkezik szép felület. Ezért az alsó felület csak a jelvény hátoldalának felel meg, ebből következően a készítéskor az alsó felületbe kellett illeszteni a vascsonkot. Ugyanakkor a felső felület szabályos és sima lesz, ami alkalmassá teszi a jelek hordozására. A leleten a reszelés ellenére ma is megfigyelhető még a két felület közötti fent említett eltérés (az előlap tetszetősebb, a hátlap gyengébb kivitelű). Ezek indokolják a rézlemez kihűlés közbeni forgatását, aminek (a megfogásnak) a nyomát Vér Sándor látszólag sikeresen azonosította is a lemez szélén.
Sajnos a szóbeli megbeszélésünkön ez az íróasztal mellett elképzelt technológia megbukott, mert a kihűlés közbeni forgatás aligha lehetett gyakorlat. Más megoldást kellett kitalálni.
Kézenfekvően kínálkozott az a másik megoldás, hogy a vastűt az öntéshez használt alapba (kő- vagy falapba) fúrt lyukba illesztették úgy, hogy a vastű végéből egy 1-2 mm-es rész kiálljon s erre öntötték az olvadt rezet. Ez esetben a vastű és a réz fúrás nélkül is erősen rögzült és "ötvözetként viselkedett", a rézlemez felső, simább oldala pedig érintetlenül megmaradt a jelek poncolásához. Egyszerű és olcsó technológia, ami nem igényelt fúrót s amit a lovasnépek vándor ötvösei is könnyen alkalmazhattak.
Irodalom
Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
1. ábra. A budapesti hun(?) jelvény az íróasztalomon, a múzeumba történt leadás előtt, szembetűnő, hogy az elkeskenyedő alsó részének vastagabb az árnyéke, mert a hátuljából akkor még kiálló 1.5-2 mm magas tűcsonk megemelte
A hun(?) jelvényt 1997-ben vásároltam Fekete Andrástól. Az első leírását 1998-ban adtam közre A székely rovásírás eredete c. kötetemben, amely négy kiadást ért meg magyar nyelven s egy angol változata is megjelent.
E kötetekben szerepelt egy rövid leírás az akkor még hun bronzfibulaként említett jelvényről, de egy szót sem mondtam benne a vascsapról. Ma már nyilvánvaló, hogy nem fibula (ruhakapocs) volt, mert csak egy rögzítési pontot sikerült a hátoldalán azonosítani, azonban a megkérdezett régészek némelyike fibulának határozta meg. Engem akkor nyilvánvalóan elbűvölt a tárgyon lévő rovásszöveg, hiszen egy írástörténész életében aligha akad ehhez fogható lehetőség. A lelet többi sajátosságának leírását és korszakba sorolását ráhagytam a szakemberekre, ezért aztán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a vastű maradékának. A kis csonk csak később vált jelentőssé, amikor le kellett írni a tárgyat s kiderült, hogy a kor meghatározásához szükség van a vascsap illesztési módjának tisztázására is. A hun kort azért mertem a megnevezésbe emelni, mert a megkérdezett régészek kivétel nélkül hunnak, vagy hun korinak határozták meg.
E kötetekben szerepelt egy rövid leírás az akkor még hun bronzfibulaként említett jelvényről, de egy szót sem mondtam benne a vascsapról. Ma már nyilvánvaló, hogy nem fibula (ruhakapocs) volt, mert csak egy rögzítési pontot sikerült a hátoldalán azonosítani, azonban a megkérdezett régészek némelyike fibulának határozta meg. Engem akkor nyilvánvalóan elbűvölt a tárgyon lévő rovásszöveg, hiszen egy írástörténész életében aligha akad ehhez fogható lehetőség. A lelet többi sajátosságának leírását és korszakba sorolását ráhagytam a szakemberekre, ezért aztán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a vastű maradékának. A kis csonk csak később vált jelentőssé, amikor le kellett írni a tárgyat s kiderült, hogy a kor meghatározásához szükség van a vascsap illesztési módjának tisztázására is. A hun kort azért mertem a megnevezésbe emelni, mert a megkérdezett régészek kivétel nélkül hunnak, vagy hun korinak határozták meg.
A kötet magyar és angol változata szerepelt az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon. Azonban nem a központi kiállításon, hanem annak a peremén a Török Miklós vezette Deutsche Ungarische Gesellschaft által bérelt piciny kiállítási területen. A központi kiállítási csarnokot akkor a magyar állam kapta meg, mint díszvendég, oda azonban - bár a jelentkezésemet elfogadták és e célból köteteket is vettek át tőlem - végül mégsem nem kerülhettek be a könyveim, mert Róna-Tas András és Bálint Csanád lektorok kedvezőtlen véleményt adtak róluk. Eközben a székely írásról meg azt az alaptalan ostobaságot terjesztették el egyesek, hogy náci asszociációkat keltene Németországban. Tehát a rovásgyűlölet kézzel tapintható volt az urbánus hatalom köreiben, amit az akadémikus "tudomány" akkor is kiszolgált.
2. ábra. A frankfurti könyvkiállításon Török Miklóssal, fejem mellett a kötet két változatával
Bálint Csanád lektorként való szereplése egy székely rovásírással foglalkozó kötet elbírálásakor meglehetősen különös volt, mert nem sokkal korábban jártam nála a Régészeti Intézetben egy tanú kíséretében s ő akkor azt jelentette ki kérdés nélkül, hogy nem ért a rovásíráshoz. Ezt készséggel el is hittem neki, mert a "szakma" képviselői között addig még senkit sem találtam, aki értett volna hozzá.
Azért mentem fel az akkor még a Várban lévő Régészeti Intézetbe, amelynek Bálint Csanád volt az igazgatója, mert kíváncsi voltam a rovásírásos lelet rendeltetésére meg korára s ahhoz meg kellett ismernem a szakemberek véleményét. Nos Bálint Csanád úr készséggel fogadott és hívatta Hadháziné Vaday Andreát, akit hun korral foglalkozó specialistának mondott. Tőle valóban meg is tudtam valami fontosat a csap rögzítéséről.
Azt mondta, hogy az avar kor előtti rögzítési technológia alapján ez feltehetően egy hun kori tárgy. A technológia pedig a következő volt: a még olvadt állapotban lévő fémlemezbe nyomták bele a vastűt, mert ez egy egyszerű, ám biztos rögzítési eljárás.
3. ábra. A budapesti hun jelvény második leírása A székelység eredete c. kötetben jelent meg
Legközelebb 2001-ben adtam közzé a hun jelvény leírását A székelység eredete c. kötetben. Itt budapesti, cikáda alakú hun bronzdíszként emlegettem a leletet. A cikáda meghatározást régészektől hallottam, de ez ennek ellenére téves volt, mert a cikádák nem ilyen alakúak. Csak felületes, hozzá nem értő szemlélő mondhatta ezeket cikáda alakúnak. Ebben a kötetben - Hadháziné Vaday Andrea nyomán - már említem az avar kor előtti technológiát, azonban a technológia leírása nélkül.
A múzeumi letét után, reszelés előtt
A letéti szerződés aláírását néhány héttel megelőzte egy átvétel, aminek a célja a tárgy vizsgálata volt. A muzeológusoktól származó szóbeli közlés szerint ekkor sok fénykép készült róla.
4. ábra. Az átvételi elismervényen még nem szerepel a vascsap
5. ábra. A letéti szerződéshez tartozó leírásban szerepel a vascsap csonkja
A múzeumban történt
lereszelés után
A múzeum a letétbe helyezett tárgyat, vagy csak a fényképét átadta két szakértőnek. Egyikük Tomka Péter hun korral foglalkozó győri régész volt, aki az emlékezetes féltoronyi (Halbturn-i) hun kiállításnak is az egyik szakértője volt. Másikuk Hadháziné Vaday Andrea, akinek csak a tárgy fényképét küldték el, de aki azt egykor már tartotta a kezében is, amikor a letét előtt megmutattam neki. A két szakértőtől az alábbi szakvélemények jutottak el hozzám.
6. ábra. Tomka Péter szakvéleményében szerepel a "feltűnően kisméretű fúrt lyukba rozsdásodott vas szegecs maradványa", ez azonban már nem a kiálló csonkra vonatkozott, csak a rézlemezbe dermedt maradékára
A két fém összeforrt voltáról viszont Vér Sándor fémipari szakértő mikroszkópos vizsgálat alapján beszámolt. A rézlemeznek és a vastűnek Vér Sándor által tapasztalt erős egyesülése csak igen magas hőfokon következhetett be. Az összeillesztéskor vagy az egyik, vagy a másik, esetleg mindkét fémnek forrónak kellett lennie. Ez a forróság a rézlemez esetében akár az olvadt állapot feltételezését is megengedi. A feltűnően vékony felhevített vasdrót beillesztését azonban a forrósággal feltehetően együtt járó lágyulás és hőtágulás akadályozhatta volna. A kihűlés miatt összezsugorodó vasdrót talán ki is esik egy fúrt lyukból.
A drót vékonysága és a fémek erős egyesülése arra utal, hogy ez a jelvény leginkább az említett avar kor előtti technológiával, a drótnak az olvadt rézbe való belenyomásával készülhetett. Ez rendkívül erős rögzítést jelent és feleslegessé teszi a "feltűnően kisméretű" lyuk kifúrását. Ezzel szemben a szegecselés egy ilyen vékony rézlemez és feltűnően vékony vasdrót esetében könnyen a szegecs kihullását eredményezhette. A Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr által említett visegrádi párhuzamból ki is hullott a vastű és az illesztési ponton csak egy lyuk maradt utána (7. ábra).
7. ábra. A Tomka Gábor által említett visegrádi párhuzamból nyom nélkül kihullott a vastű, mert későbbi technológiával készült - ezért nem is lehet iránymutató a budapesti hun(?) jelvény korszakba sorolásakor
Ezek fényében figyelemre méltó, hogy a budapesti hun jelvény keltezésére használt visegrádi párhuzamnak feltűnően nagy lyuk van az alján, amelyből hiányzik a szegecs. Ez arra utalhat, hogy a két tárgy nem azonos eljárással készült. A visegrádi példány esetében a vascsapot egy fúrt lyukba üthették bele és ez a gyenge rögzítési eljárás okozhatta a visegrádi csap nyom nélküli eltűnését. Ezzel szemben nyomatékos jelentősége van annak, hogy a budapesti hun(?) jelvény vascsapjának maradéka a múzeumi reszelés ellenére ma is jól látható, mert egybeforrt a rézlemezzel.
A fenti gondolatmenetből két dolog következik: a hun jelvény korszakba sorolásához ismerni kellene a különböző korokban keletkezett hasonló rögzítések esetében a lyukméretet, a fémek összeforrottságának mértékét és a vascsap esetleges összetettségét (sodrott voltát?) is. Hadháziné Vaday Andrea feltehetően ismeri ezeket az adatokat, azonban Tomka Péter szakvéleményének készítésekor már nem volt lehetőségem a tudásának igénybe vételére, mert azt a muzeológusok megakadályozták.
Én javasoltam a múzeumnak, hogy kérdezzék meg Vaday Andrea véleményét, mert ő fontos szemponttal tudná gazdagítani a lelet értékelését az avar kor előtti technológia leírásával. Meg is tették, de nem sok köszönet volt benne. Csak egy írógéppel írt kivonatot kaptam kézbe a szakvéleményéből, amelyből azonban a tárgy korszakba sorolása feltűnően hiányzik (7. ábra).
7. ábra. Hadháziné Vaday Andrea szakvéleményének a múzeumban készített, dátumot és aláírást nélkülöző kivonata, amelyből feltűnően hiányzik a vascsap rögzítési módjára vonatkozó technológiai leírás és a korszakba sorolás
A kivonaton nincs
aláírás, ami meglehetősen különös formai hiányosság. Ennek azonban lehet előnye
is, ha később le akarják tagadni az egészet. Még különösebb azonban egy
tartalmi hiányosság, ugyanis ebben a kivonatban nem esik szó a lelet korba
sorolásáról - pedig az lenne az egyik legfontosabb jellemzője egy régészeti
korú tárgynak. Hadháziné korábban nekem Bálint Csanád és egy tanú jelenlétében
elmondta, hogy a jelvény hun kori, amit az avar kor előtti technológia
bizonyít. E technológia lényege, hogy a még olvadt állapotú rézlemezbe nyomták bele a
vasdrótot. Nos, a képen látható kivonatban erről a technológiáról sem esik szó,
pedig ezzel indokoltam a muzeológusoknak, hogy miért is kell Vaday Andreát
megkérdezni.
Szenthe Gergely bizonyára
nem saját maga találta ki, hogy nem kaphatom kézbe a neves, hun korral
foglalkozó régész eredeti és teljes szakvéleményét. Ha nem angyal szállt reá és súgta a fülébe álmában, akkor feltehetően a főnökei
javasolhatták neki, akik között Rezi Kató Gábor úr, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese is
számításba jöhet - de persze ez utóbbi javaslat megtörténte nem bizonyosság. Azt, hogy ezzel a kivonattal
(a korszakba sorolást lehetővé tevő adat elhallgatásával) mi lehetett a célja
az akkor Csorba László főigazgató úr vezette intézménynek, nem tudhatom biztosan.
Mivel ez a kivonat nem alkalmas a lelet korának meghatározására, de megfelelőnek
tűnhetett hun kori voltának elrejtésére, ebből az olvasó a saját felelősségére esetleg arra is
következtethet, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum újabb törekvése a lelet hun kori voltának eltitkolása lehetett. Azonban az eredeti Hadháziné-tanulmány előkerüléséig és a szakértő ismételt meghallgatásáig ez csak egy
találgatás lenne, ezért kérem az olvasót, ne tekintse ezt biztosnak. Inkább kérdezze meg erről a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatóját, Varga
Benedek urat, aki bizonyára tudományos igényű választ fog adni erre a kérdésre!
Mindenesetre, amikor
elmentem a Régészeti Intézetbe, hogy rákérdezzek a hiányzó információra, nem
sikerült beszélnem a régésznővel. Azt üzente, hogy nem kíván ezzel foglalkozni.
Vér Sándor fémipari
szakértő azonban hajlott az együttműködésre és a szakvéleménye szerint "a tárgy úgy készült, hogy az olvadt
ötvözetet egy sima felületre öntötték, s a tárgy formáját még folyékony
állapotban formázták meg. Erre az utalt, hogy a jelvény pereme a
hátlapnál nagyon kis rádiuszú, míg az írott oldalon olyanformán laposodott el,
amilyen ívet az olvadt fémcsepp széle szokott felvenni a felületi feszültség
hatására. A síklapra való öntést látszik igazolni az is, hogy a felület
egyenletes, sík, ugyanakkor a szabadlevegős öntéskor megjelenő fémoxidok és
egyéb salakmaradványok a felületbe tökéletesen belesimulva jelennek meg,
illetve az időközbeni kihullások okán ezek fészkei láthatók."
Mit tehetünk ehhez hozzá?
A brilliáns megfigyelés igazolja az avar kor előtti technológia első feltételét,
miszerint a rézlemeznek az alak kiformálásakor olvadt állapotúnak kellett
lennie. A készítés első lépése nyilván az volt, hogy egy sima kőlapra (amelyben esetleg volt egy, a tárgy alakjának megfelelő lapos mélyedés) kiöntötték a rézolvadékot és megvárták, amíg az valamelyest megszilárdul.
Feltehetően ekkor, a még formálható rézbe nyomkodták bele egy vésőhöz,
vagy csavarhúzóhoz hasonló poncolóvassal a jeleket. Ezt kell feltételeznünk abból a körülményből, hogy a jelvény pereme az előlapnál laposodott le és a hátlapnál volt kicsiny rádiuszú, vagyis az öntés után a jeleké lett a felső felület, a csapot pedig később a hátlapba nyomták. Még valószínűbb, hogy a vascsap már eleve bele volt állítva az öntési felületet képező falapon kiképzett lyukba és a lyukból kiálló végére öntötték rá az olvadt rézt. Ezzel az egyszerű eljárással a kemény vastű eggyé forrt a rézzel és biztos kötést eredményezett.
Persze az sem zárható ki teljes mértékben, hogy a jeleket a vascsap rögzülése után a már kihűlt és megszilárdult rézlemezbe ütötték bele. Ez esetben, a vastű letörését elkerülendő, egy célnak megfelelő alátámasztást (lyukkal rendelkező követ) kellett alkalmazniuk.
A vastű és a rézlemez
érintkezéséről ezt írja:
"A vascsap esetében a hátoldalon tisztán kivehető a csap
maradványa. Azonban a „vastömb” belsejében meghatározhatatlan mélységű lyukak
láthatóak, míg a peremen egy átmeneti zóna fedezhető fel, melynek belső szélén
itt-ott alig észrevehető, de fellelhető határvonal található. Az átmeneti zóna
külső pereme csak sejthető, de határozottan nem észlelhető. 1. és 5. kép. Ez
alapján olyan érzése támad az embernek, mintha valamiféle egybeolvadással
állnánk szembe, s itt másként kristályosodott volna az anyag. ... Ennek azonban
ellentmond a vascsap írott oldali képe. Itt is látható a vastömb fényesebb
belseje, valamint az átmeneti zóna. Azonban itt az átmeneti zóna külső peremén,
teljesen körben, határozottan látható egy határvonal, ami tökéletesen kör
alakú. Ilyen lyukat csak fúrni lehet, de a szerszám sem lehetett nagyon túl
kezdetleges. Azonban míg a hátlapon az „átmeneti” zónában nincsenek mély
lyukak, addig az írt oldalon itt is találhatóak korrozív kráterek, bár ezek
mélysége meghatározható. Ugyanakkor ezen az oldalon a „vastömb” belsejében
olyan mélységű lyukak találhatóak, amelyek mélyen a fém belsejébe hatolnak. Sőt
mi több egy szűkület után egy belső nagyobb ”terem” észlelhető, ... Sajnos meg
kell jegyeznem, hogy ... számomra nem tisztázódott ... hogy az írott oldalon a
csap körül – az átmeneti zóna külső szélén – szabályos kör alakú határvonal
észlelhető, ugyanakkor a hátoldalon ennek halvány jele sem látható. Továbbá
nincs magyarázat az átmeneti zóna létrejöttére sem."
A fentebb sorolt tények után Vér Sándor az alábbi következtetéseket fogalmazza meg:
"Véleményem: ... A lyukat kifúrták, majd a vas tüskét felhevített állapotban a hátoldal irányából beleütötték, s jó erősen megzömítették, hogy a lyukban biztonságosan megszoruljon. Talán azért nincs a hátoldalon határvonal, mert egyfajta kovácshegesztéssel a két fém kristályai, atomjai oly mértékben közel kerültek egymáshoz, hogy mintegy ötvözetként viselkednek, ugyanakkor az előoldalon csupán a furat falához szorult az anyag. ... Ami az átmeneti zónát illeti, azt gondolom, hogy egyfajta elektrokorrózió okozta az adott sávban az elszíneződést és a szintbeli eltérést. Ugyanakkor más korróziós folyamatok játszódtak le a „vastömb” belsejében, s így az ennek okán fényesebb, és eltérő színű."
Persze az sem zárható ki teljes mértékben, hogy a jeleket a vascsap rögzülése után a már kihűlt és megszilárdult rézlemezbe ütötték bele. Ez esetben, a vastű letörését elkerülendő, egy célnak megfelelő alátámasztást (lyukkal rendelkező követ) kellett alkalmazniuk.
A szilárdulás közbeni
megfordítást igazolhatja Vér Sándor következő megfigyelése: "a jelvény
lábának jobb oldali peremén jelentős mértékű apró felületi egyenetlenség
látható apró göböcskékkel, ami arra utal, hogy szilárdulás közben hozzáértek az
oldalához".
A fentebb sorolt tények után Vér Sándor az alábbi következtetéseket fogalmazza meg:
"Véleményem: ... A lyukat kifúrták, majd a vas tüskét felhevített állapotban a hátoldal irányából beleütötték, s jó erősen megzömítették, hogy a lyukban biztonságosan megszoruljon. Talán azért nincs a hátoldalon határvonal, mert egyfajta kovácshegesztéssel a két fém kristályai, atomjai oly mértékben közel kerültek egymáshoz, hogy mintegy ötvözetként viselkednek, ugyanakkor az előoldalon csupán a furat falához szorult az anyag. ... Ami az átmeneti zónát illeti, azt gondolom, hogy egyfajta elektrokorrózió okozta az adott sávban az elszíneződést és a szintbeli eltérést. Ugyanakkor más korróziós folyamatok játszódtak le a „vastömb” belsejében, s így az ennek okán fényesebb, és eltérő színű."
Tehát nincs tisztázva minden részlet. Vér Sándor azt írja,
hogy a fúró "szerszám sem lehetett nagyon túl kezdetleges". Ha ezt kiegészítjük azzal, hogy egy gyakran vándorló sztyeppi nép szívesebben
alkalmazhatta a legkevesebb szerszámot igénylő eljárásokat, ráadásul a fúrásra
nem is feltétlenül volt szükség, akkor más (fúrás nélküli) technológia
lehetőségét is figyelembe kell vennünk.
Kérdés, hogy a megfigyelt tények megmagyarázhatók-e fúrás feltételezése nélkül is?
Kérdés, hogy a megfigyelt tények megmagyarázhatók-e fúrás feltételezése nélkül is?
8. ábra. Vér Sándor 5-ös számú fényképfelvétele a vascsonk hátoldali felületéről alig észrevehető kör alakú határvonallal és azon kívül egy egybeolvadásra utaló átmeneti zónával
Leginkább két kérdés vár választ: Az egyik
kérdés az, hogy a csapcsonk írott előoldali felületét körülvevő szabályos körvonal miként keletkezett? A másik kérdés az, hogy a hátoldalon miért forrt össze
jobban a vastű és a rézlemez s ez az összeforrottság miért kisebb mértékű az írott előoldalon?
9.
ábra. Vér Sándor 7-es számú fényképfelvétele a vascsonk előoldali felületéről a szabályos körrel
Mindezekre elvileg választ adhatna az alábbi fúrás nélküli technológia:
Amennyiben a még csak félig megdermedt rézlemez hátulsó felületébe lassú nyomással egyidejűleg a rézbe bele is "csavarjuk" a vascsapot, akkor a lassan forgatva a még puha rézbe hatoló vascsap a hátsó oldalon többször, a lemez közepén kevesebbszer, az előlaphoz érkezvén pedig alig egy-két alkalommal fordul meg. Mivel a vastűnek minden fordulata egyre jobban megmozgatja a félig megdermedt és a vashoz tapadó rézolvadékot, nyilvánvaló, hogy a hátoldalon nagyobb lesz az a környezet, amelyben a fémek "ötvözetként viselkednek".
Amennyiben a még csak félig megdermedt rézlemez hátulsó felületébe lassú nyomással egyidejűleg a rézbe bele is "csavarjuk" a vascsapot, akkor a lassan forgatva a még puha rézbe hatoló vascsap a hátsó oldalon többször, a lemez közepén kevesebbszer, az előlaphoz érkezvén pedig alig egy-két alkalommal fordul meg. Mivel a vastűnek minden fordulata egyre jobban megmozgatja a félig megdermedt és a vashoz tapadó rézolvadékot, nyilvánvaló, hogy a hátoldalon nagyobb lesz az a környezet, amelyben a fémek "ötvözetként viselkednek".
A mindössze egy-két forgás megmagyarázhatja az előlapon kialakult pontos, kör alakú vonalat is. A hátlapon ugyanez a kör a többszöri forgatás és a réznek a vastűhöz való tapadása miatt ki sem alakulhatott, vagy el is romlott, mert a vascsap magával ragadta és részben megforgatta a környező rézmasszát. Szerepet játszhatott az elő- és a hátlap eltérő alakulásában az is, hogy a rézlemez más hőmérsékletű lehetett a kőlappal érintkező és a levegővel érintkező oldalán. Mindezeket kísérletileg lehetne igazolni, vagy cáfolni.
A rézlap forgatását indokolja az a körülmény, hogy az alsó felület felveszi a kő egyenetlenségét és ezért alul nem keletkezik szép felület. Ezért az alsó felület csak a jelvény hátoldalának felel meg, ebből következően a készítéskor az alsó felületbe kellett illeszteni a vascsonkot. Ugyanakkor a felső felület szabályos és sima lesz, ami alkalmassá teszi a jelek hordozására. A leleten a reszelés ellenére ma is megfigyelhető még a két felület közötti fent említett eltérés (az előlap tetszetősebb, a hátlap gyengébb kivitelű). Ezek indokolják a rézlemez kihűlés közbeni forgatását, aminek (a megfogásnak) a nyomát Vér Sándor látszólag sikeresen azonosította is a lemez szélén.
Sajnos a szóbeli megbeszélésünkön ez az íróasztal mellett elképzelt technológia megbukott, mert a kihűlés közbeni forgatás aligha lehetett gyakorlat. Más megoldást kellett kitalálni.
Kézenfekvően kínálkozott az a másik megoldás, hogy a vastűt az öntéshez használt alapba (kő- vagy falapba) fúrt lyukba illesztették úgy, hogy a vastű végéből egy 1-2 mm-es rész kiálljon s erre öntötték az olvadt rezet. Ez esetben a vastű és a réz fúrás nélkül is erősen rögzült és "ötvözetként viselkedett", a rézlemez felső, simább oldala pedig érintetlenül megmaradt a jelek poncolásához. Egyszerű és olcsó technológia, ami nem igényelt fúrót s amit a lovasnépek vándor ötvösei is könnyen alkalmazhattak.
Irodalom
Budapesti hun(?) jelvény bibliográfia
A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház egy korszerűen felújított autentikus őrségi parasztház, amelyet a falusi turizmus szolgálatába állítottunk. Ha nálunk nyaral, azzal a magyar írástörténet kutatását támogatja.
További cikkek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése