A IX-X. századi afrászijábi tál a magyar jeltörténet egyik meghatározó jelentőségű tárgyi emléke, amelyről azonban senki sem beszél. A "szakértők" úgy tesznek, mintha a tudomásul vétel és a felhasználás érdekében kérvényt kellene benyújtani nekik.
Az lehet a baj ezekkel a kemény követelményekkel (a tudomásul vétellel, meg a felhasználással), hogy egyik sem megy tudás, valamint bizonyos etikai és szellemi színvonal nélkül. Akinek fogalma sincs a székely írás eredetéről, a magyar hieroglif írás létéről (vagy nem hajlandó ezek létét elismerni) egyúttal korlátozva van az önálló ítéletalkotásban is, annak ez nem is lehet könnyű. Hiszen ha az egyetemi professzora még egy szót sem szólt a magyar hieroglif írásról, akkor az nagyjából azzal egyenértékű egy "képzett" régész, történész és nyelvész számára, hogy a magyar hieroglif írás nem is létezik. Ezek a "szakértők" persze Veit Gilel 1500-as évekből származó feljegyzéséről sem tudnak, amelyben fennmaradt, hogy a székelyeknek az egy hangot jelölő betűk mellett szó- és mondatjelei is vannak.
Az önálló véleményalkotáshoz meg munkára (legalább a Magyar hieroglif írás c. kötetem elolvasására és megértésére) lenne szükség, amire a "szakma" nem szán időt. Hiszen, ha a professzoruk még nem beszélt róla, akkor az nem is létezik. Célszerű sem lenne a számukra, hiszen - ebben az ismerethiányos és etikátlan "tudományos" közegben - csak egzisztenciális bizonytalanságot eredményezne nekik.
Így aztán az afrászijábi tál felhasználása marad a gondolkodásra kiemelkedően képes keveseknek. Aminek persze az az egyik következménye, hogy az MTA dísztermében téveszméket lehet terjeszteni, a valóság azonban szóba sem kerülhet. Amit eddig is tudtunk.
A tál fényképét Gink Károly közölte egy Iránról készített szép kötetében. Elmondta, hogy Afrászijáb városában találták a régészek, akik szerint ez egy IX-X. századi fazekastermék. A tál jelei nem tűntek fel neki. Elolvasni sem tudta senki addig, amíg a kezembe nem került.
Az írásemlék fontosságát az adja, hogy kétségkívül magyar jelenlétről, vagy kulturális hagyományról árulkodik a honfoglalást követően, a Turáni-alföldön. Előzőleg itt a heftalita Hun Birodalom létezett 558-ig, azt követően pedig az avaroké, a szabíroké és az onoguroké (rövid ideig a türköké) volt a terep. Ha ezek (a türkök kivételével) magyarul beszéltek, ahogyan az általuk hátrahagyott emlékeken olvasható magyar hieroglifikus írásemlékek tanúsítják, akkor az alátámasztja a magyar krónikák állításait arról, hogy mi magyarok a hunok és a hun utód népek leszármazottai és örökösei vagyunk. A hunok ugyanis használták a Jóma ligatúrát, de az ótürkök nem.
Ezért találjuk meg a Jóma ligatúrát és a többi jelet is a magyar népi cserépedényeken, a hímes tojásokon és másutt, azóta is. Ez teszi érthetővé(?) az akadémikus "tudomány" makacs ellenállását és értetlenkedését, amikor a magyar hieroglif írás szóba kerül. Számukra nem a székely írás eredetének tisztázása lehet fontos, hanem a hun-magyar azonosság letagadása.
Az önálló véleményalkotáshoz meg munkára (legalább a Magyar hieroglif írás c. kötetem elolvasására és megértésére) lenne szükség, amire a "szakma" nem szán időt. Hiszen, ha a professzoruk még nem beszélt róla, akkor az nem is létezik. Célszerű sem lenne a számukra, hiszen - ebben az ismerethiányos és etikátlan "tudományos" közegben - csak egzisztenciális bizonytalanságot eredményezne nekik.
Így aztán az afrászijábi tál felhasználása marad a gondolkodásra kiemelkedően képes keveseknek. Aminek persze az az egyik következménye, hogy az MTA dísztermében téveszméket lehet terjeszteni, a valóság azonban szóba sem kerülhet. Amit eddig is tudtunk.
A tál fényképét Gink Károly közölte egy Iránról készített szép kötetében. Elmondta, hogy Afrászijáb városában találták a régészek, akik szerint ez egy IX-X. századi fazekastermék. A tál jelei nem tűntek fel neki. Elolvasni sem tudta senki addig, amíg a kezembe nem került.
Az írásemlék fontosságát az adja, hogy kétségkívül magyar jelenlétről, vagy kulturális hagyományról árulkodik a honfoglalást követően, a Turáni-alföldön. Előzőleg itt a heftalita Hun Birodalom létezett 558-ig, azt követően pedig az avaroké, a szabíroké és az onoguroké (rövid ideig a türköké) volt a terep. Ha ezek (a türkök kivételével) magyarul beszéltek, ahogyan az általuk hátrahagyott emlékeken olvasható magyar hieroglifikus írásemlékek tanúsítják, akkor az alátámasztja a magyar krónikák állításait arról, hogy mi magyarok a hunok és a hun utód népek leszármazottai és örökösei vagyunk. A hunok ugyanis használták a Jóma ligatúrát, de az ótürkök nem.
Ezért találjuk meg a Jóma ligatúrát és a többi jelet is a magyar népi cserépedényeken, a hímes tojásokon és másutt, azóta is. Ez teszi érthetővé(?) az akadémikus "tudomány" makacs ellenállását és értetlenkedését, amikor a magyar hieroglif írás szóba kerül. Számukra nem a székely írás eredetének tisztázása lehet fontos, hanem a hun-magyar azonosság letagadása.
1. ábra. Az afrászijábi tál fényképe
2. ábra. Az afrászijábi tál felirata egy ősvallási ima, amelynek ismétlődő sorai egy négysoros verset alkotnak
3. ábra. A Jóma "jó magas" ligatúra egy kőkori isten neve (a finn jumala "isten", az iráni Jima egy vízözön előtti isten neve, ezekkel függ össze a magyar ima szó, valamint a japán Jimmu tenno, az első császár neve stb.)
4. ábra. A székely írás "sz" (szár) jelének afrászijábi hieroglifikus változata az Istennel azonos égig érő fa szárát ábrázolja, a szár szóból keletkezett az úr szavunk, ezért ez az Isten állandó jelzője (amit Ipolyi Arnold szerint a sztyeppéről hoztunk), a hieroglifikus szövegek mai megértéséhez a szár szó helyett rendszeresen az úr-t kell olvasni, csak akkor ad a mai magyarban is érthető szöveget
5. ábra. Az afrászijábi hieroglifikus írásemlék egy Föld hieroglifába van írva, amit (a karcagi csatkarikán olvasható hasonló ima alapján) az ima szövegébe kell illeszteni
6. ábra. Az afrászijábi jelek (fent) és a székely írásban meglévő párhuzamaik (lent) kétségtelenné teszik (a gondolkodásra képes és becsületes emberek számára), hogy a magyar íráshagyomány egyik értékes emlékével állunk szemben
7. ábra. Magyarszombatfai tál, peremén a Jóma ten "Jóma isten" olvasatú mondatjel ismétlődik, középen pedig a Jóma ligatúra virággá változott példánya látható
Varga Géza
Veleméri háztetők cserépmadárral
A veleméri Cserépmadár szállás (egy igazi őrségi szálláshely) használaton kívüli régi kútja
Amennyiben az olvasó eddig jutott a cikk olvasásában, akkor talán javasolhatom, hogy látogasson meg Veleméren és nyaraljon nálam a Cserépmadár szállás és Csinyálóház nevű szállásomon! Ez esetben egy rovológiai tárgyú beszélgetést összekapcsolhatunk az őrségi szálláson eltöltött hétvégével, vagy huzamosabb idejű nyaralással. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn szempontok alapján keres magának őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet, akkor nálunk kedvező terepet talál. Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek csak itt és csak nálunk kaphatják meg ezt a legjobbaknak való szellemi csemegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése