A kultúrpolitika rossz csengésű szóösszetétel; lévén a kultúra s a politika csak akként testvérek, mint Káin és Ábel. Amíg például a kultúrát reprezentáló történettudományhoz a tudáson kívül elsősorban becsületre van szükség; addig a politikáról az a közvélekedés, hogy megfekszi a becsületes ember gyomrát. Mégis, az általános gyakorlat szerint, a legtöbb történész tollát a politika irányítja – ami nem válik a történetírás javára.
Nincs ez másként a magyar őstörténet és írástörténet legszebb feladata, a székely rovásírás kutatása terén sem. Miközben a közelmúlt (például 1956) értékelésében legalább tessék-lássék fordulatot hozott az ezredforduló, addig a székely rovásírás megítélésében elmaradt a rendszerváltás, sőt a korábbi mellőzés néha üldözésbe csap át (1. ábra).
Az alábbiakban áttekintjük az utóbbi évek – nemzeti írásunk értékelésével kapcsolatos – sajnálatos eseményeit, hogy dokumentáljuk a kultúrpolitika tévedéseit.
1. ábra. Török Miklós (jobboldalon) és a szerzõ (baloldalon) rovásírásról írt kötetek előtt az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon, ahol a kultúrpolitika kitiltotta a székely rovásírást a kiállítás központi területeiről
Az áttekintést azon nem intézményes megnyilatkozások felidézésével kezdjük, amelyek felhívták a figyelmünket e társadalmi görcs létezésére. Szerencsére a közvélemény még nem fogadta el, nem tartja természetesnek, hogy Magyarországon élnek és tevékenykednek néhányan, ráadásul jobbára felelős hivatalokban, akik a nemzeti írásunkkal szemben irracionális ellenérzésekkel viseltetnek.
Noha számtalan intézményesnek tűnő ellenséges megnyilatkozással is szembesülhettünk, e tudományellenes téveszme alapos kifejtésére, megokolására mégsem került sor, mert a szégyenletes álláspontot nyilvánosan senki sem vállalhatja.
Művelt és becsületes emberektől joggal várható a nemzeti kulturális örökség megbecsülése. Természetes, hogy leginkább a magyar kultúra olyan kiemelkedő emlékei érdemesek e jóindulatú figyelemre, mint amilyen például a székely rovásírás. S e megbecsülés elsősorban azoktól várható, akiknek ez a hivatásukhoz tartozna, legyenek azok történészek, nyelvészek, írástörténészek, írók, tanárok, vagy akár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezetői és munkatársai.
A szakterületen mégis egy arctalan köd akadályozza a kutatást.
De nézzük a példákat, amelyek hozzásegíthetnek e sötét árny megrajzolásához!
A szőnyegkereskedő esete
Rendes szokásomhoz híven néhány évvel ezelőtt betértem egy budai szőnyegkereskedésbe, hogy átnézzem a kínálatot. Nem szőnyegvásárlás céljából, hanem mert a nomád szőnyegeken gyakran látni írástörténeti jelentőségű, székely rovásjelekkel rokon szimbólumokat. E jelenségre a kitűnő szemű Szekeres István barátom hívta fel a figyelmemet. Később aztán magam is találtam néhány szőnyeget, amelyre székely rovásjelekkel genetikus kapcsolatban lévő jelképeket szőttek, s e példák segítettek is egyik-másik rovásjel eredeti szóértékének tisztázásakor (2. ábra).
2. ábra. Világmodellt ábrázoló szőnyegek, székely rovásjelekkel rokon jelképekkel, mindkét szőnyegen megjelenik a világközép négy szent folyója, balra: török gördesz imaszőnyeg, világmodelljének belsejében a "b" (Bél, belső) rovásjel megfelelője, jobbra: kirgiz szőnyeg, sarkain az "s" (sarok) rovásjel megfelelőjével
A szimbólumok többségét a szőnyegkereskedők is ismerik, de többnyire más néven tartják számon, másként magyarázzák őket.
Nos, az említett budai szőnyegkereskedésbe betérve a köszönés után sorra vettem a falra akasztott szőnyegeket, gyorsan átnézve, hogy találok-e közöttük számomra is érdekeset. Az üzlet vezetője, vagy tulajdonosa, egy ötvenes éveiben járó hölgy, előjött a hátsó traktusból és megkérdezte, hogy segíthet-e. Ez rendjén való is volt, mert rajtam kívül más érdeklődő nem tartózkodott a boltban. Mivel a vásárlás nem állt szándékomban és nem akartam indokolatlan üzleti reményeket ébreszteni, mintegy mentegetőzésként elmagyaráztam a jövetelem írástörténeti célját. Úgy tűnt azonban, ezzel még inkább felkeltettem a hölgy érdeklődését, akinek őszinte örömére szolgált egy szakértő felbukkanása a boltjában. Felváltva magyaráztuk el egymásnak, melyik minta mit jelent a szőnyegesnek és mit jelent egy írástörténésznek. Mivel a minták többnyire ősvallási tartalmat hordoznak, nem kerülhettem el ezek kifejtését sem. A szőnyegek szent szimbólumait felsorolva szóba került a világmodell, a világoszlop (a Tejút és lépcsős hegyek), valamint az Ószövetségben is szereplő négy szent folyó. Nem is lett volna semmi baj, ha e folyókról szólván nem használok óvatlanul egy utóbb kényesnek bizonyult szakkifejezést, a svasztikát. A svasztika ugyanis – amint ez egy írástörténész számára tudott lehet – a négy szent folyót ábrázolja négy kacskaringó segítségével, amelyek a székely "j" (jó "folyó") rovásjel megfelelői.
A hölgy mindaddig kedves és figyelmes volt hozzám, amíg nyilvánvalóvá nem vált számára, hogy a svasztika a szent szimbólumok sorába és a székely rovásjelek tágabb rokonságába tartozhat. Ekkor az addig ragyogó és átszellemült arckifejezése váratlanul fagyossá vált. A könyökömet megfogva és kissé az ajtó felé kormányozva, kurtán azt mondta:
– Kifelé! –
Feltételezem, hogy a szőnyegeit a felindulása ellenére sem égette el. Azok, a rajtuk lévő svasztika-változatokkal egyetemben ma is üzletének büszkeségeit képezhetik. Csak én váltam nem kívánatossá, meg az írástörténeti, vallástörténeti megközelítésem.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem állt szándékomban e derék kereskedő bosszantása. Ha tudom, hogy a tudományban általánosan elfogadott, ősvallási jelképet jelölő svasztika szó érzékenyen érinti, akkor eltekintek a használatától. Azt is csak később értettem meg, hogy amennyiben beszélgetésünkben a svasztika szót következetesen "az Ószövetségi négy szent folyó" kifejezéssel helyettesítem, feltehetően a legnagyobb egyetértésben fejezzük be a beszélgetésünket. Ehhez előzőleg azt kellett volna felmérnem, hogy a nácizmus üldözöttjével, vagy az üldözöttek leszármazottjával állok-e szemben. Én azonban ennek eldöntéséhez nem értek és nem is tartanám ízlésesnek ezt vizsgálni, e szerint osztályozni az embereket.
Persze a szóhasználattól függetlenül is megmarad az a különös helyzet, hogy a nácik ugyanannak a négy folyónak egy kései ábrázolását emelték a zászlajukra, amely négy folyóról a Tóra is nagy tisztelettel emlékezik meg. S ezt joggal teszi, mert a négy szent folyó az isteni Teremtés jelképe, minden alkotó emberi törekvés örök példája. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kőkori ősvallások, amelyek rányomták bélyegüket Eurázsia modern kori szimbolikájára is, nem tehetők felelőssé a közelmúlt történelmének szégyenfoltjaiért.
Ha ez nehéz dilemma, akkor azt csak bölcs emberek képesek megoldani.
A kínai kapcsolat terhe
Újabb megpróbáltatást okozott, hogy a székely rovásírás jelei nem csupán a keleti szőnyegek mintáival tartanak rokonságot, hanem a kínai írás egyes jeleivel is. Kuo Mozsonak, a Kínai Tudományos Akadémia elnökének is az volt a véleménye, hogy a sztyeppi írások a legkorábbi, karcolt technológiájú kínai írás rokonai. Ez a kőkori előzményekkel is magyarázható, írástörténeti félreértésekre okot adó, széleskörű rokonság feltűnő jellegzetessége a székely rovásírásnak.
Ezért aztán, ha régi kínai tárgy közelében visz az utam, igyekszem megvizsgálni a rajta lévő jeleket. Így kerültem egy kelet-ázsiai régiségekkel zsúfolt múzeumba, ahol engedélyt kértem egy bronztárgy kézbevételére, amelyet közelebbről is meg kívántam szemlélni. Ezt egy rokonszenves muzeológusnő lehetővé is tette.
Miközben a bronztárgyat forgattam a kezemben, kedvesen megkérdezte, miért van szükségem a megtekintésére. Gyanútlanul előadtam, hogy írástörténettel foglalkozom és különösen érdekelnek a kínai-székely íráskapcsolatok. A kínai írás ugyanis fogalomírás, ezért ha hasonló formájú jelekre bukkanunk a két írásban, a kínai jel segíthet a székely írásjel eredeti szóértékének felderítésekor. A kínai "Föld" és "atya" fogalomjelek például a hasonló alakú székely "f" és "ty" betűk ősét jelentő szójelek értelmének felderítésében bizonyultak használhatónak. Innen tudjuk, hogy e két székely betű szójel elődje milyen fogalmat jelölt.
Addig nem is volt semmi baj, amíg a beszélgetésben el nem jutottam a rovásírás szóhoz. Mit sem sejtve mondtam ki, a tudatlanok ártatlanságával. Nem gondoltam rá, hogy egyesek számára ez is szitokszó, amit jobb elkerülni.
A meglepő válasz ugyanis így hangzott:
– Előbb jön a rovásírás, aztán a gázkamrák. –
3. ábra. Kínai-székely jelpárhuzamok
Nem volt e kijelentésben semmi ellenséges hangsúly, ajtót sem mutattak, nem vették ki a kezemből a kínai bronzot sem, sőt tovább ülhettem az asztalnál is. Inkább szomorú megállapításként hangzott, ami elhangzott. Mégis megdöbbentem. A muzeológusnő magyarázólag hozzátette, hogy az édesapja származásával "nem volt minden rendben" (ez az ő megfogalmazása), de ez mit sem változtatott a súlyos vád indokolatlanságán.
Nem éreztem haragot, vagy sértődöttséget, hiszen a nő egyébként nem volt bántó, azonban a rend kedvéért halkan mégis kikértem magam és a székely rovásírás nevében e megalapozatlan feltételezést. Több szó nem is esett erről, talán még váltottunk is egymással néhány udvarias szót, a hangulat azonban elromlott. Mivel a bronzon amúgy sem találtam semmi érdekeset, megköszöntem a segítséget és továbbálltam.
Rá napisten jele is bajt hoz
Az a jelforma, amely az egyiptomi hieroglif, a hettita hieroglif és a kínai írásban a Napot (a napistent) jelöli, a székely rovásírásban az "ly" hang jele, a sumérben pedig a "kút" szójele (4. ábra). Ezért az "ly" rovásjel vizsgálatakor nem volt olyan könnyű az eredeti szójel-előzmény jelentésének megértése, mint a "ty" vagy az "f" esetében.
Mivel nem sok "ly"-nal kezdődő magyar szó van, ezért korábban azt feltételeztük, hogy a "lyuk" szójelével van dolgunk, ebből alakulhatott ki az "ly" rovásbetű az akrofóniának nevezett írástörténeti folyamat során. Ezt a feltételezésünket a jel grafikai formája alátámasztotta, az ugyanis értékelhető valamilyen lyuk (kút, forrás, vagy barlang) rajzaként. Magyarázatunk helyességét a sumér változat "kút, forrás" jelentése csak megerősítette.
Az azonban a legkevésbé sem volt világos, hogy egy lyukat ábrázoló jel hogyan jelentheti más írásokban a Napot, vagy a napistent?
Itt tartottunk, amikor Németországból hazaköltözött egy magyar néprajzkutató, aki ott egyetemi tanárként dolgozván és nyugdíjba menvén, Budapestre települt. A magyar írástörténet nagy szerencséjére tartott egy előadást a szibériai adatgyűjtéséről az Írástörténeti Kutatóintézet előadássorozatán. Bemutatott egy helyszíni beszámolók alapján készített színes képet is, amely az életet szimbolizáló folyót ábrázolta. A folyó torkolata a tenger volt, az egyes életszakaszokat zuhatagok választották el egymástól, a folyó forrása pedig (s ez lett számunkra a legérdekesebb) a Nap volt. Azaz a szibériai népek a Napot (a napistent) az élet forrásának tekintették, amint az természetes is.
Elnökként megköszönve és értékelve az előadást, felhívtam a figyelmet e szibériai néprajzi adat rendkívüli írástörténeti jelentőségére és beszámoltam a fentebb ismertetett jel-összefüggésekről. Azt jelenti ez a felismerés, mondtam ekkor, hogy az ókori magaskultúrák írásai és a székely rovásírás genetikusan összefüggenek, ugyanazon ősvallási jelrendszer leszármazottai lehetnek. Az előadó akkor nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz.
Később azonban hozzászólóként egy akadémiai mandala-konferencián is beszámoltam ugyanerről az írástörténeti és vallástörténeti összefüggés-rendszerről. E konferenciának hallgatója volt a fent említett néprajzkutató is. Hozzászólásomban tisztelettel megemlítettem a nevét, mint akinek szibériai adatgyűjtése alapvetően hozzájárult eme írástörténeti felismerés megszületéséhez.
4. ábra. A székely "ly" rovásjel párhuzamai
Ezzel azonban megint hibát követtem el. Pedig sejthettem volna, hogy az egykori előadónk nem fog örülni a hozzászólásomnak. Az akadémikus kutatók "színe-virága" előtt beszámolni arról, hogy akár akaratlanul is hozzájárult egy rovásírással kapcsolatos, délibábosnak tartott elmélet alátámasztásához … Nos, ez a lejáratásával lehetett egyenértékű ez előtt a társaság előtt, a közösen felismert összefüggés valódiságától függetlenül.
Ezért történhetett, hogy felállt és röviden letagadott mindent: ő ezt sohasem mondta. Úgy gondolhatta, hogy ez a kisebbik rossz. A hitelét ugyan elveszítheti, de a finnugrizmus iránti hűségét bizonyítja.
A történeti hűség kedvéért kénytelen voltam a konferencia közönsége előtt emlékeztetni rá, hogy ötven ember látta és hallotta, amit mondott, sőt talán videofelvétel is készült az előadásáról. Erre aztán nem válaszolt.
Veszélyes lenne a hozzám hasonló alakokkal egy követ fújni? Vagy csak a székely rovásírás témaköre veszélyes? Nyilván ez utóbbiról van szó, mert a nem nyilvános munkakapcsolatunk máig fennmaradt.
Az írástörténeti és ősvallási adatok és összefüggések feltárása valóban végzetes lehet a finnugrista tévtanokra és hirdetőik egzisztenciájára.
Talán ez a magyarázata Sándor Klára kijelentésének is, aki egy telefonbeszélgetésünk során elmondta, hogy nem foglalkozik tovább a rovásírással, mert az veszélyes.
Irodalmi "élmények"
Az olvasmányaim alapján korábban is kialakulhatott volna bennem egy sejtés arról, hogy e téren valami nincs rendben. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor az írástörténet felkeltette az érdeklődésemet, még csak az tűnt fel, hogy milyen kevés szó esik erről az érdekes írásról.
Az elmaradt rendszerváltást követően aztán megjelent néhány érdekes adat, például a Kiszely István által közölt (1996/375), Hunfalvy Pál tollából származó idézet. Hunfalvy eszerint így fogalmazott: "bárdolatlanság és nemzeti érzéstől elvakítottság uralkodott a szittya-hun-székely betűk koholmányaival dicsekvő hozzá nem értők soraiban".
Már az is meglepő, hogy Hunfalvy a nemzeti érzést a bárdolatlansággal és az elvakítottsággal keveri, mintha ezek összevethető, egyformán értéktelen dolgok lennének. Ez azonban csak Hunfalvy politikai alapállását jellemzi. Csakhogy baj van a szakmai ítéletével is, mert tévesen tartotta koholmánynak a székely rovásírást.
Azaz már a finnugrizmus alapvetésekor is a maihoz hasonló volt a helyzet. Azóta ugyan megnyugtatóan tisztázódott, hogy a székely rovásírás nem hamisítvány, hanem eredeti, ősi írás, a hangulat mégsem változott. Hunfalvy követőit ennek ellenére ma is a legkevésbé sem emelkedett stílus és a tartalmi megalapozatlanság jellemzi.
5. ábra. A latin és a székely írás kifejezési lehetõségeinek illusztrációja az "Egy Isten" példamondat segítségével.
A latin írásban csak betűkkel lehet írni (amelyek nem képszerűek); jelnevei, szójelei nincsenek; szótagjele csak egy van; a ligatúrahasználat kivételes, a hangzóugratást nem alkalmazza.
A székely rovásírás mondat-, szó- és szótagjelekkel is kifejezheti a mondanivalót; rendszeresen alkalmaz ligatúrákat és hangzóugratást, de teljes hangjelöléssel is írhatunk; a jelek képszerűsége esetenként felismerhető; az íráshasználat korai évezredeiben elterjedt a képszerű jelmontázsok alkalmazása; a jelekhez ősvallási szimbolika kötődik; a jelnév néhány esetben megmaradt, más jeleknél rekonstruálható.
Lényeges körülmény, hogy ezek szerint a rovásírással szemben táplált ellenérzés jóval a II. világháború előtt alakult ki; tehát a nácizmusnak, vagy más jobboldali politikai mozgalomnak semmilyen szerepe sem lehetett e balítélet kialakulásában. Legyen bármilyen a politikai helyzet, egyesek mindig találnak ürügyet a székely rovásírás alábecsülésére és mellőzésére.
Arra is következtethetünk a fenti idézetből, hogy mi lehetett az ellenérzés kialakulásának igazi oka? Hunfalvy ugyanis még nem székely írásról beszél, hanem a hagyománynak jobban megfelelve szittya-hun-székely betűket emleget. A XIX. században ugyanis még elevenen élt az a több évszázados tudós hagyomány, hogy ezt az írást hun-szkíta eleinktől örököltük. Amiből némi joggal gondolhatjuk, hogy nemzeti írásunk azért vívta ki Hunfalvy ellenszenvét, mert a hun-magyar azonosság bizonyítékait látta benne. Bár Hunfalvy minden tőle telhetőt megtett a hun hagyomány cáfolása érdekében, de ezt az áhított célt nem sikerült elérnie. Ma már tudjuk, hogy a hunok használták a székely írás elődjét.
A hunfalvysta szemlélet és gyakorlat máig kísért "tudományos" körökben, térnyerését azonban lehetetlenné, képviselőit pedig hiteltelenné teszi a székely rovásírás léte, mert az a műveletlen magyarságról alkotott finnugrista hipotézisbe nem fér bele.
Róna-Tas András is okot ad az elképedésre. Szerinte a honfoglaló magyarok között "az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás. ... a királyi udvar hagyományai ismertek voltak az első írásos lejegyzés előtt is ... a krónikás ... emlékezetét valamilyen eszköz is segítette ... ez lehetett rovás is."
Azaz Róna-Tas András akadémikus (nyelvész, írástörténész) nem tekinti írásnak a székely rovásírást.
Hasonló szemlélet érhető tetten Nemeskürthy István munkáiban is. Azt írja egy őstörténettel is foglalkozó kötetében: "elszegényedett rokonként keresgélünk drágaköveket az elhunyt elődök ládájában". E megjegyzéstől meglepetten visszahőköl a figyelmes olvasó. Elszegényedett rokonnak lenni arcpirító, mások ládájában drágakövek után kotorászni pedig még inkább az. Azt sugallja ez a megfogalmazás, mintha a múlt búvárlása, elődeink értékeinek leltározása a lopáshoz hasonló, illetlen dolog lenne. Mintha ez a láda nem is minket illetne.
Nemeskürthy tanár úr irodalmi értékű, szemléletes képpel illusztrálta a jogi, gazdasági, etikai és tudományos értelemben egyaránt tarthatatlan álláspontját. Szép köntösbe csomagolt intése nem egyeztethető össze a jó gazda gondosságával sem. Egy gondos gazda nyilván úgy tartja, hogy az elhunyt elődök ládájában heverő kincseket fel kell kutatni, és a jelen generációk javára kell fordítani, hiszen az örökhagyók éppen az utókor érdekében hozták azokat létre. Ezért aztán az effajta "ládában való kotorászás" az örökösnek nem csak törvény adta joga, hanem kötelessége is.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy Nemeskürthy Istvánnak sajátos véleménye van a rovásírásról is. Szerinte nemzeti írásunk "primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni" (1997/13). Ez esetben is a hunfalvysta kettősséget érhetjük tetten: a szerző pejoratív jelzőhasználata egy szakmai tévedéshez (az írás nem ismeréséhez) társul. A rovásírás esetében a "primitív" jelző használata csak a szerző előítéletének leleplezésére jó. A rovásírás ugyanis (rendelkezvén a teljes betűkészleten túl mondat- szó- és szótagjelekkel is) sokkal nagyobb szabadságot ad az írástudónak, mint a normának tekinthető latin írás. A képszerű jelekre támaszkodó rovásírásos íráskép olyan grafikai és költői magasságokba emelkedhet, amiről Nemeskürty tanár úr talán nem is álmodott (5. ábra).
Csak találgatni lehet, mit ért Nemeskürty tanár úr bonyolult összefüggések alatt (e nem túl okos megjegyzésén talán nem is érdemes sokat töprengeni), az azonban bizonyos: az ő műveit minden gond nélkül le lehet írni rovásbetűkkel is.
A Magyar Rádió tudományos szerkesztõsége
Hasonló tapasztalatokra lehet szert tenni a különböző szerkesztőségekben is. Az ellenérzés kitapintható, komolyan vehető magyarázatát azonban senki sem adja.
Lukácsi Bélával, a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségének vezetőjével több ízben beszéltem telefonon, de következetesen elzárkózott a székely írással kapcsolatos felfedezések közzétételétől, legyenek azok bármilyen fontosak. Így járt az a hun lelet is, amelyen székely betűkkel írt magyar szó olvasható, s amelyet öt régész ismert el hunnak, vagy hun korinak. Ez a bronztárgy 200 éves vitát, a magyar őstörténet legfontosabb kérdését dönti el – a Magyar Rádió "tudományos" szerkesztősége azonban semmilyen környezetben, semmilyen kommentárral, semmilyen vita keretében nem hajlandó még csak megemlíteni sem a felbukkanását.
A főszerkesztő úr kezdetben a szakirányú képzettségem hiányát hozta fel indokként, anélkül azonban, hogy a felsőfokú képesítéseimet ismerte volna, vagy felmérhette volna, hogy az egyre inkább interdiszciplinárissá váló kutatásokhoz pontosan milyen szakmai ismeretekre van szükség. S persze azt sem vette figyelembe, hogy Magyarországon írástörténészeket nem képeznek. Írástörténetet ugyan tanítanak néhány szakon, de ott a székely rovásírás eredetéről soha sem bizonyított butaságokat sulykolnak a diákok fejébe, aminek belátásához elegendő Sándor Klára alábbi beismerését megérteni. A szerkesztő urat az sem hatotta meg, hogy a könyveimet több egyetemen felhasználják az oktatásban. Arra való hivatkozásom is falra hányt borsónak bizonyult, hogy a legnagyobb írástörténeti felfedezések sora köszönhető kívülállóknak.
Nem mintha ezek az érvek, vagy ellenérvek a legcsekélyebb módon is befolyásolhatták volna a feliratos hun bronztárgy tudományos jelentőségét, vagy a nagyközönség jogát a saját történelmét megvilágító adatok megismerésére. A vita lényegtelen mellékkörülményekről szólt, mert a fõszerkesztő úr valamilyen ürügyet keresett a javaslatom elutasításához.
A "Tudomány" c. folyóirat
Más szerkesztőségekben is a hatalmi szempont szolgál végső érvként.
Volt például a Tudomány folyóiratban egy emlékezetes vita a közelmúltban két akadémikus között. A pengeváltás azzal kezdődött, hogy Szabó István Mihály (genetikai, ősrégészeti és nyelvtörténeti cikkek összegzéseként) írt egy kitűnő tanulmányt egy idehaza elhallgatott külföldi felismerésről: a penut indiánok valamint az ugorok (magyarok és obi-ugorok) etnokulturális rokonságáról. E tanulmány szerint az ugorok a kőkor fejlett, szervezett társadalmát alkották, például ismerték a mamut elejtésének és felhasználásának módját is. Amikor a penut indiánok ősei az utolsó mamutcsordákat követve eljutottak Amerikába, ezt az ugor-magyar kultúra képviselőiként tették.
A tanulmányra Róna-Tas András válaszolt, cikkének az a kérdés volt a lényege: hol vannak az Amerikába vándorló penut-indiánok ugor nyelvének bizonyítékai?
Ez azért érdekes, mert Bálint Csanád mellett ő volt A székely rovásírás eredete c. kötetem másik lektora 1999-ben, s ha kézbe vette, akkor a címlapján láthatta ezt az általa utóbb hiányolt bizonyítékot (6. ábra). Róna-Tas Andrást a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rovásszakértőként tartja számon, nyilván ezért kérték fel a könyvem lektorálására. Így joggal elvárhatnánk tőle, hogy feltűnjön neki a címlapon látható penut-indián (anaszazi) felirat és a székely írás jeleinek feltűnő egyezése; amint az is elvárható lenne, hogy ezt az indián feliratot akár el is tudja olvasni.
A kérdésével egy elvileg könnyen leüthető labdát adott fel, mert az előző években írt Az Éden írása c. tanulmányom éppen erre válaszol. Azért volt ez csak elvileg könnyen leüthető labda, mert a kérdés szakmai részére könnyű volt válaszolni, de a közlésére – ennél a "Tudomány"-nál – nem volt valós esélyem.
6. ábra. A kötet, amelynek értékelésére 1999-ben Róna-Tas Andrást és Bálint Csanádot kérte fel a Frankfurt 99 Kht; címlapján a magyar-indián nyelvi-kulturális kapcsolatok Róna-Tas András által később hiányolt bizonyítéka
Mégis elküldtem a tanulmányt Glatz Ferencnek, a Tudomány főszerkesztőjének, mert kíváncsi voltam a várható elutasítás indoklására. Ezek az indoklások ugyanis hiteles képet adnak az akadémikus "tudomány" szakmai és etikai színvonaláról. Külön ízt adott a dolognak, hogy Glatz úr az Akadémia korábbi elnöke volt, aki a lehetséges köztársasági elnökjelöltek (a nemzet egészének képviseletére vállalkozók) között szerepelt a legújabb elnökválasztáson.
Nos, a főszerkesztő úr egy udvarias válaszlevélben értesített arról, hogy a tanulmányomat továbbította egy munkatársához, Zsoldos Attilához.
Zsoldos úr, akit az Akadémia egyik telefonszámán értem utol, arról tájékoztatott, hogy a cikkemet nem közölhetik, mert tudománytalan. Amikor arra kértem, szíveskedjen megindokolni ezt az ítéletét, arra hivatkozott, hogy a Szent Korona Krisztus-zománcának térdén nincs ott az általam kimutatott felirat, mert az valójában csak a ruházat redője.
Azaz ugyanúgy próbált hárítani, mint százvalahány éve Hunfalvy Pál. Azonban, amiként a mester kudarcot vallott a székely írás valódiságának tagadásakor, ugyanúgy nem sikerülhetett a rekeszrajz-felirat letagadása a követőnek.
A tudományos igényű állításoknak ugyanis ellenőrizhetõknek kell lenniük s ez esetben egyszerű ellenőrzésre volt lehetőségünk. Arra kértem telefonon a beszélgetőpartneremet, hogy szíveskedjen megnézni a saját térdét, van-e rajta bármiféle ránc. Ha ül, amint az várható telefonálás közben, akkor nincs ránc a térdén.
Elmeséltem azt is, hogy e rekeszrajz-jelekre Ludwig Rezső ötvös koronakutató hívta fel a figyelmemet, aki a saját kezében tarthatta a Szent Koronát, s aki a zománcok rekeszrajzait tüzetesen végigvizsgálta. Így tűnt fel neki a térd rekeszrajzának különleges volta, amit semmilyen ötvöstechnikai körülmény nem indokolt. Nagyon helyesen azt feltételezte, hogy e rekeszrajzok valamilyen jeleket alkothatnak. Azért hívta fel e jelekre a figyelmemet, mert feltételezte, hogy képes vagyok tisztázni a jelentésüket. Nos, majdnem egy évtized kellett a válasz megtalálásához, de ma már biztos vagyok az értelmezésükben. S ezt az évtizedes munkát nem lehet egy pillanat-szülte, ellenőrizetlen ötlettel lesöpörni.
Természetesen nem volt ránc Zsoldos úr térdén, ezért erről több szó nem esett. A tudománytalanság vádja csendben visszahullott arra, aki a tudományos igényű gondolkodást jelzők osztogatásával helyettesítette. Több "érdemi" kifogása nem is volt, nyilván felmérte, hogy minden ellenvetésére megalapozott választ tudok adni.
Ezért aztán áttért a tudományos érvekről a hatalmiakra s röviden közölte, hogy a cikkemet semmiképpen nem közlik, mert az nem egyeztethető a lap koncepciójával.
Azaz létezik egy koncepció, amely megakadályozza a székely írás történetének, s ezáltal a magyarság őstörténetének tisztázását.
Egy jobb lap?
Volt egyszer egy jobboldalinak tekintett Pest Megyei Hírlap s annak több, Attila keresztnevű szerkesztője. Az egyikükkel kis vitába keveredtem, mert – mint azt már megszokhattuk – ő is elzárkózott egy cikkem közlésétől. Ebben egy náluk megjelent, írástörténeti butaságot tartalmazó cikküket helyesbítettem volna. Ilyen helyesbítésekre gyakran szükség lenne, mert e szakterületen (még az elfogadott kéziratok szerzői esetében is) igen nagy a tájékozatlanság.
Joggal írta Püspöki Nagy Péter 1977-ben: "A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén."
A szerkesztőség azonban feltehetően nem ismerte Püspöki Nagy Péter fenti álláspontját, ezért nem látta ilyen árnyaltnak a helyzetet.
– Sumerológiával nem foglalkozunk – hangzott a megfellebbezhetetlen ítélet. A cikkem ugyan a rovásírásról szólt és a sumér szó elő sem fordult benne, de a szerkesztő úr biztosított róla, hogy az náluk ugyanaz.
A nagyvonalú szóhasználatnak az lehetett az oka, hogy sumerológia címén egy kalap alá vettek mindent, amit őstörténeti komolytalanságnak tartottak. Eltartott egy ideig, míg az elképedésemből felocsúdtam. Ekkor arra kértem a szerkesztő urat, hogy személyes párbeszéd, lektorok, vita, vagy konferencia szervezésével ellenőrizze az állításaim helytállóságát, de ezek elől is elzárkózott.
Némi joggal arra hivatkozott, hogy nem az õ feladatuk a tudományos konferenciák szervezése. Amikor emlékeztettem arra, hogy a magyar irodalom és újságírás legjobbjai mindig vállalták a nemzeti feladatok támogatását, mentegetőzésképpen azt mondta, tartanak a tudomány neheztelésétől.
Azaz Gelb kitűnő felismerését sem ismerték az írástudomány nem létezéséről. De így legalább világossá vált, hogy az írástörténeti tájékozatlanság pártfüggetlen, tájba simuló szerkesztőket pedig bal- és jobboldalon egyaránt találhatunk.
Egy bal lap
Kovács Zoltánnal, az Élet és irodalom jogász végzettségű főszerkesztőjével még az elmaradt rendszerváltás előtti időkből ismerjük egymást. A székely írásról alkotott álláspontjáról telefonon kérdeztem meg.
Mint elmondta, több kéziratot is kap mindkét oldalról, amely a rovásírással foglalkozik. Ezeket nem azért nem közli, mert a témaválasztáshoz bátorságra lenne szükség, hiszen ma már bármit meg lehet írni; hanem azért, mert a jobboldal politikai kérdést csinált a rovásírásból.
Amikor arra hivatkoztam, hogy a székely írással nem csak politikai, hanem tudományos megközelítéssel is lehet foglalkozni, s nem kéne a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, végső érvként itt is a hatalmi szempont került elő. Sok más tennivalója is van, mondta a főszerkesztő úr, s nem kíván a székely írással foglalkozni.
Azaz, akinek nincs lapja, annak az írása nem szalonképes.
De mi is az a politika?
A Magyar Nagylexikon szerint a politika elsődlegesen a kormányzati cselekvés területe, fogalmi körébe tartozik a hatalom megszerzése és megtartása, az államrend kialakítása és működtetése. Másodlagosan ide tartozik az egyének és társadalmi csoportok érdekkifejezési tevékenysége is.
Ezek szerint nem csak a jobboldal politizál, amikor a rovásírás kutatásának jogáért szót emel; hanem az államhatalom is, amikor olyan "rendet" alakít ki, amelyben nincs helye az ősírásunknak. Ennek fényében a főszerkesztõ úr indoklása nem állja meg a helyét, hiszen nem a jobboldal, hanem a hatalom politizálta át előbb e tudományos feladatot még valamikor Hunfalvyék idejében. A kérdés politikai súlyát az államilag előidézett elhallgatás, letagadás és üldözés teremtette meg – amelyhez kezdetben Haynau biztosította a környezeti feltételeket.
Mivel mindkét tábor politikai tevékenységet folytat, a valódi kérdés az, hogy melyik politikai törekvés jogszerű és támogatandó: a mellőzésre, vagy a mellőzés feloldására irányuló?
Élet és Tudomány
Húsz évnél több ideje is lehet már annak, hogy egy írástörténeti butaságot tartalmazó cikküket kijavítandó, küldtem egy válasziratot az Élet- és Tudomány szerkesztőségének. A szerkesztőség Grétsy László nyelvészt kérte fel lektornak s a lektori vélemény másolatát nekem is átadta. Az ismert nyelvész a következő "szakvéleményt" írta: "Én ugyan ehhez nem értek, de nem javaslom a közlését."
A szerkesztõség aztán erre az elképesztő "szakvéleményre" hivatkozva megtagadta az írásom közzétételét.
Két éve újra próbálkoztam, Az Éden írása c. tanulmányom tartalmi kivonatát ajánlva a figyelmükbe. Elmeséltem a korábbi kalandunkat, amelyre már nem emlékeztek, megfogalmazva egyúttal a lektorálás és a döntés színvonalának emelkedéséről táplált reményemet is. A főszerkesztõ úr egy éven át arra hivatkozott, hogy még meg kell kérdeznie valakit. Időközben új fõszerkesztő került a lap élére, de az sem mert dönteni a kéziratomról sem pro, sem kontra.
Eközben arról megjelenhetett egy rövid hír a lapban, hogy a régészek 60-70 ezer éves jelkészletet találtak Dél-Afrikában. Ezt közölhetőnek ítélték. Arra azonban nem szántak egyetlen sort sem, hogy a székely írás legalább 12 ezer éves előzményekre megy vissza. A szerkesztőség úgy gondolhatja, a székely írás eredetét illetően a nagyközönség akár tájékozatlan is maradhat.
A Világkiállítás programirodája
Az elutasítás intézményes voltát bizonyítja, hogy a kultúrpolitika rendre elmulasztotta, sőt megakadályozta mindazon kiemelkedő ünnepek kihasználását, amelyek kézenfekvő lehetőséget kínáltak a székely rovásírás bemutatására. Ilyen alkalom lehetett volna az elmaradt Bécs-Budapest világkiállítás is.
Barsiné Pataki Etelka világkiállítási főbiztos, címzetes államtitkár (ismételten válasz nélkül hagyva a leveleinket) elutasította a rovásírás szerepeltetését, amelyet Forrai Sándor tanár úrral és másokkal közösen kértünk a Világkiállítás Programirodától.
Az egyik hozzá intézett levelemben kifejtettem, miért lenne telitalálat a székely írás bemutatása: "Az eddigiek szerint a kiállítás két gondolat, a honfoglalás és a kommunikáció köré szerveződne: a honfoglalás 1100 éves évfordulóját, valamint a (kelet és nyugat közötti?) kommunikációt ünnepelné. Ezt a két gondolatot - a honfoglalók által keletről nyugatra hozott kommunikációs eszköz lévén - csak a székely rovásírás témája képviselheti egyszerre. A továbbiakban ezért a rovásírás bemutatását a kiállítás egyedül lehetséges vezérgondolatának kell tekinteni. Célszerű ugyanis a kiállítást valami központi gondolat köré rendezni, de nincs egyetlen másik téma sem, amelyik ezt az egyet teljes értékűen helyettesíthetné."
Barsiné szárnysegédje, Feledy Balázs úr azt javasolta, rendezzük meg kísérő magánkiállításként a rováskiállítást. Így azonban a világkiállítás vezérgondolata kerítésen kívülre került volna, ráadásul azt nekünk kellett volna finanszírozni. Nem érthettünk vele egyet. Az volt az álláspontunk, hogy a kutatás és a nemzetpropaganda nem lehet magánvállalkozás; s egyébként sem a gazdag emberek és intézmények, hanem a nemzet mondanivalójával kell a világ színe elé lépni. Kőrösi Csoma Sándor is csak az életét áldozhatta fel a tudomány érdekében, a pénzét nem – mert ez utóbbival nem rendelkezett.
Ha a programiroda támogatta volna a kezdeményezésünket, akkor is maradt volna egy megoldandó kérdés, a tudomány képviselőinek végletes megosztottsága. Ezt így fogalmaztam meg egy akkoriban megjelent cikkemben: "A dilemmát az okozza, hogy miként vonhatók be a rováskiállítás megrendezésébe azok, akik azt a legszívesebben megakadályoznák? Az álláspontom ugyanis az, hogy minden írástörténettel foglalkozó kutató munkáját igénybe kell venni a kiállítás sikeres megrendezése érdekében. Mivel aligha várható a tudományos élet "színe-virágának" gyors cseréje, azokkal kell együttműködni, akik a kérdéshez hozzá tudnak szólni. Csak a döntést nem szabad némelyik "elismert szakember" kezébe adni, sőt azt politikai kérdésként kell kezelni és minden vitás kérdést a legnagyobb közönség elé kell vinni."
A Világkiállítás programirodája hallgatott, csupán Gyenes József válaszolt a Magyar Vetés-ben: "lázba hozott bennünket Varga Géza nagyszerû írása a Magyar Vetés március 6-i és 13-i számában. Döbbenten állapítottuk meg, hogy vele ugyanaz történt, mint velünk csaknem két évvel korábban. A Programiroda két ízben is válasz nélkül hagyta azt az indítványunkat, hogy a Magyar Világkiállításon főszerepet kapjon a magyar írás! Pedig valóban főszerep illeti meg, mert kevés nemzet dicsekedhet ilyen felbecsülhetetlen értékű kultúrkinccsel, és soha meg nem bocsátható vétek lenne, ha most nem használnánk fel "őseink legsajátabb kezeírását" névjegyünkön, bemutatkozásnál!"
A Millecentenárium
A honfoglalás 1100 éves évfordulója újabb lehetőségét kínált. Az ünnepségeket szervező irodát Nemeskürthy István vezette, akiről fentebb már esett szó. Nem okozott nagy meglepetést az általa irányított társaság tevékenysége.
A Magyarság jelképei c. kötetem kiadásának támogatását kértem tőlük, amelyben szó esett a jelképek és egyes rovásjelek kapcsolatáról is. Mivel a kéziratot személyesen vittem el, alkalmam volt bepillantani az értékelés folyamatába. Az illetékes alvezérként eljáró hölgy a két ujja közé csippentette a kétszáz oldalt, s a címlapra pillantva máris visszaadta:
– Ilyesmiket naponta hoznak be! –
A módszer ismerős volt, mert a hajszolt könyvesboltvezetők is így járnak el. A könyvpiac túltelített s a kiadott könyvek nem férnek el a könyvesboltok polcain. Ezért aztán szegény boltvezetőknek fő a feje, melyik könyvet tartsák a boltban, s melyiknek a forgalmazását utasítsák vissza. Amikor felajánlom nekik valamelyik könyvemet, ők is kézbe szokták venni, legalább a rend kedvéért.
Van azonban egy lényeges különbség a két eljárásban: a boltvezetők bele is szoktak nézni a könyvbe. No, nem viszik túlzásba, jellemzően két helyen ütik fel. Amennyiben az első alkalommal nem látnak benne képet, akkor türelmesen továbblapoznak. Ha aztán ott sem találnak, akkor visszaadják azzal, hogy nem kell.
Ezért aztán e kéziratomat már eleve úgy terveztem, hogy bárhol nyissa is ki a boltvezető, mindenütt találjon legalább egy képet. Ez a számításom be is vált a könyvesboltosoknál, mert szívesen forgalmazzák. A Millecentenáriumot szervező iroda eljárása azonban kifogott rajtam.
Az elutasítás ellenére ez a könyv azóta két kiadásban is megjelent, közel hatezer példányban fogyott el és néhány egyetem az oktatásban is felhasználja. Ha valóban naponta vittek hasonló kéziratot a szervező irodának, akkor bízom Magyarország megmaradásában.
A Magyar Tudományos Akadémia
A székely rovásírás eredete c. könyvem kéziratának részletét a 3. lábjegyzetben foglalt kritika megvitatása végett még a megjelenése előtt elküldtem az MTA akkori elnökének. E lábjegyzetben a horezmiek könyvtárait felégető Kutejbához hasonlítottam Hunfalvit, akinek "képe ma is központi helyen lóg, eszméi pedig meghatározóak a Magyar Tudományos Akadémián". Választ persze nem kaptam. A kinyomtatott kötetet aztán elküldtem Glatz Ferenc elnök úrnak, aki azt továbbküldte Engel Pálnak (nekem azt írván egy kedves levélben, hogy ő nem ért hozzá). Amikor Engel Pálra rákérdeztem, hogy mi a véleménye, azt felelte, hogy ő nem foglalkozik a rovásírással, nem tudja, miért neki küldte "Glatz Feri" a kötetemet. Én magyaráztam el, miért eshetett rá e nagy megtiszteltetés. Azért, mert – a sumér-magyar kapcsolatokról szólván – egyszer már kifejezte kételyét a "beteg magyar nemzettudat" gyógyíthatóságáról. Engel Pál zavartan vihogott a telefonban, s alighanem ez volt az Akadémia álláspontja.
Egyszer rászántam néhány telefont, hogy kiderítsem, kötelességének érzi-e az Akadémia a székely rovásírás kutatását, vagy e kutatás megszervezését. Az elnöki titkárság határozottan úgy nyilatkozott, hogy ez nem feladata egyetlen akadémiai intézetnek sem. Amikor a Nyelvtudományi Intézetet hívtam fel, akkor is hasonló választ kaptam.
Később a nagy tekintélyű Benkő Loránd akadémikust kérdeztem meg, miért nem hasznosítják a székely rovásemlékek tanúságát a nyelvtörténet kutatásakor a latin betűs nyelvemlékeinkhez hasonlóan? A válasz az volt, hogy a székely rovásfeliratok túl kései időpontban keletkeztek, ezért azokat nem lehet hasznosítani. Amikor figyelmeztettem a székely írás hun kori, sőt kőkori előzményeivel feljegyzett magyar szavakra, azt válaszolta, hogy lehet, de ezekre az elfoglaltsága miatt nem tud időt szakítani.
A Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás
Az 1999-es év újabb kitűnő alkalmat kínált a székely rovásírás bemutatására, amelyet azonban a kultúrpolitika ugyanúgy elszalasztott, mint a korábbiakat. A kiállítást tervező építészek (Makovecz Imre és Ferencz István) stílusosan rovásbetűket kívántak szerepeltetni a magyar kiállításnak helyet adó frankfurti betonhodály emberibbé tételére. Nosza, felizzottak a telefonvonalak, s a sok beszédnek az lett a vége, hogy a rovásírást kitiltották a tervekből. A kiállítás szervezői szerint a német külügyminisztérium kérte a rovásbetűk mellőzését. Mivel ezt aligha tehették közzé az újságokban, a szervezők különféle magyarázatokkal traktálták a nagyérdeműt.
A televízióban szervezett beszélgetésen például azt állította három illetékes, hogy az építészekkel történt megegyezés értelmében hagyják ki a tervekből a rovásbetűket. Ez a "megegyezés" a valóságban diktátum volt, ami miatt Makovecz Imre ki is lépett a munkacsoportból.
Készült a Demokrata számára néhány interjú, amelyek máig az asztalfiókban maradtak. Ezekben az illetékesek a következõképpen fejtették ki a véleményüket: Bernáth Árpád (a Frakfurt 99 Kht igazgatója) szerint "Ez nem kulturális örökségünk írott része ... nem olvasható olyan alkotás, amely befolyásolta volna ezt a kultúrát ... ha Csaba királyfi mítosza rovásírással lenne ... így azonban fölösleges vitapontot nyit ... amikor a német nemzetiszocialista kormányzat kereste a saját mítoszát, akkor ezt vette elő."
Szegedi Maszák Mihály miniszteri biztos szerint "Az építész úr akart magyar rovásírást. Mi kértük, hogy ne tegye ... mert a III. birodalom idején volt ennek egy kultusza."
Egyedül a Magyar Hírlapban jelent meg hasonló indoklás. Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, az irodalmi kuratórium tagja ugyanis azt állította, hogy "A rovásírás Németországban náci asszociációkat kelthet." (1998. XII. 16.).
Úgy gondoljuk, hogy az idézett urak maguk is tisztában voltak a vádjaik erőtlenségével. Hiszen a székely rovásírás nem azonos a germán rúnával. S egyébként is, egyetlen írás sem rendelkezik személyiséggel, nem követhet el bűncselekményt, ezért az esetleges elítélése is csak a bíró szellemi képességeiről árulkodik. Mégis úgy büntették meg a rovásírást, ahogy annak idején Xerxes korbácsoltatta meg a tengert vak dühében. Persze már gyermekfejjel is elbámultunk az eseten az elemi iskolában, mert nehéz volt elhinni, hogy ennyire alacsony intelligenciaszinttel uralkodó lehet valaki.
A Frankfurti Könyvkiállítás magyar részlegének megnyitóját egyébként Eszterházy Péter tarthatta, őt kapta a nemzetközi és magyar nagyérdemű a székely rovásírás helyett. Néhány év múlva kiderült, hogy Eszterházy Péter apja titkos ügynök volt az előző átkosban. Ezt akár sejteni is lehetett, hiszen az Eszterházy Péter személyét előtérbe helyező hatalom kiszámítható módon válogat.
Amint a büntetéseit is kiszámítható módon osztogatja.
Történt ugyanis, hogy Egyed Ákos történész, akadémikus, Toró Tibor fizikus, akadémikus, valamint Patrubány Miklós az MVSZ akkori elnökhelyettese tiltakozó levelet írtak Hámori József kultuszminiszternek: "nem fogadjuk el a székely-magyar rovásírás semmiféle körülmények között történõ háttérbe szorítását, illetve megtagadását. Annál inkább ki kell használni minden adódó alkalmat kultúránk e becses értéke fölmutatására. Rendkívüli alkalom kínálkozik a székely-magyar rovásírás világméretû ismertetésére azon a könyvvásáron, amely Frankfurtban a magyar írásbeliségre hívja fel a nagyvilág figyelmét. Értékítéletünk szerint, a székely-magyar rovásírás a magyar nemzeti kulturális örökség kincse, amelyhez semmiféle negatív képzet nem társítható. Azok a népek, amelyek saját õsi írásjelekkel rendelkeznek, büszkén ápolják Krisztus születése után 2000 évvel is ezt a szellemi örökséget." Ezt követõen a kormány megvonta az MVSZ támogatását. A Frankfurti Könyvkiállítás után ugyan Hámori Józsefet leváltották a minisztérium éléről, de azonnal kinevezték a miniszterelnök kultúrpolitikai tanácsadójává, majd később az MTA elnökhelyettesévé.
A könyvkiállítás okozta megdöbbenés hazai és külföldi lapokban egyaránt tükröződött. Aradi Lajos kérdezte például a Táltos Mén-hír 1999. őszi számában: "Vajon mekkora erőt, energiát képviselhet néhány rovás, ha a kultúra egyik legnagyobb bemutatkozóján pánik tör ki bizonyos körökben?"
A Nagyváradon megjelenő Bihari Naplóban ezt írta a Frankfurti Könyvkiállításról Török Miklós: "Érdekes epizód volt a Diószegi György által vezetett Történelmi Lovastúra Egyesület jelentkezése: bár volt meghívásuk és három könyvüket el is fogadta kiállításra a Kht. (három éve végiglovagolták az Uráltól Budapestig a honfoglalási útvonalat, ami 4700 km, és erről szól a Csitri naplója). ... Tervük az volt, hogy amolyan magyaros színfoltként huszár, Bocskai, illetve honfoglaló ruhában szerepelnek a különböző rendezvények, protokollok alkalmával. A megnyitó estéjén a német fotoriporterek valóságos pergőtűz alá vették a huszárokat, azonban a kormánybiztos úr kiparancsolta őket a magyar pavilonból. Igaz, hogy tavaly a svéd királyi udvar fogadta a lovasokat, de itt Frankfurtban úgy látszik, szigorúbb az etikett ... Következő nap hazautaztak ... (Megjegyzem, gólyalábú vásárosok, ugra-bugra, lónak öltözött jelmezesek maradtak. Igaz, ők nem "magyarkodtak" a cirkuszi ruházatukkal.)"
S ezzel árulta el magát a kultúrpolitika, mert ez esetben már nem lehet a német tilalommal takarózni. Az ugyanis csak a rovásírásra vonatkozott. Nem tilthatták meg előre a honfoglaló öltözet viselését, hiszen a meghívón nem szerepelt a ruházatra vonatkozó ajánlás, a lóról szállt derék lovasok pedig be se jelentették, hogy éppen milyen színű kacagányban kívánnak bevonulni. A miniszteri biztos úr kénytelen volt a saját szakállára cselekedni s azt tette, amit a szíve diktált.
Kormányzati megnyilvánulások
A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király magánegyetemén érdemének megfelelõen oktatják a székely rovásírást. Néhány éve az ügyészség (nem bizonyítható hírek szerint a kultuszminisztérium felkérésére) mondvacsinált eljárást indított az egyetem ellen. Azt ugyan megalapozatlanság miatt később megszüntették, de ezzel is sikerült az egyetemre beiratkozók számát csökkenteni.
Az Ópusztaszeri Történelmi Emlékpark, ahol több rovásfelirat is látható, a leglátogatottabb kiállítás Magyarországon. A kiállítás fõ attrakcióját, a Feszty körképet, annak idején azért száműzték Budapestről Pusztaszerre, hogy minél kevesebb honfitársunk láthassa. A motorizáció azonban keresztülhúzta a kultúrpolitika számításait és a magyarok ma már tömegesen keresik fel az egyre gyarapodó szép kiállítást. A bevételből még egy Anonymus szobor felállítását is tervezték, mit sem törődve azzal, hogy a finnugrizmus kezdettől a legnagyobb ellenszenvvel viseltetett a magyar krónikákkal és krónikaírókkal szemben. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egy első pillanatra rokonszenvesnek látszó húzással torolta meg a sikert: a látogatók jelentős része számára ingyenessé tette a belépést, a kieső bevételt azonban nem pótolta. Ezzel sikerült is drasztikusan csökkentenie a kiállítás bevételét és korlátoznia a nemzeti kulturális örökség bemutatására fordítható erőforrásokat.
Forrai Sándor tanár úr korábbi (pénzhiányra való hivatkozással elutasított) leveléhez hasonlóan magam is kértem a kultuszminisztert, hogy szíveskedjen a székely rovásírást a nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítani, és ekként kezelni. A miniszter úr nevében egy fõosztályvezetõ tájékoztatott a következõkrõl: "A … miniszter úrnak a székely rovásírás nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítása ügyében írt levelére válaszolva ... a székely rovásírást természetesen a nemzeti kulturális örökség részének tekintjük. ... Nincs olyan jogi aktus, amellyel a kulturális örökség részének nyilvánítanánk valamit ... Végül szeretném tájékoztatni arról, hogy a hazai tudományos életben a rovásírás kutatása kellő hangsúlyt kap. ... Sándor Klára nyelvtörténész 1996-ban jelentette meg a rovásírás történetének összefoglaló feldolgozását."
Sándor Klára 1996-os dolgozatára azonban korántsem lehet úgy hivatkozni, mint valamiféle tudományos teljesítményre. Éppen ellenkezőleg, a szerző az akadémikus tudomány megdöbbentő szegénységi bizonyítványát állította ki: "Pillanatnyilag azt sem tudjuk – írja Sándor Klára – hány fennmaradt emléke van a székely rovásírásnak, mert abban sincs egyetértés, hogy mi számít a székely rovásírás emlékének". 1915-tõl "számítható a székely rovásírás kutatásának legvirágzóbb szakasza. A második világháború megtörte az előző negyedszázadra jellemző lendületet, és a kutatás a háború után sem éledt újjá. … a székely írás történetének megírását az indokolja, hogy egy vonatkozásban sincs még megírva. … a székely rovásírás a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen, vagy csak nagyon felületesen ismert … mindaddig, amíg az írástörténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az művelődéstörténeti szempontból az őt megillető helyre kerüljön". "A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni."
Tudománytörténeti jelentőségű sorokat olvashattunk Sándor Klára (nyelvész, egyetemi tanár, az egyik parlamenti párt elnökségi tagja) tollából. Az ugyanis megszokott, hogy egy tudós a rendelkezésére álló erőforrásokat kevesli, és további támogatásért kilincsel a munkája érdekében. Ez a természetes és méltányolható hozzáállás. Arra azonban aligha van példa, hogy egy kutató a saját (rendkívüli tudományos jelentőségű) kutatási témájáról szólván feltegye a kérdést: "az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni".
Az olvasónak jogában áll azt gondolni, hogy ez a mérce alsó foka, egy tudós a tudományterületén aligha süllyedhet ennél mélyebbre. Ez azonban csak az egyik fele a dolognak. Ennél is megdöbbentõbb az, hogy Sándor Klára álláspontját a kultuszminiszter nevében írt levél a hivatalos kultúrpolitika rangjára emelte.
Értékelés
A felsorolt jelenségeket nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy véletlen és egyedi esetekről van szó, mert a jelek szerint ez nem lenne igaz. A politikai váltások ellenére hosszú évtizedek óta, töretlenül folytatódó eseménysor tanúi vagyunk.
Olyan emberek szerepeltek a felsorolt példákban, akikről akár azt is feltételezhetné a jámbor olvasó, hogy az intellektuális kapacitásuk elegendő a kérdés helyes megítéléséhez. És olyan intézmények, amelyektől joggal várhatjuk ősi írásunk megbecsülését, akár annak tudományos értékei, akár nemzetpolitikai jelentősége miatt. A székely rovásírás ennek ellenére a hazai kultúrpolitika megvetett mostohagyermeke.
Pedig kétségtelenül értékrõl van szó, amelyhez negatív képzet nem kapcsolható, pozitív annál inkább. Mégis, ennek ellenére is, folyamatos az elhallgatás, a mellõzés, a gúnyolódás és az üldözés. Hazánkban a székely írás megismerése és bemutatása olyan nehézségekbe ütközik, mintha nem is egy XXI. századi európai jogállam saját nemzeti írását szeretnénk kutatni; hanem a kétszáz évvel ezelõtti Afrikában, vagy Ázsiában a bennszülöttek által babonás tiszteletben tartott, több ezer éves feliratos követ akarnánk egy európai múzeumba szállítani; netán meredek sziklafalakon az életünket kockáztatva próbálnánk lemásolni egy sziklafeliratot.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mindez miért van így?
Az eddig szóba került indoklásokat természetesen nem vehetjük komolyan. A székely rovásírás nem koholmány, megalapozottan nem kelthet náci asszociációkat és primitívnek sem mondható. Az írás ellen felhozott vádak cáfolata nem is kívánja meg nagy tudományos apparátus felvonultatását, mert ez csak látszólag tudományos kérdés. Egyébként is, ha ezek a vádak igazak lennének is, az ősírás akkor is képezhetné a tudományos kutatás és ismeretterjesztés tárgyát.
A hivatalos tudománypolitika rangjára emelkedett illetlen politikai ambíciókról, vagy az örök emberi butaság áltudományos köntösbe burkolózó megnyilvánulásairól lenne szó? A kérdés megválaszolása meghaladná a tanulmány célkitűzéseit.
Természetesen nem korlátozhatjuk az olvasót egyéni álláspontjának kialakításában. Mindenki a saját tájékozottságának, szándékának és stílusának megfelelően értékelheti a jelenséget.
Az egyik lehetséges – az akadémikus "tudomány" képviselõinél nagy hagyománnyal rendelkező – értékelési mód a jelzők osztogatása lenne. Ez gyors és kényelmes értékelést tenne lehetővé, de tudományos kérdések pusztán pejoratív jelzők felsorolásával aligha dönthetők el, bármilyen találóak legyenek is azok a jelzők. Más kérdés, hogy itt (mint azt fentebb már tisztáztuk) nem is tudományos vita zajlik, hanem valami más.
Egy további lehetséges értékelési módot kínál az alkotmány betûivel való összevetés. Az alkotmány szövege szerint "A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos … élet szabadságát". Mi azonban azt látjuk, hogy a székely rovásírás esetében korántsem a tisztelet, a támogatás, vagy a tudományos szabadság lehetővé tétele jellemzi a kultúrpolitikát.
Máshol meg azt állítja az alkotmány, hogy "A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. A Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével … valósítja meg." De hogyan képes a székely rovásírással kapcsolatos közművelődést kiterjeszteni az a "tudományos" világ, amely számára "minden alapvető kérdés tisztázatlan" és amely számára "az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni"?
A jelenlegi helyzet nyilvánvalóan nem felel meg az alkotmányos követelményeknek. Az idézett passzusok azért kerültek az alaptörvénybe, mert a nemzet elhal, ha nem képes történelmének tapasztalatait levonni, ha történelmi értékeit szemétnek, szemetét pedig értéknek nyilvánítják; ha a történelmét letagadják, meghamisítják, elhallgatják.
Felmerül a kérdés, hogy a fentebb felsorolt sajnálatos jelenségek tekinthetők-e kivételek sorozatának? Vagy inkább egy íratlan, az alkotmánnyal és a nemzet érdekével ellentétes, de a hatalom által ennek ellenére szigorúan betartott titkos szabály megnyilvánulásának? Amely arról rendelkezik, hogy a kultúrpolitika irányát csak a székely írással szemben indokolhatatlan ellenérzéseket táplálók határozhatják meg?
A válasz keresésekor nem számíthatunk a székely rovásírás értékeléséről rendelkező külön alkotmánycikkelyre, mert ilyen nincs. Az olvasó azonban az alkotmány két passzusát is bízvást mérvadónak tekintheti.
Az egyik szerint "Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak". Azon persze elmélázhatunk, ki tartozik "a tudomány művelői" közé a székely rovásírás esetében. Nyilvánvalóan nem sorolhatjuk ide az akadémikus "tudomány" képviselőit, akik számára még "az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni".
Van aztán az alkotmánynak egy másik passzusa is, amelyik irányíthatja a gondolatainkat és a tetteinket. E szerint "egyetlen állami szervnek … a tevékenysége sem irányulhat a hatalom … kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben … mindenki jogosult és egyben köteles fellépni."
Varga Géza (2005)
További cikkek
A csempeszkopácsi templom, amelynek két csodaszép és tanulságos rovológiai nevezetessége is megtekinthető
A csempeszkopácsi templom kapubélletének Isten országa olvasatú hieroglifikus mondatjele
Ha Ön, kedves olvasó eddig eljutott a cikk olvasásával, akkor megérdemel egy kis ajándékot, egy különleges nyaralási ötletet. Elfogadna olyan ajánlatot, amiben nem csak őrségi szállás, hanem némi kulturális csemege is van, ami nem kerül túl sokba? Akkor megtalálta! Ajánljuk magunkat! Ez persze nem mentes minden önérdektől, viszont kétségtelenül egyedi. Az általunk javasolt őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. S mindez (a beszélgetés és a Sindümúzeum is) teljesen díjtalan. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn skeresőkulcsok mentén keres magának egy őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet az írástudomány és a szép táj mellé, akkor mi tudjuk ajánlani a legkedvezőbb megoldást! Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek, mint Ön is, aligha találnak jobbat a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóháznál, e jellegzetes őrségi szálláshelynél, mert írástörténész által működtetett Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van. Igazán kár lenne haboznia, inkább hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot a rovológus által vezetett őrségi szállás lefoglalása végett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése