2017. december 25., hétfő

A budapesti hun(?) jelvény kora

A lelet korszakba sorolása máig nem sikerült megnyugtató módon. A fellelés körülményei ismeretlenek, a lehetséges kiinduló szempontokkal kapcsolatos adatok (a fém anyaga, a rögzítés technológiája, a jelek meghatározása stb.) gyakran megbízhatatlanok, vagy felhasználatlanok. A régészek és a muzeológusok álláspontja időnként lényegesen megváltozott.

A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója által aláírt letéti szerződésben a tárgy még hun kori, az átvételi elismervényen pedig a rovásjelek átvételét is elismerték. Ezt követően a múzeumban a lelet jeleket hordozó felületét Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes úr vezetése idején barbár módon lereszelték, majd a megmaradt rovásjeleket Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr letagadta a tárgyról. Utóbb a múzeumból valaki leveleket írt a wikipédia szerkesztőinek, akik e levelekre hivatkozva hazug ürügyekkel kitörölték a wikipedia vonatkozó szócikkét is. Ez a sajnálatos eseménysor a Magyar Nemzeti Múzeum, vagy egyes munkatársainak hunokkal és rovásírással szembeni elfogultságára enged következtetni, ami megkérdőjelezi a múzeumi értékelések megbízhatóságát.

E történetnek megfelelően a korbecslések szórása olyan nagy, hogy az a korszakba sorolások komolyságát megkérdőjelezi.


Hadháziné Vadai Andrea régész korbecslése

Kezdetben öt régész is hun, vagy hun kori tárgynak tekintette. Közöttük volt Vadai Andrea is. A hun koros régésznő a vascsapnak a rézlemezbe illesztéséhez alkalmazott avar kor előtti technológia alapján a tárgyat előbb hun korinak minősítette, majd nem kívánt a kérdéssel foglalkozni. A múzeum írásban is beszerezte a szakvéleményét a hun jelvényről, de azt nem kaphattam kézhez, csak egy írógéppel írt és aláírást nélkülöző kivonatát, amelyből feltűnően hiányzott a korszakba sorolás.

Máig nem tudom, hogy ennek a kivonatolásnak (amit Szenthe Róbert hajtott végre) mi volt az oka, ki adott rá utasítást, miért nem kaphattam meg írásban Vadai Andrea teljes szakvéleményét s miért éppen a korszakba sorolást kellett kihagyniuk a Magyar Nemzeti Múzeum minden bizonnyal a tudományos haladás mellett elkötelezett és talpig becsületes munkatársainak?

Vér Sándor fémipari szakértő a szakvéleményében mikroszkópos felvételek segítségével azt állapítja meg, miszerint a rézlemez és a vascsap rögzítésekor a két fém között összeötvöződés következett be, amit hőhatásnak tulajdonít. Ez a megállapítás Vadai Andrea eredeti szakvéleményét (egy avar kor előtti technológia alkalmazását) támasztja alá.


Erdélyi István régész korbecslése

A jelvényt hun korinak minősítő öt régész közé tartozik Erdélyi István is. Ő megszemlélte a tárgyat és szóban hunnak határozta meg. Így szerepel a Ráduly János rovológussal közösen készített rováskorpuszban is. Ebben a kötetben Erdélyi István megemlíti, hogy korábban már két kutató is elfogadta a székely írás hun kori eredetét. 


Tomka Péter régész korbecslése

A Tomka Péter-féle szakvéleménnyel egyidejűleg a Magyar Nemzeti Múzeumban asztalfiókból előkerült XIX. századi ládikaveretnek minősítették a leletet. Ezt azonban cáfolja a Vér Sándor fémipari szakértő által mikroszkóp segítségével készített szakvélemény, amely a résekben talált malachit és más ásványi nyomok alapján arra következtetett, hogy a tárgy igen hosszú időt töltött a földben. Újabban már a múzeum (Tomka Gábor tanulmánya) is elismeri a tárgy régészeti korú voltát, mert előkerültek a lelet párhuzamai is, amelyek cáfolják a megalapozatlan XIX. századi eredeztetést. 


Tomka Gábor régész korbecslése

A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese így ismerteti a tárgy korba sorolásának történetét: "A hosszúkás, egyik végén kiszélesedő alakú tárgy Varga Géza állítása szerint több régészt emlékeztetett a jellegzetes, zömükben az V. századra keltezhető, rovart formázó ruhakapcsolókra, a nemesfémből, bronzból készített cikádafibulákra. Ez a vitatható megnevezés szerepel a tárgyról kötött letéti szerződésben is. Ezért a tulajdonos számos internetes és nyomtatott kiadványban „hun jelvény”-ként hivatkozott rá. A tárgy cikádafibulaként történő meghatározása alapján a tárgy készítésének korát a fent említett régészekre hivatkozva a hunok Kárpát-medencei jelenlétének korára helyezte. Utóbb a Wikipedián megjelent bejegyzésében további, szóban elhangzott véleményeket is figyelembe véve, nem zárta ki annak esetleges későbbi, avar kori vagy X. századi eredetét."

Tomka Gábor a lelet korának meghatározásához felhasználja a fémösszetétel adatait és a leleteken szerinte létező latin betűket is.

Ismerteti a fémötvözet összetételét: "Összetétele alapján a tárgy tehát cink- és ólomtartalmú bronzötvözetből készült. A cinktartalom nem túl magas, ezért az ötvözetre a sárgaréz megnevezés helyett inkább a vörösötvözet megnevzés illik. ... Lovag Zsuzsa a 30%-nál több cinket tartalmazó öntvényeket tartja valószínűsíthetően újkoriaknak (Lovag 1999, 22.), ezért a letétbe helyezett tárgy anyagösszetétele alapján lehet régészeti korú. A cinktartalmú bronzok és a sárgaréz felhasználása a római kor után és a késő középkor előtt, különösen a könnyen kitermelhető cinkércben szegény Kárpát-medencében igen ritka volt, és elsősorban a gazdag galmáj (cinkszilikát) lelőhelyek környékére korlátozódott. (Lovag 1979, 51.) ... A főként német műhelyekből származó sárgaréz aquamanilék készítése csak a XIII–XIV. században kezdődik meg. ... A tárgy anyagösszetétele a jelenlegi ismereteink szerint tehát nem alkalmas pontosabb keltezésre, de, amennyiben nem római kori, nem valószínű, hogy a XIII. század előtt készült volna, s az eddigi kevés adat alapján a XV. század első felére keltezhető leletekhez áll a legközelebb."

Tomka Gábor azokra a kutatásokra és arra a leletkörre építi megállapításait, amelyek egy, a hunokat szisztematikusan mellőző korszak tudományellenes irányzatát képviselik és ezért talán nem adnak kellően pontos képet a vizsgált területről. Szergej Botalov említi például, hogy a korai hun leleteket rendszeresen szarmatának, a késeieket meg gótnak szokás minősíteni. Tomka Gábor sem említi, hogy a jellegzetes hun "bronzüstök" valójában sárgarézből készültek. A hunokkal szemben lépten-nyomon tapasztalható tartózkodás oldódása esetén feltételezhető lenne, hogy egy szélesebb körű és a hunok tárgyaira koncentrálódó vizsgálat más (pontatlan helyett pozitív) eredménnyel is járhatna. 

Jelentősége van annak a körülménynek, hogy a budapesti hun jelvény lelet-párhuzamai a Dunántúlon kerültek elő. Ez volt az a terület, ahol a római kor után is folyamatosan működő kisüzemeknek köszönhetően nagyobb eséllyel megmaradtak a római kor ipari eljárásai és elnevezései. E továbbélés bizonyítéka többek között a tégla (latin tegula) szavunk is. Csak a Dunántúlon ismert a sindü (sindő, sindöl) elnevezés, amely a latin scindul-ból közvetlenül alakult ki a római korban s a jórészt hun eredetű dunántúli lakosság folyamatos továbbélésének köszönhetően maradt meg napjainkig. Az egész magyar nyelvterületen ismert zsindely ezzel szemben a német sindel átvétele, ami szintén a latin scindul leszármazottja. 

Kérdés, hogy feltételezhetjük-e a Dunántúlon egy sárgarezet készítő római gyakorlat fennmaradását a déli és délnyugati érclelőhelyekre alapozva?    

Tomka Gábor megpróbálja hasznosítani a jelvényeken szerinte létező latin betűket is: 

"Mivel a visegrádi és a petőszinyei példány kivételével a magyarországi (illetve feltehetően magyarországi) lelőhelyekről származó fent bemutatott tárgyak lelőkörülményei nem ismertek, a tárgyak korának becsléséhez a régészeti kontextus elemzése helyett csupán a tárgyak formáját és díszítését hívhatjuk segítségül. Mivel egy-egy tárgyon csupán egyetlen, sőt feltehetően gyakran egyetlen torzult betű ismerhető fel, a betűformák csak rendkívül óvatos következtetésekre elegendőek. A betűk közül legteljesebbnek a 3. számú tárgy és a visegrádi lelet „m” betűi tűnnek. Mind ez a betű, mind az „n” betűként is értelmezhető kétszárú betű latin írásjegy, méghozzá azok nagybetűs gótikus változata. ... Amennyire a kevés adat alapján megalapozott következtetés vonható le, a szögletesített szárú „m” betűk a XIV. század második felére tűnnek inkább jellemzőnek." 

Tomka Gábor fenti következtetéseinek az a gyenge pontja, hogy az általa feltételezett "M" betűk a tárgyakon nem léteznek. 
 

Az idő közben előkerült tárgy-párhuzamok feldolgozása azzal a következménnyel járt, hogy - elsősorban a visegrádi lelet és a németországi párhuzamok alapján - a tárgy késő-középkori besorolást kapott. Ma a lelet ki van állítva a múzeumban ennek a legújabb korszakba-sorolásának megfelelő helyen.

Ez az újabb besorolás azonban nem mentes minden ellentmondástól. Például teljesen figyelmen kívül hagyja a vascsap rögzítésének avar kor előtti technológiáját és a rovásjelek által nyújtott lehetséges megfontolásokat. Ezek miatt szükséges a korszakba sorolásnál figyelembe vett és figyelmen kívül hagyott érvek ismételt számbavétele.


A visegrádi párhuzam

A budapesti hun jelvény lelőkörülményei ismeretlenek, ezért Tomka Gábor a párhuzamok, elsősorban a visegrádi hasonló lelet alapján határozta meg a budapesti hun jelvény korát is. Tőle kaptam meg a visegrádi ásatásról beszámoló cikket, amiért itt is köszönetet mondok neki: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998) Pálóczi Horváth András-Szőke Mátyás: A visegrádi királyi palota középkori kertjeinek kutatási programja. A cikk azonban egy szót sem szól a visegrádi leletpárhuzamról, ezért annak korszakba sorolására sem alkalmas. E dolgozat szerint a 90-es években folytatott feltárás a visegrádi palotához északról csatlakozó gyümölcsöskert és szőlő területén folyt, amely terület a későbbi bolygatásoktól mentes maradt. A IV. Béla által épített visegrádi vár alatti és a hospes-településen akkor kezdődtek a jelentős építkezések, amikor Károly Róbert 1323-ban Visegrádra helyezte a székhelyét. Az építkezések kisebb szünetekkel Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás idejében is folytatódtak. Mátyás halála után csak kisebb renoválások történtek, majd Visegrád 1544-ben török megszállás alá került. Ettől kezdve az épület pusztult, a kerteket pedig mezőgazdasági területként hasznosították. Kelet felé, a hegy lábánál a kert teraszos kialakítású volt. A jelenleg is látogatható romterületen emelkedik egy L alakú támfallal megerősített földterasz, amely a 15. századra keltezhető. A kert az évszázadok alatt folyamatosan magasodott. A terasztól nyugatra fekvő kertrészen sikerült elkülöníteni az egyes rétegeket és azokat azonosítani a palota építési periódusaival és a pusztulás idejével. A legalsó szint alatt egy 13. századi település nyomai kerültek elő, amely település egykor a teljes régészeti területen, a palota alatt is jelen volt. 

Tomka Gábor ezt írja a visegrádi ásatások alapján:  "A visegrádi példány, a lelőhely intenzív használatának időhatárait figyelembe véve, aligha készülhetett a XIV. század előtt." Azaz a palota építésének korszakaihoz köti a visegrádi párhuzam készítését, a korábbi településről említést sem téve, ám ennek semmilyen indoklását nem adja. Holott a lelet születése leginkább éppen a lelőhely kevésbé intenzív használatához (a pogány hagyományokat feltehetően a királyi udvarnál inkább őrző falu temetőjéhez) köthető. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Tomka Gábor is, amikor azon töpreng, hogy ha a visegrádi lelet szíjvég, akkor vajon miért nem található párhuzama ezeknek a leleteknek a késő középkori öveket tárgyaló alapvető monográfiában? A válasz feltehetően az - írja Tomka Gábor nagyon helyesen - "hogy e tárgyak a köznép, de legalábbis nem az arisztokrácia viseletét díszítették". Ez esetben azonban figyelembe kellett volna vennie a palotaépítést megelőzően itt létezett kis település (a nem intenzív használat) időszakát is.

Hozzátehetjük: a területen (a hegyoldalban) emelt teraszok nagyobb mérvű földmozgatást is szükségessé tehettek. Ilyenkor a hegyhez közelebbi s ezért magasabban fekvő, de korábbi kultúrszintet képviselő földmennyiségeket az alacsonyabban fekvő 15. századi töltésszintben használták fel. Kubikmunkára került sor a palota egyes építési periódusaiban is, amikor az alapokból kiásott, s nyilván a 13. századi falu emlékeit is tartalmazó, mélyebbről előkerült földtömeget szétterítették a kert 15. századi töltésrétegében (ezért lehetett azonosítani egymással a kert rétegeit és a palota építési periódusait). A magyar nyelvű cikk nem említi a visegrádi leletpárhuzam előkerülését, a lelet fényképe sem található meg a képanyagában. Ezért e cikkből nem derül ki, hogy a visegrádi leletpárhuzam a 13. századi falu, vagy a későbbi palota és kertjének korából származik-e. Ezért Tomka Gábor indokolatlanul hivatkozik erre a tanulmányra, amikor a visegrádi párhuzam koráról beszél. A visegrádi leletpárhuzam temetői használatra készült, azonban a feltárt kert területén temetőről nem számolnak be a szerzők. Ezért feltehető, hogy a visegrádi leletpárhuzam a palotaépítést megelőzően a területen létezett 13. századi falu temetőjéből kiásott és a kert területén a 15. században szétterített földből kerülhetett a régészek látókörébe. Mivel nem a földtömeg áthalmozásának, hanem a lelet készítésének időpontja határozza meg a tárgy korát, a cikk alapján szükségesnek látszik a lelet korának új és megalapozottabb kiszámítása. 

A fentiek miatt ez a cikk önmagában a budapesti hun jelvény keltezésére és 15. századba sorolására nem alkalmas. A tárgy legkésőbb a 13. században készülhetett, amikor az említett falu még létezett és amikor a pogány ősvallásnak még sok híve élt Magyarországon. 



1. ábra. A visegrádi lelet fényképét az angol nyelvű leírással egyetemben Tomka Gábortól kaptam meg, amit köszönök, feltűnő, hogy a visegrádi leletből nyom nélkül kihullott a vascsap 



A párhuzamok elterjedtsége


A jelenleg ismert párhuzamok Ukrajnától Németországig elég nagy területen szétszóródva kerültek elő. Nyilvánvalóan olyan kultúra emlékei lehetnek, amelynek a hatókörzete ennek megfelel s amelynek a középpontja a Kárpát-medencében volt. Ezt a szempontot azonban mintha eddig senki sem vette volna figyelembe. Nem gondolnám, hogy ez egy döntő szempont lenne a korszakba soroláskor, mert ennek a feltételnek megfelelhet a hun, az avar, vagy a honfoglaló magyar népesség kultúrája is, de a szempont kiaknázatlanul hagyása indokolatlannak tűnik.



2. ábra. Az ukrajnai párhuzam éppen a vascsapnál törött el

Varga Géza







A veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház egy szálláshellyé alakított őrségi parasztház, szeretettel várja e cikk pihenésre, kikapcsolódásra vágyó olvasóit is





További cikkek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése