92 A frankfurti botrány

Visszhang a pálmák alól

Az 1999-ben megrendezett Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás után néhány hónappal felkeresett D. L., egy derék magyar festő-tipográfus. Mint elmondta, abból él, hogy Spanyolországban – pontosabban a Kanári szigeteken – portrékat készít a turistákról. Jól beszél spanyolul, spanyol lapokat olvas s ezekben talált olyan cikkeket, amelyek a frankfurti kiállításon díszvendégként leszerepelt magyar kiállítókat bírálta. A spanyol lapok felhánytorgatták, hogy a magyar kiállításból hiányzott a nemzeti és a keresztény jelleg. Sajnos, ebben igazuk volt.

1. ábra. Ezt a két könyvemet Bernáth Árpádék nem voltak hajlandók sem támogatni, sem kiállítani az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon

Festőnk a képeit rovásbetűkkel (pontosabban rovásbetűkből alkotott, művészi szépségű ligatúrákkal) szignálja. Láttam rovásírással írt levelét is a képe hátán. S amikor megkérdezik tőle, hogy ez meg miféle írás, akkor kiselőadást tart a székely rovásírásról az Atlanti-óceán ölelte szigetek pálmái alatt. Rendszeresen könyörögnek neki, hogy "fordítsa" le, de ő hajthatatlan: 

- Tessék utánanézni a könyvekben! - 

A képeit is rovásos számjegyekkel datálja s ennek köszönhetően tavaly az ő dátumai voltak a legszebbek, lévén a 2000. év rovásszámokkal két csillag.

A szürrealisztikus jelenetet elképzelni is nehéz. Legvadabb álmainkban sem gondolnánk, hogy a Kanári szigetek szikrázó napsütésében izzadó nyaralók éppen erre a speciális témára figyelnek. Márpedig figyelnek. Az érdeklődés létezik, a rovásírást népszerűsítő párbeszédek naponta megismétlődnek. A művelt spanyolok például azért érdeklődnek az írásunk iránt, mert nekik is van hasonló: az ibér írás. Ezek az ibér jelek ráadásul – formájukat tekintve – nagyon emlékeztetnek a székely rovásjelekre.

Persze nem csak spanyoloknak szólnak ezek az ismertetések. Vannak ott angolok, amerikaiak, németek és mindenféle náció, köztük sok hazánkfia is.

Hamar felmerül aztán a nyaralókban a kérdés, hogy hol lehet erről a különös írásról többet is megtudni. S ilyenkor a mi rovásszerető festőnk az Írástörténeti Kutató Intézet által kiadott köteteket ajánlja elolvasásra. 

Azokat, amelyek kiadására, lefordítására, kiállítására és előadáson történő bemutatására hiába kértem támogatást a Frankfurti Könyvkiállítás magyar pavilonját rendező Frankfurt 99 Kht-tól és a magyar kulturális kormányzattól.

Visszhang az akácfák alól

Itthon sem maradt néma a sajtó.

Aradi Lajos kérdezi a Táltos Mén-hír 1999. őszi számában: "Vajon mekkora erőt, energiát képviselhet néhány rovás, ha a kultúra egyik legnagyobb bemutatkozóján pánik tör ki bizonyos körökben?"

S egy repesz Hering József Frankfurt sarokba állított díszvendége c. írásából: 

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Frankfurt '99 Kht. 1999. szeptember 21-én, két héttel a kiállítás megnyitása előtt, sajtótájékoztatót tartott a Magyar Rádió márványtermében. Itt a Magyar Fórum föltette a kérdést Prőhle Gergelynek, a minisztérium közigazgatási államtitkárának: miként kerülhetett sor arra a kirekesztő eljárásra, hogy a Moszkvában tanult Dalos György hat, Nádas Péter pedig nyolc könyvvel képviseli Frankfurtban a keresztény államiságának 1000. évfordulóját ünneplő Magyarországot, miközben szinte nincs ott Nagy László, Németh László, Szabó Dezső, Márai Sándor, Sinka István és Tamási Áron? (De nyugodtan meg lehetett volna említeni például Fekete Gyula, Veres Péter, Erdélyi József szépirodalmi vagy Kodály Zoltán és Bartók Béla zeneelméleti műveit is.) A lap munkatársa a sajtótájékoztatón megemlítette: a holokauszt-tematika legalább egy tucat kiadványban szerepel (lásd például a szintén nyolc könyvvel kirukkoló Kertész Imre műveit), de nincs bemutatva 1956, s az azzal kapcsolatos sortüzek, a magyar gulágok világa, vagy a Trianon utáni magyar sors.

Prőhle Gergely államtitkár válaszában hangsúlyozta, hogy a hivatalos magyar állami szervek Budapestről nem tudják befolyásolni azokat a németországi magánkiadókat, amelyek az említett "sztáralkotók" műveiből többet is megjelentettek. Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy Dalos György és Kőbányai János két, Nádas Péter, Konrád György, Szántó T. Tibor, Ámos Imre, Bodor Pál, Heler Ágnes, Walter Pietsch és (a magyar– és kereszténygyalázó) Petri György egy-egy könyve magyar közforrásból is kapott támogatást. A megfelelő ellensúlyozásról ugyanis a magyar államnak kellett volna gondoskodnia.

(Magyar Fórum, 1999., szeptember 30.)

Számunkra mindebből e "gondoskodás" irányultsága érdekes, mert ezt alkalmunk volt személyesen is tapasztalni.

A Magyar Nemzet 1999. július 8-i számában jelent meg az alábbi rövid hír, ami jellemzi a helyzetet:

Több mint százan írták alá a tiltakozó levelet

 A rovásírás védelmében

Bizonyos – magyarbarátnak aligha nevezhető – körök megkérdőjelezték a székely magyar rovásírás méltó szerepeltetéséhez való jogot azon az 1999. évi frankfurti könyvvásáron, amelynek középpontjában az idén – a magyar államiság ezredévének köszöntésére – Magyarország áll.

Ezt a provokációt súlyosbítja, hogy az óvás akkor fogalmazódott meg, amikor megtalálták a legrégebbi magyar írásos nyelvemléket, és az székely rovásírással íródott – áll abban a nyílt levélben, amellyel a székely magyar rovásírás megtagadása ellen tiltakozik Patrubány Miklós, az MVSZ elnökhelyettese, Egyed Ákos, Toró Tibor akadémikus és Nagy András grafikusművész.

A tiltakozó levelet Hámori József kulturális miniszternek címezték. A levélhez több mint száz értelmiségi csatlakozott aláírásával, közöttük öt akadémikus és hét egyetemi tanár.

A fenti cikkben említett tiltakozó levél a következőket tartalmazta:

Dr. Hámori József miniszter úrnak

 Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

Budapest

Tisztelt Miniszter úr!

Makovecz Imre tiltakozó írásából (Magyar Demokrata) értesültünk arról, hogy megkérdőjeleződött a székely-magyar rovásírás szerepeltetése a magyar kultúrát a középpontba állító, 1999-ben esedékes Frankfurti Könyvvásáron.

E hírrel kapcsolatban tiltakozásunkat fejezzük ki.

Álláspontunk szerint, a székely-magyar rovásírás a magyar nemzeti kulturális örökség kincse, amelyhez semmiféle negatív képzet nem társítható.

Azok a népek, amelyek saját ősi írásjelekkel rendelkeznek, büszkén ápolják Krisztus születése után 2000 évvel is ezt a szellemi örökséget. Hivatkozhatunk a japán, kínai, bolgár-cirill, vagy akár a héber, arab, örmény írásrendszerre. Éppen ezért nem fogadjuk el a székely-magyar rovásírás semmiféle körülmények között történő háttérbe szorítását, illetve megtagadását. Annál inkább ki kell használni minden adódó alkalmat kultúránk e becses értéke fölmutatására. Rendkívüli alkalom kínálkozik a székely-magyar rovásírás világméretű ismertetésére azon a könyvvásáron, amely Frankfurtban a magyar írásbeliségre hívja fel a nagyvilág figyelmét.

Jelen levelünket nyílt levélnek szánjuk, és átadjuk a sajtónak is.

Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja

Toró Tibor fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja

Patrubány Miklós a Magyarok Világszövetségének elnökhelyettese

Nagy András grafikusművész

Van-e valami a kultúrpolitika rovásán?

A kultúrpolitika borzasztó szó, mert e két diszciplína (a kultúra és a politika) csak úgy testvérek, mint Káin és Ábel. A (történet)tudományhoz elsősorban becsületre van szükség, a politikáról meg azt terjesztik, hogy becsületes embernek megfekszi a gyomrát. Mégis, az általános gyakorlat szerint a politika irányítja a történészek tollát.

A rovásírásunkkal kapcsolatos frankfurti események segítenek megvilágítani a hazai kultúrpolitika etikátlan törekvéseit.

A kiállítást tervező két építész (Makovecz Imre és Ferencz István) feladata volt a betonhangár jellegű hatalmas teremben a kiállítás arculatát meghatározó tervek elkészítése.

Ferencz István ötlete szerint a terveken az építészeti elemek között rovásbetűk is szerepeltek volna. Ez az elképzelés és a nyomában kialakult őstörténeti témájú vita olyan indulatokat váltottak ki a Frankfurt 99 Kht. kuratóriumán belül és azon kívül is, hogy Makovecz Imre lemondott a kuratóriumi tagságáról. Amint az a Demokratában 1999 elején megjelent, Szegedy-Maszák Mihály miniszteri biztos úr ezt követően gúnyosan Makovecz Imre arcába nevetett, amikor véletlenül összefutottak az utcán. A miniszteri biztos úr válaszlevelében ezt tagadta, mire neves építészünk a Demokratában megjelent újabb írásában simán lehazugozta a magas méltóságú miniszteri biztos urat. Ez a jelző, amelynek a jogosságát Bernáth Árpád tagadja, mégis mindig az eszünkbe jut, amikor a történetről adott magyarázatát olvassuk.  

A miniszteri biztos úr ezt követően egy telefonbeszélgetésünkben elmondta, hogy Makovecz Imre nem ért az őstörténethez. Ezzel a hivatkozással azonban egy építészeti megbízatástól fosztották meg, amihez pedig kétségtelenül értett volna.

Bernáth Árpád, a Frankfurt 99 Kht. igazgatója, valamint társai: Nemeskürthy István és a minisztérium egyik embere a Duna Televízióban beszéltek a kialakult helyzetről. Telefonos kérdésemre azt állították, hogy nem a rovásírás letiltásáról, hanem mindössze egy közös megállapodásról volt szó. Miközben ezt elmesélték a tévé képernyőjén, mintha egy gúnyos és önelégült mosoly bujkált volna a képükön.

Nos, próbáljuk meg elképzelni, milyen körülmények között születhetett ez a megállapodás! Az asztal egyik oldalán ott ültek az építészek, akik korábban a terveikbe emelték a rovásbetűket s éjt nappallá téve dolgoztak, hogy azok mielőbb megvalósulhassanak. Váratlanul meggondolták volna magukat? Aligha. Csak annyi biztos, hogy ebben a történetben a tervező építész nem egyenrangú vitapartner, hanem pénzért dolgozó, tehát függő helyzetben lévő vállalkozó volt. Az asztal másik oldalán meg ott ültek azok, akik hivatalból "értenek" az őstörténetünkhöz. Nekik – korántsem mellesleg – döntési jogkörük, a jogkörükhöz meg elegendő pénzük is volt. Lehetett-e szó ez esetben egyenlő felek megállapodásáról, mint ahogy a televízióban gúnyosan mosolygó urak állították? Az olvasó megítélheti: diktátumról, vagy egyenrangúak párbeszédéről volt-e szó; s hogy pontosan fogalmaztak-e a televízió kamerája előtt üldögélő urak, vagy inkább csak port hintettek a szemünkbe.

Ki kit rángat madzagon?

Azonban nem ezek az urak dönthették el a lenni, vagy nem lenni kérdését (ami ugyanis a rovásbetűk frankfurti jelenlétére, vagy jelen nem létére vonatkozott). Hiszen nekik is volt főnökük, akitől a fizetésüket kapták s aki ezért a tudománypolitikai irányelveiket is meghatározhatta. Mindegyikük felett ott ül a miniszter, aki felett meg ott ül a kormányfő. Azonban még ő sem volt teljesen független, hiszen beszámolóval tartozik az Országgyűlésnek, az Országgyűlés meg a nemzetnek.

Legalábbis kezdetben mintha erről lett volna szó.

A dolog azonban sokkal összetettebbnek bizonyult annál, mint azt gondolni lehetett. Egy nap ugyanis felhívott telefonon a minisztérium kabinetfőnöke s Hámori József megbízásából arról tájékoztatott, hogy a miniszter úr ismeri és nagyra becsüli a munkáimat. Ezt azzal is igazolta, hogy idézte az egyik, akkortájt megjelent cikkemet. De, – tette hozzá – szíveskedjek megérteni: még vagy ötven évig tekintettel kell lennünk a németek érzékenységére. Nem élhetünk vissza a vendégjoggal. Ezért aztán a rovásírás nem szerepelhet a kiállításon.

Ez a telefon feladta nekem a leckét. Ráadásul Hámori József miniszter úr tudományos munkásságáról is csak jót hallottam a közös ismerőseinktől. S a legborzasztóbb, hogy e frankfurti történet minden, vagy legtöbb szereplője nagyszerű tulajdonságokkal rendelkezik. Itt (majdnem) mindenki tehetséges, rokonszenves, intelligens, tanult ember – vagy legalább annak látszik a televízióban.

De akkor honnan a galiba s hogy lehet itt eligazodni?

Jobb híján egy vezérfonalat választottam magamnak: a rovásírást. Aki ennek kutatását és bemutatását támogatja: az jó ember; aki meg akadályozza: az kevésbé jó ember. Lehet, hogy ez túl egyszerű szempont, de éppen ezért alkalmas az iránymutatásra. Hiszen azzal az iránytűvel sem mennénk sokra, amelyiknek lenne egy magán– és egy hivatalos véleménye is az északi irányról.

A tájékozódást elősegítendő írtam az alábbi levelet a miniszter úrnak, amit aztán a Hunnia közreadott 1999. decemberében.

Tisztelt miniszter úr!

Kérem, szíveskedjen szeptember végén személyesen fogadni, alábbi kéréseimet előadandó:

1., A nem igazat mondó hírébe keveredett Szegedy-Maszák Mihály professzortól származó információm szerint Ön személyesen húzta ki az előadásomat a Frankfurti Könyvkiállítás magyar pavilonjában tartandó előadások listájáról. Itt a székely rovásírással kapcsolatos negyedszázados kutatásaim eredményéről és a kiállításra kiadott “The origins of Hunnish Runic Writing” c. kötetemről kívántam beszámolni – hazámat és minden tudománytisztelő embert szolgálva.

Előadásomat a Frankfurt 99 Kht. hónapokkal korábban az előadások közé iktatta, sőt a szétküldött meghívókon meg is hirdette. A törlés okát csak az Ön munkatársaival folytatott telefonbeszélgetésekből és a Magyar Hírlap cikkéből következtethetem ki. Eszerint tekintettel kell lennünk a Németországban esetleg létező érzékenységre. A feltételezések szerint ez az érzékenység a náci asszociációkat keltő(?!) rúnákkal szemben nyilvánulna meg.

Tudományos igényű alátámasztással azonban mindeddig senki sem szolgált, ezért korántsem bizonyos, hogy ilyen érzékenység valóban létezik. S ha létezne is: alapos okkal megkérdőjelezhető lenne egy ilyesfajta sommás eljárás jogossága, ahol védekezésre nincs mód, csak az ártatlanok büntetésére lehet bizonyosan számítani. Az ártatlanság vélelme pedig a székely rovásírást és a magyar nemzetet is megilleti. Nyilván Ön sem kívánja e magyarellenes rasszista boszorkányüldözésnek a hivatalos politika rangjára emelését.

A Frankfurt 99 Kht. munkatársaitól származó információim szerint ezt az érzékenységet a Német Nagykövetség közvetítette.

Az előadásomat megakadályozó döntéssel nem tudok azonosulni. Hivatkozok az azóta bekövetkezett változásokra (a száznál több tiltakozó aláírással dokumentált magyar érzékenységre), a józan észre (a rovásírás bemutatásának tilalma a könyvégetéssel egyenértékű) és a nemzeti érdekre (a kiállításokon az értékeket felmutatni s nem sárba taposni szokták) – és tisztelettel kérem a döntés megváltoztatását!

Az előadásom elmaradása jelentős anyagi és erkölcsi veszteséget okoz nekem és nem szolgálja a nemzeti kulturális örökség megóvását sem.

2., Csatlakozva Forrai Sándor tanár úr korábbi kéréséhez, javaslom a székely rovásírásnak a nemzeti kulturális örökség részévé való nyilvánítását. Javaslom egy szeptemberi konferencia összehívását is, amelyen az esetleg vitatott kérdések még tisztázódhatnak. E gesztusok ellensúlyozhatnák a székely írás bemutatását akadályozó intézkedések kedvezőtlen hatását és vélhetően nem sértenének németországi érzékenységet sem.

1999. augusztus 26. Varga Géza íráskutató

A levélre semmitmondó választ kaptam a Kht. vezetőitől. Konferenciáról, ellensúlyozó gesztusról szó sem esett benne. Nem nekünk akarnak tetszeni; az érveinket pedig – tulajdonképpen érthetően – vitatni sem kívánják. Hiszen, ha úgyis tudják, hogy minden állításunk "tökéletesen igaz", akkor egy ilyen konferencia csak a csúfos kudarcukat eredményezné.

Az meg csak a véletlenek játéka lehet, hogy a miniszter urat két héttel a levél Hunniában történt megjelenése után felmentették s attól kezdve a Miniszterelnökség tudománypolitikai részlegén dolgozik.

Az utódja, Rockenbauer Zoltán miniszter úr hasonlóképpen gondolkozhat, mert a székely rovásírásnak a nemzeti kulturális örökség részévé való nyilvánítását célzó levelem nem ért célt, annál megdöbbentőbb volt a minisztérium álláspontjának néhány részlete, amelyeket nem hagyhattam válasz nélkül.

Rockenbauer Zoltán miniszternek,

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 1077 Budapest, Wesselényi utca 20-22.

Tisztelt miniszter úr!

Tárgy: a székely rovásírás és a tudománypolitika

Köszönettel vettem a múlt év november 20-i levelemre az Ön megbízásából küldött (4.3/182/Múz-60/2001 számú) válaszlevelet.

A levél az általam felvetett legfontosabb kérdésre: a székely rovásírásnak a nemzeti kulturális örökség részéve való nyilvánítására nem válaszolt.

Ezen túlmenően a válaszlevél jellegzetes tévedéseket is tartalmaz.:

1., “Örömmel közöljük, hogy az Ön által tervezett katalógust az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovásírás Szakosztálya nyelvészek és neves szakmai lektor bevonásával már elkészítette s jelenleg megjelenés alatt áll.”Az említett szakosztálynak alapító tagja vagyok s a katalógus érdekében munkát is végeztem. A szakosztály adminisztratív vezetői azonban – szakmai felkészületlenségük miatt – nem használták fel azt. Nem említik a hun, avar, honfoglaláskori régészeti anyagban és a magyar néprajzi ábrázolásokon lévő szimbolikus jelpárhuzamok és fonetikus írásemlékek sorát. Pedig azt az elemi igényt, hogy “csak a teljes korpusz alapos ismerete … után kerülhet sor a székely rovásírás eredetének és történetének kutatására” már Sándor Klára is megfogalmazta. “Pillanatnyilag azt sem tudjuk – írja Sándor Klára – hány fennmaradt emléke van a székely rovásírásnak, mert abban sincs egyetértés, hogy mi számít a székely rovásírás emlékének”. A CD e tekintetben szélsőségesen elutasító álláspontot foglalt el, ezért az anyaga korántsem tekinthető teljesnek; s más okok, például a képminőség miatt sem szolgálhat a további kutatás kiindulópontjaként. Az elvi kérdések kikerülése miatt ez a CD nem több egy hiányos leltárnál, Forrai Sándor, Fehérné Valter Anna, Sebestyén Gyula és mások munkáinak összeollózásánál. S a leltározást már Gelb sem tekintette tudománynak. A szakosztály adminisztratív vezetői (Libisch Győző ésVékony Gábor) csupán azt bizonyították be, hogy a magyar tudomány legjobb erőinek összefogására, a feladat megoldására nem képesek.

2., “egy azonos támájú katalógus kiadásának támogatására nem tudunk ígéretet tenni, fõleg úgy, hogy annak gyakorlati megvalósítása még nem történt meg”

A fentiek miatt az elkészítendő katalógusnak gyökeresen új szelleműnek és lényegesen eltérő tartalmúnak kell lennie. A támogatással pedig csak akkor érünk valamit, ha azt legalább részben előzetesen kapjuk meg (például azért, mert az erdélyi expedíciókhoz az indulás előtt kell a felszerelést biztosítani). A várhatóan 5-10 millió forintos költség megelőlegezése nem várható egy-két kutatótól, vagy civil szervezettől.

3., “Szakmai értekezletre vonatkozó kezdeményezésével a legmesszebbmenőkig egyetértünk, amennyiben az a hazai, esetleg határon túli egyetemek és kutatóintézetek témában jártas szakembereinek a bevonásával együtt történik.” Pontosan ezt szeretnénk megvalósítani, ezért ismételten kérem a személyes meghallgatásunkat e konferencia szervezésének megindítása érdekében.

4., “A hazai tudományos életben a rovásírás kutatás kellő hangsúlyt kap.” Ez sajnos nem igaz. Sándor Klára például így fogalmaz: 1915-tõl “számítható a székely rovásírás kutatásának legvirágzóbb szakasza. A második világháború megtörte az előző negyedszázadra jellemző lendületet, és a kutatás a háború után sem éledt újjá. … a székely írás történetének megírását az indokolja, hogy egy vonatkozásban sincs még megírva. … a székely rovásírás a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen, vagy csak nagyon felületesen ismert … mindaddig, amíg az írástörténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az mûvelődéstörténeti szempontból az őt megillető helyre kerüljön”.

5., “A rovásírás kutatása csak török-mongol nyelvtörténeti ismeretek birtokában lehetséges a kívánt színvonalon és mélységben” Ez szintén tévedés. Az első kötetünk 1993-as megjelenése után tudósok sora módosította az álláspontját s ma már azok sem tekintik ótürk származéknak a székely rovásírást, akik korábban ezt állították. Ezért aztán az ótürk nyelv és írás jelentősége csökkent, a mongolt pedig soha nem is tekintették meghatározó fontosságúnak. A nyelvtudományon (és a szokásosan szakterületnek tekintett tudományágakon) kívül szükség van olyan – eddig méltatlanul mellőzött – tudományterületek felhasználására is, mint a valószínűség-számítás, vagy a rendszerelmélet, mert ezek nélkül a genetikus kapcsolatok nem tisztázhatók.

6., “Sándor Klára, a Szegedi Egyetem nyelvtörténész tanára 1996-ban jelentette meg a rovásírás történetének összefoglaló feldolgozását” A szerző dolgozatára azonban korántsem lehet úgy hivatkozni, mint valamiféle tudományos teljesítményre. Éppen ellenkezőleg, Sándor Klára az akadémikus tudomány megdöbbentő szegénységi bizonyítványát állította ki: “A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.”

Ez utóbbi kérdés különösen meglepő, hiszen egy kutatóra mindenekelőtt a kíváncsiság jellemzõ. Az érdeklődés hiánya azonban érthetővé teszi Sándor Klára és “tudós” társai tudatlanságát.

7., “Örömünkre szolgál, hogy az Önök intézetében is előkelő helyen szerepel a kulturális örökségünknek ez a fontos szelete”. Az “is” használata azonban indokolatlan, mert a mi intézetünk az egyetlen, amelynek (alapító okiratában is megfogalmazott) legfontosabb feladata a székely rovásírás kutatása. Az MTA intézetei között ugyanakkor nem sikerült olyat találnom, amelyik vállalta volna, hogy a székely rovásírás kutatása a feladatai közé tartozna. Egyedül mi adunk ki Írástörténeti tanulmányok cím alatt könyvsorozatot, amely szinte kizárólag a székely rovásírással foglalkozik s amelyben már a 12. kötetünk jelenik meg. Az elmúlt évtizedben e tárgyban megjelent tanulmányok háromnegyedét mi adtuk ki. Ugyancsak a mi kutatóink fedezték fel az új rovásemlékek, párhuzamok és összefüggések döntő többségét, s hasonló az arány a tudományos igényű hipotézisek felállítása terén is.

Örömünkre szolgálna, ha a hazai akadémikus tudomány is foglalkozna a székely rovásírás kutatásával s a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nem akadályozná, hanem segítené ezt a kutatást.

A székely rovásírásnak az 1999-es Frankfurti Könyvkiállításról való kitiltása, továbbá a Miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem, a Magyarok Világszövetsége és az Ópusztaszeri Történelmi Emlékpark (mindegyikük tett valamit a székely rovásírásért!) ellehetetlenítésére indított akciók fényében ugyanis különös jelentõségre tesznek szert a Minisztérium által példaképül állított Sándor Klára mondatai:

Szerinte a székely rovásírás használatához “társult … egy … csoportidentitást jelző szerep is. … a székely népcsoport … identitásjelző szimbóluma … mára egyfajta … erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált … Más ennek az írásnak és használatának szimbólumértéke Székelyföldön, ahol genuin, és más Székelyföldön kívül; más, ha székelyek használják, más ha nem székelyek.”

A dimitrovi meghatározás értelmében a szélsőjobb a finánctőke nyílt terrorista diktatúrája – amihez a rovásírásnak és nemzeti elkötelezettségû kutatóinak nyilvánvalóan semmi köze. A nemzeti érzés elvileg sem lehet szélsőséges, hiszen a nemzet (a közösség érdekét szolgáló értékelvű harmónián alapuló rend) megmaradásán munkálkodók sajátja. Ezért aztán Sándor Klára fenti kinyilatkoztatása (amelyet a szerinte is elmaradt alapkutatások hiányában megalapozatlannak kell minősítenünk) nem valamiféle tudományos értékelés, csak egy nemzetellenes (a finánctőkéhez szorosan kapcsolódó) nézetrendszer szégyenletes megnyilvánulása. Nem tudományos mű, hanem politikai pamflet.

Miniszter úr! Mi a fenti rasszista megközelítés helyett az alkotmányban (nemzeti hovatartozásra és pártállásra való tekintet nélkül) biztosított kutatási szabadság talaján állunk s e jogunk tiszteletben tartását várjuk el Öntől és minisztériumától is.

Ezért ismételten kérem: szíveskedjen a nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítani a székely rovásírást, valamint szíveskedjen személyesen fogadni bennünket a fenti tudományos konferencia szervezésének előkészítése tárgyában!

A válasza világossá fogja tenni, hogy nemzeti párt-e a Fidesz.

Budapest, 2001. IV. 28.

Tisztelettel üdvözli:

Varga Géza íráskutató

Visszatérve a frankfurti rovásbetűkhöz, a kérdésben nem a miniszter döntött s nem is a miniszterelnök. Sőt – ha igaz – az egész kérdést nem is hazai pályán döntötték el. Ugyanis fölterjesztették a kiállítást rendező németországi döntéshozókhoz. Ez a felterjesztés a Német Nagykövetségen keresztül történt és a kurta válasz is a követségtől érkezett egy hűvös hajnalon, miszerint a rovásírás nem szerepelhet a kiállításon.

Nincs hitelt érdemlő információm arról, ki hozta meg ezt a kultúránkat gyalázó döntést Németországban. Elekes Botond minisztériumi államtitkár azt állította személyes beszélgetésünk során, hogy a Német Nagykövetség csak a postás szerepét töltötte be.

Kérdés, hogy a Német Nagykövetség a könyvkereskedők és más üzletemberek(?) döntéseit átgondolás nélkül szokta-e továbbítani a lakáj módra viselkedő magyar minisztériumoknak? Vagy néha azért kíváncsian belenéz a postázás céljából rábízott levelekbe és a fejét csóválva hümmög?

Arról szinte elmélkedni sem érdemes, hogy miért mi (a bűncselekmények elkövetése után született magyarok, meg a bűncselekmény elkövetésére képtelen rovásírás) kapunk büntetést a németektől egy német bűn miatt?

Van még egy elgondolkodtató körülmény, hogy ugyanis a német rendezőknek azt is magyarországi liberálisok súgták meg annak idején, hogy a díszvendég szerepét hazánkra kell kiosztani, mert éppen ezredfordulónk van. A kiállításra megjelent irománydömpingben el is dicsekedett vele valamelyikük.

Hogy ez az ünneplés miért lehetett fontos egy liberálisnak? A számukra biztosított szereplési lehetőség elegendő indoknak látszik. Pláne, ha egyúttal rúghatnak is egy alaposat a rovásírásunkba, meg a nemzeti önérzetünkbe.

A súgó nyilván súgott egyet a rovásírásról is ugyanazokba a német fülekbe. Szegedy-Maszák Mihály kormánybiztos úr mindenesetre kiutazott Németországba, hogy az érzékenységet megtapasztalja. Visszaérkezvén aztán megerősítette, hogy a németek nagyon érzékenyek. S hogy ezt kitől kérdezte meg? Nyilván hetekig állt az U-Bahn kijáratánál és azokat a német közembereket faggatta, akik a nagypapa egyenruhás fényképét aranykeretben tartják a nappalijuk falán.

Egy székelyekhez közeli vélemény

Nem csak magyarországi és spanyol lapok bírálták a frankfurti szereplést, hanem a Nagyváradon megjelenő Bihari Napló is. Ezt írja ugyanis a Frankfurti Könyvkiállításról Török Miklós:

“Érdekes epizód volt a Diószegi György által vezetett Történelmi Lovastúra Egyesület jelentkezése: bár volt meghívásuk és három könyvüket el is fogadta kiállításra a Kht. (három éve végiglovagolták az Uráltól Budapestig a honfoglalási útvonalat, ami 4700 km, és erről szól a Csitri naplója). ... Tervük az volt, hogy amolyan magyaros színfoltként huszár, Bocskai, illetve honfoglaló ruhában szerepelnek a különböző rendezvények, protokollok alkalmával. A megnyitó estéjén a német fotoriporterek valóságos pergőtűz alá vették a huszárokat, azonban a kormánybiztos úr kiparancsolta őket a magyar pavilonból. Igaz, hogy tavaly a svéd királyi udvar fogadta a lovasokat, de itt Frankfurtban úgy látszik, szigorúbb az etikett ... Következő nap hazautaztak ... (Megjegyzem, gólyalábú vásárosok, ugra-bugra, lónak öltözött jelmezesek maradtak. Igaz, ők nem “magyarkodtak” a cirkuszi ruházatukkal.)”

S ezzel is elárulta magát a kultúrpolitika. Itt ugyanis már nem lehet a német tilalommal takarózni, mert az csak a szögesdrótra és a rovásírásra vonatkozott. Nem tilthatták meg előre a honfoglaló öltözet viselését, hiszen a meghívón nem szerepelt a ruházatra vonatkozó ajánlás, a lóról szállt derék lovasok pedig nem jelentették be, hogy éppen milyen színű kacagányban kívánnak bevonulni. A miniszteri biztos úr kénytelen volt a saját szakállára cselekedni s azt tette, amit a szíve diktált. Nem tarthatott igazán attól, hogy a főnökei megróják magyarellenes tetteiért.

Ők a mi érzékenységünket kutyába se veszik.

Náci asszociáció a rovásunkon

A tilalom megdöbbentő indoklása a Magyar Hírlapban jelent meg: "A vita pillanatnyilag éppen a pavilon berendezése körül folyik a Kht. munkatársai és Makovecz Imre, illetve a pályadíjas építész, Ferencz István között. A tervek szerint a pavilon központi csarnokában … az egyik falra az ősi rovásírásra emlékeztető plasztikát képzeltek el. Azonban, mint Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, az irodalmi kuratórium tagja elmondta: a rovásírás … Németországban náci asszociációkat kelthet". (V. B. É., MH, 1998. XII. 16.)

A Dimitrovi meghatározás szerint a fasizmus a finánctőke nyílt, terrorista diktatúrája. A fasizmus szó meg a római liktorok vesszőnyalábjának (a fasces-nek) a nevéből származik. S ezt a vesszőnyalábot a Legfelsőbb Bíróság Markó utcai épületének oldalán ma is mindenki megtekintheti kőbe vésve. A "jog" és "törvény" szavak vannak ráírva.

A rovásírásunknak mindehhez csak annyi köze van, hogy az első törvényeinket eredetileg vesszőkbe róhatták.

A kiállítás rendezéséért felelős személyek a székely írás ártatlanságával tisztában lehettek, kulturális kormányzatunk tetteit a tudományos érvek helyett mégis a vak gyűlölet látszott irányítani.

De vajon miért? Nem lehet az a valódi kérdés, hogy fasiszta– e (vagy náci-e) a rovásírásunk. Minden normális ember tudja, hogy nem az.

Egyébként is: ha létezne Németországban egy vagy több ostoba, aki szerint egy írás lehet náci, vagy "kelthet náci asszociációkat", akkor nem hozzájuk kellene igazodni. Amennyiben pedig ez lenne a Német Nagykövetség álláspontja is, akkor a minisztérium – tiltakozása jeleként – visszaadhatta volna a kiállítás díszvendégi posztjára szóló meghívót.

De nem adta vissza: inkább képviselte e nemzet– és tudományellenes ítéletet a rovásírásról.

A minisztériumnak és a Kht-nak formálisan joga volt eldönteni, hogy legyen, vagy ne legyen rovásírás a kiállításon. Ezzel azonban csak saját magáról állított ki bizonyítványt.

Az áldemokráciák története a négyévenkénti átverések története. A kulturális kormányzat most rántotta le a Fideszről azt a nemzetiszínű köpönyeget, amivel a legutóbbi választásokat megnyerte.

2. ábra. Ezt a könyvemet sem támogatták, kiállítani sem voltak hajlandók a Bernáth Árpád vezette Frankfurt 99 Kht. által szervezett könyvkiállításon, azt a felismerésemet közlöm benne, hogy a magyarság jelképei (a címerünktől a tulipánig) azonosíthatók székely rovásjelekkel

Egy áthelyezett interjú

A témáról Szakács Gábor, a Demokrata szerkesztőségének tagja készítette velem az alábbi riportot, amely azonban végül a Hunniában jelent meg:

Riporter: A magyar nép eredetének, múltjának és ősi kultúrájának egyik dokumentuma, a székely rovásírás, mind a mai napig hideglelést vált ki bizonyos körökben. Varga Géza írástörténész kálváriája a Frankfurti Könyvvásárral jól mutatja a téma darázsfészek jellegét. Mi késztette arra, hogy olyan szakterületet válasszon, amellyel mindenütt csak falakba ütközhet ?

Nem ezzel kezdődött az életem. A szüleim postatisztviselők voltak, minden más ismert felmenőm kálvinista paraszt. A természetemet a család szerint Varga Sándor dédapámtól örököltem, aki huszár volt Galíciában s lovasversenyt nyert Bécsben. Az egyik székely ősöm, Csomós Miklós, Erdélyben az 1594-es tatár betörés során hősiesen helytállt, ezért Báthori Zsigmondtól nemességet és hét falut kapott.

Kezdetben geológiai, később számítástechnikai munkakörökben dolgoztam. A rovásírással hobbiként kezdtem foglalkozni 30 éve. Mivel a székely rovásírás elhanyagolt és nagyon érdekes szakterület, ennél horgonyoztam le, amikor függetlenítettem magamat. Nem bántam meg. Az ellenállás pedig, amit egyébként csak egy szűk körben tapasztalok, fokozza a munkakedvemet és a könyveim eladhatóságát.

Riporter: Azóta az autodidakta írástörténésznek sorra jelennek meg a könyvei, amelyekkel a Frankfurt ’99 Kht. pályázatán is indult. Milyen anyaggal?

A magyarság jelképei, valamint A székely rovásírás eredete című könyveim fordításához és kiadásához kértem – de nem kaptam – támogatást.

A magyarság jelképei-n 1992 óta dolgoztam. Rovásjeleinkkel rokonságot tartó nemzeti jelképeink a több ezer éves magyar államiság bizonyítékai. Ez a kötet három hónapja jelent meg magyarul s már nyomják az újabb kiadást.

A másik kötetet lefordíttattam angolra s ezzel mentem ki Frankfurtba. A kötetnek egyébként sajátos előélete volt. Mivel az egyik lábjegyzetben kritikával illettem a Magyar Tudományos Akadémiát, elküldtem a kéziratát Glatz Ferenc történésznek, mint az Akadémia elnökének, hogy megismerhessem a megbírált álláspontját is. Egy kedves levélben azt válaszolta, hogy ő nem ért a rovásíráshoz s ezért továbbítja Engel Pálhoz. Engel Pál történésznek sem olvastam még rovásírással foglalkozó tanulmányát, ezért maradhatott el a válasza. Néhány hónap múlva mégis felhívtam s megkérdeztem, mire jutott. Azt mondta, hogy ő sem ért a rovásíráshoz s nem is tudja, miért éppen ő kapta ezt a feladatot. Én feleltem a kérdésére: Talán azért, mert ő egy korábbi munkájában a beteg magyar nemzettudat tünetének minősítette az alternatív kutatók munkásságát. Engel úr zavartan vihogott a telefonban s alighanem ezt tekinthetjük az Akadémia válaszának.

Riporter: Milyen indokkal utasították el a pályázatát ?

Az anyagi támogatás elutasításáról semmilyen értesítést nem kaptam. Az újságokban jelent meg a támogatott könyvek listája s mivel az enyém nem volt közöttük, ebből gondoltam, hogy a pályázatomat nem fogadták el.

Riporter: Az év elején felröppent, hogy a magyar pavilon tervezett rovásírásos díszítése a germán rúnákkal való hasonlósága miatt rossz képzeteket ébreszthet a németekben. Lehet, hogy ez kacsa volt?

A Magyar Hírlapban valóban megjelent egy cikk, amelyben Kulcsár Szabó Ernő, a Frankfurt '99 Kht. irodalmi kuratóriumának tagja azt nyilatkozta, hogy a székely rovásírás Németországban náci asszociációkat kelthet. Helyszíni tapasztalataim szerint azonban Németországban senkit sem idegesített a székely rovásírás. Két előadást tartottam, rádióinterjút adtam, a szereplésemet említő újságcikk 1.6 millió példányban látott napvilágot, szétosztottam vagy harminc kötetet és négyezer szórólapot, sokakkal beszélgettem is – de semmiféle ellenérzéssel nem találkoztam. Ellenkezőleg. Meghívást kaptam egy újabb előadás tartására s hazatértem után az egyik német egyetem is példányt kért a rovásírással foglalkozó kötetből. Azaz a magyar– és tudományellenes hecckampány indoklása légből kapott, a németek nem félnek a rovásírásunktól.

Riporter: Ön tehát, ha nem is a hivatalos küldöttség tagjaként, de kint volt a vásáron. Melyik standon kapott helyet ?

A Magyar Nemzeti Kiállítás egy csúnya betonfödémmel fedett hatalmas pavilonba került, ennek belső terét osztották fel kisebb egységekre. Az egész irdatlan vásárvárosban ez az egy térség volt emberi arculatú – az építészeti kialakításnak és a magyaros dekorációnak köszönhetően. A festett templom-mennyezetekről készített óriási poszterek ugyanis szembeötlők és szívet-lelket melengetők voltak. Nagy örömömre szolgált, hogy – a tilalom dacára – jól látható helyen, háromszor is megjelent a székely írás. Az egyik Magyarország neve volt rovásbetűkkel, a másik kettő meg a Nikolsburgi rovásábécé egy-egy másolata. A kiállítást rendező Kht. derék bosztottjai – amikor tudomást szereztek a rovásírás letiltásáról – csak azért is kitették őket jól látható helyekre (engem pedig látható örömmel üdvözöltek a kiállítók között). S mit ad a Magyarok Istene? Nem dőlt össze a világ.

A központban volt a nagyobb hazai kiadók, valamint a Kht. által szervezett kiállítás területe. Valahol a fal mellett, kb. négy négyzetméteres területet kapott a számomra legrokonszenvesebb kiállító, a Német-Magyar Társaság. Itt azok a könyvek kaptak helyet, amelyeket senki más nem vállalt. Köztük az én három kötetem is. Mellettük balról Huszka József ornamentikánkról írt könyvének reprintje, amit Nyers Csaba szakács adott ki. Ő a közelmúltban vett a Magyar Nemzeti Múzeumnak egy fémkereső detektort, amivel most is honfoglalás kori temetőket kutatnak a régészek Karoson. Jobbról Forrai Sándor gép– és gyorsíró tanár rovásírásról szóló kötete, amit teljesen vakon írt, s amelyet a temetésére félretett pénzből adott ki. Két sorral felettünk Csurka István néhány munkája, odébb gyönyörű erdélyi kötetek.

Azaz hangulata volt a helynek.

Riporter: Vagyis a rovásírást senki sem társította a Harmadik Birodalom hatalmi jelképeivel. De vonzott-e érdeklődőket maga a rovásírás?

A székely írásra minden bizonnyal tízezrek figyeltek fel, elsősorban a központi kiállítás installációján való szereplése miatt. A róla írt könyveinket azonban nem sokan vehették kézbe. Ez a félreeső kis hely lényegében forgalommentes volt. Rajtunk kívül, akik a könyveket írtuk, kiadtuk, kiállítottuk és társadalmi munkában őriztük, alig járt arra más.

Riporter: A kiállítást tervező építészek által a pavilon elé megálmodott hangsúlyos rovásfelirat végül nem kerülhetett a helyére. Miért történt ez így?

A pavilonban érdekes előzmények után jelentek meg a rovásbetűk. Úgy tudom, hogy amikor a kiállítás rendezésének lehetősége felmerült, maga Hámori miniszter úr is egyetértett azzal, hogy bemutassuk a székely írást. A német nagykövetség azonban ezt megtiltotta.

A Kht. végül nem teljesítette a saját kiadású kötetem kiállítására és egy előadásom szervezésére tett ígéretét. Az előadásom például hónapokig szerepelt a tervekben, sőt a kiküldött meghívókon is. A miniszter úr személyesen húzta ki onnan az utolsó pillanatban. Az állítólag Szegedy-Maszák Mihály professzor úrtól származó indoklás szerint “tekintettel kell lennünk a szomszéd népek érzékenységére”. Egyidejűleg egy levelet is kaptam a Kht-tól, miszerint a kötetemről a bírálók nem adtak kedvező értékelést.

Riporter: Amikor megkérdeztem Bernáth Árpádot, a Kht igazgatóját, hogy milyen szakértőket vett igénybe a rúnaírással való hasonlóság tisztázására, Bálint Csanádot, a miniszteri biztos barátját nevezte meg.

Bálint Csanádot a kötetem értékelésére is felkérték. Őt már korábbról ismertem, de rovásírásról szóló tanulmányával eddig még nem találkoztam. A székely rovásírás eredetéről írt könyvemben köszönetet is mondok neki, mert a Régészeti Intézet igazgatójaként segített abban, hogy a könyv címlapján szereplő hun tárgyat azonosítsuk. Egyik beszélgetésünk során elmondta, hogy ő nem ért a székely rovásíráshoz. Ez azonban – úgy látszik – nem korlátozta abban, hogy a könyvem elbírálásakor szakértőként szerepeljen. Ugyanakkor tudom, hogy borzolják a világnézetét a hun tárgyakon általam felismert székely jelek és magyar szavak.

Riporter: Miért gondolja, hogy Önnek van igaza tudósokkal, egyetemi tanárokkal szemben?

A magas beosztás, vagy a témában jobbára ellenőrizetlenül ismételgetett téves állításokra épülő egyetemi oktatás még nem avat valakit a rovásírás szakértőjévé. Nem válhatnak annak tudorává, amit kézbe sem szeretnek venni, látni sem bírnak, s ami nem foglalkoztatja őket éjjel és nappal. Az előítéletektől mentes, betűket ismerő ember viszont elolvashatja a hun tárgyak magyar szavait. Ez majdnem ilyen egyszerű. Néhány évtized kutatás után mindenesetre átlátszóvá és könnyűvé válnak a pusztán a beosztásuk miatt szaktekintélynek számítók érvei. Ilyen érvek azonban többnyire nem is léteznek. Mivel nem foglalkoznak vele, vagy mert a nagy kérdéseket kikerülik, az akadémikus tudományosságnak nincsenek sem rovásírás-szakértői, sem érvei.

Riporter: Hogy lehet az, hogy a Kht. nem valódi szakértőket kérdezett meg?

A “szakértők” kiválasztásakor több évtizedes “tudománypolitikai” szempontokat vehettek figyelembe.

Riporter: Néhány hete a Kossuth Rádió Irodalmi újság című műsorában a miniszteri biztos arról beszélt, hogy a könyvét fordítási hibák miatt nem vitték ki Frankfurtba. Ez volt az egyetlen kifogás?

Telefonon megkérdeztem Szegedy-Maszák Mihály professzor urat, hogy milyen fordítási hibákat talált. A válaszában többrendbeli hibákra hivatkozott, ám ezeket nem részletezte. Egyetlen példát említett csupán, nevezetesen azt, hogy amíg a magyar változat címében székely, addig az angolban hun rovásírás szerepelt. Mondtam neki, hogy a kettő ugyanaz, amire persze nem tudott válaszolni. Ezt az ősrégi vitát a székelyek eredetéről és a magyar krónikák hiteléről éppen az általam hun tárgyakon felfedezett, székely jelekkel írt, magyar nyelvű feliratok döntötték el.

Más ok miatt is kénytelen voltam a címben a hun szót szerepeltetni. Nyugaton ugyanis hallottak a hunokról, a székelyeket azonban nem ismerik. Az írás neve egyébként hun, hunniabéli, vagy hun-szkíta írás volt eredetileg – tehát jogosan szerepel ez az angol címlapon.

Találhatott mást is a miniszteri biztos úr, amivel nem értett egyet. Például a magyar neveket a magyar helyesírásnak megfelelően szerepeltettem s (Petőfi Sándorhoz hasonlóan) nem fordítottam meg a vezetéknév és a keresztnév sorrendjét idegen nyelvi környezetben sem. De ezt egy mondattal jeleztem a könyvben.

Riporter: Most Szegedy-Maszák úr nevét említi, a rádióműsorban viszont Róna-Tas András neve szerepelt bírálóként.

Róna-Tas András professzor úr és Bálint Csanád igazgató úr a magyar változatot értékelte s nem a fordítást.

Riporter: Hogyan lehetett Róna-Tas András a lektora annak a könyvnek, amelyben pontosan az ő személye kapott éles kritikát? Olyan ez, mint a középkorban az úriszék, amikor a botoztató földesúr ellen a földesúrhoz lehetett jogorvoslatért fordulni.

Ez valóban középkori eljárás volt.

A könyvemben többször megbírálom Róna-Tas Andrást az inkorrekt “tévedéseiért”. Ő maga írja egyébként, rokonszenves őszinteséggel, hogy a Kádár-időszakban megjelent egyik könyvéből a politikai nyomás miatt hiányzott az elvi alapvetés. Ezek után azonban – könyveit olvasván – azt is tudni kellene, hogy mikor milyen politikai nyomásoknak enged.

A miniszteri biztos az említett telefonbeszélgetésünkben arra hivatkozott: csak utólag vette észre, hogy a könyvemben bírálom Róna-Tas Andrást.

&#Riporter: Nagy nehézségek árán jutott ki Frankfurtba, ahol meglehetős érdektelenség fogadta. Volt értelme az erőfeszítésnek?

Úgy éreztem, hogy a világnak tudomást kell szereznie a székely rovásírásról. A kijutáshoz sok segítséget kaptam Magyarországon és Németországban is derék emberektől, akiknek köszönettel tartozom.

S hogy volt-e értelme?

A hazai kiállításokon tapasztaltakból sejtettem, hogy a legnagyobb nyugati kiadóknak és terjesztőknek mi a véleménye egy ilyen könyvről. Vagy azt mondják, hogy túlságosan speciális a téma, vagy azt, hogy ők eladni akarnak, és nem vásárolni. Magyarországról egyébként alig lehet könyvet nyugatra eladni. Évek óta ezt hallom minden megkérdezett szakembertől. Csupán néhány kisvállalkozás biztatott. Mégsem volt teljesen eredménytelen a kintlétem – üzleti szempontból sem – mert két-három magyar terjesztő vállalta, hogy nyugaton megpróbálkozik a könyv eladásával.

Riporter: Forrai tanár úr és Ön is, külön levélben fordultak Dr. Hámori József miniszter úrhoz s kérték a rovásírásnak a nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítását. Milyen választ kaptak?

Forrai tanár úr kérését továbbküldték az oktatási minisztériumba. Ott azt mondták, hogy nincs rá pénz. Az én javaslatomra nem válaszoltak. Egy ilyen deklaráció gesztus lenne a miniszter úr részéről, amivel a Fidesz pozícióját erősíthetné a választópolgárok előtt. A székely rovásírás azonban a minisztérium döntésétől függetlenül is a nemzeti kulturális örökség része marad, s mi majd vigyázunk rá.

Riporter: Hogyan tovább ?

A lehetőségeimhez mérten publikálom tovább a kutatási eredményeimet. Hiszen úgy néz ki, hogy a székely rovásírás esetében az emberiség legrégibb írásának közvetlen örököséről van szó. Finn tudósok földrajzi nevek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a jégkorszak végén az Atlanti óceántól a Csendes óceánig finnugor jellegű (értsd: magyarral rokon) nyelvet beszélő népek éltek a jéghatártól délre. A jelek szerint ez az ősi kultúra már fonetikus írást használt: a székely rovásírás elődjét. A talán Kr. e. 12 000 táján Amerikába vándorolt indiánok már magukkal vittek egy olyan jelkészletet, amely a prekolumbián fazekas-motívumok között fennmaradt s a székely rovásírás és a mítoszok segítségével ma is értelmezhető.

&#       Riporter: Milyen írástörténeti kérdések foglalkoztatták a legjobban és mit tart a legfontosabb feladatának ?

Sohasem a leltár jellegű feladatok vonzottak, hanem a logikai feladványok. Közöttük is elsősorban a székely írás eredetének kérdése érdekelt. Ehhez szükség volt az egykori képjelek (székely hieroglifák) által ábrázolt dolgok azonosítására is, azaz hogy például az “s” betű sátrat ábrázol-e, vagy a sarok hegyét?

Sikerült tisztázni az írástudomány egyik rég megoldatlan kérdését is. Azt ugyanis, hogy miért hasonlítanak a rovásjeleink távoli lineáris írásrendszerek jeleire. A különböző szerzők a hasonló egyezéseket rendre a véletlennek tulajdonították, azonban a Matematikai Kutató Intézet egyik munkatársa segítségével sikerült kimutatnunk, hogy ilyen mértékű véletlen matematikailag elképzelhetetlen. Ezek a jelek tehát azért hasonlítanak egymásra, mert rokonok. A kőkorszak múltba vesző évezredeiben volt egy vallásos szimbólumrendszer, amelynek elemeit világmodellek (mandalák) rajzolásához használták, s amelyik az egész akkori “művelt” világon elterjedt. A székely rovásírás, illetve a többi írás jelkészlete is jórészt ebből származik. A nyelvi összefüggések szerint nem másoktól vettük át ezt a rendszert, hanem az őseinktől örököltük.

Jó lenne további kőkori, bronzkori, népvándorlás kori írásmutatványokat találni. Szeretnék további jelmontázsokat azonosítani, amelyek követésével mindennél jobban tisztázható az írást használó kultúra útja.

Tovább szeretném kutatni a rovásjeleink, népi jelképeink és nemzeti szimbólumaink kapcsolatát is. Meg kell alkotnunk egy katalógust is, amelyben az összes rovásemlékünk szerepelne.

S el kell még oszlatni néhány félreértést is.

Például Szent Istvánnak tulajdonítanak egy rendeletet, amelyet állítólag a székely rovásírás elpusztítása érdekében hozott volna – pedig ilyen rendelet nem létezett. Az időnként felbukkanó szöveg közönséges XX. századi hamisítvány.

Sokan meg azt gondolják, hogy papíron is kötelező jobbról balra írni a rovásírást – pedig ilyen szabály nincs, ezt csak Németh Gyula vitte be a köztudatba. Az írásirányt mindig elsősorban az írástechnológia határozta meg. Tehát botra jobbról balra célszerű róni, papírra és számítógéppel pedig balról jobbra érdemes írni. A fennmaradt emlékeken megfigyelhető, hogy a rovásírást is elkezdték balról jobbra írni, amikor a papírra írás szokása elterjedt.

Egyesek szerint balról jobbra csak tükrözött betűkkel lehet írni – pedig ilyen szabály sincs. Egyedül a konstantinápolyi feliratot írták tükrözött betűkkel az ott raboskodó magyar követek – de csak azért, mert titkos üzenetnek szánták. Aki tehát a nyilvánosságnak szánja a gondolatait, ne használjon tükrözött betűket!

Riporter: Az arabok és a zsidók most is jobbról balra írnak, a japánok meg felülről lefelé, ezeknél a népeknél tehát nem változtak az ősi hagyományok.

A székely írás ősi hagyományai között azonban a balról jobbra írás és a tökéletességre való törekvés is szerepel. Kérdés, hogy meghamisított múzeumi emlékké kívánjuk-e merevíteni a rovásírást, vagy megőrizzük-e a tökéletességét a változó körülmények között is? Mert ez utóbbihoz tisztelnünk kell őseink korszerűsítő törekvéseit is.

Az említett népek a praktikum ellenére ragaszkodnak egy hagyományhoz. Joguk van hozzá. A latin és a görög azonban szakított a túlhaladott sorvezetéssel – a fennmaradás és a diadalmas terjeszkedés érdekében.

Riporter: Miért nem számíthatunk a székely rovásírás kutatásában az akadémikus tudomány munkájára? Bevallhatja-e a hivatásos kutatók közül egy is, hogy egész életében téveszméket hirdetett, amíg a Tudományos Akadémián Hunfalvy portréja alatt döntenek a múltról?

Egy Amerikából hazatért barátom mondta, hogy az Újvilágban a társadalomtudósokat prostiknak tartják, mert mindig annak az igazát bizonyítják, akitől a pénz kapják. Ha ez nálunk is érvényesül, akkor aligha várhatjuk, hogy például a történészeink igazat mondjanak, amíg a politika letiltja a székely rovásírást a kirakatból. Ha a kulturális kormányzat hajlandó a nemzeti hagyományoknak megfelelő gondolkodást is támogatni, akkor a székely rovásírással kapcsolatos akadémikus történelemszemlélet gyorsan megváltozik.

Egyébként csak lassú változásra számíthatunk. Jellemző, hogy száz éve még azt is bizonygatni kellett, hogy a székely rovásírás nem tudós hamisítvány. Most már elismerik, hogy valódi írás, de a türköktől, szlávoktól, arameusoktól akarják eredeztetni. A folyamat azonban megállíthatatlanul halad előre, mert egyre többet tudunk a múltról. A emberek kíváncsiak az igazságra és meg is értik a bizonyításokat. Csak idő kérdése s egyszer majd mindenki értetlenül néz a mai egyetemi tananyagra és kultúrpolitikára.

Rádióriport Varga Géza írástörténésszel

– Elhangzott 1999. október 2-án, délután 3 órakor, a Kossuth Rádió Irodalmi Újságjában -

Szerkesztő: – Három héttel ezelőtti adásunkban szokásunk szerint hírt adtunk a Frankfurti Könyvvásár előkészületeiről. A szigligeti JAK-táborban rögzített beszélgetés résztvevői közül a Frankfurt 99 Közhasznú Társaság miniszteri biztosa, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész említést tett néhány könyvről, amelyeket a társaság nem támogatott, mert – elsősorban a fordítás gyatrasága miatt – nem látta értelmét a Frankfurti bemutatásnak. Az egyik érintett szerző, sérelmesnek tartván a döntést, jelentkezett szerkesztőségünkben, hogy a hallgatók az ő véleményét is megismerhessék a saját könyvéről. Nem kívánunk szakmai vitát nyitni a székely rovásírás eredetéről, ám azt méltányosnak érezzük, hogy az Irodalmi Újságban Varga Géza írástörténész is megszólalhasson. A riporter: Antall István.

– Ha támogatást kaptunk volna, akkor valószínűleg egy csinosabb és pontosabban lefordított könyv jelent volna meg, bár egyelőre nincsenek megbízható adataim arról, hogy valóban hibás-e a fordítás. Inkább arról lehet szó, hogy az én mondataim meglehetősen bonyolultak, az angol nyelv pedig szereti az egyszerűbb, rövid mondatokat. Tehát lehet, hogy teljesen át kellett volna írni a könyvet, és erre nem vállalkoztak a fordítók. Egyébként három lektor dolgozott a fordításon. Oxfordban végeztek, vagy valamelyik Egyesült Államokbeli egyetemen. Húsz – harminc évet éltek ott fiatal korukban, esetleg ott is születtek.

Riporter: – Mármint angol nyelvterületen.

– Igen, s csak mostanában költöztek vissza Magyarországra. Tehát az a csoda, hogy magyarul is jól tudnak, nem csak angolul. Úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb volt ennél a fordítási problémánál, hogy a kötet mondanivalója nem illik bele abba a vonulatba, amit az akadémikus kutatás, illetve a jelenlegi kulturális kormányzat támogat, vagy el tud viselni. A könyvem címlapján szerepel egy hun bronzdísz, amelyiket négy régész minősített eredeti hun vagy hunkori tárgynak. Volt, aki azt mondta, hogy cikáda fibula – volt, aki azt mondta, hogy lószerszámdísz. A lényeg az, hogy az eredetiségéhez nem fér kétség. Tehát ez szerepel a címlapon és ezen el lehet olvasni egy magyar szót. Az van odaírva, hogy “észak” és alatta van egy szimbólum: az északi sarkon elképzelt világhegy rajza. Ez az egyetlen tárgy – amelyik létezik, s bárkinek meg tudom mutatni, aki kíváncsi rá – halomra dönti azt a fanyalgást, ami szerint a hunok és a magyarok nem rokonok. Nemcsak, hogy rokonok, hanem azonosak vagyunk a hunokkal és az avarokkal is. Ezt nem én mondom egyedül, néhány száz éve már a krónikáinkban is le van írva. Ilyen és hasonló problémák miatt nem kerülhet ki a könyvem, holott erre írásos ígéretet kaptam a Kht. igazgatójától.

Riporter: – A közhasznú társaság igazgatójától, amely szervezi ezt a frankfurti könyvvásárt. Tudományos koncepciókról vitatkozni, ezek igazságáról vitatkozni az a szakmai berkekbe tartozik, de hogy utazik-e egy könyv egy könyvkiállításra, az egy másik kérdés.

– Ez a könyv sohasem kerülhet ki a jelenlegi kulturális kormányzat támogatásával egyetlen kiállításra sem. Már csak azért sem, mert bírálom benne az Akadémiát. Kutejbához hasonlítom például Hunfalvit, akinek a képe ma is központi helyen függ, a szelleme pedig meghatározó az Akadémián. Kutejba volt az, aki a horezmi tudósokat kardélre hányatta és a könyvtáraikat felégettette.

Úgyhogy ígéretet is csak azért kaphattam arra, hogy a könyvemet kiviszik a kiállításra, mert addig még nem olvasták el. Később viszont odaadták két lektornak. Az egyikük Róna-Tas András volt, akit – sok más szerzőhöz hasonlóan – bírálok ebben a könyvben. A másik lektor Bálint Csanád, a Régészeti Intézet igazgatója, akit jól ismerek és akinek a könyvem elején köszönetet is mondok a segítségéért. Ő volt az egyik régész, aki ezt a bizonyos hun tárgyat hitelesítette. A székely rovásírással kapcsolatban azonban nem vagyunk hasonló állásponton. Nekem pedig egy hatszemközti beszélgetésben kifejezetten azt mondta, hogy ő a rovásíráshoz nem ért. Ez később nem zavarta a könyvem értékelésekor, hiszen ahhoz elegendő volt a liberális prekoncepciója.

Három évtizede döntöttem úgy, hogy írok egy ismertető könyvet a székely rovásírásról és ezért elkezdtem olvasni a szakirodalmat. Az derült ki, hogy bármiféle állítás, amivel találkozom, nagyon bizonytalan alapokon áll, sok ellentmondás van bennük és még több elhallgatás.

Például van egy szláv forrás, amelyik arról tudósít, hogy a magyaroknak és az avaroknak a szlávoknál hamarabb, még a Cirill féle írásreform előtt volt írása. Ennek ellenére talán még ma is azt tanítják az egyetemeinken, hogy a székely rovásírás két betűjét a Cirill által készített glagolita ábécéből vettük át.

Vagy van egy másik nagyon érdekes jelenség. Az ugyanis, hogy a székely rovásírás jelei hasonlóak más lineáris írások jeleihez. Ezt a tudomány általában azzal intézi el, hogy véletlen egyezésről van szó. Vettem a fáradságot, mivel számítástechnikai szakképesítéseim vannak, hogy elmentem a Matematikai Kutató Intézetbe Nemetz Tibor tudományos munkatárshoz s megkértem, nézzük meg, lehetséges-e ilyen fokú véletlen. Valószínűség számítás segítségével világosan bebizonyítottuk, hogy ez nem lehet véletlen. Ahhoz, hogy olyan arányú véletlenek legyenek, mint ami például a székely és az etruszk írás között van, de más hasonló írásokat is mondhatnék, az emberiségnek tíz a hetvenötödiken számú ábécét kellett volna létrehoznia. Ez olyan iszonyatosan nagy szám, aminek az ismert és feltételezhető ábécék száma közelébe sem megy. Ezért az egymástól távoli írásrendszerek hasonló jeleinek döntő többsége a genetikus kapcsolat bizonyítéka.

Olyan adatokat találtam, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy valamikor a felső kőkorszakban alakult ki egy vallásos szimbólumrendszer, és ennek a leszármazottja lenne a legtöbb ősi írás. Köztük a székely rovásírás is, amelyik meglepően jól megőrizte a legrégibb jelkép– és írásrendszerek jellemző vonásait.

Szerkesztő: Messzire vezető ez a gondolat, hiszen feltételez egy olyan ázsiai őskultúrát, ahonnan kirajzott Amerika népe és kirajzott Európa népe is. S ezek szerint ezekkel lenne közeli rokonságban, vagy legalábbis ezekkel lenne közvetlen kapcsolatban a székely rovásírás is?

– A kirajzás centruma valószínűleg az Ararát környéke volt, amely vidékről az Ószövetség is megemlékezik. Eszerint Noé az Araráton kötött ki az özönvíz után s Noé fiai innen, az Ararát környékéről kiindulva népesítették be a Földet.

Szerkesztő: – Ez a Biblia.

– Igen, de ennek a történetnek nagyon sok más hagyományban is nyoma van, például a jelképrendszerekben. A székely rovásírás “f” betűje például e vidék térképe. Az “f” rovásjel egy körbe zárt kereszt, ahol a kör a horizontot (az Óceánt) jelöli, a kereszt pedig az egy középpontból négy irányba ömlő szent folyókat: a Halüszt, az Arakszészt, a Tigrist és az Eufráteszt. Amelyeket egyébként a magyarok Istenének négy jelzőjéről: az élő, az úr, az egy és a jó jelzőkről neveztek el.

Szerkesztő: – Egészen mai jelenségekkel hozza párhuzamba a legősibb elképzeléseket is. Ennyire nyilvánvaló lenne a szerves kötődés?

– Igen. Mircea Eliade írja például, hogy az európai parasztok hiedelem-, szokás- és képrendszere kőkorszaki mitológiák, jelképrendszerek maradványait őrzi. Miért ne lehetne ez így a székelyeknél? Kőrösi Csoma azért indult Kelet-Turkesztánba, hogy ott a hunok és a magyarok (pontosabban: a hunok, azaz a magyarok) őshazáját megtalálja. Ez ugyan nem sikerült neki, de ez volt a célja. Éppen ezért lett volna a legnagyobb tisztelgés előtte, ha a hun-székely írásról írt könyvemet odatehetem a szobra elé.

Szerkesztő: – Varga Gézát hallották, aki végül is magánkiadásban mégis elviszi könyvét a Frankfurti Könyvvásárra.

Egy Makovecz Imrével készült interjú részlete

Makovecz Imre: – Megbízott a magyar kormány azzal, hogy a frankfurti könyvvásár magyar könyvkiállítási részlegének kurátora legyek. Óriási rendetlenséget találtam, és hiányoltam az addig végzett munka értelmes céljait. Először megszerveztem azt a meghívásos pályázatot, melynek alapján megalkottuk a kiállítás magyar részlegének arculatát. Ezt Ferencz István nyerte meg, aki egyébként építész, s az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára. Csinált egy érdekes installációt, melynek egy rovásírásos szöveg volt a tetején. Szegedy-Maszák Mihály miniszteri biztos hazajött és azt mondta, hogy kitört a botrány, megjelent a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy cikk, amely felháborodottan adta hírül, hogy a magyarok egy rovásírásos szöveggel akarnak megjelenni a kiállításon, a rovásírás azonban nagyon hasonlít a germán rúnajelekhez, a rúnajelek és a nácizmus kapcsolata pedig közismert. Ezek után Pröhle Gergely államtitkár úr – egyetértve Szegedy-Maszák miniszteri biztossal – letiltatta az installációt. Én aztán egy külföldi barátom segítségével kikértem a Frankfurter Allgemeine Zeitung archívumából az említett cikket, csakhogy ott nem találtak ilyet. Adtak egy hivatalos papírt is, amely szerint sohasem jelent meg ilyen írás a lapban. Tehát nem a németeket idegesítettük mi ebben az esetben, hanem Szegedy-Maszák Mihályt. Azt tőle kellene megkérdezni, hogy milyen érdekeket képvisel, és hogy mi is az ő problémája tulajdonképpen. Mert a magyar írásbeliségről tudjuk, hogy nem a magyarok kereszténnyé válásával együtt született, azt követően még évszázadokig használtuk a rovásírást. Vajon mi szülte azt a tabuszerű félelmet, hogy nem merjük kulturális szinten kiterjeszteni a magyar történelmet, nem merjük évezredekkel előbbre visszavezetni a gyökereit … Ezt nem tudom.

Sinkovics Ferenc: – Történelem, magyar őstörténet … Sokan azt mondják – még a konzervatív, hazafias oldalon is -, hogy mindez rég volt, felejtsük el, új dolgokkal, aktuális problémákkal kell foglalkozni. Viszont úgy látni, hogy azok, akik egy kicsit mégis mélyebbre ásnak ebben a kérdésben, nem tudnak szabadulni tőle …

Makovecz Imre: – Szerintem mi még mindig a XIX. századi materializmus ruhájában járunk. Aki azt mondja, hogy csak a jelennel kell foglalkozni és a múlttal nem, az hülyeségeket beszél. Az vak és süket. Nincs száz éve, hogy kurrenssé vált ez a különös magatartás. Ez nem volt divat előtte, és nem lesz divat ezután sem. Mert így nem lehet élni. Szerintem a századra jellemző bestialitás is ennek a különös gyökértelenségnek, ennek a fura szemléletmódnak a végeredménye. (Magyar Demokrata, 2001/1/33)

Bernáth Árpád válaszcikke

A fenti írásomra és az elhangzott egyéb kritikákra Bernáth Árpád is válaszolt A frankfurti könyvvásár történetei, avagy az ügyvezető igazgató közbeszól c. cikkében. Néhány részletet dőlt betűkkel és idézőjelek között idézek a válaszából, hozzáfűzve a saját álláspontomat.

"Épp tíz éve volt ez – és tíz évvel azután, hogy a magyar határ megnyílott Nyugat felé a keletnémet állampolgárok számára. ... A határnyitást azért említem, mert a frankfurti könyvvásáron díszvendégként „soron kívül”, versenypályázati megmérettetés nélkül részt vehetni a német nép hálájának kifejezéseként a német külügyminisztérium egyik ajánlata volt. Egy kiadó vezetője és egy író, Miklós Tamás és Dalos György javaslatára 1995-ben meg is pályáztuk Frankfurtban a kiemelt szereplés lehetőségét". 

 A "rendezvény egy nemzetközi ajánlat és egy civil kezdeményezés találkozásából jött létre, lehetővé téve, hogy a nagyvilág számára kulturális helyünket Európában nyilvánvalóvá tegyük. De ... a világnak szóló rendezvény idehaza a hatalmon levő politikai pártoknak, illetve különböző, „ki nem mondott” célokat követő erőközpontjainak játékszerévé vált. Egymást keresztező, rövid hasznú és kiscsoportos érdekeiket követve tették lehetetlenné a megfelelő ütemű és színvonalú előkészítő munkát, nem riadva vissza a tökéletes ellehetetlenülés lehetőségétől sem. És nem törődve azzal – vagy nagyon is számítva rá? –, hogy a kudarc a világ szemében nem az idehaza jól azonosítható erőcsoportoké, hanem a „magyaroké” lesz. ... egy évvel a céldátum előtt az előkészítésben hadakozóknak nem várt fordulattal kellett szembenézniük: 1998- ban az MSZP–SZDSZ-koalíció elvesztette a választásokat ... A magyar díszvendégség „lebonyolítása” mindenesetre tele volt olyan hibával, ami elkerülhető lett volna, ... nem szűntek meg a vállalkozás ellehetetlenítésére irányuló akciók. Voltak erők, melyek a magyar írók bojkottját szervezték, voltak erők, akik egyes magyar írók kizárását követelték a programból, ... megmaradtak az intrikusok, akik buzgón terjesztették a hamis híreket, hatáskörüket túllépve igyekeztek éket verni miniszter és ügyvezető igazgató, miniszteri biztos és a különböző bizottságok kurátorai közé. Mert az (ősi magyar? vagy csak belterjes fővárosi?) leváltósdi, a csel és a gáncs vígan folyt továbbra is.".

Az eddigi idézetekhez csak annyit tennék hozzá, hogy a kiállítás és a szervezése semmi olyasmit nem adott, ami az "ősi magyar" jelző használatát indokolná. Bernáth Árpád jól érezheti, hogy erre inkább illik a "belterjes fővárosi" meghatározás. Azt is jól tette, hogy nem ment tovább a meghatározás terén. Az ennél is pontosabbat már büntetik.

Azt is írja a Frankfurt ’99 Kht. ügyvezető igazgatója, hogy "eddig sohasem reflektáltam az 1999-es frankfurti könyvvásárral kapcsolatos utólagos kritikákra, alapuljanak azok ismereteim és emlékeim alapján valódinak vagy csak véltnek tartott tényeken. Most azonban Mórocz Zsolt a frankfurti időket és eseményeket a Hitel lapjain új összefüggésben idézi fel. Nem a múltat akarja tisztázni, hanem a jelent e múltból vett „rövidke történettel” magyarázni. Azért eleveníti fel a vásár „botrányát” (legfeljebb az egyiket – az eseményeknek ezen a szintjén csak botrányok sorozatáról lehetne beszélni), hogy egy új, a könyvvásártól függetlenül folytatott vitában vesse be mint minden további jó vitát feleslegessé tevő érvet. A közel 150 szerző közreműködésével létrejött A magyar irodalom történetei című munka, meglátása szerint, azért sikerült félre, sőt vált egyenesen félrevezetővé, mert a három kötetért felelős főszerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály egyszer már – a frankfurti könyvvásár kapcsán – tanúságát adta annak, hogy „végletes cinizmus”, „a magyar kulturális értékek mellőzése”, „azok képviselőinek második nyilvánosságba kényszerítése” adja munkásságának „ideológiai-lélektani” alapját!"

Hozzátehetem, hogy a kritika jogos. Nem én mondtam, de én is ezt tapasztaltam akkor. Sőt - sajnos - azóta is van hasonló tapasztalatom. 

"Mórocz Zsolt a tárgyat érintő kifogásból indul ki: „Mindjárt az [irodalom történetei…] elején hiányzik az ősmagyarok műveltségére, írásbeliségére vonatkozó alapos szaktanulmány.” Jankovits László, úgy is, mint az első kötet egyik szerkesztője, bevezető tanulmányában megírta, miért maradt el a hiányolt tanulmány. Mert véleménye szerint – s ebben támaszkodhat a kérdés szinte valamennyi kutatójának álláspontjára – ennek megírása nem az irodalomtudomány feladata. A rovásírásos szövegek képezhetnék ugyan a korai irodalomkutatás tárgyát, de amit olvasni tudunk, a székely rovásírás, Horváth Iván kötetindító tanulmánya szerint humanista kreáció. Megállapításaik helyességét lehet vitatni tények feltárásával, összefüggések megvilágításával. Mindenesetre, amikor 1999-ben a könyvvásár kapcsán tájékozódni igyekeztem rovásírásunk ügyében, nem találtam olyan jelentős szövegre, amelyet rovásírás őrzött volna meg számunkra. Kacziány Géza reménye, melyet jó száz évvel korábban fogalmazott meg, mármint hogy az eladdig „olvashatatlan kaparások” gyanánt figyelmen kívül hagyott „hyerogliph-szerű” rovásírások felfedezésével ez az irodalom még jelentősen gazdagodhat, napjainkig beteljesületlen maradt."

Hozzáteszem: valóban nem az irodalomtudomány feladata az ősmagyarok írásbeliségére vonatkozó tanulmány megírása. Az azonban az irodalomtudománynak a kiállítást szervező, végletesen cinikus és magyargyűlölő képviselőinek a sara, hogy kizárták a támogatásból és a központi kiállításból is az ősmagyarok írásbeliségére vonatkozó tanulmányokat. Bernáth Árpád ebben az írásában Horváth Ivánra hivatkozik és az ő elképesztően valótlan megállapítását idézi fel mentségképpen. Bár ne tette volna! Ezzel csak a legsúlyosabb kritikák igazát húzta alá. Mibe került volna felhívnia engem akkor, vagy azóta is? Elmondhattam volna neki azokat az érveket, amelyek miatt Horváth Iván állítását a szemétkosárba tehette volna, mert annak semmi köze a jól ismert tényekhez.  1993-ban közreadtuk a Nemetz Tibor matematikus segítségével elvégzett valószínűségszámításunk eredményét, ami szerint a székely rovásírás jeleinek jó része olyan (sumer, hettita, indián) írások jeleivel áll rokonságban, amelyeket a humanisták még nem ismerhettek. Bernáth Árpád a kiállítás és a kötet szervezésekor - ha elolvassa a kérdés szakirodalmát - tudhatta volna, hogy Horváth Iván nem mond igazat. Ezek a régi írások akkor még nem voltak felfedezve. A rokon jelek azt bizonyítják, hogy nem humanista kitalációról, hanem a magyar kultúra ellen intézett támadásról van szó. Horváth Iván visszaélt az ELTE tanszékvezetői posztján bitorolt helyével, amikor közönséges valótlanságokat terjesztett el a székely írásról. Ha az ilyen alakok indíthatják a frankfurti kötetet, akkor azzal a kötettel komoly baj van. Csak azt bizonyítja ez a "védekezés" is, hogy a kötet és a kiállítás megszervezése arra alkalmatlan emberekre volt bízva.

"Mórocz áldozatul esett egy hozzá kézen-közön eljutott, más forrásból nem ellenőrzött legendának, melynek fele sem igaz. - folytatja Bernáth Árpád - Mindazért tehát, ami a Kht. hatáskörébe tartozott, nekem kellett vállalni a döntés felelősségét. A rovásírással kapcsolatos döntésekét is, tartozzék bármennyire fontosnak vagy sokadrangúnak az egész rendezvény szempontjából. S most szembesítsük a rövidke történetbe foglalt legendát a valamivel összetettebb valósággal. Az ősmagyar írásbeliséget illetően a frankfurti vásárhoz ugyanis két történet („botrány”) is kapcsolódik, részben különböző szereplőkkel és a rovásírás szerepeltetése szempontjából különböző eredménnyel. 

A Mórocz Zsolt által előadott legendában fellépő Makovecz Imre valójában épp annak a történésnek a része, amely az építész és a rovásírás szempontjából egyértelműen pozitívan zárult. Ezért nem tudom, hogy Makovecz Imre milyen tisztségéből adódóan és miért vonhatta volna kérdőre a miniszteri biztost. Szegedy-Maszák Mihályról viszont tudni vélem, hogy nem szokása „gúnyos vigyorral” válaszolni, még illetéktelen, magánemberi kérdésekre sem. ... Mindez azonban mellékes, magánügy. ... Vita a részleteiben akkor még ki nem dolgozott koncepció két eleméről volt csak. ... Ki legyen-e írva a csarnok bejáratára a magyar megjelenés jelmondata számos fordításával együtt magyarul rovásírással is? ... Miközben folytak az előkészületek, Matthias Rüb, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (F.A.Z.) akkori budapesti tudósítója (ma Washingtonból tudósít!) 1998. december 4-én terjedelmes cikkben tudatta a német művelt közönséggel, hogy a Fidesz kormányra jutásával a magyar kultúra értékeinek tudatos mellőzése, nemzetközi hírű képviselőinek második nyilvánosságba való szorítása indult el. A frankfurti könyvvásár szervezése avatatlan kezekbe került, a kudarc borítékolható (Neue Löcher, alte Gräben. Ungarn ist Buchmesseschwerpunkt ’99, doch die Kultur darbt). ...  A cikk így számomra egyértelműen jelezte: valahol megindult a bojkott szervezése."

Csak annyival egészíteném ki Bernáth Árpád panaszát, hogy a magyar kultúra ellen irányuló sorozatosan és súlyosan hibás döntéseikkel ők maguk provokálták ki a tiltakozást a tevékenységük ellen. Például miért nem adtak támogatást a kiállításra szánt három kötetem kiadására és fordítására? Miért tagadták meg azok kiállítását, amikor saját költségemen mégis sikerült őket kiadni? Miért Bálint Csanádot választották a könyveim egyik lektorának? Róla tudnivaló, hogy nehezére esik a turul azonosítása, pedig a turul jól felismerhető arról, hogy rovásjelek vannak rajta. Aki persze tudni sem hajlandó a rovásjelekről, annak ez nem sikerülhet. Miért Róna-Tas Andrást választották a könyveim másik lektorának? Amikor Róna-Tas András még a nikolsburgi ábécé jelsorát sem tudja jól lemásolni és bemutatni, pedig azt a tudós elődök már megtették. A székely írás szó- és mondatjeleinek letagadásával pedig felteszi a koronát a saját munkásságára. Ha Bernáth Árpád nem ebből az urbánus körből választ lektorokat, akkor a kiállításáról jobb vélemény is születhetett volna. 

Bernáth árpád sort kerít az én történetemre is: "A második frankfurti történet, melyben a rovásírás szerepet kap, egy könyvhöz kapcsolódik. Varga Géza íráskutató „The origins of Hunnish Runic Writing” címmel írt egy tömör, a székely rovásírás eredetét tárgyaló munkát. A könyvvel, ha jól emlékszem, nyomdai előállításának támogatásra is pályázott, de mindenképpen arra, hogy vigyük ki a kötetet a magyar pavilon polcára, és tarthasson előadást a vásár egyik termében a székely rovásírás történetéről. Minderre azért nyílt egyáltalán lehetőség, mert elhatároztuk, hogy a díszvendégek szokásos és megszokott irodalmi programját kiterjesztjük a magyar művelődéstörténet bemutatására, középpontba persze a magyar irodalom kutatóit állítva. Azt kívántuk elérni, hogy néhány magyar művészettörténész (beleértve az irodalmárokat is) ismertté váljék a német kiadók és kritikusok körében. Többek között ennek a feladatnak a megoldására lett Kulcsár Szabó Ernő – 1999-ben a berlini Humboldt egyetem magyar tanszékének professzora – a Kht. egyik kurátora. Varga könyvének esetében nem egyszerűen arról volt szó, hogy támogassunk-e egy könyvet a rovásírásról, amikor a rendelkezésre álló összeg többszörösére érkezett be pályázat. Fizessük-e kiutazását, amikor a száz főre számított utaztatási keretre már százötven „semmiképpen sem mellőzhető” író, fordító és kritikus jelentkezését kellett elfogadnunk. Tartson-e előadást a rendelkezésünkre bocsátott helyen, mikor televíziós műsorából finom modora és szelíd ironikus magatartása révén népszerű író a telefon membránját veszélyeztető hangerővel szakadatlanul obszcén szavakat ordított a programját szervező hölgy fülébe, mert nem a vásár területén kapott helyet műveinek felolvasására. A probléma az volt, hogy Varga ebben a könyvében egy merőben új elmélettel állt elő, miszerint a székely rovásírás a hunok írásában gyökeredzik, az pedig… – ennek a kérdésnek a megoldását kínálta a cím. Mint a szegedi egyetem oktatója tudtam, hogy az altajisztikai tanszéken foglalkoztak a rovásírással – ezért Róna-Tas Andráshoz fordultunk, szakvéleményt kérve. Egy forrás nem forrás jegyében Bálint Csanádot is felkértük, adjon szakvéleményt a könyvről. Nem kaptunk megnyugtató válaszokat. Először felvettettem Varga Géza előadását ideiglenes programunkba, végül csak azt tudtam felajánlani a szerzőnek, hogy kivisszük a könyvét, és elhelyezzük a magyarság keleti kapcsolatit bemutató könyvek közé, s ha talál kiadót, kiállítót, mely felveszi saját programjába, találkozhat külföldi kiadókkal, akik írástörténeti témákat gondoznak. Varga végül saját költségén kiutazott Frankfurtba. A Német–Magyar Társaság standján is szerepelt könyve. Itt két előadást is tartott, szórólapokon ismertette művét, kapcsolatokat teremtett – így működik a vásár, akkor is, ha épp nem kiemelt vendégek vagyunk. Hazajőve kifogásolta, hogy könyvét nem találta a kiállítási csarnokban, én pedig biztosítottam arról, hogy eljuttattam a kiállítandó könyvek közé – a csarnokban nem volt módom ellenőrizni az ezernél is több kiállított könyvet."

Bernáth Árpád állításainak - hogy finom maradjak - nem minden részlete igaz. Például nem volt semmiféle televíziós műsorom, nem ordítottam szakadatlanul a telefon membránját veszélyeztető hangerővel obszcén szavakat a programját szervező hölgy fülébe. Összetéveszthet valakivel, de nem is logikus, amit mond. Ugyan miért veszekedtem volna egy nővel, aki a kérésem teljesítésén, a kiutazásom megszervezésén dolgozik? S miért dolgozott volna bárki a kiutaztatásom megszervezésén, ha minden kérésemet a kezdettől következetesen elutasították s ennek érdekében ismert rovásellenes "szakértőket" is alkalmaztak?

Ennek a kiállításnak a rovásírás lehetett volna a vezérmotívuma, helyette a látogató azt  az Eszterházy Pétert kapta, aki a hírhedt Hogyan gondozd a magyarodat c. versében leírhatta, hogy ha túl kemény a magyar, akkor összetörjük. Nem véletlen, hogy ma is akad, aki róla szólván kultúrmocskot emleget. Nos, a Frankfurt 99. Kht. inkább ezt választotta a rovásírás helyett.

Bernáth Árpád nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy eljuttatta a kiállítandó kötetek közé a könyveimet. Ugyan miért ne állították volna ki a könyveimet a kollégái, ha erre adott volna utasítást? Amikor elmentem a kiállítás megnyitójára és ott a kollégáinak bemutatkoztam, kifejezetten azt mondták: örülnek a megjelenésemnek és annak is, hogy a könyveim a tiltás ellenére is kijutottak Frankfurtba, ha nem is a központi kiállítási területre. Azaz Bernát Árpád rosszul emlékszik, vagy nem mond igazat, mert nem az az utasítás társulhatott a könyveimhez, hogy ki kell állítani, hanem egy tilalom: az, hogy nem szabad őket kiállítani. Nem is nagyon illettek volna Eszterházy Péterhez sem, Horváth Iván téveszméjét pedig kifejezetten cáfolták volna - miközben őket támogatták és fő helyre tették.  

Valójában az történt, hogy a megnevezett két lektorra hivatkozva megtagadták a köteteim kiállítását, így azok egyetlen percig sem szerepeltek a központi kiállítási területen. Eszük ágában sem volt valóságot mutatni a magyar íráskultúráról. Ha Bernáth Árpád most azt írja, hogy a lektortól nem kapott megnyugtató választ, akkor miért is állították volna ki? Hiszen eleve azért rendelték meg a nemleges választ, hogy visszautasíthassák a köteteimet kiállítását is, ahogy korábban a kiadási támogatást is visszautasították. Róna-Tas András nyilván azért kapta a lektori megbízatást, mert képes volt leírni azt, hogy a honfoglaló magyarok nem ismerték az írást, amikor a Konstantin-legenda azt írja a 800-as évek végéről, hogy az avarok és a magyarok a saját nyelvükön és a saját írásukkal írt könyveket használnak az istentiszteleteken s az is köztudott, hogy az akkor szabírnak nevezett magyarság számára 523-ban készült a Quardusat-féle bibliafordítás (nyilván ezt használták a magyarul beszélő avarok és a honfoglalásra készülődő magyarok is a 800-as évek végén). 

Hiszen akkor készült Horváth Ádám zsengéje is, amelyben azt sejteti, miszerint a  székely rovásírás humanista kitaláció. Ez volt az, amit a székely írásról el akartak mondani és ez sikerült is nekik. Azt a pénzt, időt, munkát és lehetőséget, amit a magyar kultúra bemutatására kaptak, a kultúránk gyöngyszemének a gyalázására fordították. Azt merészeli állítani Bernáth Árpád, hogy Horváth Iván valótlan állítása mellé akarta rakatni az én könyveimet, amelyben a székely írás kőkori és bronzkori párhuzamait mutatom be? Annak ellenére, hogy Róna-Tas András és Bálint Csanád lektorok felismerték a könyveim a központi állítást cáfoló voltát? Vicc. Nem érzi úgy Bernáth Árpád, hogy az előadott valótlanság-áriája súlyos belső ellentmondással terhelt? 

Kezdetben több példányt átvettek a könyveimből a kiállítás céljára, ezeket azonban az ígéretükkel ellentétben sohasem állították ki és vissza sem adták, sőt az erre vonatkozó kérdésemre válaszképpen egy ellenséges megjegyzést kaptam bocsánatkérés helyett. Ha most Bernáth Árpád valótlanságokat terjeszt erről a történetről, akkor azzal csak a koronát teszi fel a saját értékelésére.

A kiállítás szervezői megérdemelten kapták meg a több helyről jelentkező súlyos kritikát a gyalázatos teljesítményükért. Bernáth Árpádnak bocsánatot kellett volna kérnie, de most sem képes tisztességes befejezésre, csak a korábbi stílust folytatja.

Ami pedig a könyveim sorsát illeti, a sikert minden igyekezetük ellenére sem sikerült csírájában eltaposniuk. 

A magyarság jelképeit több, mint 6000 példányban adtam el és éppen a napokban írta a fészbukon egy ismeretlen olvasóm, hogy ott van a könyvespolcán és nagyon szereti. Bernáth Árpád, a kiállítás szervezésért felelős Frankfurt 99 Kht. vezetője vajon ugyanezt az erkölcsi sikert könyveli el magának, vagy inkább a nemzet undorát?

A székely rovásírás eredete c. kötet magyar változata 4000 példányban fogyott el. Mivel eladható példányom már nincs, felraktam a netre, hogy még többen olvashassák el. Ez volt az a könyv, ami kedvet csinált Varga Csabának a székely rovásírás kutatására. valahányszor találkoztunk, mindig szemrehányást is tett érte, mondván, hogy miattam csökkent a jövedelme, mert rajzfilmesként többet keresett, mint a rovásírás kutatójaként.

A The origins of Hunnish Runic Writing c. kötet (az előző fordítása) csak 1000 példányban jött ki a nyomdából, de eljutott a világ sok tájára. Az egyik példány azt eredményezte, hogy azóta is levelezünk Manuel Palacios equadori kutatóval és segítünk egymásnak, ha szükség van rá. Ő Csőke Sándor indián-magyar nyelvészeti kutatásai iránt érdeklődött legutóbb, én meg az indián-székely nyelvi- és jelpárhuzamok kutatásához kaptam tőle segítséget. 

Ezeknek az adatoknak is köszönhetően ma már könnyen bizonyítható, hogy az akadémikus "tudomány" nem annyira képviselőinek korlátoltsága miatt nem tudja leírni a székely írást, hanem mert tudatosan hazudik. Ez is hozzájárult az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás botrányba fulladásához, amelyben alapvetően mégsem írástani szempontok játszották a főszerepet, hanem a magyar őskultúra iránti engesztelhetetlen gyűlölet.  

***

Mácsai Pál: Dicsőséges nagyurak (Petőfi Sándor verse)

***

Varga Géza

A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szállás (két háló, fürdőszoba, étkezőkonyha, 5 ágy, nagy terasz) 

További cikkek

A Magyar Időknek fogalma sincs arról, hogy Mik vogymuk?

Bajánsenyei tejesköcsög szár "úr" hieroglifával

Egy Isten olvasatú tulipános sindü a veleméri Sindümúzeumban

Rovásjelekkel írt sarok szó a permi kultúrából

Hogyan lehet elolvasni egy hun csat egyetlen jelét?

A hun-magyar azonosság kérdését érintő cikkeim

Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása

Hieroglifikus Magasságos Lyukó köve mondat egy veleméri rajzos sindün

A volterrai "Ak ügy" mondatos etruszk váza jelei

A M. Pallottino által közölt etruszk váza jelei

Volterra etruszk múzeumának magyar jelek párhuzamával megírt vázája

Az Indus-völgyi kultúra magyar jelekkel elolvasható szarvasa

Magyar nyelvű pogány imaszöveg volgai Bolgárországból

X jeles veleméri rajzos sindü

Az afrászijábi Jóma úr földje világmodell magyar hieroglifikus szövege

Veleméri világmodell

Előadás a magyar hieroglif írásról a marcali Iparosházban

A budapesti hun(?) jelvény tájolása

Az ogur népnév hieroglifikus előfordulásai a Kárpát-medencében

Szkíta, hun, avar és indián piramisábrázolások maradéka a székely írásjelek között

Sumer-magyar jelpárhuzamok

Indián-magyar jelpárhuzamok

Hieroglifikus-birtokjeleink

A történeti hagyomány hasznosítása a székely írás eredeztetésekor

Az ősvallás tanúsága a székely írás kialakulásáról

Az ismert antik írásrendszerek jelszámának és a székely írás eredetének összefüggései

Mit mondanak az írás kőkori kialakulásáról a nyelvi adatok és viszont?

Őrségi látnivalók, különös tekintettel a rovológiai nevezetességekre

Elolvasható-kőkori-írásemlékek

Az írás monogenezisét (egy központból való elterjedését) feltételező álláspontok

Mit árul el az írás eredetéről az ismert korai írásemlékek időrendje?

Mit árul el az írás keletkezéséről az alapvető jelkészletünk korai elterjedtsége?

Mit árul el a Föld hieroglifa az írás keletkezéséről?

Honnan tudjuk, hogy a székely írás őse, a magyar hieroglif írás 50 000 éves?

Székesfehérvár mégis kulturális főváros lesz, csak nem Európáé, hanem a világé

Az énlakai Egy Isten mondatjel

A székely írás "us" (ős) jele

Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről

Vannak-e-szó- és mondatjeleink?

Hé MTA! A bolgároknál ez írás, nálunk meg nem, hiába tudjuk elolvasni?

Csótár Rezső pohara őrségi szárnyas napkorong mintával

A "tprus" (tapar us "szabír ős")mondatjel korai formai változatai

A magyar írástörténet egyetlen múzeuma: a velemériSindümúzeum

Czibor-Imre-világmodellje

Dana isten és magas szár kő Czibor Imre edényén

Rá napisten hieroglifájából székely "R"rovásbetű

"Ragyogó Jóma isten" mondatjel egy acomaindián edényen

A hieroglifikus jelekkel írt "Jóságos ragyogóIsten" mondat

Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak?

A Bodrog alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak

A hunok magyar nyelvűségét alátámasztó "lyuk jelközepén lyuk" ábrázolási konvenció

Mikor keresztény a kereszt és mikor az ősvallás jelképe

Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye anyelvtudományban

Pécsi avar szíjvég hieroglifikus felirattal

Mitől beavató korona a Szent Korona?

A Tolna megyei hun kori súly rovásfelirata

Az 523-as, Quardusat-féle magyar bibliafordítás

A hieroglifikus feliratot hordozó berekböszörményi gyűrű

Lovász László, az MTA elnöke nem vállalkozik tudományosigényű vitára a székely írás eredetéről

A Magyar Nemzeti Múzeumból irányítja valaki a wikipédiásrovásüldözést?

A hun jelvény rendeltetése

A budapesti hun jelvény kora

A budapesti hun jelvény jelei

A budapesti hun jelvény vascsapjának rögzítése

Múzeumi mese a reszelőnyomot hagyó folyadékról

A budapesti hun jelvényről Rezi Kató Gáborral 2010 09 08-ánfolytatott megbeszélés leírása

Akadémikus reszelő

A temporius-téveszme diadalútja

Horváth Iván: A rovásírás teljes tagadásának álláspontjakihalt

Egy kötelező finnugrász gúnyolódás: a Hun vót, hun nem vótformula

Varga Géza írástörténész életrajza

A székely írás harmadik k jele

A székely írás eredeztetése

A csempeszkopácsi templom, amelynek két csodaszép és tanulságos rovológiai nevezetessége is megtekinthető

A csempeszkopácsi templom kapubélletének Isten országa olvasatú hieroglifikus mondatjele

Ha Ön, kedves olvasó eddig eljutott a cikk olvasásával, akkor megérdemel egy kis ajándékot, egy különleges nyaralási ötletet.  Elfogadna olyan ajánlatot, amiben nem csak őrségi szállás, hanem némi kulturális csemege is van, ami nem kerül túl sokba? Akkor megtalálta! Ajánljuk magunkat! Ez persze nem mentes minden önérdektől, viszont kétségtelenül egyedi. Az általunk javasolt őrségi szálláson a magyar hieroglif írásról is folytathat eszmecserét, nem is beszélve a Sindümúzeum díjtalan meglátogatásáról az itt eltöltött nyaralás alkalmával. S mindez (a beszélgetés és a Sindümúzeum is) teljesen díjtalan. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn skeresőkulcsok mentén keres magának egy őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet az írástudomány és a szép táj mellé, akkor mi tudjuk ajánlani a legkedvezőbb megoldást! Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek, mint Ön is,  aligha találnak jobbat a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóháznál, e jellegzetes őrségi szálláshelynél, mert írástörténész által működtetett Cserépmadár szállás és Csinyálóház Veleméren is csak egy van. Igazán kár lenne haboznia, inkább hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot a rovológus által vezetett őrségi szállás lefoglalása végett!